Számadatok nincsenek arról, hogy hány magyar megy évente tartósan külföldre. Városi legendák azonban annál inkább szólnak erről, amelyeket alátámasztanak időnkénti beszámolók egy-egy külföldi városban élő magyarokról, illetve osztálytalálkozókról, amelyeken kiderül, milyen sok hajdani osztálytárs él külföldön. A jelenség tehát bizonyosan létezik.
Külföldi munkavállalásra motiváció akad bőséggel. Itthon - különösena válság kezdete óta - nehéz munkát találni. Az itthoni bérek és munkakörülmények messze elmaradnak a fejlett országokban jellemző helyzethez képest. Fiatal ember számára eleve vonzó és tanulságos megismerkedni a külföldi viszonyokkal, kipróbálni magát ott. Ha itthon családi,vagy akár lakáshoz jutási nehézségei, vagy bármiféle konfliktusai vannak, megoldást jelenthet a külföld. Végül, de nem utolsó sorban, ha nem tetszenek a hazai közállapotok, reményteli módon lehet próbálkozni az ezektől megszabadulással más országban.
A feltehetően nagymértékű elvándorlás hatásait sokféle szempontból lehet elemezni, de szinte mindenütt a negatívumok dominálnak az országra nézve. Maradjunk azonban egyetlen vetületnél, a politikainál. Közhely számba megy, hogy a fiatalok között feltűnő a politikától való távolságtartás, akikre meg ez nem jellemző, azoknál a szélsőjobb befolyása erős. Hogyan függhet ez össze a tényleges, illetve potenciális elvándorlással?
A serdülő korban életkorilag indokolt a politikai szocializáció intenzívebbé válása. Ennek oka - többek között - az, hogy ha egy felserdülő fiatal elkezd foglalkozni jövőjével, nagy valószínűséggel beleütközik politikai momentumokba is, amelyek befolyásolják, illetve befolyásolni fogják jövendő életét. Ez természetes dolog, ha jövőjét abban a környezetben képzeli el, amelyikben most van, nevezetesen hazájában. Ha azonban már korán ott lebeg előtte lehetőségként a külföld, akkor mindjárt lecsökken a motivációja arra, hogy mellre szívja mindazt, amit a politikából tapasztal. Átvesz felületes sztereotípiákat családjától, kortársaitól, illetve az általa kedvelt médiumoktól - és ez elég is neki. Nem egzisztenciális kérdés ez számára.
Az elmondottak lényegében politikafüggetlenek. Legtöbb elemük minden kormány idején érvényes. Az itthoni gazdasági, illetve politikai taszító hatás mértéke lehet periódusonként változó, de ezt adatok híján elemezni nem lehet. Azt azonban mindenképpen ki lehet mondani, hogy a fiatalokat a történelem során sokszor és sok helyen jellemző radikalizmus, tiltakozó potenciál a nálunk kialakult körülmények miatt nélkülözi az előfeltételeit. Különösen, ha megengedünk magunknak egy olyan hipotézist is, hogy a tehetségesebb,képzettebb, kreatívabb és aktívabb fiatalokra a külföld vonzása még sokkal erősebb, mint a többiekre. Ebből pedig a mindenkori kormány profitál: ha a korosztályos türelmetlenség, szembeszegülési hajlam nem alakul ki, akkor az nem is találkozhat ellenzéki politikai törekvésekkel.
A nyitott határ szelep, amely létező vagy potenciális feszültségeket vezet le.Van ára, de az jobbára nem azonnal jelentkezik.
2012. szeptember 30., vasárnap
2012. szeptember 29., szombat
Más-e a legrosszabb MSZP, mint az Orbán - rendszer?
Akármilyen faramucinak is látszik ez a kérdésfeltevés, ez vált a komolyan vehető ellenzék Achillesz - sarkává.Mert abban nem látszik vita, hogy összefüggő rendszert épített ki Orbán és abban sem, hogy ezt minden ellenzéki elutasítja. Ha ezek után nem evidens, hogy a következő választásokon egy igen - nem szavazásról van szó az Orbán - rendszer sorsáról, az csak az MSZP-vel kapcsolatos, alapvetően eltérő tematizáláson alapulhat.
Lehet, sőt indokolt felemlegetni, hogy az MSZP és a Fidesz között hosszú időn át korrupciós mutyi folyt, lehet arra példákat felhozni, hogy az MSZP egyes körei is túlzott szerepet akarnak az államnak és hogy nem igazán őszinte a demokratikus pluralizmus és a jog feltétlen uralma melletti konzekvens elkötelezettségük. De vajon elég-e mindez ahhoz, hogy egyenlőségjelet tegyenek ezek között a jelenségek és a kompakt, összefüggő Fidesz - rendszer között? Korántsem, sőt ez az egyenlőség - tevés nevetséges is lenne, ha nem találkoznánk vele nap mint nap. Akik ezt hangoztatják, egyaránt lehetnek rosszhiszemű, kétes szándékú politikusok és idealista ködfalók. De ha makacsul ragaszkodnak ehhez az azonosításhoz, akkor velük az Orbán- rendszert konzekvensen leváltani akaróknak se szorosabb, se lazább politikai, netán választási együttműködése nem lehetséges. Jó lenne ezért ezt a témát egyszer és mindenkorra levenni a napirendről.
Akik látják, hogy az MSZP említett köreit ugyan ez a párt nem tudja kitenni a hajójából, másképp gondolkodnak, ha máshová helyezik helyzetmegítélésük hangsúlyát. Kiinduló pontjuk, hogy szóba se jön, hogy a "konzervatív" (értsük, ahogy akarjuk) szocialisták az euroatlanti integrációból kifaroló önálló rendszerre törekednének. Ennek korábban se adták semmi jelét (vagy akik igen, azok már nincsenek a pártban) és nem is lenne realitása, hogy a jövőben ilyenen törnék a fejüket. Természetesen azon az egységen belül, hogy együtt el akarják távolítani a jelenlegi hatalmat, rengeteg elvi, politikai és személyeket illető vita lehet és kell legyen az ilyen, meg olyan csoportok között. Bár a viták és harcok nem értelmetlenek és minimum többesélyesek, ám ami még ennél is fontosabb : egy majdani új kormányzás kényszerpályái, az akkor világ- és európai helyzet, valamint az ország akkori belső gazdasági és politikai viszonyai - sajnos, vagy nem sajnos - amúgyis alternatíva nélkülivé tesznek mai, amúgy fontosnak tűnő vitakérdéseket. Ezért egy ennyi bizonytalansággal terhelt jövőt értelmetlen dolog késhegyig menő programvitákkal próbálni előre lemodelezni. Nyilvánvalónak látszik, hogy a jelenlegi hatalom okozta károk részleges helyrehozása és az akkori napi kihívásokra adott válasz nem ad majd se időt, se lehetőséget az ország mégoly súlyos krónikus visszásságai, alapvető problémái egyidejű felszámolására. Ez tehát nem lehet ésszerű követelmény egy jövendő új kormánnyal szemben.
