2012 okt. 23.-án és utána sokak előtt felcsillant annak reális lehetősége, hogy egy erősen torzító választási rendszer ellenére 2014-ben az Orbán rendszer legyőzhető. Mások persze az ellenzéki oldalon - a legjobb szándékot feltételezve is részükről - arra éreztek indíttatást, hogy széthuhogják vagy szétlőjék ezt a reményt, de ez egyelőre nem sikerült.A veszély láttán aktivizálódott viszont a hatalom, amely már eddig is szinte abszurd számú részszabály megváltoztatásával igyekezett a maga javára eltorzítani a jövendő választás kimenetelét. Most ismét rákapcsolt és a regisztráció meg a kampányok szabályozásával olyan további eszközöket akar magának biztosítani, amelyek életbeléptetése után szabad választásokról nem lehet beszélni. És ez nyilván nem a vége: ha újabb, a közakaratot meghamisító előírások kiagyalását is szükségesnek fogják tartani, nem fognak habozni és kétharmaddal azokat is törvénybe iktatják.
Az ellenzék különféle erői már eddig is leleplezték a választás meghamisítását szolgáló manővereket, de eddig azt is mondták, hogy ha megváltozik a közhangulat, mindezek a "szabályok" a Fidesz ellen fordulhatnak. Hozhatnak azonban olyan, a választás szabályozásával kapcsolatos törvényeket, amelyek még arcátlanabbak, és amelyek elvileg se fordulhatnak a regnáló hatalom ellen. S itt érkeznek el az ellenzéki erők egy olyan dilemmához, ami stratégiai döntést igényel.Nincs ugyanis nagyobb mozgósító cél és eszköz a passzív, a politikától magát távol tartó lakosságrész megnyerésére és megmozdítására, mint az, hogy ezt a rossz, kártékony hatalmat békés úton a szavazófülkében le lehet győzni, pozícióiból el lehet távolítani. Ez a mellett szól, hogy a következő másfél évben átgondolt és hatásos meggyőző munkát és ha eljön az idő, aktív, konkrét jelöltek melletti kampányolást kell folytatni. Ennek során ébredne tudatára a választópolgár és a külföld, hogy a 2010-es többség elolvadt és a kormányzást az egyesült ellenzéknek, vagy egy ellenzéki koalíciónak kell átvenni. Ez azonban csak valamennyire is szabad választások útján lenne lehetséges.Ha a különféle meghozott törvények és eljárási szabályok kizárják azt, hogy Magyarországon szabad választások legyenek, akkor a választópolgárok becsapása lenne azzal agitálni, hogy igen, az urnáknál le lehet váltani ezt a rendszert. Továbbá egy választási komédiát "megóvni" se lehet úgy, hogy előbb - mint ha mi se történt volna - részt veszünk benne, aztán utólag kezdünk kiabálni, hogy ez csalás, nem volt szabad a választás.
Nyilvánvalóan nem jön szóba egy olyan megoldás, hogy amint megszületnek a választást magát illuzórikussá tevő törvények, azonnal meghirdetni a választások bojkottját. Másfél évre nem ítélheti passzivitásra önmagát az ellenzék. A bojkott - mint láthattuk - semmi eredményt nem hozott az alkotmányozás során sem. Így ezt az eszközt legfeljebb arra lehet tartogatni, hogy ha a körülmények megkívánják, az utolsó pillanatban ez is bevetésre kerülhet. De akkor milyen ellenzéki stratégiák közül lehet egyáltalán választani? Az egyik lehetőség az eddigi választási készülődés töretlen folytatása, lehetőleg mennél szélesebb összefogásban, immár nem azzal a hittel, hogy a saját törvényei a Fidesz ellen fordulhatnak, hanem azzal, hogy erős ellenzék a hátralévő időben kikényszerítheti egy reális választási procedúra parlamenti elfogadását. Ez akkor válhat realitássá, ha az Orbán- rendszernek reálisan kell tartania attól, hogy egy elcsalt választás után a lakosság felmondja az engedelmességet, illetve az EU és a NATO nem ismeri el az így kicsikart választási eredményeket. A másik lehetséges stratégia, hogy nagyobb mértékben elválasztja az ellenzék a saját megerősítésére szolgáló felkészülést az "óvás" előkészületeitől, amelynek elsőrendű címzettje a külföld. Végülis a kormány káros és rossz politikájának leleplezése és ezzel szemben alternatíva felmutatása nem csupán választási kérdés, noha akkor igazán hatásos, ha a váltás lehetősége kézzelfogható. Ám a mai Magyarországon van egy másik lehetséges eseménysor: az államcsőd beállta. S ilyen, bármikor bekövetkezhető helyzetben egyáltalán nem mindegy, hogy a lakosság kiket okol a csőd bekövetkeztéért és kikben látja a csőd utáni stabilizáció végrehajtására alkalmas erőt. Ez további érv arra, hogy indokolt lehet egy olyan rákészülés, amelyik nem a választások szabadságának kérdéskörére koncentrál. Ezt választva viszont egy párhuzamos, külön kampányra van szükség az Orbán féle választási rendszer leleplezésére. Ez utóbbiban azonban nincs szükség az ellenzéki erők összefogására. Elegendő, ha minden párt és nemzetközi beágyazottságú egyesület a maga kapcsolatrendszerében és érvrendszerével teszi nyilvánvalóvá mindenki számára, akit elér, hogy a jelenlegi hatalom megfosztja a magyar népet a szabad választás lehetőségétől.
Az Orbán féle hatalom tehát a választási és kapcsolódó rendszer folyamatos manipulálásával nyomás alá tudja helyezni aktuális és potenciális ellenzékét. De az nem válik eszköztelenné, ha illúziók nélkül átgondolja az új helyzetet, stratégiát választ és annak megvalósításában folyamatosan konzultál minden ellenzéki erő a többivel.
2012. november 12., hétfő
2012. november 10., szombat
Értelmiség és politika - itt és most (3.)
