2018. január 30., kedd

Pánik

Pánik - individuális, lokális vagy szélesebb körben  - mindig is volt. Voltak természeti katasztrófák, járványok, háborúk - hogy csak a legnagyobb léptékűeket említsük. Úgy látszik azonban, hogy a pánik 21.században másfajta szerephez jut, mint korábban. Ez feltehetően egyrészt a modern élet sokrétű, az egyén és a lokalitás számára nem áttekinthető összefonódásaiból ered, amelynek hasznát normál körülmények között széles tömegek élvezik, de zavar esetén ez bizonytalanságot, fenyegetettség-érzést, rémületet okozhat. Másrészt generálja a szorongást az a modern kommunikációs tér, amelynek révén széles tömegek azonnal és folyamatosan értesülnek a lokális kisebb és nagyobb katasztrófákról - legyenek azok családiak, természetiek vagy akár szándékosak is, amelyeknek célja maga a pánikkeltés. Ezek a hírek érkezhetnek önmagukban is, de kísérheti őket olyan interpretáció, amelynek célja, hogy mennél többen magukra vonatkoztassák azokat. Ez utóbbiak esetében a pánikkeltő hírek nem is feltétlenül valóságosak - lehetnek akár kiagyalt hazugságok is.

A 21. században az euroatlanti világban a nagy pánikok látványos nyitánya a 9/11 volt. Terrorszervezetek addig is elkövettek öngyilkos merényleteket, de a központ tornyaiba fúródó repülőgépek a televízióban olyan megrázó látványt nyújtottak, amely egycsapásra véget vetett az USA lakossága saját sebezhetetlenségébe vetett hitének. Ezt követte a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság, amely rengeteg ember egzisztenciáját érintette közvetlenül és még többen féltek attól, hogy hatása őket is utoléri. E válság okozta pánik mostanában kezd csak oldódni. Mindkét nagy krízis esetében a kormányzatok igyekeztek azt demonstrálni, hogy a helyükön vannak és igyekeznek a lakosságot megvédeni a bajok megismétlődésétől, netán elhatalmasodásától. A pánik azonban kikezdte a közbizalmat, ezen belül különösen az uralkodó establishmentekbe vetett bizalmat, amely váratlan választási és népszavazási eredményekben mutatkozik meg.

Magyarországon egy előbb ellenzéki, majd kormányzó pozícióba került politikus-csoport a pánikkeltést tudatos politikai eszközként használta és használja, Utalhatunk 2006 őszére, amikor kulminált a közrend-közélet felborításának kísérlete, de ettől kezdve az évtized végéig minden valóságos és fiktív negatív fejlemény egy egységes démonizálás keretében került értelmezésre, amiben az akkori ellenzék magát a szabadító pozíciójába helyezte. Ez a belpolitikai pánikkeltés azóta is tart a közben kialakított média- hegemónia segítségével, de a hangsúly mindinkább áthelyeződött a külső ellenség elleni szabadságharcra, illetve a tendenciózusan felépített és adagolt migránsveszélyre,  amely a permanens pánik állapotában tartja a lakosság erre fogékony részét.

Nem láthatjuk előre a 21.sz. világgazdasági és világpolitikai fejleményeit. Nem tudhatjuk, hogy ebben tőzsdepánikok, válságok, netán háborúk milyen szerepet fognak játszani. De nem kell különösebben rémlátónak lennünk, ha feltételezzük, hogy a jövendő évtizedekben kisebb és nagyobb pánikoknak számottevő szerepük lehet. Talán éppen azért, mert amikor éppen nincs rendkívüli helyzet, akkor mind a lakosság, mind politikusai igyekeznek nem tudomást venni a lehetséges új veszélyekről és nem próbálják elkerülni azt, ami elkerülhető.

2018. január 21., vasárnap

56,3 %

Ilyen arányban támogatták a német SPD küldöttei a koalíciós kormányalakítási tárgyalások megkezdését. Nyilván az igennel, illetve a nemmel szavazókon belül is többféle indok vezette a küldötteket. A döntetlen-közeli eredmény viszont azt mutatja, hogy egyik táborban sem tudott senki előállni olyan elsöprő erejű érveléssel, amely egyértelműen eldöntötte volna a kérdést.

