Az új német kormány most mutatkozik be a nemzetközi színtéren. Új szereplő - eddig csak programját ismerték. Ők maguk is azt kívánják sugallni, hogy velük új kezdet lesz Európában és valamennyire a világban is. Ám partnerei és az ellenoldal is aktív szereplője ennek: saját törekvéseinek is most lehet (és kell) megfelelővé tenni a "terepet" érvényesítéséhez. Ezért markánsabb időnként a hangmegütés az eddig megszokotthoz képest.
A merkeli Németország jellegzetessége volt, hogy a nyilvános külpolitika kerülte a a látványosságot és törekvéseit igyekezett a színfalak mögött érvényesíteni. Ennek megfelelően nemzetközi konfliktusokban nemegyszer a közvetítő szerepében tudott fellépni. A nem formális, nem állami befolyás evidens példája az utóbbi években például a kancellárnak hajdani miniszterével, az EU Bizottsága elnökével való különleges kapcsolata. De a gazdaság és a politika (és persze a katonai elem) sajátos összefonódása jellemezte Németország kapcsolatát Franciaországgal, az USA-val, Oroszországgal, Kínával és egy sor egyéb, nem főszereplő országgal is. Ezeknek a háttérkapcsolatoknak egy része az új kormány szándéka szerint megszakad, mások újrafogalmazásra szorulnának. Tehát sokszereplős mozgás az, ami végülis a Scholz kabinet tényleges nemzetközi kapcsolatrendszerét ki fogja alakítani. Az új játéktér tekintetében azonban a diszkontinuitást tompítja, hogy Scholz az utolsó Merkel kormány külügyminisztere volt.
Az új német kormány legközvetlenebb feladata a halmozódó válságokkal működő EU megreformálása lenne - lévén, hogy az Unió legerősebb tagja. Erre számára esélyt jelent egy sor, elődjétől eltérő stratégiai és értékrendbeli megközelítése. Ám mozgástere nagyban múlik azon, hogy ki lesz a legnagyobb partner, Franciaország elnöke a választások után, így az, hogy a közös álláspont kialakításának mik lesznek a keretfeltételei. Nem egyértelmű a német várható politika az USA-val, ezen belül a Natoval és a kétoldalú kapcsolatot illetően sem. Mindkét ország érdekelt is, törekvéseivel is egybeesik ezeknek a kapcsolatoknak a megerősítése, a felhalmozódott problémák megoldása. Ám a kontinentális gondolkodásból nem tűnhetett el a Trump korszak keserű tapasztalata. Ezért a Biden adminisztráció ugyan fő vonalában megfelelő partner az új euroatlanti viszony kialakításához, ám Európa nem alapozhat ennek megkérdőjelezhetetlen voltára. Olyan Európára kell törekednie, amely egyedül is meg tud állni a lábán, ha netán egy számára megbízhatatlan, helyenként ellenséges adminisztrációt választanak meg az USA polgárok.
A nyilvánvaló ellenfelek tekintetében az eddigitől eltérő német vonalvezetés várható. Közvetlen és folyamatos kapcsolata Merkelnek Oroszországgal volt. Tudatos választás volt részéről, hogy az energiapolitikában egyértelműen kiszolgáltatta országát az oroszoknak és ezáltal közvetítő szerepbe került annak egész nyugati gázexporttal kapcsolatos politikai manővereivel. Ez különösen akkor vált élessé, amikor a világpiaci energiaárak magasak voltak. De ugyanígy a migrációs helyzet alakulásában is függővé váltak a németek az orosz manőverektől. Nyitott kérdés, hogy ez hogyan alakul a jövőben.(v.ö. Északi áramlat 2 sorsa) És egyáltalán: a német keleti politikát és annak végeredményét követően nem a várt állapotok alakultak ki a keleteurópai régióban. Sajátos társadalmi-politikai képlet alakult ki nemcsak a volt szovjet szatellit országokban, de még magában a volt NDK-ban is, nevezetesen, hogy a liberális demokrácia nem tudott erős gyökeret verni. Az a Németország, amely ebben a régióban gazdaságilag kedvére berendezkedett, kénytelen volt folyamatos akrobata manővereket folytatni, hogy a helyzetből fakadó politikai anomáliák ne érjék el azt a szintet, amit az ország szövetségi rendszere már nem tud elviselni. Itt a stabilizációban nyilvánvalóan ellenérdekelt Oroszország volt. Ez a folyamatos német kiegyensúlyozó szerep az új kormány hivatalba lépésével kétségessé vált. Ezzel fő aknamezővel természetesen nem merült ki a német diplomácia kényes külkapcsolatainak sora, de azok a fentieknél kisebb súlyúak. Igaz ez még a feltörekvő nagyhatalommal Kínával kapcsolatban is, ahol a pénzügyileg köztudottan sebezhető USA mellett Németországnak csak a másodhegedűs szerepe jut. Jóllehet a felforrósodott Tajvan - kérdésben közvetlenül nem érintett, de hogy milyen kényes kapcsolat ez is, azt egy politikától nagyrészt független esemény, a Covid - pandémia mutatta meg. A kialakult hosszú termelési láncokat a közlekedési tilalmak megszakították és így kellett ráébredni, hogy a globalizáció mi mindent tett függővé Kínától. Nyitott kérdés, hogy ez a felismerés milyen átrendeződéseket fog indukálni rövid és hosszútávon.
Mindebből az átalakulás által érintett összetett és az egymással szembenálló szereplőknek játékteret biztosító helyzetből ma leginkább Oroszország akciói váltak aktuálisan is megkerülhetetlenné, minthogy elérkezettnek látta az időt és a helyzetet elvesztett birodalmi pozíciójának valamelyes visszaépítésére A belorusz és az ukrán válsághelyzet olyan nyilvános provokáció, amelyet sokan akut háborús fenyegetésnek látnak. A "Nyugat" helyzetét bonyolítja, hogy miközben megálljt akarnak parancsolni az expanziós törekvéseknek, nem akarják az oroszokat Kína vazallusává tenni. Feltehető, hogy a mostani konfliktus is csak látványos orosz próbálkozás és egy mindkét oldal - meg az ott élő népek - számára legalább ideiglenesen elviselhető kompromisszum a reális kilátás. Ha ezt létre tudják hozni, az már többé vagy kevésbé az új nemzetközi felállás jele, illetve eredménye lesz.
