2013. április 30., kedd

A "központi erőtér" régen és most

Az Orbán- rendszer kíméletlen és erőszakos - bár a parlament által szentesített - kiépítése során egyre többen értekeznek arról, hogy az ilyen hatalmi berendezkedés tulajdonképpen Magyarország természetes állapota: így volt ez mind a dualizmus, mind a horthyzmus, mind az államszocializmus idején. Bármily meglepő volt tehát, amikor Orbán ezt Kötcsén meghirdette programját, valójában egy a lakosság által a sejtekben hordozott látens mintázat helyreállításáról volt szó. Arra szoktak utalni ezzel kapcsolatban, hogy az agresszív térfoglalás nem ütközött tömeges felháborodásba, még kevésbé aktív ellenállásba. De vajjon tényleg a kizökkent magyar idő helyretolásáról van-e szó?

Korántsem. A korábbi korszakokban a de facto leválthatatlan hatalmi központ természetes állapotnak tűnt. A dualista kort egy katonailag elvesztett szabadságharc alapozta meg, az államszervezet a koronára, a nagybirtokosságra és az egyházakra támaszkodott és ez a konstrukció biztosította a magyar szupremáciát a nemzetiségek felett is. Ezért a létező, a parlamentben is jelen lévő ellenzék valóságos alternatívát nem tudott kínálni. Így látta ezt a többi európai hatalom is. A Horthy korszak központi erőtere ismét csak az országot megszálló idegen hadseregek árnyékában jött létre, a világháborús győztesek vele kötöttek békét, ez a politikai képlet vállalta magára a függetlenné vált magyar államiság konszolidációját és a harcot az elcsatolt területek visszaszerzéséért. Hangsúlyeltolódások, rivalizálások voltak ugyan a korszak hatalmi rendjén belül, különösen, amikor a nemzetközi környezet is megváltozott, de a rendszerkritikus parlamenti ellenzék egy percig sem lehetett valóságos hatalmi alternatíva. Az államszocializmus kibontakozása, abszolút hatalommá válása, majd 1956 utáni konszolidálódása ismét csak az idegen fegyverek árnyékában történt. Ezt az országon belül csak az 56 októberi napokban kérdőjelezte meg a lakosság tevőlegesen, amikor egyidejűleg a központi hatalom is dezorganizált állapotba került. A külföld ugyan korábban is, későbben is jelezte, hogy kétségbe vonja a központi erőtér legitimitását (először az ország ENSZ-felvételének elhúzódásával, később a "magyar ügy" ENSZ közgyűlési napirenden tartásával), de végülis a diplomáciai elismerés legitimálta az egypárti államszocialista rendszert. Ugyanígy a Vatikán sem az intranzigens hercegprímás nyomdokain járt, hanem megegyezett az uralkodó hatalommal. Mindebben alapvető fordulatot hozott az 1990-es rendszerváltás, amely plurális többpárti parlamenti rendszert hozott létre, amelytől idegen a központi erőtér létezése. Végülis kéttömbű politikai váltógazdaság honosodott meg, amit mind a magyar lakosság, mind a szűkebb és tágabb nemzetközi közösség elfogadott.

A választási vereségébe belenyugodni nem akaró Orbán- csoport 2002, de főleg 2006 után hideg polgárháborút bontakoztatott ki az országban, de minthogy következetesen visszariadt a legalitás egyértelmű túllépésétől,. az átalakuló helyzetet mind a belső erők, mind a külföld tudomásul vették. Mint ahogy ugyanez történt Orbán 2010-es elsöprő választási győzelme után is. A meghirdetett és kisvártatva lépésenként megvalósított központi erőtér kialakítása során is mind itthon, mind külföldön általában elengedték a fülük mellett az új rendszerrel kapcsolatban hangoztatott dupla- ill. tripla legitimációs elővezetéseket. Az örökösen hivatkozott választói akaratot tiszteletben tartották, a "fülkeforradalmi" érvrendszert, valamint a történelmi és spirituális legitimációs hivatkozásokat következetesen negligálták. Hiába próbálta erre felhívni a figyelmet a magyar politikai ellenzék és a politizáló ellenzéki értelmiség, óvása nem talált széleskörű visszhangra. Amikor aztán a nemzetközi szervezetek, a nemzetközi politika és a világsajtó felfigyelt a demokratikus jogállam modeljétől való egyre nyilvánvalóbb deviációra,egy ideig tehetetlennek mutatkozott a magyar hatalomnak az enyhén szólva rapszodikus törvénykezésében alkalmazott petchwork - technikával szemben. (Vagyis, hogy nem eredeti törvényszövegeket írnak, hanem szétírják a különféle demokratikus országok alkotmányainak és törvényeinek szövegét és ezekből a cédulákból rakják össze a céljaiknak megfelelő jogszabályt.) Ám - a jogászkodó buzgalmat felülírva - maga a hatalom is kialakított egy olyan általános viselkedésmodelt, ami ellene dolgozott a központi erőtér meggyökeresedésének.

Az egyre korlátlanabb magyar hatalom ugyanis örökösen harcban áll, így definiálja magát. Szabadságharcban, élet-halál harcban, puccskísérletek megakadályozásában, a forint elleni támadások visszaverésében - mikor miben. Azt azonban nem veszik észre, hogy az örökös harc egyben felkiáltójel a külső és belső "ellenség" létének hangsúlyozására, amely rávilágít, hogy a központi erőtér korántsem az a természetes, magától értetődő magyar uralmi forma, aminek egyébként beállítani szeretnék. Ám nemcsak ilyen közvetett jelek mutatják, hogy nem sikerült a központi erőteret, mint általánosan elfogadott képletet besulykolni a lakosságba. Bárhogy magyarázzuk a különféle közvéleménykutatások eredményeit, az világos, hogy mind a kormánypárt, mind annak vezetője csak a választók egy kisebbségének támogatását élvezi - függetlenül attól, hogy ez egy a kormány által előkészített választásokon mire elég. Tehát még egyszer: nem igaz, hogy a központi erőtér a magyar államiság adekvát formája lenne a mai világban.

Régóta téma, hogy a szétzilált ellenzéki erők és a politikailag nem elköteleződő választók csak együttesen tudnák az Orbán - rendszer versenyképes alternatíváját felmutatni. Ha a következő hónapokban létrejön egy erős ellenzéki centrum, amely képes választásokon és kormányzásban reális versenytársként  megmutatkozni itthon és külföldön, akkor a központi erőtér pozícióját megcélzó  politikai átrendeződés kudarca méginkább nyilvánvalóvá válik.

2013. április 28., vasárnap

Az "EU-s pénzek" és a magyar választó

Az EU-ból érkező pénztámogatások várható csodás hasznát az Unióba való belépésünk idején hallotta emlegetni a magyar választó. Az akkori szocialista - szabaddemokrata kormány nem állította ugyan újraválasztási kampánya középpontjába a "Marshall segélyt", de egész kampányuk aranyfedezeteként az burkoltan - nyíltan végig szerepelt. Nem tudjuk feketén - fehéren igazolni, hogy ennek mekkora szerepe volt a Magyar Köztársaság történetében példa nélkül álló fejleményben, hogy újraválasztották a hivatalban lévő kormányt, de hogy volt szerepe, az aligha vitatható.

A pénzek ugyan lassacskán csordogálni kezdtek, de enyhén szólva nem hoztak eldorádót. Éppen ellenkezőleg: akkor derült ki, hogy a korábbi gazdaság- és szociálpolitika folytathatatlan, különféle megszorításokra van szükség s mire ezeknek bármi pozitív hatása jelentkezett volna, ideért a 2008-as, eleinte pénzügyinek mutatkozó gazdasági világválság. Nem csoda, hogy az "EU-s pénzekről" is jobbára negatív hírek jutottak el a választókhoz. A földalapú támogatásokról nem az, hogy a gazdálkodók kapják, hanem az, hogy mennyivel kisebb az összeg, mint amennyit a régi tagok gazdálkodói kapnak. A pályázatra kiírt támogatásokkal kapcsolatban hallhattunk a konkrét célok vitatottságáról, az elbírálás visszásságairól, a vele foglalkozó apparátus öncélú bürokráciájáról és inkompetenciájáról, a pályázók által megelőlegezett összegek, vagy hozomra kötött szerződések uniós fedezetének vontatott érkezéséről, arról, hogy a Magyarország által lehívható összegnek csak ilyen, vagy olyan kis százalékát sikerült ténylegesen lehívni, hogy a pályázók milyen nehezen tudják - ha egyáltalán - előteremteni a kötelező hazai "önrészt". Ezt a sok negatívumot alaposan megfejelte a folyamatos és rámenős ellenzéki propaganda.