Korábban meg kellett állapítani, hogy az ellenzéket a 2010-es bénult állapotából az értelmiségi politizálás mozdította ki. Várni lehetett azonban, hogy az országgyűlés mandátumának lejártának közeledte helyettük a pártokat fogja inkább mozgásba hozni.Ez valamilyen mértékben az MSZP-nél meg is mutatkozott, de a leendő választásokkal kapcsolatos közvéleménykutatások újra és újra változatlanul a meg nem szólítható polgárok nagy tömegét mutatták ki. Nem jelent meg a színen lendületet mutató új párt sem.
A közelmúltban váratlanul - de, mint kiderült, nem hívatlanul - értelmiségi típusú civil erő kért magának helyet a politikai arénában és sikeres volt a belépője. Hangsúlyosan értelmiségi típusúak, de nem egyszerűen politizáló értelmiségiek.Szép számmal szerepet vállaltak benne korábbi kampányszakértők, politikai elemzők s olyan amatőrök, akik menet közben megtanulták a tömeggyűlések szervezésének know how-ját, továbbá szakszervezeti vezetők, de mindezek tetejében volt pártonkívüli miniszterek is, akik egy majdani kormányzóképesség komoly esélyével teszik meggyőzővé a kezdeményezést. Vagyis egyszerre van az új erőnek civil - és ezen belül értelmiségi - arca és mutatkoznak meg a professzionális politizálás fontos részelemei. Ezért komoly kihívást jelentenek nemcsak a kormányzó hatalom, hanem az ellenzéki pártok számára is, akár elszánják ez utóbbiak magukat az újakkal való együttműködésre, akár ezt visszautasítva egyértelműen riválisnak tekintik őket.
A kettős arculat (civil értelmiségi ill. politikus) a színrelépéskor láthatólag inkább segített, semmint hogy tehertétel lett volna. Azonban máris mutatkoznak a veszélyek. Ha a frissen politikussá válók túl sok, az értelmiségi politizálásra jellemző vonást őriznek meg (a mozgalom fő céljához képest másodrendű értékek és normák túlhangsúlyozása, túl erős kritikai szemlélet minden irányban az elhatárolódás gesztusával, a múlton való funkciótlan, moralizáló rágódás,személyi antipátiák felesleges emlegetése, képtelenség a súlyozásra és a tényleges közeljövőbeni realitások beszámítására stb.), akkor könnyen kerülhetnek ellentmondásba önmagukkal és társaikkal - amire a média lecsaphat. De ugyanilyen veszélyt rejt magában politizálásuk számára, hogy ezek az értelmiségi típusú gyengeségek az éberen politizáló, de aktív politikai szereplésre nem hajlandó értelmiségiek számára vörös posztót jelentenek és a vitatkozó megszólalások tömegét váltják ki. Hiszen a "kritikai értelmiség" még nem politikust lát bennük, hanem kritizálandó értelmiségit aki belezavar az általuk elképzelt politikába.
A kialakuló helyzetből az az azonnali következtetés adódik, hogy az újabb értelmiségi vérátömlesztés jót tett a gyenge életjeleket mutató ellenzéki politikának. De terméketlen vita - káoszba fulladhat a kísérlet, ha az új politikusok nem gyorsítják fel az értelmiségi jellegzetességeiktől való elszakadást, illetve ha a rutinos megmondóembereken túl az értelmiségi kommentelők sem fogják vissza magukat, türelmi időt adva a "tanuló politikusoknak". Éppen a közös cél érdekében.
A közelmúltban váratlanul - de, mint kiderült, nem hívatlanul - értelmiségi típusú civil erő kért magának helyet a politikai arénában és sikeres volt a belépője. Hangsúlyosan értelmiségi típusúak, de nem egyszerűen politizáló értelmiségiek.Szép számmal szerepet vállaltak benne korábbi kampányszakértők, politikai elemzők s olyan amatőrök, akik menet közben megtanulták a tömeggyűlések szervezésének know how-ját, továbbá szakszervezeti vezetők, de mindezek tetejében volt pártonkívüli miniszterek is, akik egy majdani kormányzóképesség komoly esélyével teszik meggyőzővé a kezdeményezést. Vagyis egyszerre van az új erőnek civil - és ezen belül értelmiségi - arca és mutatkoznak meg a professzionális politizálás fontos részelemei. Ezért komoly kihívást jelentenek nemcsak a kormányzó hatalom, hanem az ellenzéki pártok számára is, akár elszánják ez utóbbiak magukat az újakkal való együttműködésre, akár ezt visszautasítva egyértelműen riválisnak tekintik őket.
A kettős arculat (civil értelmiségi ill. politikus) a színrelépéskor láthatólag inkább segített, semmint hogy tehertétel lett volna. Azonban máris mutatkoznak a veszélyek. Ha a frissen politikussá válók túl sok, az értelmiségi politizálásra jellemző vonást őriznek meg (a mozgalom fő céljához képest másodrendű értékek és normák túlhangsúlyozása, túl erős kritikai szemlélet minden irányban az elhatárolódás gesztusával, a múlton való funkciótlan, moralizáló rágódás,személyi antipátiák felesleges emlegetése, képtelenség a súlyozásra és a tényleges közeljövőbeni realitások beszámítására stb.), akkor könnyen kerülhetnek ellentmondásba önmagukkal és társaikkal - amire a média lecsaphat. De ugyanilyen veszélyt rejt magában politizálásuk számára, hogy ezek az értelmiségi típusú gyengeségek az éberen politizáló, de aktív politikai szereplésre nem hajlandó értelmiségiek számára vörös posztót jelentenek és a vitatkozó megszólalások tömegét váltják ki. Hiszen a "kritikai értelmiség" még nem politikust lát bennük, hanem kritizálandó értelmiségit aki belezavar az általuk elképzelt politikába.
A kialakuló helyzetből az az azonnali következtetés adódik, hogy az újabb értelmiségi vérátömlesztés jót tett a gyenge életjeleket mutató ellenzéki politikának. De terméketlen vita - káoszba fulladhat a kísérlet, ha az új politikusok nem gyorsítják fel az értelmiségi jellegzetességeiktől való elszakadást, illetve ha a rutinos megmondóembereken túl az értelmiségi kommentelők sem fogják vissza magukat, türelmi időt adva a "tanuló politikusoknak". Éppen a közös cél érdekében.
