Évek óta mindenki tudja, hogy az euro körüli szabályozás és intézményrendszer változtatásra szorul, sőt, hogy a közös pénzt létrehozása óta születési hibák is feszítik. Döntés azonban az eltérő érdekek és a döntési mechanizmus miatt mindeddig nem született. S lehetett arra is hivatkozni, hogy a problémák ellenére az euro mind az azt használó országokban, mind a nemzetközi pénzvilágban betölti funkcióit. Elterjedt volt azonban az a vélemény, hogy 2018 lesz az az év, amikor a hosszú halogatás után mind az EU, mind az euro-rendszer reformja meg fog történni. A német parlamenti választás nem egyértelmű kimenetele és az ottani elhúzódó kormányalakítás miatt azonban még az erre vonatkozó francia - német javaslat benyújtása is késik, de a június végén esedékes EU-csúcsra ezt is előjelezték.
Most a nemzetközi sajtó kiemelt témája az azzal kapcsolatos rémüldözés, hogy az eurozóna harmadik-negyedik legfontosabb országa. Olaszország olyan parlamenti többséggel rendelkezik, amely nem is hajlandó a rekord-deficit megfékezésére és az eurozóna elhagyásával fenyegetőzik. Ez valóban válságos helyzet, bár láttunk már ilyet pár éve Görögország esetében és ott is visszariadtak az elhatározó lépéstől. Itt van viszont Nagy-Britannia esete, amely ugyan belépéskor eleve mentességet kapott az eurora való áttérés kötelezettsége alól, mégis a blöffnek tűnő EU kilépés kérdését a miniszterelnök népszavazásra vitte és ott a Brexit hajszállal győzött és e mellett a kormány és a parlament azóta is kitart. Vagyis nem lehet arra biztosan számítani, hogy az olasz vezetés a döntő pillanatban vissza fogja rántani a "kormányt" Ám az olasz köztársasági elnök közbelépése miatt ez a pillanat nem a júniusi EU-csúcs előtt fog bekövetkezni.
Megkozkáztatható, hogy az euro jövője szempontjából a most kialakult helyzet még szerencsés is lehet., Az olasz időzített bomba talán elzárja az utat a további halogatás, mint lehetőség előtt. A francia- német előterjesztők e fenyegetés ismeretében kell, hogy valami működőképeset és sokak számára elfogadhatót tegyenek le az asztalra. A többi ország is ugyanennek a fenyegetésnek az ismeretében kell megvitassa az előterjesztést és eldöntse, hogy miben kíván vagy nem kíván részt venni, - ami tartalmilag és politikailag is más helyzet, mint ha az időzavar nem állna fenn. S ugyanez vonatkozik a koraőszre várható olasz előrehozott választásokra is: az urnákhoz járulók már értesülhetnek a közben bekövetkezendő uniós fejleményekről is.
Mindez természetesen nem garancia a közös pénz körüli reformok sikerére. A siker és a kudarc között azonban vannak köztes lehetőségek is multilaterális, vagy akár csak francia-német bilaterális értelemben. De bárhogyan is alakulnak a dolgok, az olasz válság időzítése mindenképpen kedvezőbb így, mint ha az pár hónappal később következett volna be.
2018. május 29., kedd
2018. május 24., csütörtök
Mi lesz itt meg(nem)fizetve!
A 2008-as nemzetközi pénzügyi válság során születtek bizonyos "rendcsinálási" tervek, de ezek közül egyik se volt átfogó és mélyreható. Jellemző volt az a népszerű gondolat, hogy talán nem lett volna szabad csődbe vinni a csődre bőven érett Lehman Brotherst, akkor talán ki se tört volna válság. Így aztán a bankrendszer körüli intézkedések inkább a megnyugtatást kívánták szolgálni, mint a tényleges újraszabályozást. Felelősségre is csak az alapos okkal elmarasztalandók egy részét vonták, a többi sértetlen maradt. A nagybankok vezető krémjének a válság előttihez képest nem csökkent, hanem még nőtt is a csillagászati jövedelme. A "megoldás" mindenütt a központi bankok által teremtett pénzbőség, az így létrejövő (a negatív reálkamatig is csökkenő) alacsony kamatszint és az alacsony (deflációba hajló) infláció lett. Ezzel se sikerült komoly fellendülést kiváltani, mert világszerte kevés volt a jó profitot ígérő beruházási lehetőség. A bizalmatlanságot mostanra csak az oldotta valamelyest, hogy ez az állapot sokáig tartott, így egyfelől a természetes elhasználódás generál bizonyos keresletet, másfelől az idő csökkenti szélesebb tömegek idegenkedését a hitelfelvételtől, így jelentkezhetnek bizonyos elhalasztott igények.
