Induljunk ki abból, hogy jelenleg nem tényező. Nem tényező azért, mert az USA jelenlegi politikájában nem tekinti annak, valamint azért mert - ettől nem függetlenül - maga az Unió és annak nemzetközi tartalékként funkcionáló valutája válságjelenségek egész sorát mutatja. A különböző széttartó belső erőkkel szemben és a rá kívülről befolyásra törekvőkkel szemben defenzivában van. Minthogy szervezetének, az EU-nak nincs világos és a választópolgárok számára vonzó jövőképe, lényegében átengedi a terepet a különféle nacionalistáknak, akik jövőkép nélkül is a múlt idealizálásával és az emberek számára kézzel foghatónak tűnő autarkiás maszlagokkal egészítik ki a jelenlegi, népszerűtlen rendszer folyamatos támadását.Ezt a helyzetet tudja kihasználni körmönfont módszerekkel a nemzetközi befolyását növelni akaró Oroszország is és az önálló középhatalmi helyzetre vágyó Törökország is. A tömeges migráció problematikája pedig napi szinten jelent kihívást a mélyrepülésben lévő EU-nak.
Európa a maga erejéből semmiképpen sem tud kivergődni válságos helyzetéből. Külső tényezőként pedig egyedül az USA kezében lehetnek olyan kártyák, amelyek olyan új erőteret tudhatnak kialakítani, amely Európa számára is kínálhat új fogódzókat. Kínálhat - de ennek sok előfeltétele van. Mindenekelőtt az USA választások (elnök- és szenátusi választás) kimenetele. A Demokrata Párt egyértelmű győzelme nélkül ugyanis bár változni fog az Európát körülvevő nemzetközi erőtér, de semmiképpen nem Európa megerősödése irányában. Ám egy Demokrata győzelem se több kérdőjelnél. Tudjuk róluk, hogy tradicionálisan jobban érdeklődnek az európai kontinens iránt, mint ellenfeleik, de nem adták jelét annak, hogy koherens világpolitikai elképzelésük lenne s ezen belül lenne valamiféle markáns Európa-politikájuk. Ez majd csak egy esetleges új adminisztráció kialakítása során derülhet ki. Mennél előbb, annál jobban képes esetleg hatni a soronlévő német és francia választások tematikájára és kimenetelére. Mert európai (kormányzati és lakossági ) fogadókészség híján hiába lenne az USA adminisztrációnak szövetségesi terve Európával, az partnerek nélkül nem valósítható meg.
Arról természetesen szó sincs, hogy egy esetleges Demokrata adminisztráció talán létező koncepciójában Európának lenne központi helye. Ez csak - kényszerűségből - a két világháború következtében alakult így.a 20. században. Egy ilyen program középpontjában a nagy világgazdasági és világpolitikai kérdéseknek kellene állnia, amelyben egy megújuló Európa csak a logikus, nehezen nélkülözhető szövetséges szerepét kaphatná. Tehát rengeteg a "ha". Ám e nélkül a sorozatos "hák" nélkül elképzelhetetlen, hogy a következő években - de akár a távolabbi jövőben - Európa pozitív, stabilizáló tényező legyen a világpolitikában. Negatív tényező, konfliktus-góc viszont annál inkább lehet, hacsak eljelentéktelenedésével, belső viszályaival ki nem esik a "nagy játszmák" számottevő szereplői, tényezői közül.
2016. október 21., péntek
2016. október 17., hétfő
Percekkel a válaszút előtt
Óriási a tétje az USA választásoknak. Nem csak az elnökválasztásnak, hanem a szenátusi és képviselőházi választásoknak is. Ha a választópolgárok aktív szavazataikkal és otthonmaradásukkal a Rosszat választják, akkor az többé nem korrigálható és globális apokalipszisnek nézünk elébe.
A biztos rosszal távolról sem a jó áll szemben. Hillary Clinton az elnökválasztás során messzemenően nem nyújtott biztató teljesítményt se az alkalmassága, se a programja tekintetében. A régi establishment embere ő, akiről nem látszik, hogy akár az általa bőségesen ismert tények, akár a kétféle riválisa, Trump és Sanders népszerű szövegeiből levonta volna azt a következtetést, hogy valami nagy gazdasági - politikai fordulatra lenne szüksége a világnak. Igaz, ez nem is zárható ki. Nem ígér annyit, mint a megválasztásakor szintén ki nem számítható Franklin Roosevelt. De akár tudja és el van rá szánva valamilyen fordulatra ő és majdani csapata, akár nem, az objektív kihívásokra mindenképpen válaszolniuk kell. Erről fog szólni a következő 4 év. S hogy megtalálják-e a katasztrófa elkerüléséhez elégséges szükséges lépéseket, s hogy egyáltalán vannak-e ilyenek, azt előre nem tudhatjuk.
Vagyis a tét a Rossz és az Esély közötti válaszút. Reménykedjünk - és legfőképpen fogjuk fel ( ottani választók és itteni szurkolók ), hogy egyáltalán miről van szó.
