2012. december 28., péntek

Hálózat

Az íménti diákmegmozdulások központi elemei voltak a hálózatok. Hallgatói Hálózat, Oktatói Hálózat és mások.Ők? De hát ott volt a HÖOK, ott volt a Rektori Konferencia, a szülői szervezetek és ki tudja még ki. De a központi mozgatók, az iránnyszabók mégiscsak a hálózatok voltak. Vagy nem? Hát a spontán alakulása a dolgoknak, amely túllépett a Hálózat intencióin? Az is. De azért volt másnap is a világon és akkor megintcsak a hálózatok mozgattak.

Iménti? Végetért? Megszűntek? Biztos, hogy nem. Összedugják itt meg ott a fejüket kulcsszereplők, hogy mi lehet a következő lépés, mi volna jó és miben vennének részt sokan. Hoppá! Kulcsszereplők? Kik azok? Milyen felhatalmazással? És ha közülük többen is külföldön töltik az ünnepeket? Sebaj, ott a mobil.És ha valakit közülük megdumálnak, hogy ne haza jöjjön, hanem egy jó kis világkörüli útra? Vagy netán maradjon ott, ahol most van? Akkor vívódik, hogy itthon a dolga, de aztán mégiscsak egy mobil vagy sms, hogy ne számítsanak rá, egy ideig nem jön. Bosszankodás vagy vállrándítás, de a hálózat megy tovább nélküle, nélkülük is.És újra látni fogunk tömegeket az utcán ha (és amikor) kell, illetve ha (és amikor) van rá igény és kedv.

Hálózat? Kulcsszereplők? Na, ez nagyon érdekli a titkosszolgálatokat is. Megtalálni őket, informálódni, ha lehet, be is épülni. Nekik is van ehhez ügynökhálózatuk. És? Hiába vannak ott, ha jó az ötlet,  az futótűzként végigfut a megcélzott körön és beletalál, akkor lesz megint akció. Aki beépült, az maximum statisztálhat. Mert a hálózat nem szervezet, nincs alapszabálya, eljárási módjai, nem lehet a rendőrségnél - bíróságnál feljelenteni őket, hogy megsértették a bázisdemokráciát vagy az egyesületi jogot. Mozgó, képlékeny valami, amit a szükséglet, a lehetőség és a siker mozgat, alakít. Ez az igazi kihívás a magát konszolidálni akaró Hatalomnak.

Új jelenség volna? Dehogyis! Jelenleg a hálózatkutatás legalább egy évtizede az egyik legnagyobb tudományos divat a számítástechnikától a társadalomtudományokig. Ha meg a hálózati szemléletet is hozzávesszük, az át- meg átszövi életünket a gazdasági élettől a médiáig, a sokarcú családi élettől a különféle szakmai szervezetekig és a közös hobbi által egybentartott helyi és nemzetközi kapcsolatrendszerekig, vagy akár a különféle maffiákig.. Így együtt ez mégis újnak tűnik. Ez igaz is, nem is. Ilyen - olyan kapcsolati hálók a nyilvántartott történelem kezdete óta léteztek. Modern benne a régi (családi, lokális, állami, egyházi) kötések fellazulása, az emberek térbeli mobilitásának ugrásszerű megnövekedése és - semmiképpen sem utolsósorban! - az interaktív kommunikációs eszközök általános elterjedése. Így aztán a szó tradicionális értelmében jogos az elmagányosodásról beszélni, de ugyanakkor a virtuális kapcsolatok hallatlan gazdagsága áll rendelkezésre. És igény meg elhatározás dolga, hogy egy virtuális kapcsolat mikor válik egyedileg vagy csoportosan hús- vér valósággá.

Ezek az impresszionisztikus futamok a hálózatokkal kapcsolatban ezúttal csak egy mondanivalót szolgáltak: felvillantani, hogy a szervezett, beszabályozott, jogrenddel is alátámasztott világnak ma már van riválisa és ez a rivális a képlékenysége révén nagyon erős. Félre lehet tenni a megkövesedett dogmákat a szervezetépítésről,. annak időigényéről, arról, hogy mik egy országban a kulcspozíciók, milyen aktivista - hálózat (figyelem: hálózat!) szükséges a politikai sikerhez és  hogyan kell azt szervezni - mozgatni, és hogyan lehet a passzív embereket egy-egy alkalomra kimozdítani a lakásából..Merthogy a zenebohóccal szólva - mint látjuk - "Van másik!"

Na persze egy alkalomra, egy meghatározott célra. Mert a globalizált és szükségképpen tovább golbalizálódó világ bonyolult rendszereit úgy - ahogy koordinálni teljesen ad hoc módon nem lehet. Ahhoz szervezetek, intézmények, deklarált szabályok és azokat betarttató  erőszakszervek és igazságszolgáltatás is szükséges. De ha ezek rugalmatlanok, hiába vannak, mégsem képesek a hozzávetőleges koordinációra. Abba meg aztán végképp ne bonyolódjunk bele, hogy ennek a formalizált világnak a jó vagy rossz működésében mi a szerepe a tágan értelmezett informális hálózatoknak...

2012. december 26., szerda

1913 - 2013

Alig vagyunk túl egy világvége - őrületen, itt mered elénk egy évpár, amelyik baljós ómen lehet. 1913 is békés év volt (az arany ára állt, mint a cövek), alig tudta valaki, hogy hol van Szarajevo és kötözni való bolondnak tartották volna, aki küszöbön álló világháborút vízionál, ami aztán mindent fel fog forgatni.. Kivéve a vezérkaroknál. Az 1913-as rekord hadiköltségvetés volt Franciaországban.Mert ők készültek. Nemkülönben a németek. Ők úgy tudták, hogy tudják mi a háború és az előző vereségért -  ha húzódik is a revans - annak meg kell lennie. A politikusok is éreztek valamit. Mert annyi békekezdeményezés még soha se volt, mint 1912-13-ban. De aztán, amikor egy a periférián történt merényletből ultimátum lett, alig szóra érdemesíthető kivétellel pártállástól függetlenül megszavazták a hadi költségvetéseket. Mert úgy tudták, hogy ha háború, akkor azt kell tenni.

Most mintha fordított lenne a helyzet. Mindenféle gazdasági krízist, a mai perifériákon erőszakos akciókat nem csak a magas státusúak, a sokfelől informálódók, de az átlagember is símán el tud képzelni.Van ellentét bővivel a hagyományos "nagyok" között is, ami minden komoly tárgyaláson előjön. Csak a régi nagyok közötti háború tűnhet értelmezhetetlennek és anakronisztikusnak alighanem még a vezérkarok szintjén is, akiknek egyébként munkaköri feladatuk minden létezhető és nem létezhető helyzetre, feladatokra haditerveket készíteni.Mert az a korábban domináns séma vesztette hitelét, hogy erős hadseregemmel megtámadom a szomszédot, legyőzöm, területet hódítok, hadisarcot szedek és ezzel oldom meg a problémáimat.