Mi következik mindebből? Egyrészt az, hogy már most el kell különülniük azoknak az erőknek, amelyek fő feladatuknak az Orbán - rendszer eltakarítását és a közös euroatlanti úthoz való visszatérést tekintik feladatuknak, szavazótáborukba vonva az eleve ellenzékieket a reményeikben súlyosan csalódott 2010-es kormánypárti szavazókkal és azoknak, akik valami harmadik út jegyében akarják egyesíteni az Orbán rendszer korábbi "alternatív"ellenfeleit és elbizonytalanodott híveit .Ha ez a - lehetőleg békés - szétválás megtörténik, az talán véget vet a mai terméketlen üresjáratoknak, "lépésismétléseknek". Mindkét tábor folytathatja belső útkeresésésével és akár éles belső vitáival együtt is a professzionalista felkészülést a kampányra. Minthogy arra, hogy kik ők és mit (nem) akarnak, - már nem kellene energiát vesztegetniök.
Kormányt alakítani pedig amúgyis a tényleges választási eredmények függvényében az új Parlamentben kell majd, nem pedig itt valahol, ott valahol, ahol négy-öt magyar összehajol. Ez utóbbiak legjobb esetben is csak lehetséges kínálatot, vagy kínálati részelemeket tudnak felmutatni azoknak, akikhez el tudják juttatni tervezeteiket
Lehet, sőt indokolt felemlegetni, hogy az MSZP és a Fidesz között hosszú időn át korrupciós mutyi folyt, lehet arra példákat felhozni, hogy az MSZP egyes körei is túlzott szerepet akarnak az államnak és hogy nem igazán őszinte a demokratikus pluralizmus és a jog feltétlen uralma melletti konzekvens elkötelezettségük. De vajon elég-e mindez ahhoz, hogy egyenlőségjelet tegyenek ezek között a jelenségek és a kompakt, összefüggő Fidesz - rendszer között? Korántsem, sőt ez az egyenlőség - tevés nevetséges is lenne, ha nem találkoznánk vele nap mint nap. Akik ezt hangoztatják, egyaránt lehetnek rosszhiszemű, kétes szándékú politikusok és idealista ködfalók. De ha makacsul ragaszkodnak ehhez az azonosításhoz, akkor velük az Orbán- rendszert konzekvensen leváltani akaróknak se szorosabb, se lazább politikai, netán választási együttműködése nem lehetséges. Jó lenne ezért ezt a témát egyszer és mindenkorra levenni a napirendről.
Akik látják, hogy az MSZP említett köreit ugyan ez a párt nem tudja kitenni a hajójából, másképp gondolkodnak, ha máshová helyezik helyzetmegítélésük hangsúlyát. Kiinduló pontjuk, hogy szóba se jön, hogy a "konzervatív" (értsük, ahogy akarjuk) szocialisták az euroatlanti integrációból kifaroló önálló rendszerre törekednének. Ennek korábban se adták semmi jelét (vagy akik igen, azok már nincsenek a pártban) és nem is lenne realitása, hogy a jövőben ilyenen törnék a fejüket. Természetesen azon az egységen belül, hogy együtt el akarják távolítani a jelenlegi hatalmat, rengeteg elvi, politikai és személyeket illető vita lehet és kell legyen az ilyen, meg olyan csoportok között. Bár a viták és harcok nem értelmetlenek és minimum többesélyesek, ám ami még ennél is fontosabb : egy majdani új kormányzás kényszerpályái, az akkor világ- és európai helyzet, valamint az ország akkori belső gazdasági és politikai viszonyai - sajnos, vagy nem sajnos - amúgyis alternatíva nélkülivé tesznek mai, amúgy fontosnak tűnő vitakérdéseket. Ezért egy ennyi bizonytalansággal terhelt jövőt értelmetlen dolog késhegyig menő programvitákkal próbálni előre lemodelezni. Nyilvánvalónak látszik, hogy a jelenlegi hatalom okozta károk részleges helyrehozása és az akkori napi kihívásokra adott válasz nem ad majd se időt, se lehetőséget az ország mégoly súlyos krónikus visszásságai, alapvető problémái egyidejű felszámolására. Ez tehát nem lehet ésszerű követelmény egy jövendő új kormánnyal szemben.
Mi következik mindebből? Egyrészt az, hogy már most el kell különülniük azoknak az erőknek, amelyek fő feladatuknak az Orbán - rendszer eltakarítását és a közös euroatlanti úthoz való visszatérést tekintik feladatuknak, szavazótáborukba vonva az eleve ellenzékieket a reményeikben súlyosan csalódott 2010-es kormánypárti szavazókkal és azoknak, akik valami harmadik út jegyében akarják egyesíteni az Orbán rendszer korábbi "alternatív"ellenfeleit és elbizonytalanodott híveit .Ha ez a - lehetőleg békés - szétválás megtörténik, az talán véget vet a mai terméketlen üresjáratoknak, "lépésismétléseknek". Mindkét tábor folytathatja belső útkeresésésével és akár éles belső vitáival együtt is a professzionalista felkészülést a kampányra. Minthogy arra, hogy kik ők és mit (nem) akarnak, - már nem kellene energiát vesztegetniök.
Kormányt alakítani pedig amúgyis a tényleges választási eredmények függvényében az új Parlamentben kell majd, nem pedig itt valahol, ott valahol, ahol négy-öt magyar összehajol. Ez utóbbiak legjobb esetben is csak lehetséges kínálatot, vagy kínálati részelemeket tudnak felmutatni azoknak, akikhez el tudják juttatni tervezeteiket
2012. szeptember 28., péntek
Az amerikai jobboldali rádiók esete
Tegnap az ATV-n érdekes tudósítást láttam az USA jobboldali rádióinak helyzetéről, tevékenységéről. (http://atv.hu/videotar/20120928_amerika_valaszt ) Akit érdekel, nézze meg, nincs értelme, hogy a magam szavaival ismételjem el. Döbbenetes az analógia a Magyarországról ismert jelenségekkel. Azért nagyon tanulságos, mert mi mindent, így a jelenlegi média - helyzetet is hajlamosak vagyunk hungarocentrikus módon szemlélni.
