Orbán nyereségei és veszteségei az IMF-hez fordulással (Fb)

Mit nyert és mit vesztett Orbán az IMF-hez fordulással?

Három hónappal ezelőtt okozott Orbán meglepetést azzal, hogy a korábban kipaterolt IMF-hez fordult segítségért. Próbáljuk menet közben összeszedni, hogy eddig mit "hozott" és mit"vitt" ez a lépése!

Biztos hozadék, hogy hónapokat nyert. Ha nem teszi meg ezt a lépést, minden bizonnyal a bóvli kategóriába sorolás a forint összeomlásához és gazdasági csődhöz vezetett volna. Azt is nyerte vele, hogy míg a soros elnökség lejárta után kétarcú politikusból egyre inkább EU ellenes színben tűnt fel, ezzel újra visszaállította kétarcú képet magáról. Saját híveinek egy része előtt visszaállította magáról a reálpolitikusi megítélést, ge sikerült ugyanakkor a tábora radikális részét is megtartania egy-egy gesztusával, megszólalásával.
A veszteség rovatba az kerül, hogy itthon és külföldön kritikusai ezt a lépést korábbi gazdaságpolitikája csődjeként, ennek beismeréseként értékelték. Legitimmé tette az IMF tárgyalások előfeltételeként azt, hogy az EU mondja meg, mit kell változtatnia ahhoz korábbi döntésein, hogy tárgyalóképessé tegye magát. Erre a helyzetre ismét kétértelműen reagált: el is ismerte, hogy van, amin változtatnia kell, de ellen is állt azoknak a követeléseknek, amit szuverenitása korlátozásának minősített. Ez a kétértelműség vezetett a személye (és a forint) elleni koncentrált támadásokhoz, amit ő utólag puccskísérletnek aposztrofált. Itthon a jobboldalon nem vesztette el a kontrollt, ezért az "első menetet" megnyerte: erősödésnek indult a forint, csökkent a kamatfelár és ennek következtében valamelyest javult a támogatottsága a közvéleménykutatásokon.
Azonnal megindult azonban a mérkőzés második menete. A magát becsapottnak ítélő EU eddig páratlan lépéssorozatra szánta el magát: a Bizottság kötelességszegési eljárások sorát indította el és ennek betetőzéseként szankcióra tett javaslatot, az EU parlament pedig elítélő határozatot hozott. Mindez világossá tette, hogy az IMF tárgyalások kérdésében határai vannak az időhúzásnak: ha visszaél a türelemmel, EU szankciók következnek és újra nyomás fog nehezedni ennek következtében a forintra is. Tehát visszajutottunk a kiindulópontra.
De vajon ugyanoda jutottunk-e vissza? Aligha. Nemzetközi dimenzióban sokat romlott Orbán pozíciója saját pártcsaládján belül. Annak egyes tényezői máris ellene fordultak. Mások ugyan még fenntartják álláspontjukat, hogy az adott magyar helyzetben őt támogatják, de jelzik, hogy ez a támogatás immár nem feltétlen, hanem az IMF tárgyalások alakulásától függ. Ha a nyilván most már a korábbinál is szigorúbb feltételekkel nem köti meg Orbán a megállapodást ésszerű határidőn belül. akkor pártcsaládja elengedi a kezét. Ez pedig erősen megkérdőjelezné uralma fenntarthatóságát. Ezzel maga Orbán is tisztában van: ezért fordul Berlinhez és Párizshoz, zarándokoltatja oda közvetlen munkatársait.
Változott a helyzete itthon is tavaly őszhöz képest. Ha akkor alakul ki a gazdasági csődhelyzet, akkor a saját tábora ezért nem őt, hanem a "külső erőket" tette volna felelőssé. Most viszont ő maga demonstrálta, hogy kooperatív politikával a csőd biztosan elkerülhető. Ha tehát a merev magatartása miatt mégiscsak beáll a krízis, akkor ezért hívei egy része csakúgy, mint a bizonytalan választók őt, vagy legalább őt is okolni fogják. A radikális jobboldaliak pedig azt vethetik a szemére, hogy egyáltalán segítségért fordult az ország "ellenségeihez".
Mindezek persze még csak jövőbeni lehetőségek. Egy azonban biztos: az IMF-hez fordulással egyértelműen magára húzta a felelősséget mindazért, ami történni fog. Nem lehet személycserékkel, a hatalmi posztok formális átrendezésével zavarossá tenni a történek és történendők megítélését.

Értelmiségi politizálás (Fb.)

Értelmiségi politizálás

A nélkül, hogy történelmi bonyodalmakba merülnénk, magától értetődőnek tekinthetjük, hogy amikor az írástudás ritka jószág volt, akkor a fennálló rend oldalán mai fogalmaink szerint értelmiségiek álltak írásaikkal, de csak közülük kerülhettek ki a fennálló rend hatásos bírálói is. Ugyanez vonatkozik arra is, hogy a fennálló rend tekintélyét tekintélyt élvező emberek tudták erősíteni, de többnyire ez a társadalmi pozíció kellett a visszhangot kiváltó kritikákhoz is.
A polgári demokratikus társadalomban az írástudás, a nyomtatáshoz hozzáférés széles körben elterjedt, így megszűnt az értelmiség kitüntetett szerepe. Helyette a politika és a tömegmédiumok lettek a véleménnyilvánítás kivételezettjei - nem felejtkezve meg természetesen a médiumok tulajdonosairól sem, akik nem személyükben, hanem pénzükkel és pozíciójukkal tudták - tudják érdemben befolyásolni a véleményformálást. Ilyen körülmények között tekintélyes értelmiségiek, vagy azok társulása csak kivételes esetben tud markáns véleménnyel közfigyelmet felkelteni és ezzel beleszólni a politika alakulásába. Ez a helyzet méginkább igaz az internet korában, amikor bárki bármibnen közzéteheti a véleményét.
Más a helyzet a modern diktatúrákban. Azok országukban mindent megtesznek az információmonopóliumuk megszerzéséért és fenntartásáért. Ott az ellenvélemény megjelenése veszélyt jelent számukra - különösen, ha azt már korábban tekintélyt szerzett személy nyilvánítja ki. De persze paradox módon a kemény elnyomó rendszerekben a hatásosan kifejtett ellenvélemény vagy közfigyelmet keltő akció akkor is tekintélyt szerezhet, ha a bírálóról korábban senki se halott. Ilyen körülmények között megnőhet az adott diktatúrában az értelmiségi politizálás szerepe, ezért ők érezhetnek felelősséget azért, hogy szót emeljenek az ellen, ami szerintük elfogadhatatlan.
Ezek között az általános keretek között kereshetjük a helyét a mai, tekintélyuralmat kiépítő magyar rendszerben az értelmiségi politizálásnak. Kétségtelen, hogy a tömegkommunikációs nyilvánosságban erősen visszaszorult a rendszerbírálat lehetősége. Ezért különféle értelmiségieknél, értelmiségi csoportoknál megerősödik a belső parancs, hogy éljenek azzal a véleménnyilvánítási lehetőséggel, amit számukra a hazai és nemzetközi médiához való könnyebb hozzáférés még ma is jelent. Ha nem lenne elegendő a belső parancs, kívülről is kapnak erre felszólításokat, illetve vannak, akik rendszeresen elmarasztalják őket markáns tiltakozásuk elmaradása miatt. Ha azonban közelebbről megnézzük a mai magyar értelmiségi kritikai kiállásokat, akkor azt láthatjuk, hogy ezek olyan ügyekben jelentkeznek koncentráltan, ahol egyes értelmiségi csoportok közvetlenül érintettek. Az újságírók médiaügyekben szólalnak meg, a művészek művészeti ügyekben, a tudósok, ha őket éri támadás a hatalom részéről. A kérdés az, hogy futná-e többre?
Aligha vitatható, hogy mára az értelmiségi státus eltömegesedett, a benne szereplők meg erősen individualizálódtak. Az is tény, hogy az értelmiségi szakmák szinte kivétel nélkül politikailag megosztottak, gyakran ezen felül még szakmailag is egymással szembenálló irányzatokra bomlottak. Mindez eleve kizárttá teszi egységes politikai fellépésüket. Maradnának tehát a kiemelkedő, köztiszteletben álló értelmiségiek, akikről mások úgy gondolhatják, hogy megszólalásuknak súlya lenne.
A korábbi időszaktól eltérően azonban az utóbbi évtizedekben sem az állam, sem a médiumok nem tettek kísérletet sem olyan kiemelkedő értelmiségiek "felépítésére", akiknek aztán sok ember hitelt ad, ha saját területükön hangsúlyosan megszólalnak - hát még ha nem is saját területükről szólnak, hanem átfogó politikai kérdésekről. Az ismertebb értelmiségiekkel kapcsolatos várakozások ezért nem többek nosztalgikus illúziónál. Nincs tehát alapja az "értelmiség" felé irányuló felszólításoknak, elmarasztalásoknak.
Függetlenül azonban az értelmiség, vagy a prominens értelmiség (értve, ahogy értve) helyzetétől a mai magyar valóságban, belső indíttatásból bármelyikük érezheti úgy, hogy nyilvánosan meg kell szólalnia politikai kérdésekben. Vagyis nem a vélt hatás, hanem az erkölcsi parancs a domináns motívum. Ezt mindenképpen méltányolni lehet. És annyi bíztatás is fűzhető hozzá, hogy bár önmagában ennek közvetlen politikai hatása aligha várható, más tényezőkkel összetalálkozva lehet valóságformáló szerepe. Kivételes esetben pedig - a közhelynek megfelelően - a jókor, jó helyen és frappánsan megfogalmazott ellenvélemény a hatalom számára utólag végzetesnek is bizonyulhat.

