Közel 50 éve a jóléti állam koncepciója kezdett kifáradni és helyére a politikában Thatcher és Reagan nevéhez kötve a neokonzervativ fordulat lépett. A jóléti rendszer bizonyos fokú lebontásának, a deetatizálásnak, az adócsökkentésnek és a deregulációnak a növekedés és a struktúraváltások tekintetében mutatkoztak eredményei, a kárvallottaknak ígért "lecsorgó hatás" viszont kevésbé mutatkozott. Szélsőségesen megnőttek a jövedelemegyenlőtlenségek és a piaci allokáció kárvallottja a szegények mellett a középosztály lesüllyedő része lett.A gazdaságban lépten-nyomon buborékok keletkeztek és kipukkadással fenyegettek. A 2008-as pénzügyi buborék ki is pukkadt, ami váratlanul világválságot eredményezett. Kihívást jelentett a neokonzervatív berendezkedésre a nem transzparens kínai berendezkedés kiemelkedő növekedési sikere is.
Bár a 2008-10-es válságot igyekeztek nem rendszerhibaként, hanem irányítási hibaként kezelni, gyógyítása a minimális szabályozási vátoztatásokon túl szinte kizárólag a központi bankok "könnyű pénz" politikájával történt. Ez a felszínen hatásos volt a növekedés és a foglalkoztatás terén, de kiderült, hogy a rendszer nem képes elviselni a később elengedhetetlennek vélt pénzügyi szigorítást. A hagyományos elit poltikai pozíciója is meggyengült a bizalomvesztés miatt.
A bizonytalan, borulással fenyegető rendszert végülis egy exogén tényező, a koronavírus-világjárvány zökkentette ki korábbi helyzetéből. A prioritások egy pillanat alatt átmenetileg átrendeződtek és az államok és a hozzájuk kapcsolódó alrendszerek szerepe megnőtt, a tőzsdéé pedig minimalizálódott. A gazdaság számos szektora lebénult. Átmenetileg. Merthogy minden járvány egyszer végetér, akár jól, akár rosszul "kezelik", akár nem kezelik egyáltalán. De vajon mi áll helyre utána?
Naiv feltételezés, hogy a status quo ante áll helyre. Vajon embertömegek jövedelem nélkül maradnak? Ha kapnak valamilyen jövedelmet, akkor honnan és milyen jogcímen? Mit változtat a járvány tartósan a lakosságok életvitelén és fogyasztói preferenciáin? Egy ország lakói között a bizalom erősödik meg, vagy az ádáz indulatok? És a más országokkal kapcsolatos attitüd? Ezen belül a földrajzilag és kultúrálisan közeli. illetve távoli régiókat illetően? Mi lesz a sorsa a nemzetközi egyezményeknek és megállapodásoknak? Ha a nemzeti öncélúság évada jön, akkor a kínai és orosz modelből merítenek? Igyekeznek-e nysilvános jövőképeket kialakítani, vagy csak máról holnapra gondolkodnak "fent" és "lent"? Mindezek következtében nő-e a fegyverkezési hajsza és a háborús veszély? A sort folytatni lehet. Csupa kérdés, amire ma nincs válasz. De ha egyhamar nem is lesz, akkor semmi jóra nem számíthatunk.
És akkor még olyan, eddig is létező globális kihívásokat nem is említettünk, mint a fenyegető környezeti katasztrófák, a modern népvándorlás és az újabb, küszöbön álló technikai.technológiai változások társadalmi hatásai, amikre a neocon szemléletnek eddig sem volt működőképes válasza.
Totális hatalommegragadás
Itthon szerencsétlenkedés folyik az Orbán- rendszer minősítése körül. Tekintélyuralom? Diktatúra? Kemény demokrácia? Autokrácia? Elhangzanak a pro és kontra érvek és nem jutnak vele előre. Ugyanígy külföldön is folyik ez a terminológiai bizonytalankodás a politikusok és a publicisták részéről. Az Orbán - féle politika egészét sokan az EU szellemével ellentétesnek minősítik, de ennek mibenlétét nehezen tudják markánsan megragadni. Ha pedig a magyar alkotmányt és az egyes törvényeket bírálják, hosszú listák születnek a kifogásokról, amit bele lehet fullasztani egyes részletek kiragadásával előidézhető káoszba.
A rendszer pedig világosan megnevezhető: az élet minden területére kiterjedő hatalommegragadás folyik, amit egyedül az EU-s jog legkeményebb falai korlátoznak. Így nem jön szóba a halálbüntetés visszaállítása, az utazási szabadság korlátozása, a forint konvertibilitásának megszűntetése, a formális intézményrendszer egyes elemeinek teljes felszámolása és néhány más alapjog megkérdőjelezése. Lényegében ezek a kemény korlátok akadályozzák a rendszer egyértelmű minősítését is.
Ha viszont azt nézzük, hogy mi mindenre terjesztik ki a rendszer totális kontrollját, akkor a lista végtelenül hosszú. A politikai intézményrendszertől a gazdaság kulcspozícióiig, a közigazgatástól az igazságszolgáltatásig, a közoktatástól a felsőoktatásig, az egészségügytől a környezetgazdálkodásig, az egyházi ügyektől az iskolai világnézeti nevelésig, a médiától a kultúrális életig, a kiskereskedelemtől a közszolgáltatásokig, a szakmai autonómiák kiiktatásától a szakszervezeti jogok kiheréléséig, a sporttól a szimbolikus szféra egészéig a sort a végtelenségig lehet folytatni. A "foglalás" hol brutális erőszakkal, hol perfid tartuffei módszerekkel történik. De a lényeg ugyanaz: mindent a "központi erőtér" hatalma, sőt pillanatnyi szeszélye alá rendelni. Ez utóbbi, a pillanatnyi szeszély zavarja meg időnként a kiszolgáltatott, alkalmazkodni kényszerülő emberek tisztánlátását is, hogy ne kelljen folyamatosan tudomásul venniük az egy akarattal való szembetalálkozásukat.
A totális hatalommegragadás és annak leplezetlensége megbénítja az állampolgárok cselekvési lehetőségét. De megbénítja az Uniót is: szelleme és intézményrendszere nem a totális szembeszegülésre van berendezve egy ilyen elfajuló tagállammal szemben. Rémlátásra hajlamos szemlélők a mostani állapotot hosszabb időtávra is kivetítik. Holott nem nehéz belátni, hogy éppen ez a fékezhetetlen túlterjeszkedés hordozza magában a hübriszét: ilyen világgazdasági és politikai környezetben ez az irracionális túlvállalás szükségképpen végzetes karambolhoz vezet. Mennél később következik ez be, a kontár, személyes hatáskör nélküli nem hatékony csatlósuralom, a romló életkörülmények és a személyes sérelmek mind több állampolgárt fordítanak szembe magával a Hatalommal.
Amíg ez be nem következik, célszerű, hogy aki nem híve a rendszernek, lehetőleg ne csak saját nyomvonalán próbálja az általa érzékelt bajokat megnevezni, hanem közös fogalmi ernyőként helyezze bele azokat a totális hatalommegragadás világába.