A külső szemlélő számára ez kor- és egyben kórtünet. Mert miről is van szó? Az Európai Unió sokrétű válságban van. Az Unión belül Németország gazdaságilag legerősebb tagállam és eddig politikai kérdésekben is szava döntő súllyal esett a latba. Minthogy különféle okokból (új költségvetési periódus, Brexit-tárgyalások, az Uniót Oroszország és a Trump adminisztráció részéről érkező kihívások stb.) az Unió jövője szempontjából sorsdöntő kérdéseket a következő 1-2 évben és nem később kell eldönteni, vagy ennek lehetőségét elmulasztani. Németországot ebben a periódusban - ha egyáltalán meg tud alakulni - olyan kormány fogja képviselni, amely összetételénél, programjánál fogva egyfajta célrendszert támogat. Amelyik párt most nem akar a kormánytöbbség tagja lenni, az eleve lemond arról, hogy ebben a kritikus periódusban tényleges szava, befolyása legyen Európa sorsának alakulásában. Akik tehát a szociáldemokraták közül a kormányban való részvételt ellenzik, azok ezt vagy nem tudják/akarják átlátni, vagy annyira rossznak tartják a kormányalakítási tárgyalások elfogadott kiinduló dokumentumát, hogy ehhez képest a távolmaradás is jobb. Ám a döntetlen körüli eredmény azt mutatja, hogy sem a kormányba lépést támogatók, sem az ellenzők nem tudtak olyan világos és meggyőző álláspontot produkálni, amivel saját elvtársaikat is meggyőzték volna - hát még a szélesebb közvéleményt.

S itt sokkal általánosabb kérdéshez jutunk el. A gazdasági-társadalmi és kutúrális változások az euroatlanti világban aláásták a hagyományos pártrendszer alapjait. A választásokon váratlan eredmények születnek, a népszavazásokon a törésvonal nem a pártok között húzódik (v.ö. Brexit) és szinte a semmiből bukkannak fel mozgalmak, amelyek a pártok körüli vákuumba sikeresen törnek be. Ezzel szemben a pártoknak se olyan határozott képük nincs a világról, amely a szavazói bázisukat stabilan biztosítanák, sem vonzó markáns programjuk.Ezért dominál náluk a személyes pozíció-harc és a bróker-mentalitás. Ami az adott körülmények között magyarázható ugyan ("ha nem nyerünk a következő választásokon, akkor nem lesz pozíciónk"), de egy változó korban meglehetősen siralmas. Ugyanis az úgy-ahogy létrejövő politikai döntéseknek a súlya nem csökkent, hanem nőtt. S ezek mennél esetlegesebbek, annál nagyobb az esélye, hogy azok később hibásaknak bizonyuljanak. Ha a pártok alól részben objektíve is kiment a társadalmi bázis, az még nem lenne elegendő ok arra, hogy megmaradt szervezeti és anyagi erejüknél fogva ne lehetnének értékes politikai inkubátor házak. Ha viszont a rövidtávúság, a közvetlen szavazat-vadászat jellemzi őket és ez adja az rekrutácós bázisukat is, akkor ne csodálkozzunk a dezorientált  választók elcsábíthatóságán.

2018. január 12., péntek

Mégis remélhetünk egy megújuló Európát?

A német választások eredménye és az utána következő kormányalakítási nehézségek sötét árnyékot vetettek Európa jövőjére. Stabil német kormány nélkül ugyanis aligha  lehetséges az EU 2018-ban esedékes, a jövőt meghatározó döntéseit  koherens mederbe terelni. Az, hogy ma reggel a német nagykoalíció pártjai hosszas tárgyalások után eljutottak a kormányalakítási szándékig, reményt ad arra, hogy egy ilyen kormány meg is fog alakulni, s ha igen, az ország gazdasági és politikai súlyánál fogva a francia partnerrel együtt irányt  tud szabni az EU megújításának.