A kormánypropaganda beszállna a nemi élet megrendszabályozásába? (FB.)

Kizárt dolognak tartom, hogy beszállna!

Az utóbbi napokban a Facebook egyik slágere a Magyar Családtudományi Társaság megalakulásáról szóló híradás kommentálása. A szörnyülködéstől az ijedelmen át a gúnyolódásig terjed ennek skálája. A közleményekből áradó hangvétel és a sanyarú költségvetés bukszájának megnyílása alapot ad erre. De vajon valami komoly dologról van-e szó?

Aki csak egy kicsit is reálisan szemléli a dolgokat, annak számára evidens, hogy egy ilyen átfogó és radikális hadjárat sikerének az égadta világon semmi esélye nincs. Miért akkor a nekigyürkőzés? Nyilvánvaló, hogy volt a kormányon politikai és szakmai nyomás a hívei részéről, hogy tegyen már valamit ezen a téren. Annál is inkább, mert verbálisan korábban sok elhangzott a mai hatalom részéről ebben a szellemben. Feltehetőleg a Társaság megalakítása jelenti az alibit a komolyabb lépések helyett. Itt összegyűlhetnek mindazok, akiknek e kérdéskör, vagy annak valamelyik része szívügye. Tanácskozhatnak, szervezkedhetnek, felhívásokat fogalmazhatnak, kapcsolatot vehetnek fel más hazai és külföldi szervezetekkel, intézményekkel. megkapják ehhez a szükséges költőpénzt is. a média meg időről időre hírt ad róluk és a kormány is vállon veregeti őket komoly képpel. Ez eléri a közvéleménynek azt a szűk szektorát, amelyik kitüntetett érdeklődéssel kezeli e kérdéskört és hasonló a szellemisége. Ennyi. Kipipálva.

És itt jön a képbe a kormánypropaganda. A külső szemlélőnek meglehetősen vegyes képe van róla. Egyrészt vergődni látja védhetetlen ügyek görcsös képviseletében. Másrészt azonban a szavazótábor megtartásában hálátlan körülmények között relatíve igen sikeres. Ez annak tudható be, hogy nagyonis tisztában van szimpatizánsai igényével, gondolkodásmódjával, érzelmeivel és indulataival. Ezek figyelembe vételével professzionális szinten alkalmazza a maketingtechnika összes fogását. Ezért nem lehetnek kétségeink, hogy szexuális kérdésekben ismeri tábora egyes szektorainak tényleges gyakorlatát ugyanúgy, mint az ezzel kapcsolatos itt hipokrita, ott meg egyenesen provokatívan szókimondó véleményeit. Ezért nagyon jól tisztában lehet azzal, hogy a Családtudományi Társaság agendája a szavazótáboruk széles tömegei számára egyáltalán nem "eladható". Sőt, mivel szubjektíve igen nagy súlyt jelentő kérdéskörről van szó, egy számukra teljesen elfogadhatatlan program meghirdetése is a politikai szakítás rémét is felidézheti, hát még annak erőszakos gyakorlati megvalósítási kísérlete. Példaképp ott lebeghet előttük a Katholikus Egyház esete, amely aktív vallásgyakorlói számottevő részét éppen a szexualitás gubanca miatt veszítette el.

Mindezek alapján nem látok arra esélyt, hogy a kormánypropaganda boszorkánykonyhája önként ilyen önsorsrontó kampányt tervezne, kezdeményezne.

Handó - Hagyó (Fb.)

Lesz-e európai téma a Handó - Hagyó ügyből?

A médiatörvény és vidéke körüli vita sokáig absztrakt szinten folyt. Itthon és külföldön számos pontról közelítve jelezték, hogy amit a kormány és a parlamenti többség csinált, az a sajtószabadság ellen irányul. A kormány mindenféle formáljogi válasszal méltatlankodott, mondván, hogy ez példásan demokratikus törvényi szabályozás és intézményi rendszer, továbbá azt igényelték, hogy a kritizálók várják ki, hogy a gyakorlatban mindez hogyan működik. Bár született ilyen - olyan elmarasztaló határozat és vélemény a magyar médiaszabályozással kapcsolatban, lényegében kivárták. És akkor jött a gyakorlat: a Klubrádió ellehetetlenítése. Természetesen a kormány ezügyben is prókátorkodik és méltatlankodik, de a Klubrádió neve és ügye olyan fórumokat és vezető politikusi érveléseket bejárt, ami alighanem példátlan egy ilyen kis magyar médium esetében. Mert ebben látták a puding próbáját, azt a bizonyos gyakorlatot, amely a médiahatóságot és az egész szabályozást minősíti.

A médiaszabályozáshoz hasonló visszhang kísérte - kíséri a magyar igazságszolgáltatással kapcsolatos törvénykezést, a kialakított intézményi rendszert és a kinevezéseket. A kormány reagálása is szinte azonos volt. És alig telt el néhány hét, itt máris történt olyan lépés, ami a puding próbájának tekinthető. A személyében Fidesz - kötődésűnek tekintett Handó Tünde az u.n. Hagyó-ügyet egyéni döntésével a kecskeméti bíróságra helyezte át. Az ellenzéki médiumok és jogi szakemberek azonnal rámutattak: ez volt az az ügyészség és bíróság, amely Zuschlag pénzügyi visszaéléséből gondosan dramatizált politikai kirakatper - tengerikígyót csinált. E miatt aggodalmas, hogy ez Hagyó hasonló természetű ügyével is meg fog történni. Itthon azonnal kikerekedett ebből a szokásos kormány - ellenzék diametrálisan ellentétes értelmezési vitája.

