Lehet-e 2016 az időhúzás éve?

Az utóbbi időkben egyre több kihívás érte a nemzetközi status quot. Megjelentek a színen a legkülönbözőbb erők, amelyek elég elszántan meg akarták azt bontani gazdaságilag, politikailag és katonailag is. De amikor már úgy látszott, hogy láncreakciók indulnak be, akkor a világ fontos erőközpontjai összeszedték magukat és ezt elhárították. Drótozás - foltozás folyt, viszont nyoma se volt komoly törekvésnek egy akár részleges újratervezésre sem.

Ennek alapján nem zárhatjuk ki azt sem, hogy ez 2016-ban is így marad. Az USA elnökválasztása pillanatnyilag a szokásosnál harsányabb alternatívákat mutat, de a végeredmény lehet az, hogy az establishment mindhárom szinten (elnök, szenátus, kongreszzus) egy a maga számára elfogadható eredményt kényszerít ki. Elképzelhető, hogy az EU-ból végülis egyetlen ország sem fog kilépni (kikerülni) 2016-ban és a többsebességes Európa sem válik deklarált ténnyé.Elképzelhető, hogy a nemzetközi pénzügyi helyzet ma is látható ellentmondásai, ellentétei nem vezetnek megrázkódtatásokhoz. Elképzelhető, hogy a nemzetközi migráció valamelyest lefékeződik. Elképzelhető, hogy ami a Közelkeleten a világ számára státus quo, a régió számára pedig permanens háború változó koalíciókkal, az meg is marad ezek között a keretek között. Elképzelhető, hogy a Távol - Kelet hatalmi átrendeződése sem lép át olyan küszöböt, amit a külvilág már nem tud nem észrevenni. És az is, hogy nem támadnak olyan újabb konfliktusok a világ más részein sem, amik a világrend látványos felbomlásával fenyegetnek.

Ez mind nem elképzelhetetlen. De ha közülük csak egy is a konfliktus látványos éleződése felé mozdul el, akkor a világrend minden bizonnyal megrázkódik, helyenként omlik - a nélkül, hogy egy új, békét teremtő egyensúly körvonalai sejlenének mögötte fel. S bár semmi jele, hogy egy ilyen megújult, az idők során végbement változásokat figyelembe vevő világrend alapjában békés és tárgyalásos úton körvonalazódjon, az erre irányuló kezdeményezések megjelenését se lehet kizárni.

Vagyis éppenséggel lehetséges, hogy 2016 az időhúzás éve lesz. Szemlélet dolga, hogy ezt a fejleményt relatíve kedvezőnek tekintsük-e, lévén hogy nem vezet világméretekben akút katasztrófához. Vagy éppen vészjóslónak tartsuk, mert egy későbbi időpontban még nagyobb tektonikus mozgások következhetnek belőle.

Hogyan "teljesít" jobban Magyarország?

Így.

1., A folyó deficitet áttolták az amortizáció elmaradására és a jövő nyugdíjalapjára.
2., A növekedés legfőbb forrása a Magyarországon folyó német személykocsigyártás.
3., A csekély mértékű beruházások elsődleges forrását az EU pénzügyi transzferek jelentik
4., A fogyasztás csekély és egyenlőtlen növekedése a fentieken, továbbá a külföldre távozott állampolgárok átutalásain alapszik
5., Szinte minden egyéb tekintetben romlanak az ország abszolut és relatív mutatói.

Középtávon mindez olyan, mint a kutya vacsorája. A hosszabb távot nem is említve.

Az "antik proletariátus" tematika

Ez a tematika borzaszóan hiányzik a mai gondolkodásból. Nem meglepő módon, mert nagyon kényes kérdéskör.

Nem vagyok tájékozott a kérdésben, de attól tartok, hogy az antik proletariátusról a régi sémák maradtak forgalomban és nem értelmezték újra azt a modern közgazdasági, szociológiai és politológiai tudás, tapasztalatok alapján. Ha ez így van, szűken ókortudományi szempontból is nagy adósságnak tekinthető.

A felszínes, evidens áthallásokon túl a kérdés modern szemléletű leírása és elemzése olyan szemüveget kínál a mai viszonyokra, mozgásokra való rátekintésre, ami kiemeléseivel, rávilágításaival nagyban segíthet megérteni a korunkban jelentkező gazdasági, társadalmi és politikai tendenciákat, azok lehetséges kifutását. Ennek folytán eligazíthat akkor, ha egyes döntéseket mérlegelnek, illetve meghoznak a döntéshozók és amikor ezeket megítélik az érintettek - adott esetben a választók. Mégpedig nem csak közvetlen hatásaiban, hanem távlati léptékben is.