A biztos rosszal távolról sem a jó áll szemben. Hillary Clinton az elnökválasztás során messzemenően nem nyújtott biztató teljesítményt se az alkalmassága, se a programja tekintetében. A régi establishment embere ő, akiről nem látszik, hogy akár az általa bőségesen ismert tények, akár a kétféle riválisa, Trump és Sanders népszerű szövegeiből levonta volna azt a következtetést, hogy valami nagy gazdasági - politikai fordulatra lenne szüksége a világnak. Igaz, ez nem is zárható ki. Nem ígér annyit, mint a megválasztásakor szintén ki nem számítható Franklin Roosevelt. De akár tudja és el van rá szánva valamilyen fordulatra ő és majdani csapata, akár nem, az objektív kihívásokra mindenképpen válaszolniuk kell. Erről fog szólni a következő 4 év. S hogy megtalálják-e a katasztrófa elkerüléséhez elégséges szükséges lépéseket, s hogy egyáltalán vannak-e ilyenek, azt előre nem tudhatjuk.
Vagyis a tét a Rossz és az Esély közötti válaszút. Reménykedjünk - és legfőképpen fogjuk fel ( ottani választók és itteni szurkolók ), hogy egyáltalán miről van szó.
2016. október 10., hétfő
Merkel és vállalhatatlan védencei
Merkel azt a régebbi német politikát képviseli a megváltozó világban, ami körül évtizedeken át konszenzus volt a meghatározó gazdasági és politikai vezető körök és a választók nagy tömegei között. Vagyis - más fontos elemek mellett - az erős európai elkötelezettséget, a feltétlen USA-barátságot, a német hegemóniát Európa keleti fertályán és az erős pénzt. Ennek ő bármelyik elemén változtat, az egész sikeres konstrukció összeomlással fenyeget. Vagyis nem önálló vízió vezeti, hanem a status quo őrzése. Természetesen nem csak a politika nagy kérdéseiben, hanem az a mögött korábban meglévő deklarált értékekben is.
A világ azonban változik. A 2008-as nemzetközi pénzügyi válságot valójában a világ máig se tudta kiheverni. Németország aránylag jól vette a kanyart, de az euro-ővezet többi országa nem. Ez szükségképpen vezetett feszültségekhez, ami a görög válságban csúcsosodott ki. Ezt Merkel és környezete eddig erélyesen tudta kezelni, de az euró gyengülése állandó fenyegetést jelent az erős pénz politikájára.
Az USA - német viszony lehet ugyan mindmáig problémátlan, de minthogy az USA jelenlegi elnöke szakított az Európa - centrikus nemzetközi politikával, ha a következő elnök ezen nem változtat, itt is komoly repedések várhatóak. Ami pedig a szilárd Európa- politikát illeti, az is csak úgy működik, ha legalább a magországokban ugyanezt képviselő kormányok vannak hatalmon. A Brexit ezen máris nagy léket ütött. És itt a nagy kérdőjel nem is igazán a politika boszorkánykonyhája, hanem a fennálló viszonyokkal való választói elégedetlenség a különböző országokban.
Ami a keleteurópai hegemóniát illeti, tartós politikai feladványt jelent annak fenntartása. Az első komoly kihívást az Orbán-Magyarország egyre nyilvánvalóbban megmutatkozó putyinista fordulata jelentette. Kérdés volt, hogy Németország lépjen-e fel radikális retorzióval, vagy a puha ráhatás reményében tegyen-e sorozatos elvtelen kompromisszumokat. Merkel az utóbbi utat választotta: annak érdekében, hogy az EU-ban a magyar szavazat ne blokkolja a német törekvéseket és a Magyarországon működő német tőkét mentesíteni lehessen a legbrutálisabb sarcoktól. Ennek megfelelően Merkel a Fideszt benn tartotta az Európai Néppártban, s ezzel leblokkolta a komolyabb EU-szankciók alkalmazását is. Lengyelország esetében már nem is volt kérdés a hasonló rezsimváltás tolerálása, tekintettel a lengyel-német viszony történelmi terhére. Mindezzel összangban Németország Oroszország-politikája is békülékenynek mondható az atlanti szolidaritás keretein belül.
Keleteurópaí szélén külön történet Törökország. Mellőzve az előzményeket, a migráns- válság során azt láttuk, hogy Merkel a tétjét - más alternatíva nem lévén - az Erdogan - kártyára tette: Törökország zsilipelje az Európa felé törekvő migrációt és cserébe pénzt és közeledést kap az EU-hoz. Erdogan újabb politikai fordulata ennek a megállapodásnak a jövőjét erősen megkérdőjelezi.
Az eddigiekből úgy tűnik, mint ha Merkel status quo védő, és ennek érdekében vállalhatatlan védenceket is felhasználó politikája vezetett volna ahhoz a helyzethez, ami már a közelojövőben alighanem kezelhetetélennek bizonyul az eddigi eszközökkel. Látni kell azonban, hogy ezzel szemben álló alternatív német és európai politika nem fogalmazódott meg egyik erőközpontban sem., viszont Merkel részéről minden részleges változtatási kezdeményezés is erős vétóba ütközött volna. Így a korábbi konstrukciók eróziója, a működő centrifugális erők csak egy későbbi időpontban fognak explicitté válni - feltehetően nagy detonációval. De ennek kezelése alighanem már egy másik politikus-garnitúrára marad Európaszerte - ám nem függetlenül attól, hogy ilyen váltás az USA-ban következik-e, be elsőként, vagy ezidő szerint ott hatalmon marad a régi establishment. és annak kell birkóznia az új világhelyzettel.
