Ami a politikát illeti, előreláthatatlan, hogy az USA, Európa,
Nagy-Britannia, Törökország - a sor folytatható - labilis belpolitikai
helyzete merre fordul. De azt se látjuk, hogy Kína és Oroszország
kézbentartott expanziv politikája milyen fordulatot vesz rövid távon.
A
világgazdaság volatilis mozgásokat mutat. A politika a korábbinál
váratlanabbul nyúl bele a gazdaság folyamataiba. Hogy a
technika-technológia változásának mélyebb és az ökológiai változások
folyamatai mikor mit hoznak, azt se tudjuk, de van okunk tartani attól,
hogy a fogadóközeg nem csak felkészületlen, hanem ezen túlmenően
inadekvát reakciókra is hajlamos.
A katonai
fejlesztések is meglehetősen elszakadtak mind a gazdaság egészétől, mind
az elvben azokat irányító "megrendelői" politikai háttértől.
Az
országok közhangulatára a frusztráltság és az általános bizalomvesztés
jellemző. Ez azt jelenti, hogy könnyű vevőt találni bármely logikát és
mérlegelést nélkülöző akcióra, illetve irányzatra. Ám hogy ez az opció
tartósan kötődik-e az esetlegesen előkerült ágensekhez - az kétséges.
Ez
a konstelláció bármikor előidézhet egy apokalipszist. De nem
szükségképpen idézi elő azt. Vezethet kaotikus állapothoz is, amiben a
végső lépésektől azért minden cselekvő fél visszariad. És minthogy a
remény hal meg utoljára, a kaosz közepette - ha nem is egy-két év alatt
-megszülethetnek új gondolatok a globális fenomének és folyamatok olyan
átrendezésére is, amelyek egy időre fenntarthatóvá teszik 7 és
félmilliárd ember békés együttélését a földön a tömegnyomor mérséklése
közepette. Hogy aztán ezt a gyakorlatba is átültetik, azt csak a
legoptimistábbak gondolhatják.
2018. december 31., hétfő
2018. december 22., szombat
Fb.bejegyzésem a magyar politikai élet esetleges szerkezetváltozásáról
Megszűnt a centrális erőtér?
2010-ben Orbán azzal jött vissza a hatalomba, hogy a két jelentéktelen szélsőség között lesz a leválthatatlan közép. Ez olyan jól sikerült neki, hogy hiába tolódott jobbra és jobbra, az "ellenzék" üres fogalom volt, mert minden volt. csak együttesen fellépő erő nem. Sok kis. egymással viaskodó párt volt. Ez változott volna meg 2018 decemberében? Újra kétosztatú lesz a magyar politika? Még nem tudjuk, de először van rá újra esély. Hegemon ellenzéki párt hiányában ez itt és most előrelépés lenne. Vajh a két 2019-es választás alátámasztja-e ezt, vagy megcáfolja? Elég egyértelmű-e a közös ellenség elleni harc elsődlegessége, hogy egy időszakra zárójelbe tehesse az ellenzéken belüli. amúgy kibékíthetetlen világszemléleti különbségeket?
2010-ben Orbán azzal jött vissza a hatalomba, hogy a két jelentéktelen szélsőség között lesz a leválthatatlan közép. Ez olyan jól sikerült neki, hogy hiába tolódott jobbra és jobbra, az "ellenzék" üres fogalom volt, mert minden volt. csak együttesen fellépő erő nem. Sok kis. egymással viaskodó párt volt. Ez változott volna meg 2018 decemberében? Újra kétosztatú lesz a magyar politika? Még nem tudjuk, de először van rá újra esély. Hegemon ellenzéki párt hiányában ez itt és most előrelépés lenne. Vajh a két 2019-es választás alátámasztja-e ezt, vagy megcáfolja? Elég egyértelmű-e a közös ellenség elleni harc elsődlegessége, hogy egy időszakra zárójelbe tehesse az ellenzéken belüli. amúgy kibékíthetetlen világszemléleti különbségeket?
2018. december 8., szombat
Tudják, de nem teszik
Az utóbbi évtized a fejlett Nyugaton arról szólt, hogy az establishment korábbi mulasztásainak jött meg a böjtje, amiket abban a tudatban hozott össze, hogy kormányzásának nincs alternatívája. A böjt a pénzügyinek induló 2008-as világválsággal kezdődött, a technikain túlmenő lényegi változások elmaradásával és a pénzhigítással folytatódott és az establishment széleskörű bizalomvesztésével tetőzött számos ország választói körében.
A nyugati politikusok 1990 utáni mulasztásaira magyarázat van, mentség nincs.A globalizáció előrehaladtával a problémák áttekinthetősége sokkal nehezebbé vált, a politikusokra nehezedő nyomás az érdekcsoportok részéről pedig intenzívebbé. Ráadásul 1990-ben, győzelmi mámorban nem gondoltak arra, hogy a rendszeren kívül álló világhatalmak (Oroszország, Kína) nem hozzájuk akarnak majd igazodni, hanem nagyon hamar váratlan harcmodorral versenytársakká, majd ellenfelekké válnak. Az így beszűkült politikusi játéktér számottevő kontraszelekciót is eredményezett a politikus-utánpótlás körében.