A különböző országok döntéshozói ösztönösen is, tudatosan is idegenkedtek minden lényegi változástól. (Ez nemcsak a pénzügyi rendszert illetően volt így, hanem úrrá lett az a vélemény is, hogy a diktátorok erőszakos eltávolítása - legyen szó Irakról, vagy az "arab tavasz" országairól - nagyobb és kezelhetetlenebb bajokat okozott, mint amilyeneket a nemzetközi életben a diktátorok jelentettek. Ennek a "quieta non movere" politikának voltak országonként stabil nyertesei és vesztesei. A nyerteseket elsősorban a pénzügyi szféra korifeusai és notórius kliensei között találjuk meg, a veszteseket meg a gazdagabb országok középosztályában és alsó rétegeiben. A veszteseknél ez jelenthet abszolut értelemben vett reáljövedelem-csökkenést, de a relatív helyzetük mindenképpen számottevően romlott. Ez elégedetlenséget váltott ki a meghiúsult aspirációik miatt, különösképpen a fiatalabb korosztályokban, de azok körében is, akik jobb időskort képzeltek maguknak. Ez vezetett tömeges anti-establishment érzelmeikhez, amelynek szélsőséges pártok, mozgalmak adtak hangot. A kormányon, vagy potenciálisan kormányon lévőket ez nem zavarta különösképpen, mert a rend megbontóit magukra nézve nem tartották igazán veszélyesnek.
Egyes kalandorságra hajlamos politikai vezetők azonban az állóvízben is meglátták a maguk kevés kockázattal járó lehetőségeit. Így a feltűnően alacsony szénhidrogén - áraktól erősen sújtott Putyin próbálkozott egyidejűleg a terjeszkedő politikával és az általános zavarkeltéssel. De igaz ez az erősen izolált Észak -Koreára ugyanúgy, mint az EU keleti országaira, különösen Magyarországra és Lengyelországra, vagy a populista görög vezetők átmeneti sikerére. Ezek a hipeaktiv politikai vezetők biztosan számítottak az USA és az EU passzivitására és tehetetlenségére. Amikor - szinte mindenki számára váratlanul - az USA-ban Trumpot választották elnöknek és Nagy- Britanniában a népszavazáson a Brexit győzött, a korábbi renitensek igazolva látták magukat és úgy gondolták, hogy eljött az ő idejük. Az európai választások vérmes reményeiket ugyan nem igazolták, bár Merkel szavazat- és ezzel járó tekintélyvesztése "kilőtte" azt a kristályosodási pontot, amely körül egy erős európai centrum esetleg kialakulhatott volna.
Amit most láthatunk, az a pénzügyi válság vége óta tartó nyugalom felbomlása, a váratlan lépések gyakoriságának megszaporodása és a tőzsdék és piacok volatilitásának hirtelen megnövekedése. Nem tudjuk, hogy ez rövid idő alatt látványos változásokhoz fog-e vezetni. De hogy az olcsó pénz és és az alacsony infláció korának végét jelenti, az biztos. S az is, hogy ismét lesznek rövid távú vesztesek - hogy a hosszabb távot egyelőre tegyük zárójelbe. Nyilvánvalóan a sebezhetőek kerülnek nehéz helyzetbe, így az adósok, a konjunktúra-érzékenyek és más okból rossz érdekérvényesítők.S ilyen körülmények között a bajba kerülők aligha számíthatnak arra, hogy a korábbi nemzetközi megállapodások és szervezetek erősei fogják őket kihúzni a csávából. Ez egyaránt vonatkozik a korábbi "rossz fiúkra" és arra a most megalakuló-félben lévő olasz kormányra is, amely most próbálna visszaélni a szabályok be-nem-tartásával - mások kontójára. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének várhatók akár komoly veszteségek az eddigi haszonélvezők köreiben is. Aki ugyanis fizetésképtelen, az nekik se tud fizetni, akire pedig vevőként számítottak,de kiesik, a miatt egyes vagyontárgyaik értéktelenednek el.
