2016. december 24., szombat

Aleppo: Kivétel vagy szabály?

A világnak a II. Világháború óta békéhez szokott része tűrőképességi küszöbét átlépték azok a képek és hírek, amelyek karácsony előtt az aleppói harcokról szóltak. Sok jószándékú ember próbált kétségbeesetten különféle instanciákhoz fordulni, hogy ennek vessenek véget és legalább biztosítsák a békés lakosság evakuálását. E mögött az érthető kétségbeesés mögött megbújik egy elképzelés, miszerint létezne "szabályos" háborúzás és vannak olyan háborús kilengések, amelyek ellen fel lehet lépni és van olyan magasabb instancia, amely ezeket a kilengéseket bünteti.

Az emberiség párezer éves történetében, amelyben már nem törzsi összecsapásokról, hanem háborúról beszélhetünk, mindenre és az ellenkezőjére is van példa. Voltak közöttük "szabálytartóak" - de ez számít kivételnek. Volt, amikor különbséget tettek katona és civil között, volt amikor nem. De a legyőzött "civil" élete, testi és jogi integritása és javai szinte mindig teljes kiszolgáltatottságba kerültek a győztes kezében. Az - időben még szemhatárunkon belül lévő - I. Világháború keserű harctéri tapasztalatai különféle egyezményekkel, tilalmakkal arra késztették a civilizált országokat, hogy próbáljanak gátat vetni a háború legembertelenebbnek minősített kilengéseivel szemben - miközben arra nem fordítottak gondot, hogy a béke olyan legyen, hogy ne generáljon revansot. Így 20 év sem kellett, hogy kitörjön a II Világháború és annak totális jellege minden korábbi képzeletet felülmúlt - jóllehet a felek pl. tartózkodtak a betiltott harci gázok használatától. S a háború utolsó mozzanata, Hirosima és Nagaszaki atombombával való elpusztítása a civil lakosságot soha nem volt, bár személytelen szörnyűségekkel gyilkolta és kínozta meg.

A II. Világháború traumája ugyan "soha többé" deklarációkhoz vezetett, de közben szinte lélegzetvételi szünet nélkül megkezdődtek az előkészületek egy III., Világháborúra és megindult az atom - fegyverkezési verseny, A gyorsan beálló atompatt azonban jobb belátásra bírta a két legnagyobb hatalmat mind de facto, mind pedig egyre inkább egyezmények formájában, amely az atomfegyverek nemzetközi elterjedését volt hivatott korlátozni, de később saját arzenáljuk számára is limitekben állapodtak meg, majd a felhalmozott készletek számottevő csökkentésében is.

Az atomparitáson alapuló kétpólusú világ az általuk kontrollált nagykiterjedésű földrajzi területeken évtizedekre békét teremtett (helyenként a szuronyok békéjét) és az atomfegyverek használatának tilalma irányadónak bizonyult az új atomhatalmak számára is. A perifériákon folytak ugyan háborúk, gyakran nagyon kegyetlenek is, de ezek a fejlett világban csak szelektív tudomásul vételig jutottak, minthogy az itteni lakosság nem érezte általuk fenyegetve magát.

A kétpólusú világ már negyedszázada a múlté, de atomháború azóta se fenyegetett és az USA középponti szerepe a világrendben azzal járt, hogy korlátozott világcsendőri szerepet is ellátott. Ez utóbbi pl. eredményesen véget vetett a posztjugoszláv háborúknak, más helyeken azonban korántsem volt ilyen eredményes. A világrend eredményességben komoly szerepe volt annak is, hogy a béke földünk sok helyén tömeges életszínvonal-emelkedést hozott a lakosságnak és a globalizációnak számos más, sok embert érintő pozitív körülményeket is köszönhettek.

