2018. július 9., hétfő

Az euroatlanti konszenzus után

Az euroatlanti konszenzus legkésőbb 1949-ben, a NATO megszületesére készen állt, de igazi tartalmát csak Nyugat-Németország Nato taggá válása során az 50-es évek első felében nyerte el. Katonai gondolat volt kölcsönös védelmi elköteleződéssel, biztosította az USA-hadsereg tartós Európában maradását, de ugyanakkor határozott céljának tekintette Európa békéjének és demokratikus jellegének biztosítását az akkori szovjet. politikai és katonai fenyegetéssel szemben. Amelyik ország nem felelt meg ennek a konszenzusnak, az nem kerülhetett be a NATO-ba. Az álmában se jutott eszébe senkinek, hogy egy tagország a későbbiek során akarna letérni a közös útról.

A NATO "civil" oldala kiváló keretet nyújtott az európai gazdasági, majd politikai integráció egyre szélesedő és mélyülő folyamatának is. A cél szövetségesi felzárkózás volt az USA-hoz, de semmiképpen sem rivalizálás vele, még kevésbé versenytársi ambiciók.

A Szovjetúnió és szatellit birodalmának feloszlása válaszút elé állíthatta volna a NATOt, hogy nem fejeződött-e be missziója. De az, hogy a volt Varsói Szerződés tagjai helyén létrejövő demokratikus országok egyértelműen Nato-tagságra törekedtek (volt ilyen terv Oroszországot illetően is) nem a megszűnés, hanem az átalakulás felé döntötte el a problémát. A NATO fennmaradása koránt sem jelentette azonban azt, hogy az USA kül-és katonapolitikája centrumában a NATO régiója maradt volna. Az USA más földrajzi területen folyó katonai akcióiban szerette volna megkapni mennél több NATO-tag támogatását. Ez hol sikerült neki, hol nem. Az európai NATO-tagok ugyanakkor nem buzgólkodtak a közös katonai tervek (és költségek) rájuk eső részének teljesítésében.

A NATO árnyékában az EU-vá fejlődő európai gazdasági-politikai integráció egy ideig közben ambiciózusan haladt előre. Ám a tagok nem voltak lelkesek a keleti bővítés iránt: húzták-halasztották a korábban a keleti tömbhöz tartozott kérelmezők tagfelvételét újabb és újabb bizonyítékokat követelve alkalmasságukról. Ezt az USA unta meg, gyorsítva ezeknek az országoknak a NATO-felvételét, s ezáltal kényszerhelyzetet teremtettek az EU keleti bővítésére. A régi tagok egy részének a válasza az EU mélyítésének elszabotálása volt - megakadályozva ezzel számos szükséges korszerűsítést.

Míg a NATOra a szklerotizálódás és az eljelentéktelenedés jelentett veszélyt, az EU-ban különféle centrifugális törekvések megjelenése és megerősödése volt a jellemző. Ezek közül első helyen alighanem az ipari társadalom végét követően a folyamat veszteseinek problémái iránt érzéketlen gazdaság-és társadalompolitika jelentette (előbb az USA.ban és csak ezt követően az EU nagy részében), amely a választópolgárok jelentős csoportjainak elégedetlenségét, frusztráltságát és az establishment iránti bizalom elvesztését váltotta ki, s melyet az egész euroatlanti világban feltranszformált a 2008-as pénzügyi válság. A centrifugális törekvések másik forrása az volt, hogy a ciklusonkénti választási harcokban az egyes országok vezető körei egy fajta gravaminális Brüsszel-ellenességgel is operáltak, jóllehet a különféle döntéseket a Tanács tagjaiként ők maguk hozták, vagy legalábbis ők alkudták ki. Ez aztán lovat adott különféle nacionalista pártok és mozgalmak alá, akik maguk távol voltak az EU csúcsától. A centrifugális törekvések további táptalaja volt az is, hogy míg a kialakulása idején az euroatlanti gondolat erősen kapcsolódott egy barát-ellenség szembeállításhoz, a XXI-ik századra a két, az euroatlanti világon kívüli gazdasági és katonai nagyhatalmat, Kínát és Oroszországot nem sorolták be egyértelműen eme duál valamelyik pozíciójába. Így aztán - főleg Oroszországnak - módja nyílt semmiféle eszköztől vissza nem riadó fellazító politikára. Centrifugális szerepe volt továbbá annak is, hogy az eurozóna terjedése megrekedt, rendszerének reformjára pedig nem kerítettek sort az eltérő érdekek miatt.De centrufugális szerepe volt magának a folyamatos generáció-váltásnak is: részben a nagy válság, illetve a nagy háború utáni evidenciák a fiatalok számára már nem sokat jelentettek, részben pedig saját perspektívájuknak kellett volna vonzónak lenni ahhoz, hogy a stafétabotot símán átvegyék.