A korábbi - olyan, amilyen - rend felbomlása természetesen érint mindenféle stabilitást. Ha optimisták vagyunk, akkor nagyobb akut háborús veszélyre nem kell számítanunk, mert tudomásunk szerint arra semmilyen erő ezidő szerint nincs felkészülve.
A különböző országok döntéshozói ösztönösen is, tudatosan is idegenkedtek minden lényegi változástól. (Ez nemcsak a pénzügyi rendszert illetően volt így, hanem úrrá lett az a vélemény is, hogy a diktátorok erőszakos eltávolítása - legyen szó Irakról, vagy az "arab tavasz" országairól - nagyobb és kezelhetetlenebb bajokat okozott, mint amilyeneket a nemzetközi életben a diktátorok jelentettek. Ennek a "quieta non movere" politikának voltak országonként stabil nyertesei és vesztesei. A nyerteseket elsősorban a pénzügyi szféra korifeusai és notórius kliensei között találjuk meg, a veszteseket meg a gazdagabb országok középosztályában és alsó rétegeiben. A veszteseknél ez jelenthet abszolut értelemben vett reáljövedelem-csökkenést, de a relatív helyzetük mindenképpen számottevően romlott. Ez elégedetlenséget váltott ki a meghiúsult aspirációik miatt, különösképpen a fiatalabb korosztályokban, de azok körében is, akik jobb időskort képzeltek maguknak. Ez vezetett tömeges anti-establishment érzelmeikhez, amelynek szélsőséges pártok, mozgalmak adtak hangot. A kormányon, vagy potenciálisan kormányon lévőket ez nem zavarta különösképpen, mert a rend megbontóit magukra nézve nem tartották igazán veszélyesnek.
Egyes kalandorságra hajlamos politikai vezetők azonban az állóvízben is meglátták a maguk kevés kockázattal járó lehetőségeit. Így a feltűnően alacsony szénhidrogén - áraktól erősen sújtott Putyin próbálkozott egyidejűleg a terjeszkedő politikával és az általános zavarkeltéssel. De igaz ez az erősen izolált Észak -Koreára ugyanúgy, mint az EU keleti országaira, különösen Magyarországra és Lengyelországra, vagy a populista görög vezetők átmeneti sikerére. Ezek a hipeaktiv politikai vezetők biztosan számítottak az USA és az EU passzivitására és tehetetlenségére. Amikor - szinte mindenki számára váratlanul - az USA-ban Trumpot választották elnöknek és Nagy- Britanniában a népszavazáson a Brexit győzött, a korábbi renitensek igazolva látták magukat és úgy gondolták, hogy eljött az ő idejük. Az európai választások vérmes reményeiket ugyan nem igazolták, bár Merkel szavazat- és ezzel járó tekintélyvesztése "kilőtte" azt a kristályosodási pontot, amely körül egy erős európai centrum esetleg kialakulhatott volna.
