Eredetileg a június végi EU csúcsnak az Únió jövőjével kellett volna foglalkoznia. Elő kellett volna vennie a felhalmozódott feszítő struktúrális problémákat, lényegi javaslatok kellett volna elhangozzanak és ki kellett volna derülni, hogy mely országokra milyen mértékben és módon lehet számítani a közös megoldások tekintetében. E helyett nagy összecsapás volt készülődőben, amelynek középpontjában a jelenleg nem is akút "migrációs válság" állt. Ennek szorgalmazója a "Brüsszel ellen" nemzetállami retorikával operáló visegrádi négyek mellett a migráció által jelenleg valóban érintett Olaszország új, anti-establuhment kormánya, de legfőképpen a Merkel megbuktatására ultimátummal próbálkozó bajor CSU volt. Ha egy maratoni hosszúságú első napon a menekült-kérdésben nem sikerült volna egy mindenki számára elfogadható kompromisszumra jutni a résztvevőknek, akkor az láncreakció-szerűen vezethetett volna német kormányválsághoz, a schengeni rendszer megrendüléséhez és végső soron magának az EU-nak a felbomlásához is. Nyilván ez a perspektíva volt az, amitől a résztvevők visszariadtak. Nem úgy Trump elnök, aki éppen az ülés alatt próbálta a francia elnököt az EU elhagyására édesgetni - és ez a fejlemény nyilván az orosz elnöknek is ínyére lett volna. Így hát megszületett a kompromisszum, amit majd ezután kell tartalommal megtölteni, ami vagy szintén kompromisszumos lesz, vagy újjászüli a viták egy részét.
Más folyó ügyekben az EU mintegy mellékesen erősítette meg a korábbi álláspontját. Újabb fél évvel meghosszabbították az Oroszországgal szembeni embargót, fenntartva a korábbi indoklást. A Brexit ügyében megerősítették az ismert tárgyalási pozíciót és Nagybritanniától várnak új megközelítést. Kereskedelempolitikai tekintetben is a régi, globális megállapodások mellett tettek hitet és azok egyoldalú megsértése esetén szimmetrikus közös választ helyeztek kilátásba. Az új költségvetésről csak a menekült-problematika kapcsán esett szó - a monetáris rendszerről és más átfogó problémákról meg egyáltalán nem.
Így tehát a fenyegető összecsapást megúsztuk. A divergáló érdekek és megközelítések azonban megmaradtak, csakúgy, mint a nagyrégió modernizációját és tartós belső békéjét garantáló reformok hiánya. Nem kétséges, hogy ezek a jövőben sorra-rendre elő fognak kerülni. De amennyire örvendetes, hogy a 27-ek nem az eszkalációra törekszenek, hanem az EU megmaradására, annyira kétséges, hogy átfogó reformokra ez a szervezet alkalmasnak bizonyul-e, vagy csak válsághelyzetben képes valahogy menedzselni a kiéleződött problémákat. Hosszabb távon fenyegeti az ENSZ sorsa, amelynek fennmaradása a konfliktusban álló felek kommunikációs kereteként hasznos, de problémamegoldó képessége enyhén szólva csekély.
2018. június 29., péntek
2018. június 27., szerda
Egy sorsdöntő EU-csúcs edlőtt
Érdemes sorra venni, mik a legfontosabb kérdések, amikben a küszöbön álló EU csúcson egyetértésre kellene jutni, ha a tagok az együttműködés szellemében és szándékával érkeznének. Tudjuk, hogy ez nincs így, de azt, ami történni fog, célszerű lesz majd ehhez az előzetes "étlaphoz" mérni.
-Milyen EU-ban gondolkoznak: változatlanban, kilépőkben, új tagokban?
-A soronlévő új költségvetési periódusban volumenében, arányaiban és mechanizmusaiban miben változzon a közös költségvetés?
-Milyen módon változzon az EU gazdaság- és kereskedelempolitikája az új nemzetközi kihívások hatása alatt?
- Milyen módon változzon az EU védelmi politikája a kialakuló új helyzetben?
-Milyen változások szükségesek az Eurozóna jövőjében, figyelemmel a külső és belső kihívásokra?
-Milyen alapkoncepció vezesse az EU-t a Brexit-tárgyalásokon?
-Hogyan változtasson az EU a bevándorlási -(ezen belül menekült-)politikáján - különös tekintettel a Schengen-rendszer jövőjére.
Első ránézésre is egyértelmű, hogy ennyi minden megtárgyalására nem lesz idő, s az is, hogy az indulatok mindenekelőtt az utolsónak jelzett tematika körül fognak kicsúsosodni. Ennek ellenére utólagos mérceként a csúcs értékelésében megkerülhetetlen lesz a fenti - nem a teljességre törekvő - problémalista, amit a csúcs történései nem szabad, hogy szemünk elől elfedjenek.