Ha valóban van kihasználatlan lehetőség az ókorkutatásban, annak bepótlása aligha magányos kutatókra vár, hanem felkészült és megfelelő anyagi háttérrel ellátott intézményekre. Mutatis mutandis ez még fokozottabban igaz az efféle tudás mai hasznosítására.

Fb. bejegyzésem Orbán rendszerének értelmezéséről

A "minek nevezzelek?" vitához

Attól tartok, maga a problémafelvetés elhibázott. Feltételezi, hogy az Orbán rendszer valami egyedi, ezért nevet, minősítést, magyarázatot igényel. Nem így látom. Ha 25 év után rátekintünk az összeomlott szovjet birodalom utódállamaira, színességében is meglehetősen hasonló világot találunk.. Etatista rendszereket, amelyben a magántulajdon jelen van ugyan, de az állam szorításában. A demokratikus és jogállami formák mögött egy félfeudális önkényuralom sejlik fel láthatóbban, vagy rejtettebben. Ebből a képből Orbán rendszere egyáltalán nem rí ki. Egyediségeinek magyarázatához is célszerű ebből a közös értelmezési keretből indulni ki.

Megint egyszer Hitler hatalomrajutásáról

Hitlerrel asszociált politikai kalandorok kerülnek előtérbe világszerte és ugrik meg a népszerűségük. Egyesek figyelmeztetnek a veszélyekre és rámutatnak bizonyos analógiákra az akkor és most között. Mások viszont lebohócozzák az önjelölteket és a különbségeket sorolják fel. Való igaz, Hitlert a kortársak nem vették igazán komolyan, nem tudták elképzelni, hogy rendszere működőképes legyen, Tehát ez a tény komoly figyelmeztetés.

Nehéz dönteni a veszély mértékéről, mert ma divat Hitler hatalomra jutását elsődlegesen tömegpszichológiai és propaganda hatásokkal magyarázni. Aki más okokat állít előtérbe, azt hajlamosak lehurrogni.

A magam részéről azt a régi magyarázatot tartom a hatalomra jutás kulcsának, hogy Hitler Hjalmar Schacht közvetítésével paktumot kötött a német nagytőkével és nagyvezérkarral és ezt perfektuálta is később a Hosszú Kések Éjszakáján, amikor végzett a mozgalma szociális oldalát komolyan vevő elvtársaival. Ezért ma is arra próbálok figyelni, hogy a nemzetközi establishment komoly erői a populista kalandorokra teszik-e a tétjüket, vagy akár áldozatokat is hajlandók hozni a tárgyalásokra, kompromisszumokra képes középutasok hatalmon tartásáért.Mert remény csak az utóbbi esetben van.

Treuga dei

Úgy megy neki a világ a karácsonynak és az új esztendőnek, hogy megállapodással ért véget a nemzetközi klímakonferencia, EU két kulcsállama közül Franciaországban elbukta a választásokat a szélsőjobb, Németországban pedig megegyeznek a kormánypártok a menekült - kérdésben, amelyben a tél amúgy is  az akut feszültség csökkenését hozta, Szíriából kiszorulni látszik az Iszlám állam. Vagyis az általános eszkalálódás után  fel lehet lélegezni: nem fenyeget földrengés szerű helyzet. Egyetlen komoly erő nem érzi időszerűnek a status quo megváltoztatását, mert se terve, se ereje nincs ahhoz, hogy magának  tartós előnyt biztosítson.

A treuga dei önmagában jó hír és ezen felül lehetőség is. Lehetőség arra, hogy ne legyen állandó lépéskényszer, s ezáltal a racionálisabb, kompromisszumra képes erők nekikezdjenek az átgondolt, nagyobb léptékű szükséges változtatások megalapozásának. A lehetőség azonban önmagában nem garancia. Az akut feszültségek oldódása arra is lehetőséget ad, hogy a felek megnyugodjanak és kiengedjenek. Az alapkérdések helyett előtérbe kerüljenek a másod - és harmadrendűek és ezzel kihasználatlan maradjon a lélegzetvételnyi szünet.

A régi világrend alapjai ugyanis vitathatatlanul erodálódtak mind gazdasági, mind politikai, mind pedig katonai tekintetben. Ez pedig szinte biztossá teszi, hogy újabb válságok és konfliktusok kérdőjelezzék meg a status quot, amiken aztán rögtönözve aligha lehet úrrá lenni. Ezért lenne szükség a nagyrégiók perspektívájának újrafogalmazására,új koalíciók megkötésére, majd ezt követően új globális megállapodásokra.