Ma már ahhoz, hogy világfelfordulás, világrendetlenség támadjon, nem a hagyományos erősek hideg fejjel végigkalkulált terveitől kell tartanunk. Meg nem is olyan végiggondolt utópiától, amely egy elképzelt új világ megvalósítása érdekében akarna mindent megváltoztatni. Merthogy ilyen, komolyan vehető utópia nincs forgalomban. De forrófejűség, hamu alatt parázsló harag, fanatizmus, kalandor ambíció, blöffölő játékszenvedély, felelőtlenségből származó nagy kihatású műszaki katasztrófa és sok más fésületlen dolog a periférián bárhol lángra lobbanhat. És a világot behálózó pénzügyi, közlekedési-szállítási, kommunikációs és mindenféle más rendszerek bármilyen erősek és bármilyen nagy a készségük a keletkezett lyukak betömésére és az önkorrekcióra - érheti őket olyan csapás, amellyel már nem bírnak. De nem úgy néz ki, hogy már 2014-ben. Legalábbis, ha nem vagyunk olyan vakok,gyanútlanok, mint elődeink 100 évvel ezelőtt és ugyanúgy nem tudjuk megfelelően olvasni az előjeleket.

2012. december 20., csütörtök

Kultúra: a megszállók látványosan erőszakolnak!

Hosszú ostromot követően ismert jelenség a szabadrablás és a tömeges nemi erőszak. Nem elsősorban az elcsigázott frontharcosok megjutalmazásáról, kényszerűen visszafojtott vágyaik kielégítéséről van szó. Ehhez nem kellene nyilvánosság, kérkedő tömegesség. Üzenetértéke van.

Üzeni, hogy mi vagyunk a győztesek. Üzeni, hogy mindent megtehetünk. Üzeni: féljetek és felejtsétek el önérzeteteket.Aki személyes megaláztatásnak éli ezt meg, az ne csak az erőszaktevőkre haragudjon, hanem a saját meggyalázott önérzetével éljen tovább és bizonytalanul nézzen a többi ember, a nézők szemébe, mert nem tudhatja, ki mit gondol róla. De búcsúzzon az önérzetétől az is, aki a megszállók oldalán van. A tömeges kiszolgáltatottság élményével a háta mögött ő se hiheti ezután, hogy ő valaki, akinek szava van, aki megengedheti magának az önálló vélemény luxusát.

Az üzenet nem csak azoknak szól, akik személyesen átélték a traumatikus élményt. Szól a szakmának: ne higgyék, hogy teljesítményük immunitást ad. Legközelebb rájuk is sor kerülhet. És szól a közönségnek: ilyenek a hőseid. Mellettünk senkik, törpék. És senki se bízzon a nemzetközi szakma, a nemzetközi sajtó védelmében. Teszünk rá.

Vannak persze öntudatosak, a demonstratívan ellenállók. Akik vállalják a retorziót is a nyilvános szembeszegülésükért. És van a közönség, amelyik ugyan néhány kisebb demonstráción túl csendben van, de a lábával szavaz és nem felejt. A kérdés: mennyien vannak az ellenállók és mennyien a lábukkal szavazók. És az, hogy a megszégyenítettek hogyan dolgozzák fel azt, ami velük történt. Mit lépnek holnap és holnapután. A kérdések kérdése pedig az, hogy meddig maradnak a megszállók.

A trauma megtörtént, emléke megmarad. De a csendes harc folytatódik, mert azt egy látványos megszállás nem tudja eldönteni.

2012. december 17., hétfő

Próbáljunk rendet tenni a forradalom fogalma körül

                   





                    

„Ez lázadás!” – sápadt el XVI. Lajos, amidőn tudatták vele, hogy a párizsi tömeg bevette a Bastille-t. Liancourt hercege megfelelt neki: „Nem felség, ez forradalom!” 




Ez az anekdota terjedt el arról, hogy mikortól váltak a francia események forradalommá. Ma is ennek az évfordulóját ünneplik - manapság vegyes értékelő előjellel.De eddigre már kikényszerítették a királytól a Rendi Gyűlés összehívását, ott a képviselők radikalizálódtak, túl voltak a híres "labdaházi eskün". Vagyis egy népi megmozdulás nem kezdete, hanem csak  fordulópontja volt egy hatalmas rendszerváltásnak, amely  végülis a franciák feudalizmust cserélték fel a modern polgári társadalommal. a határkő csak azt jelentette, hogy az utca népe kilépett a legitimitás keretei közül és önállóan kezdett cselekedni. De az azt követő napon is trónján volt a király, helyén maradt a Rendi Gyűlés, az erők közt megjelent az utca is.

E nélkül a felszínesen felrajzolt kontextus nélkül a királynak lett volna igaza: ami aznap történt, az lázadás. Minden olyan népi dühkitörés, lázadás, amely ugyan tevőlegesen semmibe veszi a korábbi hatalmat, de nem része egy sokszálú folyamatnak, amely nem csupán nem fogadja el a korábbi rendszer legitimitását és szembeszegül azzal, hanem egy másik rendszert alakít ki helyette és azt erővel meg is tudja védeni, a szó komoly értelmében nem tekinthető forradalomnak.

Nem bonyolódva annak boncolásába, hogy a történelemkönyveink magyar forradalmai mennyiben feleltek meg ennek a kritériumrendszernek, maradjunk a közelmúlt és a ma eseményeinél. Alighanem 2006-ig kell visszamennünk, ami egyébként ma újra a viták tüzébe került. Az emlékezetes tévéostrom idején tálalta úgy a történéseket az akkori ellenzékhez köthető magántévé, hogy "forradalom van!" és igyekezett ennek szellemében cselekvésre buzdítani a nézőit. Természetesen nem volt forradalom, de ez a fogalomhasználat a következő, sok bizonytalanságot tartogató hetekben is a levegőben maradt, miközben az utca mozgolódott. Az eseménysor nem hozott hatalomátvételt: sem forradalmit, sem kikényszerítetten a legalitás kereteit megtartót. A 2006 tavaszán megválasztott kormány, illetve utódja a ciklus végéig meg tudta őrizni parlamenti többségét.

Az akkori hatalmat 2010-ben szabad választások távolították el és adtak lehetőséget egy másik kormánynak kétharmados parlamenti többséggel. S itt jött a meglepetés: az új miniszterelnök a történteket "fülkeforradalomnak" minősítette és ennek szellemében ment neki az ország minden rendű és rangú problémájának. De vajon mit is akart jelenteni ez az unortodox terminus? Egyszerű PR fordulatot, amelyik a meglepő intézkedések értelmezése körül akart balladai homályt teremteni? Vagy azt a "kifordítom - befordítom" politizálást, amelyik kényes jogi legalitására, de ugyanakkor folyamatosan feszegeti a jog határait, helyenként forradalmi módon lépve túl azokon? Kik voltak egyáltalán a címzettjei ennek a furcsa kifejezésnek? Azok a radikális sajáthívek, akik valóban forradalmat vártak tőle - bármit is jelentsen az?  Vagy a politikai ellenfeleknek hozta tudomására, hogy ne sokat reméljenek a jogaikat még védő törvényektől és intézményektől? Vagy tán a külföldnek, hogy meglepő lépéseit ne a szokásos kontextusban értelmezze majd? Nem tudjuk, de ez már nem is érdekes. A kifejezés kikopott a kormánypolitika szótárából, miközben a formális jogi kereteket csak helyenként lépték túl és közben ténylegesen rendszert váltottak: egy pluralista demokráciából tekintélyuralmi rendszer született. Ezt a külföld, jelesül az Európai Unió, amelynek szuverenitásunk egy részét átengedtük, csak bizonyos pontjain kifogásolja és folytat ezekkel kapcsolatban vizsgálatokat, eljárásokat.

