Az Orbán- rendszer igen sikeresen tudja használni a lakosság kiszolgáltatottságát a szavazófülkékben és a köznyugalom fenntartásában. A gazdaság- és társadalompolitikáját is ugyanerre a kaptafára húzva képzelte el. Úgy gondolta, a megélhetési kényszer segítségével, a szociálpolitika leépítésével a paupereket és a krónikus munkanélkülieket be tudja hajtani a közmunka rezervoárjába, amely személy szerint (mintegy feudális módon) engedelmessé teszi őket. Ez többé-kevésbé sikerült is. A többieket az alacsonyan tartott minimálbérrel zsákmányolja ki, hogy így - úgymond - versenyképesek legyenek Középeurópában a távolkeleti munkaerővel. Ez az elképzelés csak a deklasszálódó, vagy attól félő nem fizikai dolgozók körében ért el bizonyos sikereket. Ők valóban hajlandónak mutatkoztak lehetetlen bérért a magyar átlagnak megfelelő teljesítményre. Az is működni látszott, hogy a nyomott bérszínvonalon belül a valamivel magasabb bérért lehetett munkaerőt találni az ennél igényesebb (külföldi vagy hazai kézben lévő) magyar munkahelyekre. Minthogy ezt a helyzetet kormánykörökben szinte öröknek tartották, ehhez szabták oktatási és szakképzési politikájukat is.
Mint rendszer azonban ez kezdettől fogyatékos volt. A fiatal diplomások vagy a rendszer jól fizetett szolgálóivá váltak, vagy inkább külföldre mentek. Kevesen álltak be rossz fizetésért az idősebb kollégáik taposómalmába. De a külföld egyre inkább vonzóvá vált a közepesen képzett jó munkaerő számára is. A marginális haszonnal nem lehet csábítani olyan populációt, amely a politika drasztikus lórúgásaihoz szokott és tudja, hogy ami ma bónusz, azt holnap hatóságilag elvehetik tőle. Ugyanez vonatkozik a hivatalos béren felül zsebbe dugott pénzek nagy részére is. Továbbá a kizsákmányolhatóság mindig is szorosan összefüggött a magyar lakosság kiemelkedő immobilitásával is. Világos: ha ingázni kell, vagy netán költözni, az annyira költséges, hogy valamivel magasabb bérért nem éri meg. Ha már egyszer a szó földrajzi értelmében lépni kell, azonnal felvetődik, hogy egy valamivel nagyobb lépés, a külföldre menetel hozadéka nagyságrendekkel nagyobb. Vagy relatíve jobban jár, aki marad helyben közmunkásnak.
A potenciális feszültség tehát eleve benne volt a rendszerben. Mostanra vált azonban gyakori tapasztalati ténnyé, hogy a munkaerőhiány olyan szakmákban és földrajzi területeken is mindennapossá vált, ahol arra korábban senki se gondolt. Ezt a rendszer nem hajlandó az egész koncepció újragondolásával oldani meg. Választott módszerei a kisebb léptékű béremelés (ami választási szempontból is jól van időzítve), az alkalmi tűzoltás, illetve beletörődés abba, hogy sok területen a szolgáltat6ás - ellátás színvonala tovább fog csökkenni. S továbbra is alacsony marad a beruházások szintje.Így tesz, mert a hatalomgyakorlási filozófiája lényegi változást nem is enged meg.
Az ellenzéki politika eddig nem jutott tovább olyan, a korábbi időszakból megmaradt követelésnél, amilyen a minimálbér-emelés. Nem állt elő a jelentkező munkaerőhiányra hivatkozva egy alternativ gazdaság- és társadalompolitikát közérthetően megmutató érdemi javaslatokkal. S nem ébredtek fel az eddigi, valóban kiszolgáltatott helyzetükből következő álmukból a szakszervezetek sem. Ha ez továbbra is így marad, folyamatosan erodálva bár, de még működni fog egy ideig az Orbán - rendszer.
2016. július 30., szombat
2016. július 28., csütörtök
Reális veszély-e Európában háborús helyzet kialakulása?