A világ azonban változik. A 2008-as nemzetközi pénzügyi válságot valójában a világ máig se tudta kiheverni. Németország aránylag jól vette a kanyart, de az euro-ővezet többi országa nem. Ez szükségképpen vezetett feszültségekhez, ami a görög válságban csúcsosodott ki. Ezt Merkel és környezete eddig erélyesen tudta kezelni, de az euró gyengülése állandó fenyegetést jelent az erős pénz politikájára.
Az USA - német viszony lehet ugyan mindmáig problémátlan, de minthogy az USA jelenlegi elnöke szakított az Európa - centrikus nemzetközi politikával, ha a következő elnök ezen nem változtat, itt is komoly repedések várhatóak. Ami pedig a szilárd Európa- politikát illeti, az is csak úgy működik, ha legalább a magországokban ugyanezt képviselő kormányok vannak hatalmon. A Brexit ezen máris nagy léket ütött. És itt a nagy kérdőjel nem is igazán a politika boszorkánykonyhája, hanem a fennálló viszonyokkal való választói elégedetlenség a különböző országokban.
Ami a keleteurópai hegemóniát illeti, tartós politikai feladványt jelent annak fenntartása. Az első komoly kihívást az Orbán-Magyarország egyre nyilvánvalóbban megmutatkozó putyinista fordulata jelentette. Kérdés volt, hogy Németország lépjen-e fel radikális retorzióval, vagy a puha ráhatás reményében tegyen-e sorozatos elvtelen kompromisszumokat. Merkel az utóbbi utat választotta: annak érdekében, hogy az EU-ban a magyar szavazat ne blokkolja a német törekvéseket és a Magyarországon működő német tőkét mentesíteni lehessen a legbrutálisabb sarcoktól. Ennek megfelelően Merkel a Fideszt benn tartotta az Európai Néppártban, s ezzel leblokkolta a komolyabb EU-szankciók alkalmazását is. Lengyelország esetében már nem is volt kérdés a hasonló rezsimváltás tolerálása, tekintettel a lengyel-német viszony történelmi terhére. Mindezzel összangban Németország Oroszország-politikája is békülékenynek mondható az atlanti szolidaritás keretein belül.
Keleteurópaí szélén külön történet Törökország. Mellőzve az előzményeket, a migráns- válság során azt láttuk, hogy Merkel a tétjét - más alternatíva nem lévén - az Erdogan - kártyára tette: Törökország zsilipelje az Európa felé törekvő migrációt és cserébe pénzt és közeledést kap az EU-hoz. Erdogan újabb politikai fordulata ennek a megállapodásnak a jövőjét erősen megkérdőjelezi.
Az eddigiekből úgy tűnik, mint ha Merkel status quo védő, és ennek érdekében vállalhatatlan védenceket is felhasználó politikája vezetett volna ahhoz a helyzethez, ami már a közelojövőben alighanem kezelhetetélennek bizonyul az eddigi eszközökkel. Látni kell azonban, hogy ezzel szemben álló alternatív német és európai politika nem fogalmazódott meg egyik erőközpontban sem., viszont Merkel részéről minden részleges változtatási kezdeményezés is erős vétóba ütközött volna. Így a korábbi konstrukciók eróziója, a működő centrifugális erők csak egy későbbi időpontban fognak explicitté válni - feltehetően nagy detonációval. De ennek kezelése alighanem már egy másik politikus-garnitúrára marad Európaszerte - ám nem függetlenül attól, hogy ilyen váltás az USA-ban következik-e, be elsőként, vagy ezidő szerint ott hatalmon marad a régi establishment. és annak kell birkóznia az új világhelyzettel.
2016. szeptember 27., kedd
Érintetlenül hibernálva: It can't happen here
A cím az 1930-as évek hírhedt, önsorsrontó közhelye volt. Az a gondolkodásmód és mentalitás, amely országokon belül és/vagy országok között hamis biztonságban érezte magát, nem volt hajlandó hinni a szemmel láthatónak, illetve a könnyen kikövetkeztethetőnek. Benne volt ebben a kisembernek az a naivitása, amely a kormánykeréknél állók immoralitását, gonoszságát el se tudta képzelni. De benne volt a megszokott életvitelhez való makacs és korlátolt ragaszkodás is, amit ennek az életvitelnek a lépésről lépésre való romlása sem tudott megingatni.
A II. Világháború kataklizmái nem csak az azt személyesen elszenvedőkkel, hanem a személyében csak közvetetten érintettekkel és az érdeklődő közönséggel elhitette, hogy de bizony, mindenféle borzalom bárhol lehetséges, ha nem hajlandók időben szembenézni vele. Nem mintha a háború után Európában a hidegháború nem produkált volna újabb példákat a tömeges megtévesztésre, illetve az öncsalások széles skálájára. De a mögött azért ott lappangott a félelem egy újabb, még pusztítóbb világháborútól. Ezért a közvetlen konfrontáció veszélyének elmúltával az egyszerű emberek is úgy érezték, hogy valami, őket személyükben is fenyegető bajtól is megszabadultak és adott esetben mód nyílik számukra a dolgok passzív elszenvedőiből aktív alakítóivá is válni. Ez bizonyos közegekben és bizonyos körben sikerült, máshol kudarccal végződött. De még a kudarcok is növelték a tisztánlátást, illetve a hatalom gyakorlóit is figyelmeztették korlátaikra.