Most az ellenzéki érzületűek forrófejűinek egy részében él helyenként a vágy valamiféle forradalom iránt, amely a legalitással visszaélő, általuk nem legitimnek tartott  kormányhatalmat megdönti. De nem gondolják meg, hogy miről is beszélnek. Egy általuk remélt permanens indulatos tömegmozgalom is csillagászati távolságra van a forradalomtól - mint ezt Európa számos országában látjuk. A valamik - valakik elleni düh intézkedések visszavonására, kormányok lemondatására irányul, ami egy demokráciában rendben lévő dolog. De eszükbe se jut új rendszert bevezetni, saját erőszakszerveket hozni létre, amelyek legyőznék a kormány erőszakszerveit. Sőt, ha kiderül, hogy a kormányhatalom megbénítása olyan helyzetet idézne elő, ami az ő életviszonyaikon nem javít, hanem ront, akkor a soronkövetkező választásokon többségükben ismét csak egy az establishmentet képviselő garnitúrát választanak meg.

Magyarországon az Orbán féle rendszerváltást kezdettől még csak a választásokon megvert ellenzék hívei fogadták totális elutasítással. Mostanra már egyre több emberben, potenciális választópolgárban gyűlik a düh a rendszer egyik -másik intézkedésével, vagy vonásával szemben. De ez a düh sem generalizált, egyelőre nem tömöríti őket egyetlen táborba. Ahhoz alighanem már ma is elég, hogy egy következő szabad választáson leváltaná a jelenlegi hatalmat. Ám hogy mi lesz, ha a választások nem lesznek szabadok, az egy másik kérdés, amit nem most kell megválaszolni.

A mostani időkben - mint demokráciában mindig - magánemberek azzal az eszmével, forgatókönyvvel kokettálnak, amivel akarnak. De valamiféle helyi forradalomnak a gondolatát nyilvánosan felvetni a politikai analfabetizmus jele. Sem a feltételek nincsenek meg hozzá, se - feltéve, de meg nem engedve, hogy győz - nem tudnának mit kezdeni vele. A forradalmi utópiákat célszerű meghagyni azoknak, akik világforradalmat vizionálnak. Aki tenni akar bármit is egy hatalomváltásért,rezsimváltásért, annak szigorúan a legalitás keretei között kell gondolkodni, bármennyire is nehezére esik ez.

2012. december 16., vasárnap

Versenyképesség, működőképesség, szlamosodás

Korunkban a versenyképesség alapkérdés, könyvtárnyi irodalma van. De ha a legvulgárisabb formában beszélünk egy ország versenyképességéről, akkor se gondolhatunk másra, mint hogy az adott ország termékei iránt fizetőképes kereslet van, az ország vonzó turisztikai és konferencia - turisztikai célpont, a munkaereje világszerte megállná a helyét, külföldiek szívesen vállalnak itt munkát, a legkülönfélébb rangsorokban előkelő, helyenként kiemelkedő helyezéseket kap és más efféle. Már maga a felsorolás is mutatja, hogy komplex dologról van szó, ahol sok minden sok mindennel összefügg.

A működőképesség is komplex jelenségkör, csak kevésbé feszített követelményekkel.Az is feltételez bizonyos korrelatív viszonyt az egyes alrendszerei, tevékenységi területei között, de megengedi, hogy adott esetben az egyiknek a hiányosságait a másik kompenzálja. A feltétel az, hogy mindez hosszabb távon is biztosítható legyen, mégpedig a rendszer működésének belső forrásai és késztetései révén. Kérdés, hogy a mai egységesülő világban lehetséges-e a fenntarthatóság biztosítása a versenyképesség teljes mellőzésével - de ennek taglalása messze vezetne.

Ugyanígy magától értetődő, hogy ha egy országban se a versenyképesség nincsen meg, se a működőképesség fenntartására nem történnek meg az átgondolt, szívós és színvonalas erőfeszítések, akkor menthetetlenül a hanyatlás, szétesés, szlamosodás állapotába kerül az ország. Ilyen a mai magyar helyzet is. Egy ideig lehet ezt a világválság számlájára írni, bűnbakokat keresni országos és egyedi szinten egyaránt, de ettől az erózió tovább folytatódik, netán gyorsul. Ebből a szempontból közömbös, hogy a lefelé tartó folyamatra a tétlenség, döntésképtelenség a jellemző, vagy pedig a kapkodó, nívótlan, egymással össze nem kapcsolódó intézkedések.

Ha valaki nem nyugszik bele, hogy ez fátum, amin változtatni nem lehet, akkor nem tud nem beleütközni egy elképzelt fordulat politikai előfeltételeibe. De éppen magától értetődő volta miatt erre kár több szót vesztegetni. Viszont az cseppet se magától értetődő, hogy egy fordulat milyen paradigmában képzelhető el. Lehet e belőle egy "döntő láncszemet" kiragadni, amelyre koncentrálva ki lehet húzni a szekeret a kátyúból? Hiszen vannak versenyképes országok elszlamosodott országrészekkel, tönkrement vasúti vagy más infrastruktúrális ágazattal, vannak az innováció iránt kevéssé fogékony országok, ahol azért a működőképesség nem kérdőjeleződik meg.

Magyarországon alighanem először mindhárom problematikával összefüggésében kell számot vetni ahhoz, hogy aztán mértéktartó, de határozott cselekvésekre kerülhessen sor. Arról az alapvető koncepcióról, amely mindhárom területen fordulatra törekszik, szinte elengedhetetlen a sikerhez, hogy nagyon sokan tudjanak róla. Azok is, akiknek más prioritásai lennének, azok is, akiknek érdekei nem illenek bele egy ilyen folyamatba, azok is, akiknek helyzetén egy ilyen nekigyürkőzés egy ideig alig segít. Lehessen tudni, hogy egyáltalán mi is folyik itt.Vagyis korrekt nyilvánosság nélkül, artikulált álláspontok nélkül, amire mások odafigyelnek és reagálnak, nem lehetséges a siker.

A politikai vagdalkozás egyik slágertémája, hogy elég volt a program nélküli felelőtlen korteskedésből, lássunk programokat. Csak félő, hogy ez megmarad lózungnak. Megmarad, mert egy választási programnak a választókra kell kacsintania. De megmarad azért is, mert még egy szakmailag korrekt politikai program is leegyszerűsítő és valamit kell kezdenie azokkal a tématerületekkel is, amelyek nem szerepelnek a prioritásai között, hogy azokat se reklamálják rajtuk komoly választói csoportok exponensei.

Következésképpen a szlamosodás visszaszorítását, az alrendszerek, részrendszerek működőképességének helyreállítását és a versenyképesség feltételeinek megteremtését csak független, állandó és/vagy ad hoc munkacsoportok képesek összefüggéseiben elemezni és javaslatokká érlelni időkényszer és politikai kényszer nyomása nélkül. Így kerülhetnének közös nevezőre a foglalkoztatás, a területiség, a környezeti szempontok, a köz-és felsőoktatás, az egészségügy és a szociális szféra gondjai a már meglévő modernizációs szigetek és a lehetséges kitörési pontok számbavételével és perspektíváival. Talán nem kell bizonygatni, hogy ma ez az állam égisze alatt nem jöhet létre, de még az irányzatos, elemzéssel foglalkozó alapítványok se állhatnak intézményesen ennek élére. Az alapot minden bizonnyal elsődlegesen a magyar gazdaság fejlődésében érdekelt tőkés köröknek kéne összeadni (v.ö. hajdani Reformszövetség )és nemzetközi támogatásokra is szükség van az alapok megteremtéséhez. Ennél is nehezebb kérdés, hogy kik szervezzék és vezessék az ilyen projektet. Hiszen korlátozott a makroszinten gondolkodni képes, kellő előismerettel rendelkezők köre. S ezek többsége - érthető módon - már megfordult valamilyen politikai irányzat környékén, hogy valami realitása legyen gondolatai megvalósulásának. Így amennyire nem célszerű működő alapítványok, intézetek  intézményes bevonása a komplex projektbe, annyira irreális lenne az ott működő legkiválóbb szakemberek távoltartása is az egyetemi, kutatóintézeti és üzleti elemző szférából érkező szakemberek, valamint a munka széleskörű nyilvánosságát biztosítani képes profik  mellől.