Ha napi perspektívából nézzük, akkor minden bizonnyal a nemleges válaszra hajlanánk. 70 éve a kontinensen nagyobb háború nem volt, a kisebbek se "szabályosan", szuverén országok között folytak, így még a gondolattól is elszoktunk. Különösen azóta, hogy NATO - Varsói Szervezet szembenállás is megszűnt egy negyedszázada. Az Európai Unió léte és a környező országokkal kötött különféle egyezmények tömege nem arra vall, hogy itt egyhamar háborús konfliktus alakulhatna ki a kontinensen belül. Az Unió peremvidékén ugyan Oroszország és Törökország veszélyes vizek felé sodródik, Oroszország a Krim annektálásával átlépett egy szilárdnak hitt szabályt és Kelet-Ukrajnában álcázott katonai akcióba bonyolódott, de ez még nem jelenti egy "nagy" háború közeledtét.
Nem ilyen megnyugtató a kép, ha a világhelyzetre és az európai helyzetre tekintünk. A világ pénzügyi rendszerét a 2008-as válság látványosan megrendítette s a stabilizálódás csak látszólagos és bármikor kiújulhat a válság, ami a korábbinál még pusztítóbb lehet. Az európai kontinens békéjének katonai biztosítójában, az USA-ban is megerősödnek az izolacionista tendenciák, amelyeknek globális következményei kiszámíthatatlanok. Oroszország növeli katonai erejét, amely nyílt agresszióval ugyan nem fenyeget, de látható az igyekezet, hogy a diverzió változatos eszközeivel bomlasszák a jelenlegi európai rendet. Amely amúgyis kezd egyre bizonytalanabb lábakon állni. Ennek leginkább szembetűnő jele a Brexit, de korábban eljutottunk a Grexit peremére is. Az Unió más országaiban is erőre kaptak a többé - kevésbé euroszkeptikus és/vagy populista pártok, erősödtek a nacionalista tendenciák - s mindezek kihasználják az életkörülmények romlásából vagy stagnálásából eredő gazdasági és politikai elégedetlenséget is. Mindezt tetézi a kezelhetetlennek látszó léptékű migráns - probléma is, amelynek tekintetében nincs egyetértés sem a tagállamok, sem lakosságuk körében. Fokozódik az ellenszenv a hatalmon lévők korrupciója, a színfalak mögötti egyezkedések eluralkodása, a titkosszolgálatok túlterjeszkedése és ezzel egyidejű látványos kudarcai, valamint a bürokrácia burjánzása miatt. Ha mindezt összeadjuk, nem túlzás a centrifugális erők fokozódó térnyeréséről beszélni a kontinensen.
Ehhez képest a "Nemzetek Európája" koncepció hangoztatása szelíd dolognak látszik Régóta létező koncepció, mindig úgy állítja be magát, mint az integráció egy lehetséges, demokratikus és hatékony formája. Maga mögé állíthatja a lakosság megszokott tradícióit, érzelmi kötődéseit és a mindennapok világához kapcsolódó vélt evidenciákat. Valójában azonban bele kell gondolni abba, hogy a nemzetállamok sem Európa gazdasági, technikai lemaradását nem lehetnek képesek csökkenteni, sem pedig a kontinensen belüli szociális különbségeket. A nemzetállami mivolt hangsúlyozása továbbá a lakosságkeveredés mai állapota mellett csak generálhat konfliktusokat, semmint megoldhat. Sorolni lehetne az így keletkező újabb problémákat, de mindenképpen kikötünk ennek során a katonai kérdéseknél. A nemzetek Európája azonnal fegyverkezési spirált indítana el, amelyikben az egyik ország sikeresebb a másiknál. S mennél nagyobbak az európai országok közötti erőbeli különbségek, annál nagyobb a kísértés az erő érvényesítésére. Ha ez eszkalálódik, mi más lenne az ultima ratio, mint a háború.Az, amelyet a nagy világégés óta a generációk minden áron el akartak kerülni.