Sokféle jel mutat arra, hogy az eddigi világrend tartalékai kimerülőben vannak. S a fejlett országok lakosságának béke-érzetét a nemzetközi terrorizmus is kikezdte, amely mintegy exportálta oda a kegyetlenséget, az emberi élet semmibe vevését. Mindez nem hagyta érintetlenül a fejlett országok politikai életét sem: tömegtámogatáshoz jutottak olyan politikusok és mozgalmak, akik a korábban sérthetetlennek tartott békés belső és nemzetközi normákat kétségbe vonják és túl is teszik magukat rajta. Ezek szép csendben "rehabilitálni" akarják a háborút is, mint a nemzetközi konfliktusok "megoldásának" eszközét. Sőt egyesek az atomfegyver alkalmazását sem tekintik tabunak.

Mindezzel szemben az újmilitarista gondolkodás ellenfeleinek sok eszköze nincs. De annak világos megértése és e meggyőződés terjesztése, hogy a modern háború totális, vagy gyorsan azzá válhat, fékezheti a háború, mint eszköz "népszerűsítését". Mert tudni kell: Aleppo (mint ezt a közelmúlt számos, a figyelem előterébe ennyire nem került epizódja bizonyítja) nem kivétel, hanem minden, bárhogy megkezdett háború ultima ratioja.

2016. december 19., hétfő

Sikeresek a big businessben - na és a makro-szemlélet?

Úgy néz ki, a Trump adminisztráció csúcsa tele lesz az üzleti élet tetejéről átigazolt sikeres emberekkel. Tekintsünk el attól, hogy egy olyan elnök gyűjti maga köré ezt a csapatot, aki gátlástalan demagógiával a lecsúszott, vagy attól félő hagyományos alsó középosztálybeli, illetve kékgalléros szavazóknak ígért csodát. Azt majd ítéljék meg a szavazói, hogy becsapta-e őket. Mi inkább azt gondoljuk végig, hogy mit jelent ez a külvilág számára.

Ezek a sikeres nagyvállalati és bankemberek a maguk módján sokoldalúan tájékozottak és sokféle nagyerejű kapcsolati háló részesei. Egyéni tehetségükkel, döntésképességükkel se lehet probléma, különben nem juthattak volna ilyen magasra. A kérdés csak az, hogy ez milyen módon predesztinálja őket az USA és ezen keresztül a globális világ sikeres kormányzására.

Az üzleti világ alapszabálya, hogy minden önálló cég végső soron a maga hasznát keresi, s ilyen értelemben zéró összegű játékot folytat akkor is, ha időnként kompromisszumokat, koalíciókat köt, s ha hosszabb távú stratégiával is rendelkezik, tehát nem csak a mindenkori rövidtávú hasznot nézi. Ez pedig a nagy léptékek ellenére is "mikrogazdasági fej". Ugyanez vonatkozik a nemzetközi piacra: ott is tájékozottnak kell lenniök, de első sorban a maguk partikuláris nézőpontjából.

A jó makrogazdasági és makropolitikai "fej" nem ilyen. Az a nagy, komplex összefüggéseket szemléli és az azokon belül érvényesülő trendeket. Ezen felül nem egyoldalúan a pénzben kifejezhető eredményekre koncentrál, hanem a naturális gazdasági folyamatokat, a társadalmi feltételeket és mozgásokat, a tudományos és kulturális állapotokat és azok fejlődését és a katonai viszonyokat is folyamatosan nyomon követi, próbálja szintetizálni és abból von le hosszabb távú és közvetlen napi következtetéseket. (Természesen jól, vagy kevésbé jól.)

Önmagában nem az a probléma, ha egy adminisztráció a csúcsára a big businessből verbuvál. Ha a centrumban makrogazdasági és makropolitikai tekintetben jó áttekintésű személy vagy csoport áll, akkor az képes felülírni az egyes kabinettagok szemléleti korlátait, döntései kockázatát. Trumpról tudjuk, hogy nem ilyen elnök lesz. S az is valószínű, hogy nem fog messze látó és komplexen mérlegelő személyre vagy szűk szakértői csapatra hallgatni. Ilyen viszonyok között viszont a kabinet - tagok "hozományát" nem lehet kompetenciának tekinteni az USA - és még kevésbé a külvilág - szempontjából.