2012. november 9., péntek
Államfüggő lakosság
Az államszocializmusban még csak nem is kérdés, hogy a teljes lakosság függött az államtól. Hogy erre a lakosság hogyan reagált, az nem független attól, hogy az állampárt éppen hogyan politizált. Amikor látványosan szembement a lakosság minden érdekével és törekvésével, akkor gyűlölettel. Amikor igyekezett a többséggel hatalmi pozícióból kiegyezni, javult az életszínvonal és bővültek az életlehetőségek, a limitált keretek között biztonságos volt az élet, akkor az alapvető nemzetközi viszonyokat tudomásul véve megbékélten. Amikor meg kimerültek a rendszer tartalékai, akkor felkészülten egy hatalomváltásra.
A rendszerváltás a jó élet ígéretével ment végbe egy frissen verbuvált politikai elittel az élen.. Ez az ígéret sokak számára hihető volt, mások meg beletörődő passzivitással fogadták. Az átmenetet maga konkrét formájában a hatalmon lévő kormány vezényelte parlamenti úton. A privatizáció, a kárpótlás, a csődök lehetővé tétele, az árak felszabadítása, a rögzített hitelkamatok megemelése rengeteg embernek okozott nagyobb, vagy kisebb egzisztenciális kárt. Érthető, hogy akik a másik oldalról nem jutottak új, ígéretes lehetőségekhez, azok az államtól vártak valami kompenzációt, hogy életkörülményeik ne lehetetlenüljenek el teljesen.Ennek az igénynek minimális szinten mindegyik - négyévenként valami jobb reményében lecserélt - kormány igyekezett eleget is tenni.A hangoztatott ígéret pedig az volt, hogy itt az átállás veszteségeiről van szó és az új rendszer akkora gazdasági fejlődést fog hozni, hogy sokan fognak jól járni, a többiekhez pedig ez a jólét majd valahogy lecsorog.
Több, mint 10 év kellett ahhoz, hogy az ország GDP-je elérje a rendszerváltást megelőző szintet, de elérte. Igaz, erősen egyenlőtlen jövedelmi szint mellett. Ám maradt az ígéret: majd ha EU tagok leszünk, akkor lódul neki a gyarapodás. De közben mindenütt kulcsszerepben maradt az állam. A kezében maradt az infrastrukturális fejlesztés a tendereivel, a külföldi magántőke beáramlásának zsilipelése a különféle engedélyezések és adókedvezmények révén, a kis és középvállalatok helyzetének alakítása a kedvezményes hitelek és az adórendszer révén, a bankok feltőkésítése és az infláció szabályozása, a lakáspiac a hatósági szerep és a kedvezményes hitelek révén, az egészségügy, a közoktatás és felsőoktatás, a közszféra magas foglalkoztatási szintje, a nyugdíjak és a szociális jövedelmek megállapítása - és sorolhatnánk tovább.A lakosság kezében maradt a kormány négyévenként való lecserélhetősége, illetve az éppen meglévő keretek között való ügyes lavírozás. Szabályszerűen, korrupcióval vagy átlépve a büntetőtörvénykönyv határait. De mindig egyénileg vagy kis csoporttal - sohase kollektív eszközökkel.
A két nagy politikai pártban nem volt komoly szándék az állam szerepének drasztikus csökkentésére, mert az hatalmukat, befolyásukat csökkentette volna a legális és nem legális szférában egyaránt. Hiába mutatták ki közgazdászok folyamatosan, hogy Magyarországon kiugróan magas az államon (költségvetésen) átfolyó nemzeti jövedelem aránya és ez kontraproduktív. A hatalomban részes pártok közül csak az SZDSZ volt az, amely a kis állam mellett agitált, de egyrészt része volt a kormányzó elitnek, másrészt az általa helyesnek vélt célok érdekében az általa irányított tárcáknál miniszterei nemegyszer szembeszökően etatista módszereket alkalmaztak.
Amíg a gazdasági növekedés tartott, addig a választópolgárok gondolkodásában nem vetődött fel, hogy ez az út járhatatlan. Az első szembesülés a 2006-os választások után következett be, amikor ez EU megelégelte a magyar deficites költségvetést és a vállalt kötelezettségek jegyében annak gyors lefaragását igényelte a konvergencia-program keretében. A kormánynak vissza kellett lépnie a túlvállalásaiból, de ezt mind a lakosság, mind a politikai ellenzék durva és indokolatlan sérelemnek minősítette. Az állam szerepének szisztematikus csökkentéséről meg még a kormány parlamenti frakciójának nagy része sem akart hallani. Ezt követte a 2008-as válság, amely méginkább feltárta az eddigi gyakorlat folytathatatlanságát. A ciklus utolsó évében a politikától magát függetlenítő Bajnai kormány megvalósított egy stabilizációt, de azon az áron, hogy szabad folyást engedett a demagóg ellenzék elsöprő választási győzelmének, miközben nem is tett kísérletet arra, hogy a lakosságot meggyőzze az állam hipertrófiájának elvileg is káros voltáról.
A 2010 utáni rendszer - a korábbiaktól eltérően - nyíltan és szélsőségesen etatista politikába kezdett nemzeti köntösbe öltöztetve azt.. Ezen belül minden hatalmat és gazdasági erőforrást egy szűk kör kezébe juttatott, s amit a szegényektől elvett, azt propagandájában az EU-nak, az IMF-nek és a külföldi bankoknak a számlájára igyekezett írni. Sokan csodálkoznak, hogy ezt a lakosság miért tűri. De hát mit tehetne, ha helyzete jobbra fordulását kizárólag az államtól reméli, valamint tudja, hogy az állam "büntetésből" még többet is elvehet tőle. Egyéni hatásos védekező eszköze csak a kivándorlás, kollektív eszköze pedig a fülke magányában egyénileg leadott szavazat lehetne. Ha lesznek valamennyire is szabad választások és ha van reális kormányzati alternatíva.