Nem ilyen megnyugtató a kép, ha a világhelyzetre és az európai helyzetre tekintünk. A világ pénzügyi rendszerét a 2008-as válság látványosan megrendítette s a stabilizálódás csak látszólagos és bármikor kiújulhat a válság, ami a korábbinál még pusztítóbb lehet. Az európai kontinens békéjének katonai biztosítójában, az USA-ban is megerősödnek az izolacionista tendenciák, amelyeknek globális következményei kiszámíthatatlanok. Oroszország növeli katonai erejét, amely nyílt agresszióval ugyan nem fenyeget, de látható az igyekezet, hogy a diverzió változatos eszközeivel bomlasszák a jelenlegi európai rendet. Amely amúgyis kezd egyre bizonytalanabb lábakon állni. Ennek leginkább szembetűnő jele a Brexit, de korábban eljutottunk a Grexit peremére is. Az Unió más országaiban is erőre kaptak a többé - kevésbé euroszkeptikus és/vagy populista pártok, erősödtek a nacionalista tendenciák - s mindezek kihasználják az életkörülmények romlásából vagy stagnálásából eredő gazdasági és politikai elégedetlenséget is. Mindezt tetézi a kezelhetetlennek látszó léptékű migráns - probléma is, amelynek tekintetében nincs egyetértés sem a tagállamok, sem lakosságuk körében. Fokozódik az ellenszenv a hatalmon lévők korrupciója, a színfalak mögötti egyezkedések eluralkodása, a titkosszolgálatok túlterjeszkedése és ezzel egyidejű látványos kudarcai, valamint a bürokrácia burjánzása miatt. Ha mindezt összeadjuk, nem túlzás a centrifugális erők fokozódó térnyeréséről beszélni a kontinensen.
Ehhez képest a "Nemzetek Európája" koncepció hangoztatása szelíd dolognak látszik Régóta létező koncepció, mindig úgy állítja be magát, mint az integráció egy lehetséges, demokratikus és hatékony formája. Maga mögé állíthatja a lakosság megszokott tradícióit, érzelmi kötődéseit és a mindennapok világához kapcsolódó vélt evidenciákat. Valójában azonban bele kell gondolni abba, hogy a nemzetállamok sem Európa gazdasági, technikai lemaradását nem lehetnek képesek csökkenteni, sem pedig a kontinensen belüli szociális különbségeket. A nemzetállami mivolt hangsúlyozása továbbá a lakosságkeveredés mai állapota mellett csak generálhat konfliktusokat, semmint megoldhat. Sorolni lehetne az így keletkező újabb problémákat, de mindenképpen kikötünk ennek során a katonai kérdéseknél. A nemzetek Európája azonnal fegyverkezési spirált indítana el, amelyikben az egyik ország sikeresebb a másiknál. S mennél nagyobbak az európai országok közötti erőbeli különbségek, annál nagyobb a kísértés az erő érvényesítésére. Ha ez eszkalálódik, mi más lenne az ultima ratio, mint a háború.Az, amelyet a nagy világégés óta a generációk minden áron el akartak kerülni.
2016. július 22., péntek
Az EU magországok tétovázása - egyre több új kihívás (Felsorolás, bővülő)
Brexit
Rendkívüli állapot Törökországban
USA elnökválasztási harc
Rendkívüli állapot Törökországban
USA elnökválasztási harc
2016. július 19., kedd
Miért értelmetlen a magyar kremlinológia?
Szabó Miki barátom emlékének
Ha egy zárt országban oligarchia-uralom van, a belső pozíciók alakulásáról nincs hivatalos információ, akkor érthető, ha azok, akiket érdekel a személyes hatalmi pozíciók alakulása, netán abból akarnak következtetni a jövőre, minden információ - morzsát összegyűjtenek, elemeznek, ami ebből a belső körből kiszivárog. A Kremlben Lenin halála után köztudott volt, hogy a pártelit tagjai hatalmi harcot folytatnak, s hogy számos oda tartozó személynek meg van a maga saját politikai hinterlandja a pártban, államban, szakszervezetekben. Ahogy Sztalin sorban végzett riválisaival és mindenkivel, akik veszélyeztethették egyeduralmát, már nem beszélhettünk oligarchiáról, a a hatalmat gyakorlók csoportja átalakult kamarillává. Ennek tagjai távolról sem olyan mértékben, mint a korábbi garnitúra, de valamelyes személyes hatalmi háttérrel is rendelkeztek, mert Sztalin így építette fel a diktatúráját. Nem vont magához minden döntést, nem számolta fel de facto sem a pártot, sem az egyéb hatalmi szervezeteket, hanem kijátszotta egymás ellen a különféle személyeket, csoportokat. Bárkit elmozdíthatott, akár kivégeztethetett, de amíg azok funkcióban voltak, tényleges hatáskörük is volt. Érthető, hogy erre a szituációra ráépült egy "szakma", a kremlinológia,(a kritikusai szerint kreml-asztrológia), amely a munícióját időnként dezertőrök leleplezéseivel is gazdagíthatta. Sztalin halála után már ismét inkább oligarchikus uralomról beszélhetünk a Szovjetúnióban - ez volt valójában a kremlinológia aranykora.
