Próbálkoznak...

 Az új német kormány most mutatkozik be a nemzetközi színtéren. Új szereplő - eddig csak programját ismerték. Ők maguk is azt kívánják sugallni, hogy velük új kezdet lesz Európában és valamennyire a világban is. Ám partnerei és az ellenoldal is aktív szereplője ennek: saját törekvéseinek is most lehet (és kell) megfelelővé tenni a "terepet" érvényesítéséhez. Ezért markánsabb időnként a hangmegütés az eddig megszokotthoz képest.

A merkeli Németország jellegzetessége volt, hogy a nyilvános külpolitika kerülte a  a látványosságot és törekvéseit igyekezett a színfalak mögött érvényesíteni. Ennek megfelelően nemzetközi konfliktusokban nemegyszer a közvetítő szerepében tudott fellépni. A nem formális, nem állami befolyás evidens példája az utóbbi években például a kancellárnak hajdani miniszterével, az  EU Bizottsága elnökével való különleges kapcsolata. De a gazdaság és a politika (és persze a katonai elem) sajátos összefonódása jellemezte Németország kapcsolatát Franciaországgal, az USA-val, Oroszországgal, Kínával és egy sor egyéb, nem főszereplő országgal is. Ezeknek a háttérkapcsolatoknak egy része az új kormány szándéka szerint megszakad, mások újrafogalmazásra szorulnának. Tehát sokszereplős mozgás az, ami végülis a Scholz kabinet tényleges nemzetközi kapcsolatrendszerét ki fogja alakítani. Az új játéktér tekintetében azonban a diszkontinuitást tompítja, hogy Scholz az utolsó Merkel kormány külügyminisztere volt.

Az új német kormány legközvetlenebb feladata a halmozódó válságokkal működő EU megreformálása lenne - lévén, hogy az Unió legerősebb tagja. Erre számára esélyt jelent egy sor, elődjétől eltérő stratégiai és értékrendbeli megközelítése. Ám mozgástere nagyban múlik azon, hogy ki lesz a legnagyobb partner, Franciaország elnöke a választások után, így az, hogy a közös álláspont kialakításának mik lesznek a keretfeltételei. Nem egyértelmű a német várható politika az USA-val, ezen belül a Natoval és a kétoldalú kapcsolatot illetően sem. Mindkét ország érdekelt is, törekvéseivel is egybeesik ezeknek a kapcsolatoknak a megerősítése, a felhalmozódott problémák megoldása. Ám a kontinentális gondolkodásból nem tűnhetett el a Trump korszak keserű tapasztalata. Ezért a Biden adminisztráció ugyan fő vonalában megfelelő partner az új euroatlanti viszony kialakításához, ám Európa nem alapozhat ennek megkérdőjelezhetetlen voltára. Olyan Európára kell törekednie, amely egyedül is meg tud állni a lábán, ha netán egy számára megbízhatatlan, helyenként ellenséges adminisztrációt választanak meg az USA polgárok.

A nyilvánvaló ellenfelek tekintetében az eddigitől eltérő német vonalvezetés várható. Közvetlen és folyamatos kapcsolata Merkelnek Oroszországgal volt. Tudatos választás volt részéről, hogy az energiapolitikában egyértelműen kiszolgáltatta országát az oroszoknak és ezáltal közvetítő szerepbe került annak egész nyugati gázexporttal  kapcsolatos politikai manővereivel. Ez különösen akkor vált élessé, amikor a világpiaci energiaárak magasak voltak. De ugyanígy a migrációs helyzet alakulásában is függővé váltak a németek az orosz manőverektől. Nyitott kérdés, hogy ez hogyan alakul a jövőben.(v.ö. Északi áramlat 2 sorsa) És egyáltalán: a német keleti politikát és annak végeredményét követően nem a várt állapotok alakultak ki a keleteurópai régióban. Sajátos társadalmi-politikai képlet alakult ki nemcsak a volt  szovjet szatellit országokban, de még magában a volt NDK-ban is, nevezetesen, hogy a liberális demokrácia nem tudott erős gyökeret verni. Az a Németország, amely ebben a régióban gazdaságilag kedvére berendezkedett, kénytelen volt folyamatos akrobata manővereket folytatni, hogy a helyzetből fakadó politikai anomáliák ne érjék el azt a szintet, amit az ország szövetségi rendszere már nem tud elviselni. Itt a stabilizációban nyilvánvalóan ellenérdekelt Oroszország volt. Ez a folyamatos német kiegyensúlyozó szerep az új kormány hivatalba lépésével kétségessé vált. Ezzel fő aknamezővel természetesen nem merült ki a német diplomácia kényes külkapcsolatainak sora, de azok a fentieknél kisebb súlyúak. Igaz ez még a feltörekvő nagyhatalommal Kínával kapcsolatban is, ahol a pénzügyileg köztudottan sebezhető USA mellett Németországnak csak a másodhegedűs szerepe jut. Jóllehet a felforrósodott Tajvan - kérdésben közvetlenül nem érintett, de hogy milyen kényes kapcsolat ez is, azt egy politikától nagyrészt független esemény, a Covid - pandémia mutatta meg. A kialakult hosszú termelési láncokat a közlekedési tilalmak megszakították és így kellett ráébredni, hogy a globalizáció mi mindent tett függővé Kínától. Nyitott kérdés, hogy ez a felismerés milyen átrendeződéseket fog indukálni rövid és hosszútávon.

Mindebből az átalakulás által érintett összetett és az egymással szembenálló szereplőknek játékteret biztosító helyzetből ma leginkább Oroszország akciói váltak aktuálisan is megkerülhetetlenné, minthogy elérkezettnek látta az időt és a helyzetet elvesztett birodalmi pozíciójának valamelyes visszaépítésére A belorusz és az ukrán válsághelyzet olyan nyilvános  provokáció, amelyet sokan akut háborús fenyegetésnek látnak. A "Nyugat" helyzetét bonyolítja, hogy miközben megálljt akarnak parancsolni az expanziós törekvéseknek, nem akarják az oroszokat Kína vazallusává tenni.  Feltehető, hogy  a mostani konfliktus is csak látványos orosz próbálkozás és egy mindkét oldal - meg az ott élő népek - számára legalább ideiglenesen elviselhető kompromisszum a reális kilátás. Ha ezt létre tudják hozni, az már többé vagy kevésbé az új nemzetközi felállás jele, illetve eredménye lesz.

FB. bejegyzésem a magyar ellenzéki választási kampány kisiklásáról

Mégsem?

A 2022-es választásokra készülődés specifikus vonásának látszott. hogy ezúttal az ellenzékiek KIVÉTEL NÉLKÜL MINDENT alárendelnek a kormányváltás szándékának. Voltak ugyan törekvések pártérdekek jövőbeni érvényesítésére, de végülis az egyeztetés erősebb volt. Kreatív újdonságnak látszott az ELŐVÁLASZTÁS intézménye, amely mozgósítaná az ellenzéki szavazókat és a közvetlen demokrácia korlátozott lehetősége révén új szavazókat is vonzhat. Ma már látható, hogy az ÚJDONSÁG NEM VÁLT BE. Maga az a tény, hogy ez előtérbe hozta A PÁRTOK RIVALIZÁLÁSÁT (akár a jelöltek egymás elleni kampányával., akár a háttéralkukkal) SZÉTZILÁLTA A SPECIFIKUMOT, a kormányváltást, mint egyetlen célt. A közvetlen demokrácia részleges szerepe az egyéni jelöltek megválasztása során is sértődötté tett egyes pártokat a jelöltjeik "kilövése" miatt. De ez semmi a miniszterelnök-jelöltek versenyének végeredményéhez, annak hatásához képest.

Volt olyan remény, hogy a kedélyek hamar lenyugszanak és összerendeződik egy értelmes stratégiává az ellenzéki egység. Nem látni ennek jelét. Mintha belenyugodtak volna, hogy marad a NER, csak a saját pártjuk erősödjön a parlamentben és azon kívül. Ha így van, a nem pártelkötelezett ellenzéki választó csak azt mondhatja: KÁR.

Várható-e az új német kormánytól új Németország, új Európa?