Amit most láthatunk, az a pénzügyi válság vége óta tartó nyugalom felbomlása, a váratlan lépések gyakoriságának megszaporodása és a tőzsdék és piacok volatilitásának hirtelen megnövekedése. Nem tudjuk, hogy ez rövid idő alatt látványos változásokhoz fog-e vezetni. De hogy az olcsó pénz és és az alacsony infláció korának végét jelenti, az biztos. S az is, hogy ismét lesznek rövid távú vesztesek - hogy a hosszabb távot egyelőre tegyük zárójelbe. Nyilvánvalóan a sebezhetőek kerülnek nehéz helyzetbe, így az adósok, a konjunktúra-érzékenyek és más okból rossz érdekérvényesítők.S ilyen körülmények között a bajba kerülők aligha számíthatnak arra, hogy a korábbi nemzetközi megállapodások és szervezetek erősei fogják őket kihúzni a csávából. Ez egyaránt vonatkozik a korábbi "rossz fiúkra" és arra a most megalakuló-félben lévő olasz kormányra is, amely most próbálna visszaélni a szabályok be-nem-tartásával - mások kontójára. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének várhatók akár komoly veszteségek az eddigi haszonélvezők köreiben is. Aki ugyanis fizetésképtelen, az nekik se tud fizetni, akire pedig vevőként számítottak,de kiesik, a miatt egyes vagyontárgyaik értéktelenednek el.
A korábbi - olyan, amilyen - rend felbomlása természetesen érint mindenféle stabilitást. Ha optimisták vagyunk, akkor nagyobb akut háborús veszélyre nem kell számítanunk, mert tudomásunk szerint arra semmilyen erő ezidő szerint nincs felkészülve.
2018. május 14., hétfő
EU: lehet még mélyebbre?
Azon nehéz vitatkozni, hogy az EU a jelenlegi szervezetével és szabályozásával egy ideje válságban van. A megreformálására irányuló szelid próbálkozások sorra nem hozták meg a kívánt eredményt, a szaporodó centrifugális erők viszont kulmináltak a Brexitben. Utána viszont úgy látszott, hogy a jobboldali euroszkeptikus populizmus lendülete megtorpan, mert a Brexit-döntés nem várt negatív következményei Nagybritanniában (párosulva Trump elnökségének riasztó elemeivel, valamint a háttérben annak köztudottá válásával, hogy a szélsőjobb szálakat Oroszország mozgatja) elgondolkodtatja a globális elit-ellenes szavazókat. Franciaországot lehetett "ellenmozgásnak" értelmezni: ott meggyőző többséget kapott a helyi elit egy új csoportja, amely reformot és fellendülést ígért. Azt lehetett gondolni, hogy a német választások után kialakul egy tandem, amely példával és nyomásgyakorlással végre is tudja hajtani az EU (vagy legalábbis az eurozóna) szükséges reformját, ami a kontinenst nemzetközi szinten versenyképessé téve válasz lesz a fő politikai és szociális problémákra is.
A német választások azonban nagyonis kétértelmű eredménnyel zárultak. Szokartlanul nagyot lépett előre a szélsőjobb és a parlamentbe jutott kis pártok több hónapig blokkolni tudtak a kormányalakítást., végül pedig a meggyengült Merkel új, részletekig kitárgyalt programú nagykoalíciója se látszik könnyű partnernek a lendületes Macron számára. Így a fő dramaturgiai hatáselem egy nagy megújulásra eleve kiesett. Közben pedig Ausztriában a kormány jobboldali és meglehetősen euroszkeptikus kézbe került és Csehország is a lengyel-magyar vonallal kacérkodik. Ha ide csatlakozik a választások után Olaszország is, akkor egyértelmű, hogy progressziv egységes Európáról ezidő szerint nem lehet szó. S egy ilyen dezintegtációs folyamatban szükségképpen markánsan jelentkeznek az összes többi tagország valóságos vagy vélt nemzeti érdekei is.
Vannak persze a korábbi integrációnak olyan elemei, amikről a leginkább renitens kormányok és választóik se mondanának le. Ilyen Schengen, a szabad, útlevél-és vámmentes utazással és ilyen a pénzsegély, amit különböző jogcímeken az Uniótól kapnak. Gyermeteg elképzelés azonban, hogy ellenséges aknamunkájuk "jutalmaként" mindent megkapnak, ami neki kedves és mindentől megszabadulnak, ami nekik nem az. A rövidlátó nacionalista politikájuk nem válthat ki mást, mint szintén önérdeket képviselő ellenlépéseket a gazdagabb, netto befizető országok részéről. (Ebből a szempontból nem perdöntő, hogy komplex nemzeti érdekeiket követve Németország és Franciaország előrehalad-e az integráció útján, vagy sem.) Az Unión belül ismétlődő adok-kapoknak könnyen áldozatul eshet Schengen és az eurozóna, nem megvalósítható egy közös védelmi politika, miáltal maga az EU (amely mögött immár amúgysem áll ott a globális szemléletű és képességű USA) nagyrészt értelmetlenné válik.