Minden diktatúra belső viszonyai érdekelhetik a kívülállókat és mindegyikkel kapcsolatban hasznosítható a kremlinológiában összegyűlt tudás, módszertan egyik vagy másik része. Annál inkább termékeny az ilyen megközelítés, mennél stabilabbak az adott hatalmi csoport viszonyai és mennél komolyabban betart bizonyos belső rituálékat. Ennek ellenére a nagy belső krízisek és az egyes személyek azokban játszott szerepe így is váratlanul szokta érni a különféle rendű és rangú megfigyelők, elemzők hadát.
A szovjet birodalom felbomlása utáni, általában demokratikus kulisszák mögötti egyszemélyi hatalmaképültek ki. Ezek belső viszonyainak megközelítésében is helyet kapnak a kremlinológiai metódusok, amelyek egyik ország esetében "termékenyebbek", a másikéban kevésbé azok. Az Orbán - rendszert - NATO és EU tagi specifikuma ellenére ezek közé a posztszovjet országok közé kell sorolnunk, ha a valódi természetét meg akarjuk érteni. A kérdés akkor az, hogy megfigyelésében, elemzésében mennyire termékenyek a kremlinológia módszerei.
A válasz alighanem az, hogy kevéssé. A magyar kamarilla - rendszer annyira egy személy által meghatározott, az érdemi és a személyi döntések annyira nincsenek delegálva, hogy valójában nem beszélhetünk "erős emberekről" és azok saját hatalmi bázisáról. Megtévesztő, hogy a dolog nem így indult. Kezdetben egy szűk fideszes kör inkább oligarchikus képletet mutatott. Ennek tagjai azonban mára vagy eltűntek a politikai süllyesztőben, vagy báb-szerepbe szorultak vissza. Ezért ma már se az ő gesztusaikból, se a mindenkori aktuális kegyencekéből szinte semmi érdemlegeset nem olvashatunk ki. A "mutatvány" egyszemélyes, és ezen az se változtat, ha netán a jelenlegi rendszert követő időben egyes mai szereplők önálló ágensként fognak mutatkozni. Ma még ők maguk se tudnak erről.
Ha egy zárt országban oligarchia-uralom van, a belső pozíciók alakulásáról nincs hivatalos információ, akkor érthető, ha azok, akiket érdekel a személyes hatalmi pozíciók alakulása, netán abból akarnak következtetni a jövőre, minden információ - morzsát összegyűjtenek, elemeznek, ami ebből a belső körből kiszivárog. A Kremlben Lenin halála után köztudott volt, hogy a pártelit tagjai hatalmi harcot folytatnak, s hogy számos oda tartozó személynek meg van a maga saját politikai hinterlandja a pártban, államban, szakszervezetekben. Ahogy Sztalin sorban végzett riválisaival és mindenkivel, akik veszélyeztethették egyeduralmát, már nem beszélhettünk oligarchiáról, a a hatalmat gyakorlók csoportja átalakult kamarillává. Ennek tagjai távolról sem olyan mértékben, mint a korábbi garnitúra, de valamelyes személyes hatalmi háttérrel is rendelkeztek, mert Sztalin így építette fel a diktatúráját. Nem vont magához minden döntést, nem számolta fel de facto sem a pártot, sem az egyéb hatalmi szervezeteket, hanem kijátszotta egymás ellen a különféle személyeket, csoportokat. Bárkit elmozdíthatott, akár kivégeztethetett, de amíg azok funkcióban voltak, tényleges hatáskörük is volt. Érthető, hogy erre a szituációra ráépült egy "szakma", a kremlinológia,(a kritikusai szerint kreml-asztrológia), amely a munícióját időnként dezertőrök leleplezéseivel is gazdagíthatta. Sztalin halála után már ismét inkább oligarchikus uralomról beszélhetünk a Szovjetúnióban - ez volt valójában a kremlinológia aranykora.
Minden diktatúra belső viszonyai érdekelhetik a kívülállókat és mindegyikkel kapcsolatban hasznosítható a kremlinológiában összegyűlt tudás, módszertan egyik vagy másik része. Annál inkább termékeny az ilyen megközelítés, mennél stabilabbak az adott hatalmi csoport viszonyai és mennél komolyabban betart bizonyos belső rituálékat. Ennek ellenére a nagy belső krízisek és az egyes személyek azokban játszott szerepe így is váratlanul szokta érni a különféle rendű és rangú megfigyelők, elemzők hadát.