2016. december 16., péntek

A magyar ellenzék - és a konzekvenciák

A magyar ellenzék közös hite volt 2010 után, hogy egy egyedi perverz, szélhámos rendszerrel áll szemben, amely idegen test az euroatlanti világban. Ezért előbb - utóbb le fog lepleződni és működésbe lép vele szemben a kilökődési reflex. Akik ezen az oldalon az ellenzéki pártok 2010 előtti működését is felelőssé tették a helyzet kialakulásáért, valamint azok mai alkalmatlanságát és szerencsétlenkedését ostorozták, abban a hiszemben tették ezt, hogy egy "igazi ellenzék" el tudná söpörni ezt a rendszerszintű elfajulást és az ország visszatérhetne a "normál" európai útra.

Ma már látjuk, hogy ez a perverz, szélhámos rendszer nem valami esetleges helyi rendellenesség. Megalkotója jól ismerte fel, hogy 2008 után az egész euroatlanti világ tartós válságba jutott, amely egyrészt kiváltja a tömeges elégedetlenséget s ezáltal sok országban  talaja lesz a populista kalandorkodásnak, másrészt, hogy az újra expanzívvá váló Oroszország alternatív modelt kínál - legalábbis Európa keleti felén. Ugyan a jövő történésze számára érdekes lehet, hogy miért éppen Magyarország került az úttörő szerepébe, de minthogy ma már a fejlemények átcsaptak a lokális problémán és az is nyilvánvaló, hagy az euroatlanti világon végigsöprő járványnak nem oka, kiváltója ez a pionír szerep, aktuálisan érdektelen egy ilyen elemzés. Még a magunk számára is, mert meglehetős képtelenség azt feltételezni, hogy ha a széljárás előbb - utóbb visszafordulna, az ismét épp Magyarországon kezdődne el.

A nélkül, hogy belemennénk annak taglalásába, hogy milyen gazdasági - társadalmi fejlemények és az erre nem válaszoló politikák vezettek el a jobboldali populista választási földcsuszamlásokhoz, világosan leszögezhetjük, hogy a további fejlemények epicentruma az USA. Trump a háta mögött a két republikánus többségű Házzal egészen biztosan fel fogja borítani a korábbi status quot, amelynek világrendjét egyébként Pax Americanaként is leírhatjuk. Nem láthatjuk azonban ennek a felborításnak se a kiterjedését, se a mélységét. A fordulat kétségtelenül magában hordozza egy apokaliptikus láncreakció kialakulását. De ha ez nem következik be, akkor épp az USA demokráciája rendelkezhet olyan erőtartalékkal, hogy a választók többsége által kudarcosnak ítélt politikával szemben az ingát visszafordíthassa. Ez elvi lehetőség - konkrét politikai vagy eseménytörténeti nyelvre nem fordítható le a sok ismeretlen tényező miatt.

Hogy a Trump adminisztáció periódusa közben Európában mi fog lejátszódni, azt nem tudhatjuk. Így nem tudhatjuk a bekövetkező magyar fejleményeket sem. De bármik is legyenek ezen utóbbiak, a lehetőségek közül alighanem kizárhatjuk a liberális demokrácia felülkerekedését. Ami nem jelenti egyszersmind, hogy baloldali és liberális ellenzékiek számára semmi cselekvési tér nem marad. Az őket helyzetbe hozó hatalomváltásról való meddő ábrándozás helyett ez csak társadalmi beágyazódásuk erősítése lehet szívós aprómunkával, amely a mindenkori valós helyzetben keresi az emberibb élet lehetőségeit. Ebben a politikai pártoknál nagyobb esélyük van a kisebb - nagyobb sokarcú hálózatoknak.Mindez abban a - pillanatnyi realitásától független - reményben folyhat, hogy ha a nemzetközi színtéren feltűnik egy értékrendjében ezzel rokon nagyerejű hullám, abba természetes módon be tudnak majd kapcsolódni.