Az EU-n belül a centrifugális erők nem látszottak életveszélyes kihívásnak addig, amíg sporadikusak voltak és vagy nem kerültek kormányra tagországokban, vagy ha mégis, kontrollálhatók voltak. Egyes keleti tagországokban azonban (főleg Magyarországon és Lengyelországban) a kormányoknak nem csak politikája, de hirdetett ideológiája is távol került az euroatlanti konszenzustól. Mire azonban e miatt az EU és a NATO lépéskényszerbe került volna, két drasztikus választói döntésre is sor került: a Brexit megszavazására és Trump elnökké választására. A Brexit látszólag nem sérti az euroatlanti elveket, a kilépés konfrontatív volta és mindaz, amit ez magával vonz, már annál inkább. Trump elnöksége mind ideológiában, mind módszereiben szembemegy a korábbi felfogással demokráciáról csakúgy, mint nemzetközi együttműködésről. Továbbá erősen kétséges az elkötelezettsége a NATO iránt: hol ezt mond és tesz ezzel kapcsolatban, hol azt. És bár nem látjuk, hogy a Trump féle kaland hogyan fog végetérni, azt látjuk, hogy a tradicionális demokratikus rendszer nem áll egységesen csatasorba ezzel az elnöki adminisztrációval szemben.

Egy folyamat kellős közepén vagyunk, így kimenetelét előre nem láthatjuk. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy magára az euroatlanti konszenzusra építeni már nem lehet. A ráépülő szervezetek (NATO, EU) a régi módon nem tudnak tovább működni. Azt látjuk azonban, hogy amint a korábbitól való eltáncolás olyan volumenű evidens érdekeket sért, amely komolyan árt a polgárok tömegeinek és/vagy a hatalmi elitnek, vagy akár csak annak egyes fontos csoportjainak, akkor ez a sérelem meg tud erősíteni régi szabályokat, intézményeket, konstrukciókat. Vagyis vizsgázik a NATO is, az EU is: miben, mennyiben alkotott időtállót és mi az, amit csak versenyhelyzet híján öncélúan valósított meg. S ez az optimista változat, mert feltételezi, hogy a demagógia vagy az ideológia maradandó érdekeket és értékeket nem fog elpusztítani. Ám ehhez az optimista változathoz is olyan politikai erőkre van szükség, amelyek tudomásul veszik, hogy új korszak kezdődött, amelyben önmagában a régihez való ragaszkodásban nincs meg a siker perspektívája.

2018. június 29., péntek

Megúsztuk. Megúsztuk?