Az 1945 utáni, egymást váltó nemzedékek egyre kevésbé vették át annak a tanulási folyamatnak az eredményeit, amelyen a kataklizmák kortársai átmentek. Fokról fokra újra úrrá lett a hamis biztonságérzet. S a hatalmon lévők erre egy ideig vigyáztak is.A különféle disszonancia-redukciók annyira kiépültek, hogy hiába jelezte a világrendet fenyegető helyzetet teljesen nyilvánvalóan a 2008-as pénzügyi világválság, világszerte könnyű volt látszatmegoldásokkal a mindennapok struccpolitikáját helyreállítani. Sok országban a választópolgárok vevők a legócskább populizmusra is. S e mellett ugyanúgy érvényes ma is a 30-s évek hírhedt, hitetlenkedő közhelye, mint annak idején.
A II. Világháború kataklizmái nem csak az azt személyesen elszenvedőkkel, hanem a személyében csak közvetetten érintettekkel és az érdeklődő közönséggel elhitette, hogy de bizony, mindenféle borzalom bárhol lehetséges, ha nem hajlandók időben szembenézni vele. Nem mintha a háború után Európában a hidegháború nem produkált volna újabb példákat a tömeges megtévesztésre, illetve az öncsalások széles skálájára. De a mögött azért ott lappangott a félelem egy újabb, még pusztítóbb világháborútól. Ezért a közvetlen konfrontáció veszélyének elmúltával az egyszerű emberek is úgy érezték, hogy valami, őket személyükben is fenyegető bajtól is megszabadultak és adott esetben mód nyílik számukra a dolgok passzív elszenvedőiből aktív alakítóivá is válni. Ez bizonyos közegekben és bizonyos körben sikerült, máshol kudarccal végződött. De még a kudarcok is növelték a tisztánlátást, illetve a hatalom gyakorlóit is figyelmeztették korlátaikra.
Az 1945 utáni, egymást váltó nemzedékek egyre kevésbé vették át annak a tanulási folyamatnak az eredményeit, amelyen a kataklizmák kortársai átmentek. Fokról fokra újra úrrá lett a hamis biztonságérzet. S a hatalmon lévők erre egy ideig vigyáztak is.A különféle disszonancia-redukciók annyira kiépültek, hogy hiába jelezte a világrendet fenyegető helyzetet teljesen nyilvánvalóan a 2008-as pénzügyi világválság, világszerte könnyű volt látszatmegoldásokkal a mindennapok struccpolitikáját helyreállítani. Sok országban a választópolgárok vevők a legócskább populizmusra is. S e mellett ugyanúgy érvényes ma is a 30-s évek hírhedt, hitetlenkedő közhelye, mint annak idején.
2016. szeptember 18., vasárnap
Kiszoríthatja-e a nacionalista vallás a konzumerista vallást?
A II. Világháborút követő hosszú európai békekorszak egyfelől a nacionalizmusok visszaszorulásával, másfelől a tömegfogyasztás középpontba kerülésével jellemezhető. Ez volt a - háborús veszély ébrentartása mellett - a hidegháború legfőbb populáris üzenete is. Nyugaton ténylegesen látványosan nőtt a tömegfogyasztás és dinamikus volt a középosztályosdás, a szovjet birodalomban meg ezt előbb az ideológiai papolással próbálták helyettesíteni (v.ö. a "szocializmus gazdasági alaptörvénye"), de azután megkísérelték felvenni a versenyt a tömegfogyasztás tekintetében is. Ezt a versenyt nyerte meg látványosan a Nyugat és ez vezetett a szovjet birodalom felbomlásához is.
A lakosság nagy tömegei ezenközben egyre kevésbé kötődtek a különféle ideológiákhoz, ezzel szemben a konzumerizmus mind nyugaton, mind keleten eszmei alátámasztásra nem szoruló tömegvallásként funkcionált. Fogyasztani jó, még többet fogyasztani még jobb és életünk egyre gazdagodik az új és új fogyasztási cikkek megjelenésével, amelyet mennél előbb nekünk is birtokba kell venni. Ez a fogyasztási düh azokban a generációkban volt a legerősebb, akik az ínségből indultak, de amikor jöttek a már viszonylagos jólétből startoló nemzedékek, akkor is csak egy kisebbség fordult szembe a fogyasztás-centrizmussal. S akiknek a jövedelmük nem adott fedezetet a kívánt fogyasztásra, azokon a mind szélesebb körű hitelezés "segített". Az intellektuálisan igényesek számára ehhez a magyarázó ideológia a pozitív összegű játékok elmélete volt.
Messze vezetne annak elősorolása, hogy a fogyasztás növekedése hol, mikor, kiknek, milyen mértékben és miért ütközött bele korlátokba, de maga a tendencia nyilvánvaló. Aminthogy az is, hogy a korlátok előtérbe hozták az elosztási kérdéseket, amelyek addig nem vetődtek fel élesen. Ám az elosztási egyenlőtlenségekből mindmáig nem elsősorban országokon belüli konfliktusok támadtak. Nemzeti és vallási mozgalmak kerültek előtérbe - megtörve a korábbi ideológiamentes csendet. Természetesen ezek a mozgalmak végső soron egyaránt status quo ellenesek, globalizáció ellenesek és szembekerülnek az adott politikai establishmenttel, s ennyiben mindenhol belpolitikai jellegűek is.