A pályázatok útján elnyert "EU-s" pénzekkel kapcsolatos rossz híreket nem ellensúlyozta a személyes tapasztalat sem. Igaz, hogy hol ilyen, hol olyan infrastruktúrális beruházások mellé került oda a tábla, hogy EU támogatással valósult meg. Ám vagy a kivitelezés elhúzódása, vagy a szükségesnél nagyobb közlekedési zavar, vagy a kivitelezéssel kapcsolatos visszaélések hírei, szóbeszédei rontották a hangulatot, hol pedig a közvélekedés, hogy "pont erre volt szükségünk?" Összességében tehát az akkori kormány politikailag mit sem profitált a beérkező pénzekből. Az ellenzék lényegesen többet.

A "fülkeforradalom" után ezen a területen jobbára a "rendcsinálásról" beszéltek, ami a gyakorlatban az ezzel foglalkozó apparátus lecserélését és a pénzek baráti zsebek felé irányítását jelentette. Büszkélkedtek azzal is, hogy a lehívható összegnek a korábbinál nagyobb hányadát - lehetőleg 100%-át - fogják lekötni. Minthogy azonban a politikai propaganda fő vonulata az önerőre való támaszkodás hirdetése volt, valamint a hol diszkrét, hogy durva EU- bírálat, nagy hangsúlyt nem kapott ez a téma.

Indirekt formában abból lehetett értesülni, hogy a kormány számára mekkora jelentősége van ezeknek a pénzforrásoknak, amikor felvetődött, hogy a magyar kormány különféle kötelességszegései, mindenekelőtt a folyamatos túlzott deficit miatt a pénzek egy részét büntetésből vissza fogják tartani. Olyan dühhel támadta a kormány ezt a felvetést, hogy látszott: vitális kérdés számára. És nem elsősorban a nemzeti büszkeség okán. Még árulkodóbb - de még áttételesebb - volt, hogy a kormány mi mindent rendelt alá egyetlen célnak, a deficit 3% alá szorításának és ezáltal a túlzott deficit eljárás alól való kikerülésnek.

A politikai ellenzék az EU-s pénzek ügyét jobbára szakkérdésként kommunikálta. Bírálta azt a módot, ahogy a kormány ezt a kérdéskomplexumot kezelte, kimutatta, hogy a rossz gazdaságpolitika miatt ezek a pénzek jelentik szinte az egyetlen fedezetet az országban folyó beruházásokra, s hogy ezen pénzek nagy része hogy köt ki a kormány támaszát jelentő oligarchák zsebében. Meg se kísérelte azonban mindezt közel hozni a választókhoz. Nem szólította meg az agráriumot, hogy gondolják meg: mire mennének a földalapú támogatások nélkül. Nem szólította meg a munkahelyüket féltőket, hogy mennyire növekedne a munkanélküliség, ha nem lennének ezek a támogatások. És nem rázta fel a többi választópolgárt sem, hogy a támogatások esetleges elmaradása pótlására az állam még milyen adómennyiséget hajtana be rajtuk.

Mindezek alapján a magyar választók úgy hallanak arról a politikai kérdésről, hogy miért jó vagy rossz az országnak az EU- tagságunk, hogy fogalmuk sincs, mekkora egzisztenciális hasznuk van egyénenként is ma a tagságunkból. Mintha az éppenséggel "nemzetpolitikai " kérdés lenne. Lehet ugyan, hogy érzelmi lózungok hatnak a polgárok egy részére, de az többször bebizonyosodott, hogy a döntő érvet a potenciális választó számára a zsebe jelenti. S hogy az EU-s pénzek tényleges szerepe homályban marad a választópolgárok előtt, azt a kormány tudatosan kialakított  propagandája mellett az ellenzék rossz, tehetségtelen tematikai súlypontozása is okozza.

2013. április 26., péntek

Egy Fb. hozzászólásom az Orbán rendszer kilátásairól

Nem lehet kétséges ennek a rendszernek a bukása, mert sorsa nem hagyományos belpolitikai kérdésektől függ. Bármit hazudoznak össze, az államcsődtől a Magyarországon működő multinacionális vállalatok exportja, a különféle beérkező EU-s pénzek és a forintnak az ország EU-s tagságából következő, a bóvli - kategória ellenére bizalmi tőkéje menti meg őket. Bármit hazudozzanak össze, az irredenta - szagú szomszédságpolitika azért nem vezet egy újabb Kis - Antant felsorakozásához, mert Magyarország az EU tagja és ebben a szomszédok garanciát látnak. Ha az EU úgy ítéli, hogy az Orbán rendszer túllépte az elviselhető határt és kívül helyezi a teljes jogú tagságon, akkor azonnal a működésképtelenség peremére juttatja. Ehhez járul a szó technikai értelmében kiemelkedően pocsék kormányzati teljesítmény, ami élesebb helyzetben explicitté válik. A mindennapok belső békéjének is az az ára, hogy félmillió értékes állampolgár külföldre ment. Ha ezt a szelepet nyitva hagyják, még nagyobb lesz az elvándorlás. Ha bezárják, az meg gyúanyagot halmoz fel az országban. Magyarul: egy csak virtuális rendszerről van szó, amely a gátlástalan pofátlanság és hallatlanul szerencsés lapjárás nélkül már nem is lenne. Ezért tartóssá nem válhat. Az igazi baj az, amit majd maga után hagy: egy tönkretett ország és sok félrevezetett, rosszra szoktatott állampolgár.

2013. április 25., csütörtök

Audacter calumniare

Audacter calumniare, semper aliquid haeret. A mondás Plutarkhosz szerint Nagy Sándor egyik udvari emberétől származik, miszerint merészen kell rágalmazni:  valami mindig ragad. Azóta is sokan követik ezt a módszert és ritkán csalódnak az eredményében. Eredetileg a rágalom csak szájról szájra terjedt. Mára már hatalmas és sokrétű - sokmódszerű apparátusok képesek terjeszteni sok emberhez egyszerre eljutó médiumokon keresztül. Sok oka van a sikerességének. Van, aki szívesen hall és terjeszt rosszat másokról, különösen, ha eleve nem szíveli a rágalom tárgyát.Van, aki kicsiben maga is hajlamos rosszat mondani másokról, de el se tudja képzelni, hogy ezt más óriási léptékben is meg "meri" tenni. Van, aki a mondásban bízik: Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Van, akinek elég, hogy sokszor hallja és tapasztalja, hogy sokan elhiszik. Van, aki tudja, hogy a rágalomnak van igaz részmorzsája és ez győzi meg a többiről. És még egy sor egyéni változata van annak, hogy kinél hogyan "ragad" valami.

A merész rágalom ellen védekezni nem lehet. Ha a közeg nem olyan, hogy a rágalmazóra nézve komoly kockázatot jelent a lelepleződés, akkor a megrágalmazott vagy hívei bármit mondanak, az magyarázkodásnak tűnik és még meg is erősíti a rágalom hitelét. Az is a merész rágalmazót segíti, hogy sikerül megemelnie az ingerküszöböt: a kevésbé szenzációs, a fantáziát megragadó hírre a kutya se figyel oda. Így aztán a megrágalmazott propagandája halvány, erőtlen. Ha pedig netán a megrágalmazottnak nincsenek morális gátlásai és átveszi támadója módszereit, akkor is le van maradva a versenyben és "legjobb" esetben neki is kialakul egy tábora, amely vevő az általa terjesztett rágalmakra. Akkor aztán hit dolga, hogy ki hisz az egyiknek, ki a másiknak.

De ragad nem kevés azokra is, akik nem adnak hitelt magának a merész rágalomnak. Megundorodnak attól a világtól, amiben ilyen durva események, akciók is előfordulhatnak. Az ingerküszöbük nekik is megemelkedik: a szenzációkat kételkedve fogadják de a többi hírrel és szereplővel kapcsolatban is távolságtartóakká válnak, igyekeznek semmibe se involválódni. Óvatosak és passzívak, mert az tűnik biztonságosnak a lépremenés elkerülésére.

Mindebből az következnék, hogy ha a közviszonyok már megromlottak, akkor a merész rágalmazó a továbbiakban biztos nyerő. Nem egészen. Ha ugyanis a hatalom is a rágalmazó kezében van, akkor mégiscsak uralmi teljesítménye válik előbb - utóbb a meghatározó "véleményformálóvá". Mennél rosszabb ez a teljesítmény, annál többen fordulnak szembe az ilyen hatalommal és ezáltal gyanakvóakká, sőt immunisakká válnak a rágalmaival szemben is. Olyan rossz azonban nemigen lehet egy kormányzás, hogy összes hívét elveszítse. Aki mélyen azonosul vele és maga is folyamatosan terjeszteni a rágalmait, még a bukásában is kitart mellette. Ha sok ilyen hívő marad, akkor nyíltan, ha kevés, akkor a hamu alatt  őrzi a kultuszt és makacs toposzait a gyors, vagy a távoli revans reményében.