Nincs szándékomban felmenteni a balliberális politikusokat és hajdani pénzes holdudvarukat fatális félrefogásaik és rövidlátó tehetetlenségük ódiuma alól a média kezelését illetően. De a tudósítás tanulságaként szembe kell néznünk a rideg valósággal, hogy ebben a tekintetben a jobboldal struktúrális előnyben van. Míg a balliberális médiát nem képzelhetjük el a pártatlan tájékoztatás és a politikailag korrekt beszédmód egy bizonyos szintje és formája nélkül, addig a jobboldali média ezeken hanyag vállrándítással túlteszi magát. A baj az, hogy a közönség ezt őszinteségként, a köntörfalazásmentességként éli meg - és ezáltal eleve hitelesebbnek gondolja, Ha hitelesebbnek is tűnik, érdekesebb is, nem kétséges, hogy a hallgatottsága és nézettsége is nagyobb lesz. Mindez fellazítja a jobboldali médiát az igazmondás kötelezettségéhez való viszonyában, az érdesebb stílus pedig olyan hangot és kérdezési technikát eredményez a más álláspontot képviselő esetleges riportalanyokkal szemben, amit azok egy idő után nem vállalnak. Ha ehhez hozzá vesszük, hogy a jobboldali tőkének az USA-ban is sokkal nagyobb a hajlandósága pénzt fektetni (a fenti okokból nagyobb közönséghez eljutó és így nagyobb reklámbevételt hozó) médiába - akkor végképp gömbölyű a kép.
Tanulság? Tudjuk, hogy mit művel a jelenlegi hatalom a média ügyében. Meggyőződésünk, hogy ez ebben a formában csak időleges dolog. De a jobboldal mindenképpen tartósan számottevő erő marad az országban, ezért paradicsomi állapotot, kiegyensúlyozott médiaviszonyokat remélni a távolabbi jövőt illetően is dőreség.
Nincs szándékomban felmenteni a balliberális politikusokat és hajdani pénzes holdudvarukat fatális félrefogásaik és rövidlátó tehetetlenségük ódiuma alól a média kezelését illetően. De a tudósítás tanulságaként szembe kell néznünk a rideg valósággal, hogy ebben a tekintetben a jobboldal struktúrális előnyben van. Míg a balliberális médiát nem képzelhetjük el a pártatlan tájékoztatás és a politikailag korrekt beszédmód egy bizonyos szintje és formája nélkül, addig a jobboldali média ezeken hanyag vállrándítással túlteszi magát. A baj az, hogy a közönség ezt őszinteségként, a köntörfalazásmentességként éli meg - és ezáltal eleve hitelesebbnek gondolja, Ha hitelesebbnek is tűnik, érdekesebb is, nem kétséges, hogy a hallgatottsága és nézettsége is nagyobb lesz. Mindez fellazítja a jobboldali médiát az igazmondás kötelezettségéhez való viszonyában, az érdesebb stílus pedig olyan hangot és kérdezési technikát eredményez a más álláspontot képviselő esetleges riportalanyokkal szemben, amit azok egy idő után nem vállalnak. Ha ehhez hozzá vesszük, hogy a jobboldali tőkének az USA-ban is sokkal nagyobb a hajlandósága pénzt fektetni (a fenti okokból nagyobb közönséghez eljutó és így nagyobb reklámbevételt hozó) médiába - akkor végképp gömbölyű a kép.
Tanulság? Tudjuk, hogy mit művel a jelenlegi hatalom a média ügyében. Meggyőződésünk, hogy ez ebben a formában csak időleges dolog. De a jobboldal mindenképpen tartósan számottevő erő marad az országban, ezért paradicsomi állapotot, kiegyensúlyozott médiaviszonyokat remélni a távolabbi jövőt illetően is dőreség.
2012. szeptember 27., csütörtök
A parazita nemzeti tőke nem adja fel
Ha az orbánizmusról felhajtjuk a leplet, a cezarománia és a lózungok alatt a nemzeti burzsoáziát találjuk.Olyan társadalmi képletet, amely a rendszerváltáskor nem juthatott szerephez, mert lényegében nem létezett.Létrejöttéhez - néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve - nem volt elegendő a magántuilajdon alapjára kerülő új rendszer létrejötte, hanem állami akaratra és állami forrásokra volt szüksége. Miután a reprivatizáció feltételei hiányoztak, csak a kárpótlás, az állami tulajdon olcsó áruba bocsájtása, a kedvezményes állami hitelek és a központi költségvetés másféle megcsapolása teremthette meg induló felhalmozásuk forrását. Ez önmagában utólag nem lenne kifogásolható, hiszen egy egészséges gazdaságban a helyi tőkének is adva van a szerepe: nem csak úgy általában törekszik megtérülésre, függetlenül annak földrajzi elhelyezkedésétől, hanem az adott országban is keresi és megtalálja a piaci réseket és ezzel komplettálja a gazdaság kínálati skáláját. Szüksége van olcsón hozzáférhető hitelre azoknak a hazai innovatív kezdeményezéseknek is, amelyek aztán szerencsés esetben akár célba vehetik a világpiacot. Továbbá ahhoz is forrás kell, hogy az országba jövő multinacionális vállalatok mennél több hazai beszállítót találhassanak és így ittlétük ne szigetszerű legyen, duális gazdaságot hozzon létre. Azok a hazai vállalkozók, vállalatok, amelyek a fenti célokon munkálkodtak és értek el sikereket, kétségtelenül az ország érdekét szolgálták. Csak kevesen vannak.
Van azután a közepes és a magyar viszonylatban nagynak számító vállalkozók egy olyan szélesebb csoportja, amely nem csak az induláshoz várt állami segítséget, hanem ezt folyamatosnak képzelte és képzeli ma is.. Ehhez azonban közel kellett mennie a politikához. Ez a közelség sok formát öltött : a különféle kedvezményekért való kuncsorgástól a nyomásgyakorlásig, az állami megrendelésekért való, eszközökben nem válogató könyökléstől a tenderek különféle eszközökkel való megcsáklyázásáig - hogy csak tipikus jelenségeket említsünk. Ezek egy része tulajdonképpen törekvésként érthető, önmagában még nem jelentene bajt. Ha a politika - közeliség azonban korrupciós összefonódást, jogszabályok kijárását, a rendőrség és az ügyészség munkájába belenyúló patronázst jelent, az már eltávolítja az országot a nyugatias modeltől. A nemzeti tőke bekapcsolódása a pártfinanszírozásba, az irányzatos média létrehozásába szintén nem önmagában idegen a nyugatias modeltől, de a mértéke teszi a magyar esetet jellegében keletiessé.