De mi köze van ezeknek a mozgalmaknak a fogyasztáshoz? A világban vannak olyan vallási mozgalmak, amelyek elutasítják a modern fogyasztást, ám ezek jelenléte a gazdaságilag fejlett országokban marginális.Ott inkább - kimondva-kimondatlanul - az elosztási harc bújik meg az ideológiák sikere mögött. Csak az esetleges példa kedvéért: a skót, a katalán vagy a flamand szeparációs törekvésekben az a népszerű adu, hogy az adott országrész lényegesen többel járul hozzá az adott ország GDP-jéhez, adójához, mint amennyit az államtól visszakap. Hasonló érvelés volt a Brexit mellett is EU-s vonatkozásban, de a Grexit is azzal szerzett támogatókat, hogy a "hármak" által kikényszerített politika miatt kell megszorítani a lakosság életszínvonalát. Ugyanezt láttuk a mostani magyar rendszer "szabadságharcos" ideológiáiban is. A migránsellenes kampányokban az USA-tól Magyarországig úgyszintén vezető momentum a jóléti fenyegetettséggel való riogatás.
Ez az egyáltalán nem szisztematikus rátekintés azt látszik igazolni, hogy a régebbi ideológiák felelevenítése valójában nem anullálni akarja a hálójába került emberek konzumerizmusát és helyére valamilyen más életfilozófiát akar elterjeszteni, hanem azt sugallja, hogy az utat mutatja meg, hogy mások rovására hogyan tudják "sajátjaik" életszínvonalát növelni, vagy legalábbis megőrizni. Ezáltal ha hatalomra jutnak és a híveik csalódnak a fogyasztásukkal kapcsolatos reményeikben, az szinte szükségképpen legitimációs válságot okozhat. Amiből azután más nem jöhet ki, mint a harciasság eszkalálódása, s végső soron a háború, vagyis a történelmileg hagyományos eszköz a győztesek számára a vesztesek el nem pusztított javainak és erőforrásainak elvételére.
A lakosság nagy tömegei ezenközben egyre kevésbé kötődtek a különféle ideológiákhoz, ezzel szemben a konzumerizmus mind nyugaton, mind keleten eszmei alátámasztásra nem szoruló tömegvallásként funkcionált. Fogyasztani jó, még többet fogyasztani még jobb és életünk egyre gazdagodik az új és új fogyasztási cikkek megjelenésével, amelyet mennél előbb nekünk is birtokba kell venni. Ez a fogyasztási düh azokban a generációkban volt a legerősebb, akik az ínségből indultak, de amikor jöttek a már viszonylagos jólétből startoló nemzedékek, akkor is csak egy kisebbség fordult szembe a fogyasztás-centrizmussal. S akiknek a jövedelmük nem adott fedezetet a kívánt fogyasztásra, azokon a mind szélesebb körű hitelezés "segített". Az intellektuálisan igényesek számára ehhez a magyarázó ideológia a pozitív összegű játékok elmélete volt.
Messze vezetne annak elősorolása, hogy a fogyasztás növekedése hol, mikor, kiknek, milyen mértékben és miért ütközött bele korlátokba, de maga a tendencia nyilvánvaló. Aminthogy az is, hogy a korlátok előtérbe hozták az elosztási kérdéseket, amelyek addig nem vetődtek fel élesen. Ám az elosztási egyenlőtlenségekből mindmáig nem elsősorban országokon belüli konfliktusok támadtak. Nemzeti és vallási mozgalmak kerültek előtérbe - megtörve a korábbi ideológiamentes csendet. Természetesen ezek a mozgalmak végső soron egyaránt status quo ellenesek, globalizáció ellenesek és szembekerülnek az adott politikai establishmenttel, s ennyiben mindenhol belpolitikai jellegűek is.
De mi köze van ezeknek a mozgalmaknak a fogyasztáshoz? A világban vannak olyan vallási mozgalmak, amelyek elutasítják a modern fogyasztást, ám ezek jelenléte a gazdaságilag fejlett országokban marginális.Ott inkább - kimondva-kimondatlanul - az elosztási harc bújik meg az ideológiák sikere mögött. Csak az esetleges példa kedvéért: a skót, a katalán vagy a flamand szeparációs törekvésekben az a népszerű adu, hogy az adott országrész lényegesen többel járul hozzá az adott ország GDP-jéhez, adójához, mint amennyit az államtól visszakap. Hasonló érvelés volt a Brexit mellett is EU-s vonatkozásban, de a Grexit is azzal szerzett támogatókat, hogy a "hármak" által kikényszerített politika miatt kell megszorítani a lakosság életszínvonalát. Ugyanezt láttuk a mostani magyar rendszer "szabadságharcos" ideológiáiban is. A migránsellenes kampányokban az USA-tól Magyarországig úgyszintén vezető momentum a jóléti fenyegetettséggel való riogatás.