Az új német kormány hárompárti koalíciós kormány lesz - domináns párt nélkül. Ezért is folytattak komoly vitát a koalíciós szerződésről, amelyet most éppen a három párt tagsága vitat meg és hagy jóvá. Következésképpen állást kellett foglalniuk mindazokban a kérdésekben, amiket az  eddigi kormány folyamatosan a szőnyeg alá söpört, társítva azokkal, amelyekben a véleményük, szemléletük gyökeresen más, mint elődeiké. Így egy olyan új Németország képe körvonalazódik, amely nem egy ciklusra szól és nem azt mérlegeli, hogy hogyan keresheti a választók kegyeit a soronkövetkező választásokon. Nemzetközi téren is - egyértelműen hitet téve Németország EU és NATO elkötelezettsége mellett- szembesíti a partnereket egy olyan, konzekvensnek szánt koncepcióval, amivel azoknak eddig nem kellett/lehetett találkozniok.Az EU és NATO korszerűsítésének és megerősítésének hívei elvben örömmel kell fogadják azt, hogy az európai kulcsországuk a folyamat élére áll és határozott koncepcióval rendelkezik.

A kérdések kérdése azonban az, hogy a deklarált német kormányprogramból mit tudnak ténylegesen megvalósítani. Vonatkozik ez elsősorban magára Németországra. S itt gondolhatunk arra, hogy a felsőház kerékkötő lehet, gondolhatunk az ellenérdekelt gazdasági és katonai körök ellenállására, gondolhatunk a világgazdaság és a világpolitika nem várt fejleményeire, gondolhatunk a német közhangulat elbillenésére, vagy egyszerűen arra, hogy a konzisztesnek gondolt program esetleges önellentmondásaira. Az ellenható tényezők mellett az is nyitott kérdés, hogy az új kormány maga milyen tehetségesen fog politizálni. Ami az EU-t illeti, ott egyértelmű, hogy vitát fog kiváltani a német elgondolás. A legkritikusabb momentum, hogy kialakul-e közös francia-német álláspont. Ha igen, akkor vagy az EU egésze számára, vagy csak az eurozóna, esetleg a megerősített együttműködésre alapozva a többsebességes megoldás jegyében sor kerül a szükséges korszerűsödésre, amelyet a bekövetkezett és a közeljövőben esedékes komplex változások követelnek meg. Ami meg a NATO-t illeti, a Biden-adminisztráció biztosan partnere lesz az új német kormánynak. De az is nyilvánvaló, hogy a NATO a jelenlegi földrajzi kiterjedésben a jövőben nehezen képzelhető el.

Mint láttuk, az új német kormány mélyreható változásokat tervez - nagyobb  időtávot és az euroatlanti térséget befogva. Ezzel szemben prompt a járvánnyal és az inflációval kell kezdenie valamit. De akármi is lesz a német kormányprogram sorsa otthon és nemzetközi tekintetben, megszületése azért kiemelkedően fontos esemény, mert nélküle Európának, mint globális tényezőnek a jövőben esélye se lett volna.

A történelem nem tanítómester

 A II. Világháború igen nagy megrázkódtatás volt a hadbanálló feleknek. Egyfelől a pusztulás mértéke, másfelől a  szövetségek jellege miatt. A tengelyhatalmak a  Szövetségesek számára a rációval nem összeegyeztethető fanatikus, erkölcstagadó axiómák alapján álltak és a gyakorlatuk is ezt követte, ugyanakkor a Szövetségesek világnézetében, praxisában egymástól olyan különbségek, sőt ellentétek mutatkoztak, amelyek enyhén szólva nem valószínűsítették, hogy egymás oldalán végig tudnak harcolni egy hosszú, sok színhelyen folyó világháborút. Ez utóbbit végülis megoldotta az előbbi: a tengelyhatalmak feltétel nélküli megadása nélkül nem volt elképzelhető működőképes békerendszer.Ám a "Soha többé!"-re még a háború alatt sötét árnyékot vetett a lakott városokra ledobott atombomba. A hidegháború és a nukleáris fegyverkezési verseny vezethetett  volna szinte egyfolytában újabb háborúhoz. Nem vezetett, mert hamar világossá vált az overkill bekövetkezése és ennek keretében a patthelyzet. Ez a veszélyes egyensúly lényegében évtizedekig kitartott alkalmasint azért, mert a volt szövetségesek ismerték egymást s így kultúrális, doktrinális különbségek miatt nem következett be közöttük olyan félreértés sorozat, amely miatt egy rosszul kitervelt háború világégéshez vezetett volna.

Eltelt húsz év, elhalványultak a világháborúval kapcsolatos történelmi tanulságok és a kubai rakétaválság kis híján nagy háborúhoz vezetett. A nyugati hadvezetés ekkor csak a saját logikája szerint volt képes  értelmezni a szovjet középhatósugarú rakétatelepítést és ha az utolsó pillanatban nem adták volna meg az esélyt, hogy hitelt adnak a szovjet magyarázkodásnak, nem kapott volna a kvázi béke egy újabb periódust.

További évtizedek alatt a nemzetközi stratégiai szembenállás erősen elmozdult a volt szövetségesek háborúval fenyegető konfliktusától, de a világ nem jutott el egy újabb világháború peremére. Nem jutott még akkor sem, amikor néhány évig egy nagyhatalom, a maoista Kína egyre inkább hasonlítani kezdett a korábbi tengelyhatalmakhoz. Ám ezt a veszélyt a belső erőknek sikerült elhárítani.Az utolsó nagy háború felejtése más formában vált és válik halálos veszélyforrássá. Megszűnt annak időben való felismerése, hogy mikor válik egy nagyobb, vagy akár kisebb ország politikai rendszere olyan nemzetközi veszélyforrássá, mint amilyen az 1930-as évek tengelyhatalmaié volt. Ez nem csoda, hiszen a politikai, gazdasági és katonai döntéshozó posztokon többször is generációcsere ment végbe azóta. Ezen túlmenően miután a mai világban egymás mellett, egymással összekapcsolódva a megoldatlan problémák tömege gyűlt föl, amiknek racionális megoldása részben nem mutatkozik, részben a választópolgárok zöme nem partner a racionális megoldásokhoz, nem is könnyű beazonosítani azokat a tanokat és törekvéseket, amelyek a destrukció elszabadulásához vezetnek. Nem könnyű, de azok szerint, akik ismerik a közel 100 év előtti történelmet, nem is lehetetlen. Ám a mai emberek túlnyomó többsége nem ismeri az akkori mesét és ezért félelmei nem ahhoz kötődnek. El lehet képedni például azon, hogy az USA választói ugyan hajszál híján, de elzavarták Trumpot, ám ebből koránt sem vonták le azt a következtetést, hogy a kérdések kérdése rendszere visszatérésének megakadályozása. Így képesek ehhez képest másod, harmad, vagy sokadrangú kérdések miatt a nagy veszélyt visszahozni. Elképedhetünk, de ettől még a történelem nem fog tanítómesterré válni.

Merre tovább, EU?

 Az EU hosszabb ideje válságban van, Ez mindenekelőtt koncepcionális, szervezeti válság. Legfontosabb szervében, a Tanácsban a tagállamok kormány-vagy államfői ülnek sok kulcskérdésben az egyhangú szavazás követelményének bilincsében. A Bizottság csak részben önálló entitás, mert a Tanács végrehajtó szerveként a mandátuma korlátozott. Mindez azzal járt, hogy az Unió sorra-rendre nem tudott válaszolni a világ változásaira és folyamatosan lemarad a világ más nagyrégióihoz képest. De ami igaz az Unióra, az fokozottan igaz a tagállamokra. A választók előtt az elitek iránti bizalom megroppant, így a tagországi kormányok ki vannak téve a választók türelmetlenségének és kiszámíthatatlanságának, Nem csoda, hogy így nem a nagy kérdések megoldása, egy a jövőre vonatkozó átfogó koncepció keresése, hanem csip-csup lokális problémák kötik le a figyelmüket, amiktől újraválasztási esélyük függ, s ezt viszik magukkal az EU-ba is. Ráadásul Európa se mentes a populista kórtól, amely az eddig konszenzuálisan a liberális demokrácia alapján álló, konszenzuskereső euroatlanti világba bevitte a flagráns nacionalizmust és a tekintélyuralom különböző formáinak mételyét.

Az EU válságának leküzdéséhez új lehetőségként ígérkezett a Parlament tagjainak közvetlen megválasztása, ami nagy legitimációt biztosít az intézmény számára. A remény részben valóra vált azzal, hogy az új Parlament valóban a Tanács ellenpólusa lett és nagyonis hajlandó alapkérdésekkel elvi alapon és jövőorientáltan foglalkozni. Munkatempója is impozáns. De beleütközik az alapszerződés biztosította vétójoggal megbénított Tanácsba. A helyzetet bonyolítja, hogy míg a választópolgárok európaszerte ragaszkodnak az integráció látványos vívmányaihoz, a közös pénzhez és a schengeni rendszerhez, az integráció további mélyítése iránt nincs választói nyomás.