2013. április 22., hétfő

A működőképesség dilemmái

A válság Európa számos országában okozott - okoz életszínvonal-csökkenést, a megszokott szolgáltatások megvonását. Nem minden országban egyformán. A lakosság nem minden csoportja számára egyformán. Ezzel együtt Európa és annak minden országa "működik".

A piacgazdaságokban tudott dolog, hogy időnként egyes cégek tönkremennek. Ha helyette azonos nagyságrendben újak alakulnak, némi "súrlódás" után a munkájukat vesztettek új álláshoz jutnak. Amíg nem, vagy akik nem, azoknak rendelkezésre áll valamilyen munkanélküli segély és munkaközvetítő szolgálat. Ugyanez a sorsa a közszférából leépítetteknek. Ha a foglalkoztatás szintje nem változik, ez egyéni szinten járhat súlyos helyzetekkel, társadalmi problémát nem jelent.

Vannak olyan európai országok is, amelyekben a krónikus munkanélküliség szintje a többi országéhoz képest régóta kiugróan magas. Ez nem minden lakóhelytípust, régiót, társadalmi csoportot érint egyformán. Minthogy azonban náluk korábban is ez volt a helyzet, asz érintettek úgy-ahogy adaptálódtak ezekhez a viszonyokhoz, vagy pedig megpróbálnak migrációval segíteni magukon. Az ilyen országok is "működnek"

A különféle jóléti szolgáltatások szintje és konstrukciója az európai országokban egymástól eltérő Ezt a lakosság mindenütt megszokta. Egy ideje hol itt, hol ott azzal találják szemben magukat európai polgárok, hogy közlik velük: a jóléti rendszerek túlvállalták magukat. Ezért korábbi juttatásokat megvonnak, színvonalukat csökkentik, felülvizsgálják a jogosultságokat. Van, aki a számára fontos szolgáltatást képes a piacról pótolni: vásárlással, magánbiztosítással. Van, aki erre nem képes. Van, aki tud egyéni problémája megoldásához.valamilyen segélyt is kapni. Van, aki nem és kénytelen a korábban megszokott ilyen -olyan szolgáltatás nélkül élni. Ez is "működik" valahogy.

A válság (szebb nevén recesszió) egyidejűleg sok országban, sok formában nyírbálja meg a megszokott életkörülményeket. Noha nemzedékek nőttek föl a nélkül, hogy ilyennel találkoztak volna, hallották hírét, hogy válságok vannak, de azok átmenetiek. Előbb - utóbb követi őket a jó konjunktúra, amelyik összességében helyreteszi a dolgokat. Ha ez késik, akkor nő a rosszkedv, elégedetlenség, a következő választásokon a választók hajlamosak elzavarni az éppen regnáló kormányt - hátha a következőtől többet remélhetnek. De a működőképesség nem válik kérdésessé.

Vannak azután európai országok, amelyeket az elhúzódó válság a tönk szélére juttat. Ezekben megszokott volt a többi országéhoz képest a kiterjedt "túlfogyasztás", az államapparátus, vagy más szektorok részéről az európai mértékek szerinti "alulteljesítés". A működőképességet államadóssággal, magánadóssággal hidalták át. Ez vált folytathatatlanná a hitelforrások elapadása miatt. A nemzetközi hitelező intézmények (IMF, EU tagoknál maga az EU) úgy adnak segítséget a csőd elkerüléséhez, ha drasztikus restrikciókra kerül sor a megsegítésre váró országban. Ez alapjában érinti nagy, sokféle életkörülményű tömegek mindennapi életét - óriási felháborodást váltva ki. Hatalmas tüntetések, kormányválságok, fenyegető akciók jelzik ezt a felháborodást. Itt már kérdésessé válik az ország normális működése. Eddig a szanálásban saját pénzadománnyal is hozzájáruló nemzetközi szereplőknek minden esetben sikerült meggyőzni a csődközeli állapotban lévő országok lakosságának többségét, hogy mégis jobban járnak a szigorú, csak kis mértékben enyhíthető feltételek elfogadásával, mint ha ellökik maguktól a segítő kezet és az ország anarchiába süllyed. A kemény feltételeket elfogadó ország működőképes marad, de a harag azért a mélyben forr.

A jelenlegi helyzet azonban Európában kockázatos mind gazdasági, mind politikai szempontból. Nincs biztosíték arra, hogy a várvavárt fellendülés bekövetkezik, nem pedig egy újabb válsághullám söpör végig a világon és így a kontinensen is. Azt se lehet tudni, hogy melyik európai ország kerül valamilyen lépéshiba következtében csődközeli állapotba és az akkor megmenthető lesz-e, vagy sem. És azt sem tudni, milyen politikai akadályai támadhatnak a dolgok megszokott elintézési módjainak. Támadhatnak eddig nem ismert, tárgyalásokkal át nem hidalható ellentétek egy-egy ország establishmentjén belül, vagy különböző európai országok kormányai között. És támadhatnak bármelyik országban olyan, ma populista gyüjtőfogalom alatt emlegetett, magukat csodatevőnek beállító politikusok, politikai pártok, akik szerint van működőképes, a közjót biztosító alternatívája a jelenlegi, szélsőséges vagyoni és jövedelmi különbségeket mutató világrendnek, európai rendnek. Ha azok az erők, amelyek nem hajlandók minden problémát, konfliktust szívós tárgyalásokkal oldani meg, hanem egyoldalú lépéseikkel kész helyzeteket teremtenek, elérnek egy olyan fokot, amelyen már a béke és a ma valamennyire "normálisnak" tartott működés nem tartható fenn, akkor minimum egy nagy átrendeződés következik be Európában. Rosszabb esetben viszont káosz. S hogy a világméretekben amúgy is folyamatosan pozíciót vesztő Európa mennyire képes ilyen fejleményeket stabilizálni és ezáltal "működésnek" tartani azt, amit ma biztos nem tartana annak, azt nem tudhatjuk. Valamint azt se tudhatjuk, hogy mielőtt a dezintegráció bekövetkezne, a tárgyalásos módszerekben nagy jártassággal rendelkező establishmentek képesek lesznek-e olyan változásokat kezdeményezni és az Unió lakosságával elfogadtatni, ami elejét veheti a kontrollálhatatlan folyamatoknak.Hiszen rendezetten értelmezni át a működőképesség és tolerálhatóság fogalmát, mint ismétlődő sokkok révén, az elvileg biztosan kevesebb egyéni és csoportos traumával járhat. De ezt előre sokan gondolhatják másképpen -  szűk érdekeiktől, délibábos elképzeléseiktől, indulataiktól vezettetve.

Ami igaz Európára nézve, az mutatis mutandis áll globális méretekben is.

"Magyarország más!" Most ne is beszéljünk róla...

2013. április 19., péntek

Vállalni a felelősséget


Ameddig be nem következett a történelemben a modernitáshoz kapcsolódó szekularizáció, isten(ek) akaratának tulajdonították, hogy a világ olyan, amilyen. A rosszat is kifürkészhetetlen akaratával magyarázták. Az isteni akarat közvetítésére szinte mindenhol  papság vállalkozott. A keresztény világban - megengedve, hogy vannak esendő papok, de ők ezért vagy megkapják egyházi, vagy haláluk után túlvilági büntetésüket – semmilyen tapasztalat nem csorbíthatta az Egyház, mint az isteni akarat kifejezőjének autentikusságát.

Az isten kegyelméből uralkodó király, a világi hatalom is - ebből következően - végső soron megkérdőjelezhetetlen volt. Lehettek rossz királyok, lehetett trónharc, megnőhetett feudális urak hatalma a királlyal szemben, szembe kerülhetett az egyházi és a világi hatalom - ez sem kérdőjelezhette meg az alapvető felelősségi viszonyokat            ( vagyis a hierarchikus engedelmesség kötelességét) a közember szemszögéből.

A vallás az egyes emberek felelősségét is adottnak vette az Istennek tetsző életet illetően, s ebben is kilátásba helyezett evilági és túlvilági büntetéseket. Mindenki felelőssége társadalmi pozíciójának függvénye is volt és a karitász gyakorlása egészítette ezt ki. A reformáció az egyénin túl a felelősség kollektív gyakorlását is magával hozta mindenekelőtt a presbitériumok, de ezen túl a gyülekezetek szintjén is.