A kérdések kérdése mégsem az, hogy mennyire torzítja el a gazdaság és a politika direkt kapcsolatának túlzott volta a demokratikus modelt. Hanem az, hogy ezenközben egy hatékony, versenyképes gazdaság fejlődik-e, vagy sem. Magyarország esetében egyértelműen az utóbbi alternatíva érvényesült. Kevés az exportképes, nyereséges magyar vállalat, az állami beruházások látványosan túlköltekezve, pontatlanul és gyakran kétes minőségben valósulnak meg. Kevés a minőségi és határidős követelményeket teljesíteni tudó magyar beszállító. A sort folytatni lehet. Az eredmény a transzparencia hiánya a gazdaságban is, sok a tartósan kifizetetlen számla, áttekinthetetlenül sok a peres ügy - mindebben itt is, ott is tetten érhető az állami - önkormányzati kéz. Mindehhez, hogy működni tudjanak, valamennyire alkalmazkodniuk kellett az itt működő nemzetközi cégeknek is. Cserébe csak rossz hírünket tudják kelteni a világban.
Az állami emlőkön élősködő nemzeti tőke jobban - rosszabbul alkalmazkodni tudott minden regnáló kormányhoz. De vágyát egyre kevésbé tudta fékezni egy olyan kormány iránt, amely nyíltan is felvállalja támogatásukat. Ehhez jutott el 2010-ben, mégpedig egy 2/3-os többséggel rendelkező, sok mindenre elszánt kormány képében. Azonban rögtön kiderült, hogy a világválság végéhez és a szabadjára eresztett államháztartási hiányhoz fűzött reményeik homokra épültek. Ezt próbálta pótolni a kormány a nálunk működő nemzetközi tőke drasztikus megsarcolásával, az állami szabályozás száz meg száz , a nemzeti tőkének kedvező újraírásával. A maradék állami vagyont is célzott kezekbe juttatták, a költségvetés megrendeléseit is irányított kezekbe kerültek. Mindez a nemzeti tőke nagy többségen nem igazán segített, mert egy stagnáló gazdaságot eredményezett, amelyben a belső kereslet folyamatosan szűkül. A nemzeti tőke javára "eltéríthető" forrás - az állami vagyon elfogyása és költségvetés újraosztható részének összezsugorodása miatt - lényegében az EU-s támogatásokra szűkült. Ezt is erősen korlátozza a rossz minőségű állami szabályozás és a dezorganizált bürokrácia, ami akadályozza a pénzek szándékolt helyekre irányítását, illetve azok olajozott lehívását Brüsszelből.
Az így kialakult helyzetben a nemzeti burzsoázia, illetve annak egyes tagjai számára elvileg két konzekvencia adódhat. Az egyik az út kudarcának tudomásul vétele és felkészülés egy új korszakra, amely tudomásul veszi a mindenkori európai és világpiaci realitásokat és az állami emlő helyett a piac felé orientálódik, igyekezve ott versenyképesen helytállni. A másik út a protekcionizmus melletti kitartás, kerül, amibe kerül. Ugyanis még egy jövőbeni esetleges prosperitás körülményei között sem bízik abban, hogy sikeresen tudna boldogulni. Nem beszélve privilegizált helyzetének reményéről való végleges lemondásról. A jelek arra mutatnak, hogy az államfüggő, parazita nemzeti tőke körében ez a domináns opció. Inkább az álom, mint a rideg valóság.
Van azután a közepes és a magyar viszonylatban nagynak számító vállalkozók egy olyan szélesebb csoportja, amely nem csak az induláshoz várt állami segítséget, hanem ezt folyamatosnak képzelte és képzeli ma is.. Ehhez azonban közel kellett mennie a politikához. Ez a közelség sok formát öltött : a különféle kedvezményekért való kuncsorgástól a nyomásgyakorlásig, az állami megrendelésekért való, eszközökben nem válogató könyökléstől a tenderek különféle eszközökkel való megcsáklyázásáig - hogy csak tipikus jelenségeket említsünk. Ezek egy része tulajdonképpen törekvésként érthető, önmagában még nem jelentene bajt. Ha a politika - közeliség azonban korrupciós összefonódást, jogszabályok kijárását, a rendőrség és az ügyészség munkájába belenyúló patronázst jelent, az már eltávolítja az országot a nyugatias modeltől. A nemzeti tőke bekapcsolódása a pártfinanszírozásba, az irányzatos média létrehozásába szintén nem önmagában idegen a nyugatias modeltől, de a mértéke teszi a magyar esetet jellegében keletiessé.
A kérdések kérdése mégsem az, hogy mennyire torzítja el a gazdaság és a politika direkt kapcsolatának túlzott volta a demokratikus modelt. Hanem az, hogy ezenközben egy hatékony, versenyképes gazdaság fejlődik-e, vagy sem. Magyarország esetében egyértelműen az utóbbi alternatíva érvényesült. Kevés az exportképes, nyereséges magyar vállalat, az állami beruházások látványosan túlköltekezve, pontatlanul és gyakran kétes minőségben valósulnak meg. Kevés a minőségi és határidős követelményeket teljesíteni tudó magyar beszállító. A sort folytatni lehet. Az eredmény a transzparencia hiánya a gazdaságban is, sok a tartósan kifizetetlen számla, áttekinthetetlenül sok a peres ügy - mindebben itt is, ott is tetten érhető az állami - önkormányzati kéz. Mindehhez, hogy működni tudjanak, valamennyire alkalmazkodniuk kellett az itt működő nemzetközi cégeknek is. Cserébe csak rossz hírünket tudják kelteni a világban.
Az állami emlőkön élősködő nemzeti tőke jobban - rosszabbul alkalmazkodni tudott minden regnáló kormányhoz. De vágyát egyre kevésbé tudta fékezni egy olyan kormány iránt, amely nyíltan is felvállalja támogatásukat. Ehhez jutott el 2010-ben, mégpedig egy 2/3-os többséggel rendelkező, sok mindenre elszánt kormány képében. Azonban rögtön kiderült, hogy a világválság végéhez és a szabadjára eresztett államháztartási hiányhoz fűzött reményeik homokra épültek. Ezt próbálta pótolni a kormány a nálunk működő nemzetközi tőke drasztikus megsarcolásával, az állami szabályozás száz meg száz , a nemzeti tőkének kedvező újraírásával. A maradék állami vagyont is célzott kezekbe juttatták, a költségvetés megrendeléseit is irányított kezekbe kerültek. Mindez a nemzeti tőke nagy többségen nem igazán segített, mert egy stagnáló gazdaságot eredményezett, amelyben a belső kereslet folyamatosan szűkül. A nemzeti tőke javára "eltéríthető" forrás - az állami vagyon elfogyása és költségvetés újraosztható részének összezsugorodása miatt - lényegében az EU-s támogatásokra szűkült. Ezt is erősen korlátozza a rossz minőségű állami szabályozás és a dezorganizált bürokrácia, ami akadályozza a pénzek szándékolt helyekre irányítását, illetve azok olajozott lehívását Brüsszelből.