A kérdés az, hogy válik-e a Handó - Hagyó tematikából is nemzetközi ügy a mai helyzetben. Minthogy eddig csupán az egyéni mérlegelésű kiszignálás történt meg, tekinthető-e ez önmagában a független és pártatlan bíráskodáshoz való jog sérelmének, vagy egy ilyen felvetés meg nem történt eseménnyel kapcsolatos jogtalan gyanút , azaz pejudikálást jelent? A magyar kontextusban várható, hogy a kormány és kritikusai az egymással ellentétes pozíciót fogják elfoglalni. A kormánypropaganda ezen felül bizonyára fittyet fog hányni Hagyóval kapcsolatban az ártatlanság vélelmére és az eljárást kifogásolókat eleve bűnpártolóknak, akár bűntársaknak fogják minősíteni. Éppen ezért kérdéses, hogy ebben a szakaszban a külföldi mértékadó politikai és médiakörök szükségesnek látják-e a kiszignálás gyanúkeltő módját tematizálni, vagy a kivárás mellett döntenek és más kontextusban használják majd az esetet a megfelelő helyen és pillanatban. Mert hogy az ügy a figyelmüket nem kerüli el, az biztosra vehető.

EU Bizottság szankció- javaslata - nem mozduló piac (Fb.)

         A piac nem reagált az EU Bizottság szankció - javaslatára. Miért?

• 
  A piacot a magyar kormány várható gazdaságpolitikája érdekli. Ha az szigorú gazdaságpolitikát, ezen belül különösen költségvetési politikát folytat, akkor a piac bizalma nem kétséges, mert nem látja veszélyeztetve az ország fizetőképességét. Eddig az IMF hiteltől várták a kormánypolitika realista voltának garanciáját. Megelőlegezték a tárgyalások sikerét és ettől érezhetően erősödött a forint, csökkent a kamatfelár. Ez a bizalom akkor inoghat meg, ha kétségek merülnek fel a tárgyalásokkal, annak sikerességével kapcsolatban.
  A Bizottság szankciójavaslata bizalmatlanságot fejez ki a magyar kormány működésével kapcsolatban a deficitcsökkentés tartóssága tekintetében. Miért nem követte ezt a piacok bizalmatlansága is? Mindenekelőtt azért, mert a piac a rövidtávú fejleményekre figyel, a hosszabb távúakat ráér akkor figyelembe venni, amikor azok aktuálissá válnak. De van itt egy trükkösebb összefüggés is. Ha nincs a szankció kilátásba helyezése, akkor a piacok megelőlegezett bizalmának van egy paradox következménye is. Mennél erősebb a forint, mennél kisebb a kamatfelár, annál könnyebben tudják az ország adósságtörlesztését a piacról felvett hitelekkel biztosítani. Következésképpen annál kevésbé van a magyar kormány ráutalva az IMF hitelére. Márpedig a kormány nem is annyira a hitelnyújtás várható feltételeitől borsódzik, hanem az azzal járó rendszeres ellenőrzéstől. Így mennél erősebb a forint, mennél alacsonyabb a kamatfelár, annál inkább volt várható, hogy a kormány meg akarja ugyan kezdeni az IMF tárgyalásokat, de a hitelszerződés megkötését szívesen elhúzná. Ez azonban próbára tenné a piacok türelmét: amint kétségük támad, hogy a kormány megállapodási szándéka komoly, újra esni kezdhet a forintárfolyam, emelkedhet a kamatfelár - és kezdődik minden előről. Ugyanez bekövetkezhet, ha valamilyen más okból látszanak romlani a magyar deficit - kilátások. De mit változtat ezen a szankció kilátásba helyezése?
  A szankcióval való fenyegetés egy újabb kényszer, ami miatt a magyar kormánynak nem célszerű kalandor lépéseket tenni. Vagyis megkettőzi azt az eddigi biztosítékot, amit eddig az IMF- hitel feltételei ígértek. Értelmetlenné teszi a magyar kormány olyan lehetséges játékát, hogy a GDP növekedését, a költségvetés pozíciójának alakulását optimista becsléssel tegye megnyugtatóvá és ezzel újabb néhány hónapra nagyobb mozgásszabadságot vásároljon magának különféle( gazdasági és nem gazdasági) céljai megvalósítása érdekében. A szankció fenyegetésének árnyékában a kormány kénytelen komolyan törekedni a kiegyensúlyozott költségvetésre. Ez a piacoknak elég.
  Komolyabb veszélyt jelent a szankció kilátásba helyezése a működő tőke Magyarországra jövetele, illetve Magyarországról távozása tekintetében. Ez ugyanis nem rövid, hanem közép- és hosszútávú kilátások mérlegelésén múlik. Annak kinyilvánítása, hogy az Unió nem bízik a magyar kormány politikájában, komoly jelzés az ilyen befektetők számára. Ezért a kormány hiába törekszik a szokásos mutatószámok kedvező alakulását kiforszírozni, hiába méltatlankodik a vele szembeni kettős mérce alkalmazása miatt, ezzel semmit se tesz a tartós bizalom helyreállítása érdekében. Sőt sértett, szinte számonkérő kommunikációja éppenhogy tovább növeli az ország iránti üzleti bizalom immár krónikus megingását.

Blogbejegyzés a "kulturaellenesség" mélyebb összefüggéseiről

Amit kulturaellenességnek nevezünk, az a kormánypolitika leglényegéhez tartozik

Ha a nyugati típusú magaskultúra és a körülötte lévő értelmiségi közbeszéd magas státust kap, akkor elkerülhetetlenül a politika és a tömegmédia zsürijévé válik. Ha ettől a politika és a tömegmédia (mindkettő a modern, zsigerekre alapozó, erőszakos marketing módszereire épít) szabadulni akar, akkor eleve adódik, hogy el kell jelentéktelenítenie ezt a kultúrát és közbeszédet. Ennek eszköze a különféle eszközökkel (pl. pénzmegvonással) történő marginalizálás, de lehet élni a lejáratás, a szembetámadás, nevetségessé tenni próbálás eszközeivel is.
Mindennek nap mint nap tanúi vagyunk. De ez nem esetleges szeszély, hanem a dolog lényegéhez tartozik. És ebben a populista politika és a bulvármédia természetes szövetségesek. De meg van a valóságos társadalmi talaja is.

Fb. bejegyzés a két táborra szakadt országban a süketek párbeszéde értelmetlenségéről, vagy értelméről

Hozzászólás Lévai Júlia Galamus - cikkéhez, amiben annak értelmetlen voltát fejti ki, hogy (és ahogy) pl. az ATV-ben hárman pl. Borókaival vitatkoznak

Jelenség szinten és praktikusan teljesen egyetértek Juli leírásával. Több mindent azonban másképp fogalmaznék. Tény, hogy Magyarországon a politikailag valamennyire elkötelezett emberek két, egymással köszönő viszonyban sem álló "valóságban" élnek. Az igaz és a hazug fogalma az ebben élő emberek számára értelmetlen, mert evidencia, hogy az övék az igaz, a másoké a hazug. Az egyetlen lehetséges döntési kritérium az lenne, hogy míg az egyik "világot" az euro - atlanti világ minden mértékadó politikai ereje és médiuma osztja, a másikét nem. Ez utóbbiak ezt vérmérsékletültől függően vagy megtévesztés eredményének tartják, vagy magát az euro - atlanti világot tekintik ellenségüknek. Hogy van-e értelme ütköztetni a két világ képviselőit egy tévéműsorban? Az eleve meggyőzött nézők szempontjából az égadta világon semmi, sőt az ilyen műsor csak irritálja ezeket. Naphta és Settembrini valódi vitákat folytattak, Hans Castorp lelkéért, ezek meg nem valódi viták. Csak az a kérdés, milyen médiumok jutnak el a mai magyar Hans Castorpokhoz, a politikailag bizonytalanokhoz, azokhoz, akik nem tudják, elmennek-e választani. Ha úgy gondoljuk - én úgy gondolom - hogy ezekhez a választókhoz a központilag kontrollált, a totalitárius rendszerek agitpropjához hasonlatos médiumok jutnak el szinte kizárólag, akkor ezekben van értelme részt venni a süketek párbeszédében. És ha ennek az az ára, hogy a maradék ellenzéki médiában is legyenek ilyen "párbeszédek", akkor ám legyenek. Ha viszont a kormány által közvetlenül vagy közvetve kontrollált médiumokba nem engedik be a "másik oldal" képviselőit, akkor nincs mit viszonozni.