Az EU sikeresen esett túl egy másik krízisen: a Brexiten. Az integráció mélyítését kezdettől fogva  ellenző Nagy-Britannia kínkeservesen végrehajtott kilépése nem mélyítette az EU válságát, hanem határozott, egységes és feladata magaslatán álló szervezetnek mutatkozott. Nem mondható el ugyanez egy másik krízis, a pandémia kezeléséről.

Az Unió lendületes fejlődését gátló vétójog megkerülésére búvópatakszerűen felbukkanó lehetőség, miszerint egyes előrelépéseket nem maga az Unió tenne meg, hanem vagy az eurozóna, vagy pedig a megerősített együttműködés jegyében a fejlett tagállamok egy csoportja. Ennek perfektuálására azonban eddig hiányzott az egyértelmű vezetőerő. Kérdés, hogy a megalakulandó és nem nagy parlamenti többségre támaszkodó hárompárti koalíciós német kormány, illetve a megválasztandó francia elnök ilyen lesz-e. A másik út az integráció számára az, hogy ha a folyamatosan blokkoló tagországokat arra szorítják rá, hogy vagy felhagynak a blokkolással, vagy távozzanak az Unióból.

Az előre vezető közös út megkeresésének halogatása eddig lehetségesnek bizonyult, csak a gazdasági, politikai és katonai szerepvesztés volt az ára. Kérdés, hogy egy lehetséges újabb gazdasági válság, egy ökológiai katasztrófa, egy újabb technikai forradalom vagy egy népvándorlás összeroppantja-e az Uniót, vagy újra életre galvanizálja.

Döntetlenek fogságában

 A tegnapi német választásokon Merkel Merkel nélküli pártja ugyan vereséget szenvedett, ám összességében azt mondhatjuk, hogy az eredmény döntetlen lett. Hárompárti koalíciónak kell alakulnia, ha nagykoalició nem jön újra szóba. A középpártok közül a Zöldek egyértelműen a szocdemek iránt mutatnak affinitást, a FDP viszont a keresztény pártok iránt. Vagyis elhúzódó koalíciós tárgyalásokra számíthatunk, amelyek kompromisszumokkal végződnek. Tehát Németországnak nem lesz olyan kormánya, amely a szükséges változásokkal bátran, program - szerűen szembenéz. Következésképpen az EU-ban sem számíthatunk rájuk a lényeges változások kezdeményezőiként és motorjaiként. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ha egy alkalmas kancellár kerül a kormány élére, akkor egy jövőbeni akut gazdasági - pénzügyi vagy egészségügyi vagy környezetvédelmi válság esetén ne állhatna feladata magaslatán és ilyen válság ne kényszeríthetne ki struktúrális változtatásokat Németországban, illetve az EU-ban. A német választás pozitívumaként kell elkönyvelnünk, hogy ha egyszer a választók láthatóan nem szimpatizálnak markáns változásokkal semmilyen tekintetben, akkor legalább ennek megfelelően  megbuktatták a szélsőséges pártokat.

Mint ismeretes, más módon vezetett  döntetlenre az USA elnök - és szenátusi választás. Ott ugyan két markáns koncepció harcol egymással; de a választók polárisan megosztottak és a győztes demokraták többsége minimális. Így a legfontosabb törvényjavaslatok átpréselése nem csak az ellenzék mindent kihasználó ellenállása miatt ütközik nehézségbe, hanem a saját párt nem elkötelezett, a félidős választásokra sandító szenátorai, kormányzói, képviselői miatt is. Ennél a fajta döntetlennél a kormányzási furfang segíthet, vagy szintén az, ha a közeljövőben válságok kényszerítik ki válaszul a különféle radikális változásokat.

A  kevésbé kulcsfontosságú országokban is megfigyelhető ez a döntetlen közeli választói megoszlás: hol az egyik, hol a másik formában. A boldogabb európai országokban ez a sokpártrendszer bonyolult formáit ölti, ahol viszont egy radikális (jobboldali) irányzat került hatalomra, ott -elnagyoltan fogalmazva - a nagy-és középvárosi választók állnak szemben a rurális vidékek választóival.

Ezeket a döntetleneket valójában egy tudomásul venni nem akart amorf veszélyérzetre adott válaszként lehet értelmezni. Az egész emberiséget fenyegeti a környezet fokozatos élhetetlenné válása. Fenyegetik az új, ismeretlen járványok. Közben egy technikai forradalom is végbemegy, amely tovább polarizálja a Föld régióit, de a fejlettebbek körében is felforgatja a korábbi munkamegosztást. Mindez azzal jár, hogy nem lehet az eddigi módon élni, amit pedig mindenki megszokott és sokan jól érezték magukat benne. Érthető, hogy az ezzel kapcsolatos félelmek és különféle reakciók juthatnak kifejezésre a mostani szavazatokban a tradicionális politikai opciók mellett.

Az euroatlanti világ korábban  gazdaságilag és katonailag globális vezető szerepet játszott Ez a múlté, de Kína nem csupán utólérte ezt a nagyrégiót szinte minden tekintetben. De ezt kihasználva kihívást is intézett ellene, amióta birodalommá alakította önmagát. Ez nem valami absztrakt atomháborús fenyegetést jelent, hanem mindennapos gazdasági behatolást és sokarcú kiber-háborút. Vannak, akik erről tudomást venni se hajlandók, vannak, akik hatékonyan válaszolni akarnak erre a kihívásra. Ez ugyan nincs tematizálva a különféle választási csatákban, de a háttérben kétség kívül ez is meghúzódik a politikai szférában és a választók egy részénél.

Összefoglalva tehát a sok döntetlen erősen megköti a politikai szféra kezét, amely iránt - különféle, nem részletezendő okokból - a közbizalom szintje is alacsony. Így aztán  meg kell várnunk a különféle kríziseket és azokra kell a politikai tényezőknek és a lakosságoknak jól vagy rosszul válaszolniuk.

Két választás Európában

Azt nem lehet mondani, hogy a 27-ek EU-jában az történik, amiben a két nagy - Németország és Franciaország - megállapodik, de azt igen, hogy ellenükre semmi lényeges nem történhet. Feltéve, ha valóban egyetértenek. Ha azonban nem, akkor az EU gyakorlatilag akcióképtelen. Eddig a Merkel - Macron páros az egyetértésnek azt a fokát megvalósította, amellyel az EU igen kockázatos kihívásokat, mint pl. a Brexit megrázkódtatások nélkül átvészelt, ám az egyetértés nem volt olyan fokú, hogy az EU régóta esedékes reformját legalább együtt körvonalazták volna.Jelenleg mindkét "nagy" választások előtt áll. E miatt az EU sok lényeges tekintetben béna kacsa és a kötélhúzás a Tanács és a Parlament, illetve a Bizottság és a Parlament között folyik.

 Jelenleg az időben közelebbi választás kimeneteléről csak annyit tudhatunk, hogy Németország politikáját a jövőben nem a merkeli örökség fogja meghatározni. Alighanem négy párt közül háromnak kell koalícióra lépni a stabil kormányzáshoz, de hogy melyik kerül a négy közül ellenzékbe, azt előre nem tudhatjuk. Azt meg még kevésbé, hogy az új kormány milyen Uniós politikát fog folytatni. Az azonban látható, hogy a pártok választási versengésében nem az uniós kérdések állnak a középpontban, így kizárható, hogy rövid távon Németország előállna markáns kezdeményezéssel. Más kérdés, hogy ha közben bármilyen válsághelyzet alakulna ki, arra hogyan, mennyire kezdeményezően fog az új német kormány válaszolni. Az mindenesetre szinte kizárható, hogy bármilyen politikai extremitást képviselne.

Még ennyire sem előrelátható a 2022-es francia elnökválasztás kimenetele. Macron pártjának összeomlásából nem következik az újraválasztás kizárhatósága, de egyelőre túl sok az elnökaspiráns,  így nem tudhatjuk, milyen irányzatot fog képviselni a majdani kihívó. Az a mai közhangulat alapján majdnem kizárható, hogy a hagyományos értelmezés szerint valamilyen politikai szélsőség képviselője kerülne az Elysée palotába. De közben még bármi történhet a világban, s ha ilyesmi nem is zavar bele a kampányba, akkor se tudható, hogy az új elnök a nemzeti, vagy az európai problematikát fogja előtérbe állítani. Minthogy az új francia adminisztráció hivatalba lépésekor van esély arra, hogy a német politika, s ezen belül a német Európa-politika megformálódik, Macron újraválasztása esetén azonnal megindulhat a francia-német egyeztetés, új elnök megválasztása esetén erre alighanem tovább kell várni.