Az így kialakult helyzetben a nemzeti burzsoázia, illetve annak egyes tagjai számára elvileg két konzekvencia adódhat. Az egyik az út kudarcának tudomásul vétele és felkészülés egy új korszakra, amely tudomásul veszi a mindenkori európai és világpiaci realitásokat és az állami emlő helyett a piac felé orientálódik, igyekezve ott versenyképesen helytállni. A másik út a protekcionizmus melletti kitartás, kerül, amibe kerül. Ugyanis még egy jövőbeni esetleges prosperitás körülményei között sem bízik abban, hogy sikeresen tudna boldogulni. Nem beszélve privilegizált helyzetének reményéről való végleges lemondásról. A jelek arra mutatnak, hogy az államfüggő, parazita nemzeti tőke körében ez a domináns opció. Inkább az álom, mint a rideg valóság.
2012. szeptember 26., szerda
2012. szeptember 24., hétfő
Vegyük már észre: a kampány megkezdődött!
Alig vagyunk már túl a ciklus félidején. Az ellenzék ennek megfelelően viselkedik: elkezdett szedelőzködni, hogy majd felálljon a rajtvonalra. Van aki habozik, hogy elinduljon-e, más már kezd lökdösődni a mennél jobb rajtpozícióért, megint más meg önelégülten mosolyogva mutogatja a bicepszét. Mindezt időarányosan. Ezzel szemben a kormányoldal máris belevágott a kampányba.
A szokványos választási harc legfőbb eszköze az ígérgetés. Ezt elsősorban ellenzékben szokták kezdeni, mert a kormányok inkább bizonyítani akarnak.A jelenlegi kormány nem így viselkedik. Elképesztő csodákat, mindenekelőtt gazdasági csodákat ígér - de nem a jelenlegi ciklus időtartamára. Ezzel célozza meg a mind nehezebben élő választói tömeget, mert az erre vágyik. Nem érdekli különösebben se az egyik oldal által ígért nemzeti tematika, sem pedig a másik által kínált demokratikus és jogállami ajánlat. Azt szeretné, ha jelenlegi kínlódása átmeneti lenne és értelmet kapna egy jövőbeni nagy fellendülésben. Persze hisz is az ígéretekben, meg nem is. Pesszimista, de azért jól esik hallania politikai giccset.
Miért kezdte meg a kormányoldal az ígérgetéses választási kampányt? Nyilvánvalóan azért, mert számot vetett azzal, hogy ebben a ciklusban kis odavetett koncokon kívül nem várhatnak tőle a választók semmi jót. Rosszat, megszokott életük nehezebbé és kényelmetlenebbé tételét annál inkább. Hazárdjátékot folytat: időt húz. Mivégre? Azt reméli, hogy a választásokig nem derül ki politikájának tökéletes kudarca, eleve elhibázott volta. Feltehetőleg két forgatókönyvvel számol. Az egyik, hogy a választásokig a világ- és az európai gazdaság nagyjából a jelenlegi stagnálás állapotában marad. Se válság, se fellendülés, hanem hol egy kicsit jobb, hol egy kicsit rosszabb. Ebben a forgatókönyvben a végtelenségig elnyújtott pávatánc biztosítaná a felszín valamelyes rendezettségét, a mindennapok folyását. És adná meg az alapot a következő ciklus csodavárására annak, aki erre éhezik. A másik forgatókönyv alighanem válsággal és zűrzavarral számol a külvilágban. Az ugyan naivitás - nem is valószínű, hogy ők maguk elhiszik -, hogy ebből Magyarország bármit is profitálhatna. De a kormány annyit igen, hogy a másokkal egyszerre bekövetkezett magyar csődöt rá lehet fogni külső tényezőkre és nem derül fény arra, hogy saját, gyökerében hibás és fantaszta politikájuknak mekkora szerepe volt ebben.
A magyar ellenzék ha fel is fogná, mi folyik itt és mire megy ki a játék, nem tudna versenybe szállni saját jóléti ígéretekkel. Az "egy kicsit jobb, egy kicsit igazságosabb" nem igazán versenyképes ajánlat. Ahhoz a jelenlegi kurzusnak látványos, manifeszt csődöt kell produkálni, hogy egy szolid, a külfölddel kooperáló kormányzást sokan találjanak vonzó alternatívának. Addig ilyen ajánlattal előállni falrahányt borsó.
Azzal, hogy határozottan és egyértelműen a gazdasági, ezen belül az életszínvonal- perspektívában látjuk egy jövendő választás kulcskérdését, nem jelenti azt, hogy egyéb kérdéseknek semmi szerepe ne lenne. De nem egyenként, hanem összességében. Abban a hangulati hullámzásban mutatkozik ez majd meg, ami a választók körében kialakul. Egyesek a kormányváltó hangulat kialakulását az ellenzéki összefogástól és/vagy a részletes program kidolgozásától remélik. Kérdés, hogy ismerik-e igazán a magyar választót. Lehet ugyan vitatkozni, példákat és ellenpéldákat hozni, hogy az eddigi választások kimenetelében döntő szerepe volt-e a húzóerőt jelentő "arcoknak". De sok jel mutat arra, hogy a mostani helyzetben fontos szerepe lesz (lenne) a mozgósító erejű arcoknak. A különféle ellenzéki erők restek megkeresni, felmutatni az ilyen arcok választékát, legyenek azok akár néptribunok, akár olyan rátermett, kompetens "első emberek", akik viharos körülmények között keményen kezükben tudják tartani a belső és a nemzetközi szálakat. Ilyen arcok pedig nem csak a választások megnyeréséhez, hanem egy közben bekövetkezhető kataklizma politikai kezeléséhez is múlhatatlanul szükségesek lennének.
Magyarországon a belátható jövőben erős politikai háttér nélküli szakértői kormányzásnak nincs tere, mert - ahogy a régi vicc csattanója mondja - "kis ország vagyunk, csak egy csőcselékünk van". Az pedig megingathatatlanul jobboldali.
A szokványos választási harc legfőbb eszköze az ígérgetés. Ezt elsősorban ellenzékben szokták kezdeni, mert a kormányok inkább bizonyítani akarnak.A jelenlegi kormány nem így viselkedik. Elképesztő csodákat, mindenekelőtt gazdasági csodákat ígér - de nem a jelenlegi ciklus időtartamára. Ezzel célozza meg a mind nehezebben élő választói tömeget, mert az erre vágyik. Nem érdekli különösebben se az egyik oldal által ígért nemzeti tematika, sem pedig a másik által kínált demokratikus és jogállami ajánlat. Azt szeretné, ha jelenlegi kínlódása átmeneti lenne és értelmet kapna egy jövőbeni nagy fellendülésben. Persze hisz is az ígéretekben, meg nem is. Pesszimista, de azért jól esik hallania politikai giccset.