Volt azonban a felelősség felépítésének egy ezzel ellentétes történelmi vonulata is, amely (különféle történelmi korszakokban eltérő formákban) a városokban jelentkezett, ahol a szabad polgárok választás útján adták át meghatározott időtartamra a döntések jogát és egyben felelősségét testületeknek, illetve személyeknek. Ez volt az előzménye egy gyökeresen más felépítésű, szekularizált társadalomfelfogásnak és a ráépülő különféle társadalmi rendszereknek, amely immár nem az isteni akaratra hivatkozott, mint legfőbb instanciára, hanem a népfelség elvére. Ennek keretében is találhatunk olyan társadalmakat, ahol az erre felhatalmazott polgárok csak a periodikusan visszatérő választások alkalmával gyakorolják jogukat és felelősségüket és olyanokat, amelyekben a demokrácia folyamatos társadalmi részvételt jelent, megosztva a normákat, feladatokat és azok betartatását a választottjaikkal.

Elhagyva az általános sémákat és a modernizálódó Magyarországra fókuszálva figyelmünket azt látjuk, hogy a feudális berendezkedés a polgárival sokáig párhuzamosan működött és ezért a polgári felelősség vállalása eleve csak korlátozott lehetett. A Habsburg ház uralma mind a rendi monarchia, mind a
neoabszolutizmus, mind a dualizmus korában külső adottság volt. A megkérdőjelezése tett kísérletek gyorsan megbuktak a monarchia túlereje miatt. A dulalizmus korában e tekintetben kompromisszum született, miszerint az uralkodó a jogait meghatározott közben átengedte a magyar parlamentnek és az ennek is felelős kormánynak.  Ennek keretei között volt csak értelmezhető a parlamenttől a kormányon át egészen a lokalitásig minden hatáskör és minden felelősségvállalás. Ezt a kor embere tudta, így tömegesen nem kérdőjelezték meg, hogy az országot a Monarchiát hátsó szándék nélkül elfogadó hegemon kormánypárt irányítja. Ellenzék – akár a Monarchiát megkérdőjelező is – működhetett, de politikai váltógazdaságról szó se lehetett. Aki ebben a korszakban hatáskörhöz, felelős pozícióhoz jutott, ezért tipikus módon nem mutogatott állandóan felfelé, nem hangsúlyozta korlátait és így a felelősséget se tolta el magától.

A részletek helyett legyen elég arra utalni, hogy a magyar miniszterelnök Tisza István  - noha eleinte ellenezte a hadbalépést - a háború elvesztését többes szám első személyben jelentette be: eszébe se jutott a felelősség alól kibújni akarva hatásköre korlátaira utalni. De a háborúban a sorozottak többsége se érezte úgy, hogy valójában valami idegen akarat vitte őt (az egyházak által megáldott zászlók alatt) a frontra, amihez neki tulajdonképpen semmi köze sincs.

Míg tehát a háború végéig a korábbi felelősség-értelmezések érvényben voltak, addig azért, hogy a vesztett háborúban széthullott az Osztrák-Magyar Monarchia és a győztesek csak egy megcsonkított területű önálló Magyarországgal voltak hajlandóak fegyverszünetről, demarkációs vonalakról tárgyalni, az uralkodó osztályok nem vállalták a felelősséget. Ezzel út nyílt a forradalmaknak , amelyek hol tárgyaltak, hol fegyveresen harcoltak a győztesekkel, majd.  az idegen katonaság árnyékában végbement, bizonytalan legitimációjú ellenforradalomnak. Végülis a Trianoni békét egy király nélküli királyság képviselői írták alá. Hangsúlyozták felelősségük korlátozott voltát és politikájuk tengelyébe a terület revízióért folytatott harcot állították. A békeszerződés révén kialakult viszonyokért a hazaárulónak és gyökértelennek bélyegzett forradalmi rendszerek vezetőit igyekeztek megtenni, bár ez nem volt akadálya annak, hogy Budapestet bűnös városként aposztrofálják, ami által a lakosság felelőssége is meg volt lebegtetve. Az szóba se jött, hogy elismerjék a korábbi uralkodó osztályok és az akkori törvényes rend felelősségét Trianonért. Így egy, a maga berendezkedésének ideiglenességét hangsúlyozó hatalom jött létre, amely az alattvalóktól feltétlen engedelmességet várt el, de saját felelősségvállalását korlátozottnak tekintette. Így volt ez az inflációs időkben  csakúgy, mint utána a konszolidációs években, a nagy gazdasági világválság alatt és a háborús készülődés idején. A külső hatalmak akaratából végbement  "országgyarapítást" saját érdemének tudta be, a hadbalépést viszont kényszerűségnek, Kassa tisztázatlan hátterű bombázására adott válaszlépésnek tekintette. Alsóbb szinteken azonban ez a "nem ér a nevem" játék nem folyt: akinek hatalma volt, az azt magától értetődő módon gyakorolta.

A lakosság ugyan alapjában véve elfogadta a Horthy-rendszert, de utólag visszatekintve ezt már úgy láthatjuk, hogy a mindenkori viszonyokat nem természetes állapotként élte meg, hanem alkalmazkodott az állandóan változó viszonyokhoz, amit "azok ott fenn" kialakítottak. Ez maradt érvényben a német megszállás idején csakúgy, mint Horthy fegyverszüneti proklamációt követően akkor, amikor a németek a Szálasi-rendszert tették az ország élére, miközben az ország már háborús hadszíntérré vált. Nem meglepő ezek után, hogy a vesztes háborúért, a holokausztért és az ország felesleges rommá változtatásáért se „fent”, se „lent” senki se akarta vállalni a felelősséget.

A háborút követően a fegyverszünet, majd a békekötés megszállással járt együtt. A domináns viszony ehhez ismét csak az  aktív, vagy passzív - alkalmazkodás volt, akárcsak az államszocialista kísérlethez. Azzal a különbséggel, hogy a "fordulat" után a magyar kommunista párt vállalta a teljes felelősséget mindazért, ami az országban történik - noha csak a vak nem látta, hogy minden fontos, és számos nem fontos lépés mögött Moszkva áll. Ez vált napnál is világosabbá 1956 őszén, amikor a felkelés első jeleire már közbeavatkoztak a szovjet csapatok és november negyedikével újra birtokba vették az egész országot. Ezt követően az, amit később "korlátozott szuverenitásnak" neveztek, mindennapos valósággá vált. A kádári konszolidáció is ezen az alapon ment végbe: a lakosság túlnyomó többsége alkalmazkodott a kialakult helyzethez, cserében viszont a diktatúra érdekbeszámításos politikát folytatott. Ez lehetetlenült el gazdaságilag Magyarországon, de a távolról sem érdekbeszámításos politikát folytató egész szovjet tömbben.

Az erőforrások kimerültével és a nemzetközi viszonyok alakulása miatt az államszocialista rendszer éppen felelős pozícióban lévő vezetői belátták a rendszer kiúttalanságát és tárgyalásokba bocsátkoztak a lehetséges átalakulásról minden potenciális ellenzéki erő ad hoc összetételű csoportjaival. Ebből lett a nemzetközi helyzet további alakulásának megfelelően a békés rendszerváltás.

A lakosság többsége szavazataival megadta a lehetőséget a rendszerváltóknak egy jobb rendszer és a jobb élet kialakításához, akárcsak ahhoz, hogy a kiútnak megjelölt euro-atlanti integrációhoz csatlakozzék az ország szuverenitása egy részének feláldozásával. Valójában tehát a választásokon, népszavazásokon  részt vevő állampolgárok - akárcsak a szavazófülkébe el nem menők - nem felelősséget vállaltak azért, ami az országban történt és várhatóan történni fog, hanem (ki, mint ) megelőlegezte a bizalmat, alkalmazkodott hozzá, vagy a későbbiek során leváltotta az egyik garnitúrát és helyére beszavazta a riválist, amelyik ugyanennek a rendszernek egy jobb változatát ígérte. A túlnyomó többségnek éppen elég nehézséget okozott az új gazdasági és társadalmi rendszer szokatlan és váratlan szabályainak, intézményeinek, evidenciáinak rázúduló tömegével megbirkózni egyéni körülményeinek alakításában. Ehhez járult még az Uniós jog átvételének kötelezettsége és egy sor új uniós intézménnyel kapcsolatos információ-áradat. Így eszébe se jutott felelős állampolgárként, másokkal összefogva  kezdeményező szerepet vállalni személyes ügyein túlmutató kérdésekben. Sőt, minthogy rengeteg sérelmét az állam, a hatóságok okozták és minden lépésénél a politikával találhatta magát szemközt, védelmet, kárpótlást és sorsa jobbra fordulását ismét csak az államtól várta. Ennek a pártok választási ígéreteikben és az uniós pénzek csodatevő hatásának felvillantásával elébe is mentek, Minderre úgy került sor, hogy sem a parlament, sem a kormányok, sem az önkormányzatok, sem az ügyészség és a bíróságok nem tudtak működésükkel bizalmat kelteni maguk iránt