Ez így nem több spekulációnál, jámbor szándéknál. De ha a valóság nem szül meg egy ilyen megoldást, akkor csak a szerencsés véletlen hozhatja  meg ugyanezt az intézményes és politikai keretek között. Nagyobb a valószínűsége akkor annak, hogy a hanyatlás, szétesés, szlamosodás visszafordíthatatlanná válik egy teljes történelmi korszakra akár egyedül Magyarországon, akár a tágabb régiónkban is..

2012. december 14., péntek

Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága? Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?...

Fontos pillanatot élünk meg. Bármi lesz a diáktüntetések sorsa, egy bő korosztály - Mérei Ferenc szavával - együttes élményt él meg. Ilyen még a rendszerváltás óta nem volt.

Közismert, hogy a Fidesz korosztályos pártként jelentkezett. Már rég nem az, de saját tágabb korosztálya mindmáig az, amely leginkább hajlamos szavazatát rá adni. Valami olyan életérzést és mentalitást vélnek benne azonosítani, amit a magukénak éreznek. Talán nem is a szó pozitív értelmében, hanem a korábbi nemzedékekétől markánsan eltérő jegyek alapján.

A későbbieket tekintve több, párhuzamos sztereotípia is él az utóbbi 15-20 év során felnövekedett generációról. Hogy apolitikusak, nem érdekli őket a köz dolga, individualisták. Hogy a különböző pártokba a karrieristák mentek, akik készséggel alkalmazkodtak ahhoz a világhoz, amit ott találtak., hogy előre jussanak. Hogy az ambiciózusak nem a politika, hanem az üzleti sikerek iránt vonzódtak és ott értek el kiemelkedő pozíciókat, nagyobb vagyont. Hogy sokaknak közülük elegük lett az itthoni kisszerű körülményekből, romló közhangulatból, viszonyokból és jövőjüket külföldön keresik és találják meg. S végül, de politikai szempontból egyáltalán nem utolsó sorban, hogy politikai azonosságukat a szélsőjobb ideológiájában és gesztusrendszerében találják meg. Ez természetesen nem a korosztály egészére vonatkozik (ahogy korábban korosztályos szubkultúrát képviselt az SZDSZ, majd később az LMP is), de a többségére igen - amint ezt a fiatalok által leadott szavazatok is mutatják. Vajon miért?

Kétségtelen, hogy mindannak, amit a rendszerváltás első húsz éve képviselt, a legradikálisabb tagadását a szélsőjobb jelenti. A kapitalizmusét, az euroatlanti integrációét, a jogállami proceduralizmusét, a politikai korrektségét - és persze a nyilvánvaló negatívumokét, a munkanélküliségét, a nyomorét, az ország dezintegráltságáét. A szimpla proteszt mellett még közösséget is kínál a szélsőjobb, ezen belül a kötekedő, harcias késztetések kielégítését is - megfűszerezve olyan könnyen kapott felsőbbrendűségi tudattal,. amelybe elég beleszületni és azt hangosan kinyilvánítani.

A szélsőjobb elterjedése a fiatalok között nem csak miazma- szerűen terjedt a levegőn át, vagy a médiumokon keresztül. Sokan időt és energiát nem kímélve jártak közéjük szellemiségüket terjesztendő.Szerepe lehet ennek az ideológiának az elterjedésében a kontraszelektált pedagógustársadalomnak is, akik közül nem hiányoztak azok a - néha szuggesztív - humán szakosok sem, akik maguk is ennek az irányzatnak a követői voltak. Ehhez számíthatjuk a különféle szélsőjobboldali médiumok tömkelegét, amelyhez a mozgósító - uszító vonulat mellett az olyan "komoly" termékekre is érdemes odafigyelni, mint amelyek a II. Világháború történéseit a Waffen SS nézőpontjából követik végig. Mindezek többé- kevésbé koherens világmagyarázattal szolgáltak a fogódzót kereső felnövekvő korosztálynak.

Ezzel szemben kiáltó űr, hogy a "másik oldal" nem kínált semmiféle összefüggő narratívát, tudomásul véve, hogy ilyennel maga se rendelkezik - mert hát ilyen a kor. Ezen felül az oda sorolható politikai pártok sok minden mással annyira elfoglalták magukat, hogy a tizenévesek és kora huszonévesek megszólítására számba vehető kísérletet se tettek.Arról már nem is beszélve, hogy a fiatalság számára vonzó, élményt adó események szervezésére sem volt soha érkezésük. Nem csak nem tették mindezt, de nem is tartották nyilván, mint mulasztást. Saját gyermekeik a családi szocializáció révén maradtak többségükben velük egy "táborban" - és mentek külföldre tanulni, dolgozni, ha elegük volt szüleik frusztrációiból.

A nemzeti együttműködés rendszere csak a gyámkőnek tűnt azon a magyar jövőn, amit az ifjúság ilyetén képe körvonalazott.Túlzás lenne azt gondolni, hogy a mostani, a jobboldali kormánnyal szembeni spontán diáktüntetések mindjárt fordulatot is jelentenek az ország jövendő perspektívájában. De annak lehetőségét bizonyára, ha a további útkereső résztvevőkön kívül is elegen lesznek, akik a maguk eszközeivel és hatókörében felismerik ezt - és nap mint nap tesznek is érte. Egyénileg, csoportosan, szervezetként - spontán módon és stratégiával egyaránt.

2012. december 12., szerda

A vereség szaga

A kutya mindig érzi a szagokat és meg tudja ítélni azokat. Az ember nem. Ahhoz, hogy felfigyeljen rá, annak vagy nagyon váratlannak, vagy penetránsnak kell lenni. Jól beazonosíthatónak, mint a puskaporszag.A vereségszag nem ilyen. Az észrevétlenül terjeng.Csak rossz érzés, hogy valami nincs rendben.Mint a szellőzetlenség. De makacsul szivárog, mígnem keresni kezdjük, honnan jön.Nem érzik-e netán rajtunk is. Látjuk, mások is szaglásznak és egyszercsak kerülni kezdjük a szag forrását.Ki gyorsabban, ki lassabban.