Miért kezdte meg a kormányoldal az ígérgetéses választási kampányt? Nyilvánvalóan azért, mert számot vetett azzal, hogy ebben a ciklusban kis odavetett koncokon kívül nem várhatnak tőle a választók semmi jót. Rosszat, megszokott életük nehezebbé és kényelmetlenebbé tételét annál inkább. Hazárdjátékot folytat: időt húz. Mivégre? Azt reméli, hogy a választásokig nem derül ki politikájának tökéletes kudarca, eleve elhibázott volta. Feltehetőleg két forgatókönyvvel számol. Az egyik, hogy a választásokig a világ- és az európai gazdaság nagyjából a jelenlegi stagnálás állapotában marad. Se válság, se fellendülés, hanem hol egy kicsit jobb, hol egy kicsit rosszabb. Ebben a forgatókönyvben a végtelenségig elnyújtott pávatánc biztosítaná a felszín valamelyes rendezettségét, a mindennapok folyását. És adná meg az alapot a következő ciklus csodavárására annak, aki erre éhezik. A másik forgatókönyv alighanem válsággal és zűrzavarral számol a külvilágban. Az ugyan naivitás - nem is valószínű, hogy ők maguk elhiszik -, hogy ebből Magyarország bármit is profitálhatna. De a kormány annyit igen, hogy a másokkal egyszerre bekövetkezett magyar csődöt rá lehet fogni külső tényezőkre és nem derül fény arra, hogy saját, gyökerében hibás és fantaszta politikájuknak mekkora szerepe volt ebben.
A magyar ellenzék ha fel is fogná, mi folyik itt és mire megy ki a játék, nem tudna versenybe szállni saját jóléti ígéretekkel. Az "egy kicsit jobb, egy kicsit igazságosabb" nem igazán versenyképes ajánlat. Ahhoz a jelenlegi kurzusnak látványos, manifeszt csődöt kell produkálni, hogy egy szolid, a külfölddel kooperáló kormányzást sokan találjanak vonzó alternatívának. Addig ilyen ajánlattal előállni falrahányt borsó.
Azzal, hogy határozottan és egyértelműen a gazdasági, ezen belül az életszínvonal- perspektívában látjuk egy jövendő választás kulcskérdését, nem jelenti azt, hogy egyéb kérdéseknek semmi szerepe ne lenne. De nem egyenként, hanem összességében. Abban a hangulati hullámzásban mutatkozik ez majd meg, ami a választók körében kialakul. Egyesek a kormányváltó hangulat kialakulását az ellenzéki összefogástól és/vagy a részletes program kidolgozásától remélik. Kérdés, hogy ismerik-e igazán a magyar választót. Lehet ugyan vitatkozni, példákat és ellenpéldákat hozni, hogy az eddigi választások kimenetelében döntő szerepe volt-e a húzóerőt jelentő "arcoknak". De sok jel mutat arra, hogy a mostani helyzetben fontos szerepe lesz (lenne) a mozgósító erejű arcoknak. A különféle ellenzéki erők restek megkeresni, felmutatni az ilyen arcok választékát, legyenek azok akár néptribunok, akár olyan rátermett, kompetens "első emberek", akik viharos körülmények között keményen kezükben tudják tartani a belső és a nemzetközi szálakat. Ilyen arcok pedig nem csak a választások megnyeréséhez, hanem egy közben bekövetkezhető kataklizma politikai kezeléséhez is múlhatatlanul szükségesek lennének.
Magyarországon a belátható jövőben erős politikai háttér nélküli szakértői kormányzásnak nincs tere, mert - ahogy a régi vicc csattanója mondja - "kis ország vagyunk, csak egy csőcselékünk van". Az pedig megingathatatlanul jobboldali.
2012. szeptember 23., vasárnap
A "borzalmas tagság"
Néhai Szabó Iván örökbecsűje a kifejezés, amit saját pártja, az MDF tagságáról mondott. De sajnos a rendszerváltás utáni Magyarországon véresen komoly ez a probléma.
A politikaelmélet szempontjából teljesen világos, hogy a képviseleti demokrácia nélkülözhetetlen tartóoszlopai a pártok.Tartósan leképezik egy társadalom érdek-és értékviszonyait, demokratikusan kiválasztják és megújítják vezetőiket, biztosítják a központi és a helyi hatalmi szervek közötti szerves kapcsolatot, szervezeti életükkel politikai és emberi kohéziót teremtenek az irányzatuk mögött, amely képes a fiatalság nagyrészt családi alapon kialakuló politikai elképzeléseinek és ambicióinak integrálására, az időről időre szükséges vitákban a közös, vagy legalábbis erős többségi álláspontot demokratikusan kiérlelni, ezáltal a párt különböző szintű frakcióinak politikailag kalkulálható stabilitását biztosítani, a választásokon aktivistaként terjeszteni a párt nézeteit és mozgósítani a potenciális szavazótábort...és sorolhatnánk tovább. Hozzátehetjük, sőt hozzá is kell tennünk egyfelől azt, hogy a posztmodern, mediatizált világban mindez hogy transzformálódott és szegényedett, üresedett ki, másfelől, hogy a pártok működésének, ezen belül a párteliteknek a szociológiáját vizsgálva mennyi visszás, az ideális leírásoknak, konvencióknak ellentmondó jelenséget találhatunk korunk demokráciáiban. Ennek ellenére a legtöbb országban viszonylag stabil pártviszonyok vannak - hol tömbösödve, hol meg a sok kisebb párt koalíciójához szokva. Feltűnnek időnként virulens protesztpártok, vagy egy témájú pártok is, de ezek többnyire egynyári virágok maradnak.
Az új demokráciák eleve hátrányból indulnak. Nincsenek sokat próbált hagyományai, sok körülöttük az esetlegesség, ügyetlenkedés. Ez kihat ezeknek az országoknak a politikai stabilitására, továbbá furcsa helyi sajátosságok előtérbe kerülésére. Magyarországra konkretizálva a kérdést az önjelölt pártok tömegéből már az első parlamentbe csak hat párt jutott be és ha elég nagyvonalúan nézzük a dolgot, akkor a parlamentben lévő mai négy pártot több- kevesebb joggal és némi erőszakoltsággal le tudjuk vezetni az induló hatból. Persze ehhez el kell tekinteni attól, hogy a jelenlegi jobboldali kormánypárt mai nevén nyugatos liberális pártként kezdte és csak később tért más útra és szippantotta be az eredetileg induló jobboldali pártok maradékait, hogy a rendszerváltáskor erősnek mutatkozó liberális párt szétesett és akik ma a helyükön a parlamentben vannak, tagadnak minden kapcsolatot és a régi liberális étlapnak csak egyes fogásait kínálják, valamint attól, hogy a szélsőjobb a rendszerváltás után nem önállóan, hanem más pártok áramlataiként jelentkezett - és ez az önállósodás ellenére máig sem szűnt meg. Tehát felülről nézvést meg volna az ország.