Ezzel felvázoltuk a legrosszabb forgatókönyvet, amely visszavezetheti a kontinenst a Világháború előtti időkbe és kérdésessé teheti a sokévtizedes békét is. Természetesen mind az érdekek, mind a belátás valahol megállíthatja ezt a lefelé tartó spirált, de egy ilyenféle egyensúly alighanem így is kedvezőtlenebb lehet az ittlakóknak, mint ha az Unió és az Eurozóna átgondolt, kitárgyalt reformja révén jött volna létre.
,
A német választások azonban nagyonis kétértelmű eredménnyel zárultak. Szokartlanul nagyot lépett előre a szélsőjobb és a parlamentbe jutott kis pártok több hónapig blokkolni tudtak a kormányalakítást., végül pedig a meggyengült Merkel új, részletekig kitárgyalt programú nagykoalíciója se látszik könnyű partnernek a lendületes Macron számára. Így a fő dramaturgiai hatáselem egy nagy megújulásra eleve kiesett. Közben pedig Ausztriában a kormány jobboldali és meglehetősen euroszkeptikus kézbe került és Csehország is a lengyel-magyar vonallal kacérkodik. Ha ide csatlakozik a választások után Olaszország is, akkor egyértelmű, hogy progressziv egységes Európáról ezidő szerint nem lehet szó. S egy ilyen dezintegtációs folyamatban szükségképpen markánsan jelentkeznek az összes többi tagország valóságos vagy vélt nemzeti érdekei is.
Vannak persze a korábbi integrációnak olyan elemei, amikről a leginkább renitens kormányok és választóik se mondanának le. Ilyen Schengen, a szabad, útlevél-és vámmentes utazással és ilyen a pénzsegély, amit különböző jogcímeken az Uniótól kapnak. Gyermeteg elképzelés azonban, hogy ellenséges aknamunkájuk "jutalmaként" mindent megkapnak, ami neki kedves és mindentől megszabadulnak, ami nekik nem az. A rövidlátó nacionalista politikájuk nem válthat ki mást, mint szintén önérdeket képviselő ellenlépéseket a gazdagabb, netto befizető országok részéről. (Ebből a szempontból nem perdöntő, hogy komplex nemzeti érdekeiket követve Németország és Franciaország előrehalad-e az integráció útján, vagy sem.) Az Unión belül ismétlődő adok-kapoknak könnyen áldozatul eshet Schengen és az eurozóna, nem megvalósítható egy közös védelmi politika, miáltal maga az EU (amely mögött immár amúgysem áll ott a globális szemléletű és képességű USA) nagyrészt értelmetlenné válik.
Ezzel felvázoltuk a legrosszabb forgatókönyvet, amely visszavezetheti a kontinenst a Világháború előtti időkbe és kérdésessé teheti a sokévtizedes békét is. Természetesen mind az érdekek, mind a belátás valahol megállíthatja ezt a lefelé tartó spirált, de egy ilyenféle egyensúly alighanem így is kedvezőtlenebb lehet az ittlakóknak, mint ha az Unió és az Eurozóna átgondolt, kitárgyalt reformja révén jött volna létre.
,
2018. május 1., kedd
Német - magyar viszony a mérlegen
Magyarország eljutott az egyszemélyi uralomnak arra a fokára, hogy a sokrétű német kapcsolatok összes részösszetevőjének mérlegelése, ezek súlyozása az országban egy helyen történik. Mostanáig ugyan a tájékozatlanok sok éve emlegetnek különféle "német" rosszallásokat a magyar politika egészével, vagy egyes részterületeivel szemben, de folyamatosan a kormányzatnak lett igaza abban, hogy a kapcsolatok jók.Nyilván ennek az az oka, hogy lényeges dolgok nem a nyilvánosság szeme előtt folynak és ezek elbírják azt a tehertételt, amit a nyilvános konfliktusok, egyet nem értések okoznak.