Ha feltesszük - függetlenül az ellene szóló érvektől - hogy a választásokig nem áll be az államcsőd, valamennyire reális körülmények között lesznek választások és azon meggyőző többséggel győz egy kormányképes alternatíva, akkor azt is látnunk kell, hogy a közrend folyamatossága mellett az állapotok visszaterelése a normális demokratikus jogállami keretek közé, a független hatalmi ágak visszaépítése,a közigazgatás és a piacgazdaság visszaterelése a civilizált és működőképes viszonyok közé és közben az önmagát eltartani nem képes lakosságrész túlélésének biztosítása ismét csak az állam hiperaktív szerepét kívánja meg.
Ebben a tekintetben az, hogy a közgondolkodás államfüggő, nem tekinthető diszfunkcionálisnak.Egy ilyen periódusban kellene majd a lakosságot meggyőzni arról, hogy az ismétlődés veszélyének elhárítása érdekében már középtávon messzemenően szükséges lenne az állam szerepvállalásának csökkentése a piac és a civil világ javára.
A rendszerváltás a jó élet ígéretével ment végbe egy frissen verbuvált politikai elittel az élen.. Ez az ígéret sokak számára hihető volt, mások meg beletörődő passzivitással fogadták. Az átmenetet maga konkrét formájában a hatalmon lévő kormány vezényelte parlamenti úton. A privatizáció, a kárpótlás, a csődök lehetővé tétele, az árak felszabadítása, a rögzített hitelkamatok megemelése rengeteg embernek okozott nagyobb, vagy kisebb egzisztenciális kárt. Érthető, hogy akik a másik oldalról nem jutottak új, ígéretes lehetőségekhez, azok az államtól vártak valami kompenzációt, hogy életkörülményeik ne lehetetlenüljenek el teljesen.Ennek az igénynek minimális szinten mindegyik - négyévenként valami jobb reményében lecserélt - kormány igyekezett eleget is tenni.A hangoztatott ígéret pedig az volt, hogy itt az átállás veszteségeiről van szó és az új rendszer akkora gazdasági fejlődést fog hozni, hogy sokan fognak jól járni, a többiekhez pedig ez a jólét majd valahogy lecsorog.
Több, mint 10 év kellett ahhoz, hogy az ország GDP-je elérje a rendszerváltást megelőző szintet, de elérte. Igaz, erősen egyenlőtlen jövedelmi szint mellett. Ám maradt az ígéret: majd ha EU tagok leszünk, akkor lódul neki a gyarapodás. De közben mindenütt kulcsszerepben maradt az állam. A kezében maradt az infrastrukturális fejlesztés a tendereivel, a külföldi magántőke beáramlásának zsilipelése a különféle engedélyezések és adókedvezmények révén, a kis és középvállalatok helyzetének alakítása a kedvezményes hitelek és az adórendszer révén, a bankok feltőkésítése és az infláció szabályozása, a lakáspiac a hatósági szerep és a kedvezményes hitelek révén, az egészségügy, a közoktatás és felsőoktatás, a közszféra magas foglalkoztatási szintje, a nyugdíjak és a szociális jövedelmek megállapítása - és sorolhatnánk tovább.A lakosság kezében maradt a kormány négyévenként való lecserélhetősége, illetve az éppen meglévő keretek között való ügyes lavírozás. Szabályszerűen, korrupcióval vagy átlépve a büntetőtörvénykönyv határait. De mindig egyénileg vagy kis csoporttal - sohase kollektív eszközökkel.
A két nagy politikai pártban nem volt komoly szándék az állam szerepének drasztikus csökkentésére, mert az hatalmukat, befolyásukat csökkentette volna a legális és nem legális szférában egyaránt. Hiába mutatták ki közgazdászok folyamatosan, hogy Magyarországon kiugróan magas az államon (költségvetésen) átfolyó nemzeti jövedelem aránya és ez kontraproduktív. A hatalomban részes pártok közül csak az SZDSZ volt az, amely a kis állam mellett agitált, de egyrészt része volt a kormányzó elitnek, másrészt az általa helyesnek vélt célok érdekében az általa irányított tárcáknál miniszterei nemegyszer szembeszökően etatista módszereket alkalmaztak.
Amíg a gazdasági növekedés tartott, addig a választópolgárok gondolkodásában nem vetődött fel, hogy ez az út járhatatlan. Az első szembesülés a 2006-os választások után következett be, amikor ez EU megelégelte a magyar deficites költségvetést és a vállalt kötelezettségek jegyében annak gyors lefaragását igényelte a konvergencia-program keretében. A kormánynak vissza kellett lépnie a túlvállalásaiból, de ezt mind a lakosság, mind a politikai ellenzék durva és indokolatlan sérelemnek minősítette. Az állam szerepének szisztematikus csökkentéséről meg még a kormány parlamenti frakciójának nagy része sem akart hallani. Ezt követte a 2008-as válság, amely méginkább feltárta az eddigi gyakorlat folytathatatlanságát. A ciklus utolsó évében a politikától magát függetlenítő Bajnai kormány megvalósított egy stabilizációt, de azon az áron, hogy szabad folyást engedett a demagóg ellenzék elsöprő választási győzelmének, miközben nem is tett kísérletet arra, hogy a lakosságot meggyőzze az állam hipertrófiájának elvileg is káros voltáról.
A 2010 utáni rendszer - a korábbiaktól eltérően - nyíltan és szélsőségesen etatista politikába kezdett nemzeti köntösbe öltöztetve azt.. Ezen belül minden hatalmat és gazdasági erőforrást egy szűk kör kezébe juttatott, s amit a szegényektől elvett, azt propagandájában az EU-nak, az IMF-nek és a külföldi bankoknak a számlájára igyekezett írni. Sokan csodálkoznak, hogy ezt a lakosság miért tűri. De hát mit tehetne, ha helyzete jobbra fordulását kizárólag az államtól reméli, valamint tudja, hogy az állam "büntetésből" még többet is elvehet tőle. Egyéni hatásos védekező eszköze csak a kivándorlás, kollektív eszköze pedig a fülke magányában egyénileg leadott szavazat lehetne. Ha lesznek valamennyire is szabad választások és ha van reális kormányzati alternatíva.
