Fb. bejegyzésem a magyar kormány orosz-propagandájáról

 Az orosz oltóanyag

A nemzetvezető nagymértékben Putyinnal politizál - ha nem is tudjuk igazán, hogy mi okból, miben és mennyire. De ennek keretében a központi agitpropnak szüksége volt arra, hogy a korábban erősen oroszellenes szavazótáborát átprogrammozza. Ez a felméréseik szerint fő vonásaiban meglepően gyorsan sikerült is nekik. Kételkedésre az átprogrammozást illetően eddig is okot adott szavazóik változatlanul erős kötődése az EU-hoz.

Erre jön az orosz vakcina körüli lebegtetés - édesgetés - fenyegetőzés. Ami a bizalmatlanság melegágya lett - mértékadó szakmai vélemény hiányában. Ez egyrészt a mindenféle covid-oltás tömeges elutasításához vezetett, másrészt visszahozta hagyományos idegenkedést mindentől, lenézést minden iránt ami orosz.

Az agitprop kígyó a saját farkába harapott.

Fb. bejegyzésem a válságkezelésről

 Válságkezelés

Aki vezetői hatáskörben van, annak minden körülmények között bizonyítania kell. Ha rajta kívülálló okokból válsággal kerül szembe, akkor a válságkezelésből. Abból, hogy hogyan birkózik meg a válsággal és mit tesz a válság utáni világra való felkészülésért - a saját hatáskörében. De mi a saját hatásköre? Semmiképpen nem az, amit a mindenkori törvények, rendeletek, előírások megaszabnak, hanem az a tényleges mozgástér, amit neki biztosítanak, vagy ő ki tud alakítani magának. Az egyszeményes tekintélyuralmi berendezkedés esetén a hatáskor, mozgástér majdhogynem nullla. !Ez világos mindazokra nézve, akik formálisan is annak az egy személynek alárendeltjei. De belátható azokra nézve is, akik formálisan nem az alárendeltjei, mint a polgármesrerek. Ha a hatalom tényleges gyakorlóját a tényleges válságkezelés nem érdekli és végtelenül féltékeny, akkor szinte napról napra tud gondoskodni arról, hogy a polgármestereknek ne legyen mozgástere. Így Magyarországon kizárólag a főhatalom birtokosa

- aki ráadásul azért is felelős, hogy az országot, annak intézményeit milyen állapotban érte a világválság - egyedül kezeli a válságot és vizsgázik válságkezelésből.

Horror vacui ?

 Sokan nem értik, hogy az erőcentrumok miért folytatnak következetlen, elvtelennek is mondható politikát. Miért tűrnek meg a szövetségi rendszerükön - az EU esetében tagjaik között - olyanokat, akik távol kertültek a közös elvektől és normáktól és ezt nem csak nem titkolják, hanem akár provokatívan is hangoztatják, bomlasztva ezzel a belső kohéziót és a szavahihetőséget. Struccpolitika? Gyávaság? Szklerózis? Esetenként ezek a magyarázatok se zárhatók ki. De feltehetőleg van ennél általánosabb és erősebb megyarázat: a horror vacui.

A globalizált világban - kevésbé formalizált formában, mint a gyarmatosítás korában, viszont földrajzilag az egész glóbuszra kiterjdten - léteznek befolyási zónák. Ez nem jelenti azt, hogy a valahová tartozó országok, országcsoportok izolálva lennének más erőcentumoktól. Éppen azért nem, mert a világ globális. De a fontos helyeken nem kétséges, hogy mely erő ott a domináns. Önmagában az, hogy egy ország igyekszik többfelé kapcsolatot építeni és ezt kihasználni, semmiképpen se hibáztatható. Lehet azonban ezt a sokfelé kapcsolódást számtalan konkrét formában rosszhiszeműen folytatni. S itt lép be a helyben domináns centrum dilemmája: igyekezzen-e a rosszhiszeműség okozta károkat a paraván mögött esetről esetre elhárítani, vagy vigye a nyilvánosság elé az ügyet - végső esetben vállalva a szakítást is. De itt jön a bőkkenő: egy kiközösített országban azonnal megjelennek a rivális centrumok, igyekezve dominánssá válni. S magának a saját politikája következményeképpen magára hagyott országnak (a kormánynak és ha vannak erős tulajdonosi csoportok, azoknak) sincs más választása, mint választani egy új fő "patronust", hogy új helyzetben folytathassa azt, amivel korábban próbálkozott. Tehát egy kiközösítő "büntetés" valójában egy ország, országcsoport átengedését jelentené egy ellenérdekelt félnek, nem pedig olyan lyuk keletkezne általa, amitől ok nélkül fél.

Az általános esetről az euroaatlanti térség és ezten belül az EU problémáira térve előszöris azt lehet megállapítani, hogy a II. Világháború utáni viszonyok nem örökkévalóak. Már Obama elnök  külpolitikai érdeklődése is áttevődött az Atlanti-ról a Csendes Óceán térségére, Trump elnök meg a szélsőséges bilaterális elképzeléseivel egybevágóan megbízhatatlan vezetője lett a NATO-nak és fellazítója az EU-nak. Az EU előtt az az alternatíva állt, hogy vagy önmagát  önálló, mindenoldalú középhatalommá fejleszti, vagy a nagyobb erők játékszerévé süllyed - akár egyben marad, akár szétesik. Feltehető, hogy az új USA adminisztráció törekedni fog az euroatlanti térség újrafogalmazására, amihez alighanem az EU partner lesz, de talán nem felejtkezik meg a 12 éves közjáték tanulságaitól sem. Az újrafogalmazás (akár nyilvános doktrínává formálják, akár hallgatólagos megállapodás formáját ölti) egyik kulcstémája kell legyen az Oroszországgal kapcsolatos hosszútávú politika. Ennek kapcsán az EU-nak tisztáznia kell, hogy geopolitikai és kohéziós okoból meddig akar és tud még bővülni. Az azonban kevéssé valószínű, hogy vissza akarna szűkülni a mag-Európára. Ha pedig nem, akkor a Kelet-középeurópai problematikus tagállamokat aligha akarja kiszorítani az Unióból. Inkább jobban integrálni próbálja azokat - ahogy lehet.

Döntő hetek

 

Az évek óta válságban lévő EU-nak időben összetorlódott számos eddig halogatott és most új kihívásokkal (mint a pandémia és a nyomában járó gazdasági-társadalmi krízis) akut kényszerhelyzetbe hozott feladat-tömege.. Hogy még cifrább legyen a helyzet, még mostanra esik a 7 éves Uniós költségvetés elfogadásának, továbbá az első EU-ból való kilépés perfektuálásának időpontja is. És megváltozóban vannak az EU belső erőviszonyai is: a Tanáccsal szemben most vált ellentartó szereplővé a Parlament. Végül most áll alapvető változás előtt a "nagybácsi", az USA politikája- ezen belül az Európa-politikája.

Akkora feladattömeg, annyi eltérő érdek, hogy egy meglehetősen szklerotikus szervezet összeroppanhatna a súlya alatt. Ám váratlan segítség érkezett. Jelentkezett két lator állam, amely hazai autokratikus uralmát az integrálódó EU végleges kisiklatásával szeretné stabilizálni. Ez olyan támadás, amely gyors döntéssorozatot igényel, de amihez képest az összes belső érdekkonfliktus és széthúzás eltörpül.

