Nagy változások és antiintellektuális politikusok

Tekintsük adottnak, hogy világméretekben nagy változások előtt állunk. Ennek alapja az objektív viszonyokban beállott sokrétű változás - ipari korszak helyett posztindusztriális, demográfiai robbanás szegény országokban, környezeti változások, országok, országcsoportok gazdasági és katonai erőviszonyainak változása, ingatag pénzügyi rendszer, kommunikációs forradalom, tömeges migráció - és még lehetne sorolni a nagyobb- és kisebb jelentőségű változásokat, amelyek szétfeszítik a korábbi világrend kereteit. Ugyanakkor nincs átfogó vízió arról, hogy milyen világrend lenne képes kanalizálni ezeket a változásokat úgy, hogy közben a jelenleg működő globális koordinatív funkciók és hálózatok fennmaradjanak és ezen felül mindez világszerte elfogadható legyen.

A változások elkerülhetetlenségének jelei az eddigi politikai elitek kimerülésére mutató jelek is. Egyre gyűlnek a szőnyeg alá söpört problémák, egyre nyilvánvalóbbak bizonyos határokon átnyúló beavatkozások kudarcai, egyre növekszik a különböző országokban a romló helyzetű, vagy ettől rettegő emberek, társadalmi csoportok frusztrációja. Ennek nyomán itt is, ott is előtérbe kerülnek a premodern radikális ideológiák és mozgalmak, az indulatokra rájátszó, az elkeseredetteknek rózsás jövőt ígérő politikusok. 

Mindez magyarázza, hogy nagy változást hirdető intellektuális politikusok nem bukkannak fel. Ilyenek - ha egyáltalán vannak - inkább a változásokban rejlő veszélyekre, kockázatokra érzékenyek és fékeznék azok bekövetkeztét, menetét. Így a status quo megbontását szinte szükségképpen a partikuláris hasznot szem előtt tartó, azt remélő, vagy azzal kecsegtető politikusok képviselik. Számukra nem probléma, hogy ha ők, illetve az általuk képviseltek nyernek valamit a változások következtében, mások meg veszteni fognak. Azok számukra az "ők", akik vagy ellenségek, vagy csak figyelmen kívül hagyhatók. Ebből következően politikájukat nem intellektuális erejükre, hanem mozgósító, akár fanatizáló képességükre alapozzák. A kívülállók őket természetesen sarlatánoknak, populistáknak, demagógoknak tartják, de ez saját táborukban mit sem árt elfogadottságuknak, netán követőik fanatizmusának.

A különféle már a színen lévő, vagy a jövőben színre lépő hadurak minden lényegi antiintellektualitásuk ellenére képesek magasan képzett embereket a maguk szolgálatába állítani leegyszerűsített céljaik érdekében. Ez nem új jelenség. Ami új, az egyfelől a partikuláris erők lehetséges pusztításának mértéke a közvetlen és a közvetett hatások révén. Másfelől az, hogy a károk bekövetkezte után - ha erre még egyáltalán lesz lehetőség - a regenerálódást nem képesek a spontán természeti és társadalmi erők végrehajtani, hanem az csak nagyon komplex, összehangolt globális, magas intellektusú tervek és azok végrehajtása révén képzelhető el.

Mit gondoljunk akkor minderről? Önmagában azon nem csodálkozhatunk, hogy a változások elindítói antiintellektuális politikai erők. Amiben reménykedhetünk, az az, hogy nem első lépéseik lesznek mértéktelenül  pusztító erejűek. S ha már megbontották a korábbi status quot, akkor majd olyan ellenerők is színre lépnek, amelyek az ellensúlyt és a kooperatív hajlandóságot képviselik és a veszteségek leírása (és ennek széleskörű tudomásul vetetése) után határt szabnak a további, öngerjesztő pusztító folyamatnak.