Ha feltesszük - függetlenül az ellene szóló érvektől - hogy a választásokig nem áll be az államcsőd, valamennyire reális körülmények között lesznek választások és azon meggyőző többséggel győz egy kormányképes alternatíva, akkor azt is látnunk kell, hogy a közrend folyamatossága mellett az állapotok visszaterelése a normális demokratikus jogállami keretek közé, a független hatalmi ágak visszaépítése,a közigazgatás és a piacgazdaság visszaterelése a civilizált és működőképes viszonyok közé és közben az önmagát eltartani nem képes lakosságrész túlélésének biztosítása ismét csak az állam hiperaktív szerepét kívánja meg.
Ebben a tekintetben az, hogy a közgondolkodás államfüggő, nem tekinthető diszfunkcionálisnak.Egy ilyen periódusban kellene majd a lakosságot meggyőzni arról, hogy az ismétlődés veszélyének elhárítása érdekében már középtávon messzemenően szükséges lenne az állam szerepvállalásának csökkentése a piac és a civil világ javára.
2012. november 7., szerda
Név, vagy nevek?
Több bejegyzésben is foglalkoztam azzal, hogy Bajnai bejelentkezése hogy változtatná, majd hogy hogy változtathatja meg a belpolitikai helyzetet is, meg az ellenzéken belüli viszonyokat is. Most már múltidőben beszélhetünk: megváltoztatta. De vajon mit jelent ez? Meg van Orbán versenytársa, aki majd a kihívója lesz? Sokan ma így látják. Ám nem ez az egyetlen lehetséges megközelítés.
Felfoghatjuk az ellenzék miniszterelnökjelöltségéért folyó versenyt egy 5000 méteres futóversenynek, amiben ismert versenyzők és sötét lovak igyekeznek a cél felé. Ebben az értelmezésben az történt, hogy a lassú első ezer méterek után, amelynek során a futók egymást figyelték és szabályos meg szabálytalan eszközökkel akadályozták, 3000 méternél Bajnai az élre állt. Ez mindenképpen jót tesz a várható időeredménynek és más taktikára készteti a többi futót. A mezőnyt vezető versenyzővel egy csapatból valókat is, meg a riválisokat is. Lehet, hogy az élre állt versenyzőben van annyi tartalék, hogy most már végig ő tud az élen maradni és elsőként szakítja át a célszalagot, de az is lehet, hogy fogy az ereje és mások leelőzik. Ehhez azonban a többi futó nem maradhat egy lassú, követő bolyban, ahol csak egymásra figyelnek, nehogy valaki még előzzön. Kellenek további megugrási kísérletek.
Elhagyva a futóverseny metaforát, Bajnai kiemelkedésével nem lenne szabad a versenyt lefutottnak tekinteni azok körében, akik egységes ellenzéki indulásban gondolkoznak. Már csak azért sem, mert Bajnai máris a ma hatalmon lévő erők lejárató kampányának középpontjába került. Az elkötelezett ellenzékiek ezen átlátnak és nem törődnek vele. Ám nem tudhatjuk, hogy a szinte korlátlan arzenállal rendelkező hatalomnak mikor lesz olyan húzása, ami meg tudja zavarni a potenciális ellenzéki szavazókat. s jó rajtja ellenére arra sincs garancia, hogy a jövőben Bajnainak ne lehessenek lépéshibái. Túl sérülékeny az ellenzéki kampány, ha egyetlen arcra van felépítve.
Érdemes azt is figyelembe venni, hogy nem csupán további jó kampány - arcokra van szükség. Ehhez a szerephez is markáns egyéni kvalitásokra van szükség és nem nélkülözhetők az ilyen személyiségek. De ezek nem szükségképpen alkalmasak egyben a miniszterelnök feladatkörére is. A jelenlegi magyar helyzetben ez utóbbira csak vezető poszton már kipróbált és a nemzetközi elit körében is ismert és elismert személy jöhet szóba, mert a kísérletezésre és egy hosszabb betanulási időre nincs lehetőség.
Kipróbált, kapcsolatokkal rendelkező, kormányfőként szóba jöhető politikusok találhatóak mind Bajnai csapatában, mind az MSZP-ben, amely nélkül ellenzéki győzelem nem képzelhető el, mind pedig a ma politikailag nem aktívak között. Meg kell őket mutatni és nekik is meg kell mutatni magukat. A nélkül, hogy rivalizálnának Bajnaival, amíg ő bírja a tempót.
Felfoghatjuk az ellenzék miniszterelnökjelöltségéért folyó versenyt egy 5000 méteres futóversenynek, amiben ismert versenyzők és sötét lovak igyekeznek a cél felé. Ebben az értelmezésben az történt, hogy a lassú első ezer méterek után, amelynek során a futók egymást figyelték és szabályos meg szabálytalan eszközökkel akadályozták, 3000 méternél Bajnai az élre állt. Ez mindenképpen jót tesz a várható időeredménynek és más taktikára készteti a többi futót. A mezőnyt vezető versenyzővel egy csapatból valókat is, meg a riválisokat is. Lehet, hogy az élre állt versenyzőben van annyi tartalék, hogy most már végig ő tud az élen maradni és elsőként szakítja át a célszalagot, de az is lehet, hogy fogy az ereje és mások leelőzik. Ehhez azonban a többi futó nem maradhat egy lassú, követő bolyban, ahol csak egymásra figyelnek, nehogy valaki még előzzön. Kellenek további megugrási kísérletek.