Ha a két lator, látva, hogy nagyétvágyú célját el nem érheti, hajlandó kisebb koncokért elállni a vétótól. akkor az EU irreverzibilis múdon rálép az integráció útjára. Ha viszont nem áll el tőle, azzal kikényszeríti, hogy az EU úgy alakuljon át, hogy kikapcsolja a zsarolókat és valamilyen új szervezeti formában induljon az élet-halál kérdést jelentő integráció elmélyítésének útjára. Hetek alatt választ kell kapnunk, hogy melyik verzió válik valósággá.

Fb. kommentem a magyar vezér elkeseredett EU elleni támadása okáról

 A Nemzetvezető más nemzetközi környezetre számított

Sokan nem értik, hogy miért most és miért így rontott neki sisakrostély nélkül az EU-nak. Pedig érthető. A nemzetközi színtéren illiberális gőzhengerre számított. Az első csalódás az EU parlamenti választással érte. A második azzal, hogy a Brexit ott se járt drasztikus szálsőjobb hullámmal. És akkor itt van Trump veresége. Ez már azt jelenti, hogy az ő aktív időszakában nem ülhet fel egy neki tetsző euroatlanti hullámra. Akkor pedig hadd lám uramisten, mire megyünk ketten.

Van-e értelme az EU-n belül a külön migránspolitikának?

 A szó procedúrális értelémében van. Egy ország a legális migrációt illetően úgy válogat a kritériumok szempontjából, ahogy jónak látja. Az illegális migrációval és a menekültekkel kapcsolatban választhatja azt, hogy határvédelmi és rendőri eszközökre költ az egyéb lehetőségek helyett. Ezzel kivívhatja a migációban leginkább érintett országok kormányainak és népeinek haragját, illetve a velük szolidáris többi tagország súlyos rosszallását. Hogy ennek később mikor és hogyan fogja megadni az árát, az előre nem látható.

Ha azonban túllépünk a procedúrális részen, akkor azt kell látnunk, hogy azok a migránsok, akik bármelyik EU tagállamban legális státust nyertek, attól kezdve bármelyik másik  tagállamban szabadon mozoghatnak és sokféle tevékenységet diszkriminációmentesen folytathatnak. Erre a migrációellenes politikát folytató országoknak semmi törvényes befolyása nincs.

Így oda jutunk vissza, hogy egy tagországnak vajon akkor van-e nagyobb befolyása országa migrációs helyzetére, ha mindenben maga akar dönteni, vagy ha részvesz egy olyan közös EU-s migránspolitika kialakításában és működtetésében, amely egységesen szabályoz és közösen (így hatékonyabban és olcsóbban) látja el a külső határok védelmét is. Más kérdés, hogy a közös politika elutasítása milyen agitációs és propagandalehetőséggel ját, amihez egy kormány belpolitikai érdekből ragaszkodhat.

Van azonban a z EU-n belüli migránsellenes különútnak egy tovább problematikus vonása is. Ha egy ország ez EU-n belül tagja a schengeni ővezetnek is, akkor a belső határokon keresztül való teljes, korlátok nélküli szabad mozgásnek különleges fontossága van. Ha a a különutas törekvések miatt egy ország kimarad ebből az ővezetből, annak igen súlyos gazdasági ára van számára, amit érdemes előzetesen alaposan számbavenni,meggondolni.

Fb. bejegyzésem az USA republikánusokról a választások után

 A republikánusok láthatólag elengedték Trump kezét

Létezik olyan, hogy republikánus politika, vannak céljai, prioritásai. Ennek számukra legjobb érvényesítési eszköze Trump újraválasztása lett volna az elnök ki-és beszámíthatatlansága ellenére is. Azt viszont belátták, hogy a választások eredményének "megfordítása" csak olyan otromba újraszámoltatási és bírósági eszközökkel vagy pedig puccsal lehetséges, amely széles körben kétségessé tenné legitimitásulat otthon és a világban. Ezért belenyugodtak az elnöki ciklus tartamára az ellenzéki szerepbe - nyilván kombattáns ellenzékként ott akadályozva az elnök politikáját, ahol csak tudják. Ennek kritikus területe a szenátus, amelyben van esélyük többségük megtartására. Ám a folyamatos belső hideg polgárháború árthat az USA nemzetközi pozíciójának. A két elit józanságán és kompromisszumkészségén múlik, hogy különféle kérdésekben konszolidálni lehet-e az USA zilált belső helyzetét és nemzetközi pozícióját.

Finis Europae

 Az európai államok a XX. század két világháborújával bebizonyították, hogy nemzetállami keretek között csak önpusztításra képesek. Mindkétszer az USA hozta rendbe azt, amire maguk nem voltak hitelesítve. Az első háború után az USA távozott a kontinensről - kisvártatva jött a második háború. Ennek végén az USA nem távozott, 75 évre kiiktatta az európai gondolkodásból a kontinentális háborút, mint problémamegoldást. A kontinens nyugati felén gazdasági csodát katalizált és kisebbik testvérként szövetségesévé tette a lépésenként integrálódó országokat. A nyugati szövetségi rendszer győzött a hidegháborúban is és ezzel ezt a rendszert kiterjesztette Kelet- Középeurópára is. A Pax Americana védernyője alatt az EU megkapta a lehetőséget, hogy mind gazdasági, mind tudományos, mind katonai tekintetben a fokozódóan globális világrend egyik számottevő gócpontja legyen.

Az európai integráció folyamata azonban elakadt azon, hogy nem sikerült a kidolgozott alkotmányát elfogadtatni. A tagállamok kormányai és lakossága nem azt látták elsődlegesnek, amit kézzelfogható módon a közös pénz és a schengeni rendszer hozott számukra, hanem inkább azokat a partikuláris érdekeket, vagy érdeknek látszó törtekvéseket, amelyeket a fokozódó integráció veszélyeztetett. A 2008-ban bekövetkezett pénzügyi világválság nyomán a nyugati féltekén felerősödött az establishmenttel szembeni általános bizalmatlanság, amely az EU-n belül a centrifugális tendenciák felerősödésében is kifejeződött. Ennek egyik csúcsa a Brexit, a másik az illiberális politikusok, sőt kormányok felbukkanása. Ezekkel szemben az EU tehetetlennek bizonyult. De hogy nem pusztán a jogi akadályok okozták a tehetetlenséget, hanem a valódi politikai akarat hiánya, azt bizonyítja, hogy a megoldásként emlegetett kétsebességes Európából sem lett semmi.

Természetesen a világ sem maradt változatlan Európa körül. Az USA versenytársat kapott Kina személyében, amely - más országok fejlődésével együtt - a Pax Americana erodálásához, majd meghaladásához vezetett. Ez hozta magával  a szűklátókörű Amarica First uralomra vergődését az USA-ban és az abból sarjadó kölönféle új nemzetközi konfliktusokat. És mindez úgy, hogy a rendszer tarthatatlanságát jelentő fokozódó környezeti bajok vagy a megindult negyedik technikai forradalomból következő társadalmi gazdasági problémák nem is igen tudatosultak széles körben.Az EU abben a megváltozott közegben úgy találta magát, hogy minden jelentős tényező az EU de facto vagy akát de jure szétesésében vált érdekeltté. Új perspektívát jelentett volna egy nemzetközi felelősségének ismét tudatára ébredő USA, amely az EU-ban szövetségest lát. Ez ábrándnak bizonyult.