A valóságban azonban eleve meglévő gyengesége volt a magyar pártrendszernek, hogy kevés ember vállalkozott arra, hogy párttag legyen. Ennek eleve torzító hatása volt és van. Nagyon megnövekedett ugyanis az alapító tagságok szerepe. Ha a párt a politikában sikereket ért el, akkor ez a korai tagságnak egy fajta kiváltságot adott, amelyikhez aztán foggal - körömmel ragaszkodni lehetett. Ez jelenthette a párt révén elérhető pénzzel járó politikai és gazdasági pozíciók megszerzését, másfelől annak lehetőségét, hogy a pártvezetéseket bármikor szembesíthették az induláskor hangoztatott elveikkel. Ezen felül az ilyen tagságokban kicsi a hajlandóság, hogy saját elképzeléssel rendelkező újakat felvegyenek soraikba. Továbbá tudva lévő, hogy a pártok működését és választási kampányait finanszírozni kell, ez pedig a magyar szabályozás körülményei között a korrupció melegágyává vált. Mindez ahhoz vezetett, hogy a kis és rögzült párttagság mind saját innovatív szándékú vezetői, mind pedig a választópolgárok nézőpontjából megszolgálta a "borzalmas" jelzőt. Ezzel nem a pártokban lévő jószándékú, szabadidejét közügyekre fordító egyes tagokat kell személyükben megbántani, hanem csak a jelenséget szükséges világosan megérteni.
Az országgyűlésben helyet foglaló pártok konkrét helyzete persze más és más. A Fidesz (-KDNP) - ben a tagságnak nincs politikai szerepe, annyira egy kézben van összpontosítva mind tételesen, mind a valóságban minden döntési jog. Ki is veszett a párt politizálásából az eredetmítosz kultiválása.A jövőt illetően meg felelőtlenség lenne találgatásokba bocsájtkozni. Az MSZP sokkal komplikáltabb helyzet: a korábbi hatalmas tagságú állampárt szakadásakor a rendszerváltást is vállaló szűk csapat pártja volt. Saját eredetmítosza nem is ez, hanem az első kormányzati ciklus idején politikai karanténben eltöltött években létrejött valóságos kohézió. Tényleges pártról van itt szó, amely sok mindent, napsütést és borús időszakot megért kormányon és ellenzékben, illetve önkormányzati szinten. Aki igazán meg akarná érteni működésüket, annak a pártelitet és annak a tagsággal való kapcsolatait kellene megismernie. Kívülről azonban csak megöregedett, konzervatív gondolkodásmódú szervezeteket látunk áttekinthetetlenül kiválasztódott "bandagazdák" makacs támogatóiként. Az LMP szűk tagságát az eredetmítosz tartja össze.Egy konkrét politika helyzetben jött létre a párt egy meghatározott célra - de az a helyzet elmúlt. A felvilágosultabb vezetők hiába próbálnának alkalmazkodni a kor és a szélesebb választói közönség igényeihez, a bázisdemokrácia könyörtelenül marokban tartja őket, ezért nem akaszthatják szegre a "bihari pontokat". Bizonyára van bizonyos feszültség a parlamentbe bejutott Jobbikos vezetés és az ellenzékben verbuválódott tagság között - de ez maradjon az ő magánügyük. Ami meg a formális frakcióval nem rendelkező DK-t illeti, ott a tagságot Gyurcsány személye verbuválta és ez valószínűleg a jövőben is így marad, ha tartós politikai alakulatnak bizonyul. Így a tagság nem tekinthető politikacsináló tényezőnek.
Mindezek után érthető, hogy az Orbán féle rendszerváltás óta a jobboldalon senki se próbálkozott új politikai mozgalom indításával, a demokratikus ellenzéki mozgolódások pedig a népszerűtlen pártoktól elhatárolódva mozgalomként igyekeztek nagyobb támogató közönséget szerezni. Ez utóbbi a megsemmisítő választási vereség után 2011 sikeresnek minősíthető akciókkal tudta megmutatni, hogy az inga átlendülőben van. Ezt azonban a pávatánc - periódus zavaros helyzete megtörte.Most a tavalyi akcióknak a vezető magja megpróbál pártszerű erővé szerveződni. De azonnal szembe kerül a magyar dilemmával: vagy szervez tagságot, ám akkor a szűk, tagságot vállaló bázis foglyává válik, vagy nem, de akkor nem is lesz párt.
A szomorú valóság az, hogy Magyarországon a pártok nem képesek magukat saját hajuknál fogva kirántani a mocsárból. Azonban a gazdaságirányítás sem működhet soká a jelenlegi pályáján, egy EU és NATO tag ország sem mehet szembe korlátlanul e szervezetek alapelveivel és a lakosság tűrőképessége sem végtelen, valamint a belső ellentétek is egyre élesebbek a lakosság egyes csoportjai között. Így aligha elkerülhető egy olyan nagy megrázkódtatás, amely a politikai kaleidoszkópot újrarendezi. Hogy ennek során milyen politikai csoportok lesznek képesek a helyzet magaslatára emelkedni és ebben mennyire tudják magukhoz húzni a létező, tagsággal is rendelkező pártokat, hogy az új helyzetet is parlamentáris keretekben kezeljék - az ma még a jövő titka.
A politikaelmélet szempontjából teljesen világos, hogy a képviseleti demokrácia nélkülözhetetlen tartóoszlopai a pártok.Tartósan leképezik egy társadalom érdek-és értékviszonyait, demokratikusan kiválasztják és megújítják vezetőiket, biztosítják a központi és a helyi hatalmi szervek közötti szerves kapcsolatot, szervezeti életükkel politikai és emberi kohéziót teremtenek az irányzatuk mögött, amely képes a fiatalság nagyrészt családi alapon kialakuló politikai elképzeléseinek és ambicióinak integrálására, az időről időre szükséges vitákban a közös, vagy legalábbis erős többségi álláspontot demokratikusan kiérlelni, ezáltal a párt különböző szintű frakcióinak politikailag kalkulálható stabilitását biztosítani, a választásokon aktivistaként terjeszteni a párt nézeteit és mozgósítani a potenciális szavazótábort...és sorolhatnánk tovább. Hozzátehetjük, sőt hozzá is kell tennünk egyfelől azt, hogy a posztmodern, mediatizált világban mindez hogy transzformálódott és szegényedett, üresedett ki, másfelől, hogy a pártok működésének, ezen belül a párteliteknek a szociológiáját vizsgálva mennyi visszás, az ideális leírásoknak, konvencióknak ellentmondó jelenséget találhatunk korunk demokráciáiban. Ennek ellenére a legtöbb országban viszonylag stabil pártviszonyok vannak - hol tömbösödve, hol meg a sok kisebb párt koalíciójához szokva. Feltűnnek időnként virulens protesztpártok, vagy egy témájú pártok is, de ezek többnyire egynyári virágok maradnak.