Ez az egyáltalán nem szisztematikus rátekintés azt látszik igazolni, hogy a régebbi ideológiák felelevenítése valójában nem anullálni akarja a hálójába került emberek konzumerizmusát és helyére valamilyen más életfilozófiát akar elterjeszteni, hanem azt sugallja, hogy az utat mutatja meg, hogy mások rovására hogyan tudják "sajátjaik" életszínvonalát növelni, vagy legalábbis megőrizni. Ezáltal ha hatalomra jutnak és a híveik csalódnak a fogyasztásukkal kapcsolatos reményeikben, az szinte szükségképpen legitimációs válságot okozhat. Amiből azután más nem jöhet ki, mint a harciasság eszkalálódása, s végső soron a háború, vagyis a történelmileg hagyományos eszköz a győztesek számára a vesztesek el nem pusztított javainak és erőforrásainak elvételére.
2016. szeptember 13., kedd
Magyarország: a helyzet kilátástalan, de még nem komoly
Nem érdemes stílusgyakorlatokat alkalmazni annak kifejtésére, hogy az ország kilátásai gazdasági, politikai és kultúrális tekintetben semmi jót nem ígérnek. Aki tudja, az e nélkül is tudja, aki meg illúziókban ringatja magát, az úgyse hagyja magát felébreszteni. Ám míg 2010 után egy ideig lehetett úgy gondolni, hogy a problémák számottevő része speciálisan erre az országra vonatkozik, mára már azok jelentős hányadáról látszik, hogy közülük mi globális, mi európai és mi regionális. Ebből két dolog is következik. Az egyik, hogy velük kapcsolatban speciális magyar "megoldás" nem lehetséges. A másik, hogy amíg az egyes problémák a maguk kontextusában nem válnak manifesztté és kezelhetetlenné, addig Magyarországon is le lehet tagadni azokat. Különösen addig, amíg a belső feszültség legnagyobb szelepe, a külföédre költözés vagy külföldi munkavállalás lehetősége nyitva van.
Magyarországon az utóbbi 100 évben a feszítő problémákat a diszkontinuitások sorozata helyezte ad acta. Vagy úgy, hogy a rendszerváltozások valóban átrendezték annyira a viszonyokat, hogy a régi problémák helyére újak léptek, vagy úgy, hogy ugyanazok a problémák más kontextusba kerültek. Így ha azt mondjuk, hogy újra egy diszkontinuitás van kilátásban, mert a problémák a kontinuitás jegyében hosszabb ideig nem kezelhetőek - magyar viszonylatban semmi megrázót nem mondunk. Különösen, hogy az előző, 2010 utáni rendszerszintű változásban nem csak a hatalmon lévők játszanak "itt a piros, hol a piros?" játékot a kontinuitás-diszkontinitás tekintetében, hanem a lakosság és a közélet altív szereplői is bizonytalanok, hogy ez még ugyanaz a rendszer-e, csak torzult, vagy egy másik. Így egy újabb diszkontinuitás - legyen az egyértelmű vagy elmismásolt - nem fog akkora újdonságot jelenteni.
Globális és kontinentális léptékben más a helyzet. A II. Világháború legfőbb tanulsága az volt, hogy a diszkontinuitás legfőbb két korábbi eszköze, a gazdasági válság és a háború annyira veszedelmes eszközzé vált, hogy a jövőben világméretekben kerülendő. Ez az euroatlanti világ összes mértékadó vezetője számára elemi evidencia volt, s ezt mintegy 70 éven keresztül sikerült is érvényre juttatni. Láthattuk viszont, hogy ezt a 2008-as pénzügyi válság során és után már csak látszatra sikerült fenntartani. Elkerülték a tömeges csődhullámot, korlátozták a vesztesek körét és a veszteség mértékét és ezzel megőrizték a világgazdaságban a kontinuitás homlokzatát. A monetáris trükkök azonban stabilitást mindmáig nem teremtettek, minthogy nem is teremthettek. S a gazdasági bajok elfedésének leple mögött egyre több társadalmi - politikai feszültség halmozódott fel. Mindennek akár csak napi szintű kezelése is egyre inkább meghaladja a gazdasági és politikai elit teljesítő képességét.
Átfogó reform globális méretekben nem csak ténylegesen illuzórikus, de még komolyan vehető utopista elképzelések se kerültek forgalomba ezzel kapcsolatban. Az önkorrekciós mechanizmusok meg már régóta nem működnek megfelelően. Így aztán a diszkontinuitás hagyományos eszközei egyre fenyegetőbbek: válság - háború. Az izolacionista, részben autarkiás kísérletek tartalmilag nem komolyan vehetőek és csak az utat jelentik ehhez a kettőhöz. És nem csak Magyarországon.
Magyarországon az utóbbi 100 évben a feszítő problémákat a diszkontinuitások sorozata helyezte ad acta. Vagy úgy, hogy a rendszerváltozások valóban átrendezték annyira a viszonyokat, hogy a régi problémák helyére újak léptek, vagy úgy, hogy ugyanazok a problémák más kontextusba kerültek. Így ha azt mondjuk, hogy újra egy diszkontinuitás van kilátásban, mert a problémák a kontinuitás jegyében hosszabb ideig nem kezelhetőek - magyar viszonylatban semmi megrázót nem mondunk. Különösen, hogy az előző, 2010 utáni rendszerszintű változásban nem csak a hatalmon lévők játszanak "itt a piros, hol a piros?" játékot a kontinuitás-diszkontinitás tekintetében, hanem a lakosság és a közélet altív szereplői is bizonytalanok, hogy ez még ugyanaz a rendszer-e, csak torzult, vagy egy másik. Így egy újabb diszkontinuitás - legyen az egyértelmű vagy elmismásolt - nem fog akkora újdonságot jelenteni.