Elhagyva a futóverseny metaforát, Bajnai kiemelkedésével nem lenne szabad a versenyt lefutottnak tekinteni azok körében, akik egységes ellenzéki indulásban gondolkoznak. Már csak azért sem, mert Bajnai máris a ma hatalmon lévő erők lejárató kampányának középpontjába került. Az elkötelezett ellenzékiek ezen átlátnak és nem törődnek vele. Ám nem tudhatjuk, hogy a szinte korlátlan arzenállal rendelkező hatalomnak mikor lesz olyan húzása, ami meg tudja zavarni a potenciális ellenzéki szavazókat. s jó rajtja ellenére arra sincs garancia, hogy a jövőben Bajnainak ne lehessenek lépéshibái. Túl sérülékeny az ellenzéki kampány, ha egyetlen arcra van felépítve.
Érdemes azt is figyelembe venni, hogy nem csupán további jó kampány - arcokra van szükség. Ehhez a szerephez is markáns egyéni kvalitásokra van szükség és nem nélkülözhetők az ilyen személyiségek. De ezek nem szükségképpen alkalmasak egyben a miniszterelnök feladatkörére is. A jelenlegi magyar helyzetben ez utóbbira csak vezető poszton már kipróbált és a nemzetközi elit körében is ismert és elismert személy jöhet szóba, mert a kísérletezésre és egy hosszabb betanulási időre nincs lehetőség.
Kipróbált, kapcsolatokkal rendelkező, kormányfőként szóba jöhető politikusok találhatóak mind Bajnai csapatában, mind az MSZP-ben, amely nélkül ellenzéki győzelem nem képzelhető el, mind pedig a ma politikailag nem aktívak között. Meg kell őket mutatni és nekik is meg kell mutatni magukat. A nélkül, hogy rivalizálnának Bajnaival, amíg ő bírja a tempót.
2012. november 6., kedd
Obama győzelme és Magyarország
Soha nem tudjuk meg, hogy hozott volna-e bármi jót a magyar kormánynak egy republikánus győzelem. De jelentett volna reményt, valamint újabb két hónapot várakozást, ami egy időhúzásra játszó politikának aranyat ér. Így viszont változatlan marad a közismert rosszviszony az amerikai adminisztráció és a magyar rendszer között. Az azonban találgatás kérdése, hogy az újraválasztás után fokozódik-e a nyomásgyakorlás, vagy minden befagy a jelenlegi szinten. Ám valószínű, hogy a magyar kormányoldal nem fogja spontán fokozni a hanyatló Nyugatról szóló prófétálását, mert az túl kockázatos volna számára.
Magyar szempontból rövid távon inkább a gazdaság reakciói az érdekesek.Választások előtt el szokott szaladni a költségvetési deficit, mert a visszafogás nem tesz jót az elnök pártja választási esélyeinek. Az egyensúlyt a választások után kell helyreállítani - vállalva a recessziós kockázatot is. Ez pedig olyan külgazdaság - érzékeny országnak,mint Magyarország kifejezetten nem kedvező.
Hosszabb távon sem közömbös, hogy olyan jelölt nem futott be az USA-ban, akitől a befektetők biztatást reméltek a merészebb aktivitáshoz. Ez kihathat a feltörekvő országok piaci megítélésére, s ezek közül kiemelten a bizalmat nem élvező Magyarországéra. Ahhoz tehát a magyar hatalomnak semmit se kell tennie, hogy a forint árfolyama külpiaci okokból ismét veszélyes mértékben romoljon. Hát még ha tesz is valamit, amivel tovább rontja a megítélést. Ilyet már tett is mostanában az MNB alapkamat kalandor csökkentési kurzusával - eddig még következmények nélkül. De ez a "meg nem büntetés" nem terjeszthető ki a közeljövőre is.
Látható tehát, hogy Obama újraválasztása mind politikailag, mind gazdaságilag fokozza a magyar kormányzat nehézségeit. Az viszont nem tudható, hogy a nehézségek a következő hetekben elérik-e a kritikus szintet, vagy marad a pávatánc nehezebb körülmények között.
Magyar szempontból rövid távon inkább a gazdaság reakciói az érdekesek.Választások előtt el szokott szaladni a költségvetési deficit, mert a visszafogás nem tesz jót az elnök pártja választási esélyeinek. Az egyensúlyt a választások után kell helyreállítani - vállalva a recessziós kockázatot is. Ez pedig olyan külgazdaság - érzékeny országnak,mint Magyarország kifejezetten nem kedvező.
Hosszabb távon sem közömbös, hogy olyan jelölt nem futott be az USA-ban, akitől a befektetők biztatást reméltek a merészebb aktivitáshoz. Ez kihathat a feltörekvő országok piaci megítélésére, s ezek közül kiemelten a bizalmat nem élvező Magyarországéra. Ahhoz tehát a magyar hatalomnak semmit se kell tennie, hogy a forint árfolyama külpiaci okokból ismét veszélyes mértékben romoljon. Hát még ha tesz is valamit, amivel tovább rontja a megítélést. Ilyet már tett is mostanában az MNB alapkamat kalandor csökkentési kurzusával - eddig még következmények nélkül. De ez a "meg nem büntetés" nem terjeszthető ki a közeljövőre is.
Látható tehát, hogy Obama újraválasztása mind politikailag, mind gazdaságilag fokozza a magyar kormányzat nehézségeit. Az viszont nem tudható, hogy a nehézségek a következő hetekben elérik-e a kritikus szintet, vagy marad a pávatánc nehezebb körülmények között.
2012. november 4., vasárnap
Közvéleménykutatók kulcsszerepben
A magyar ellenzék körvonalai cseppfolyóssá, de egyben reménytelivé váltak. Új szereplőként megjelent három megalakuló egyesület, amely három tulajdonképpen egy: egy formálódóban lévő mozgalom. Ennek a deklarált célja nem egy új, versengő párt megalakítása, hanem egy keret, amely lehetővé teszi, hogy a létező, vagy még nem létező pártokkal együtt választásokon legyőzzék a mostani hatalmat. Lakossági fogadtatásuknak, a jelenlegi szituációnak a feltárására a hagyományos közvéleménykutatási módszerek alkalmatlanok. Ha ugyanis a formálódó mozgalmat a pártok mellé állítják egy felsorolásban és úgy kérdeznek a támogatottságára, akkor valami olyan szerepet imputálnak neki, amely ellen eleve tiltakozik. Ha viszont úgy kérdeznek az eddigi pártok támogatottságára, mint ha ez a zászlóbontás meg se történt volna, az megintcsak a véleményklíma megerőszakolásának minősülhet.