Az új demokráciák eleve hátrányból indulnak. Nincsenek sokat próbált hagyományai, sok körülöttük az esetlegesség, ügyetlenkedés. Ez kihat ezeknek az országoknak a politikai stabilitására, továbbá furcsa helyi sajátosságok előtérbe kerülésére. Magyarországra konkretizálva a kérdést az önjelölt pártok tömegéből már az első parlamentbe csak hat párt jutott be és ha elég nagyvonalúan nézzük a dolgot, akkor a parlamentben lévő mai négy pártot több- kevesebb joggal és némi erőszakoltsággal le tudjuk vezetni az induló hatból. Persze ehhez el kell tekinteni attól, hogy a jelenlegi jobboldali kormánypárt mai nevén nyugatos liberális pártként kezdte és csak később tért más útra és szippantotta be az eredetileg induló jobboldali pártok maradékait, hogy a rendszerváltáskor erősnek mutatkozó liberális párt szétesett és akik ma a helyükön a parlamentben vannak, tagadnak minden kapcsolatot és a régi liberális étlapnak csak egyes fogásait kínálják, valamint attól, hogy a szélsőjobb a rendszerváltás után nem önállóan, hanem más pártok áramlataiként jelentkezett - és ez az önállósodás ellenére máig sem szűnt meg. Tehát felülről nézvést meg volna az ország.
A valóságban azonban eleve meglévő gyengesége volt a magyar pártrendszernek, hogy kevés ember vállalkozott arra, hogy párttag legyen. Ennek eleve torzító hatása volt és van. Nagyon megnövekedett ugyanis az alapító tagságok szerepe. Ha a párt a politikában sikereket ért el, akkor ez a korai tagságnak egy fajta kiváltságot adott, amelyikhez aztán foggal - körömmel ragaszkodni lehetett. Ez jelenthette a párt révén elérhető pénzzel járó politikai és gazdasági pozíciók megszerzését, másfelől annak lehetőségét, hogy a pártvezetéseket bármikor szembesíthették az induláskor hangoztatott elveikkel. Ezen felül az ilyen tagságokban kicsi a hajlandóság, hogy saját elképzeléssel rendelkező újakat felvegyenek soraikba. Továbbá tudva lévő, hogy a pártok működését és választási kampányait finanszírozni kell, ez pedig a magyar szabályozás körülményei között a korrupció melegágyává vált. Mindez ahhoz vezetett, hogy a kis és rögzült párttagság mind saját innovatív szándékú vezetői, mind pedig a választópolgárok nézőpontjából megszolgálta a "borzalmas" jelzőt. Ezzel nem a pártokban lévő jószándékú, szabadidejét közügyekre fordító egyes tagokat kell személyükben megbántani, hanem csak a jelenséget szükséges világosan megérteni.
Az országgyűlésben helyet foglaló pártok konkrét helyzete persze más és más. A Fidesz (-KDNP) - ben a tagságnak nincs politikai szerepe, annyira egy kézben van összpontosítva mind tételesen, mind a valóságban minden döntési jog. Ki is veszett a párt politizálásából az eredetmítosz kultiválása.A jövőt illetően meg felelőtlenség lenne találgatásokba bocsájtkozni. Az MSZP sokkal komplikáltabb helyzet: a korábbi hatalmas tagságú állampárt szakadásakor a rendszerváltást is vállaló szűk csapat pártja volt. Saját eredetmítosza nem is ez, hanem az első kormányzati ciklus idején politikai karanténben eltöltött években létrejött valóságos kohézió. Tényleges pártról van itt szó, amely sok mindent, napsütést és borús időszakot megért kormányon és ellenzékben, illetve önkormányzati szinten. Aki igazán meg akarná érteni működésüket, annak a pártelitet és annak a tagsággal való kapcsolatait kellene megismernie. Kívülről azonban csak megöregedett, konzervatív gondolkodásmódú szervezeteket látunk áttekinthetetlenül kiválasztódott "bandagazdák" makacs támogatóiként. Az LMP szűk tagságát az eredetmítosz tartja össze.Egy konkrét politika helyzetben jött létre a párt egy meghatározott célra - de az a helyzet elmúlt. A felvilágosultabb vezetők hiába próbálnának alkalmazkodni a kor és a szélesebb választói közönség igényeihez, a bázisdemokrácia könyörtelenül marokban tartja őket, ezért nem akaszthatják szegre a "bihari pontokat". Bizonyára van bizonyos feszültség a parlamentbe bejutott Jobbikos vezetés és az ellenzékben verbuválódott tagság között - de ez maradjon az ő magánügyük. Ami meg a formális frakcióval nem rendelkező DK-t illeti, ott a tagságot Gyurcsány személye verbuválta és ez valószínűleg a jövőben is így marad, ha tartós politikai alakulatnak bizonyul. Így a tagság nem tekinthető politikacsináló tényezőnek.
Mindezek után érthető, hogy az Orbán féle rendszerváltás óta a jobboldalon senki se próbálkozott új politikai mozgalom indításával, a demokratikus ellenzéki mozgolódások pedig a népszerűtlen pártoktól elhatárolódva mozgalomként igyekeztek nagyobb támogató közönséget szerezni. Ez utóbbi a megsemmisítő választási vereség után 2011 sikeresnek minősíthető akciókkal tudta megmutatni, hogy az inga átlendülőben van. Ezt azonban a pávatánc - periódus zavaros helyzete megtörte.Most a tavalyi akcióknak a vezető magja megpróbál pártszerű erővé szerveződni. De azonnal szembe kerül a magyar dilemmával: vagy szervez tagságot, ám akkor a szűk, tagságot vállaló bázis foglyává válik, vagy nem, de akkor nem is lesz párt.
A szomorú valóság az, hogy Magyarországon a pártok nem képesek magukat saját hajuknál fogva kirántani a mocsárból. Azonban a gazdaságirányítás sem működhet soká a jelenlegi pályáján, egy EU és NATO tag ország sem mehet szembe korlátlanul e szervezetek alapelveivel és a lakosság tűrőképessége sem végtelen, valamint a belső ellentétek is egyre élesebbek a lakosság egyes csoportjai között. Így aligha elkerülhető egy olyan nagy megrázkódtatás, amely a politikai kaleidoszkópot újrarendezi. Hogy ennek során milyen politikai csoportok lesznek képesek a helyzet magaslatára emelkedni és ebben mennyire tudják magukhoz húzni a létező, tagsággal is rendelkező pártokat, hogy az új helyzetet is parlamentáris keretekben kezeljék - az ma még a jövő titka.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)