Eredetileg a június végi EU csúcsnak az Únió jövőjével kellett volna foglalkoznia. Elő kellett volna vennie a felhalmozódott feszítő struktúrális problémákat, lényegi javaslatok kellett volna elhangozzanak és ki kellett volna derülni, hogy mely országokra milyen mértékben és módon lehet számítani a közös megoldások tekintetében. E helyett nagy összecsapás volt készülődőben, amelynek középpontjában a jelenleg nem is akút "migrációs válság" állt. Ennek szorgalmazója a "Brüsszel ellen" nemzetállami retorikával operáló visegrádi négyek mellett a migráció által jelenleg valóban érintett Olaszország új, anti-establuhment kormánya, de legfőképpen a Merkel megbuktatására ultimátummal próbálkozó bajor CSU volt. Ha egy maratoni hosszúságú első napon a menekült-kérdésben nem sikerült volna egy mindenki számára elfogadható kompromisszumra jutni a résztvevőknek, akkor az láncreakció-szerűen vezethetett volna német kormányválsághoz, a schengeni rendszer megrendüléséhez és végső soron magának az EU-nak a felbomlásához is. Nyilván ez a perspektíva volt az, amitől a résztvevők visszariadtak. Nem úgy Trump elnök, aki éppen az ülés alatt próbálta a francia elnököt az EU elhagyására édesgetni - és ez a fejlemény nyilván az orosz elnöknek is ínyére lett volna. Így hát megszületett a kompromisszum, amit majd ezután kell tartalommal megtölteni, ami vagy szintén kompromisszumos lesz, vagy újjászüli a viták egy részét.

Más folyó ügyekben az EU mintegy mellékesen erősítette meg a korábbi álláspontját. Újabb fél évvel meghosszabbították az Oroszországgal szembeni embargót, fenntartva a korábbi indoklást. A Brexit ügyében megerősítették az ismert tárgyalási pozíciót és Nagybritanniától várnak új megközelítést. Kereskedelempolitikai tekintetben is a régi, globális megállapodások mellett tettek hitet és azok egyoldalú megsértése esetén szimmetrikus közös választ helyeztek kilátásba. Az új költségvetésről csak a menekült-problematika kapcsán esett szó - a monetáris rendszerről és más átfogó problémákról meg egyáltalán nem.

Így tehát a fenyegető összecsapást megúsztuk. A divergáló érdekek és megközelítések azonban megmaradtak, csakúgy, mint a nagyrégió modernizációját és tartós belső békéjét garantáló reformok hiánya. Nem kétséges, hogy ezek a jövőben sorra-rendre elő fognak kerülni. De amennyire örvendetes, hogy a 27-ek nem az eszkalációra törekszenek, hanem az EU megmaradására, annyira kétséges, hogy átfogó reformokra ez a szervezet alkalmasnak bizonyul-e, vagy csak válsághelyzetben képes valahogy menedzselni a kiéleződött problémákat. Hosszabb távon fenyegeti az ENSZ sorsa, amelynek fennmaradása a konfliktusban álló felek kommunikációs kereteként hasznos, de problémamegoldó képessége enyhén szólva csekély.

2018. június 27., szerda

Egy sorsdöntő EU-csúcs edlőtt

Érdemes sorra venni, mik a legfontosabb kérdések, amikben a küszöbön álló EU csúcson egyetértésre kellene jutni, ha a tagok az együttműködés szellemében és szándékával érkeznének. Tudjuk, hogy ez nincs így, de azt, ami történni fog, célszerű lesz majd ehhez az előzetes "étlaphoz" mérni.

-Milyen EU-ban gondolkoznak: változatlanban, kilépőkben, új tagokban?
-A soronlévő új költségvetési periódusban volumenében, arányaiban és mechanizmusaiban miben változzon a közös költségvetés?
-Milyen módon változzon az EU gazdaság- és kereskedelempolitikája az új nemzetközi kihívások hatása alatt?
- Milyen módon változzon az EU védelmi politikája a kialakuló új helyzetben?
-Milyen változások szükségesek az Eurozóna jövőjében, figyelemmel a külső és belső kihívásokra?
-Milyen alapkoncepció vezesse az EU-t a Brexit-tárgyalásokon?
-Hogyan változtasson az EU a bevándorlási -(ezen belül menekült-)politikáján - különös tekintettel a Schengen-rendszer jövőjére.

Első ránézésre is egyértelmű, hogy ennyi minden megtárgyalására nem lesz idő, s az is, hogy az indulatok mindenekelőtt az utolsónak jelzett tematika körül fognak kicsúsosodni. Ennek ellenére utólagos mérceként a csúcs értékelésében megkerülhetetlen lesz a fenti - nem a teljességre törekvő - problémalista, amit a csúcs történései nem szabad, hogy szemünk elől elfedjenek.