A politikában a győztes, vagy magát annak beállítani akaró erős parfümöket használ. Van rá pénze és gyárak, laboratóriumok portékájából válogat. Olyat, amelyről azt gondolja, sokakat vonz, lehetőleg olyanok orrának kedves, akikre hatni akar. Hogy édeset vagy karcosat, kommerszet vagy egyedit, az döntésétől függ. Néha még azt is eltervezi, hogy parfűmjét a kísérőinek lábszaga, vagy éppen bilgeri szaga is körüllengje, mert van, aki számára ez tűnik megbízhatónak, otthonosnak. Aztán vagy nagyon sikeres mindezzel, vagy kevésbé. De a vereségszag nem ilyen. Azt nem vásárolják, hanem keletkezik. Viselője maga észre se veszi, csak mások reakciójából kezdhet gyanakodni, hogy ilyen érződik rajta. Szabadulni igyekszik tőle. Ha tud.

A mai magyar hatalom szándéka szerint mindig erős parfümöket használt. Figyelemfelhívót. Amivel aztán vagy volt sikere, vagy nem volt.Ezt jól megítélni soha se volt képes pontosan.Egyetlen választási győzelmét is úgy szerezte, hogy magával rángatott egy pacsuli és fokhagymaszagú partnert, amely mellett az akkori parfümje jól hatott. A későbbi, számára váratlan kudarcok után stratégiát változtatott. Magának egy aránylag neutrális, erőt és fiatalosságot idéző parfűmöt választott, de ellenfeleire fújt folyamatosan orrfacsaró bűzöket.Ez aztán bevált. Úgy gondolta, hogy ezzel az illat - témát egyszer és mindenkorra lerendezte. Egy - két emlékeztető bűzfelhő a számban összezsugorodott ellenfélre, a saját parfüm meg csak az erőt asszociálta, amelytől a táborából időnként érkező egyéb szagok meg se érződnek. A pénzről meg régóta úgy tartják, hogy nincs szaga.

És akkor itt ez az alattomos vereségszag. Megfoghatatlan. Annyi mindenféléből árad, aminek semmi köze egymáshoz. És amiből korábban nem áradt. Sőt. Aminek kipárolgását erővel még jóra is lehetett fordítani. Meg mintha ezen felül a félelem szaga se érződne annyira a kisemmizetteken és a hibázókon. A megvert külső ellenség manipulál valamit? Vagy a megvert belső ellenség kotyvasztott volna ki valami váratlant? És már nem éreznék rajtuk a régi bűzt, akkor sem, ha újra szórjuk rájuk? Mi csak nem válhattunk visszataszítókká! Csak nem azt érzik rajtunk, hogy erőnk fogytán és már kendőzni se tudunk? Elő a vegyészeinkkel! Hozzuk az új , tuti győztes parfümjeinket! Aki kér, kap belőle! Aki nem, arra is ráfújjuk!

2012. december 10., hétfő

Rossz kormányzáshoz szokott lakosság

Mi is az a rossz kormányzás? Mihez képest? Mivel mérhető? Ezek mind jogos kérdések. De Magyarország esetében bármilyen módon próbálkozunk megválaszolására, ugyanarra az eredményre jutunk.

Mindenekelőtt itt a puszta tény: az a lakosság, amely az államszocializmus időszakában (de azt megelőzően is) nem tapasztalta meg, hogy szavazataival elküldheti az aktuális kormányt, a rendszerváltás után mindegyik kormányát leváltotta. Egy kivételével, de abban az esetben a nagy népszerűségvesztés hónapok alatt bekövetkezett. Lehet erre azt mondani, hogy a választópolgárok, mint a gyerekek éltek a kezükbe adott eszközzel. De csak lehetne: ugyanebben az országban a polgármesterek újraválasztása, esetenként többszöri újraválasztása egyáltalán nem ment ritkaság - számba.

Adódik egy másik kézenfekvő viszonyítási alap is. A rendszerváltás ígérete az volt, hogy egyre inkább fel fogunk zárkózni a szomszédos Ausztriához. Mind a mindennapos tapasztalat, mind a statisztikai elemzés azt mutatja, hogy ennek az ellenkezője történt. Lehet erre azt mondani, hogy a cél eleve irreális volt, meg azt, hogy a fokozódó lemaradást nem indokolt közvetlenül a kormányok tevékenységének tulajdonítani. De minden fínomabb elemzés eljutna oda, hogy a kormányok nem használták ki potenciális lehetőségeiket és esetenként az ellenkezőjét tették annak, amit tenniök kellett volna.

Magyarország külső megítélése és tőkevonzó képessége már nem mutat ilyen egységes elmarasztalást az egész időszakra nézve. A 90-es években Magyarország jobbára pozitív példa és vonzó befektetési célpont volt a régióban. Ez a 2000-es években változott meg és mára kiugróan negatív a megítélésünk.

Szakemberek készítettek ilyen - olyan elemzéseket arról, hogy egy adott tématerületen milyen volt az ország teljesítménye. A különféle szempontú és időpontú elemzések összaldója ugyanolyan lehangoló, mint a nem szakszerű vélekedésé.

Tegnap került nyilvánosságra a TÁRKI közelmúltban végzett retrospektív vizsgálata az 1990 utáni kormányok lakossági megítéléséről. (Index 2012.dec.10. 18,09 ). Egy ilyen vizsgálattal szemben is a módszertani kifogások légióját szokás előhozni, ha nem tetszik az eredmény. Azt azonban első ránézésre meg kell állapítanunk, hogy az általános elmarasztaló vélemények nagyon érzékeny belső differenciáltságot is mutatnak. Ugyan mindegyik kormány összmegítélése az iskolai 3-as osztályzat alatt marad, a Horn kormány teljesítményét közel ugyanannyian tartják jónak, mint rossznak, enyhe az elmarasztalók többsége az Antall és a Bajnai kormány esetében is. Két kormány megítélése kiugróan negatív: Gyurcsányé és még azt is felülmúlóan a jelenlegi Orbán - kormányé.

Ha ezek után az is ismételten kiderült, hogy az országban politika- és politikus - ellenes a közhangulat, azon nincs mit csodálkozni és nem lehet érte a lakosságot elmarasztalni. Hiszen nagyon differenciált érvelés húzódik meg mögötte, hogy az egyéni tapasztalatokat, a saját életkörülmények abszolút és relatív alakulását akár ne is vonjuk be a vélemények alakulásába - noha nyilvánvalóan lényeges, esetenként a legfontosabb tényezőről van szó.

De mi következik mindebből? Az, hogy a magyar lakosság nem vár többé "megváltást" egy következő kormánytól. Nem adja könnyen a szavazatát és nem tartja választójogát kiemelkedő értéknek. Ez magyarázza a közvéleménykutatásokon a sok véleményt nem nyilvánítót, a bizonytalant abban a tekintetben, hogy egyáltalán  elmenne-e szavazni. És ez magyarázza annak passzív fogadtatását is, ha módszeresen korlátozni akarják a választójog egyszerű gyakorlását, ha a trükkök százait találják ki és foglalják törvénybe, alkotmányba, hogy a jelenlegi kormányt a kialakult közhangulat ne tudja leváltani. De az is következik a fentiekből, hogy a politika negatív közmegítélése távolról sem sommásan  differenciálatlan. Valóban szabad választásokon a jövőben sem lenne kétséges a rosszul kormányzó garnitúra elzavarása. És csodavárás nélkül is rászavaznának arra a pártra, amelyiktől az aktuálisnál jobb kormányzást remélnek.

Hasonló lenne a lakosság attitűdje EU tagságunkkal kapcsolatban. A korábbi nagy várakozásokat bizonyos csalódás, kiábrándulás váltotta fel. De ha reálisan szembesítenék a választópolgárokat azzal, hogy mi várna rájuk akkor, ha valahogy kívül kerülnénk az EU-n, aligha kétséges, hogy a túlnyomó többség a maradásra voksolna.