2016. december 10., szombat

Trump találgatások

Amióta - sokak meglepetésére - Trumpot az USA következő elnökévé választották, megy a találgatás, hogy mi fog változni. Ezeket Trump meghökkentő kampánymegszólalásaitól az azóta tett nyilatkozataiig, az adminisztráció leendő tagjairól jövő hírektől és álhírektől vezető republikánusok megnyilatkozásaiig különféle részinformációkra alapítják és azt vetítik ki saját logikájuk alapján. Mások nyugtatnak, hogy addig, amíg nem áll fel ténylegesen az adminisztráció és nem ül össze a republikánus többségű szenátus és képviselőház, addig semmi sem végleges. Szerintük csak az új kormányzati filozófia ismeretében lehet a jövőről beszélni.

Az már most nyilvánvaló, hogy az új adminisztráció nem a kontárok, sarlatánok gyülekezete lesz. Ebből azonban távolról se következik, hogy lesz egységes kormányzati filozófia. Ennek vagy magától Trumptól kéne származnia, amit előélete nem valószínűsít. Egész pályafutására inkább a váratlan, meghökkentő húzások voltak jellemzőek. S az, hogy nagyon ért a mai tömegmédia használatához, szintén nem a koherenciára szorítja rá, hanem azt fogja mindig megpróbálni sikeresen eladni, amit éppen csinál, vagy ami tőle függetlenül történik. A másik "vagy" az lenne, hogy választ magának egy szürke eminenciást, akinek van a világról egy koherens víziója és annak mentén lép majd Trump és kormányzata. Ezt a Trump -figura felületes ismerete alapján szinte kizárhatjuk.

Ha azt feltételezzük, hogy a változtatások átfogó elképzelések nélkül fognak megkezdődni, de a nélkül, hogy leginkább meghökkentő kijelentéseit próbálná ténylegesen is megvalósítani, akkor is az a valószínű, hogy hektikus hónapoknak nézünk elébe, amelyekben a teljesen különböző, elvben egymástól függetlennek gondolt lépések akár össze is gerjedhetnek. Azt csak találgathatjuk, hogy a szinte elkerülhetetlen  nem várt hatásokra az adminisztráció tipikusan önkorrekciós lépésekkel, vagy pedig újabb, még váratlanabb húzásokkal fog reagálni. Ugyanígy a jövő titka, hogy az induló "csapat" tartós lesz-e, vagy már az első hónapokban lemondások - lemondatások fogják jellemezni.

Nemzetközi szempontból talán még mindezeknél is fontosabb, hogy bár az USA ma is a föld legerősebb gazdasági és katonai hatalma, ez távolról sem jelenti azt,. hogy vele szemben csupa olyan erő áll, amely passzívan reagál az USA lépéseire. Távolról se. Az USA akcióira, de továbbmenően a "verbális intervencióira" is a tőzsdéktől a külföldi kormányokig, a multinacionális nagyvállalatoktól a különféle tömegmozgalmakig mindenki a maga logikája, érdekei, vélt- vagy valóságos lehetőségei szerint fog lépni. Ez pedig olyan fejlemény-sort eredményezhet, amire az USA kormánya és törvényhozói nem is gondoltak és eszközük sincs azokkal szemben. Ahogy a velük szemben álló erők sem korábbi tudatos törekvéseiket érvényesítik majd első sorban, hanem sok tekintetben reaktívak lesznek és maguk is rögtönöznek.

Mindezek a jövőre vonatkozó találgatások követhetetlenül széles skáláját nyithatják meg s éppen ezért értelmetlenek is. Az azonban szinte bizonyos, hogy a nagy változások korszaka elé nézünk, amelynek során nem csak a különféle erőpozíciók megváltozása a tét, hanem akár a globalizált világ - olyan, amilyen - koordinált volta is felborulhat.