Az Európai Bizottság döntési helyzetben

Az Európai Parlament minapi határozata nyilvánvalóan kompromisszum eredménye. Az Európai Néppárt asszisztenciája mellett a legradikálisabb elítélő javaslat felpuhított változata emelkedett határozattá. Célja elsősorban a Bizottság pozíciójának megerősítése volt. Kiiktatta ugyanis azt a várható vádaskodást, hogy egy választásokon győztes parlamenti többség, illetve kormány döntései fölött egy bürokrata apparátus akar ítéletet mondani. Az EP demokratikus felhatalmazása ugyanis ugyanúgy nem kérdőjelezhető meg, mint egy nemzeti parlamenté. Azzal a különbséggel, hogy a népszavazással megerősített belépéskor a tagországok nemzeti szuverenitásuk egy részéről lemondtak. Így ezekben a kérdésekben a nemzeti parlamentek nem lehetnek önmaguk bírái. Különben az európai jognak semmi értelme sem lenne.

Az EP határozat ismeretében Orbán a maga szempontjából érthetően választotta a renitens magatartást. Szembesült vele, hogy politikáját saját pártcsaládja sem támogatja, noha ezt még nem tette mindenki számára nyilvánvalóvá. Így ha most enged, azzal kikerülhetetlenné teszi, hogy az EU fokról fokra lebontja az összefüggő rendszert, amit ő sebbel - lobbal az elmúlt év végére tető alá hozott. Ha ebben látja politikai karrierje értelmét, akkor ennek érdekében vállalja az ezzel járó kockázatot.

Az EB-nek reagálnia kell a magyar válaszra. Ezt nyilván meg is fogja tenni, de nem pusztán az eredeti kontextusban. Áttekintve az egész magyar problematikát - lépéssorozatban tud gondolkodni. Rövid távon nem tud hatékony szankciókat alkalmazni, de erre nem is lenne oka. Elegendő eszköz van a kezében ahhoz, hogy csupán az IMF- kölcsönnel kapcsolatos tárgyalások megkezdéséhez ne adja meg a szabad jelzést. Ha ezt nyilvánvalóvá teszi, akkor a piacok erre maguktól is reagálnak, ami felér a rövidtávú szankcióval. Ezen túlmenően annyi kötelességszegési eljárást indít meg az eddigieken felül, amennyit indokoltnak lát. Lassú lefutású eszköz, de állandó nyomás alá helyezi a renitens kormányt, amely a továbbiakban nem ura a fejlemények időrendjének. Legfeljebb durva provokációkkal lehet képes siettetni a retorziókat, azokat késleltetni, pláne elhárítani nem tudja.

Ez így együtt elég egyértelműnek látszik. Miben reménykedhet ezek után a magyar kormányfő? Bízhat a csodában, amiben korábban is bízott. Az Unió helyzetét rövid távon vészterhesnek minősítette többször is. Ennek következtében gondolta úgy, hogy fogatlan oroszlánnal van dolga. Kétségtelenül spekulatíve lehetségesek olyan kaotikus állapotok Európában, amelyeknek következtében az egész magyar problematika érdektelenné válik. Semmi jel nem mutat arra, hogy az ilyen fejlemények valószínűsége nőtt volna az elmúlt félévben. De reménykedni lehet benne, ha ez remény valakinek. Ha pedig tudván tudja, hogy rendszere a mai Európában nemcsak nem prosperálhat, de nem is fenntartható, választhatja azt, hogy nem asszisztál ennek lebontásához. Megvárhatja, amíg ország - világ előtt beáll a csődhelyzet Magyarországon és akkor ennek felelősségét mindenki másra háríthatja önmagán kívül. A magyar nép drága árat fizetne ezért, de megfelelő propagandával - amiben eddig se volt hiány - sokan tekinthetnék mártírnak. Ez megfelelhet ambiciójának és komoly nehézségeket okozhat hosszabb időszakra nézve Magyarországon a normalitás helyreállításában. Nem teheti azonban megvalósíthatóvá azt, ami megvalósíthatatlan.

A budapesti csata (Fb.)

Budapestet szokás volt az ország vízfejének is titulálni. Az 1950-ben az agglomeráció egy részével kibővített főváros a lakosság ötödét jelentette, igazgatási, gazdasági,közlekedési, tudományos és kulturális szempontból szerepe kiemelkedő volt. A pártállam idején politikai szempontból viszont nem volt az, hiszen az egyközpontú hatalom úgy osztotta át a hatásköröket és személyi viszonyokat tetszés szerinti pillanatban, ahogy akarta.Így a központtal szemben rivális hatalmi pólussá nem válhatott. 1970 után pedig a pártállam olyan regionális politikát folytatott, amely a megyeszékhelyeknek adott lehetőséget arra, hogy a fővárossal szembeni történelmi hátrányukból - egyébként csak helyeselhető módon -sokat ledolgozzanak.

A rendszerváltás után a decentralizáció, az önkormányzatiság középpontba kerülése elvben nagy lehetőséget adott arra, hogy a főváros a hiányzó politikai súlyt is megszerezze magának. Nem így történt. A főváros lakosságának politikai orientációja többségében tradicionálisan is a baloldali és liberális volt, ezért a jobboldali pártok eleve nem voltak érdekeltek egy politikailag erős fővárosban. De az események úgy hozták, hogy a balliberális pártok sem. 1990-ben az országgyűlési választásokon a jobboldali pártok győztek, de a választók hamar kiábrándultak az új kormányból. Az őszi önkormányzati választásokon a proteszt - szavazás elsőrendű haszonélvezői a liberálisok voltak, a fővárosban és a nagyobb vidéki városokban kiváltképpen. Ám a fővárosban nem csak önmagában, hanem ezenfelül a kerületek túlnyomó többségében is. Ez rejtette magában a viszály magvát.
Főpolgármester az a Demszky lett, aki saját pártjában is egyfajta különútas helyzetben volt. Ő nagy lelkesen önálló csapatot szervezett magának és nagyralátó terveket melengetett. Gárdája igyekezett a fővárost pénzügyileg is függetlenné tenni a fővárost a kormánytól. Mindez nem volt kedvére sem a kormánynak, sem az ellenzéki pártoknak. A kormány a költségvetés felől, a pártok a fővárosi kerületek felől helyezték nyomás alá a Városházát.