A szovjet birodalom felbomlása utáni, általában demokratikus kulisszák mögötti egyszemélyi hatalmaképültek ki. Ezek belső viszonyainak megközelítésében is helyet kapnak a kremlinológiai metódusok, amelyek egyik ország esetében "termékenyebbek", a másikéban kevésbé azok. Az Orbán - rendszert - NATO és EU tagi specifikuma ellenére ezek közé a posztszovjet országok közé kell sorolnunk, ha a valódi természetét meg akarjuk érteni. A kérdés akkor az, hogy megfigyelésében, elemzésében mennyire termékenyek a kremlinológia módszerei.
A válasz alighanem az, hogy kevéssé. A magyar kamarilla - rendszer annyira egy személy által meghatározott, az érdemi és a személyi döntések annyira nincsenek delegálva, hogy valójában nem beszélhetünk "erős emberekről" és azok saját hatalmi bázisáról. Megtévesztő, hogy a dolog nem így indult. Kezdetben egy szűk fideszes kör inkább oligarchikus képletet mutatott. Ennek tagjai azonban mára vagy eltűntek a politikai süllyesztőben, vagy báb-szerepbe szorultak vissza. Ezért ma már se az ő gesztusaikból, se a mindenkori aktuális kegyencekéből szinte semmi érdemlegeset nem olvashatunk ki. A "mutatvány" egyszemélyes, és ezen az se változtat, ha netán a jelenlegi rendszert követő időben egyes mai szereplők önálló ágensként fognak mutatkozni. Ma még ők maguk se tudnak erről.
2016. július 14., csütörtök
Az euroszkepszis immár se nem program, se nem zsarolási eszköz
Amíg dogmának kezelték, hogy az EU csak bővülhet és mélyülhet, a világ legprimitívebb politikája volt az euroszkepszis valamilyen formája. Csak meg kellett nevezni az EU valamilyen valóságos vagy vélt problémáját és annak ismételgetése - variálgatása már tartós, karakteres politikai programnak tűnt. Kormányra kerülve pedig az egyhangúság elvével lehetett visszaélni, ahol egy frázis, a "nemzeti érdek" helyettesítette a valódi mondandót..
Ezen próbált segíteni a kompromisszumos Lisszaboni Szerződés.Kijelölte az Unióból való kilépés szabályozott útját. Továbbá bizonyos körültekintő.előírásokkal bevezette a kötelező többségi szavazást. Ám azzal nem számolt,. hogy az euroszkeptikusok erkölcstelen, felelőtlen politikai kalandorok. Szabályos kilépési eljárást ténylegesen senki nem indított meg. Ezzel szemben a blöffölő és zsaroló kilépési fenyegetések eszkalálódtak. A Grexit esetében a népszavazás trükkjéhez, majd a visszavonuláshoz partnerek voltak a választók. A Brexit zavarosan kezdődő utóélete már azt bizonyítja, hogy a programtalansággal nem lehet a végsőkig visszaélni. A volt Varsói Szerződés tag kalandor, potyaleső politikusai azonban még ma is nehezen emésztik meg, hogy a valódi fejlesztési politikát helyettesítő euroszkepszisük felett eljárt az idő.
De vajon az ellustult, egyre inkább perspektívát vesztő,az igazi politikai kihívások elől rendszeresen kitérő "magországbeli" miniszterelnökök, államfők átlátják-e azt, hogy az euroszkeptikus ellenfeleik hitelvesztése révén nem újabb időt nyertek a halogatásra, hanem alkalmat a karakteres, gyors cselekvésre? Vagy legalábbis ennek megkísérlésére? Az az elképzelés, hogy a helyzet logikája lépésről lépésre úgyis közelebb visz az integrált Európához, fölösleges ehhez nyílt konfliktusokat vállalni, már korábban megbukott. Egy világos, sokak által érthető jövőkép, amely a lehetőségeket és kockázatokat is tartalmazza, ma már mindenképpen előfeltétel. A hatékony, a korábbinál takarékosabb intézményrendszer pedig már mostanában a tervezőasztalra kellene kerüljön, hogy lehessen is belőle valami. Az elvek ugyanis már régóta közismertek.: a demokratikus központi döntési folyamat és komplementere, a szubszidiaritás elve. Első ránézésre is látszik, hogy ehhez a nemzetállamok és kormányaik szerepének, hatáskörének drasztikus megnyirbálása szükséges. Hogy ennek motorjává mennyiben válhat az EU legerősebb szerve a Tanács és egy ilyen átalakítás mennyiben fogadtatható ez el a nacionalista és autarkiás téveseszméktől fertőzött, az országos választások jelentőségéhez hozzászokott választópolgárokkal, az erősen kérdéses. De ha ebben nem következik be gyors változás, akkor az euroszkeptikusok csak a jéghegy csúcsát jelentették-jelentik, alatta ott a nagy jégtömeg, amin szükségképpen léket kap Európa hajója.