Maradna, hogy a mag-Európa a saját hajánál fogva próbálja magát kihúzni a mocsárból. Ám mivel egy reális vizió és egy abból következő integráció csak hosszabb távon hozhatna sokak számára kézzelfogható eredményeket, vajmi nehéz azzal számolni, hogy ehhez megfelelő szervezeti struktúra, vezetői garnitúra és választói akarat összejöhet.

Miről is szól egy választás?

 Formálisan ezt mindig lehet tudni: ki legyen egy állam elnöke, kik legyenek képviselők egy parlamentben, ki legyen a település polgármestere - mikor hogy. Gyakran van egy konvencionális másik értelmezés is: melyik politikai irányzat győz, lesz a többség a következő cilkusban. De itt nem végződik, hanem csak kezdődik egy-egy választás tétje.

Egy-egy központinak nevezett kérdést kiemelhetnek maguk az egyes jelöltek - ráadásul nem feltétlenül ugyanazt. Kiemelhetnek egy-egy fő tétet a publicisták és az elemzők. Értelmezhetik a tétet kívülállók (egy települési választás esetén az országra figyelők, egy országos választás esetén a külföld), de ami a legfontosabb : maguk a választásra jogosultak külön, külön. Hiszen minden választás alkalmából a lehetséges témáknak mindig egy halmazáról van szó, de ebből a választópolgár kiemel egyet (saját kútfejéből, vagy a mikrokörnyezete vagy éppen a propaganda hatására) aminek alapján szavaz, vagy ilyen híján otthon marad.

A választások eredménye azon nyomban is főbe kólinthatja a "győztes" szavazót a győztes személy értelmezése arról, hogy mire is kapott megbízást, a kialakuló koalíciók stb. De ez még csak a közvetlen reakció. A ciklus időtartama alatt pedig előre látható és előre nem látható fejleményekre adott válaszok mutatják meg igazán, hogy miről is szóltak a legutóbbi választások. Természetesen ezzel kapcsolatban is az eltérő értelmezések és értékelések garmadája láthat napvilágot.

Regionális vagy globális viszonylatban mennél nagyobb súlyú posztra, testületrre vonatkozik az adott választás, annál tágabb a fentiek spektruma.Ez a modern korban mindig is így volt, de a globális interdependencia korában ez  még fokozottabban áll. Vagyis - hogy aktuális példát említsünk - bármit gondol egy USA polgár jövő kedden szavazata tétjéről, aligha gondolja át (nem is lehet képes rá), hogy mi mindent befolyásol, vagy akár dönt el voksával.

Az elmondottak társadalomfilozófiai interpretációja és a demokratikus legitimáció korszerű értelmezése legyen az ezzel foglalkozó szakemberek gondja.

Fb. bejegyzésem a szabálykövetésről a diktatúrában - ma

 Szabálykövetés diktatúrában - ma

Egy diktatúrában számos állampolgár nem tartja legitimnek magát a rendszert, illetve annak egyes törvényeit, rendelkezéseit. Mégse szegül szembe, megtartja vagy tudomásul veszi a rendelkezések nagy részét, idézésre megjelenik stb. Miért?

A legegyszerűbb magyarázat. a megtorlástól való félelem miatt. De mindjárt a második: egyedül van.Nem sokadmagával szegülne szembe a rendszerrel, így nem lát esélyt még részsikerre se. S a harmadik: a rendszer azzal kecsegtet, hogy törvényes úton leváltható, ami mégiscsak fájdalommentesebb út a szabaduláshoz, mint a lázadás. Végül: manapság egy nemzeti diktatúra kénytelen beágyazódni valami nemzetközi viszonyrendszerbe. Ha ennek szabályai többé-kevésbé megfelelnek a rendszert nem legitimnek tartó polgárnak, akkor valamilyen formában ettől reméli sorsa megváltozását.

Ha mindezt a visszájáról olvassuk, akkor azt látjuk, hogy ha a diktatúra az ellenfelei valamelyes kooperációjára tart számot, nem célszerű bizonyos határokat átlépnie. Előszöris a közállapotokat kell olyan szinten tartani, ami lényegesen kívánatosabb, mint a személyes megtorlás. Másodszor valamennyire hihetővé kell tennie, hogy választásokon leváltható. Harmadszor formálisan nem helyezheti kívül magát egy olyan regionális és globális rendszeren, amelyet a vele szenbenállók is elfogadnak. Ha ezekben átlép egy vörös vonalat, akkor számolnia kell lázadással is. Különösen krízishelyzetek idején. Amikor számolnia kell azzal, hogy sok ellenfele összefog és együttesen lép fel.

A német nagytőke és a politika

 1930 körül a német nagytőke lecsatlakozott a hatalomra törő Hitlerhez. Ez üzletileg erősen kifizetődő döntésnek bizonyult - egészen a háborús vereségig. Akkor fenyegette prominenseit a számonkérés, amit azonban a nyugati megszálló hatalmak jóvoltából lényegében megúsztak - egyénileg is, kollektíve is.. Olyannyira, hogy - elfogadva az új 'játékszabályokat"- a Marshall terv egyik legnagyobb haszonélvezője, a nyugateurópai "gazdasági csoda" hajtóereje lett. A heveny hideghábotú és a detente során Németország megkapta a közkeletű " gazdasági óriás - politikai törpe" titulust.

Mindez sose jelentette azt, hogy a német nagytőke kiszállt volna a nagypolitikából. Csupán azt, hogy tudomásul vette, hogy nem ő diktálja azt, hanem alkalmazkodnia kell a mindenkori uralkodó széljáráshoz. Lehetnek saját érdekei, igyekezhet azokat érvényesíteni, de lehetőleg a színfalak mögött. Így kimaradhat uralkodó divatokból, mint a brutális neokonzervatív hullám, vagy pártolhatja az új keleti politika kialakítását saját érdekeitől vezettetve.

Az államszocialista tömb felbomlásakor - amelyben Németország egyedül Magyarország tekintetében vállalt aktív szerepet - megnyílt a lehetőség a két Németország újrargyesítésére. Ennek azonban politikai feltételei voltak. Egyrészt el kellett fogadni a keleti határok megváltoztathatatanságát. Ez a német nagytőke számára nem volt probléma, mert a vasfüggöny lebontása révén a gazdasági behatolásnak semmi akadálya nem volt. Másrészt le kellett mondani a kedves német márkáról és belépni a kockázatos euro-zónába. Ez már keményebb dió volt, de vállalható, ha a mindenkori német kormány és a központi bank kellő nyomást tud kifejteni a konzervatív pénzpolitika garantálására.

Minthogy az egész akkori új európai rendszer az USA világhatalmának árnyékában alakult, számos nagypolitikai kérdésben ezt mind a német kormány, mind a német nagytőke adottságnak vehette és nem volt szükséges és célravezető élesen konfrontálódnia senkivel és semmivel sem. Így amikor az USA erősen szorgalmazta a húzódozó EU keleti bővítését, az európaai országok végül azzal demonstrálták a kényszerű jelleget, hogy nem egyenként, hanem tömbben vették fel őket a tagországok közé. Németország se pro, se kontra nem vállalt önálló szerepet.