A választópolgárok már régen elszoktak attól, hogy az országuk nagy horderejű döntések előtt áll. Korábban Németországban a pártoknak meg volt a hagyományos szavazótábora és a választásokon a pillanatnyi közhangulat, illetve az el nem kötelezett választók csak azt döntötte el, hogy a nagy pártok közül melyik alakíthat kormányt egyedül, vagy koalícióban. Az utóbbi években - ahogy a Nyugat más országaiban is - nagy mértékben csökkent a bizalom az establishment-pártokban és előretört egy szélsőséges párt, miközben a több kis - elvben kormányzati részvételre képes - párt is parlamenti tényezővé vált. Ebben a helyzetben a pártok figyelme és ambíciója azok felé a kérdések felé tolódott el, amelyek potenciális választóik számára vonzónak és szavazatszerzőnek tűnnek és ezeket az országos, ne adj isten az európai érdekek fölé helyezték. Ezért nem tud hónapok óta német kormány alakulni. A jövendő szavazatoktól kevésbé függő államfő volt az, aki nyomatékosan felhívta a pártok figyelmét a nagy kérdések iránti felelősségre és a kompromisszum szükségességére, amely jelen esetben a nagykoalíció felújítását jelenti. A kitűzött határidőn is túlnyúló egész éjszakai tárgyalásokkal e pártok demonstrálták, hogy oroszlánként küzdöttek partikuláris érdekeikért és csak reggelre született meg a szándék konkrét kormányalakítási tárgyalások megkezdésére. De ezt még az SPD-nél meg kell előzze egy ezt jóváhagyó pártkongresszus, majd egy pártszavazás. Hogy az Unió-pártokban még milyen partizánakciók lehetségesek, azt nem tudjuk.

Az EU - ha akarják a politikusok, ha nem - alapjait érintő döntési helyzetben van. Olyan objektív feladatokra kell válaszolni, mint az Unió jövője a Brexit után, a következő 7 év uniós költségvetésének kidolgozása és elfogadása, az eurozóna halmozódó strukturális feszültségeinek feloldása és az Unió biztonságpolitikájának újraszabása válaszul Trump megbízhatatlan NATO-politikája. S mindehhez hozzávehetjük Európa tudományos-technikai, gazdasági és politikai szerepének hanyatlását a világban. Ha ez nem elég fontos a közvetlen politikán kívüli befolyásos gazdasági, katonai és kulturális eliteknek, akkor ugyan mi más? Ennek ellenére nem látszik részükről sem akkora nyomás a politikai szférára és a még mindig jelentős nagy médiára, hogy rászorítsa azokat a nagy kérdések kellő súlyú előtérbe helyezésére és átfogó, koherens koncepciók kidolgozására, megvitatására. Ha tehát a fenti kérdések napirendre kerülését elkerülni nem is lehet, azokban a döntés megszülethet ad hoc, inkonzisztens módon is, heves viták közepette a - nemegyszer húsbavágó - konkrét megoldásokról, intézkedésekről, de iránytű nélkül. Ez pedig a kontinens számára baljós jövőt ígér, amelyben a skála az Unió világviszonylatban értett lemaradásától annak felbomlásáig és végső soron Európán belüli háborúk lehetőségéig terjed.

A perspektíva szempontjából nem elhanyagolható kérdés, hogy ebben a kritikus periódusban Németországnak lesz-e stabil kormánya a megtépázott nimbuszú, de nagy tapasztalatokkal rendelkező Angela Merkel vezetésével, avagy Németország bizonytalan tényezővé válik az európai zűrzavarban. A ma véget ért maratoni vitában bíztató jel, hogy a megállapodásban szerepel a megalakítandó kormány Európa-politikája.

