2017. január 31., kedd

Megszemélyesített politika

A klasszikus polgári demokráciákban pártok versengtek a kormányzati hatalomért. Pártok, amelyeknek közismert és állandó elvei és ismert vezető figurái voltak. A választók jelentős része akár generációkra is elköteleződött egyik vagy másik mellett. A sajtó is vagy tradicionálisan kötődött valamelyik párthoz, vagy nagyonis ügyelt arra, hogy saját, párthoz nem kötődő egyéni hangja legyen. Így a politikát nem a pártok, adminisztrációk első emberei dominálták. Ha a hivatalban lévő miniszterelnök, elnök valamiképpen lejáratta magát, nagy volt a valószínűsége, hogy a következő választásokat egy (a) másik párt jelöltje fogja megnyerni, a saját pártot meg új vezető veszi át.

Ez a sztereotíp kép a 20.- században megváltozott. A Világháború előtérbe hozta a sikeres katonákat, az egyes emberek egzisztenciája pedig egyre nyilvánvalóbban kezdett függni a nagypolitikától. Ezért a bizalom és remény fokozottabban kezdett személyekhez kötődni. Az európai kontinensen diktátorjelöltek jelentek meg mozgalmak élén és - kihasználva a velük szemben állók megosztottságát és kudarcait - hatalomra is kerültek. Válaszul a velük szemben álló demokratikus országokban is megnőtt a kiemelkedő politikusok jelentősége. ők és markáns kijelentéseik  is a újságok, a filmhiradók címlapjára kerültek. Az újabban előlépett médiumot, a rádiót is sikeresen állították politikájuk szolgálatába egyes diktátorok . Ez a helyzet kulminált a II. Világháború időszakában, amikor a pártpolitika szerepe igencsak visszaszorult.

Az utána következő hidegháború által átszínezett békekorszakban sorra - rendre eltűntek a nagy "bölények" a politikai életből, a pártok pedig halványabb formában visszanyerték korábbi szerepüket. A médiában  előretört, dominánssá vált az új versenytárs, a televízió, amely jellegénél fogva személyesebb volt, mint a korábbi médiumok. Egy meginduló új tendencia, a nemzetköziesedés révén inkább a pluralizmus vált uralkodóvá, mint a "tiszta" pártok szerinti tagozódás: egyes országokban koalíciók kormányoztak, de ahol nem, ott is napivá vált a (munka)kapcsolat a különböző országok különböző pártcsaládokba tartozó prominensei, kormánytagjai között. Az ismétlődő választási kampányok során a korábbi "kétlépcsős kommunikációt" (a pártoktól és a médiából az üzenetek az u.n. véleményirányítók közvetítésével jutnak el az egyes választókhoz) egyre inkább felváltotta az egyes választókat közvetlenül megcélzó propaganda. A fejlett országokban a társadalmi tagolódás is megváltozott: végetért az ipari korszak és az azt követő bonyolultabb társadalmi képletet a tömegfogyasztás és a tömegmédia fogta át.

Ez a fejlemény nem maradt hatás nélkül a rendszeralternatívát jelentő államszocialista országokra sem. A klasszikus hiánygazdaságot egyre kevésbé lehetett a jövő társadalmaként bemutatni, így mind a Szovjetúnióban, mind Kínában helyet kellett adni valamilyen formában a tömegfogyasztás térhódításának. Ez - több áttételen keresztül - a szovjet rendszer bukásához, illetve Kinában a pártdiktatúra és a magántulajdonon alapuló sajátos piacgazdaság szimbiózisához vezetett.