A XXI. századra a korábbi világrend alapjaiban rendült meg. Az USA katonai intervenciós kudarcai után egy pénzügyi világválság epicentruma lett, amelyből csak az új rivális, Kína segítségével tudott kimászni. Az USA geostratégiai érdeklődése is áttevődött az Atlantiról a Csendes óceánra. Ezzel párthuzamosan a NATO iránti elkötelezettsége is megrendült és az orosz-politika fontossága is másodlagossá vált. Felesleges tovább sorolni a változásokat, mert mindnek az az eredője, hogy Európának és benne Németországnak újra kell fogalmaznia önmagát és politikáját.Ez mindmáig elmaradt és immár jogos az EU válságáról beszélni.

Az EU-nak nem csupán a nemzetközi gazdasági és katonai erőviszonyok megváltozásával kellene megbizkóznia. Az újabb technológiai forradalom, a környezet gyorsan romló állapota és legújabban a vírus-járvány és a nyomában járó gazdasági és társadalmi válság is határozott változásokat kíván. Ez utóbbiak erősen érintik a német nagytőke helyzetét, mert a status quo ante visszaállíthatatlan és a komolyabb üzleti döntéseknek is közvetlen politikai-geostratégiai következményei vannak.. A most már radikálisan eldöntendő kérdés, hogy integráltan-e, vagy nemzetállami szinten.

Az EU számára az utolsó ésszerű haladék az USA elnökválasztása eredményének kivárása. Ott dől el  ugyanis, hogy az EU esetleges megújulásához lesz-e nagyhatalmi szövetséges, vagy minden nagyhatalom az EU bomlasztásában lesz érdekelt. De akár így, akár úgy, akár 27 taggal, akár kevesebbel a döntés elmaradása a biztos eljelenéktelenedést jelenti az öreg kontinensnek és a közös euro bukott kísérletté válik. S a döntés során Németország (és ezen belül a német nagytőke) ki kell, hogy lépjen az eddigi színfalak mögötti szerepéből, ha nem akarja az egész projektet kudarcra ítélni.

Fb. bejegyzésem az antifasiszta konszenzusról és tabusértőitől

 Az antifasiszta konszenzus

Ezt a konszenzust azok alalkították ki, akik legyőzték a fasizmust. A konszenzus nem csak konceptuális, verbális volt, hanem az országhatárokat is rögzítette. Ez a konszenzus kiállta a hidegháború próbáját is. Az újabb és újabb generációk során ennek élményalapja elhalványult, de a világháborús alapkonfliktus "egyrészt-másrészt" megítélése tabu maradt, nem utolsó sorban azért, mert fenyegeti a sok vér és szenvedés által megalapozott békét. Mostanában próbálkoznak be e tabu megkérdőjelezésébe - s lám, a háború újra a látótérbe lerült.

Fb. Bejegyzésem az emberi természet és a ráció kapcsolatáról

 

Vissza- visszatér ma az emlékem

Legkésőbb 1944 őszére teljesen egyértelmű volt, hogy a hitleri Németország elveszti a világháborút. Ennek ellenére mindvégig láttam embereket, akik ezt nem hitték el és védvonalakban, ellenoffenzívákban, később felmentő seregben, csodafegyverekben, különalkukban és még ki tudja, mi mindenben bíztak teljes meggyőződéssel. Sok időbe telt, amíg végre megértettem, hogy ilyen az emberi természet és a ráció viszonya

Az önkény eszkalációja és a legitimáció

Két vitathatóan definiált fogalmat használunk egzakt elméleti háttér nélkül. Ezért valahogyan jelezni kell, hogy milyen értelemben használjuk őket. Íme. Önkényen az államhatalmat ténylegesen gyakorlók (gyakran egyetlen személyben összpontosuló) olyan hatalomkoncentrációját értjük, amely a formális legitimitásától függetlenül hosszabbtávú és ad hoc érdekeinek mennél teljesebb és gyorsabb érvényesítése útjából távolít el folyamatosan, nemegyszer fitogtató módon minden lehetséges akadályt. Legitimáción pedig azt, hogy az alávetettek nem pusztán engedelmeskednek, hanem túlnyomó többségük a hatalom ilyetén gyakorlását és egyes akcióit  nem csak egyedül lehetségesnek, de egyben helyesnek is tartják. Az önkény- problémát Kínától az Egyesült Államokig számos országban a kérdések kérdésének tekintjük.

A legitimáció közvetlenül természetesen az önkényuralmi vagy arra hajló rendszerek közül csak azoknál jelent valóságos problémát, amelyek demokratikus kulisszák között működnek. Ott ugyanis van ellenzék, vannak választások és még ha a hatalmon lévők így vagy úgy biztosítani is tudják pozícióban maradásukat, a szavazásra jogosultaknak akár a fele is nemet mondhat a hatalom ilyetén gyakorlására. Ez pedig társadalmi-politikai értelemben legitimációs deficit.

Az autoritér hatalomgyakorlás szinte természetes velejárója a kompromisszumképtelenség, illetve a méltányos és tapintatos hatalomgyakorlás mellőzése. A rendszer éppen örökös akciózásával, ellenségkeresésével akarja igazolni önmagát és mozgásban tartani saját apparátusát. Feltehetőleg az önkényuralmat gyakorlók úgy gondolják, hogy mennél több új szférát "hódítanak meg", annál stabilabb lesz a hatalmuk és a nekik elkötelezettek körében nő az elégettség, továbbá e körön túl több lesz a behódoló. Ez azonban könnyen tévedésnek bizonyulhat. Ugyanis az offenzívák nemcsak újabb és újabb megtámadott csoportok előtt teszik tudatossá a rezsimmel való szembenállásukat, hanem a saját táborukban is növelhetik a rosszallók, kételkeedők számát. (Kell ezt? Így kell ezt? Pont ezeket kell kisebb-nagyobb hatalmi pozícióba rakni?) Mindez pedig a legitimációt gyengíti.

Ám veszélyes-e az önkényuralomra a legitimáció csökkenése? Közvetlen formában csak olyan országokban, ahol még a választásoknak hatalmi tétje van. Közvetve azonban a többi ilyen rendszer esetében is . Krízishelyzet ugyanis előállhat (ritkábban) belső és (gyakrabban) külső okokból. Ilyenek esetén a legitimáció foka erősen befolyásolhatja az autoritér rendszer túlélési esélyét.

Fb. bejegyzésem Biden halogatásáról alelnökének megnevezésében

 Ha Biden holnap se...

Gondolom, kezd kínossá válni, hogy ígéretének meg nem felelően még mindig nem nevezte meg alelnökjelöltjét. Igaz, hogy talán még soha nem volt ekkora jelentősége annak, hogy ki a ticket második tagja. Biden kora és egészségi állapota miatt megválasztásuk esetén nem kis valószínűséggel az alelnökből elnök lesz. Így az első pillanattól kezdve a republikánusok minden rendű és rangú képviselőjénél a reflektorfény és az össztűz rá szegeződik. Ha a kiválasztott markáns és karakterisztikus figura, elhomályosítja az elnökjelöltet. Ha viszont nem karakteres, akkor azt erősíti fel, hogy Biden se az, tehát Trump a kampány során nagyot nyerhet azzal, hogy ő aztán minden, csak nem észrevehetetlen. Valóban elhatározó, irreverzibilis döntés tehát az alelnökjelölt megnevezése. De a további időhúzás is önmagában kontraproduktív. Ráadásul ott az ígéret, hogy az illető nő és színesbőrű lesz. E miatt Biden választási lehetősége eleve nem volt korlátlan. Tehát holnap? Vagy még mindig nem?