Ebben az esetben ugyanis valójában Európa maga nem tehető programmá , az EU fennmaradása pedig nem több, mint annak jele, hogy jelenleg senki nem vállalja a korábban ígéretesnek tűnő kísérlet felszámolását.
Ezen próbált segíteni a kompromisszumos Lisszaboni Szerződés.Kijelölte az Unióból való kilépés szabályozott útját. Továbbá bizonyos körültekintő.előírásokkal bevezette a kötelező többségi szavazást. Ám azzal nem számolt,. hogy az euroszkeptikusok erkölcstelen, felelőtlen politikai kalandorok. Szabályos kilépési eljárást ténylegesen senki nem indított meg. Ezzel szemben a blöffölő és zsaroló kilépési fenyegetések eszkalálódtak. A Grexit esetében a népszavazás trükkjéhez, majd a visszavonuláshoz partnerek voltak a választók. A Brexit zavarosan kezdődő utóélete már azt bizonyítja, hogy a programtalansággal nem lehet a végsőkig visszaélni. A volt Varsói Szerződés tag kalandor, potyaleső politikusai azonban még ma is nehezen emésztik meg, hogy a valódi fejlesztési politikát helyettesítő euroszkepszisük felett eljárt az idő.
De vajon az ellustult, egyre inkább perspektívát vesztő,az igazi politikai kihívások elől rendszeresen kitérő "magországbeli" miniszterelnökök, államfők átlátják-e azt, hogy az euroszkeptikus ellenfeleik hitelvesztése révén nem újabb időt nyertek a halogatásra, hanem alkalmat a karakteres, gyors cselekvésre? Vagy legalábbis ennek megkísérlésére? Az az elképzelés, hogy a helyzet logikája lépésről lépésre úgyis közelebb visz az integrált Európához, fölösleges ehhez nyílt konfliktusokat vállalni, már korábban megbukott. Egy világos, sokak által érthető jövőkép, amely a lehetőségeket és kockázatokat is tartalmazza, ma már mindenképpen előfeltétel. A hatékony, a korábbinál takarékosabb intézményrendszer pedig már mostanában a tervezőasztalra kellene kerüljön, hogy lehessen is belőle valami. Az elvek ugyanis már régóta közismertek.: a demokratikus központi döntési folyamat és komplementere, a szubszidiaritás elve. Első ránézésre is látszik, hogy ehhez a nemzetállamok és kormányaik szerepének, hatáskörének drasztikus megnyirbálása szükséges. Hogy ennek motorjává mennyiben válhat az EU legerősebb szerve a Tanács és egy ilyen átalakítás mennyiben fogadtatható ez el a nacionalista és autarkiás téveseszméktől fertőzött, az országos választások jelentőségéhez hozzászokott választópolgárokkal, az erősen kérdéses. De ha ebben nem következik be gyors változás, akkor az euroszkeptikusok csak a jéghegy csúcsát jelentették-jelentik, alatta ott a nagy jégtömeg, amin szükségképpen léket kap Európa hajója.
Ebben az esetben ugyanis valójában Európa maga nem tehető programmá , az EU fennmaradása pedig nem több, mint annak jele, hogy jelenleg senki nem vállalja a korábban ígéretesnek tűnő kísérlet felszámolását.
2016. július 6., szerda
A Brexit élharcosok bukása - és ami utána következik
Nem tudhatjuk, hogy végződik a jogi huzavona és Nagybritannia valóban kilép-e az Európai Unióból. Azt azonban igen, hogy akik kiharcolták a brit népszavazást, máris kénytelenek voltak eltűnni a politikai süllyesztőben. Pirruszi népszavazási győzelmüket az általános rossz hangulat meglovagolásának köszönhették. S akár blöfföltek, akár valóban perspektívát láttak a nemzeti különútban, szembesülniük kellett részben azzal, hogy a brit lakosság többsége az ezzel járó kockázatot nem vállalja, miközben a piac azonnal büntetett, az EU pedig büntetéssel fenyegetett. Vagyis megismétlődött a Grexit képlet azzal a különbséggel, hogy ott a kalandor Cyprasz maga vállalkozott a politikai hátraarcra és a lakosság hajlandó volt őt ebben követni.