2018. június 16., szombat

Játékelmélet

A II. Világháborút követően egyre szélesebb körben divatba jött a játékelmélet emlegetése. Ez kétféle értelemben is Neumann János nevéhez köthető: nem csak teoretikusan járult hozzá ennek az ismerethalmaznak a feltárásához, hanem annak a gazdaságra való alkalmazásának is úttörője volt. Maguk a kétszemélyes zéró összegű játékok egyszerű szabályszerűségeinek megismerése lehet az olvasó számára gondolatébresztő, de tágabb perspektívák, bonyolultabb technikák felvázolása nélkül aligha kapott volna nagy figyelmet a komplex, sokszereplős globalizálódó modern világban, ha  az alapot jelentő folyamatos versengést  nem kísérte volna a folyamatos félelem , hogy mindez végül soha nem látott kataklizmába torkollhat.

A játékelmélet divatja annak bizonyos kulcsfogalmait és alapvető felismeréseit azok körében is elterjesztette, akik nem vették maguknak a fáradságot mégoly felületes megismerésére se. Így a "kooperatív stratégia", a "win-win játék", a "racionális kockázatelemzés" nem csak a mindennapi szóhasználatba került be, hanem többé - kevésbé magatartás-szabályozóvá is vált egyéni, vállalati és kormányszinten egyaránt. Nyilván komikus túlzás lenne a globális prosperitás és a nagy háborúk veszélyének minimumra csökkenése évtizedeit ennek tulajdonítani, de a köztük lévő korrespondencia mégis nyilvánvaló.

Ha ma nem ilyen a helyzet, azt egyaránt tulajdoníthatjuk a "játszmák" precedens nélküli átalakulásának, új játszmák és új játékosok megjelenésének, annak, hogy korábban egyes szereplőket nem azonosítottak vagy érdekeiket következetesen negligálták - és még sok minden másnak. De az is kétségtelen, hogy amíg korábban a politika, a gazdaság,a katonai szféra és a média élén többségben voltak azok, akiket "megfertőzött" a kooperatív stratégia hasznosságának gondolata, az új generációban előtérbe kerültek a közvetlen, másokra tekintettel nem lévő érdekérvényesítés hívei. Minthogy ezekkel szemben egy a velük való küzdelemre felkészületlen, alkalmatlan, nem erre kiválasztott "ellenfél" áll, mind a "terepen", mind pedig a megzavarodott választópolgárok körében a "ragadozók" előretörőben vannak. Velük szemben azok érhetnek el gyors eredményeket, akik náluk erősebb háttér birtokában szintén ragadozók módjára képesek és hajlandóak fellépni.

Hit kérdése, hogy ebben a fejlemény-sorban olyan kihívást látunk-e, amelyre meg fog születni a hatásos válasz a kooperatív stratégia és a kompromisszumokra hajlás jegyében, vagy elkerülhetetlenül sodródunk a kataklizma felé.

2018. június 8., péntek

A kifáradt mainstream

A különféle populizmusok, autokratikus tendenciák előretöréséről ellenfelei körében kezdettől fogva kialakult egy narratíva, amely azt kitűntetetten valamelyik földrajzi régióhoz köti,ahol a demokratikus tradíciók nem elég erősek, továbbá szereti direkt összefüggésbe hozni Oroszország sokrétű, eddig szokatlan eszközöket használó destruktív nemzetközi akcióival - hogy ne mondjuk, hadviselésével. Amikor pedig hasonló jelenségek a centrum országaiban ütik fel a fejüket, akkor első sorban a nyilvánosság megváltozott szerkezetéről hallunk, arról. hogy a tradícionális média egyre inkább elvesztette domináns szerepét az internettel szemben és a szociális média természeténél fogva sokkal inkább ki van téve annak, hogy hamis hírek és mindenféle obskurantizmus terjesztőjévé váljon. Tehát vagyunk mi, a derék, megbízható mainstream, amit kétes elemek mindenféle szokatlan eszközökkel folyamatosan bántanak, szorongatnak.