-Milyen EU-ban gondolkoznak: változatlanban, kilépőkben, új tagokban?
-A soronlévő új költségvetési periódusban volumenében, arányaiban és mechanizmusaiban miben változzon a közös költségvetés?
-Milyen módon változzon az EU gazdaság- és kereskedelempolitikája az új nemzetközi kihívások hatása alatt?
- Milyen módon változzon az EU védelmi politikája a kialakuló új helyzetben?
-Milyen változások szükségesek az Eurozóna jövőjében, figyelemmel a külső és belső kihívásokra?
-Milyen alapkoncepció vezesse az EU-t a Brexit-tárgyalásokon?
-Hogyan változtasson az EU a bevándorlási -(ezen belül menekült-)politikáján - különös tekintettel a Schengen-rendszer jövőjére.
Első ránézésre is egyértelmű, hogy ennyi minden megtárgyalására nem lesz idő, s az is, hogy az indulatok mindenekelőtt az utolsónak jelzett tematika körül fognak kicsúsosodni. Ennek ellenére utólagos mérceként a csúcs értékelésében megkerülhetetlen lesz a fenti - nem a teljességre törekvő - problémalista, amit a csúcs történései nem szabad, hogy szemünk elől elfedjenek.
2018. június 16., szombat
Játékelmélet
A II. Világháborút követően egyre szélesebb körben divatba jött a játékelmélet emlegetése. Ez kétféle értelemben is Neumann János nevéhez köthető: nem csak teoretikusan járult hozzá ennek az ismerethalmaznak a feltárásához, hanem annak a gazdaságra való alkalmazásának is úttörője volt. Maguk a kétszemélyes zéró összegű játékok egyszerű szabályszerűségeinek megismerése lehet az olvasó számára gondolatébresztő, de tágabb perspektívák, bonyolultabb technikák felvázolása nélkül aligha kapott volna nagy figyelmet a komplex, sokszereplős globalizálódó modern világban, ha az alapot jelentő folyamatos versengést nem kísérte volna a folyamatos félelem , hogy mindez végül soha nem látott kataklizmába torkollhat.
A játékelmélet divatja annak bizonyos kulcsfogalmait és alapvető felismeréseit azok körében is elterjesztette, akik nem vették maguknak a fáradságot mégoly felületes megismerésére se. Így a "kooperatív stratégia", a "win-win játék", a "racionális kockázatelemzés" nem csak a mindennapi szóhasználatba került be, hanem többé - kevésbé magatartás-szabályozóvá is vált egyéni, vállalati és kormányszinten egyaránt. Nyilván komikus túlzás lenne a globális prosperitás és a nagy háborúk veszélyének minimumra csökkenése évtizedeit ennek tulajdonítani, de a köztük lévő korrespondencia mégis nyilvánvaló.
Ha ma nem ilyen a helyzet, azt egyaránt tulajdoníthatjuk a "játszmák" precedens nélküli átalakulásának, új játszmák és új játékosok megjelenésének, annak, hogy korábban egyes szereplőket nem azonosítottak vagy érdekeiket következetesen negligálták - és még sok minden másnak. De az is kétségtelen, hogy amíg korábban a politika, a gazdaság,a katonai szféra és a média élén többségben voltak azok, akiket "megfertőzött" a kooperatív stratégia hasznosságának gondolata, az új generációban előtérbe kerültek a közvetlen, másokra tekintettel nem lévő érdekérvényesítés hívei. Minthogy ezekkel szemben egy a velük való küzdelemre felkészületlen, alkalmatlan, nem erre kiválasztott "ellenfél" áll, mind a "terepen", mind pedig a megzavarodott választópolgárok körében a "ragadozók" előretörőben vannak. Velük szemben azok érhetnek el gyors eredményeket, akik náluk erősebb háttér birtokában szintén ragadozók módjára képesek és hajlandóak fellépni.
Hit kérdése, hogy ebben a fejlemény-sorban olyan kihívást látunk-e, amelyre meg fog születni a hatásos válasz a kooperatív stratégia és a kompromisszumokra hajlás jegyében, vagy elkerülhetetlenül sodródunk a kataklizma felé.