Vagyis ha baj van a magyar közhangulattal és mentalitással - és baj van! - az nem jelenti azt, hogy a "csendes többségnek" ne lenne a helyén az esze.

2012. december 9., vasárnap

A diákhitel társadalmi funkcióváltása Magyarországon az utóbbi években

A diákhitel kiváló eszköz a felsőoktatás demokratizálására megbízhatóan működő piacgazdaság és kikezdhetetlen jogállamiság keretei között. Aki be akar iratkozni egy felsőoktatási intézmény valamilyen fakultására, az egyfelől meg tudja becsülni, hogy annak eredményes elvégzése milyen életkereset - többletet ígér számára, amely fedezetet jelent többek között a diákhitel törlesztésére is. Másfelől azt is kalkulálni tudja, hogy a diploma megszerzése milyen várható költségekkel fog járni számára (kieső kereset, szállás-és megélhetési költségek, az adott diploma piaci értékéhez szabott tandíj és a kapható ösztöndíjak egyenlege különféle felsőoktatási intézményekben) és hogy a diákhitel mennyiben jelent kedvezményes kondíciókat az egyéb felvehető bankhitelekkel szemben.Ilyen feltételek mellett mindenki racionálisan kalkulálhatja, hogy tudja-e vállalni a tanulást támogató családi háttér nélkül, illetve, ha személyes okokból nem akarja igénybe venni családja anyagi támogatását. További előnye ilyen körülmények között a diákhitel tömeges elterjedésének, hogy a hallgatók a felsőoktatásban nem eltartottak, akik védekeznek a tanulmányi kötelezettségeik ellen, hanem megrendelők, akik pénzükért mennél jobb és több szakmai felkészítést szeretnének kapni és ennek megfelelően korrigálják szükség esetén a kurrikulumukat is.

Az utóbbi években ezek a szükséges feltételek Magyarországon sorra-rendre felszámolódtak. Kalkulálhatatlanná vált, hogy milyen diploma milyen mértékben növeli az elhelyezkedési lehetőségeket és a várható jövedelem - többletet. Kiszámíthatatlanok a hallgatóra váró képzési költségek, azoknak nincs köze a piaci viszonyokhoz és ezen felül még az intézményekbe való bejutás, a kurrikulum és az elhelyezkedés szeszélyes és önkényes állami beavatkozás - sorozat martalékává is vált. Arra sincs garancia, hogy a diákhitel kondíciói a hitel felvételekor és visszafizetésekor folyamatosan meg fognak felelni a szerződésben rögzítetteknek.

A magyar lakosságnak a hitelfelvételhez, eladósodáshoz való viszonya is alapvetően megváltozott az utóbbi években - függetlenül a diákhitelek speciális problematikájától. Az a fajta általános optimizmus, ami a lakás-és áruhitelek, illetve a személyi kölcsönök felvételét korábban kísérte - a visszájára fordult. A tömeges fizetésképtelenség, a csődök, árverések, kilakoltatások érthetően a hitelfelvétellel kapcsolatos óvatosságot, vagy akár fóbiát váltottak ki, különösen a hosszú lejáratú hitelek esetében. Ez érthető módon a diákhitelek számára is megváltozott társadalmi környezetet jelent.

Mindennek ellenére kényszerűségből sokan igénybe veszik és igénybe fogják venni a diákhitelek különféle formáit. Csak éppen ennek társadalmi tartalma változott meg. Ma az semmiképpen nem jelenti sem a felsőoktatás demokratizálásának, sem pedig minőségi javításának eszközét. Ahhoz, hogy ez valamikor a távolabbi jövőben ismét helyreálljon, a viszonyok kiszámíthatóságának és a jogbiztonságnak kell helyreállnia és tartósan fennmaradnia.

2012. december 8., szombat

Egy Fb. hozzászólásom a kormánypolitikáról a közfeladatot ellátó privatizált cégekkel

Fogalmatok sincs pártunk és kormányunk politikájának lényegéről. Addig szorongatják a közfeladatot ellátó privatizált cégeket, amíg azok kénytelenek lerohasztani a szolgáltatásukat és utána közmegelégedésre visszaállamosítják azokat. Attól kezdve minden mozdítható pénz baráti zsebekbe vándorol - a szolgáltatás meg marad lerohadt állapotban. De most már nemzeti a cég, vagy a nemzeti tőke tulajdonába került.

2012. december 7., péntek

A helyzet kilátástalan, de nem komoly

Ezzel a szöveggel karikírozták a Monarchia szokásos hadijelentéseit az I. világháború idején.. (Szemben a némettel, mely szerint a helyzet komoly, de nem kilátástalan.) A történelem ismételni látszik magát. Ha lefosztjuk a politikai maszlagokat a kormány és az ellenzék helyzetértelmezéséről,a jövőre vonatkozó utalásairól, erősen osztrák típusú szövegekkel találkozunk. A sötét jövőt kormányoldalon a mindenféle rendű és rangú ellenségek majdani támadásainak, az ellenzéki oldalon a kormány katasztrófapolitikájának tulajdonítják. Elháríthatatlannak állítják be a drasztikus életszínvonal - romlást, de ugyanakkor igyekeznek nem kelteni pánikot.Ez utóbbi sikerül is, mert találkozik a lakosság többségének irtózásától, hogy szembenézzen azzal, ami van, de méginkább azzal, ami lesz.Morogni lehet, bűnbakokat szidalmazni lehet, még rémképeket is fel lehet festeni, csak attól mentsen az isten, hogy az derüljön ki valahogy, hogy itt és most tenni is kéne valamit. A kormány, nem törődve a realitásokkal, tündérmeséket ígér valóságos tervek helyett, az ellenzék meg reményteli kormányváltást, de hozzáteszi, hogy ez a mindenre elszánt kormány úgyse fogja megengedni, hogy szabad választásokon leváltsák.

A lakosság létminimum alatt tengődő része.egyik napról a másikra igyekszik túlélni azt, ami adatik, nem foglalkozik annak a luxusával, hogy mi lesz. Aki belenéz a kútba és elborzad, az - ha tud - megy külföldre, de ha nem tud, akkor is ezt a jövőt tervezi gyerekeinek, unokáinak. A többi meg abban a szentenciában bízik, hogy úgy még nem volt, hogy valahogy ne lett volna. Belekapaszkodik kisebb bajokba, semhogy a nagyobbakba kelljen belegondolnia..Mindenki megkapja az alibihoz a segítséget a médiától: ki a kormánypárti ádázkodásban, ellenségfalásban, ki az ellenzéki önismétlő kritikai elemzésben, ki pedig a depolitizált kereskedelmi csatornák monotonon érdekfeszítő pótlékaiban. Mindez olyan masszává áll össze, hogy nem tud olyasmi történni, ami heves, tömeges és tartós tiltakozást váltana ki.

S hogy hová vezet mindez? Régi magyar történelmi tapasztalat, hogy minden fontos dolog úgyis az országhatárokon kívül dől el. Miért lenne ez épp most másképp? Arról aztán majd értesülünk, hozzon az bármit is. De egy mentségünk biztos lesz: nem mi tehetünk róla.