Ha a két választást  az Unió szempontjából szemléljük, abból az következik, hogy rövid távon a béna kacsa állapot kikerülhetetlen. Optimális esetben a Parlament az, amelyben nem csak elszigetelt kérdésekben alakul ki elsöprő többség, hanem ebből összeáll egy koherens agenda, amelyre a Tanácsnak válaszolnia kell. A Bizottság jelen állapotában ebben csak epizodista, S az, hogy a Tanácsban - amelynek két legnagyobb súlyú tagja a német kancellár és a francia elnök - lesz-e egy lehetséges parlamenti "csomagra" fogadókészség 2022 után, az nagyrészt a két választás eredményétől függ - külön külön és együttvéve.

Motto ehhez a bloghoz

Figyelmeztetés!

Világossá szeretném tenni bejegyzéseim, netán blogom néhány tucat olvasója számára, hogy nem tudom, milyen korunkban az igazán jó világ. Nem is hiszem, hogy ez valahol is meg fog valósulni.

Számomra lényeges különbség van a mindenkori kisebb és nagyobb rossz között.Van ugyan olyan, hogy a kisebbik rossz kövezi ki az utat a nagyobbikhoz, de ez nem általános szabály.Kérem, ezt lássátok a bejegyzéseim mögött, nem többet. Meggyőzni senkit se akarok, csak együtt gondolkodni azokkal, akik amúgyis többé - kevésbé hozzám hasonlóan látják a dolgokat.

Fb. bejegyzésem Afganisztán tanulságáról

Vajon a NATO vezető körei

az afganisztáni kudarc után rájönnek-e, hogy geopolitikájukhoz érdemes lenne szociológus,etnológus és valláskutató szempontjait is meghallgatni a tervezés során?

Miért lehet a mai, felgyorsult világban is nyári uborkaszezon a nagypolitikában?

Lehet, hogy a kérdésre a legbambább válasz a leginkább megfelelő : a nagypolitika főszereplőinek és szerteágazó apparátusaiknak is szüksége van évente a pihenésre. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a szövetségesek és ellenfelek is ugyanakkor nyaralnak, különben bármikor mindenütt mozgósítani kellene akár az egész masinériát. S a világ mai állása szerint az északi félgömb nyara erre a lassúbb járatra a leginkább alkalmas. Ebben az évben speciális ugyan a helyzet, hogy a Covid.járvány produkálhat olyan helyi szituációkat, amelyek komolyabb állami beavatkozást igényelnek és amelyeket a helyi politikai elit kell mérlegeljen és eldöntsön - de ez sem zavarja meg a nyarat jobban, mint a helyi aszályok, áradások, erdőtüzek.

Természetesen nincs szó arról, hogy a nagypolitikai uborkaszezon mindenre kiterjedne. Vannak igen lényeges folyamatos "üzemek" is, továbbá az elhatározott nagyobb politikai változtatásoknál a munka derekát célszerű akkor végezni, amikor a villódzó napi események nem kavarnak bele a nagy projektekkel foglalkozók munkájába -s - nem utolsó sorban azoknak az elemző és döntéselőkészító csoportoknak célszerű az uborkaszezon alatt kidolgozni azokat a politikai csomagokat, amelyeket azután a politikusok ősszel bontanak ki.

Idén némileg más a helyzet Magyarországon. A kormány a közelmúltban élezett ki nemzetközi politikai konfliktusokat, valamint jövő tavasszal itthon választások lesznek. Ezért heves propagandaháborúba kezdett abban a nem alaptalan reményben, hogy a takaréklángon üzemelő ellenfelei nem fognak hasonló vehemenciával miatta a pástra lépni.

A magyar kormány számára a következő ősz amúgy is jelentős kihívásokat tartogat. A geopolitikailag legfontosabb USA adminisztráció alighanem leltárt csinált az első félévéről és finomhangolja azokat a lépéseket, amelyeket otthon és a Föld különböző régióiban meg akar tenni az otthoni félidős választásokig. Ez a magyar kormánynak nem sok jót ígér. Az EU vezető államában, Németországban pedig esedékesek a választások, amelyeknek bármi is az eredménye, az eltérő helyzetet produkál az eddig megszokott és gátlástalanul kihasznált kapcsolathoz képest.

Ám még a nagypolitikai kivételt jelentő Magyarország polgárainak is (a Covid negyedik hullámának árnyékában) az idei, szokatlanul meleg nyár az uborkaszezont jelentette. Méginkább azokban az országokban így volt ez, ahol sem a helyi politika, sem a járvány nem zavarta meg a nyarat. Hogy aztán mindenkire várjon az ősz - az eddig nem pontosan körvonalazódott politikai, világgazdasági és járványügyi felhőivel - netán viharfelhőivel.

Tempó és demokrácia

 Nem kétséges, hogy a gazdaság,a haditechnika, és a mindennapi élet  különféle elemeinek változásai  folyamatosan felgyorsultak és a korábbinál sokkal komplexebbé váltak. Aki ezt a tempót fel tudja venni, az általában jól jár, aki nem, az kiszorul. Ez azzal jár, hogy gyors döntéseket kell hozni és azokat maradéktalanul végre kell hajtani.

Ezzel szemben ott áll a politikai rendszer, A demokratikus államok - egy lassúbb tempó körülményei között- olyan optimális döntésre törekedtek, amelyek nem csak  jók legyenek, de egyben a különböző érdekcsoportok és tágabban a választópolgárok is elfogadják, Az alkotmány, az intézményi rendszer és annak hivatali rendszere erre épült fel, Ez pedig nyugodt és viszonylag stabil körülményeket feltételez és ebben a változások lassan; hosszas procedúra eredményeképpen jönnek létre. Ha közben a világ megváltozik, akkor a kétféle követelmény ellentmondása a végrehajtó hatalmon csattan. Az kerül olyan helyzetbe, hogy gyors, olykor radikális döntések lennének szükségesek, de a súlyok és ellensúlyok rendszerében ezek szinte lehetetlenek.

Lenne ennek az ellentmondásnak demokratikus megoldása, ha a különféle erők képviselői összeülnének és megállapodnának, hogy a berendezkedés alapvető megváltoztatása nélkül hogyan lehet szabadabb kezet adni a végrehajtó hatalomnak. E helyett a végrehajtó hatalom első számú embere szokta szelídebb vagy durvább eszközökkel tágítani a mozgásterét - nyilvánvalóan a többi szereplő rovására. Alternatívája ugyanis az, hogy kerüli a konfliktust és csak a következő választásokra koncentrál, nem törődve azzal, hogy ez országára nézve milyen következményekkel jár.

Egy állam végrehajtó hatalmának első embere nem csak erőszakosan képes magának szabadabb kezet szerezni, hanem úgy is, hogy ugyan mellőzi a hosszú egyeztetési szakaszokat, de minden fontos erőcsoportot, intézményt meg tud győzni arról , hogy igaza van a látszólag határsértő döntéseiben. A gyakoribb eset azonban az autokratikus irányban való elmozdulás. S ezt vagy azért támogathatja az állampolgárok többsége, mert életkörülményei javulnak, vagy azért, mert az autokrata vezető olyan médiaviszonyokat teremt és olyan demagógiát alkalmaz, amely a választót az ő szavazójává teszi.

Mindebből általános tanulság, hogy a világ tempójának felgyorsulását, mint alapvető tényt tudomásul kell venni és így azt is, hogy a végrehajtó hatalmak mozgásszabadságának növekedni kell. Ezért azoknak a politikai és civil erőknek, amelyek élesen szembenállnak az autokratikus tendenciákkal, ma már nem a klasszikus hatalommegosztást és annak procedúráit kellene védeni illetve visszakövetelni, hanem olyan megoldásokat kellene kidolgozni (megfelelő szakemberek bevonásával) és népszerűsíteni, amelyek szabadabb kezet adnak ugyan a végrehajtó hatalomnak, ugyanakkor hatékony intézményi és lakossági demokratikus kontrollt is biztosítanak felette.

Mert nem venni észre az átalakulást...

 Szögezzük le, hogy folyik a világrend átalakulása, de azt különböző okokból nem venni észre. Ha más nem, a világjárvány megszakította az élet szokásos folyását és olyan magatartásokat; intézkedéseket kényszerített ki államoktól, államszövetségektől, cégektől,családoktól, egyénektől, amelyekre korábban nem gondoltak, nem is tartottak volna elképzelhetőnek. Ám ezeket szinte mindenki rendkívüli helyzetnek tartotta,ami előbb-utóbb végetér. S utána vissza lehet térni a korábbi viszonyokhoz.