Ezek után bekövetkezett az a pillanat, amikor divatossá tudott válni a "történelem vége" hipotézis, amely a gyakorlatban a Pax Americanat jelentette. Ennek szövedéke azonban mindig fölfeslett valahol, amit lehetett ugyan a rendszer szempontjából periferikusnak nyilvánítani, de ez a kép mind katonai-biztonsági, mind pedig - főképp a 2008-as pénzügyi válság után -  gazdasági szempontból megkérdőjeleződött és kikezdte a politikát is. Egyben a tömegmédiának is hatékony versenytársa akadt az interaktív közösségi média elterjedésével.A pártoknak a lappangó válsághelyzetre sehol nem mutatkozott meggyőző válasza. Mígnem a kvázi demokratikus Oroszországban kibontakozott az autoritér putyinizmus (megtartva a többpárt-rendszer kulisszáját), amely közvetlenül és közvetve követőkre talált. A történelem iróniája, hogy ez éppen akkor következett be, amikor a Közelkeleten az USA iraki intervenciója  és az u.n. színes forradalmak megdöntötték a nem vallási, hanem személyi alapú helyi diktatúrákat. Helyükre a polgárháború lépett.  A NATO-tag Törökország viszont egyre inkább a putyini model követőjévé vált.

A klasszikus politikai demokrácia egyre több országban szenvedett látványos választási vereségeket. A görög esetet még vissza lehetett terelni a megszokott ösvényre. A Brexit úgy lett a populista demagógia következménye, hogy első lépésben nem érintette a polgári demokrácia kereteit. A korábbi világrend szívében azonban Trump győzelme csak pro forma intézhető el azzal, hogy a választásokat a Republikánus Párt és jelöltje nyerte és nem történt más, mint ami a politikai váltógazdaságban megszokott.

A populizmus és az autoritér nemzeti, a vezető egóját előtérbe állító  politizálás előretörése nem intézhető el azzal, hogy hát az establishment mind a politikája tartalmát tekintve, mind pedig tömegkapcsolataiban nem volt tekintettel a választóira és ez bosszulta meg magát. Ez ugyan igaz, de ebben a tekintetben visszaút nincs: a hagyományos pártpolitikában nincs olyan tartalék, amely ezt a folyamatot visszafordíthatná. Merkel példája olyan kivétel, amit nem lehet modelnek tekinteni más államok számára, mint ahogy a jóléti kapitalizmus Észak- európai utótörténetét sem - speciális esetek ezek sajátos körülmények következtében.

Mindebből nem következik az, hogy a jövőben a józan, kooperatív, a jogállamot tisztelő demokratikus politikának ne lennének lehetőségei. De ehhez - sajnos - előbb az ettől eltérő utak sokak számára nyilvánvaló kudarcaira lesz szükség több országban, annak összes következményével együtt. És minden valószínűség szerint ezt a demokratikus visszatérést is  - ha egyáltalán - olyan politikusok tudhatják megvalósítani, akik nevükkel, személyükkel képesek ehhez a választók bizalmát megszerezni. S hogy ez nem puszta spekuláció., hadd emlékezzünk egy speciális történelmi példára: Paasikivi és Kekkonen Finnországának sikerére a Világháború alatt és az utána következő évtizedekben.

2017. január 26., csütörtök

Trump nem otthon veszélyes igazán

Divat lett rémüldözni azon, hogy Trump autoriter államot csinál az USA-ból. Egyes kijelentéseivel,. húzásaival mintha alapot is adna az ilyesfajta aggodalmaknak és a hívei ugyanúgy vak kiszolgálói lehetnének, mint azt az orosz vagy a magyar fanoknál ismerjük. A veszély ennek ellenére ebben a formában nem valós. Nem azért, amit az örök optimisták emlegetnek, hogy az USA-ban a fékek és ellensúlyok rendszere olyan erős, hogy le tudja téríteni az elnöki adminisztrációt a végzetes útról. Jóllehet a tradicionális republikánus szenátorok és képviselők zöme nem elvakult trumpista, belesodródtak olyan pártpolitikába, hogy alkalmatlanokká váltak a fék-szerepre. A főbírókban sem reménykedhetünk: egy sor kulcskérdésben a konzervatív oldal túlsúlya biztosítottnak tekinthető. A Demokrata Párt részéről sem látszik olyan politika, ami hatékony ellenszernek ígérkezik: még mindig ott tartanak, hogy ennek (mármint Trump megválasztásának) nem lett volna szabad megtörténnie. Ez pedig aligha vezet bárhová is. A nagy tapasztalattal rendelkező köztisztviselők is inkább otthagyják szakmájukat, semmint reménytelen napi harcokban próbálnák gátolni a kalandor voluntarizmus érvényesülését.