2016. december 4., vasárnap

Nagy változások és antiintellektuális politikusok

Tekintsük adottnak, hogy világméretekben nagy változások előtt állunk. Ennek alapja az objektív viszonyokban beállott sokrétű változás - ipari korszak helyett posztindusztriális, demográfiai robbanás szegény országokban, környezeti változások, országok, országcsoportok gazdasági és katonai erőviszonyainak változása, ingatag pénzügyi rendszer, kommunikációs forradalom, tömeges migráció - és még lehetne sorolni a nagyobb- és kisebb jelentőségű változásokat, amelyek szétfeszítik a korábbi világrend kereteit. Ugyanakkor nincs átfogó vízió arról, hogy milyen világrend lenne képes kanalizálni ezeket a változásokat úgy, hogy közben a jelenleg működő globális koordinatív funkciók és hálózatok fennmaradjanak és ezen felül mindez világszerte elfogadható legyen.

A változások elkerülhetetlenségének jelei az eddigi politikai elitek kimerülésére mutató jelek is. Egyre gyűlnek a szőnyeg alá söpört problémák, egyre nyilvánvalóbbak bizonyos határokon átnyúló beavatkozások kudarcai, egyre növekszik a különböző országokban a romló helyzetű, vagy ettől rettegő emberek, társadalmi csoportok frusztrációja. Ennek nyomán itt is, ott is előtérbe kerülnek a premodern radikális ideológiák és mozgalmak, az indulatokra rájátszó, az elkeseredetteknek rózsás jövőt ígérő politikusok. 

Mindez magyarázza, hogy nagy változást hirdető intellektuális politikusok nem bukkannak fel. Ilyenek - ha egyáltalán vannak - inkább a változásokban rejlő veszélyekre, kockázatokra érzékenyek és fékeznék azok bekövetkeztét, menetét. Így a status quo megbontását szinte szükségképpen a partikuláris hasznot szem előtt tartó, azt remélő, vagy azzal kecsegtető politikusok képviselik. Számukra nem probléma, hogy ha ők, illetve az általuk képviseltek nyernek valamit a változások következtében, mások meg veszteni fognak. Azok számukra az "ők", akik vagy ellenségek, vagy csak figyelmen kívül hagyhatók. Ebből következően politikájukat nem intellektuális erejükre, hanem mozgósító, akár fanatizáló képességükre alapozzák. A kívülállók őket természetesen sarlatánoknak, populistáknak, demagógoknak tartják, de ez saját táborukban mit sem árt elfogadottságuknak, netán követőik fanatizmusának.

A különféle már a színen lévő, vagy a jövőben színre lépő hadurak minden lényegi antiintellektualitásuk ellenére képesek magasan képzett embereket a maguk szolgálatába állítani leegyszerűsített céljaik érdekében. Ez nem új jelenség. Ami új, az egyfelől a partikuláris erők lehetséges pusztításának mértéke a közvetlen és a közvetett hatások révén. Másfelől az, hogy a károk bekövetkezte után - ha erre még egyáltalán lesz lehetőség - a regenerálódást nem képesek a spontán természeti és társadalmi erők végrehajtani, hanem az csak nagyon komplex, összehangolt globális, magas intellektusú tervek és azok végrehajtása révén képzelhető el.

Mit gondoljunk akkor minderről? Önmagában azon nem csodálkozhatunk, hogy a változások elindítói antiintellektuális politikai erők. Amiben reménykedhetünk, az az, hogy nem első lépéseik lesznek mértéktelenül  pusztító erejűek. S ha már megbontották a korábbi status quot, akkor majd olyan ellenerők is színre lépnek, amelyek az ellensúlyt és a kooperatív hajlandóságot képviselik és a veszteségek leírása (és ennek széleskörű tudomásul vetetése) után határt szabnak a további, öngerjesztő pusztító folyamatnak.