Amikor 1994-ben átlendült a politikai inga bal-balközép irányba, akkor a főváros vezetése pürrhoszi győzelmet aratott. A főpolgármester közvetlen választásával ez a funkció presztizsben szinte a miniszterelnök mögé emelkedett. A fővárosi törvény azonban az összbudapesti önkormányzatot a kerületekkel azonos sorba helyezte - halálos sebet ejtve ezzel a főváros perspektivikus fejlődésén, nemzetközi szerepe kialakításán. A "baráti" kormány részéről sem lett kisebb a költségvetési nyomás, mint volt az első szabadon választott kormány alatt.

Minthogy tárgyunk a főváros körüli politikai csata, zárójelbe kell tennünk, hogy mi is történt magával a fővárossal a rendszerváltás óta. Összpontosíthatunk arra, hogy Demszky 20 éven át meg tudott maradni a főpolgármesteri poszton. Miért? Alkalmasint éppen azért, mert a közvetlen választás révén ez a cím szimbolikusan nagyon erős volt, tényleges hatóköre viszont egyre szűkült. Egyik nagy pártnak se állt érdekében a fungáló főpolgármesterrel szemben saját soraiból olyan jelöltet állítani, aki akarva - akaratlan a pártelnök mellett kiemelt arccá vált volna. A tényleges pártbefolyást pedig célszerűbbnek látszott a kerületeken (polgármester, testületek, fontos bizottsági elnökök) keresztül juttatni érvényre. Amint a Fidesznek egyre inkább reménye volt a főpolgármesteri cím elhódítására, Tarlós személyében olyan jelöltet talált, aki demonstratívan nem tartozik a párthoz, következésképpen szóba se jön hatalmi riválisként.

Így jutunk el 2010-ig, amikor a Fidesz bárkit indított volna főpolgármester - jelöltként, azt szinte biztosan megválasztották volna. Ez kivételes alkalom volt: egy többségét tekintve karakterében baloldali és liberális választóközönség jobboldalit választott volna meg. De a korábbi logika nem változott: ismét a politikailag háttér nélküli Tarlós lett a jelölt, illetve a megválasztott főpolgármester.

Az igazi kérdés azonban nem a személyi volt, hanem az, hogy a bizonyosan újrarendezésre kerülő önkormányzati és közigazgatási rendszerben mi lesz Budapest sorsa. Felvetődtek különféle elképzelések és mindmáig nem dőlt el véglegesen, hogy hogyan fog alakulni a kerületek vagy más részegységek és az egész főváros jogi viszonya. De az már biztosnak látszik, hogy a főváros még az eddiginél is gyengébb lesz. Érthető: egy jobboldali politika joggal gyanakszik arra, hogy a fővárosi lakosság körében - egy szűk budai, illetve belvárosi magot leszámítva - soha se lesz erős a támogatottsága. Érdemes tehát jóelőre kihúzni a méregfogukat, meggyengíteni akaratnyilvánításuk hatókörét. Ezért a Tarlós körül jelenleg folyó hercehurca nem több viharnál egy pohár vízben. Az igazán szomorú azonban az, hogy sem az ellenzéki pártokban, sem a civil mozgalmakban nyoma sincs egy erős Budapestet támogató koncepciónak. Sőt ez maga nem olyan cél, hogy szerveződne köré egy civil mozgalom és vele együtt egy komplex szakpolitikai műhely. Partikuláris érdekek miatt nem látják, hogy egy európai léptékben lendületesen fejlődő főváros mekkora húzóerő lehetne az egész ország javára.

A budapesti csata tehát a főváros számára máris vereséggel végződött, a nélkül, hogy egyáltalán megvívták volna

Orbánék Európa - idegenségének gyökere (Fb)

‎"Ebben az országban a kormányon lévő jobboldal olyan közel áll a szélsőjobboldalhoz, mint sehol máshol Európában"- írja Niedermüller Péter. De ezt nem írásokból kell megtudnunk, hanem az "Alaptörvényből" és a Kossuth tér átalakítási terveiből. Ha a magyar állam utolsó autentikus pillanata 1944 márc. 19. volt, az világos képlet. A magyar parlament és a kormány ma is a Tengelyhatalmak oldalán áll a Szövetségesekkel szemben.Ezért van egyedül Európában, ezért idegen test az EU-ban és a NATO-ban.A szélsőjobb ezért vértestvér kell legyen - és a taktikát nem számítva az is.A magyar európai jobboldaliak - ha vannak- hipnózis áldozatai.

Fidesz - szakadás belátható időn belül (Fb.)

Túl van-e már a Fidesz a szakadáson?

Egyértelműen még előtte van a szakadásnak. Orbán változatlanul egy szájból próbál hideget és meleget fújni. De ez nem csupán ambícióiból és jelleméből fakad, hanem az "egy a tábor" egybentartásának szándékából is. Csakhogy a tábor nem egy.

Orbánnak sikerült ugyan olyannyira lezülleszteni egész táborát, hogy tiszta lelkiismerete, sértetlen önérzete aligha maradhatott bárkinek is, bármi lett légyen a maga sajátos politikai és erkölcsi nézet- és normarendszere. Ezért csendes vizeken hajózva az egység korlátlan ideig fenntartható lenne.

Csakhogy a vizek cseppet sem csendesek. Döntés előtt áll az EU-val való kapcsolatunk. Ettől nem független a gazdaság jövője és a piacok hirtelen ítélete ezzel kapcsolatban. Nem lehet soká szőnyeg alá söpörni a gazdasági kudarc és a politikai irányvonal által generált szociális feszültségeket. A szomszéd országokkal szemben követett kormánypolitika is most kezdi megbosszulni magát.

Ezek a nem halogatható szembesülések akarva - nem akarva- kiváltják a "fundi" és "realo" típusú szakadást. Mégpedig az egyes szereplők akár távol-és közelmúltjuktól függetlenül sodródnak majd bele az egyik, vagy másik táborba. De a szokása és jelenlegi próbálkozása ellenére maga Orbán sem kerülheti el a lényegét tekintve egyértelmű választást a két opció között. Az örökös halogatás ugyanis hatásában nem különbözik a "fundi" álláspont választásától.

A szakadás az államcsőd vállalói, illetve az európai integráció útját járni hajlandók közt elkerülhetetlen. Rossz esetben ez csak az államcsőd bekövetkezte után válik ez a szétválás nyilvánossá, szemmel láthatóvá - még a nyáron.

Kamarilla - uralom

Oligarchából - kamarillába, kamarillából ...

Az oligarchia: kevesek uralma, különösen személyek, családok egy kis csoportjáé. Itt is egy szűk, önmagát teljhatalomba emelő csoport gyakorolja a teljes hatalmat. Ám az oligarchák ténylegesen befolyást gyakorolnak a dolgok menetére, mint ilyenek, rendelkeznek önálló profillal és/vagy akarattal, ami számít. Az oligarchiából nem lehet csak úgy, szeszélyből kipenderíteni valakit egy pillanat alatt.

A kamarilla az uralkodó környezetében a kormányzás menetére döntő befolyással levő, nem hivatalos, a háttérből cselszövésekkel irányító titkos kör, klikk . Ez tehát feltételezi az uralkodó létét, a nyilvánosság hiányát, a kör informális voltát és az uralkodó szabad kezét a kamarilla alakítására, az ott elhangzó vélemények kezelésére.

Nyilvánvaló, hogy ez a Fidesz hatalomgyakorlásának két szakaszát jellemzi. Nincs értelme ezen a helyen az átalakulás minuciózus rekonstrukciójára, datálására. Ha elfogadjuk, hogy ez a folyamat zajlott le, a részleteknek nincs jelentősége. De sok minden másnak sincs.