Ami miatt a párhuzamok ellenére az USA-ban nem fenyeget autoritér rendszer, az az, hogy ellentétben  pl. Oroszországgal és Magyarországgal, hogy az USA-ban sem a gazdaság, sem a társadalom nem olyan államfüggő, mint itt, az öreg kontinens keleti felén. Ha az állami túlhatalom megpróbálkozna hozzányúlni a régóta adottnak vett szabadságokhoz, akkor biztos, hogy gyors vereséget szenvedne. Az önkényeskedő, a tényekkel és a hozzáértéssel mit se törődő adminisztráció veszélyessége ezért az országon belül nem a valamennyire működőképes tekintélyuralmi rendszer kiépítésében, hanem a belső káosz és konfliktushalmaz előidézésében van. Ez ugyan nem kis probléma, de összességében lehet akkora erőtartaléka az amerikai demokráciának, hogy belátható időn belül úrrá lehetne a Trump okozta anomálián.

Az igazi veszély azonban a nemzetközi politikai, gazdasági és katonai viszonyokban van. Azok nem viselnek el egy ki- és beszámíthatatlan USA-t. Már eddig is rengeteg nyílt és latens feszültség halmozódott fel az eddig volt, látszatra stabilnak mutatkozó világrenden belül. Ha az eddigi központi erő nem képes őrködni az alapvető folyamatosság felett, sőt maga akarja megszakítani azt, akkor nincs se erő, se forma, se koncepció, amely az ilyen helyzetben a különféle palackokból kiszabaduló szellemeket egy működőképes új világrend irányába kanalizálja. Márpedig ez konfliktusokhoz vezet, s mondjuk ki magyarul: háborúkhoz. Hogy mekkorákhoz vagy milyenekhez, azt nem csak mi nem láthatjuk előre, hanem azok sem, akik komoly súllyal részt vesznek ebben a folyamatban. És egy belső káoszával viaskodó USA. az így kialakuló világban óriási erőforrásai ellenére már nem lehet meghatározó tényező.

2017. január 19., csütörtök

Értelmiség és politika -itt és most (5)

A politika iránt érdeklődő értelmiség képtelen kibújni a bőréből. Akárhányszor mond csődöt a logikája, mindig újra-és újra ugyanazokkal a tipikusan értelmiségi megközelítésekkel próbálja kitalálni, hogy mikor mire lenne szükség. Akár elvekből és normákból indul ki, akár valóságos felháborító tényekből, mindig a sterilitás jellemző, a lombik és elvből nem figyel a szavazópolgárok körében fellelhető (vagy éppenséggel fel nem lelhető) mozgásokra. Pedig ahol országos választásokat tartanak, erre kell elsősorban figyelni és ehhez szabni a politikai elképzeléseket.

El lehet mondani, hogy egy tekintélyuralmi államban, ahol a demokratikus formák csak spanyolfalként szolgálnak, ahol a hatalmon lévők kényük- kedvük szerint akkor és úgy írják át a választások szabályait, ahogy tetszik nekik, eleve minimális az esélye, hogy a rendszert választásokon leváltsák. De ha ez így van, miféle kényszerképzet készteti a megszólalókat arra, hogy bármi is történjen az ellenzéki oldalon, értelmiségiek mindennek dühödten vagy gúnyosan nekirontanak szóban és írásban? Netán a nemlétező esélyeket féltik a kisiklatástól? Vagy valami magamutogatási kényszer hajtja őket? Esetleg rövidlátás és butaság?

Az elmúlt 100 évben rengeteg erősnek látszó diktatúra és autokrácia dőlt meg - gyakran a nemzetközi erőviszonyok alakulása következtében, nem egyszer azonban váratlanul. Olyan zajlások indultak meg az állampolgárok, adott esetben a választópolgárok között, amelyeknek korábban nem sok jele volt. Ezt a zajlást tudták politikai erők átmenetileg vagy tartósan meglovagolni. Miért gondoljuk, hogy ez alól a mai Magyarország kivétel lenne?