S valóban, ahogy sorra-rendre visszavonják a járvánnyal kapcsolatos korlátozásokat, sokan a régi módon próbálnak visszaállni a "régihez", ami egyes makrogazdasági mutatók szerint sikerrel is jár: a GDP alakulása (az egyik előzetes forgatókönyvnek megfelelően) V alakot, gyors visszapattanást mutat világszerte. Ugyanígy az egyének, családok pótolják az elmaradt beszerzéseiket, keresik a nyaralási lehetőségeket stb. Ehhez képest másodlagos, hogy ma is érvényben vannak egyes korlátozások, hogy számolni kell a járvány újabb hullámainak lehetőségével, hogy egyes cégek közben tönkrementek és megszűntek, megszokott termelési láncok átalakultak. Minthogy a járvány nem okozott olyan felismerést, hogy egyéni és társadalmi léptékben a jövőben másképp kellene élni, nem látják fenyegetőnek a járvány alatt megugrott eladósodást és a növekedő számottevő inflációt sem.

A legfelső politikai szférában ugyan tisztában vannak vele, hogy a "réginek" számos eleme már a járvány előtt is komoly elmozdulásokat mutatott és változásokat érlelt meg, amiket csak fokozott és részben transzformált a rendkívüli közjáték, törekvéseikben megmaradtak a korábbi offenzív vagy defenzív koncepcióiknál. Szó sincs olyan tárgyalássorozatról, amely újra akarná rendezni a nemzetközi viszonyokat. Ám ez nem jelenti azt, hogy a változások ígéretes vagy fenyegető lépéseinek moraja ne hallatszódna be hozzájuk mind hangosabban.

Mindebből az következik, hogy a régihez való visszatérés csak átmeneti és közelesen várható, hogy mind az országok, országcsoportok, mind az egyének és családok újabb tektonikus változások zónájába kerülnek. Hogy aztán ez kit milyen viharos vagy kevésbé viharos formában fog érinteni, az nem látható előre. Az azonban megkockáztatható, hogy mennél erősebben kötődött egy egyén, vállalkozás, állam a régebbi korszak folytathatóságához, annál drámaibban fogja megélni a bekövetkező technikai, éghajlati, gazdasági, politikai és katonai átalakulást.

Fb. bejegyzés a Huxit jóslatokról

 Észnél legyünk a huhogásban

ÚJabban az aggodalmas béljósok az értelmetlen és agresszív megnyilatkozásokból azt olvassák ki, hogy a Conducator ki akarja vezetni az országot az EU-ból. A béljósok elfelejtik, hogy nem a lelkét (ha van ilyen) kell elemezniük, hanem a titkolt forgatókönyvét. Közben elfelejtik azt is, hogy a Brexit során mennyi témában kellett, hogy megállapodásra jussanak a felek és ennek során az EU-ból hiányzott a büntető szándék, Egy Huxit esetén lenne ilyen. Persze lehet egyezmény nélkül is kilépni. Az meg azonnali államcsőddel jár.

Tehát lassan a testtel!

1Judit Patachich

Átalakulás - de nem venni észre

 A Covid-járvány végetért - avagy nem ért véget. A világgazdaság V alakban visszapattant, mint ha végetért volna. De hogy aztán ennek árnyékában kik véreztek el, milyen korábbi termelési láncok hogyan módosultak, azt csak a közelállók látják - s lehet, hogy ők se átfogó módon. Hasonló a helyzet a politikában: nem látszik markáns átrendeződés, sok az egymást keresztező törekvés, s hogy mindez egy átalakulás kezdő szakasza-e, vagy minden marad a régiben, annak megítélése perspektíva kérdése. Rákapcsolt a fegyverkezés is, de annak céljai, mögöttes forgatókönyvei se egyértelműek. A  titkosszolgálatok kiterjedt tevékenységéről ne is beszéljünk,

Ha a nagyhatalmakat nézzük, az nyilvánvaló, hogy Kínának van terve a világ átrendezésére, de ez  az ottani szokásoknak megfelelően nem nyilvános. Ezzel ellentétben az új USA adminisztráció meghirdet nagyléptékű terveket, de ott meg azt nem lehet tudni, hogy saját szenátusa ebből mint tud megakadályozni vagy eltéríteni, illetve a szövetségesei miben mennyire hajlandók partnerei lenni, illetve szélső esetben szövetséges partnerek-e még egyáltalán. Az sem világos hogy az USA és Kína hogyan képzelik és hogyan tudják majd megvalósítani a mindkettőjük által kívánt koegzisztenciát és sokrétű szembenállást egyidejűleg.

A katonai világhatalom Oroszország jövője még bizonytalanabb. A lépésenként haladó expanziv érdekszféra-politikájukat aligha fogják úgy folytathatni, hogy a nemzetközi sakktáblán nem köteleződnek el vagy a Nyugat, vagy Kína mellett. Az előbbi esetben az európai expanzióról, az utóbbi esetben  az önálló nagyhatalmi státustól kell elbúcsúzniuk.

A középhatalmak közül bennünket kitüntetetten az EU jövője érdekel. Az elég világosan látszik, hogy mennél erősebb a nemzetállami nosztalgia a tagállamokban, annál radikálisabban fel kell adni a középhatalmi aspirációkat. Ez utóbbit csak az integráció továbbvitelével lehet remélni, ami egyébként a kontinens lakói életszínvonalát tekintve is a kedvező irány. Ugyanakkor nincs az asztalon olyan integrációs terv, amely a fő tényezők körében elfogadottnak lenne tekinthető. Nyitott az a kérdés, hogy a szorosabb integráció a jelenlegi EU egészére vonatkozna-e, vagy annak csak egy erre leginkább kész államcsoportjára. De az se egyértelmű, hogy a pénzügyi-gazdasági egységfolyamathoz a politikai, a katonai és a tudományos terület milyen mértékben zárkózik fel. S az is döntést igényel, hogy az európai integráció erősen az USA-hoz kötődjön-e, vagy ambiciózusabb módon a több befektetést igénylő egyenlő partneri viszonyra törekedve alakuljon.

Számunkra, magyarok számára egy bennünket közelről érintő tesztkísérlet mutatja meg, hogy valójában merrefelé van alakulóban az európai integrációs folyamat. A magyar kormány az integráció elért szintjét visszafordító jövőre, a nemzetállamok Európájára tett javaslatot. S ezt a túlnyomó többség nem egyszerűen elzárkózva, hanem irritáltan elutasítólag fogadja.

FB. bejegyzésem a magyar kormány által kiváltott sinofóbiáról

 Kitűnő a magyar kormány sinofóbia-keltésből

Az országban nem volt sinofóbia. Ugyan egy szűk kisebbség száz éve próbál rémületet kelteni a "sárga veszedelemmel" kapcsolatosan, de ezt a túlnyomó többség úgy tekintette, mint egy szélsőséges szekta hülyeségét. A kínai immigráció sem keltett semmiféle animozitást. A közönség szívesen fogadta a szaporodó távolkeleti étkezőhelyeket is.

A kormány politikai U-kanyarjai sem váltottak ki heves ellenreakciókat. A Putyin zsoldjába álló politika nem ütközött népi russzofóbiába az ismert történelmi múlt ellenére sem. De nem váltott ki különösebb ellenhatást a kínai szolgapolitika sem, amikor még csak a kétes tartalmú és titkolózással ővezett Belgrád - Budapest vasútegyezmény született meg. Ezt fordította meg a Sinofarm-úgy kezelése. Maga az a tény, hogy az EU-s beszerzésekkel szemben a kormány kínai vakcinát szerzett be, vegyes fogadtatásra talált. De az a mód, ahogy titkolózva és erőszakosan kényszerítették rá olyanokra, akik idegenkedtek tőle, visszahatásként erős bizalmatlanságot keltett nemcsak a kínai vakcina, hanem általában a covid oltással kapcsolatban. Amit csak felerősítettek azok a hírek, hogy a drága saját pénzen elvégeztetett antitest-vizsgálatok gyakran nem mutattak ki védettséget.