Előszöris nincs értelme a Fideszben pártot látni. Hiába van formális szervezete, vannak tisztségviselői, kongresszusai. Ezek csak a paraván szerepét töltik be, de tényleges szerepük a döntésben nincs. Időnként fitogtatják is a nyilvánosság és a saját embereik előtt a párt kihagyását a dolgok eldöntéséből. A választókörzetek helyi vezetőjét az uralkodó választja ki és zarándoklat keretében formalizálja. Egyben az így megbízottat bármikor felcserélheti egy másikkal mindenféle formális procedúra nélkül. Ugyanígy demonstrációs célt szolgál az is, hogy a párthierarchia formális csúcsain olyan személyek ülnek, akik mindenki számára nyilvánvaló módon távol állnak a kamarillától. Ez utóbbiak közül viszont sokan nem is párttagok.

Nincs értelme beszélni kormányról sem. A kormányszerkezet eleve úgy lett összeállítva, hogy a minisztereknek ne legyen áttekinthető szerepkörük. Ezt aláhúzta, hogy a miniszterek többségének pártháttere sincs, jobbára még csak nem is tagok. Ebből következik, hogy szakpolitikák sincsenek, sőt még szakigazgatás se. Mindenben a kamarilla, illetve személyesen az uralkodó dönt.

Ugyanígy a kormánypárti frakció se frakció. Az előterjesztéseket kaotikus módon kapják meg, gyakran egyéni képviselői javaslat formájában. Néha órákkal később a kézbekapott törvényszöveg már (általuk) elfogadott törvény. A parlamenti bizottságokban sem folyik szisztematikus érdemi vita. Külön pofon a frakciónak a már elfogadott törvények gyakori módosítgatása. Ezáltal a törvények se törvények.

A formálisan önálló intézmények önállóságáról komoly formában ma már beszélni se érdemes.

Az állapotok kamarilla-uralomként való azonosítása valójában értelmetlenné teszi azt a vitát is, hogy még demokrácia van-e az országban, netán tekintélyuralom diktatúrába hajló tendenciákkal, vagy már beszélhetünk diktatúráról. Ezek szavak, amelyeknek valamelyes szerepe csak akkor van, ha külföldön akarja valaki meggyőző módon mutatni be honi állapotainkat. Itthon a szavak erőszakos felső beavatkozásra amúgyis értelmüket vesztették a felülről oktrojált újbeszél révén.

Végül van egy jelenség, ami a kamarilla örök fügefalevele a világ előtt. Ez pedig, hogy noha mindenben minden írott és íratlan szabályon keresztülgázolnak, a jogászkodásra hajlandók komoly energiát fordítani, esetenként tényleges ezirányú szaktudást is kölcsönvenni. Minden bel- de még inkább külföldi bírálatot, leleplezést teflonként azzal próbálnak magukról lecsúsztatni, hogy előrángatott vagy mondvacsinált paragrafusokat lobogtatva a kamarilla húzásait jogszerűnek és törvény által rendezettnek próbálják láttatni. Ugyanilyen varázspajzsként próbálják maguk elé tartani a nemzeti szuverenitást egy olyan országban, amely népszavazásokkal lemondott szuverenitása egy részéről, hogy erősebb, a polgárok és az állam érdekét hatékonyabban szervezetek tagja lehessen.Ahol pedig végetér a jogászkodás, elfoglalja a helyét a duplafenekű, célozgatós kettős beszéd, amely elsődlegesen az uralkodó sajátja.

Ma már nyilvánvaló, hogy világszerte átlátnak ezeken a kisded játékokon. Átlátnak itthon is, csak vagy egyelőre eszköztelenek vele szemben, vagy egyeseknek ez a karakánságnak látszó hatalmas luftballon még tetszik is. Minthogy azonban a kamarilla a saját zseben túl mit sem ért a gazdasághoz, a piac kilyukasztja a luftballont. Ha meg az uralkodó ettől való félelmében mégis elszánja magát, hogy aláveti magát az Unió útvonaltervezőjének, akkor folyamatosan fog leereszteni az ő és kamarillája saját tervezésű túlfújt ballonja.

Fb.:Kultura és mentalitás

A valóságos EU konvergencia és a kulturális - mentalitásbeli dimenzió

A görög - EU tárgyalások szervi hibája, hogy nem vonnak be kulturális tolmácsokat. E nélkül pedig a gazdasági és politikai követelések féloldalasak, vagy akár kontraproduktívak lehetnek.
Az euro mögötti "hátország" köztudottan heterogén az elért GDP színvonal tekintetében. A felzárkózás gazdasági és politikai hátterére még csak-csak odafigyelnek, a kuturálisra és mentalitásbelire alig. Pedig ha ezt nem teszik, a fiskális politika konvergenciája nem lehet sikeres.Nyilván nem a kulturális és mentalitásbeli különbségek teljes kiiktatása lehet a cél, mert az Európa sokszínűségét és ezáltal egyik identitásképzőjét. Viszont kompatibilissé csiszolásuk elkerülhetetlen mind a válság legküzdéséhez, mind az Unió elmélyüléséhez.
Mutatis mutandis ugyanez érvényes a "magyar kérdésre" is.

Euro Magyarországon?

Hoppá!

Szijjártó azt mondta, ebben a javaslatban leszögezik, hogy Magyarország elkötelezett az EU-s értékek mellett, a kormány átláthatóbb és fegyelmezettebb gazdaságpolitikát folytat, mint az elődei, és ennek köszönhetően Magyarország egyre közelebb kerül az euró bevezetéséhez.
Tetszik · · Leiratkozás · 17 perce


John Donne :mondani mindent lehet.

Balint Suranyi Igen? És ha benne lesz az IMF szerződésben, konkrét menetrenddel, negyedévenként ellenőrizve

• 
  
• • John Donne: lesz szerzodes? meg az se biztos. egyelore a paranoiajat kellene surgosen kuralni, kulonben tenyleg kenyszerzubbonyban viszik el a kovetkezo frakcioulesrol...2 perce · Tetszik · 1

    Balint Suranyi Azt én nem tudom, hogy lesz-e. De úgy látszik, hogy ha lesz, ennek jegyében lesz.

Orbán szerepe a mai Magyarországon (Fb.)