Ha tehát egy 2018-as parlamenti választásra gondolunk Magyarországon, akkor két dolgot kell tisztáznunk : mit várhatunk tőle és mi a feltétele várakozásunknak. Triviálisnak tűnne, hogy kormányváltást várnánk. De ennek az esélye a fentiek szerint kicsi.Ám nem ez az egyetlen értelmes cél. A jelenlegi tekintélyuralmi rendszer az u.n. NER-en alapul, amelyet egy erős fegyelemmel összetartott nagy, olyan-amilyen módon kormányképes alakzat dominál, amellyel szemben két oldalt kicsi,. egymás ellen is acsargó ellenzéki erők vannak. Komoly esély van arra is, hogy ez 2018 után se lesz másképp. De arra is van esély, hogy ez a szisztéma a választásokon felboruljon. Ha a választásokból vesztesen egy viszonylag nagy, modern profillal rendelkező és sokak ál
tal kormányképesnek gondolt ellenzék születik meg, akkor attól kezdve a mai NER nem tartható fenn. Vagy átfordítják nyílt diktatúrába - annak összes nemzetközi és belgazdasági következményével együtt -, vagy pedig megindul egy határozott bomlás magában a "központi erőtérben". Hogy mi lesz, az azon múlik, hogy 7 év tespedés után indul-e olyan zajlás az elégedetlen választópolgárok körében, hogy "ebből elég volt".Ezt a zajlást bizonyosan nem a politikai küzdőtéren viaskodó valamelyik erő indítja el- ahogy erre eddig se volt képes. Viszont ha megindul, bizonyosan lesz olyan politikai erő, amely megpróbál az élére állni. S közülük az elégedetlenek vagy kiválasztanak maguknak egyet, amelyet elfogadnak saját képviselőjüknek, vagy nem, de akkor a zajlás terméketlen marad.

Másfél évvel a választások előtt természetes dolog, hogy van mindenféle mozgolódás a rajtvonal körül. Az is természetes, hogy a Hatalom ebbe a maga részéről megpróbál belekavarni. De önjelölt zsűrorokra ehhez semmi szükség, mert sem a rajtvonalnál tolongók, sem a zsűrorok nem  fontos tényezői annak, hogy a mondott zajlás egyáltalán létrejön-e. Márpedig a NER közeljövője ezen múlik.

2017. január 14., szombat

A gyanú árnyékában

A Wikileaks óta olyanok is élnek a gyanúperrel, hogy a nagypolitika kulisszái mögött valami egészen más folyik, mint a nyilvánosság előtt, akik korábban a feltételezéseknek ezt a fajtáját elhárították maguktól. Azóta egyre kevésbé válik szét egymástól az információk és a conteok világa. Ezt a folyamatot járatta csúcsra a Trump kampány, amelynek során polgárjogot nyert a "tényeken túli" politizálás emlegetése. A kampányban - és a győzelemben - komoly szerepet játszottak a kiszivárogtatások, a gyanúsítgatások és annak a nyílt taglalása, hogy az orosz titkosszolgálat dezinformációk terjesztésével avatkozik be az egyik jelölt javára.

Egy olyan kampányban, amely eleve az establishmentből kiábrándultak szavazataira épített, aranyat ért az így kialakult helyzet. S olajat öntöttek a tűzre Trump meghökkentő kijelentései, twitter-beírásai. Számos elemző, közszereplő világszerte igyekezett a kizökkent világot azzal tolni helyre, hogy az USA elnökválasztási harcban furcsa dolgok szoktak történni, amelyek aztán az eredmények közzététele után gyorsan visszazökkennek a normál kerékvágásba. S valóban, némi hezitálás és egyéni távolmaradás ellenére a hatalomátadási procedúra rendben fog lezajlani, a vesztesek illedelmesen megjelennek az elnöki beiktatáson. Ez egyébként érdekük is, mert az alkotmányos rend keretei között így válnak majd hiteles ellenzékké és készülhetnek a két és négy év múlva esedékes revansra.