Hogy ezek a provokációk hogy hatnak az EU-ra, az még nyitott kérdés. Az biztos, hogy ezek után nem mehetnek úgy a dolgok, ahogy eddig mentek. Illetve ha mégis mennek, az csak az Unió széteséséhez vezethet. Maga az Unió - hogy miért, annak kifejtése messze vezetne - mindig is az "erősek" projektje maradt, de úgy, hogy eleinte ehhez meg volt a választói reménykedés, majd belenyugvás minden tagországban. A kisebb országok a vétójoguk nyújtotta zsarolásokkal kárpótolták magukat, ami természetesen folyamatosan deformálta az egész projektet. Deformálta továbbá az USA, mint a projekt garantorának folyamatos nyomása is, amely a belső fejlődés logikája helyett saját stratégiai érdekei irányába terelte az Unió döntéseit.
Az "erősek" természetesen régóta látják az Unió különféle belső gyengeségeit és reformjának szükségességét. Azt is, hogy az út csak az integráció elmélyítése felé vezethet. Ennek kifejeződése volt az alkotmánytervezet, amelynek kidolgozása során meg kellett küzdeni mind a nemzeti szuverenitást a végsőkig védelmező kormányerőkkel, mind az eltérő elvi koncepciók képviselőivel. Végülis az alkotmány néhány ország választóinak bizalmatlanságán futott homokra és érkezett meg a Lisszaboni Szerződés kompromisszumába.Ez épp az utolsó pillanatban történt a 2008-as pénzügyi világválság előtt, amely lehetővé tette a megrázkódtatás kezelését, de még inkább kimutatta az EU konstrukcionális gyengeségeit és fokozta a választók bizalmatlanságát a hatalmi elitek iránt. Megerősödtek az EU-n belül a centrifugális erők, s ezek kulminációját jelentette a Grexit és a Brexit próbálkozás, valamint a putyini posztszovjet rendszerre kacsintgató keleti, volt szocialista EU-tagok rebelliója, meg a különféle euroszkeptikus pártok, mozgalmak megjelenése. Kérdés, hogy az a pillanatnyi lélegzetvételi szünet, amit a Brexit szavazás kiábrándító hatása okoz, elegendő-e a központi "erősek" határozott és sikeres fellépésére.
A döntő a közeledő országos választásokkal számolni kénytelen német - francia tengely magatartása lesz. Ahhoz, hogy ennek a két országnak a kormányai határozottan tudjanak fellépni az EU integráció elmélyítésének motorjaként, országukon belül "nagykoaliciós" paktumra van szükség a mainstream erők között minden fontos európai kérdésben. Ennek birtokában tudnának csak tárgyalni a többi magországgal, valamint a perifériát és félperifériát jelentő EU tagországokkal egy EU 2.0-ról. Hogy erre az "erősek" mennyire vannak felkészülve, hogy elég ügyesen politizálnak-e és hogy minderre hogyan reagál a többi kormány és a választói, azt a jövő fogja csak megmutatni. De hogy a Brexit szavazás utóhatása kedvez egy ilyen próbálkozásnak és elbizonytalanít bizonyos (nem elég elszánt) euroszkeptikus erőket, az biztos. Tehát - ahogy azt Pesten mondani szokták - "helyzet van".
Hogy ezek a provokációk hogy hatnak az EU-ra, az még nyitott kérdés. Az biztos, hogy ezek után nem mehetnek úgy a dolgok, ahogy eddig mentek. Illetve ha mégis mennek, az csak az Unió széteséséhez vezethet. Maga az Unió - hogy miért, annak kifejtése messze vezetne - mindig is az "erősek" projektje maradt, de úgy, hogy eleinte ehhez meg volt a választói reménykedés, majd belenyugvás minden tagországban. A kisebb országok a vétójoguk nyújtotta zsarolásokkal kárpótolták magukat, ami természetesen folyamatosan deformálta az egész projektet. Deformálta továbbá az USA, mint a projekt garantorának folyamatos nyomása is, amely a belső fejlődés logikája helyett saját stratégiai érdekei irányába terelte az Unió döntéseit.