Globális és kontinentális léptékben más a helyzet. A II. Világháború legfőbb tanulsága az volt, hogy a diszkontinuitás legfőbb két korábbi eszköze, a gazdasági válság és a háború annyira veszedelmes eszközzé vált, hogy a jövőben világméretekben kerülendő. Ez az euroatlanti világ összes mértékadó vezetője számára elemi evidencia volt, s ezt mintegy 70 éven keresztül sikerült is érvényre juttatni. Láthattuk viszont, hogy ezt a 2008-as pénzügyi válság során és után már csak látszatra sikerült fenntartani. Elkerülték a tömeges csődhullámot, korlátozták a vesztesek körét és a veszteség mértékét és ezzel megőrizték a világgazdaságban a kontinuitás homlokzatát. A monetáris trükkök azonban stabilitást mindmáig nem teremtettek, minthogy nem is teremthettek. S a gazdasági bajok elfedésének leple mögött egyre több társadalmi - politikai feszültség halmozódott fel. Mindennek akár csak napi szintű kezelése is egyre inkább meghaladja a gazdasági és politikai elit teljesítő képességét.
Átfogó reform globális méretekben nem csak ténylegesen illuzórikus, de még komolyan vehető utopista elképzelések se kerültek forgalomba ezzel kapcsolatban. Az önkorrekciós mechanizmusok meg már régóta nem működnek megfelelően. Így aztán a diszkontinuitás hagyományos eszközei egyre fenyegetőbbek: válság - háború. Az izolacionista, részben autarkiás kísérletek tartalmilag nem komolyan vehetőek és csak az utat jelentik ehhez a kettőhöz. És nem csak Magyarországon.
2016. szeptember 4., vasárnap
Determinált-e a következő néhány évünk?
Előre bocsájtva a választ a feltett kérdésre: részben igen, részben nem.
Az eddigi világrendet meghaladta az idő. Számos baljós tendencia régóta ismeretes - gondoljunk csak a Római Klub mintegy 40 éves első jelentésében foglaltakra. De 45 éve, amikor a Bretton Woods-i rendszer összeomlott, mindenki láthatta, hogy ha nem lép új rendszer a helyére, annak mi a kockázata. És sorolhatnánk tovább a mára fenyegetővé váló problémagócokat. Lehet erre azt mondani, hogy igen, ezek ismeretesek, de eddig milyen szépen együtt éltünk velük. Viszont mivel lényegében semmi se oldódott meg, előbb utóbb a "számlák" benyújtásra kerülnek. S minthogy a halasztás mindeddig fő vonásaiban a korábbi hatalmi viszonyok jegyében folyt, ha maguk a hatalmi viszonyok változnak meg, akkor új történelmi korszak kezdődik.
A "hatalmi viszonyok" valami nagy, mozdíthatatlan erőkre látszik utalni. Holott valójában dinamikus dologról van szó: a gazdaság nagy szereplőinek napi és nagyobb léptékű döntéseiről, a politika fontosabb szereplőinek döntéseiről vagy halogatásáról, a nagyhatású médiumok tevékenységéről - de ide tartozik az egyes emberek döntései a választásokon, vagy éppen a tőzsdéken, vagy a lakóhelye megválasztásában, vagy akár a világhálón. Természetesen nem csak elszigetelt döntésekről van szó, hanem a szereplők közötti ilyen vagy olyan kommunikációról, konfliktusairól, kooperációiról is. Mindennek tudható be, hogy milyen problémákat eddig hogy kezeltek, illetve hanyagoltak el, söpörtek a szőnyeg alá.
Az eddigi világrend kiemelkedő tesztje volt a 2008-as pénzügyi világválság. Akkor világossá vált, hogy a "business as usual" folytathatatlanná vált. Ennek kezelése mutatta meg, mire képesek és mire nem képesek az adott szereplők. Talán nem tévedünk, ha úgy summázzuk, hogy csak rövidtávú túlélésre voltak képesek. Nagyobb léptékű változtatásnak, alkalmazkodásnak mindmáig nincs jele. Ez összefügg természetesen azzal is, hogy hogyan azonosították a jelentkező problémákat.
Most ismét úgy látszik, hogy kritikus éveknek nézünk elébe. Ennek egyik csalhatatlan jele az, hogy világszerte előtérbe került a helyi gazdasági és hatalmi problémák és az ezekkel interferáló környezeti változások okozta problémák helyváltoztatással, tömeges migrációval való megoldási kísérlete. Ez új kihívás a világrend szempontjából központi jelentőségű euroatlanti nagyrégió számára. Ám annak inherens kihívásai is kritikus szakaszba kerültek. S ebben a koincidencia okán kulcsszerepbe kerültek a fontos országokban az országos választások. Merthogy itt nem a szokásos tétekről van szó.