A játékelmélet divatja annak bizonyos kulcsfogalmait és alapvető felismeréseit azok körében is elterjesztette, akik nem vették maguknak a fáradságot mégoly felületes megismerésére se. Így a "kooperatív stratégia", a "win-win játék", a "racionális kockázatelemzés" nem csak a mindennapi szóhasználatba került be, hanem többé - kevésbé magatartás-szabályozóvá is vált egyéni, vállalati és kormányszinten egyaránt. Nyilván komikus túlzás lenne a globális prosperitás és a nagy háborúk veszélyének minimumra csökkenése évtizedeit ennek tulajdonítani, de a köztük lévő korrespondencia mégis nyilvánvaló.
Ha ma nem ilyen a helyzet, azt egyaránt tulajdoníthatjuk a "játszmák" precedens nélküli átalakulásának, új játszmák és új játékosok megjelenésének, annak, hogy korábban egyes szereplőket nem azonosítottak vagy érdekeiket következetesen negligálták - és még sok minden másnak. De az is kétségtelen, hogy amíg korábban a politika, a gazdaság,a katonai szféra és a média élén többségben voltak azok, akiket "megfertőzött" a kooperatív stratégia hasznosságának gondolata, az új generációban előtérbe kerültek a közvetlen, másokra tekintettel nem lévő érdekérvényesítés hívei. Minthogy ezekkel szemben egy a velük való küzdelemre felkészületlen, alkalmatlan, nem erre kiválasztott "ellenfél" áll, mind a "terepen", mind pedig a megzavarodott választópolgárok körében a "ragadozók" előretörőben vannak. Velük szemben azok érhetnek el gyors eredményeket, akik náluk erősebb háttér birtokában szintén ragadozók módjára képesek és hajlandóak fellépni.
Hit kérdése, hogy ebben a fejlemény-sorban olyan kihívást látunk-e, amelyre meg fog születni a hatásos válasz a kooperatív stratégia és a kompromisszumokra hajlás jegyében, vagy elkerülhetetlenül sodródunk a kataklizma felé.
2018. június 8., péntek
A kifáradt mainstream
A különféle populizmusok, autokratikus tendenciák előretöréséről ellenfelei körében kezdettől fogva kialakult egy narratíva, amely azt kitűntetetten valamelyik földrajzi régióhoz köti,ahol a demokratikus tradíciók nem elég erősek, továbbá szereti direkt összefüggésbe hozni Oroszország sokrétű, eddig szokatlan eszközöket használó destruktív nemzetközi akcióival - hogy ne mondjuk, hadviselésével. Amikor pedig hasonló jelenségek a centrum országaiban ütik fel a fejüket, akkor első sorban a nyilvánosság megváltozott szerkezetéről hallunk, arról. hogy a tradícionális média egyre inkább elvesztette domináns szerepét az internettel szemben és a szociális média természeténél fogva sokkal inkább ki van téve annak, hogy hamis hírek és mindenféle obskurantizmus terjesztőjévé váljon. Tehát vagyunk mi, a derék, megbízható mainstream, amit kétes elemek mindenféle szokatlan eszközökkel folyamatosan bántanak, szorongatnak.
Ezen a narratíván olyan kivételes esetekben kénytelen túllépni a mainstream elemző és a rá támaszkodó politikus,, amikor a központi angolszász országokban kell olyan váratlan fejleményeket megmagyaráznia, mint Trump megválasztása vagy a Brexit népszavazás. Ilyenkor hallunk az ipari korszak elmúlásának veszteseiről, akik nem csak megszokott munkájukat és ehhez kötődő társadalmi pozíciójukat vesztették el, hanem relatív jövedelmi helyzetük is romlott, sőt helyenként az abszolút értelemben vett életszínvonaluk is - és ezért frusztráltak. A különféle vesztesek földrajzi koncentrációja és ugyanezeken a helyeken a populista szavazatok megugrása között is láttatják a statisztikai összefüggést.Ezen túlmenően időnként -ha nem is kellő súllyal -utalás történik a 2008-as pénzügyi válságra és annak utóhatásaira, amelyek okozói nagy tömegek elbizonytalanodásának, egzisztenciális aggodalmainak és az uralkodó elitbe vetett bizalom nagyfokú megroppanásának. A még következetesebb elemzők arra is rámutatnak, hogy mindezek a rendszer iránti bizalmat megrendítő tényezők koncentráltan jelentkeznek a fiatal korosztályokban, amelyek önálló életüket 2000 után kezdték - vagy kezdték volna - meg.