Mekkora a jelentősége manapság az USA elnökválasztásának?

 A mostanit megelőző korszakot joggal nevezhették sokan Pax Americananak. Felvethető, hogy a béke távolról sem volt teljes a földkerekségen és akkor sem volt minden ütőlap az USA kezében. Mégis nem csak a gazdasági, katonai, tudományos és technikai elsősége volt vitathatatlan, hanem ehhez járult egy (olyan, amilyen) globális stratégia is minden általuk fontosnak ítélt témában és egy olyan szervezési kultúra és apparátus, amely a stratégiát több-kevesebb hibával érvényesíteni is képes volt. Így beszélhettünk valamilyen megragadható és leírható világrendről, amelynek keretei között sok minden elgondolható, tervezhető és akár megvalósítható is volt a világ különböző régióiban.

Önálló monográfia lenne szükséges azoknak az okoknak és fejleményeknek elősorolására, amelyek részben objektív folyamatok, másrészt különféle "hibák" következtében ez a hegemonia erodálódott annak ellenére, hogy az USA ma is minden tekintetben rendkívüli potenciállal rendelkezik. E hanyatlás mai végpontját történelmének totálisan legalkatlanabb, kontár és bármire képes elnöke jelképezi, aki csak azért nem idézett elő akút világkatasztrófát, mert maradt annyi az Államok alkotmányos berendezkedéséből és ellensúlyaiból, hogy az elnököt megakadályozza a gyorsuló, lefelé tartó spirál perfektuálásában. Ez egyben a válasz egyik fele az USA mostani elnökválasztása jelentőségének a világ számára. Trump újraválasztásának minden bizonnyal apokaliptikus követlezményei lennének.

Mivel járhat ezzel szemben a rivális Demokrata ticket választási győzelme? Csodát aligha várhatunk tőle - lehetőséget viszont alighanem igen. Ebből a szempontból a választási programjuk lehet rokonszenves (már akinek), de nem ez a perdöntő. Egy program eleve mindig a már ismert problémákra reflektál és a választóknak szól. A valóságban ezt nemcsak nem lehet egy-az egyben megvalósítani, hanem az aktuális endogén és főleg az exogén feljemények úgyis átírják a prioritások sorrendjét. Azt is tudjuk, hogy a legnagyobb ismert globális fenyegetések ( környezeti katasztrófa, a mesterséges intelligencia fejlődése  által generált problémák,  túlnépesedés, népvándorlás, járványok, az atomhatalmak pluralizálódása, Kína világhatalmi ambíciói) nem megoldhatóak, csak kezelésük lehet szerencsésebb, vagy kevésbé szerencsés. Ezért egy olyan USA kormányzat, amelyik a mi rációnk szerint képes felismerni a jelenségeket, azok súlyát, perspektíváit, azok egymással való összefüggéseit és mérlegelni a a saját ambicióinak lehetséges akciórádiuszát és az ennek megfelelő szóba jöhető cselekvési alternatíváit - adja globális szinten a legtöbb esélyt a kaotikus apokalipszissel szemben.

Ami a szűkebben vett euroatlanti világot illeti, itt még evidensebb egy esetleges "normális" USA adminisztráció és törvényhozás meghatározó szerepe. Ha ott újrafogalmazzák a követendő gazdaság- és társadalompolitika értékrendjét és eszköztárát és kialakítanak egy a mai körülményekre szabott kül- és biztonságpolitikát, akkor az ezzel egyetértő európai erők ehhez kapcsolódva kialakíthatnák a kisebbik partner viszonylag rendezett világát. Ami manifesztálódhatna egy újragondolt NATO formájában is.

Liberum veto

A liberum veto a 17. sz. közepétől a 18.sz. végéig volt érvényben a lengyel országgyűlésben.. Ez egyetlen képviselőnek is lehetővé tette, hogy tiltakozásával megakadályozza egy javaslat törvénnyé válását. Bármilyen tetszetős vonása volt az absazolut  "nemesi szabadság"ennek a rendszernek, a gyakorlatban tartósan megbénította, mondhatni lehetetlenné tette a központi erő működését az országban. Ez a klasszikus példa arra, mik a veszélyei egy teljes konszenzuson alapuló rendszernek.

Bennünket természetesen közvetlenül az európai egységfolyamat szempontjából foglalkoztat a kérdés. A szén-és acélközösségtől kezdve a mozgatóerő Európában priméren a közös érdek volt, ezért méltányosnak látszott, hogy a mindenkori tagok a szuverenitásuk egy részéről a vétójog fedezékéből mondanak le. A vétójoggal természetesen a tárgyalások során folyamatosan visszaéltek, de a kompromisszomok leginkább olyan partikuláris érdekek érvényrejutását jelentették, amelyektől nem maga a folyamat bénult meg, hanem a sokat szídott brüsszeli bürokrácia hízott egyre jobban. Ám az idő előrehaladtával világossá vált, hogy a Tanácsban a döntéshozó formákban korlátozni kell a vétójog szerepét, különben a szervezet teljesen működésképtelenné válik. Ez nagy harcok árán lépésről lépésre meg is történt, de a legfontosabbnak tartott kérdésekben az EU Tanácsban ma is érvényben van a konszenzus-elv. A mai állapot azok számára, akik érdekeltek az Unió nagy kérdéseinek megoldásában, a határozott előrehaladásban, a vétójog mostani korlátozása bosszantóan kevés, viszont az amúgyis számos "önkéntes kimaradási lehetőséggel"  élő Nagy-Britanniának ez is sok volt és a Brexithez vezetett.

Az EU ma végetért, kiemelkedő fontosságú, immár Brexit utáni maratoni Tanács-ülése is a különféle vétófenyegetések árnyékában folyt és végülis kompromisszumokkal végződött. Ez ugyan egy további ciklusra lehetővé teszi az Unió működését,de nem kell jóstehetség annak előrejelzéséhez, hogy hamarosan elkezdődnek az értelmezési viták a megállapodásokkal kapcsolatban. Ezt hiba lenne a "nemzeti érdekek" eltérő voltával magyarázni. A globusz egy komplex, szinte mindenre kiterjedő válság időszakát éli. Erre világszerte különböző értékek és helyzetértelmezések alapján különböző elképzelések, törekvések születnek. A divergáló törekvések megjelentek Európában is - szemben a korábbi időszakot jellemző többségi euroatlanti komszenzussal. Ezek egy része is nemzeti köntösben mutatja magát.Ezt csak részben fedi át az a vita, amely arról szól, hogy a globális kihívásokkal a nagyobb integrációknak van esélyük eredményesen szembenézni, vagy a nemzetállamoknak. (Természetesen a nagyobb integráció egyaránt jelenthet birodalmakat, illetve olyan demokratikus formációkat, ahol a centrális, a regionális és a lokális döntéshozatal kiegészíti egymást.) A ma megkötött EU kompromisszum, ha nem is direkt módon, de ebben a kérdéskörben gyökerezik. Ha nem lett volna megállapodás, néhány déli (ráadásul az eurozónához tartozó) tagállamot államcsőd fenyegetett, amit az EU nem tudott volna kezelni. Az, hogy most először az Unió maga vesz fel hitelt és adja tovább a tagállamoknak, ráadásul részben vissza nem térítendő transzfer formájában és hogy az EU növelni fogja a közvetlen bevételeit - egyértelmű lépések az integráció irányában.

