Fb. bejegyzésem egy rendszerellenzéki töprengéseiről

 Egy nem pártkötelezett ellenzéki töprengései 2021 tavaszán

Nagyon szeretnék rendszerváltást, de nem látok olyan pártot, amelyik mellé érdemesnek látnám odaállni. Ezért nagy, de nem feltétlen örömmel fogadom a "hatok" próbálkozását. Aggaszt, hogy döntésük után még mindíg sok energiát vesztegetnek az egymás közötti rivalizálásra, de kénytelen vagyok ezt tudomásul venni. Ezért sorraveszem a választások lehetséges kimeneteleit, hogy tisztázzam, mennyire kötődöm a "hatokhoz", mint csoporthoz.

Elképzelhető egy olyan ellenzéki siker, amely nem tudja legyőzni a NER-t, de megszűnteti annak kétharmados többségét. Ez engem nem boldogít, ilyen esetben nem is figyelnék oda a parlamenti történésekre.

Elképzelhető olyan kormányváltás, amelybe a hatok minimális többséget szereznek. Ebben az esetben örömöm kisebb lenne, mint az aggodalmam. Az iszapbirkózásban a gátlástalanabb fél van előnyben. Ráadásul egy ilyen küzdelem során könnyen felbomolhat a hatok egysége.

Elképzelhető a hatok kétharmados győzelme. Ez az, amiért feltétlen hívük vagyok, mert így elképzelhető, hogy még hátralevő rövid életemben egy jobb Magyarország sejlik fel. Egy ilyen helyzetben a hat párt alighanem képes lenne eltérő elképzeléseit nem kivinni az utcára.

Végül lehetséges, hogy a NER veresége esetén az Trump módjára nem csak gondolkodik polgárháborúban, hanem ki is robbantja azt. Ezt nagyon nem kívánom, de nyilvánvaló, hogy teljes mértékben a köztársaságiak mellett lennék.

Mindezek alapján egy komoly kifogásom a hatok közös választási program-készülődése ellen: nem mondják meg egyértelműen, hogy mit ígérnek egyszerű, és mit kétharmados győzelmük esetén. Pedig csak így lenne világos a választók számára, hogy hogyan érdemes készülniük a választásokra.

Nagyhatalmi pozíciókeresés

 A Biden adminisztráció hivatalba lépésével megváltozott a nemzetközi erőtér. Ennek a csapatnak - ellentétben elődjével - vannak globális ambíciói és prioritásai, amiket megpróbál érvényesíteni. Ennek részeként látható, hogy nagyobb súlyt helyez a transzatlanti kapcsolatokra nemcsak, mint a Trump, hanem mint az Obama adminisztráció. Ám az, hogy a következő években milyen lesz az USA nemzetközi pozíciója, az messze nem csak a saját törekvéseitől függ, hanem a fő riválisaiétól is.

Az ma már senki számára nem kétséges, hogy az egyetlen igazi rivális Kína. Noha Kína a Teng Hsziao Ping - féle  fordulat óta módszeresen építi a nemzetközi politikai, gazdasági és katonai pozícióját a világban, ez sokáig dominánsan együttműködésnek látszott. Sőt nem csak látszott: a 2008-ban kezdődő nemzetközi pénzügyi válság során az is volt. Az utóbbi években azonban a kínai politika látványosan expanzívabbá vált és a belső hatalmi berendezkedés is az oligarchikus modelről átváltott az ismert sztalinira. Ezzel együtt nem látni tisztán, hogy a kínai ambíciók pontosan miféle globális dominanciát céloznak meg. A Trump féle primitív világkép mellett ez csak tőlük maguktól függött. Most azonban az USA valódi ellenjátékossá vált.

Ha nem is kínai szinten, de az USA riválisa Oroszország is. Az orosz hadsereg, haditechnika és azon belül a hibrid-hadviselés globális szinten számottevő akkor is, ha a mögötte álló gazdasági és társadalmi bázis nem az. Regionális nagyhatalomként viszont nem becsülhető le és ezen túlmenően váratlanul lehetnek húzásai a globális színpadon is. Az USA újabb politikai térfoglalásában mindenképpen számolni kell Oroszországgal is.

Ha kizárjuk az irracionális atomvilágháborús elképzeléseket, amelyek általános pusztuláshoz vezetnek, akkor a most folyó "kóstolgatás" után csak valamiféle koegzisztencia képzelhető el az USA-Kína -Oroszország háromszögben. Hogy miféle, az nem megjósolható. Annál is kevésbé, mert amikor 1952-ben eldőlt, hogy nem lesz atomvilágháború, a hidegháború és az enyhülések különféle periódusai követték egymást, ami példa lehet a belátható jövőben USA-kínai relációban is. Ráadásul azóta a globalizáció olyan mértékben előrehaladt, hogy sokkal több stabil együttműködési elem vált szükségessé, amiben izoláció rövid távon is működésképtelen lenne. Vagyis a szembenállás csakis a folyamatos kapcsolattartás egyidejűsége mellett várható.

Ha háromszögről beszéltünk, az egyben azt is jelenti, hogy ha az USA nem reméli, hogy Oroszországból liberális demokráciává válik, az sem érdeke, hogy az egy tömböt alkosson Kínával. Ez viszont - szeretem.nem szeretem - annak elfogadását jelenti, hogy Oroszországnak is legyen olyan érdekszférája, amit a Nyugat is akceptál.

Ennyi a nagyhatalmakról. De mit jelent ez a közép- és kishatalmak számára? Mindenképpen alkalmazkodási kényszert. Attól függően, hogy hol helyezkednek el a térképen, nagyobbat vagy kisebbet. Ha Európára tekintünk, a legtöbbet alkalmasint a legerősebbnek, Németországnak kell engednie az eddigi világpolitikai kapcsolatrendszeréből. Pontosabban ha kialakul egy provizórikus új világrend, ahhoz illeszkedve kell majd újraépítenie a nemzetközi kapcsolatrendszerét. Ami meg a többi európai országot illeti, ha egyeztetés nélkül hintapolitikát próbálnak folytatni, illetve feladják a liberális demokrácia alapmodeljét - kemény retorzióval számolhatnak.