Mindebből egy nagyrégió problematikája több egyszerű spekulációnál, illetve absztrakt imperatívusznál. 2016-ban a legerősebb világhatalomban, az USA-ban elnökválasztásra kerül sor, amely mindenképpen egy új adminisztráció hivatalba lépését fogja eredményezni. Az eddigi elnökjelölési procedúra nem sok jóval kecsegtetett. Sem a jelöltek, sem a választók nem mutatták jelét annak, hogy érettek lennének egy új, nívósan átgondolt periódus életre hívására. Ez azonban a finisben még változhat, s erre is lehetőséget jelenthet a mostani treuga dei. Ám egy koncepciózus új adminisztráció sem garantálná, hogy a koncepció valóban lépést fog jelenteni egy új, stabilabb világrend felé való elmozdulásnak. De akár így, akár úgy alakul az USA elnökválasztási procedúrája, a nagyrégiók közül Európa mindenképpen rászorul önmaga újragondolására. Hogy ez 2016-ban legalább megkezdődik-e, arra nézve ma kevés a támpontunk.

Tovább csökken az esélye egy új EU alapszerződésnek

Noha régóta senki előtt nem kétséges, hogy az EU alapszerződés fölött eljárt az idő, az alkotmánytervezet bukása óta az is világos, hogy egy gyökeres reform nagyon kemény dió. Élt azonban a remény, hogy ha az Uniót kemény kihívások érik, arra majd fog tudni válaszolni és az út az előre menetel (előre menekülés) lesz, nem pedig a visszaút, az önfeladás. A kemény kihívások megérkeztek, de a válaszok kiábrándítóak.

Az EU polgárainak számottevő része mindazt a jót, amit nekik az integráció hozott, valahogy természetadta dolognak tekintette, nem pedig az integráció és az azzal együtt járó kompromisszumok eredményének. Így baj esetén a nemzetállamot és az autarkiát tekintik célravezetőnek. A helyzet mára oda fajult, hogy ha olyan közvetlen előnyök, mint amivel a határok nélküli utazás és kereskedelem, valamint a közös pénz veszélybe kerül, azt nagy felháborodás ugyan kísérni fogja, de a szemek kinyílása aligha.

Hogy az így kialakuló helyzetben mit fog tenni az európai gazdasági és politikai elit messzebb látó része, azt nem tudjuk. Nyilván megpróbálnak minden lehetőt megtenni a szétesés fékezésére. Esélyeik azonban nem jók.-

S hosszabb távon? Ha nem Keynes ismert aforizmájához nyúlunk, akkor nem tudunk semmit. De hogy a világ egy kicsinyes konfliktusaiba belesüppedt, hanyatló Európát kibír, az nehezen vonható kétségbe.

A blöffölő esélyeiről

Az alábbi morfondírozás mindenre vonatkozik, csak a kártyajátékokra nem, arra ne is gondoljon senki.

Komoly, stabil dolgokban általában feltételezik az összes résztvevő komolyságát. Van aki a szereplők közül a  biztonságot preferálja, van, aki kockáztatni is szeret, van, aki precízkedik, van, aki lazább - az ilyen különbségekre számítani lehet komoly dolgokban. Blöffölőre, szélhámosra nem számítanak. Ha mégis akad, hamar lebukik és kigolyózzák maguk közül. Ha netán az derül ki, hogy a szélhámos a szabályok vakfoltjait használta ki, akkor egyetértésben korrigálják a szabályokat, hogy erre máskor ne kerülhessen sor.

Nő a blöffölő, a szélhámos esélye, ha a stabilitás inogni kezd. Minden szereplő bizonytalanná válik. Olyasmik is "elcsúsznak", amik korábban nem, mert nem világos, hogy mihez kell ragaszkodni és miben lenne szükség akár nagyobb változásokra. A kényszerű szabálykikerülések és a kisebb stiklik hangos leleplezése még bajjal is járhat: mindenkinek felhívja a figyelmét arra, hogy hol nem stimmel valami. Ezt ki tudja használni a szélhámos. Egy ideig ki se derül, hogy amiket csinál, azok egyes stiklik, vagy cinikus módszeres szembenállás a komoly dologgal. De ha aztán le is bukik, nehéz eszközt találni vele szemben, mert nem alakult ki egyetértés arról, hogy milyen irányban és milyen mértékben kell változtatni a korábbi szabályokon.

A szélhámos gondolhatja úgy, hogy neki még jobb, ha nem csak inog a stabilitás, hanem egyenesen fel is borul. Hiszen attól kezdve már nem ő a magányos szabályszegő. Erkölcsi elítélés, kigolyózás gyakorlatilag nem is fenyegeti. Egy valamire azonban nem gondol, ha erre spekulál. Arra, hogy mennél kevésbé számítanak szabályok, annál többet nyom a latban a nyers erő. Ha maga a szélhámosság nem kizáró ok, annál veszélyesebb viszont a blöff. Ha erősebbnek hiszi/mutatja magát, mint amilyen ténylegesen, akkor biztosra vehető, hogy akad, aki erre - eszközökben nem válogatva - lecsap. És a blöffölő rajtaveszt.