A kompromisszim tárgyát képező "jogállamiság" vita szintén az eltérő jövőképről szól. A tagállamok belső joga (különösen egy alkotmányát politikai elképzelései szerint megállás nélkül rángató ország esetében) konfliktusba kerülhet az Unió alapokmányának írott és íratlan szabályaival. Ilyen helyzetre az Unió előzetesen nem készült fel és a jogászkodás csupán állóháborúra vezethet, rendezéshez nem. .Ez is egyike az Uniót feszítő alapproblémáknak, amire szükség esetén egy megreformált alapszerződés tehet pontot- ha kell, akár szakítás árán is. Egy költségvetési és hitelfelvételi vita farvizén - mint az várható volt - nem rendezhető. Különösen nem a vétójog árnyékában.

Döntő félév

A "nyugati világ" szempontjából mindenképpen döntő lesz ez a félév. Eldől, hogy új formában életben marad-e az a vízió, amely a szociális piacgazdaságon alapuló liberális demokráciát tekintette a kívánatos és működőképes életformának az itt élő százmilliók számára, vagy az végképp a múltba merül, mint a többi "aranykor".

Az USA szempontjából a kérdés egyetlen aktusra redukálódik : lesz-e elnökváltás, vagy sem. A két alternatíva közül Trump hatalmon maradása egyértelműen és végleg lezár egy történelmi korszakot az USA, de egyben az egész glóbusz számára. Ha veszít, azzal csak elkezdődik, nem pedig végetér az útválasztás korszaka, de ennek a korábbi értékrend szempontjából (óvatosan fogalmazva) nem kizárólag negatív kimenetelei lehetségesek.

Az EU-t tekintve a német elnökség félévének van kritikus szerepe. A német kormány elég világosan látja, hogy az Unió eredeti célkitűzéseinek lényegi fenntartásához az alapszerződés módosítása is szükséges. Ezért mind a folyó aktuális ügyek kezelésében, mind a lényegi reformok előmozdításában ezt igyekszik szem előtt tartani és úgy gondolja, hogy erre az Únió legerősebb országaként az elnöki szerep lehetőséget ad számára. Annál is inkább, mert a fő kérdésekben a második legjelentősebb tagország, Franciaország vezetőivel már előre megegyezett. Mindez azonban nem garancia az áttörésre. A félév során derül ki , hogy sikerül-e számottevő előrehaladást elérni a fokozott integráció tekintetében, vagy úgy kell átadnia az elnökségi stafétabotot, hogy semmi lényeges tekintetben  nem tudtak  előrehaladni. Ez utóbbit bátran tekinthetnénk a projekt végleges kudarcának, amely magának az EU-nak a létét is megkérdőjelezi a jelenlegi formájában.

Az USA és az EU következő fél éve egyben az euroatlanti szövetség sorsáról is dönt. Fennmaradásához elengedhetetlen, hogy mindkét pillére a korábbi értékrendhez térve vissza akarja is ezt az együttműködést - immár az USA nemzetközi dominanciája nélkül .

A nyugati világ úgy fut neki a következő félévnek, hogy a különféle szereplők (beleértve a választópolgárokat is) számottevő része nincs tisztában döntései horderejével. Így például arra se gondol, hogy az általános fegyverkezés nem vezet-e háborúhoz és ha igen, az kiket fog közvetlenül érinteni. Vagy az, hogy ha nincs a világban valamelyes egyetértés és minimális bizalom a fontos szereplők között, az mire vezet egy pandémia , egy környezeti katasztrófa vagy egy meginduló népvándorlás esetén. Márpedig - akarva-akaratlanul - erről szól a mese.

Összefogás - vagy hanyatlás és káosz

Európa két világháborút zúdított a világra, epicentrumában a német-francia konfliktussal, de a háborúkat se tudta önerőből befejezni. Mindkétszer kellett hozzá az USA beavatkozása, amely területileg és hadipotenciált tekintve kívül maradt a tényleges hadizónán. Az első világháború után a a kirobbantót megbüntették, de ez csak még fenyegetőbbé tette egy újabb háborús revans kirobbanását. A Népszövetség erőtlen bábfigurának bizonyult a béke fenntartásában. Ismét az USA  európai hadbalépése volt szükséges ahhoz, hogy a második világháború a megtámadottak egyértelmű katonai győzelmével érjen véget. Am a korábbitól eltérően az euroatlanti világ egyetlen nagyhatalmává erősödött USA nem hagyta magára az öreg kontinenst, hanem csapatai és tőkéje tartósan domináns szerepben itt maradtak. Világuralmi térhódítása akkor előrelátó Európa-politikával párosult: gondot fordított mind az egész befolyása alá vont térség gazdasági revitalizációjára, mind a német-francia politikai megbékélésére. A liberális demokrácia vált a kontinens nyugati felén az egyetlen elfogadott politikai berendezkedéssé. Az amerikai védernyő alatt elindult az európai integráció is, amely a szén-és acélközösségből kis lépésenként szervesen fejődött a mai Európai Unióvá - miután a kontinens keleti felén a rivális gazdasági-politikai alternatíva, a Szovjetúnió vezette államszocialista berendezkedés kudarcot vallott és kvázi békésen felbomlott.

A Pax Americana ezt követő felbomlása olyan sokrétű problémaköteg, amelynek még csak felvázolására sincs itt mód. Az viszont megállapítható, hogy az EU attól volt és lehetett olyan, amilyen, mert keretéül a Pax Anericana szolgált. Adottságait és lehetőségeit is ez a keret szolgálta. Világosnak túnt, hogy az alaptendencia az elhatározott értékrend mellett a fokozódó integráció, amely ha itt-ott elakad, majd az idő meg fogja oldani azt, ami ezúttal nem sikerült. S hogy a válságai is végső soron az előrehaladását, megerősödését szolgálják. Az integráció két előretolt bástyája, az euro-övezet és a schengeni ővezet problémáival együtt is sikertörténet. A világrend, mind háttér annyira természetesnek tűnt, hogy nem is kellett arra gondolni, hogy hogyan hatna az Unióra, ha ez megrendülne.Amikor viszont az USA távolodni kezdett az európai ügyektől és egyre több más befolyásos ágens jelent meg a színpadon, az EU-n belül megerősödtek különféle centrifugális tendenciák nemcsak egyes államok, hanem egyes pártok, továbbá a választópolgárok szintjén is. Megkérdőjeleződhettek addig stabilnak tűnő kiindulópontok és értékek. Ennek leglátványosabb kicsúsodása a Brexit.

A választópolgár a létező és léptékében nagyon különböző problémák közül hajlamos az őt közvetlenül érintőket, vagy a neki maszlagként beadottakat sorolni előre és a távolabb állókat, nagyobb léptékűeket eltolni magától. Ha körülményeivel alapvetően elégedett, akkor fogékonyabb támogatni a nagyobb ügyekben tevékenykedőket, ha viszont nem, akkor hajlamos a neki sokat ígérők és bűnbakgyártók csapdájába esni. Így van ez az EU-val is: túl távol érzi magától, azért jobbára közvetítők döntik el, hogy pozitív várakozással van iránta, vagy akár az ellenségképébe kerül bele. Változékony és válságos körülmények között ez jelentős kockázatot rejt magába.