2018. január 1., hétfő

Nagyrégiós stratégia - versus lokális párttaktikák

Az evidens tény, hogy a II. Világháborút követő világrend kora elmúlt a "szocialista világrendszer" bukásával. De már annak utolsó évtizedeiben sok minden megváltozott a kialakuláshoz képest. Ezeket a nagy változásokat már annak idején sem sikerült karakterisztikusan megfogalmazni: posztindusztriálisról és posztmodernről beszéltünk, meg (főleg az angolszász) gazdaság-és társadalompolitikában neokonzervatív fordulatról. Az látszott, hogy miben különbözik a korábbitól, de az nem, hogy mi felé tart.

A világrend egyértelmű változását jelentette - mint írtuk - a szocialista világrendszer eltűnése, azaz a piacgazdaságnak eltűnt az azt kétségbevonó, az állami tulajdon monopóliumán és valamiféle "tervgazdaságon" alapuló riválisa. Úgy látszott, hogy mindez USA-dominanciát, Pax Americanat jelent egy gyors globalizáció keretében. Ami a társadalmi modelt illeti, a liberális demokrácia látszott különféle változatokban győzedelmeskedni - helyi törekvések és USA "rásegítés" formájában. Ami ebbe nem fért bele, az Kína volt, különösen a Tienanmen-téri fordulat után. De minthogy ott is a magántőke nagyra növésével lezajló impozáns gazdasági és urbanisztikai fejlődés ment végbe és a kommunista vezetés nemzetközi szinten egyértelműen a részvétel és a kooperáció politikát folytatta, az ottani szisztéma nem látszott rivális alternatívának. Utólag már látjuk, hogy az USA politikája ebben az időszakban sem nőtt fel az új szerephez, nem volt a világ további menetéről új, a realitásokat is számbavevő víziója.

Ez az USA dominálta világrend került látványos válságba a 2008-as nagy nemzetközi pénzügyi válság révén. Olyanba, ami után már egyközponú világrend aligha képzelhető el. Maga a pénzügyi válság a rendszer stabilitásában, intézményei prudens vezetésébe vetett hitet roppantotta meg, függetlenül attól, hogy a lakosságokat közvetlenül érintő növekedési válságon a jegybankok olcsó pénz teremtésének segítségével néhány év alatt sikerült úrrá lenni. Így az hogy közben Oroszország letért a liberális demokrácia felé vezető útról és egy sajátos autokratikus modelt épített ki, csak akkor minősült kihívásnak, amikor saját határain kívül kezdett különféle statusquot megbontó akciókba. Modeljénk ilyen vagy olyan mértékben sikerült vonzóvá válni Törökországban, a Balkánon, sőt az EU keleti tagállamai egy részében is. Más EU tagországokban is felütötték a fejüket és bizonyos választási sikereket értek el különféle radikális, főként nacionalista pártok, amelyek nem illenek bele a liberális demokrácia elfogadott keretei közé. A liberális demokrácia még markánsabban megszűnt irányadó lenni az euroatlanti térségen kívül a világ számos térségében is. És innentől már két kérdés fonódik össze. Az egyik, hogy ki tud-e alakulni olyan, tartós békés világrend, amely nagyrégiók egyensúlyán alapul, amelyek nemzetközi szinten bizonyos globálisan érvényes szabályokat alakítanak ki és azokat be is tartják. A másik, hogy melyek lesznek ezek a nagyrégiók és hogy a liberális demokrácia legfontosabb normái ezek közül melyikben fognak érvényre jutni.

Önmagában nem jelent szembefordulást a liberális demokrácia berendezkedésével a Brexit és más nemzeti vagy regionális függetlenedési törekvések. A korábbi világrend ki nem mondott szabályaival, a globalizációval azonban ezek is szembefordulnak. És -végül, de nem utolsósorban - Trump fellépése, megválasztása és egyes törekvései is szakítást jelentenek a liberális demokrácia bizonyos szent teheneivel  mind a mostani USA adminisztráció, mind pedig a választóközönség körében.