2010-ben a győztes a mandátumok 2/3-át birtokolva a bianko felhatalmazást egy új rendszer kialakítására használta ki. Legitimációs igénye talányosan zavaros volt: a választói akaratra való hivatkozás keveredett valamiféle forradalom emlegetésével, továbbá nem konkretizált történelmi jogokra való hivatkozással, tetejében pedig kiegészült vallási- teológiai utalásokkal is. Szavazóit ez sem háborította fel. A közvélemény-kutatások tanúsága szerint az új kormányhoz fűződő remények meghiúsulása miatt az évek során erősen leapadt ugyan a kormányzat szavazóbázisa, magát a kialakított új rendszert (amelynek mibenlétét a választók nem azonosítják) csak egy kisebbség támogatja, de nincs jele annak sem, hogy tömegek fordulnának aktívan szembe a minden jogot és intézményt kisajátító hatalommal. S itt a hangsúly az "aktívan"-on van. Ez ugyanis azt jelentené, hogy sokan felelősséget vállalnának azért, hogy minden erejükkel megbuktatják ezt a rendszert. A történelmi tapasztalatok alapján ez nem is várható el tőlük. Ha az urnáknál lehet leváltani a kormányt - az igen, de tömeges aktív felelősségvállalás - az nem. A regnáló hatalom ezzel szemben – szinte kihívó módon -  minden felelősséget magára vett a politikai rendszerét illetően és számos különféle tekintéllyel, erőközponttal harcba keveredett. Annak bármilyen következményeivel együtt.














2013. április 16., kedd

Németország hitelességi tesztje Magyarország sorsának alakulása

Világszerte ismert mind a Vilmos császár - féle, mind a hitleri Németország domináns szerepe Magyarországon. Igaz volt ez gazdasági és kulturális tekintetben is, de mindenekelőtt a politikában. A német követség Hitler alatt a magyar belpolitika egyik hatalmi gócává vált, az ország német megszállása után egyenesen a legfontosabbá. Biztosítani tudta, hogy a hivatalos Magyarország az utolsó pillanatig a náci Németország szövetségese maradjon.

A szovjet birodalom összeomlásában ismét kiemelkedő szerepe volt a német - magyar kapcsolatoknak. Azok a diplomáciai tárgyalások, amelyek eredményeképpen a magyar kormány kiengedte Ausztria felé az országban összegyűlt NDK állampolgárokat, olyan léket ütött az NDK-n és az európai szovjet birodalmon, amelyet befoltozni már nem lehetett és ez katalizálta a szétesés gyorsaságát.

A rendszerváltás után Németország Magyarország legfontosabb külkereskedelmi partnerévé vált, a Magyarországra települt működő tőkében is oroszlánrészt vállalt a német tőke és a kulturális befolyásnak eleve kedvező feltételt jelentett, hogy az iskolások első idegen nyelvként - különösen az ország nyugati részén - az angol helyett számot tevő arányban kezdték tanulni a németet. A demokratikus átmenetet segítendő mindhárom nagy német politikai irányzat pártjai mellett működő intézetek megjelentek Magyarországon és széleskörű társadalmi kapcsolatépítésbe kezdtek. Minthogy az első szabad választások után Magyarországon konzervatív kormány alakult, annak politikájának kialakítására a CDU-CSU gyakorolt döntő befolyást. A jobboldal 1994-es választási veresége után időbe telt a sorok rendezése, de abban, hogy végülis a liberálisból a kereszténydemokrata pártcsaládba átlépő Orbán vált a jobboldal összefogójává, ismét a CDU-CSU közvetlen és közvetett szerepvállalása játszotta a kulcsszerepet.

Mind kormányon, mind (harcias) ellenzékben Orbán német támogatása töretlen volt. Problémák akkor keletkeztek, amikor 2010 után a 2/3-os parlamenti támogatottságú orbáni hatalom mind több lépése keresztezte a magyarországi gazdasági és politikai német érdekeket, s ez utóbbiak összeurópai dimenziót öltöttek. A német körök derekasan igyekeztek különféle eszközökkel jobb belátásra bírni Orbánt, de ez vajmi kevés sikerrel járt. Ezért eszkalálták a ráhatás eszközeit, de ez is csak a közismert orbáni átlátszó pávatánc - taktika működtetéséhez volt elég. A szabadságharc - retorika pedig helyenként még németellenes felhangokig is eljutott.

A szakításig azonban sem a német gazdasági-, sem a politikai körök nem jutottak el. Erre számos, önmagában érthető és elfogadható magyarázatot lehet felsorakoztatni. A hosszútávú érdekektől a későbbi ráhatás lehetőségének megőrzéséig az ilyen érvek lajstromba szedhetőek. Ezzel szemben áll az, hogy a megbékítő taktika immár a demokratikus jogállam és a szabad piacgazdaság leépítéséhez jelent asszisztálást. Ezt egészíti ki, hogy a magyar politikai jobboldal és kormánya a világháború után kialakult, minden európai demokratikus pártra kiterjedő eszmei konszenzus sarokpontjainak durva megsértésében is jeleskedik. Teszi ezt maga a kormányhatalom, vagy asszisztál kétszínű módon akkor, ha ezt nyíltan szélsőséges erők művelik. Minthogy a legnagyobb potenciális befolyással a magyar kormányra és a jobboldalra a németek vannak, a hatékony befolyással nem élés már-már felvetheti az ezen ügyek melletti sok évtizedes és gondosan felépített német elkötelezettség hitelességének kérdését is.

Egyelőre nem vetette fel. S ha a húzd - meg ereszd meg politika végülis azzal az eredménnyel jár, hogy Magyarország (és tágabb értelemben a régió, amihez tartozik) megmarad az euro - atlanti politikai, gazdasági és értékvilágban, akkor ez később sem vetődhet fel. Azt viszont látni kell, hogy ha az elfajulás folytatódik, akkor a helyzet kialakulásáért nem fog elmaradni a német felelősség kimondása sem, minthogy kemény és következetes fellépésükkel minden lehetőségük meg volt arra, hogy ennek a deviációnak elejét vegyék. Hogy ez megmarad-e az utólagos elmarasztalás keretei között, vagy mélyreható és kézzel fogható következményei is lesznek Németországra nézve, azt ma még senki sem láthatja előre.

2013. április 14., vasárnap

EU : a 2004-es "csomagban" tagfelvétel utólagos ára

Gyakran ismételgetik: a mai Magyarország így, mai állapotában  nem válhatott volna az Európai Unió tagjává. S ez igaz is. Ám a 2004-es felvétel módja már eleve magában rejtette ilyen fejlemény lehetőségét.

Az Unióba való felvétel a szabályok szerint hosszadalmas egyedi vizsgálatok és megállapodások eredménye. Nem csak hosszadalmas, hanem szigorú is. Garanciát jelenthet arra, hogy nem csúszik be hiba, a feltárható kockázatok elvben nem kerülik el a tárgyalók figyelmét. Ezt tetézi, hogy a tagállamok mindegyikének igenjére is szükség van az új tag felvételéhez.

A "keleti bővítés" azonban kissé sajátos volt. Rengeteg fenntartás kísérte az Unió, illetve tagállamai részéről a  felvételi folyamatot. Ennek volt gazdasági oka: a társulási szerződésekkel a tagországok már hozzájutottak mindahhoz, ami nekik fontos volt, a tagság előnyeiből mások részeltetése korántsem volt számukra sürgős. Volt a fenntartásoknak közvetlen tapasztalati oka: a korábbi NDK bekerülése az Unióba rengeteg váratlan belső átalakítási nehézséggel járt, amit nem akartak megsokszorozva megismételni. A létezett szocializmusból a kapitalizmusba való átmenetről az eltelt évek során ugyanis látszott, hogy az viszontagságos történet. Félhettek az új tagok magukkal hozott egymás elleni indulataitól is. Félelmet okozhatott a felhígulás maga: a régi tagországok szavazati súlyát érezték veszélyben, valamint az intézmények és az eddig alkalmazott módszerek működőképességét látták kérdőjelesnek. A különböző erős tagországoknak mások voltak továbbá a "kedvencei" a csatlakozásra váró régióban.

A felvétel elhúzódása fokozódó frusztrációt okozott a felvételre várók körében (nálunk az a fogalmazás terjedt el, hogy mindig változatlan évnyi távolságra vagyunk és maradunk a felvételtől), de elúnta az időhúzást a szovjet rendszer bukása utáni Európa stabilizálását kívánó USA is és elkezdte a régióba tartozó országok felvételét a NATO-ba. Így kirántotta a szőnyeget a notórius halogatók lába alól. Az Unióban előtérbe került az a megoldás, hogy egy csomagban - és nem külön érdemeik szerint - veszik fel a "keletieket" - volt szocialistákat, Ciprust, Máltát - és senki sem emel vétót egyikkel szemben sem. Mindehhez párosult az a kincstári remény, hogy tagországként könnyebb lesz az aggodalomra okot adó egyedi problémákat előrevivően megoldani.