A szokásos választási tétek ezekben az országokban arról szóltak, hogy az establishment egyik, vagy másik csoportja jut-e pozícióba. Azt, hogy a fontosnak tűnő kérdésekben a győzelmük után milyen politikát fognak folytatni, vagy tudták, vagy nem, s vagy megmondták, vagy nem. s a választók vagy ennek alapján szavaztak, illetve maradtak otthon, vagy nem. Az azonban biztos volt, hogy bárki győz, nem kezd olyan konfrontációkba, amely a koordinált világ létét fenyegeti. Ma azonban a frusztrált választók kegyeiért sok fontos országban olyan anti - establishment irányzatú szereplők indulnak versenybe, akiknél a nemzetközi koordináció fennmaradása távolról sem prioritás.
Valójában a következő években feltehetően bekövetkező tartalmi változásokról alig tudunk valamit. Így azt se mondhatjuk meg, hogy milyen változások determináltak és melyek tekintetében milyen a játéktér. De az kétségtelen, hogy az mindenképpen válaszút, hogy a következő választásokon vajon az establishment képviselői vagy kihívói győznek. Az egyik esetben valószínűsíthető a koordináció, a kompromisszumos politizálás túlélése, a másik esetben nem. S hogy a választók merre szavaznak, az ma nyitott kérdés.
Az eddigi világrendet meghaladta az idő. Számos baljós tendencia régóta ismeretes - gondoljunk csak a Római Klub mintegy 40 éves első jelentésében foglaltakra. De 45 éve, amikor a Bretton Woods-i rendszer összeomlott, mindenki láthatta, hogy ha nem lép új rendszer a helyére, annak mi a kockázata. És sorolhatnánk tovább a mára fenyegetővé váló problémagócokat. Lehet erre azt mondani, hogy igen, ezek ismeretesek, de eddig milyen szépen együtt éltünk velük. Viszont mivel lényegében semmi se oldódott meg, előbb utóbb a "számlák" benyújtásra kerülnek. S minthogy a halasztás mindeddig fő vonásaiban a korábbi hatalmi viszonyok jegyében folyt, ha maguk a hatalmi viszonyok változnak meg, akkor új történelmi korszak kezdődik.
A "hatalmi viszonyok" valami nagy, mozdíthatatlan erőkre látszik utalni. Holott valójában dinamikus dologról van szó: a gazdaság nagy szereplőinek napi és nagyobb léptékű döntéseiről, a politika fontosabb szereplőinek döntéseiről vagy halogatásáról, a nagyhatású médiumok tevékenységéről - de ide tartozik az egyes emberek döntései a választásokon, vagy éppen a tőzsdéken, vagy a lakóhelye megválasztásában, vagy akár a világhálón. Természetesen nem csak elszigetelt döntésekről van szó, hanem a szereplők közötti ilyen vagy olyan kommunikációról, konfliktusairól, kooperációiról is. Mindennek tudható be, hogy milyen problémákat eddig hogy kezeltek, illetve hanyagoltak el, söpörtek a szőnyeg alá.
Az eddigi világrend kiemelkedő tesztje volt a 2008-as pénzügyi világválság. Akkor világossá vált, hogy a "business as usual" folytathatatlanná vált. Ennek kezelése mutatta meg, mire képesek és mire nem képesek az adott szereplők. Talán nem tévedünk, ha úgy summázzuk, hogy csak rövidtávú túlélésre voltak képesek. Nagyobb léptékű változtatásnak, alkalmazkodásnak mindmáig nincs jele. Ez összefügg természetesen azzal is, hogy hogyan azonosították a jelentkező problémákat.
Most ismét úgy látszik, hogy kritikus éveknek nézünk elébe. Ennek egyik csalhatatlan jele az, hogy világszerte előtérbe került a helyi gazdasági és hatalmi problémák és az ezekkel interferáló környezeti változások okozta problémák helyváltoztatással, tömeges migrációval való megoldási kísérlete. Ez új kihívás a világrend szempontjából központi jelentőségű euroatlanti nagyrégió számára. Ám annak inherens kihívásai is kritikus szakaszba kerültek. S ebben a koincidencia okán kulcsszerepbe kerültek a fontos országokban az országos választások. Merthogy itt nem a szokásos tétekről van szó.
A szokásos választási tétek ezekben az országokban arról szóltak, hogy az establishment egyik, vagy másik csoportja jut-e pozícióba. Azt, hogy a fontosnak tűnő kérdésekben a győzelmük után milyen politikát fognak folytatni, vagy tudták, vagy nem, s vagy megmondták, vagy nem. s a választók vagy ennek alapján szavaztak, illetve maradtak otthon, vagy nem. Az azonban biztos volt, hogy bárki győz, nem kezd olyan konfrontációkba, amely a koordinált világ létét fenyegeti. Ma azonban a frusztrált választók kegyeiért sok fontos országban olyan anti - establishment irányzatú szereplők indulnak versenybe, akiknél a nemzetközi koordináció fennmaradása távolról sem prioritás.
Valójában a következő években feltehetően bekövetkező tartalmi változásokról alig tudunk valamit. Így azt se mondhatjuk meg, hogy milyen változások determináltak és melyek tekintetében milyen a játéktér. De az kétségtelen, hogy az mindenképpen válaszút, hogy a következő választásokon vajon az establishment képviselői vagy kihívói győznek. Az egyik esetben valószínűsíthető a koordináció, a kompromisszumos politizálás túlélése, a másik esetben nem. S hogy a választók merre szavaznak, az ma nyitott kérdés.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)