Az "erősek" természetesen régóta látják az Unió különféle belső gyengeségeit és reformjának szükségességét. Azt is, hogy az út csak az integráció elmélyítése felé vezethet. Ennek kifejeződése volt az alkotmánytervezet, amelynek kidolgozása során meg kellett küzdeni mind a nemzeti szuverenitást a végsőkig védelmező kormányerőkkel, mind az eltérő elvi koncepciók képviselőivel. Végülis az alkotmány néhány ország választóinak bizalmatlanságán futott homokra és érkezett meg a Lisszaboni Szerződés kompromisszumába.Ez épp az utolsó pillanatban történt a 2008-as pénzügyi világválság előtt, amely lehetővé tette a megrázkódtatás kezelését, de még inkább kimutatta az EU konstrukcionális gyengeségeit és fokozta a választók bizalmatlanságát a hatalmi elitek iránt. Megerősödtek az EU-n belül a centrifugális erők, s ezek kulminációját jelentette a Grexit és a Brexit próbálkozás, valamint a putyini posztszovjet rendszerre kacsintgató keleti, volt szocialista EU-tagok rebelliója, meg a különféle euroszkeptikus pártok, mozgalmak megjelenése. Kérdés, hogy az a pillanatnyi lélegzetvételi szünet, amit a Brexit szavazás kiábrándító hatása okoz, elegendő-e a központi "erősek" határozott és sikeres fellépésére.
A döntő a közeledő országos választásokkal számolni kénytelen német - francia tengely magatartása lesz. Ahhoz, hogy ennek a két országnak a kormányai határozottan tudjanak fellépni az EU integráció elmélyítésének motorjaként, országukon belül "nagykoaliciós" paktumra van szükség a mainstream erők között minden fontos európai kérdésben. Ennek birtokában tudnának csak tárgyalni a többi magországgal, valamint a perifériát és félperifériát jelentő EU tagországokkal egy EU 2.0-ról. Hogy erre az "erősek" mennyire vannak felkészülve, hogy elég ügyesen politizálnak-e és hogy minderre hogyan reagál a többi kormány és a választói, azt a jövő fogja csak megmutatni. De hogy a Brexit szavazás utóhatása kedvez egy ilyen próbálkozásnak és elbizonytalanít bizonyos (nem elég elszánt) euroszkeptikus erőket, az biztos. Tehát - ahogy azt Pesten mondani szokták - "helyzet van".
2016. július 5., kedd
Egy Fb. kommentem a rendszerváltás utáni Budapestről
Egy kommentem Budapestről
Én a tüneteket illetően egyetértek Beátával. A legfőbb okot abban látom, hogy a rendszerváltáskor a helyi demokráciára hivatkozva kasztrálták Budapestet és a fiktív kerületeket favorizálták, mert ott sokkal több párttámogatottat lehetett elhelyezni és korrupciós pénzt bezsebelni. Demszky első felső helyettese az üzemeltetést preferálta a koncepciózus fejlesztés rovására. Az eredmény: az igazi budapestiségnek se terepe, se hivatali partnere nem maradt. A kormányok nyomultak az adócentralizációban, jogkörelvonásban, a hivatali rend kaotikussá tételében. A városvédő mozgalmat megfojtották. Mit tehet a mai pesti polgár? Eredménytelenül próbál megvédeni néhány fát, de a többség - joggal - feladta. Ami lett: üzleties sziget, nyüzsgő romkocsmák nemzetközi közönségnek, nemzetközi legénybúcsú - és leánybúcsjáró hely sok bérszex kíséretében.
Én a tüneteket illetően egyetértek Beátával. A legfőbb okot abban látom, hogy a rendszerváltáskor a helyi demokráciára hivatkozva kasztrálták Budapestet és a fiktív kerületeket favorizálták, mert ott sokkal több párttámogatottat lehetett elhelyezni és korrupciós pénzt bezsebelni. Demszky első felső helyettese az üzemeltetést preferálta a koncepciózus fejlesztés rovására. Az eredmény: az igazi budapestiségnek se terepe, se hivatali partnere nem maradt. A kormányok nyomultak az adócentralizációban, jogkörelvonásban, a hivatali rend kaotikussá tételében. A városvédő mozgalmat megfojtották. Mit tehet a mai pesti polgár? Eredménytelenül próbál megvédeni néhány fát, de a többség - joggal - feladta. Ami lett: üzleties sziget, nyüzsgő romkocsmák nemzetközi közönségnek, nemzetközi legénybúcsú - és leánybúcsjáró hely sok bérszex kíséretében.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)