Ezen a narratíván olyan kivételes esetekben kénytelen túllépni a mainstream elemző és a rá támaszkodó politikus,, amikor a központi angolszász országokban kell olyan váratlan fejleményeket megmagyaráznia, mint Trump megválasztása vagy a Brexit népszavazás. Ilyenkor hallunk az ipari korszak elmúlásának veszteseiről, akik nem csak megszokott munkájukat és ehhez kötődő társadalmi pozíciójukat vesztették el, hanem relatív jövedelmi helyzetük is romlott, sőt helyenként az abszolút értelemben vett életszínvonaluk is - és ezért frusztráltak. A különféle vesztesek földrajzi koncentrációja és ugyanezeken a helyeken a populista szavazatok megugrása között is láttatják a statisztikai összefüggést.Ezen túlmenően időnként -ha nem is kellő súllyal -utalás történik a 2008-as pénzügyi válságra és annak utóhatásaira, amelyek okozói nagy tömegek elbizonytalanodásának, egzisztenciális aggodalmainak és az uralkodó elitbe vetett bizalom nagyfokú megroppanásának. A még következetesebb elemzők arra is rámutatnak, hogy mindezek a rendszer iránti bizalmat megrendítő tényezők koncentráltan jelentkeznek a fiatal korosztályokban, amelyek önálló életüket 2000 után kezdték - vagy kezdték volna - meg.

Ami viszont teljesen, vagy jobbára hiányzik a mainstream közbeszédből, az annak a kimondása és elemzése, hogy a centrum uralkodó elitje az utóbbi 30 évben kifejezetten rosszul teljesít. Utalhatunk itt az USA külpolitikájának-katonapolitikájának sorozatos kudarcaira, arra, hogy a jóléti társadalom eszméjének és praxisának feladása során az elitek nem érezték feladatuknak a társadalmi integráció megbízható új kereteinek kialakítását, hogy a nemzetközi intézmények sorra-rendre paralizálódtak a divergáló érdekek és az egységes reformakarat hiánya miatt,hogy a fedezetlen pénzkibocsájtás a középkori monarchákra hajaz, hogy mind a nagytőke, mind a kormányok hallatlanul elnézőek voltak a periférián a demokrácia és a jogállamiság súlyos fogyatékosságai iránt, ha különalkukkal primér érdekeiket biztosítani tudták.- de továbbmenve a döntéseken, illetve azok elmaradásán mindinkább úrrá lett a rövidtávú tőzsdei gondolkodásmód, illetve a kizárólag választási ciklusokban gondolkodás a távlati gondolkodás és felelősségvállalás rovására. Vagyis a virulens centrifugális erőkkel szemben nagyonis gyenge centripetális tényezők állnak, amelyeket leginkább csak az segít, hogy az egyre inkább globalizálódó mindennapos működés fenntartásában nagyjából mindenki érdekelt.

Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy mindebből bármikor összeállhat egy hatalmas krízis.S csak a semmivel alá nem támasztható optimizmus reménykedhet abban, hogy akkor majd a semmiből előlépnek széles látókörű sikeres krizis-menedzserek, akik ezen felül még nagyjából és egészéből a kialakult sokféle, nem is koordinált demokratikus játékszabályokat is be akarják és be is tudják tartani.
































2018. május 29., kedd

Euro

Évek óta mindenki tudja, hogy az euro körüli szabályozás és intézményrendszer változtatásra szorul, sőt, hogy a közös pénzt létrehozása óta születési hibák is feszítik. Döntés azonban az eltérő érdekek és a döntési mechanizmus miatt mindeddig nem született. S lehetett arra is hivatkozni, hogy a problémák ellenére az euro mind az azt használó országokban, mind a nemzetközi pénzvilágban betölti funkcióit. Elterjedt volt azonban az a vélemény, hogy 2018 lesz az az év, amikor a hosszú halogatás után mind az EU, mind az euro-rendszer reformja meg fog történni. A német parlamenti választás nem egyértelmű kimenetele és az ottani elhúzódó kormányalakítás miatt azonban még az erre vonatkozó francia - német javaslat benyújtása is késik, de a június végén esedékes EU-csúcsra ezt is előjelezték.