Ám ez még mindig csak a kínai oltással szembeni ellenérzést jelentette, de korántsem sinofóbiát. Ebbe a közegbe robbant be a Fudan - ügy. Itt is a titkolózás és az erőszakosság lépte át a tűrési küszöböt. S hogy a kormány erre az egyezmény megsértése esetére durva kínai retorziókat helyezett kilátásba, olaj volt a tűzre. S ezt "hitelesítette" a kormány EU-s vétója kínai témában és a kínai diplomácia idétlen reagálása a Diákvárosért tartott tüntetésre. Mindez együtt kialakította azt a képet, hogy Kína gyarmatosítani akar bennünket, aminek saját érdekében a magyar kormány alájátszik.

Ezzel a sinofóbiával mostantól számolni kell. Ahhoz a magyar és a kínai politikában fordulatra van szükség, hogy ez ne mélyüljön tovább, majd idővel a feledés homályába vesszen.

Miért Putyin és Erdogan

 Biden első európai útja elnöksége során a G7 ülésére vezet. Az előzetes program szerint külön fog találkozni Putyinnal és Erdogannal. Miért épp velük?

A Biden - adminisztráció meghirdette, hogy -szemben a megelőző három adminisztrációval, amelyeknek ez a térség nem volt prioritás- újjá kívánja építeni az euro-atlanti szövetséget és a NATO-t. Ezek annak idején a Szovjetúnióval szemben  létrehozott szövetségek voltak. Funkciózavaruk akkor hatalmasodott el, amikor azt remélték, hogy idővel Oroszország is liberális demokráciává fejlődik. Ez a remény meghiúsult és Oroszország egyre inkább fenyegetést jelent az USA európai szövetségesei számára, sőt egyéb hasonló manőverek mellett az USA elnökválasztásába is be kívánt avatkozni. Célszerűnek látszik személyes találkozáson tisztázni, hogy milyen módon lehetséges békés egymásmellett élés Oroszország, illetve az USA és szövetségesei között, továbbá milyen álláspontot követ Oroszország az USA és Kína szembenállása esetén. Természetesen akár sikerül kölcsönösen elfogadható alapot találni, akár nem, a találkozó tanulságai mindenképpen bázist jelentenek az USA új geopolitikájának kialakításához ebben a térségben.

Nem kisebb a jelentősége a Törökországgal való viszony újrafogalmazásának sem. Törökország NATO tag, de Erdogan egészen más országot alakított ki, mint amelynek elnöke lett. Míg korábban a Nyugat szövetségese volt, most -fínoman fogalmazva - őnálló nagypolitikai tényező kíván lenni hangsúlyos iszlám jelleggel. Ha ez így marad, a korábbi NATO értelmét veszti. Ezért egy személyes találkozó segíthet tisztázni, hogy hogyan kell legalább informálisan, de lehet, hogy formálisan is átfogalmazni az USA déleurópai és közelkeleti politikáját és ezen belül a NATO-t, hogy Törökország valódi helyzete egyértelművé váljon.

Teljesen nyilvánvaló, hogy ezeknek a találkozóknak az eredményei, következményei közvetlenül érintik Magyarország kül- sőt belpolitikai mozgásterét is. Minthogy az az eddigi viszonyokra,  azok aktív kihasználására épült, egy bármilyen átrendeződés közvetlenül kihat arra, hogy ilyen földrajzi és gazdasági adottságú ország a jövőben mit tehet és mit nem.

Fb. bejegyzésem az újgyarmatosításról

 Újgyarmatosítás

Megnyilvánulásait kerülgetjük, mint macska a forró kását. Így terminusként sincs használatban, nemhogy körüljárására, definiálására kísérlet történne. Pedig égetően szükséges lenne, hogy szakszerű viták (sorozata?) eredményeképpen többé-kevésbé azonosan értelmezve bekerüljön a szakmai- és a köznyelvbe. E nélkül sok esemény, politikai szándék értelme rejtve marad, vagy továbbra is tág tere lesz a félreértelmezésnek- legyen az szándékos, vagy pusztán felületes.

Fb. bejegyzésem a magyar ellenzék dilemmáiról

Nincsen rózsa tövis nélkül

Az ellenzék előremutató újításnak tartja az előválasztást. Úgy véli, hogy a választó ezt úgy fogja tekinteni, hogy van szava a jelöltek kiválasztásába, őszintén megmutatja, hogy itt nagy koalícióról van szó és normális körülmények között a pártoknak nagyonis meglenne az önálló profiljuk, programmuk, az előválasztás mozgósítja a szavazókat, eredményesen kiszűri az alkalmatlan jelölteket. Higgyük el nekik, hogy ez így igaz. De nem tagadható a tövis sem. Hónapokig a választó egymás elleni elegánsabb vagy kevésbé elegáns harcokat (vagy éppen riasztó mutyikat) lát a majdani szövetségesek között. Nélkülöznie kell bő fél évig azt a közös arculatot, tematizálást, ígéreteket, amire szavaznia kell majd. Mindez a pillanatnyi hatalomnak kínál számottevő lehetőséget, hogy ott szítson konfliktust, ahol akar, úgy zilálja szét a közös programot és mondandót, ahol eszébe jut, ezzel elszürkítve az ellene folyó kampányt és megtarva tematizálási fölényét.

Ha már az ellenzék elkötelezte magát az előválasztások mellett, ezt nem vonhatja vissza.De a pártelnökök tanácsának eminens dolga lenne rendszeresen értékelni, hogy hogy állnak az előzetes elképzelések és ha a tövisek zavaróan nagyok, folyamatosan ellengőzt adni ezek vadhajtásai visszaszorítása érdekében és a súlyt a közös megnyilvánulások felé terelni már ebben a periódusban is.

Bármennyire is rühelljük és csúfoljuk a NER papagálykommandóját, egy választás megnyeréséhez ennek elegánsabb formája nélkülözhetetlen,

Járvány és olimpia

 Japánban most szigorítottak a járványügyi védekezésen. Más se hiányozna nekik, mint hogy a világ minden részéből a legkülönbözöbb vírusvariánsokat hurcolják be hozzájuk egyszerre. Ilyen körülmények között, ha megtartják is az olimpiát, emberfeletti biztonsági  szervezéssel lehet csak korlátozni próbálni a veszélyt, ami mind a versenyzőknek, mind a nézőknek rendkívüli kényelmetlenségeket okoz. Mindezek alapján a japán orvosok az olimpia lefújását követelik a kormánytól és a lakosság masszív többsége is ellenzi a megrendezést. Nyilván a japán kormány is tisztában van azzal, hogy ami pozitívumot a megrendezéstől eredetileg remélt, az nagyrészt tárgytalanná vált. Mégsem tett semmit az egyszer már elhalasztott játékok végleges törlésére. Az ellentétes érdekek egyelőre erősebbeknek látszanak.

A NOB számára a játékok folyamatossága önérték - ennek több oka van, amit felesleges részletezni. A versenyzők rengeteg energiát beleadtak a felkészülésbe, amely kárbaveszne, ha nem tartanák meg az olimpiát. Három év múlva már alkalmasint túlnyomórészt más versenyzők lennének esélyesek. Továbbá a nemzetközi élsportnak hiányozna az a vonzerő, amivel a játékok újabb gyerekkorosztály tömegeit vinnék az edzőterembe.

Ám valószínűleg a sportvilágnál nagyobb nyomásgyakorló az üzlet. Egy törölt olimpia esetén nem csak rengeteg remélt haszon megy füstbe, hanem az eddigi ráfordítások is eltűnnek. De nagyrészt nem nyomtalanul. A hiteleket és a biztosítási díjakat könyörtelenül behajtják, ami a sport-biznisz költségvetését világszerte évekig fogja terhelni.

Mindezt figyelembe véve nagy teszt a világnak, hogy végülis megtartják-e az olimpiát és ha igen, annak milyen kézzelfogható következményei lesznek. Az élet- és egészségvédelem bizonyul-e erősebb szempontnak, vagy az üzlet és a látvány. Ilyen formán a kérdés messze túlmutat szűkebb tárgyán, minthogy a döntésre és mindarra, ami utána következik világszerte milliárdok figyelnek különböző intenzitással és mélységben. És vonnak le belőle tanulságokat a maguk számára a tudatosság különböző szintjein.

A Covid vizsga

 A pandemia világszerte felborította az élet szokásos menetét szinte az egész Földön. Tette ezt maga a betegség is, tették a különböző országokban meghozott járványügyi döntések, előírások, továbbá annak különféle tovagyűrűző hatásai. Az egyének, kiscsaládok az új helyzet okozta - hangsúlyozottan átmeneti - viszonyokhoz alkalmazkodtak, mások a vírus láthatatlansága, megfoghatatlansága miatt is makacsul próbáltak ragaszkodni régi életvitelükhöz és ellenségüknek tekintik azokat, akik a járványra hivatkozva korlátozni akarják őket.