Ha a mostani, bizonytalan viszonyok tartósak maradnak, akkor az egyes államoknak módjában áll befelé centraliztálni, kifelé folyamatosan manőverezni, kisebb-nagyobb előnyöket hajszolni - vállalva ennek kockázatait is. Méretüknél fogva azonban vesztő státusuk programozottnak tekinthető. A másik út a tömbösödés. Együttesen eleve jobb az alkupozíciójuk és erősebb a hátterük - azon az áron, hogy valóságos vagy vélt szuverenitásuk újabb darabjáról lemondanak. Ugyanez a logika fokozottan érvényes akkor, ha stabilizálódik egy olyan világrend, amelyben a két "nagy" az USA és Kína, de a többiek sincsenek arra kárhoztatva, vogy valamelyikük önállótlan csatlósai legyenek.

Az EU létével lehetőség egy az alighanem új módon globalizálódó világrendben számottevő, egységként kezelhető tömbbé válásra. Ehhez azonban szervezetileg, gazdaságilag, katonailag, tudományosan, műszakilag és kultúrálisan fel kell nőnie erre a szerepre az új körülmények között.. Azt kifejezetten szerencsének (és nem szükségszerűnek) tekinthetjük, hogy a két ősriválisnak, Németországnak és Franciaországnak most éppen olyan kormánya van, amely ezt a helyzetet felismeri és azt is látja, hogy most van a kritikus időpont, amikor a térség sorsa hosszú időre eldől - s nem utolsó sorban hajlandó is tenni az integrálódó Európa sikeréért. A próbálkozásuk kimenetele azonban kétesélyes -  sok az ellenlábasuk tyúkszenperspektívájuk, vagy akár rossz szándékuk által vezetteve. Az édes kevés, hogy momentán zéró esélye van egy háborúnak a két tradicionális európai ellenfél között. Ettől még a régió hanyatlásba és káoszba süllyedhet, akár kisebb-nagyobb háborúkat se kizárva.

Fb. bejegyzésem a politikai narratívákról

NARRATÍVA

A politikában divatszóvá vált - nem véletlenül. Az ipari korszakban a demokratikus országokban hosszabb periódusban a társadalmi szerkezet viszonylag stabil volt és nagyjából ennek feleltek meg a tartósan előtérben lévő nagy pártok. Mai szemmel láthatjuk a pártok jellegzetes, egymásétól eltérő világlátását, ideológiáját narratívának, de ez túl frivol megnevezés a sok élettapasztalattal alátámasztott, a családokban nemzedékről nemzedékre öröklődő felfogásbeli és a szavazásokkor ismétlődő pártválasztási tradíciókra.

A posztindusztriális, posztmodern korban felgyorsultak a változásak, kaleidoszkóp-szerűvé váltak az élettapasztalatok, az egyéneket nap mint nap információ-zuhatag éri, amelynek forrásai is áttekinthetetlenek. Így a választói magatartás is esetlegessé, instabillá válik. Aki politikaiag sikeressé akar válni, célravezető, hogy legyen narratívája - mondhatnánk sztorija, amely leegyszerűsíti hívei számára a bonyolult világot és megkíméli őket a különféle mozaikkockák egyéni összerakásának terhétől. Így nyerhetnek teret az egytémájú pártok is. De az egytémájúság egyben korlátot is jelent: sok napi, feszítő problémára nem kínál választ. A politikai szélsőségeken több esély volt és van meghökkentően új, univerzális "megoldást" kínáló narratíva megjelenésére, alátámasztva démonizált ellenségképpel, ami ellen a harc folyik. Ma már rendelkezésre állnak a reklámiparból átvett módszerek is, hogy az elég pénzzel rendelkező narratíva - nagyiparosok napi szinten szondázzák a közönségük hangulat- és igényváltozásait, s ezáltal kis változtatásokkal magukhoz tudják láncolni követőiket.

A magáról szolidságot, megbízhatóságot sugározni kívánó politikai közép ereje is, sebezhetősége is a pluralizmusában van. Így ezen túlmenő,sodró narratívája sincs. Amíg a választói szerint jól mennek a dolgok, nincs is rá igazán szüksége, Ha azonban a többség frusztrált és versenytársként egy agresszív, eszközökben nem válogató narratívával kell versenyeznie, akkor nehéz helyzetbe kerül. Valahogy meg kell erősíteni a maga iránti bizalmat és ráadásul az emocionális ráhatást sem nélkülözheti.

Magyarországon evidens, hogy az uralkodó rezsím nagy mértékben a narratívájával operál. A demokratikus ellenzéki pártok külön-külön kezdettől a hatalom felháborító akcióinak és működésmódjának leleplezésével próbáltak operálni - mindmáig eredménytelenül. Volt egy közös narratívájuk is: ez a magyar hatalom arcátlanul szembemegy szövetségi rendszerünk lefektetett normáival és értékeivel, amit a szövetségi rendszer nem fog eltűrni. Ez sem igazolódott a gyakkorlatban. Kilenc év kellett az ellenzéknek, hogy belássa:csak az összes ellenzéki erő összefogása lehet képes választásokon legyőzni a mostani hatalmat. Minthogy azonban az ellenzéki pártok továbbra is egymás ellen küzdenek a relatív befolyásuk növeléséért, közös narratíva kialakítása eleve szóba se jön.

Új ágens jelent azonban meg a magyar politikai arénában: a nagyobb városok ellenzéki önkormányzatai. Ráadásul nekik lehetőségük van nagyobb nyilvánossághoz eljutni, mint eddig volt az ellenzéki pártoknak. Az ő narratíva- képzésüknek is korlátot jelent, hogy mögöttük is a pártok állnak. Ám egy narratíva esélyük van: ha mi kormányzunk, akkor emberségesebb az életed, tisztelt választó, mint ha a mostani kormány teszi. Ezen az alapon lehet és kell egy eddig hiányzó versenyképes narratívát megalkotni - mennél hamarabb,

Az állam hasznáról és káráról

A posztmodern világban úgy nézett ki, hogy a fontos tényezők pluralizálódtak. A különféle nemzetközi szervezetek és megállapodások, a nemzetközi pénzpiacok és egyéb nemzetközi hálózatok, a pénzteremtés lehetőségének pluralizálálódása., az internacionális nagyvállalatok,a nagy és a szociális média, az egyénekig is lemenő információszerzés szinte korlátlan lehetősége, a lokalitás megnövekedett szetepe és a civil társadalom mind mind lecsípkedett az államok monopol-szerepéből. A korábban  zárt totalitárius rendszerek versenyképtelennek bizonyultak a lberális demokráciákkal szemben és egy fajta nyitásra kényszerültek. A kialakult nemzetközi rendszer viszont egyre inkább csődöt mondott a lokális politikai krízisek kezelésében és alig volt képes kezelni a 2008-as nemzetközi pénzügyi válságot.