Maradna az, hogy az atipikus helyzetre egyedi, atipikus felvételekkel reagálnak. De bárhogy tegyék is ezt, akarva - akaratlan a felvétel megkonstruálása maga befolyásolja a kapható válaszokat.Hiszen értelmezniök kell a nem egyértelmű helyzetet, különben a megkérdezett nem tud válaszolni. Ha meg hipotetikus helyzetekről kérnek véleményt, azok egyrészt az ő önkényes hipotéziseik lesznek, másrészt a hipotetikus feltételezésekre adott válaszok köztudottan még esetlegesebbek, mint a szokásos "ha a most hétvégén lennének a választások, akkor..." típusúak. Ha egy kiváncsi ember, vagy kiváncsi politikai erő a tényleges közvélekedést szeretné megismerni, akkor járna legjobban, ha az elfogadott közvéleménykutató intézetek párhuzamosan többféle módon közelítenék meg a témáról a lakosság véleményét és ebből rakhatná ki a választ az őt érdeklő problémára. De ennek nincs realitása.
Nincs realitása egyrészt azért, mert a piacon lévő cégeknek se pénzük, se késztetésük sincs a sokféle párhuzamos vizsgálatra. Másrészt azért, mert a hírek piaca is egészen másképp működik. Mind a politikában érdekeltek, mind a különféle híreket közvetítő és elemző médiumok szokás szerint kikapnák ebből az adattömegből az érdekeit szolgáló, vagy a legnagyobb feltűnést keltő néhány számot - a többire a feledés homályát borítva. De akárhogyan is fognak kérdezni a közvéleménykutatók, kiragadott számaik mindenképpen magát a politikai véleményklímát fogják a továbbiakban befolyásolni. Nem kicsit - nagyon!
Ezzel nyilván tisztában vannak a profi közvéleménykutatók is. Meg azzal is, hogy bármit tesznek, akiknek nem lesznek kedvükre valók a számaik, úgyis bele fognak kötni a választott megoldásukba politikailag is, módszertanilag is. Csak remélhetjük, hogy ennek ismeretében a jól nem megoldható feladatot igyekeznek úgy abszolválni, hogy azt mennél többen ítéljék meg "szolidnak", relatíve elfogulatlannak.
Maradna az, hogy az atipikus helyzetre egyedi, atipikus felvételekkel reagálnak. De bárhogy tegyék is ezt, akarva - akaratlan a felvétel megkonstruálása maga befolyásolja a kapható válaszokat.Hiszen értelmezniök kell a nem egyértelmű helyzetet, különben a megkérdezett nem tud válaszolni. Ha meg hipotetikus helyzetekről kérnek véleményt, azok egyrészt az ő önkényes hipotéziseik lesznek, másrészt a hipotetikus feltételezésekre adott válaszok köztudottan még esetlegesebbek, mint a szokásos "ha a most hétvégén lennének a választások, akkor..." típusúak. Ha egy kiváncsi ember, vagy kiváncsi politikai erő a tényleges közvélekedést szeretné megismerni, akkor járna legjobban, ha az elfogadott közvéleménykutató intézetek párhuzamosan többféle módon közelítenék meg a témáról a lakosság véleményét és ebből rakhatná ki a választ az őt érdeklő problémára. De ennek nincs realitása.
Nincs realitása egyrészt azért, mert a piacon lévő cégeknek se pénzük, se késztetésük sincs a sokféle párhuzamos vizsgálatra. Másrészt azért, mert a hírek piaca is egészen másképp működik. Mind a politikában érdekeltek, mind a különféle híreket közvetítő és elemző médiumok szokás szerint kikapnák ebből az adattömegből az érdekeit szolgáló, vagy a legnagyobb feltűnést keltő néhány számot - a többire a feledés homályát borítva. De akárhogyan is fognak kérdezni a közvéleménykutatók, kiragadott számaik mindenképpen magát a politikai véleményklímát fogják a továbbiakban befolyásolni. Nem kicsit - nagyon!
Ezzel nyilván tisztában vannak a profi közvéleménykutatók is. Meg azzal is, hogy bármit tesznek, akiknek nem lesznek kedvükre valók a számaik, úgyis bele fognak kötni a választott megoldásukba politikailag is, módszertanilag is. Csak remélhetjük, hogy ennek ismeretében a jól nem megoldható feladatot igyekeznek úgy abszolválni, hogy azt mennél többen ítéljék meg "szolidnak", relatíve elfogulatlannak.
2012. november 1., csütörtök
USA : "Népszavazás" az adócsökkentésről
Olvastam egy olyan elemzést, amelyik úgy látja, hogy az USA elnökválasztása népszavazássá egyszerűsödött az adócsökkentésről. A többi vitakérdés ugyanis nem világos kontúrú: a kampány - taktikázásnak esett áldozatul. Nyilván mások másnak látják a két jelölt küzdelmét, és az sem biztos, hogy a Sandy hurrikán nem írta át a választók szempontjait, értékhierarchiáját. Mindenesetre lesz egy választás, annak lesz valamilyen eredménye, azt rengetegen fogják különféle módon elemezni, de végül mindez letisztul (?) egyetlen, vagy néhány magyarázatra, hogy miért győzött a győztes. Aztán vagy utólag is főmotívumnak tartják az adócsökkentés kérdését, vagy sem .Az azonban tény, hogy ez a magyarázat komolyan szóba jöhet.
Aminthogy az utóbbi három évtizedben is ez volt a két nagy párt politikáját egymástól markánsan megkülönböztető kérdés. Sajátos fintora a helyzetnek, hogy az adócsökkentők egyben a harcias kardcsörtetők is a kül-és katonapolitikát illetően. Aminek következtében többet költenek a hadseregre, következésképpen hajlamosak költségvetési deficitet csinálni. A költségeket ugyanis a föderális államnak kell állni. A deficitet pedig előbb- utóbb az adófizetőnek. Olyan arányban, ahogy adót fizet. Vagyis az adócsökkentés utáni arányokban. Legfeljebb a rivális párt elnöki mandátuma alatt.