Vizsgahelyzetbe kitüntetetten a hatóságok, az egészségügyi intézményrendszerek, a pandemia által érintett tudományágak és a gyógyszergyártók kerültek. Azt, hogy kik hogyan vizsgáztak, azért nem lehet kimondani, mert egyrészt még nincs vége a járványnak, másrészt annyira tarka a kép és annyi a megítélési szempont, hogy tudomásul kell vennünk. az érintettek  - alappal, vagy alap nélkül - folyamatosan ítélkeznek, valamint, hogy az utókornak lesznek szintetikus verdiktjei, amelyeket nem ismerhetünk.

A gyógyszergyártás az, amelynél már most körvonalazódik a vizsgaeredmény. A laikusok számára is világossá vált, milyen széles spektrumon folyik a kutatás és ha egy specikfikus termék szükséglete megjelenik (jelen esetben a covid-vakcináé), akkor hallatlanul gyorsan képes a szakma új termékeket produkálni. Természetesen felépítésének megfelelően: a gyógyszergyárak egymással szakmailag és üzletileg versenyezve teszik ezt,akár teljesen más megközelítések nyomvonalán. Ugyanakkor ez az összességében jó bizonyítvány a "közönség " nézőpontjából tűnthet káosznak és kétségeik felerősítőjének.

Ha a gyógyszergyártás látványos eredményei se feltétlenül növelik a közbizalmat, fokozottan áll ez a járvány elleni küzdelem  többi szereplőjére, amelyek együttesen egy komplex teret alkotnak.  Ezért aztán az sem egyértelmű, hogy a járvány és válság utáni időre a korábbi státus visszaállása lebeg a szemek előtt, vagy belátják, hogy lényeges  változások szükségesek egy biztonságosabb  élet érdekében.

Ebből a szempontból kitüntetetten érdekes az USA példája. Megalapozottnak látszik az a vélemény, hogy az elnökváltásra éppen azért került sor, mert a régi szisztéma látványosan alkalmatlannak bizonyult a pandémia kezelésére, s ugyanakkor a járvány véget vetett a "minden jól halad" illúziójának. Az új adminisztráció pedig a gazdasági és társadalmi  reformterveihez megerősítést lát abban, hogy  a jövőben ilyen váratlan és exogén katasztrófákkal szemben ezek révén  eredményesebben lehet majd fellépni. Ha erről a választópolgárok elég nagy részét is sikerül meggyőzniük, akkor a piacgazdaságnak az eddigitől eltérő modelje valósulhat meg a Covid-vizsga után, ami kihathat más régiók múködésmódjára is.

Fb. bejegyzésem egy rendszerellenzéki töprengéseiről

 Egy nem pártkötelezett ellenzéki töprengései 2021 tavaszán

Nagyon szeretnék rendszerváltást, de nem látok olyan pártot, amelyik mellé érdemesnek látnám odaállni. Ezért nagy, de nem feltétlen örömmel fogadom a "hatok" próbálkozását. Aggaszt, hogy döntésük után még mindíg sok energiát vesztegetnek az egymás közötti rivalizálásra, de kénytelen vagyok ezt tudomásul venni. Ezért sorraveszem a választások lehetséges kimeneteleit, hogy tisztázzam, mennyire kötődöm a "hatokhoz", mint csoporthoz.

Elképzelhető egy olyan ellenzéki siker, amely nem tudja legyőzni a NER-t, de megszűnteti annak kétharmados többségét. Ez engem nem boldogít, ilyen esetben nem is figyelnék oda a parlamenti történésekre.

Elképzelhető olyan kormányváltás, amelybe a hatok minimális többséget szereznek. Ebben az esetben örömöm kisebb lenne, mint az aggodalmam. Az iszapbirkózásban a gátlástalanabb fél van előnyben. Ráadásul egy ilyen küzdelem során könnyen felbomolhat a hatok egysége.

Elképzelhető a hatok kétharmados győzelme. Ez az, amiért feltétlen hívük vagyok, mert így elképzelhető, hogy még hátralevő rövid életemben egy jobb Magyarország sejlik fel. Egy ilyen helyzetben a hat párt alighanem képes lenne eltérő elképzeléseit nem kivinni az utcára.

Végül lehetséges, hogy a NER veresége esetén az Trump módjára nem csak gondolkodik polgárháborúban, hanem ki is robbantja azt. Ezt nagyon nem kívánom, de nyilvánvaló, hogy teljes mértékben a köztársaságiak mellett lennék.

Mindezek alapján egy komoly kifogásom a hatok közös választási program-készülődése ellen: nem mondják meg egyértelműen, hogy mit ígérnek egyszerű, és mit kétharmados győzelmük esetén. Pedig csak így lenne világos a választók számára, hogy hogyan érdemes készülniük a választásokra.

Nagyhatalmi pozíciókeresés

 A Biden adminisztráció hivatalba lépésével megváltozott a nemzetközi erőtér. Ennek a csapatnak - ellentétben elődjével - vannak globális ambíciói és prioritásai, amiket megpróbál érvényesíteni. Ennek részeként látható, hogy nagyobb súlyt helyez a transzatlanti kapcsolatokra nemcsak, mint a Trump, hanem mint az Obama adminisztráció. Ám az, hogy a következő években milyen lesz az USA nemzetközi pozíciója, az messze nem csak a saját törekvéseitől függ, hanem a fő riválisaiétól is.

Az ma már senki számára nem kétséges, hogy az egyetlen igazi rivális Kína. Noha Kína a Teng Hsziao Ping - féle  fordulat óta módszeresen építi a nemzetközi politikai, gazdasági és katonai pozícióját a világban, ez sokáig dominánsan együttműködésnek látszott. Sőt nem csak látszott: a 2008-ban kezdődő nemzetközi pénzügyi válság során az is volt. Az utóbbi években azonban a kínai politika látványosan expanzívabbá vált és a belső hatalmi berendezkedés is az oligarchikus modelről átváltott az ismert sztalinira. Ezzel együtt nem látni tisztán, hogy a kínai ambíciók pontosan miféle globális dominanciát céloznak meg. A Trump féle primitív világkép mellett ez csak tőlük maguktól függött. Most azonban az USA valódi ellenjátékossá vált.

Ha nem is kínai szinten, de az USA riválisa Oroszország is. Az orosz hadsereg, haditechnika és azon belül a hibrid-hadviselés globális szinten számottevő akkor is, ha a mögötte álló gazdasági és társadalmi bázis nem az. Regionális nagyhatalomként viszont nem becsülhető le és ezen túlmenően váratlanul lehetnek húzásai a globális színpadon is. Az USA újabb politikai térfoglalásában mindenképpen számolni kell Oroszországgal is.

Ha kizárjuk az irracionális atomvilágháborús elképzeléseket, amelyek általános pusztuláshoz vezetnek, akkor a most folyó "kóstolgatás" után csak valamiféle koegzisztencia képzelhető el az USA-Kína -Oroszország háromszögben. Hogy miféle, az nem megjósolható. Annál is kevésbé, mert amikor 1952-ben eldőlt, hogy nem lesz atomvilágháború, a hidegháború és az enyhülések különféle periódusai követték egymást, ami példa lehet a belátható jövőben USA-kínai relációban is. Ráadásul azóta a globalizáció olyan mértékben előrehaladt, hogy sokkal több stabil együttműködési elem vált szükségessé, amiben izoláció rövid távon is működésképtelen lenne. Vagyis a szembenállás csakis a folyamatos kapcsolattartás egyidejűsége mellett várható.

Ha háromszögről beszéltünk, az egyben azt is jelenti, hogy ha az USA nem reméli, hogy Oroszországból liberális demokráciává válik, az sem érdeke, hogy az egy tömböt alkosson Kínával. Ez viszont - szeretem.nem szeretem - annak elfogadását jelenti, hogy Oroszországnak is legyen olyan érdekszférája, amit a Nyugat is akceptál.

Ennyi a nagyhatalmakról. De mit jelent ez a közép- és kishatalmak számára? Mindenképpen alkalmazkodási kényszert. Attól függően, hogy hol helyezkednek el a térképen, nagyobbat vagy kisebbet. Ha Európára tekintünk, a legtöbbet alkalmasint a legerősebbnek, Németországnak kell engednie az eddigi világpolitikai kapcsolatrendszeréből. Pontosabban ha kialakul egy provizórikus új világrend, ahhoz illeszkedve kell majd újraépítenie a nemzetközi kapcsolatrendszerét. Ami meg a többi európai országot illeti, ha egyeztetés nélkül hintapolitikát próbálnak folytatni, illetve feladják a liberális demokrácia alapmodeljét - kemény retorzióval számolhatnak.