Magyarország esetében nem látszott problémát okozni az, hogy az ellenzéki Fidesz igen faramuci indoklásokkal pártolta csak a belépést, miután kormányon négy évig nagyobb fennakadás nélkül folytatta a belépési tárgyalásokat és zárta le megállapodással az egyik résztémát a másik után. A közvetlen csatlakozás előtti szövegeiket afféle belpolitikai taktikázásnak tudták be. Ennek jeleként értékelhették azt is, hogy a Fidesz - nagyonis EU-konform módon - támadta a Medgyessy kormányt a túlzott deficit témában.

A "keleti bővítést" az Unió olyannyira sikeresnek tartotta, hogy sikeresen tovább folytatta a tárgyalásokat Bulgáriával és Romániával, majd megkezdte azokat a volt polgárháborús Horvátországgal is - jelezve, hogy ezt a sort kész még tovább folytatni. Mindebbe "belefért", hogy hol az egyik, hol a másik új tagországban választottak olyan kormányt, amelynek politikája aligha felelt meg az Unió szellemének. Ezeket a problémákat csendes eszközökkel rendre megoldották.

Az Unió stabil helyzetét amúgysem a keleti bővítés következményei rendítették meg, hanem a 2008-as világgazdasági válság "begyűrűzése". Igaz, hogy Magyarország szorult elsőként IMF hitelre, de az igazi problémát a továbbiakban és mindmáig az euro-ővezethez tartozó, főleg déli tagországok jelentették és jelentik. Ezért igyekeztek a szőnyeg alá söpörni (máskor meg előkapni) azt a kihívást, amit a 2010 utáni magyar rendszerváltás az Uniónak jelent. Elképzelhető, hogy ha Magyarországot egyedileg vették volna fel az Unióba, akkor az ma nem lenne olyan eszköztelen, mint most. Ugyanis már az első Orbán - kormány egyes meggynyilvánulásai is okot adhattak plusz biztosítékok szerződéses garanciájának nélkülözhetetlenségére. Ez azonban csak feltételezés - a mai tények viszont tények.

Nyitott kérdés, hogy az Unió Magyarországgal kapcsolatban nekidurálja-e magát annak, hogy kilép abból a tehetetlenségből, amit az ilyen helyzetre nem számító intézményi- és jogi rendszere okoz, vagy továbbra is marad a lépésismétléses döntetlen helyzet. Ha netán nekidurálja, akkor is kérdés, hogy ezt vajon hogyan teszi. De bármit csinál, vagy nem csinál, az ugyanúgy precedens értékű lesz és következményekkel jár, mint ahogy azzal járt a karaván - elvű "csomagban" bővítés konfliktuskerülőnek látszó megoldása 2004-ben.

2013. április 11., csütörtök

Magyar módi: társadalomcsinálás felülről

Történész számára emberpróbáló téma, hogy végigvezesse: a török kiűzése óta a mindenkori hatalom milyen gyakran nyúlt be alapvető módon a magyar társadalomba és annak működésébe. Ezek többször  voltak részleges jellegűek, mint összefüggő társadalomátalakító célú átrendezések - bár ilyenek is szép számmal akadtak.. Az esetek kisebbik részében volt jellemző az, hogy a társadalomban már megérett változásokat ismert el a jogi rendezés. A nagyobb része olyan beavatkozás volt, amely az egész népességet vagy annak egyik - másik szektorát utólagos alkalmazkodásra késztette - kényszerítette. Még példákat se érdemes hozni a Neoaquistica Comissio működésétől az 1990-es rendszerváltásig, mert áttekinthetetlen labirintusba tévednénk. Tény az, hogy a szerves társadalomfejlődésre soha sem volt mód, mert a "felülről" jövő kisebb és nagyobb megszakítások sorozata volt a domináns jellemzője a lakosság viszonyai alakulásának.

Nem kivétel maga az 1990-es rendszerváltás sem. Azt is "fent" intézték. A lakosság csak jóváhagyta azt az első szabad választásokon, majd a NATO-ba és az EU-ba való belépésünkről döntő népszavazáson. Ezek az aktusok is jórészt "zsákbamacska" jellegűek voltak. A választópolgár nem volt tudatában, hogy most privatizáció és kárpótlás következik, még kevésbé, hogy milyen. Annak sem, hogy életkeretei , akár szerződéses viszonyai mennyiben maradnak változatlanok és mennyiben nem. (A példa kedvéért utalhatunk egy önmagában talán nem nagy horderejű epizódra, a lakáshitelek kamatainak utólagos megemelésére.) A változtatások egy része szükségszerű volt, mert egy másik rendszer egy sor kérdésben más elrendezést követel. Ám ezek a törvényi és rendeleti változtatások nem átfogóak és végiggondoltak voltak, hanem gyakran erősen ad hoc jellegűek és nagy mértékben ki voltak téve a négyévenkénti választások eredményeképpen felálló új kormányok egymástól eltérő értékrendjének. Az EU tagságunkból következő jogi  és szabályozásbeli változások sem voltak áttekinthetővé téve az állampolgárok számára. A változások hektikusságának külön hatótényezői voltak az időről időre szükségessé váló gazdasági stabilizációs "csomagok" is, amit betetőzött a 2008-as világválság "begyűrűzése" a lakosság mindennapjaiba. Hogy mindezekben a felülről jövő jogi és intézményi változtatásokban mikor mennyi volt a tudatos társadalomalakítási szándék és mennyi az olyan kényszerlépés, ami csak másodlagosan, mellékhatásként  érintette a társadalmi viszonyokat, az ismét csak  komoly kutatásokat igényelne. De így, vagy úgy, az egyének, illetve az ilyen - olyan társadalmi csoportok a hatásokat kényszerű alkalmazkodásként érték meg és csak kevesen olyan új, megnyíló lehetőségként, amit ki lehet használni. Az megint más kérdés, hogy a lehetőségeket kihasználni akarók miben és mennyiben voltak sikeresek. Ráadásul tömeges élmény volt, hogy az egyéni sorsok alakulásában nagy szerepet játszott a politikai helyezkedés és a korrupció.

A 2010 -es választások eredményének "fülkeforradalomként" való értelmezésével új korszakhatár következett be a magyar állapotok alakításában - alakulásában. A lakosság számára váratlanul ismét csak "felülről" egy átfogó társadalomátalakítási projektbe kezdtek. Minden hatalomnak egy szűk kamarilla kezébe koncentrálása és minden, vele szembeni korlátozó szabály és intézmény felszámolása ennek tervezett része volt. Ugyancsak tervezett volt egy szűk, az állammal összefonódó hazai nagytőkés csoport privilegizált helyzetbe hozása, egy lojális köztisztviselői kar kialakítása, minden állami intézmény élére komisszár típusú vezető kinevezése - s ezen túl a felső-középosztálynak kedvező adózási rendszer bevezetése. Ennek komplementereként tervezett volt a társadalom többi csoportjának különféle eszközökkel való diszpreferálása is. Az alaptörekvések tudatos volta mellett az új hatalom számtalan esetleges döntést is hozott, amelyek a magyar történelemben is szokatlan gyakoriságú kényszerű korrekcióval is együtt jártak. Így az állampolgár összezavarodhatott: mi is tudatos, mi nem az, mivel kell tartósan számolnia és mi váratlant hoz a holnap. E zavart reprezentálja az ércnél maradandóbbként aposztrofált Alaptörvény és annak eddig négyszeri módosítása.

Történelmi perspektívából nézve a felülről megkezdett társadalomátalakítási próbálkozások, mint konstrukciók  fokozódó mértékben semmi újdonságot nem jelentenek. A lakosság ezeket több - kevesebb ellenérzéssel, de mindig tudomásul vette. A kérdés állandó jelleggel az volt, hogy a változtatások mennyire képesek "szervülni" és mennyire konszolidálható a rendszer egésze. Mária Terézia "rendszere" csakúgy, mint a Kiegyezésé, vagy a Kádár - rendszer tartóssága révén látszólag konszolidációra alkalmas volt. ( A Horthy - rendszer azért határeset, mert több, egymástól markánsan különböző periódusra osztható, amelyeket jobbára csak a Kormányzó személye köt össze.) De ez a szervülés jobbára töredékes,a konszolidáció pedig mindig csak látszólagos volt, amit mutat, hogy a külső körülmények megváltozásakor a rendszerek gyorsan összeomlottak.