2012. december 5., szerda

2013 az igazság éve lesz

2012 a kivárás éve volt. Azzá tette az USA elnökválasztási harc szoros volta: nem lehetett tudni, hogy a világ vezető hatalmában bekövetkezik-e politikai fordulat. Azzzá tette az előrejelzett kínai (bizonytalan hatású) generációváltás következményeinek mérlegelése is. Európában sem lehetett tudni, hogy a centripetális vagy a centrifugális erők nagyobbak -e. Kérdés volt az is, hogy a megvalósításhoz egyre közelebb kerülő iráni atomfegyver vált-e ki megelőző katonai csapást, vagy sem.

Sok kérdés azóta se dőlt el, de az kirajzolódott, hogy sem a gazdaságban, sem a politikában nincs hajlam a konfliktusok kiélezésére. A halogatás és a tompítás a domináns törekvés. A szándékot tekintve aligha lesz változás az új évben. Kérdés, hogy mit érlel a halogatás.

A gazdaságot tekintve viszonylag egyszerű a helyzet: a konfliktuskerülés fő eszköze a fedezet nélküli pénzkibocsájtás volt. Ez félig sikeresnek bizonyult: tompította a potenciális konfliktusokat.Félig azonban nem. A piac a többletpénzt nem a majdani fellendülés előhírnökének tekintette és ezért nem indult meg beruházási boom. Ez előrevetíti, hogy a pénzbőségnek nem lehet más következménye, mint az infláció. A kiáramlott pénz "megfogása" szigorú monetáris politikával ugyanis akkora válságot robbantana ki, amit senki nem vállal. Kérdés, hogy a világ egésze és ezen belül egyes nagyrégiói hogyan tudnak adaptálódni az inflációs környezethez.

Ebből a szempontból Európa van a legsérülékenyebb helyzetben. Kimondták, hogy a problémák intézményi reform nélkül nem kezelhetőek eredményesen. Az intézményi reformoknak viszont bizonytalan a politikai támogatottsága. E miatt aligha valószínű, hogy az Unió kibírna még egy év időhúzást. Vagy a nagypolitika szánja el magát elhatározó - sikeres, vagy kevésbé sikeres - döntésekre, vagy az élet számolja fel a statusquót és akkor az intézmények lesznek kénytelenek futni a nélkülük zajló események után.

A magyar kormányhatalom sajátos módon szinte elsőszámú haszonélvezője volt a 2012-es halogató évnek. Minden ésszerű előrejelzést megcáfolva a nagyok pénzkibocsájtása, az ennek révén célját nem találó többletpénz révén Magyarország hitelekhez jutott, amelyből működése folyamatosságát biztosítani tudta. Árat természetesen fizetett érte a gazdasági visszaesés, a versenyszféra foglalkoztatottságának csökkenése, a foglalkoztatottak életszínvonalromlása formájában. 2013-ban azonban már lehetetlen, hogy az unortodox gazdaságpolitika változatlanul Szüz Mária kötényének biztonságát élvezhesse. Akárhogy is forduljanak a folyamatok és az események az EU-ban és a világban, Magyarország arra predesztinált, hogy az elsők között itt következzen be az igazság pillanata. Ki kell derüljön: az eddigi gazdaságpolitika és ezen túlmenően az egész eddigi politika tarthatatlan. A krízist követő lehetséges forgatókönyvek azonban a találgatás kategóriájába tartoznak, ezért racionálisan nem lehet ezeket mérlegelni. Ám azoknak, akik politikai ambíciókat dédelgetnek magukban, múlhatatlanul szükséges, hogy könyvtárak és tárgyalószobák mélyén felkészüljenek a krízisre és annak lehetséges kimeneteleire, különben bekövetkeztekor készületlenül csak a vesztes oldalon találhatják magukat.

2012. december 4., kedd

Államfüggő lakosság 2

Amit 2012. nov.9.-én bejegyzésemben a témáról írtam, az félreérthető, ezért kiegészítésre szorul.


Ez az írás is akaratlanul táplálhatta azt az igen elterjedt tévhitet, hogy a magyar lakosság államfüggő voltát az államszocializmusból lehet magyarázni. Korántsem! Az I. világháború a hátországban is felborította a civil viszonyokat: behívás, hadiszállítók, anyagkiutalások, áruhiány stb. A háború elvesztése, a forradalmak,és az ellenforradalom, a diktált új határok, a menekültek tömege, a jegyrendszer, az infláció stb. mind közvetlenül kiszolgáltatottá tette a lakosságot a nagypolitikának és az nem tudott társadalomként viselkedni. A stabilizáció és konszolidáció rövid periódus volt, de az is a revíziós ideiglenesség állandó hangsúlyozásával a háttérben történt. Majd jött a világgazdasági válság, a háborús felkészülés, a visszacsatolások, a zsidótörvények - mindez illuzórikussá tette azt, hogy a társadalom autonóm lenne. A II. Világháborúról, a német megszállásról, a holokausztról, a nyilas uralomról, az ország hadszíntérré válásáról, a civil lakosságot és a magángazdaságot rángató parancsuralomról az újabb háborús vereségről, a megszállás első időszakának személyes kiszolgáltatottságáról csak mint az autonómianélküléség eszkalálódásáról, az állam közbeiktatódásának gombamódra szaporodásáról lehet beszélni. A háború utáni koalíciós időszakot is az jellemezte, hogy a fontos dolgok "fentről" jöttek.  A pozitívumként és negatívumként fogadott dolgok egyaránt. Az államszocializmus csak mindennek rendszerré szervezését, a régenről maradt,a szerves fejlődésre visszavezethető sporadikus enklávék szisztematikus felszámolását jelentette.

Az egész korszak-sorozatot a szolidaritás nagyfokú hiánya, a kollektív védekezés meg sem kísérlése jellemezte. Egyéni menekülőutak és különbékék, besúgások és feljelentések. A hozzátartozók, barátok büntetése (ritkán: jutalmazása) a közelállók valóságos vagy konstruált "tetteiért", az őket érő besorolásokért. Így az államfűggőséget hektikus 100 év alakította ki, ezért illlúzió annak gyors felszámolhatóságában reménykedni.

2012. december 3., hétfő

Élet az Unión kívül

Ne gondoljunk ezúttal azokra a magyar állampolgárokra, akik úgy nem értenek egyet Orbán rendszerével, ahogy az van. Próbáljunk összeszedni néhány evidens következményt, ami az Unión kívül kerülés után Orbán híveit és a közömbösöket minden bizonnyal azonnal, vagy egyhamar érné.

1., Elvesztenénk az EU-s támogatásokat, az egyetlen forrást, amiből ma fejlesztés folyik az országban.

2., Az országhatár egycsapásra tényleges határ lenne mind a személyek, mind az áruk számára. Útlevéllel és vízummal utaznánk, áruinkra vámot és kvótákat vetnének ki.

3., Értelemszerűen ugyanez vonatkozna a határon túli magyarokra is, ha Magyarországra akarnak utazni vagy szállítani.

4., Érvényét vesztené számtalan Uniós és kétoldalú megállapodás, ami helyett kezdeményezni kellene újakat, amiket a többi fél vagy megköt, vagy nem, de ha igen, akkor is diktálhatná a feltételeket.

5., A forint helyzetét újraértékelné a piac és egyoldalúan döntene róla.

6., A Magyarországon működő külföldi cégek újragondolnák  magyarországi működésüket annak foglalkoztatási és adóbevételi következményeivel együtt.