A liberális demokrácia pozícióinak megingásával szemben érdemes arra figyelni, hogy mi jellemzi azokat a politikai erőket, akik elvben annak, vagyis a plurális demokráciának a megerősítésére, netán megújítására törekednek. Megújítására, mert egy sor, a gazdasági-társadalmi változásokból adódó problémát korábban évtizedeken át a szőnyeg alá söpörtek, továbbá már látszik, hogy a közeljövőben, pl a robotizáció előrehaladása következtében még újabbak is elő fognak állni. Mindez átfogó elképzelések, javaslatok, viták megjelenését indukálná, hogy azok közfigyelmet keltsenek mind a politikusok, mind pedig a választópolgárok körében. Ennek nyomát se látni, de annak se, hogy think-tankeknél a politika lenne megrendelő ilyesmire. E helyett az USA-ban azt látjuk, hogy működik ugyN a fékek és ellensúlyok demokratikus rendszere Trump legveszélyesebb intézkedéseinek lefékezésére mind a szenátusban, mind a képviselőházban, mind bíróságokon, mind egyes kormányzók részéről, sőt, helyenként még az adminisztráción belül is. Ezzel szemben a republikánusok nem tudnak eltekinteni attól, hogy Trumpot az ő jelöltjükként választották meg és hogy Trump egyes intézkedései népszerűek, a demokraták pedig részben ugyanettől a közhangulattól, részben attól, hogy 2018-ban lokális jelölteknek kell a megürülő vagy megüríthető helyekért harcolnia, ahol helyben nagyon különböző témákkal és megoldásokkal remélhetnek sikereket elérni. Következésképpen egyik nagy párt sem átfogó bel-és világpolitikai reformterv iránt érdeklődik, amit szembeállítana Trump nemzeti szempontból is katasztrofális politikájával, hanem mindent alárendelnek annak, hogy mennél több helyet szerezzenek a két házban. Így aztán az sem világos, hogy akár egy kialakuló, bár kevéssé valószínű demokrata parlamenti többség mihez kezdene új pozíciójával. Egyébként a nyilvánosság mára kialakult új szerkezete sem kedvezne egy átfogó, változásokat, ezek sorában még társadalmi csoportoknál pozícióvesztésekkel is járókat tartalmazó programcsomag népszerűvé tételének.

Nem látszik jobbnak a helyzet egy megújított liberális demokrácia jövője szempontjából Európában sem. Nem képezi vita tárgyát, hogy a mostani EU összetett válságban van. Nem kétséges, hogy reformra szorul és az sem, hogy ennek vivőereje a Brexit után egy francia-német tandem lehet, amelynek értékvilága csak modernizálja, nem megtagadja a korábbi konszenzust. Franciaországban - sok véletlen tényező összejátszása eredőjeként - a régi pártrendszer összeomlása politikai terepén -akadt egy Macron, akinek van egy modern és alapjában progresszív víziója Franciaországról és Európáról és ehhez még elsöprő parlamenti többsége is. Úgy nézett ki, hogy ehhez az újjáválasztott Merkelben erős partnert fog találni és megpróbálhatják visszaszerezni Európa helyét is a nagyhatalmak között minden tekintetben. A német választók nem így gondolták és egy eddig nem volt erős szélsőjobb mellé még koalíciós kényszerről is gondoskodtak Merkel számára. A potenciális koalíciós partnerek pedig kivétel nélkül a következő választást megcélzó pártérdekeikre vannak tekintettel, nem valamiféle Új Európára. Ezt a liberális demokrácia elvei és gyakorlata  szerint nem lehet kifogásolni. Egy rendkívüli pillanatban és rendkívüli lehetőségek kapujában azonban ma ezzel alighanem a jövőt illetően a rendszer és így saját maguk alatt vágják a fát. A kisebb méretű és/vagy gazdasági erejű európai kormányoktól és választóiktól pedig legfeljebb újabb problémákat lehet várni, előrevivő átfogó megoldást semmiképpen. Vagyis mind az kérdéses, hogy Európa nemzetközi szinten nagyrégióvá tud-e válni, mind pedig, hogy a liberális demokrácia lesz-e a jövő Európájában az egyes államokban irányadó.