Most a nemzetközi sajtó kiemelt témája az azzal kapcsolatos rémüldözés, hogy az eurozóna harmadik-negyedik legfontosabb országa. Olaszország olyan parlamenti többséggel rendelkezik, amely nem is hajlandó a rekord-deficit megfékezésére és az eurozóna elhagyásával fenyegetőzik. Ez valóban válságos helyzet, bár láttunk már ilyet pár éve Görögország esetében és ott is visszariadtak az elhatározó lépéstől. Itt van viszont Nagy-Britannia esete, amely ugyan belépéskor eleve mentességet kapott az eurora való áttérés kötelezettsége alól, mégis a blöffnek tűnő EU kilépés kérdését a miniszterelnök népszavazásra vitte és ott a Brexit hajszállal győzött és e mellett a kormány és a parlament azóta is kitart. Vagyis nem lehet arra biztosan számítani, hogy az olasz vezetés a döntő pillanatban vissza fogja rántani a "kormányt" Ám az olasz köztársasági elnök közbelépése miatt ez a pillanat nem a júniusi EU-csúcs előtt fog bekövetkezni.

Megkozkáztatható, hogy az euro jövője szempontjából a most kialakult helyzet még szerencsés is lehet., Az olasz időzített bomba talán elzárja az utat a további halogatás, mint lehetőség előtt. A francia- német előterjesztők e fenyegetés ismeretében kell, hogy valami működőképeset és sokak számára elfogadhatót tegyenek le az asztalra. A többi ország is ugyanennek a fenyegetésnek az ismeretében kell megvitassa az előterjesztést és eldöntse, hogy miben kíván vagy nem kíván részt venni, - ami tartalmilag és politikailag is más helyzet, mint ha az időzavar nem állna fenn. S ugyanez vonatkozik a koraőszre várható olasz előrehozott választásokra is: az urnákhoz járulók már értesülhetnek a közben bekövetkezendő uniós fejleményekről is.

Mindez természetesen nem garancia a közös pénz körüli reformok sikerére. A siker és a kudarc között azonban vannak köztes lehetőségek is multilaterális, vagy akár csak francia-német bilaterális értelemben. De bárhogyan is alakulnak a dolgok, az olasz válság időzítése mindenképpen kedvezőbb így, mint ha az pár hónappal később következett volna be.

2018. május 24., csütörtök

Mi lesz itt meg(nem)fizetve!

A 2008-as nemzetközi pénzügyi válság során születtek bizonyos "rendcsinálási" tervek, de ezek közül egyik se volt átfogó és mélyreható. Jellemző volt az a népszerű gondolat, hogy talán nem lett volna szabad csődbe vinni a csődre bőven érett Lehman Brotherst, akkor talán ki se tört volna válság. Így aztán a bankrendszer körüli intézkedések inkább a megnyugtatást kívánták szolgálni, mint a tényleges újraszabályozást. Felelősségre is csak az alapos okkal elmarasztalandók egy részét vonták, a többi sértetlen maradt. A nagybankok vezető krémjének a válság előttihez képest nem csökkent, hanem még nőtt is a csillagászati jövedelme. A "megoldás" mindenütt a központi bankok által teremtett pénzbőség, az így létrejövő (a negatív reálkamatig is csökkenő) alacsony kamatszint és az alacsony (deflációba hajló) infláció lett. Ezzel se sikerült komoly fellendülést kiváltani, mert világszerte kevés volt a jó profitot ígérő beruházási lehetőség. A bizalmatlanságot mostanra csak az oldotta valamelyest, hogy ez az állapot sokáig tartott, így egyfelől a természetes elhasználódás generál bizonyos keresletet, másfelől az idő csökkenti szélesebb tömegek idegenkedését a hitelfelvételtől, így jelentkezhetnek bizonyos elhalasztott igények.