Így lecsupaszítva ez borzasztó egyszerűnek tűnik. Ennek ellenére évtizedek óta változatlan módon és váltakozó esélyekkel lehet folytatni a pártközi harcokat az adócsökkentésről. Tekintet nélkül arra, hogy az adócsökkentéshez fűződő gazdaságfejlődési teória igazolódik-e, vagy sem. Nem befolyásolta az adócsökkentés körüli pártharcot a a 2008-as pénzügyi válság sem, amelyet leginkább az adócsökkentés ikertestvérével, a nem körültekintő, de rámenős pénzügyi deregulációval lehet magyarázni. Vajon miért? Feltehetőleg azért, mert akik nyernek az adócsökkentésen, nagyobb hadikiadásokon, átgondolatlan pénzügyi dereguláción, azok ezt nagyon is érzékelik, akik meg vesztenek, azok diffúz negatív hatásokkal találják magukat szembe, amit számukra nehéz egy meghatározott politikának tulajdonítani. Ezért a vesztesek az uralkodó hangulatnak megfelelően mennek, vagy nem mennek el szavazni. Hogy kire szavaznak, az - ritka eseteket nem számítva - jobbára nem kétséges, mert a tradíció, a szokás diktálja a pártállást.
Magyar szemmel azért érdemes így rátekinteni az Államok politikájára és választásaira, mert ha némileg karikatúra formájában is, de a magyar közélet látszólag mintha ugyanerre a srófra járna. A 2010-es választások azért jelentettek egyszeri kivételt, mert az álnok "szociális népszavazás" felhajtóerején az adott időpontban az adócsökkentés vesztesei az adócsökkentők táborában találták magukat. Aztán csalódtak. Persze mi tudjuk, hogy mi a különbség Orbán és az USA republikánusai között. Meg azt is, mi a különbség a NER és Angela Merkel kormányzása között. De az USA lebutítottan felvázolt példáján keresztül talán egy kicsit jobban érthetjük, hogy az új adók légiójának kormánya miért ragaszkodik ilyen eszeveszetten az egykulcsos SZJA-hoz, miért veszti el ilyen nehezen törzsszavazóit és miért habozik szakítani vele a német és az amerikai konzervatív párt.Pedig ha más nem, a bankokkal kapcsolatos magyar kormánypolitika elég látványosan mutatja, hogy nem valódi eszmetársakról van szó.A magyar kormányzat mégis egyértelműen Romneynak szurkol, mert akkor tovább folyhat a ködösítés.Ha viszont az USA-ban nem visz sikerre az adócsökkentő kampány, az semmiképp se jó a magyar unortodoxaknak.
Aminthogy az utóbbi három évtizedben is ez volt a két nagy párt politikáját egymástól markánsan megkülönböztető kérdés. Sajátos fintora a helyzetnek, hogy az adócsökkentők egyben a harcias kardcsörtetők is a kül-és katonapolitikát illetően. Aminek következtében többet költenek a hadseregre, következésképpen hajlamosak költségvetési deficitet csinálni. A költségeket ugyanis a föderális államnak kell állni. A deficitet pedig előbb- utóbb az adófizetőnek. Olyan arányban, ahogy adót fizet. Vagyis az adócsökkentés utáni arányokban. Legfeljebb a rivális párt elnöki mandátuma alatt.
Így lecsupaszítva ez borzasztó egyszerűnek tűnik. Ennek ellenére évtizedek óta változatlan módon és váltakozó esélyekkel lehet folytatni a pártközi harcokat az adócsökkentésről. Tekintet nélkül arra, hogy az adócsökkentéshez fűződő gazdaságfejlődési teória igazolódik-e, vagy sem. Nem befolyásolta az adócsökkentés körüli pártharcot a a 2008-as pénzügyi válság sem, amelyet leginkább az adócsökkentés ikertestvérével, a nem körültekintő, de rámenős pénzügyi deregulációval lehet magyarázni. Vajon miért? Feltehetőleg azért, mert akik nyernek az adócsökkentésen, nagyobb hadikiadásokon, átgondolatlan pénzügyi dereguláción, azok ezt nagyon is érzékelik, akik meg vesztenek, azok diffúz negatív hatásokkal találják magukat szembe, amit számukra nehéz egy meghatározott politikának tulajdonítani. Ezért a vesztesek az uralkodó hangulatnak megfelelően mennek, vagy nem mennek el szavazni. Hogy kire szavaznak, az - ritka eseteket nem számítva - jobbára nem kétséges, mert a tradíció, a szokás diktálja a pártállást.
Magyar szemmel azért érdemes így rátekinteni az Államok politikájára és választásaira, mert ha némileg karikatúra formájában is, de a magyar közélet látszólag mintha ugyanerre a srófra járna. A 2010-es választások azért jelentettek egyszeri kivételt, mert az álnok "szociális népszavazás" felhajtóerején az adott időpontban az adócsökkentés vesztesei az adócsökkentők táborában találták magukat. Aztán csalódtak. Persze mi tudjuk, hogy mi a különbség Orbán és az USA republikánusai között. Meg azt is, mi a különbség a NER és Angela Merkel kormányzása között. De az USA lebutítottan felvázolt példáján keresztül talán egy kicsit jobban érthetjük, hogy az új adók légiójának kormánya miért ragaszkodik ilyen eszeveszetten az egykulcsos SZJA-hoz, miért veszti el ilyen nehezen törzsszavazóit és miért habozik szakítani vele a német és az amerikai konzervatív párt.Pedig ha más nem, a bankokkal kapcsolatos magyar kormánypolitika elég látványosan mutatja, hogy nem valódi eszmetársakról van szó.A magyar kormányzat mégis egyértelműen Romneynak szurkol, mert akkor tovább folyhat a ködösítés.Ha viszont az USA-ban nem visz sikerre az adócsökkentő kampány, az semmiképp se jó a magyar unortodoxaknak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)