Orbán köztudottan Magyarország miniszterelnöke kétharmados parlamenti támogatottsággal.Egyes nem eleve neki elkötelezett, naiv elemzők ebben már előre annak lehetőségét látták, hogy majd végre fogja hajtani azokat a struktúrális reformokat, amelyeknek szükségessége 5-10 éve nyilvánvaló, de kellő politikai háttér nélkül másnak esélye se volt az azokkal járó konfliktustömeg vállalására.Ez súlyos tévedésnek bizonyult. Orbán ugyan eszeveszett tempóban nekikezdett változtatásoknak, de azok saját tekintélyuralmi államának kiépítését szolgálták népszerűnek látszó jelszavakkal és zömmel nem közelebb, hanem távolabb vittek a szükséges reformoktól.
Miután ez az agresszív kurzus gazdasági, külpolitikai és államigazgatási tekintetben gyorsan kudarcot vallott, Orbán valamiféle váltásra kényszerül. Ennek kapcsán mind bel-, mind külföldön továbbra is a lehetőséget látják személyében és kétharmados többségében. Ezt két tényezőre alapítják: Orbán erejére és ellenzéke gyengeségére. Gondoljunk ennek kissé utána.
A szó technikai értelmében Orbán erősnek látszik: táborán belül senki sem képes kihívást intézni vele szemben, bejáratott kommunikációja pedig elég nagy mértékben képes a jobboldalon bármit és az ellenkezőjét elfogadtatni és még a szélsőjobb is óvakodik vele totálisan konfrontálódni. Ettől a technikai erőtől remélik, hogy egy kudarcos politikai vonal után eredményesen tud képviselni egy EU-kompatibilis politikai vonalat és gazdasági reformpolitikát is. Hibás elképzelés. Nem számol sem Orbán személyiségével, sem tényleges lehetőségeivel. Világképe, legbelsőbb késztetései számára nem alternatíva egy mérsékleten alapuló következetes, szívós építkezés a mai (holnapi?) Európában. De nincs meg ehhez a megfelelő tudása és szerepkészlete sem. És táborát se tudná egyben tartani egy ilyen egyértelmű vonalvezetéssel. Ezért egyetlen lételeme a duplafenekűség, a kettős beszéd, ami alól mindig kibukkan a pata, kiérződik a jellegzetes illat. Következésképpen ahhoz a szerephez, amit a hazai és nemzetközi mérsékelt körök tartósan szánnak neki, nincs meg a megfelelő ereje még akkor sem, ha az ezirányú kezdőlépéseket megteszi.
Ugyanígy problematikus az az Orbán vezető szerepe mellett felhozott érv, hogy az ellenzéke gyenge. Ez leíró értelemben persze kétségtelenül igaz. Csak arról feledkeznek meg, hogy e gyengeség oka megintcsak Orbán. Ha erősen kétségbe is vonjuk Orbán alkalmasságát az ország vezetésére, tárgyilagosan el kell ismernünk, hogy destrukciós potenciálja hatalmas. A viszálykeltés, a lejáratás és az átlagpolgár felheccelésének olyan nagymestere ő, amellyel - különösen úgy, hogy minden hatalmi eszköz az ő kezében van - nincs az az ellenzéki szervezet vagy politikus, amelyik vagy aki sikeresen szembe tudna szállni. Egycsapásra megváltozna azonban az ellenzékiség feltételrendszere Magyarországon, ha történetesen nem Orbán lenne az ellenfél.
Mi következik mindebből? Kétségtelenül az, hogy Orbán szerepe pillanatnyilag megkerülhetetlen. Ki kell várni, hogy milyen fordulatot hajlandó/ képes végrehajtani. Abban a reményben, hogy bármit is csinál, a jelenlegi konstelláció megváltozik. Ha végül rebellis énje győz, akkor az ország aligha kerülheti el az államcsődöt. Ha tartósan visszafogja magát, akkor - nem függetlenül a romló életkörülményektől - a mögötte lévő tábor apad le. És a permanens forradalom múltával, amikor a stabil gyenge pontok nyilvánvalóvá válnak, valamilyen ellenzéki alakulat is megerősödhet. Nem beszélve arról, hogy karakterét és módszereit itthon és külföldön alaposan kiismerték, ami erősen szűkíti a játékterét. Orbán bebizonyította, hogy tud csizmában tojástáncot járni. De nem akármeddig!

A védekező társadalom (Befejezett szöveg)

A védekező társadalom

A magyar történelem legutóbbi másfél évszázada tele volt hatalmi hajtűkanyarokkal, de a látszólag szélmentes periódusokban is folyamatos és sokirányú "támadások" érték a mindennapi élet megszokott kereteit. Ezeknek a támadásoknak a kiinduló pontja a társadalomhoz képest mindig "kívül" és "felül" volt kereshető és megtalálható.Ennek megfelelően az uralkodó mentalitássá a védekezés vált.