Ami viszont teljesen, vagy jobbára hiányzik a mainstream közbeszédből, az annak a kimondása és elemzése, hogy a centrum uralkodó elitje az utóbbi 30 évben kifejezetten rosszul teljesít. Utalhatunk itt az USA külpolitikájának-katonapolitikájának sorozatos kudarcaira, arra, hogy a jóléti társadalom eszméjének és praxisának feladása során az elitek nem érezték feladatuknak a társadalmi integráció megbízható új kereteinek kialakítását, hogy a nemzetközi intézmények sorra-rendre paralizálódtak a divergáló érdekek és az egységes reformakarat hiánya miatt,hogy a fedezetlen pénzkibocsájtás a középkori monarchákra hajaz, hogy mind a nagytőke, mind a kormányok hallatlanul elnézőek voltak a periférián a demokrácia és a jogállamiság súlyos fogyatékosságai iránt, ha különalkukkal primér érdekeiket biztosítani tudták.- de továbbmenve a döntéseken, illetve azok elmaradásán mindinkább úrrá lett a rövidtávú tőzsdei gondolkodásmód, illetve a kizárólag választási ciklusokban gondolkodás a távlati gondolkodás és felelősségvállalás rovására. Vagyis a virulens centrifugális erőkkel szemben nagyonis gyenge centripetális tényezők állnak, amelyeket leginkább csak az segít, hogy az egyre inkább globalizálódó mindennapos működés fenntartásában nagyjából mindenki érdekelt.
Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy mindebből bármikor összeállhat egy hatalmas krízis.S csak a semmivel alá nem támasztható optimizmus reménykedhet abban, hogy akkor majd a semmiből előlépnek széles látókörű sikeres krizis-menedzserek, akik ezen felül még nagyjából és egészéből a kialakult sokféle, nem is koordinált demokratikus játékszabályokat is be akarják és be is tudják tartani.
Ezen a narratíván olyan kivételes esetekben kénytelen túllépni a mainstream elemző és a rá támaszkodó politikus,, amikor a központi angolszász országokban kell olyan váratlan fejleményeket megmagyaráznia, mint Trump megválasztása vagy a Brexit népszavazás. Ilyenkor hallunk az ipari korszak elmúlásának veszteseiről, akik nem csak megszokott munkájukat és ehhez kötődő társadalmi pozíciójukat vesztették el, hanem relatív jövedelmi helyzetük is romlott, sőt helyenként az abszolút értelemben vett életszínvonaluk is - és ezért frusztráltak. A különféle vesztesek földrajzi koncentrációja és ugyanezeken a helyeken a populista szavazatok megugrása között is láttatják a statisztikai összefüggést.Ezen túlmenően időnként -ha nem is kellő súllyal -utalás történik a 2008-as pénzügyi válságra és annak utóhatásaira, amelyek okozói nagy tömegek elbizonytalanodásának, egzisztenciális aggodalmainak és az uralkodó elitbe vetett bizalom nagyfokú megroppanásának. A még következetesebb elemzők arra is rámutatnak, hogy mindezek a rendszer iránti bizalmat megrendítő tényezők koncentráltan jelentkeznek a fiatal korosztályokban, amelyek önálló életüket 2000 után kezdték - vagy kezdték volna - meg.
Ami viszont teljesen, vagy jobbára hiányzik a mainstream közbeszédből, az annak a kimondása és elemzése, hogy a centrum uralkodó elitje az utóbbi 30 évben kifejezetten rosszul teljesít. Utalhatunk itt az USA külpolitikájának-katonapolitikájának sorozatos kudarcaira, arra, hogy a jóléti társadalom eszméjének és praxisának feladása során az elitek nem érezték feladatuknak a társadalmi integráció megbízható új kereteinek kialakítását, hogy a nemzetközi intézmények sorra-rendre paralizálódtak a divergáló érdekek és az egységes reformakarat hiánya miatt,hogy a fedezetlen pénzkibocsájtás a középkori monarchákra hajaz, hogy mind a nagytőke, mind a kormányok hallatlanul elnézőek voltak a periférián a demokrácia és a jogállamiság súlyos fogyatékosságai iránt, ha különalkukkal primér érdekeiket biztosítani tudták.- de továbbmenve a döntéseken, illetve azok elmaradásán mindinkább úrrá lett a rövidtávú tőzsdei gondolkodásmód, illetve a kizárólag választási ciklusokban gondolkodás a távlati gondolkodás és felelősségvállalás rovására. Vagyis a virulens centrifugális erőkkel szemben nagyonis gyenge centripetális tényezők állnak, amelyeket leginkább csak az segít, hogy az egyre inkább globalizálódó mindennapos működés fenntartásában nagyjából mindenki érdekelt.
Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy mindebből bármikor összeállhat egy hatalmas krízis.S csak a semmivel alá nem támasztható optimizmus reménykedhet abban, hogy akkor majd a semmiből előlépnek széles látókörű sikeres krizis-menedzserek, akik ezen felül még nagyjából és egészéből a kialakult sokféle, nem is koordinált demokratikus játékszabályokat is be akarják és be is tudják tartani.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)