7., Politikai szempontból azonnal újra összeállna a hajdani Kisantant, aminek keretében közösen alakítanál ki Magyarországgal a diplomáciai kapcsolataikat, a katonapolitikájukat, a gazdaságpolitikájukat.

8., Magyarország teljesen eszköztelenné válna a határokon túli magyarokat érintő különféle intézkedésekkel kapcsolatban.

9., Az EU más országaiban dolgozó magyarok válaszút elé kerülnének és késztetve lennének tartózkodási helyükön állampolgárságért folyamodni.

10., Kétségessé válna NATO tagságunk is.

11., Az integrációból való kikerülés számos azonnali kiadással járna az eddig közösen ellátott funkciók nemzeti keretek közötti pótlásának szükségessége miatt.

12. Energetikai helyzetünk is azonnali újrarendezést igényelne mind a szállítókat, mind a tranzitvonalakat illetően.

A sort bárki tovább folytathatja. Mindez a problémasor akkor is aktuálissá válik, ha nem Magyarország lép ki az Unióból, vagy kizárják onnan, hanem akkor is, ha egy nagyobb bomlási folyamat révén kerül az ország az Unión kívülre.

2012. december 2., vasárnap

Két 1956-tal kapcsolatos rejtély banális, mégis a közvélekedést felülíró megoldása

1., Mindmáig viták folynak arról, hogy kik és milyen céllal rendezték 1956.okt. 25.-én a Parlament előtti vérengzést a fegyvertelen tüntetők ellen, melynek "mellékeseménye" volt pár méterrel arrébb az ELTE Történettudományi Kara delegációjának bezárt kapukkal, majd lövésekkel fogadása az MDP székháza előtt, aminek következtében I. Tóth Zoltán dékán meghalt, Hanák Péter combsérülést szenvedett, a hosszúlábú Kató István, illegális kommunista pedig Kanadáig futott. A részleteiben nehezen rekonstruálható eseményt azonban mindenképpen magyar belpolitikai kontextusban magyarázzák és cinikus provokációnak tartják.

A valóság alighanem sokkal banálisabb.Az előző nap Budapestre érkezett, a szovjet politikai csúcsot képviselő Szuszov és Mikojan, valamint cseppet se utolsó sorban a szovjet állambiztonság főnöke, Szerov tábornok az adott időpontban az MDP Akadémia utcai székházában tartózkodtak. Személyük biztonságáról gondoskodás a forrongó városban a szovjet hadsereg és megmaradt magyar segítőik kiemelkedően fontos feladata volt Mégpedig topográfiai adottságokból adódóan rendkívül bonyolult feladat. Ebbe a képbe kerültek bele ártatlanul a békés tüntetők, illetve a tárgyalni akaró történész delegáció. A különlegesen védett személyek biztosítására kirendeltek minden bizonnyal elvesztették az idegeiket.

2., A Nagy Imre per kivégzettjei között kissé outsidernek számít Gimes Miklós. Csak lazábban tartozott az első vonalhoz, mint a többiek. Ezért halálra ítélése, kivégzése érthető módon külön magyarázatokat indukál. Ennek két ismert szála van: személye "statuálás", üzenet bizonyos köröknek, vagy pedig a perekben, kivégzésekben kulcspozícióban lévő szovjet (a háttérben a visszatérni akaró Rákosival) és magyar szereplők személyes motívumaiból magyarázandó. Elsősorban Kádár Jánoséból.

Adódik azonban egy igen kézenfekvő más magyarázat is. 1956. okt.29.-én Gimes éles, asztalborogatáshoz közeli szóváltásba keveredett Nagy Imrével és főleg belügyminiszterével, Münnich Ferenccel az AVH azonnali feloszlatásának kérdésében. Münnich a konfliktust annyira komolyan vette, hogy másnap utasítást adott Gímes őrizetbe vételére - amire azután nem került sor. Így Münnich "bűnösségi rangsorában" Gímes igencsak kiemelkedő helyet foglat el, mégpedig nem valami személyes ellenszenv okán, hanem a hatalom kérdésében kritikus pillanatban elfoglalt állásfoglalása miatt. Márpedig tudnivaló, hogy Hruscsov eredeti jelöltje az ellenkormány vezetésére Münnich volt, aki maga helyett Kádárt ajánlotta, ami aztán nem kis huzavona után meg is valósult. Münnich Kádár első helyettese (felettese?) és a Fegyveres Erők minisztere lett. Szavának súlya nem kétséges a főbenjáró perekben - akár maradt róla dokumentum, akár nem.

                                                          *

A két példa nem valami öncélú amatőr történészkedés akar lenni. Különösen nem érdemi hozzászólás az akkori történések értékeléséhez. Hanem a figyelem felhívása arra, hogy ha ma a szemünk láttára történő dolgokat naturalisztikus módon interpretáljuk a számunkra adottnak tűnő kontextusban, mindig legyünk tisztában azzal is, hogy lehetséges olyan banális alternatív magyarázat, amihez hiányoznak az információink. Ezek aztán a későbbiekben vagy napvilágra kerülnek, vagy akkor sem. Ezért célszerű óvatosnak lenni a pillanatnyi tudásra alapított túl kategórikus ítéletekkel.


2012. december 1., szombat

A szenvedélyes hazárdjátékos kiszól

" A forint árfolyama a többi európai valutához hasonlóan bizonytalan lesz a következő években"- hangzott el Orbán pénteki heti áldásában. Vagyis tudja, hogy az a valószínűtlen nyerősorozat, amelyik 2012-ben folyamatosan sikerre vitte unortodox blöffölését, jövőre véget ér. Figyelmezteti azokat a devizaadósokat, akiknek kikényszerítette az árfolyamgát igénybevételének lehetőségét, hogy éljenek is vele, vagy ha nem, ne őt szídják a következnényekért, ne tőle várjanak újabb segítséget.

Azt jelenti-e ez, hogy felkészült az igazság pillanatára és meg akarja változtatni gazdaságpolitikáját? Korántsem.Változatlanul hazárdjátékban gondolkodik. Egyfelől azt reméli, hogy a forint árfolyamgyengülése nem üti át azt a gátat, amin túl a  magyar pénzügyi folyamatok kezelhetetlenné válnak. Így azután a forint romlását és mindazt, ami ebből következik, egyfelől kizárólag külföldről jövő hatásként akarja majd  beállítani, amiről a magyar gazdaságpolitika nem tehet. Másfelől azzal kívánja nyugtatni a kedélyeket, hogy ideiglenes jelenségről van szó, mert a piac már csak olyan, hogy egyszer fenn, másszor lenn.

Kétségtelen, hogy a valószínűtlenül hosszú 2012-es évi szerencsés lapjárás nem csak rendíthetetlen híveit győzte meg arról, hogy Orbán szabadságharca, pávatánca, unortodoxiája sikeres, de sok más választópolgárt is elbizonytalanított, kivárásra késztetett. A hazárdjátékos bízik benne - mást mit is tehetne -, hogy a jövő év háborgó tengerén manőverezve ismét felszínen marad néhány váratlan döntéssel. Persze minden szenvedélyrab a tudata mélyén tisztában van azzal, hogy minden összeomolhat. Csak nem gondol vele és próbálja mások figyelmét is elvonni ilyen mérlegeléstől. És közben remél. Hogy gondol-e menekülőútra is, ha bekövetkezik a fuccs, az az ő titka.