Egy ilyen efemer dolog, mint a koronavírus pandémia egy pillanat alatt megmutatta a tág értelemben vett posztmodern világrend gyengeségét és szükségessé vált a legitim erőszak monopóliumával rendelkező államok nélkülözhetetlen, mondhatni kizárólagos koordinatív szerepe. Sőt, mennél kevésbé volt demokratikus egy állam, annál természetesebben állt be ebbe a megnövekedett szerepbe és kényszerült rendszeridegen rendkívüli állapotot hirdetni. (Ha egy autoritér állam  mégis látványos különleges felhatalmazást eszközöl ki. annak speciális politikai okai voltak.) Más kérdés, hogy melyik állam eleve miben milyen kompetenciával rendelkezett és mennyiben volt képes a hiányokat hozzáértő szakemberek bevonásával csökkenteni. Az is utólagos elemzés tárgya lehet majd, hogy a járvány kezelése maga milyen országban mennyire volt sikeres. Minthogy az is, hogy a rendkívüli helyzet ugyan a kormányokat abba a helyzetbe hozta, hogy nekik kellett egy komplex problematikában a lehető legtöbb információ birtokába jutni. Ám hogy hol csak éltek ezzel, hol visszaéltek (információk elhallgatásával, hamis információt közlésével) az országonként erősen különböző.

Maga a járvány eleve nem csak epidemiológiai problémákat indukál, hanem egyre nagyobb mértékben gazdaságiakat és szociálisakat. Hogy ebben az egyes államok maguknak milyen szerepet szánnak és az mennyiben indokolt és mennyiben a lehetőségeiken eleve túlterjeszkedő, vagy éppen botrányosan szűkkeblű, az szerteágazó probléma, amit itt még csak felvázolni se tudunk ilyen terjedelemben.

Egy országról feltétlenül külön is szólni kell: ez Kína. Onnan indult a járvány és a védekezés során világszerte kiderült, hogy mindenféle termelési láncban ennek az országnak mennyire kulcsszerepe van. Kínát a mostani pandémia egy speciális történelmi szakaszban érte: éppen átmenőben van egy oligarchikus, önkorlátozó diktatúrából egy korlátlan egyszemélyi hatalomba.Ez megmutatkozott a járvány kíméletlenül erőszakos belső és a kifelé különlegesen titkolózó és félrevezető kezelésén. Ez olyan bizalnatlanságot keltett világszerte, amelynek hosszútávú következményei ma még beláthatatlanok.

Ami a hosszabb távot illeti, arról különböző elképzelések vannak forgalomban. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a járvány rövid idő alatt véget ér és a világgazdaságban kisebb módosulásokkal visszaáll a status quo ante. Mások - és ez tűnik reálisnak - úgy gondolják, hogy ez a járvány, illetve a lehetséges újabb járványok a jövőben is köztünk maradnak. Ahogy az általa kiváltott gazdasági és szociális következmények is. Ráadásul vannak olyan globális problémák (mint például a környezet rohamosan romló állapota vagy a várható népvándorlás), amelyek a válság akut szakaszában háttérbe szorultak, de bármikot a problémalista élére ugorhatnak.

S itt kerül újra előtérbe az államok szerepe. Ha a pandémia alatt - részben szükségszerűen, részben más ágensek híján - ennyire meghatározóvá váltak, nehéz elvárni, hogy ezt ne próbálnák tartósítani, és ebben sok helyen számíthatnak olyan közhangulatra is, ami ezt természetesnek veszi és támogatja, Így ezek a törekvések visszaélhetnek a demokrácia fogalmával is. Így hiába nyilvánvaló, hogy a globalizáció maga nem visszafordítható, csak a formái változhatnak, az állami mohóság és korlátoltság szükségképpen általános bizalmatlansághoz és végső soron pusztító konfliktusokhoz vezet, nem pedig a globális problémák sikeres kezelésére - a tévút elkerülésére inkább csak reményünk, mint biztosítékunk lehet.

Fb. bejegyzésem az EU jövőjéről esetleges újabb kilépések esetén

Kibír-e az EU újabb exiteket?

Egy ilyen sorozatot nem bír ki. Periferikus ország kilépését talán igen, de nem mindegy, hogy melyikét. Most láthatólag Olaszországért folyik a csata: nélküle az EU már nem EU. A francia-német duo ezt megértette. A tagországoknak egyenként tisztában kell lenni, hogy a segélyprogramról szóló szavazatukkal saját országuk jövőjéről, végső soron meg akár az EU jövőjéről döntenek.

Hogy az exit-probléma ne ismétlődjön meg időről időre, szükséges lenne meghaladni a szubszidiaritás-elv primitív értelmezését. Azt ne az EU-s illetve a nemzeti hatáskör duálja jelentse, hanem váljon sokszereplős vitává , döntéshozatallá és végrehajtássá a probléma természetének megfelelő változó összetétellel. Így az integráció úgy haladhatna előre, hogy a polgárok nem azt éreznék, hogy az őket érintő (netán inkompetens) döntések valahol magasan a fejük felett születnek.

Fb. bejegyzésem a normalizálódás kérdéséről

"Normalizálódás"

Empirikus adatok nélkül is egyértelmű, hogy világszerte rengetegen vágynak vissza a vírusjárvány előtti életformájukba, életszínvonalukba. Emlékeikben eltörpül mindaz, amivel akkor elégedetlenek voltak, vagy úgy látták, hogy ebből vagy abból baj lesz. Nincs széleskörű vízió, vágy valami - akár csak lazán körülírható - másra a jövőt illetően.

Ahhoz sem kell alapos elemzés, hogy lássuk: a járvány előtti állapot sok tekintetben nem állhat vissza. Ebből viszont tömeges frusztráció következik. Hogy ez a potenciál mik és kik ellen fog manifesztálódni spontán vagy manipulált módon, ez a jövő kérdése. Ahogy az is nyitott kérdés, hogy a frusztrációs potenciál nagyjában és egészében a felszín alatt marad-e, vagy látványosan kitör.Erre ma nincs és nem is lehet válasz.

Fb.kommentem a pártokról a 21.sz.-ban

 Népszerűtlen dolgot vetek fel. A képviseleti demokrácia világszerte válságban van és ennek a lefonosabb oka, hogy a pártok alól kiment az azokat éltető társadalom. Hogy ez mit jelent, az messze vezetne. De tény, hogy az egyes pártokhoz már nincs meg, vagy nagyon meglazult a tartós családi kötődés. Nem csoda, hogy ez a volt pártállami múltú országokban fokozottan igaz. A vezérpártok, illetve a pártvezérek állják jól-rosszul a sarat. Pl. a Fideszt is nevetséges a hagyományos értelemben pártnak tartani. Ezért a magyar ellenzéki pártok csakúgy, mint a bírálói egy már nem létező ideált üldöznek. Persze valamiféle szerveződésekre változatlanul szükség van, de hogy az párt, mozgalom vagy akármi más, az lényegtelen - nincsen közöttük hierarchia. 2019 megmutatta, hogy Magyarországon a helyi választási sikerhez összellenzéki jelöltek kellenek, akiket nem csupán a pártalkú választ ki. Ezért már 2020-ban meg kellene történni előválasztással egy ellenzéki miniszterelnök kiválasztásának (és persze ugyanez vonatkozik az egyéni képviseljelöltekre is) Ezeknek a stábjai kellene, hogy megoldják az egységes és hatékony kommunikációt is - ahogyan azt a körülmények megengedik.