Dühödt nosztalgia - versus előrelátás

A pandémia mindenkit megfosztott az elképzelt közeljövőjétől. A nagyokat is, a kicsiket is. Szűk azoknak a csoportja, akik a járványból komoly hasznot húztak - de ők tudják hogy a konjunktúrális helyzetük a járvány levonulásával véget ér, sőt egyben azt is tudják, hogy akkor majd nem a régi viszonyok állnak vissza. Aki ugyan nem húzott hasznot a pandémiából, de nagybefektető, az is kénytelen nyomon követni a világpiacot, hogy kispekulálja, hogy a válság elmúltával hol keletkezhet  számára új lehetőség. Aki tőzsdei kisbefektető, az közömbös az iránt, hogy milyen átalakulások lehetnek, mert mindig a másnapi várakozásokkal sodródik. Ám az emberek nagy tömege a korábbi életkörülményeit és lehetőségeit várja vissza, méghozzá türelmetlenül és mindezt mindenekelőtt a saját kormányától várja.

A kormányok persze innen -onnan jutnak olyan információkhoz, amelyekből következtetni lehet, hogy ez meg az a jövőben másképp lesz, de ők elsősorban a mindenkori mával vannak elfoglalva, valamint a következő országos választásokkal, hogy a választóik milyen alapon, milyen elvárásokkal fogják leadni a voksukat.  Persze ez alól vannak kivételek. Mindenekelőtt a diktatúrák és más hasonló tekintélyuralmi rendszerek, amelyek csak szélső esetben függenek a közhangulattól. De az USA adminisztráció, amely most lépett hivatalba, egyelőre saját érdekében egy négyéves perspektívában kell gondolkodjon - mégsem függetlenítheti magát a felező választásoktól Így hát a kormányoktól aligha várható, hogy nyilvánosan előálljanak olyan átfogó vízióval, amely a világgazdaság és az általános életvezetés már látható vagy egyértelműen kikövetkeztethető struktúrális defektusaira, kontrollálhatatlanná váló konfliktusaira kínálnának megoldást.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a nem nyilvános szférában -think-tankekben vagy másféle formációkban - ne készülhetnének, sőt készülnének átfogó elemzések, modelek, tervek.  Ezek természetesen eltérő kiindulópontokból és eltérő értékrend alapján készülnek. De éppen mert nem nyilvánosak, nem hathatnak közvetlenül a közgondolkodásra. Így a választások kimenetelét, a működő kormányok mindennapos tevékenységét az átfogó, megalapozott víziók alig befolyásolják. Ez lehet az oka, hogy tálentumos emberek számára a politikusi pálya nem vonzó. És persze a kígyó a saját farkába harap: egyre csökken az elitek presztizse a választópolgárok szemében.

Mindebből adódhat pesszimista következtetés a jövőre nézve, De nem feltétlenül. Az emberek különféle csoportjai ritkán kerülnek egyszerre szembe a problémák komplex összességével.  Az egyes csalódások, elégedetlenségek elviselését pedig a körülmények hatalma tudomásul vetetheti, különösen, ha a helyzetben valami jót is képesek találni, vagy úgy látják, hogy egy számukra releváns másik csoportban a helyzet még sokkal rosszabb. És érvényesülhet a közhely: Úgy még nem volt, hogy valahogy ne lett volna.

Fb. komment a romákkal kapcsolatos elképzelések újragondolásának szükségességéről.

 Népszerűtlen felvetés

Vajon nem volt hatalmas balfogás a rendszerváltás után a romákat kollektíven nemzetiségnek minősíteni? Már akkor is egy sokszorosan és bonyolult módon tagolt népességről volt szó, amelyben szinte az egyetlen közös a velük szembeni előítélet. Egy részük különféle kollektívákban él, más részük ugyanolyan individuum, mint bárki más.Újra kéne gombolni a rosszul begombolt mellényt.

Fb. kommentem az euroatlanti jobboldal egy ezidő szerint kudarcot vallott alternatívájáról

 Beszéljünk egy percre komolyan. Az európai jobboldal előtt nyitva volt az az út, hogy szembeforduljon a "hibás" antifasiszta koalícióval, amely megnyerte a II. Vh.-t és többé-kevésbé azóta is hegemon az euroatlanti világban és azonosuljon a háborúban vesztes oldal látásával. Ez a próbálkozás ezidőszerint kudarcot vallott.

Merre tovább német politika?

 Ősszel választások lesznek Németországban Sok párt indul, nem lehet tudni az eredményt és főképp azt, hogy a végén milyen szövetségi kormány alakul. Egy biztos: nem lesz ott Merkel asszony, aki évtizedeken át meghatározó személyiség volt és bizonyos következetességet jelentett.

Nem meglepő azonban, ha azt mondjuk, hogy a német politika lényegesen meg fog változni és ez nem a pártok belharcának lesz az eredménye. A világ változott meg Németország körül és erre kell válaszolni a németeknek. Mindenekelőtt a nagy testvér, az USA választott új adminisztrációt, olyat, amelyik barátibb Németországgal, mint az elődje volt, de cserébe több változtatást vár el az egyeztetett politika keretében legfőbb európai szövetségesétől. Ezt Németországnak aligha lesz lehetősége elhárítani - annál is kevésbé, mert egy ilyen váltás nem ellentétes az érdekeivel. A világ változásának másik fő ágense a pandémia és az azzal járó gazdasági válság. Szinte lehetetlen, hogy ugyanazok a termelési láncok álljanak helyre, mint amik korábban működtek. Németország alapvető érdeke, hogy az átrendeződés során előnyös pozíciókat szerezzen magának. A következő kikerülhetetlen változás-sort a folyamatban lévő technikai forradalom indukálja, amely mind a belpolitikát, mind a külkapcsolatokat változásokra, adaptációra kényszeríti. Végül a  fizikai-biológiai  környezet változásai generálnak szükségképpen változásokat.

Mindez nem ad össze egyértelmű forgatókönyvet. Lehet jó és hibás felismerések alapján sikeresen vagy kevésbé sikeresen hozni meg, illetve halogatni döntéseket. Természetesen mindezt nem következmények nélkül. Ez meghatározza a német tőke és a német politika mozgását többek között a kelet - és kelet-középeurópai térségben. Hogy ez végül milyen konfigurációt jelent, azt ma még nem tudhatjuk. De az eddig is így volt, ezután is így lesz felfogás garantáltan kudarcok.at ígér

Fb. kommentem a mérsékelt jobboldal és a jobboldali szélsőségesek szakításáról

 Európa jelenlegi és közeljövőbeli állapotára az jellemző, hogy nem csak működtetni, de reformálni is csak a mainstream képes. Ezen belül azonban nincs olyan irányzat, amely ezt egyedül képes lenne dominálni. Világossá vált, hogy ez csak a liberális, konzervatív, szociáldemokrata és zöld irányzatok mindig változó, de mindig szilárd és következetes kooperációja valósíthatja meg. Ennek azonban kulcsfeltétele, hogy egyik irányzatnak se legyenek gyanúra okot adó kapcsolatai semmilyen szélsőséges irányzattal se. Ma a mérsékelt jobb egyértelmű lépést tett ebben az irányban.

Fb,bejegyzésem 2012.ből a nyugati magaskultúra ellenségeiről

h

201otsSd2.e htfpenbcoicShSrngsuoárhr itecl2d1.  · 

Láthatóság: Nyilvános

Amit kulturaellenességnek nevezünk, az a kormánypolitika leglényegéhez tartozik

Ha a nyugati típusú magaskultúra és a körülötte lévő értelmiségi közbeszéd magas státust kap, akkor elkerülhetetlenül a politika és a tömegmédia zsürijévé válik. Ha ettől a politika és a tömegmédia (mindkettő a modern, zsigerekre alapozó, erőszakos marketing módszereire épít) szabadulni akar, akkor eleve adódik, hogy el kell jelentéktelenítenie ezt a kultúrát és közbeszédet. Ennek eszköze a különféle eszközökkel (pl. pénzmegvonással) történő marginalizálás, de lehet élni a lejáratás, a szembetámadás, nevetségessé tenni próbálás eszközeivel is.

Mindennek nap mint nap tanúi vagyunk. De ez nem esetleges szeszély, hanem a dolog lényegéhez tartozik. És ebben a populista politika és a bulvármédia természetes szövetségesek. De meg van a valóságos társadalmi talaja is.