A jelenlegi rendszer szervülésének, konszolidációjának kilátásai kiugróan gyenge gazdasági, külpolitikai és igazgatási teljesítménye, valamint az országból távozó értékes munkaerő volumene alapján aligha valószínűsíthetőek. Ennek ellenére még a közvetlen jövőt sem láthatjuk előre, nemhogy azt, hogy a közvetlen régióban és ezen belül Magyarországon milyen rendszerben fog élni a lakosság a következő évtizedekben. Ez ismét csak "felül" és "kívül" fog eldőlni...

                                                                            *

                                                                   Önkommentár

A Bejegyzés annak alátámasztására kívánt szempontokat, érveket felvillantani, hogy a magyar történelem különleges mértékben sorozatban produkált "felülről" és nemegyszer "kívülről" olyan változtatásokat, megrázkódtatásokat, amelyek tudatos vagy kevésbé tudatos, átfogó vagy részleges társadalomcsinálást céloztak meg. A lakosság szerepe domináns módon a kényszer - alkalmazkodás volt. Ritkaságszámba mentek azok a beavatkozások, amelyekben a lakosság nagyobb csoportjai maguk is involválódtak és a változtatásoknak csak viszonylag kis része bizonyult olyannak, amelyek szervessé tudtak válni egy idő elteltével. Ennek következtében az is felvethető, hogy a fogalom ideáltipikus értelmezése szerint mennyiben beszélhetünk egyáltalán magyar társadalomról.


2013. április 8., hétfő

"Hagyjanak békén!" - a Kádár-korszak "vívmánya"

A diktatúrák egyik jellegzetessége, hogy a népet folyamatosan mozgósítják. A Rákosi-korszakban a felvonulásoktól a békekölcsön - jegyzésig, az MHK-tól a Szabad Nép félórákig megszakítás nélkül ment a mozgósítás. Cél volt, hogy ne süppedjenek bele a dolgozók a mindennapos magánéletbe, hanem a Párt át-és átszője egész világukat a maga állandó győzelmi jelentéseitől kísérve.  Ez - párosulva az életszínvonalat illető gyakori inzultusokkal - halmozott fel akkora dühöt, ami 1956 október 23.-án kirobbant.

Nem érti meg a kádári konszolidáció társadalomlélektanát, aki nem veszi figyelembe, hogy mekkora teher ment le a lakosság kisvilágáról azáltal, hogy a diktatúra lemondott az állandó mozgósítás módszeréről. Időről időre voltak mozgósítási akciók, de azokból különösebb negatív következmények nélkül ki lehetett maradni. Bármilyen érthetetlennek tűnik is a kívülállónak, az előzmények után a fenyegetést jelentő mozgósítások elmaradása sajátos szabadság - élményt jelentett a kor embereinek, ami az életszínvonal - javulással, a szűken mért, de mégiscsak létező és bővülő utazási lehetőségekkel és egyebekkel a puhuló diktatúra tényleges konszolidációjához vezetett.

Akik a lakosság jelenlegi passzivitásáért a rendszerváltás békés jellegét okolják, azoknak van valami igazuk. Csakhogy a többség ebben nem fogyatékosságot, hanem kifejezett előnyt látott. Az átalakulás - legalábbis a látványos tömegakciókat illetően - békén hagyta azokat, akik ki akartak maradni az ilyesmiből. A mindennapi élet zavartalansága ugyan számos ponton csorbát szenvedett, de ebben keveredtek a negatívként és a pozitívként megélt elemek  és az ígéret több, mint egy évtizeden át egy nyugateurópai típusú jólét és béke volt. A fokozódó politikai és kitüntetetten médiaharcok ugyan borzolták a kedélyeket, a jóléti remények meghiúsulása következtében a megosztottság elég mélyen beszivárgott a politikailag passzív emberek világába is - de a legnagyobb nézettségű kereskedelmi televíziók esténként behozták a lakásokba azt az apolitikus (vagy legalább annak látszó) békét, amire a többség vágyott. Azt a békét, ami 2006 után már egyre kevésbé jellemezte a magyar közállapotokat.

A 2010-es választásokon az új kormány felhatalmazása nem (fülke)forradalomra szólt a szavazói többsége részéről, hanem ismét csak a nyugalomról és a jólétről. Nem ezt kapták. És mindezek tetejében a hatalmát kiépítő új rendszer  kísérletet tett a permanens mozgósítás gyakorlatának bevezetésére is (a NENYI kitűzése lehetőleg mindenhová, nyomás az "önkéntes" pénzfelajánlások világának visszahozására, nemzeti konzultációk stb.). A kísérlet széleskörű passzív ellenállásba ütközött olyannyira, hogy a hatalom többé - kevésbé kénytelen is volt felhagyni a mozgósítósdival. Ezt az emberek csendes győzelemként élték meg. Ha tehát a különféle ellenzékiek frusztráltak és értetlenek a nagy többség passzivitása miatt, noha tömegével történnek olyan dolgok, amelyek ellen indulatosan kellene tiltakozni, akkor a " hagyjanak békén" ma is tömeges igényét hagyják figyelmen kívül. Ami meg a felháborodást illeti, a különféle jogtiprások és durva inzultusok rendőri, bírói, alkotmánybírósági sőt úniós kezelése is olyan távol van a mindennapos jogérzéktől, hogy az elbizonytalanít és lefékez. Ha ehhez hozzá vesszük a médiacsatornák túlnyomó többségének a hatalom által való módszeres megszállását és a semmitől vissza nem riadó propagandaeszközeit, akkor végképp semmi okunk csodálkozni a többség hallgatásán, mozdíthatatlanságán.

Más kérdés, hogy mi van a mélyben. A kialakult nyomás, megfélemlítés miatt sok ember elzárkózik attól, hogy egyáltalán válaszoljon, ha kérdőbiztos próbálja megtudni a véleményét. Ha pedig mégis válaszol, akkor óvatos. Ha ennek ellenére a közvéleménykutatások azt mutatják, hogy a túlnyomó többség elégedetlen a mai közállapotokkal, a többség elvben kormányváltást szeretne, hogy a hatalom és vezére csak a legszilárdabb hívek rokonszenvét bírja, akkor fogalmunk lehet arról, hogy ma mi húzódik meg a tömeges látszólagos közömbösség, beletörődés mögött. Ebben a tekintetben csalóka az a benyomás, amit a hangoskodó, randalírozásra hajlamos - bár a jobboldali politika által jól kihasználható - kisebbség láttán sokan hajlamosak kialakítani.

Ismét más kérdés, hogy a passzív elégedetlenségből a jövőben mit lehet aprópénzre váltani. Ez számos fejleménytől, jövendő szituációtól függ. Az események alakulásának sok ágense van, s ezek közé tartozik - teljesítménye mértékében - a hazai politikai ellenzék is. Ám az biztos, hogy a türelmetlenség kontraproduktív beállítódás a magyar közhangulat befolyásolására és hogy a nagy tömegek politikai aktivitására a belátható jövőben ugyanúgy nem lehet/kell számítani - ahogy eddig sem volt jele ilyesminek.

2013. április 7., vasárnap

Egy Fb. hozzászólásom az Orbán féle nemzetközi politikai kihívás lényegéről

 A kérdés szerintem sokkal egyszerűbb és kizárólag politikai. Az ENSZ a 2. Világháború győzteseinek szervezete volt és később a háborús vesztesek önként kérték oda felvételüket. Természetesen az EU is ezen a politikai alapozáson nyugszik. Mármost Orbán nyíltan kérkedik azzal, hogy egy vesztes ország miniszterelnöke és számos ponton a Tengelyhatalmak tradícióját folytatja, szövegeit újítja fel. Tehát kihívást intéz az EU és az ENSZ politikai alapjaihoz. A kérdés tehát az, hogy fenn áll-e még az eredeti konszenzus, van-e, aki annyira komolyan veszti, hogy érdemben válaszol-e az Orbán - féle kihívásra.

2013. április 5., péntek

2014 hamis bűvöletében

A megszokott rend szerint az országgyűlési választásokra 2014 tavaszán kerülne sor. Ennek jegyében látszott tevékenykedni mind a kormányerő, mind a nyögvenyelősen formálódó ellenzék. A hatalom regisztrációs ötletével jelzett egy bizonyos menetrendet, ami időigényével erre az elképzelt dátumra mutatott. A regisztráció ötletének ejtése ugyan szabadabbá tette volna a kormányon lévőket az időponttal való játékban, viszont egy másik menetrendhez is alkalmazkodni látszottak. Óriási erőfeszítéseket tettek azért, hogy az ország idén tavasszal kikerüljön az EU túlzott deficit - eljárása alól és így nyíljon meg számukra az út a szavazatvásárló intézkedések előtt. Ez a remény most látszik dugába dőlni. Nem tudni, hogy ez hogy fog kihatni arra, hogy mikorra tervezik a választások kiírását.  Az azonban tény, hogy a rezsicsökkentés- akció máris a szavazatvásárlási kampány elindulását jelenti. Orbán és kamarillája mérlegelésén múlik, hogy továbbra is az eredetileg elképzelt időpontra terveznek sok konvergens lépést a választási sikerük érdekében, vagy úgy látják, hogy jobban járnak az időpont előre hozásával akkor is, ha néhány tervezett lépésükre így sort se kerítenek.