Most azonban minden jel arra utal, hogy világszerte, de ennek keretében Európában nagymértékű hatalmi átrendeződés folyik. Ennek a folyamatnak Németország kitüntetetten fontos szereplője. Evidensnek tűnik, hogy a sokrétű német érdekek és felelősségek politikai változásokat követelnek, amelyek tekintetében nem lehet mérvadó, hogy eddig mi hogyan volt. Ha a kormányzó német politikai elit egy kicsit is feladata magaslatán áll, akkor sok kalkulációját át kell súlyoznia. Hogy miben találja meg új prioritásait, milyen törekvéseiben kik lesznek a partnerei otthon és külföldön és a fő törekvések érdekében milyen kompromisszumokra kényszerül, azt innen Magyarországról laikusok még csak megtippelni se tudják. Egy azonban biztos: a nagy egészen belül a német-magyar kapcsolatok nem lehetnek önálló, nagy súlyú tényezők. Ha ebben valamin változtatni szükséges, azt a német fél habozás nélkül meg fogja változtatni - tekintet nélkül az eddig követett politikára és a kapcsolati hálóra.
Éppen az eddigi bejáratott nyilvános és színfalak mögötti, alapjában jó kapcsolatokra való tekintettel biztosra vehető, hogy a helyzet és a német politika változásairól megfelelő módon tájékoztatják a magyar vezetést.Hogy ez tartalmában és módszereiben mit jelent, arról mi, laikusok alighanem nem kapunk világos tájékoztatást. Arra majd csak utólag visszakövetkeztetni tudunk. Ahogy arra is, hogy a német változásokra rövid-és középtávon hogy reagál a magyar felső vezetés. Ha feszültté válna a viszony, arról bizonyára hamarabb értesülünk, mint ha vonakodva, de hagyják érvényesülni az erősebb kutya akaratát.
Most azonban minden jel arra utal, hogy világszerte, de ennek keretében Európában nagymértékű hatalmi átrendeződés folyik. Ennek a folyamatnak Németország kitüntetetten fontos szereplője. Evidensnek tűnik, hogy a sokrétű német érdekek és felelősségek politikai változásokat követelnek, amelyek tekintetében nem lehet mérvadó, hogy eddig mi hogyan volt. Ha a kormányzó német politikai elit egy kicsit is feladata magaslatán áll, akkor sok kalkulációját át kell súlyoznia. Hogy miben találja meg új prioritásait, milyen törekvéseiben kik lesznek a partnerei otthon és külföldön és a fő törekvések érdekében milyen kompromisszumokra kényszerül, azt innen Magyarországról laikusok még csak megtippelni se tudják. Egy azonban biztos: a nagy egészen belül a német-magyar kapcsolatok nem lehetnek önálló, nagy súlyú tényezők. Ha ebben valamin változtatni szükséges, azt a német fél habozás nélkül meg fogja változtatni - tekintet nélkül az eddig követett politikára és a kapcsolati hálóra.
Éppen az eddigi bejáratott nyilvános és színfalak mögötti, alapjában jó kapcsolatokra való tekintettel biztosra vehető, hogy a helyzet és a német politika változásairól megfelelő módon tájékoztatják a magyar vezetést.Hogy ez tartalmában és módszereiben mit jelent, arról mi, laikusok alighanem nem kapunk világos tájékoztatást. Arra majd csak utólag visszakövetkeztetni tudunk. Ahogy arra is, hogy a német változásokra rövid-és középtávon hogy reagál a magyar felső vezetés. Ha feszültté válna a viszony, arról bizonyára hamarabb értesülünk, mint ha vonakodva, de hagyják érvényesülni az erősebb kutya akaratát.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)