Széles szavazói rétegek frusztráltsága előbb egy-egy konkrét (és gyakran esetleges)kérdésben mutatkozott meg, ami komoly veszélyt a kormányzásra magára nem jelentett, a következő választásokra annál inkább. Ez a tény tovább csökkentette a politikusok tevékenységének és látókörének horizontját. Közben a tradicionális néppártok tömegbázisa is erodálódott a gazdasági-társadalmi változások és a generációcsere következtében. Így amikor a fennálló rendszert kritizáló, vagy legalábbis magukat ilyen színben feltűntető nacionalista és populista demagóg kihívók jelentek meg, váratlanul széles körben találtak visszhangra. Ezek az erők egyben rendelkeztek a modern, a korábbi etikát sutbadobó politikai arzenállal és ugyanígy függetlenítették magukat olyan normáktól is, hogy milyen - a nyugati rendszeren kívüli - erők támogatását fogadják el. A korábbi vezető politikai erők velük szemben lépten- nyomon tehetetlennek bizonyultak.
A jóhiszemű kívülállók arra gondolhattak, hogy a politikai hatalom centrumában tevékenykedőknek már nincs is áttekintésük a világ előtt álló ökológiai, gazdasági, politikai, katonai, tudományos-technikai-technológiai és intézményi kihívások tömkelege fölött és ez okozza egy helyben topogásukat illetve defenzív beállítottságukat. A héten azonban olvashattuk Angela Merkel búcsúbeszédét pártelnöki posztján, amiből kiderül, hogy ő meglehetősen struktúráltan és világosan látja mindezt és beszéde (megbuktatóitól) tízperces vastapsot kap. Mi meg tudjuk, hogy kár örülni - minden úgy fog tovább folyni, ahogy eddig. (Tükörpélda Macron reformpolitikájának jelenlegi kálváriája.) Csak az értelmiségi politizálással kapcsolatos illúziót kellene elveszítse, aki eddig még nem tette volna.És nagy kérdés, hogy ha belelátnánk azokba az erős, a számunkra logikusnál erősebb kártyákba, amikbe nem látunk bele, mennénk-e ezzel bármire is.
A nyugati politikusok 1990 utáni mulasztásaira magyarázat van, mentség nincs.A globalizáció előrehaladtával a problémák áttekinthetősége sokkal nehezebbé vált, a politikusokra nehezedő nyomás az érdekcsoportok részéről pedig intenzívebbé. Ráadásul 1990-ben, győzelmi mámorban nem gondoltak arra, hogy a rendszeren kívül álló világhatalmak (Oroszország, Kína) nem hozzájuk akarnak majd igazodni, hanem nagyon hamar váratlan harcmodorral versenytársakká, majd ellenfelekké válnak. Az így beszűkült politikusi játéktér számottevő kontraszelekciót is eredményezett a politikus-utánpótlás körében.
Széles szavazói rétegek frusztráltsága előbb egy-egy konkrét (és gyakran esetleges)kérdésben mutatkozott meg, ami komoly veszélyt a kormányzásra magára nem jelentett, a következő választásokra annál inkább. Ez a tény tovább csökkentette a politikusok tevékenységének és látókörének horizontját. Közben a tradicionális néppártok tömegbázisa is erodálódott a gazdasági-társadalmi változások és a generációcsere következtében. Így amikor a fennálló rendszert kritizáló, vagy legalábbis magukat ilyen színben feltűntető nacionalista és populista demagóg kihívók jelentek meg, váratlanul széles körben találtak visszhangra. Ezek az erők egyben rendelkeztek a modern, a korábbi etikát sutbadobó politikai arzenállal és ugyanígy függetlenítették magukat olyan normáktól is, hogy milyen - a nyugati rendszeren kívüli - erők támogatását fogadják el. A korábbi vezető politikai erők velük szemben lépten- nyomon tehetetlennek bizonyultak.
A jóhiszemű kívülállók arra gondolhattak, hogy a politikai hatalom centrumában tevékenykedőknek már nincs is áttekintésük a világ előtt álló ökológiai, gazdasági, politikai, katonai, tudományos-technikai-technológiai és intézményi kihívások tömkelege fölött és ez okozza egy helyben topogásukat illetve defenzív beállítottságukat. A héten azonban olvashattuk Angela Merkel búcsúbeszédét pártelnöki posztján, amiből kiderül, hogy ő meglehetősen struktúráltan és világosan látja mindezt és beszéde (megbuktatóitól) tízperces vastapsot kap. Mi meg tudjuk, hogy kár örülni - minden úgy fog tovább folyni, ahogy eddig. (Tükörpélda Macron reformpolitikájának jelenlegi kálváriája.) Csak az értelmiségi politizálással kapcsolatos illúziót kellene elveszítse, aki eddig még nem tette volna.És nagy kérdés, hogy ha belelátnánk azokba az erős, a számunkra logikusnál erősebb kártyákba, amikbe nem látunk bele, mennénk-e ezzel bármire is.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)