Az ellenzéki alakulatok mindeddig 2014 tavaszától számolták vissza a megteendő lépések időpontját és semmi jele annak, hogy valami B- tervvel is rendelkeznének, vagy akár elgondolkodnának azon, hogy a megteendő lépések közül valóban azok-e az igazán fontosak, amiket korábban annak gondoltak. Így láthatólag nem zavarja őket biztosnak látszó szavazóik fokozódó, már-már ingerült türelmetlensége csakúgy, mint az sem, hogy immár nem a regisztrációra, hanem a választásokra kell esetleg hónapokon belül nagy, nehezen mozdítható tömegeket eredményesen mozgósítani. Mint ahogy változatlanul nem tulajdonítanak jelentőséget annak sem, hogy az ellenzéket alighanem új, vonzó arcok felépítésével inkább lehetne sikeresen lendületbe hozni, mint az ismert arcokkal a régi szerepükben.  Pártjaik üzenetei is a régi síneken haladnak, a kormány propaganda - offenzíváira pedig késve és zűrzavaros módon reagálnak. Saját, konzekvensen felépített kommunikációs stratégiájuk láthatólag nincs. A sok üzenet - amit mégis küldenek - önmagában nem erősíti, hanem kioltja egymást. Így ezt minden, csak nem a "remény" előhírnöke sem tartalmi, sem dramaturgiai szempontból.

Az elhúzódó télben a kezdeményezés egyértelműen a kormányoldal kezében van. Ők a maguk módján felkészültek még az esetleges rossz gazdasági és Uniós hírek kommunikációs fogadására is. Az ellenzék pártjainak viszont ahhoz sok okból le kellene vedleni régi, önmagába záródó bőrüket, ha tavasszal közösen, új lendülettel át akarnák venni a politikai kezdeményezést és figyelmüket a belső iszapbirkózásról végre a potenciális választóik felé fordítani. Kiindulópontként ki kéne szabadulniuk 2014 hamis bűvöletéből, megértve, hogy "idő van!"

2013. április 2., kedd

A magyar ellenzéki politikus és az értelmiség

Többször foglalkozott ez a blog az értelmiség és a politika honi viszonyával és igyekezett kitapogatni az értelmiségi politizálás erényeit, korlátait és kontraproduktív vonásait. Most próbáljuk meg a kérdést a másik oldalról, a politikusok oldaláról is megnézni.

Azonnal nehézségbe ütközünk: kit is tekintsünk ellenzéki politikusnak? Érthető módon a rendszerváltás után az új politikai elit az értelmiségből rekrutálódott - honnan másból lett volna ez lehetséges. Viszonylag hamar kiderült azonban, hogy politikusnak lenni szakma, amelynek játékszabályai jelentősen eltérnek az értelmiségiétől. Sok politikus se vette ezt igazán tudomásul: "mellékfoglalozásban" meg akart maradni kompetens értelmiséginek is. Nem véve tudomásul, hogy hiába van meg ehhez akár a képessége és a műveltsége, a két pozíció kizárja egymást: a politikust az eredményei minősítik. De a politika iránt értelmiségiek sem voltak hajlandók erre a különbségtevésre: a politikusokat kedvük szerint hol politikusként, hol értelmiségiként minősítgették.

A két nagy politikai pártban azért fokozatosan végbement a politikusok professzionalizálódása: Horn Gyulát vagy Orbánt senki nem kezelte értelmiségiként és mindkét pártban kezdett felnőni egy értelmiségi múlt nélküli politikus- garnitúra. A jobboldalon ez a tendencia be is érett: Orbán gyakori sámánkodása ellenére világos, hogy politikai alakulatról van szó, amely időnként egy-egy politikailag súlytalan értelmiségi miniszterrel dúsítja fel személyi állományát. A bal- balközép oldalon viszont megtorpant a professzionalizálódás. Az SZDSZ eleve tele volt a két szerepkör között ingázó prominenssel. Az MSZP viszont Horn lemondása után permanens vezetési válságba került: a párt condottiere - oligarchái nem voltak hajlandók senkit maguk fölött állónak elismerni. Mígnem ebbe az erőtérbe kívülről belépett Gyurcsány, aki a politikai vezér szerepe mellett vindikálta magának a mélyenszántó értelmiségi elemző stallumát is. Amíg sikeres volt, addig ebből különösebb probléma nem származott, lemondása - lemondatása után azonban annál nagyobb. A kormányt a hangsúlyosan, deklaráltan nem politikus Bajnai vette át egy sor helyét nem találó szocialista politikussal karöltve, a párt elnöke pedig Lendvai Ildikó lett, aki egyfelől politikusi aprómunkával egybentartotta a pártot, másfelől a médiában folyamatosan csillogtatta értelmiségi kvalitásait, de tartózkodott még a kísérlettől is, hogy pártja szellemi vezéreként jelenjen meg. A korábbi koalíció a választások időpontjára nem csak úgy általában vált erősen népszerűtlenné, de különösen azzá vált a politizáló értelmiség körében. A népszerűtlenség szellemi dezorientáltsággal is párosult. Innen is magyarázható az a súlyos választási vereség, amely könnyen végzetessé is válhatott volna.

Orbán "centrális erőteret" kisajátítani akaró rendszerváltása nem ütközött népi ellenszegülésbe, de két csoportot súlyosan felháborított. Egyfelől a balliberális értelmiséget, másfelől a pozícióvesztett országos és helyi politikusokat és holdudvarukat. Az értelmiségi tiltakozás élére először a börtönnel fenyegetett Gyurcsány állt, ő rendezte meg az első, párezer embert utcára vivő demonstrációt. Ezen felbuzdulva vették át a stafétabotot és burjánoztak el az utcai tüntetéseket szervező civil kezdeményezések, amelyek hol csak a balliberális értelmiségiek egy részét tudták mozgósítani, hol ennél szélesebb kört és többtízezres létszámot. De így, vagy úgy, általuk az értelmiségi politizálás bekerült az ellenzéki fősodorba. Ezzel ellentétben az MSZP-t Mesterházy Attilának éppenséggel politikusi módon sikerült konszolidálni olyan pártként, amelyben az értelmiségieknek csak a segítő (esetenként fizetett) szakember szerepe jut.

Ez a durva vonásokkal felvázolt kép talán eleve sugallja, hogy az ellenzéki értelmiség ezen a politikai oldalon a zsüri szerepkörébe került, amellyel bőségesen él, sőt visszaél. A helyzetre adekvát válasznak tűnt 2012 őszén Bajnai politikai szerepvállalása, majd a körülmények hatalma révén egy furcsa, konglomerátum- szerű ellenzéki párt megalakulása. A folyamat azonban hallatlanul lassú és nehezen megy a politikus szerepet vállalók nyílt, egyértelmű elszakadása az értelmiségi szereptől. Ennek a lassúságnak két súlyos következménye is van. Az egyikről már többször szóltam: a politizáló értelmiség se szakad el az amatőr politizálástól és a médiában, köztudatban ősszekeveredik, amit az újdonsült politikus mond azzal, amit az önkorlátozásra képtelen kibic bocsájt közre. A másik, talán még súlyosabb következmény, hogy az ellenzéki politikusok továbbra is nagyrészt az értelmiségi közönségnek beszélnek és nem a széles spektrumon elhelyezkedő potenciális választóiknak. Ha mégis megpróbálkoznak ezzel, az értelmiségiek azonnal populizmust kiáltanak.

A következtetést le se kell vonni, annyira kézenfekvő. Amíg a politikai ellenzék kiszolgáltatott, függő helyzetben marad az értelmiségétől, addig sem egy hirtelenjött válsághelyzetben, sem választásokon nem válhat ütőképes politikai vezető erővé. Hogy egy formálódó ellenzéki politikus - koalíció képes-e itthon és a nemzetközi színtéren átlépni ezt a professzionális minőségi küszöböt és hogy az idősebb, és a most jelentkező fiatal értelmiségi háttere képes-e ezt támogatólag tudomásul venni, azt a közeljövő fogja eldönteni.