Minden hosszabb - rövidebb periódusban voltak a támadásoknak hazai képviselői meg haszonélvezői. Ám helytelen lenne azt gondolni, hogy a magyar társadalom jellegzetes megosztott volta következtében az egyik fele volt mindíg a támadó, a másik a megtámadott, a védekező. Ez nem így volt. A sokkszerű változások és azok ereje a támadó - haszonélvező oldal számára is sérelmeket okozott, nehezen kiszámítható körülményeket eredményezett kisebb - nagyobb mértékben. Így aztán ez az oldal is kialakította a maga védekező taktikáit a saját demiurgoszaival szemben.
Elég egy pillantást vetni a Kiegyezés utáni helyzetre. A mindenkori kormánypárt a dualista Monarchia pártján állt akár a parlamenti ellenzékkel, akár a társadalom elégedetlenkedő részével szemben. De ezzel egyidőben védekezett az udvar központosító törekvéseivel, vagy a trialista átalakítást szorgalmazó körökkel szemben. Kormánypárt és ellenzéke együtt védekezett a nemzetiségek nemzeti törekvéseivel szemben. A sor tetszés szerint folytatható. Ami a parlamentre igaz, az igaz a megyékre is és onnan lejjebb menve egészen a települések szintjéig is. Ugyanez érvényes a társadalom formális és informális közegeiben is.
Vajon miért emeljük ki a védekezést, mint vezérmotívumot? Miért nem lehet azt mondani, hogy mint a világon mindenhol, úgy nálunk is számos érdekellentét volt egyidejűleg és azok nyilvánultak meg, csaptak össze különféle terepeken és különféle harcmodorral? Azért, mert szinte semmi nem jelentkezhetett a maga nyílt formájában. A nyílt formákat a fikciók világa foglalta el, amiben látszólag osztozni kellett. A fikcióval szemben álló, vagy azt megkerülni próbáló törekvések akkor remélhettek sikereket, ha a ki nem mondott egyezménynek megfelelően álcázták őket. Ehhez a legjobb álca a védekezés ideológiája és harcmodora volt. Még akár az egyértelműen offenzív akciók esetében is. A Kiegyezés korában ez visszautalás volt az azt megelőző neoabszolutizmus időszakára. Nyelv, magatartás, amit mindenki ismert és értett. És ami jól szolgált a későbbi időszakban is, amikor már anakronisztikusként megszabadulhattak volna tőle. De nem tették, mert célravezetrő álca volt.
A Dualizmus eltűnt a történelem süllyesztőjében, a sérelmi, magát védekezőnek beállító politizálás maradt. Nem akarván elveszni a részletekben, elég a trianoni békeszeződés és a reviziós törekvések gubancára utalni. Ez a séma – mármint a védekezés - ebben a korszakban is megmaradt általános álcának a legkülönfélébb gazdasági – társadalmi – politikai metszetekben.
Ugorva megint egyet, az államszocializmus időszakát, a kemény és a puha diktatúra szakaszait vannak, akik azzal a leegyszerűsítő képlettel próbálják leírni, hogy az apparátus folyamatosan támadott, a társadalom pedig egyfolytában védekezett. Ez sem volt ilyen egyszerű. Az apparátuson belüli harc a vérpadig is elfajult, néha meg még a nyilvánosság elé is kikerült. A társadalom pedig nem csak védekezett, hanem alaposan kihasználta az adódó lehetőségeket is, sőt tágította azokat. Volt aztán 56 októbere is. Meg liberalizálódó útlevélpolitika, ami jelentős formálója lett a társadalomnak is, meg a rendszer felbomlásának is. De a témánk szempontjából: igen, végig domináns volt a védekezés, aminek persze a helyezkedés is az egyik formája.
Most már bizonyos történelmi távlatból láthatjuk a rendszerváltást is. Retrospektíve nagyon hangsúlyos tény, hogy azt nem a társadalom hajtotta végre, hanem az adódó nemzetközi erőtér felhajtó erejével az elit – csoportok alkuja volt. Másképp értékeljük ma azt is, hogy mennyien vettek részt az első szavad választásokon (illetve: maradtak otthon), és hogy a győzelmet a „nyugodt erő” jelszava hozta meg. A leglendületesebb rendszerváltó erőt, amelyik a változás nyelvi világát legmarkánsabban képviselte, még saját tagságának egy része is totálisan félreértette. A retrot jelentő történelmi pártok is rosszul szerepeltek 1990 tavaszán. Mindez természetesen nem azt akarja jelenteni, hogy a lakosság pusztán csak elviselte a rendszerváltást. Kavargott ott öröm és remény, illuzió és sültgalambvárás bőségesen. Ám most nem ez a témánk. A védekezés meg gyorsan nyilvánvaló módon is előtérbe került az Antall kormány első komolyabb döntéseinek hatására. És a lakosság élt  a demokrácia nyújtotta új védekezési lehetőséggel is . Az őszi önkormányzati választásokon leszavazta a kormánypártokat. A védés – visszaszúrás demokráciabeli lehetőségeinek kitapogatása volt a taxisblokádhoz való viszony is: szurkoltak, hátha a népakarat az áremelkedések megállítására is alkalmas? Kiderült, hogy nem – és ezt is tudomásul vették. Mint ahogy azt is, hogy az Alkotmánybíróság törvényesnek ismerte el a régi lakáshitelek kamatainak felemelését. Egy további naiv illúzióval kevesebb…
Az új rendszer első tíz évében persze a lakosság aktívan élt a piacgazdaság és a demokrácia által megnyíló lehetőségekkel is, de mindig maga mögött szerette (volna?) tudni az államot, amelyik biztonságáért garanciát vállal. Ez egybeesett a különféle irányzatú politikusok törekvéseivel is, akik az állami csapok fenntartását pártolták, részben, mert a békés átmenet garanciáját látták benne, részben, mert a csapok közelében lenni politikailag és gazdaságilag hasznosnak tűnt.. így aztán elmaradt a kiáltóan szükséges államháztartási reform,  rossz hatásfokkal ugyan, de működött a szociális védőháló. Mindezt a választópolgárok azzal honorálták, hogy nem nagy részvétel mellett, de megerősítették népszavazással mind a NATO-, mind az EU csatlakozásunkat , amelyhez a politikusi ígéretek az ország és a társadalom felzárkózásának ígéretét kötötték a fejlett országokhoz. A választásokkal adódó védekezési lehetőségről azonban a polgárok nem mondtak le: egy kivételével minden országos választáson elzavarták az éppen uralmon lévő kormányt. A kivétel ez alól 2006, de ezt a nagylelkűséget a választók le is verték az újraválasztott kormányon a „szociális népszavazáson” és azóta is az EU parlamenti és a 2010-es választásokon. Ezeknek a leváltásoknak a fő tartalma az aspirációik (főleg fogyasztást illető aspirációik) politikai megtámogatása volt. A 2008-as világválság ugyan elbizonytalanító volt abban a tekintetben, hogy a politika képes-e gondoskodni a nép anyagi biztonságáról, gyarapodásáról, de az akkori ellenzék hangos propagandája ezeket a kétségeket akkor sikeresen elnyomta.
A védekezés immár másfél évszázados magyar karakterisztikuma az, hogy a polgárok egyértelműen az egyéni módszereket preferálják a kollektívakkal szemben. Úgy ítélik, hogy a velük szembenálló gazdasági és politikai erők náluk sokkal erősebbek, ezért a kollektív próbálkozás fejjel a falnak lenne. Meg egymásban sem bíznak annyira, hogy ne a szemfülesség, a próbálkozás, a kiskapu és a különalku eszközeit tartanák hasznosabbaknak. (v.ö. Hol lehet altiszt, azt kutatja). Ritka és rövid pillanatok voltak csak az elmúlt másfél évszázadban, amikor nagy tömegek szembementek a túlerővel.
Nincs ok annak feltételezésére, hogy a mát ne a védekező társadalom jellemezné. Az más kérdés, hogy a fülkeforradalom tavaly év végéig tartó pergőtűzében az állampolgár nem is tudta, mi ellen védekezzen, mert máris jött az újabb váratlan harci akció. Ráadásul a fikciók világa is hirtelen elburjánzott, s ha valaki nem fordult  teljesen ellene, akkor tehetetlen volt velük szemben.De amint szilárd alapot nyer most máraz embereket fenyegető veszély természete, bizton lehet számítani a különféle védekező módszerek kreatív elburjánzására. (Ízelítőt adott ebből a közelmúltban az az akció, amikor pártállásra való tekintet nélkül vonták ki a betétesek megtakarításaikat a magyar bankokból.) Persze egy államcsőddel szemben nagyon erőtlenek a védekezési lehetőségek. De akárhogy is . minden bizonnyal nincs olyan helyzet, amikor özvegy Varsányiné ne próbálkozna hozott szalonnával…Ezen nem”segít” a profi kereskedelmi marketing.
Ez a gondolatsor nem több egy javaslatnál a további együttgondolkodásra, immár ennek a paradigmácskának a figyelembe vételével.

Invit együtt - gondolkodásra a védekező tárasadalomról (Fb.)

A védekező társadalom

A magyar történelem legutóbbi másfél évszázada tele volt hatalmi hajtűkanyarokkal, de a látszólag szélmentes periódusokban is folyamatos és sokirányú "támadások" érték a mindennapi élet megszokott kereteit. Ezeknek a támadásoknak a kiinduló pontja a társadalomhoz képest mindig "kívül" és "felül" volt kereshető és megtalálható.Ennek megfelelően az uralkodó mentalitássá a védekezés vált.

Minden hosszabb - rövidebb periódusban voltak a támadásoknak hazai képviselői meg haszonélvezői. Ám helytelen lenne azt gondolni, hogy a magyar társadalom jellegzetes megosztott volta az egyik fele volt mindíg a támadó, a másik a megtámadott, a védekező. Ez nem így volt. A sokkszerű változások és azok ereje a támadó - haszonélvező oldal számára is sérelmeket okozott, nehezen kiszámítható körülményeket eredményezett kisebb - nagyobb mértékben. Így aztán ez az oldal is kialakította a maga védekező taktikáit a saját demiurgoszaival szemben.

Ha elég sokatokat érdekel, akkor folytatom és adaptálom a jelen helyzetre is.

Komment az asszimiláció kérdéséről egy könyvismertetés kapcsán

Ez az a ritka példa, ahol az asszimiláció terminus pontos. Ez a család mindenben és tökéletesen próbált betagozódni az őt körülvevő keresztény középosztályba - ott helyben sikerrel. A kudarc az országos fejlemények miatt következett be.

Zsákutcában - SZÉP SZÓ - NÉPSZAVA online

www.nepszava.hu

‎"Szinte egyvégtében olvastam végig. Mintha az én sorsomról, az én családomról is szólna."...

· · Megosztás · 16 perce ·

• 
  
• • 

    Balint Suranyi A dualizmus idején az asszimiláció kormányzati politika volt. A törekvés a nemzetiségek beolvasztását célozta: fő terepe az volt, hogy vallják magukat magyarnak,legyenek magyar anyanyelvűek, lehetőleg magyarosítsák a nevüket.A zsidók esetében ez az állami törekvés preferálta a megkeresztelkedést is. De az államilag támogatott asszimiláció nem igényelte azt a totális beolvadást egy-egy létező társadalmi csoportba, amit a könyvben szereplő család valósított meg. És erre az állami iniciatívájú asszimilációt elfogadó zsidók többsége nem is töreke dett. Még kevésbé voltak készek a teljes befogadásra a különféle, hangsúlyosan keresztény társadalmi csoportok. Ebben törés a monarchia felbomlása utáni idők magyar kormányai hoztak, amelyek immár nem törekedtek az asszimilációs politikára sem a nemzetiségek, még kevésbé a zsidók vonatkozásában. Ez utóbbi látványos jele a numerus clausus bevezetése.