A különböző országok döntéshozói ösztönösen is, tudatosan is idegenkedtek minden lényegi változástól. (Ez nemcsak a pénzügyi rendszert illetően volt így, hanem úrrá lett az a vélemény is, hogy a diktátorok erőszakos eltávolítása - legyen szó Irakról, vagy az "arab tavasz" országairól - nagyobb és kezelhetetlenebb bajokat okozott, mint amilyeneket a nemzetközi életben a diktátorok jelentettek. Ennek a "quieta non movere" politikának voltak országonként stabil nyertesei és vesztesei. A nyerteseket elsősorban a pénzügyi szféra korifeusai és notórius kliensei között találjuk meg, a veszteseket meg a gazdagabb országok középosztályában és alsó rétegeiben. A veszteseknél ez jelenthet abszolut értelemben vett reáljövedelem-csökkenést, de a relatív helyzetük mindenképpen számottevően romlott. Ez elégedetlenséget váltott ki a meghiúsult aspirációik miatt, különösképpen a fiatalabb korosztályokban, de azok körében is, akik jobb időskort képzeltek maguknak. Ez vezetett tömeges anti-establishment érzelmeikhez, amelynek szélsőséges pártok, mozgalmak adtak hangot. A kormányon, vagy potenciálisan kormányon lévőket ez nem zavarta különösképpen, mert a rend megbontóit magukra nézve nem tartották igazán veszélyesnek.

Egyes kalandorságra hajlamos politikai vezetők azonban az állóvízben is meglátták a maguk kevés kockázattal járó lehetőségeit. Így a feltűnően alacsony szénhidrogén - áraktól erősen sújtott Putyin próbálkozott egyidejűleg a terjeszkedő politikával és az általános zavarkeltéssel. De igaz ez az erősen izolált Észak -Koreára ugyanúgy, mint az EU keleti országaira, különösen Magyarországra és Lengyelországra, vagy a populista görög vezetők átmeneti sikerére. Ezek a hipeaktiv politikai vezetők biztosan számítottak az USA és az EU passzivitására és tehetetlenségére. Amikor - szinte mindenki számára váratlanul - az USA-ban Trumpot választották elnöknek és Nagy- Britanniában a népszavazáson a Brexit győzött, a korábbi renitensek igazolva látták magukat és úgy gondolták, hogy eljött az ő idejük. Az európai választások vérmes reményeiket ugyan nem igazolták, bár Merkel szavazat- és ezzel járó tekintélyvesztése "kilőtte" azt a kristályosodási pontot, amely körül egy erős európai centrum esetleg kialakulhatott volna.

Amit most láthatunk, az a pénzügyi válság vége óta tartó nyugalom felbomlása, a váratlan lépések gyakoriságának megszaporodása és a tőzsdék és piacok volatilitásának hirtelen megnövekedése. Nem tudjuk, hogy ez rövid idő alatt látványos változásokhoz fog-e vezetni. De hogy az olcsó pénz és és az alacsony infláció korának végét jelenti, az biztos. S az is, hogy ismét lesznek rövid távú vesztesek - hogy a hosszabb távot egyelőre tegyük zárójelbe. Nyilvánvalóan a sebezhetőek kerülnek nehéz helyzetbe, így az adósok, a konjunktúra-érzékenyek és más okból rossz érdekérvényesítők.S ilyen körülmények között a bajba kerülők aligha számíthatnak arra, hogy a korábbi nemzetközi megállapodások és szervezetek erősei fogják őket kihúzni a csávából. Ez egyaránt vonatkozik a korábbi "rossz fiúkra" és arra a most megalakuló-félben lévő olasz kormányra is, amely most próbálna visszaélni a szabályok be-nem-tartásával - mások kontójára. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének várhatók akár komoly veszteségek az eddigi haszonélvezők köreiben is. Aki ugyanis fizetésképtelen, az nekik se tud fizetni, akire pedig vevőként számítottak,de kiesik, a miatt egyes vagyontárgyaik értéktelenednek el.

A korábbi - olyan, amilyen - rend felbomlása természetesen érint mindenféle stabilitást. Ha optimisták vagyunk, akkor nagyobb akut háborús veszélyre nem kell számítanunk, mert tudomásunk szerint arra semmilyen erő ezidő szerint nincs felkészülve.