Erősen kétséges azonban, hogy Trump elnökségén nem hagynak kezdettől nyomot a kampányban történtek. Az a gyanú, hogy ő maga is részese volt annak, hogy Oroszország meghekkelte a választást, aligha tűnik el, mint a kámfor. S bár nem támasztható tényekkel alá az a feltételezés, hogy kompromittáló anyagokkal az orosz titkosszolgálat folyamatosan zsarolja Trumpot, ez a lehetőség beivódott mind a politikusi-újságírói világba, mind a szélesebb választói rétegekbe. S ha az elnök Trump is produkál olyan unortodox lépéseket, amelyek felkínálják ezt az interpretációt, ez akár a szövegekben, akár a szövegek alatt megjelenhet az USA politikai életében. S ha ott is, a külföldében még inkább, mert azt végképp nem kötik írott és íratlan politikai játékszabályok.

Vagyis az az ővön aluli kampány, amit Trump folytatott, visszavághat az elnöknek. Mert a kiszabadított szellemet - ahogy az lenni szokott -  már nem lehet visszagyömöszölni a palackba.

2017. január 8., vasárnap

2017 végére a világ

Igen nagy a valószínűsége annak, hogy 2017 végére nagyon másképp fog kinézni a világ, mint most. Hogy hogyan, azt természetesen nem lehet megjósolni.

 A II. Világháború végén egy bipoláris világ alakult ki és sokáig a különféle változások ennek figyelembe vételével, beszámításával  mentek végbe. Közte olyan semmiképpen sem lebecsülhető léptékű változások is, mint a gyarmatbirodalmak békés vagy kevésbé békés felszámolása, vagy a kínai forradalom. Különösen igaz ez 1952 után, amikor eldőlt, hogy nem lesz III. Világháború. A nagypolitikát illetően történtek ugyan nagy átrendeződések, mint például a szovjet- kínai szakítás, majd jóval később az USA - Kína kiegyezés, nem beszélve akkora változásról, mint a szovjet rendszer bukása ás birodalma szétesése. A világgazdaságban is végetért az ipari korszak és a posztindusztriális világnak is már több szakaszát éltük meg. Végbement a sokrétű globalizációs folyamat, amely az interdependenciák sűrű hálóját vonta a fold köré. De akármennyi minden változott, mindent több-kevesebb sikerrel beszuszakoltak a háború utáni világrend keretei közé, amelynek olyan sarokpontjai voltak, mint az ENSZ alapokmánya, az atomfegyverek feletti rendelkezés bipoláris túlsúlya, mint később a WTO - hogy csak a legfontosabbakat említsük. A világrend legnagyobb fogyatékosságaként egyet kell kiemelnünk: a felismert fokozódó környezeti ártalmak elleni eredményes fellépés és a túlnépesedés elleni gátak kudarcot vallottak.

A világrend szövedéke ugyan mindig felfeslett valahol, de - sporadikus mozgalmak felbukkanásán túl - mégsem volt erős törekvés a fokról fokra kialakult írott és íratlan szabályok, konszenzusok radikális felmondására. Illetve ha volt, a nagyobb erők mindig helyreállították a működőképességet. Ebben kulcsszerepe volt a legnagyobb gazdasági, pénzügyi, katonai és tudományos potenciállal rendelkező USA-nak. A világrendhez olyan pozitívumokat lehetett hozzákötni, mint a nagy háborúk hiánya, a gazdasági növekedés sikerei a világ különböző részein, beleértve a nagy tömegek életkörülményeinek lényeges javulása, a nagy járványok visszaszorítása és a születéskor várható élettartamok számottevő növekedése, a különféle hasznos információkhoz való tömeges hozzáférés - amit összességében jogosan lehetett fejlődésként értelmezni. A pozitív trendek azonban láthatólag nem folytatódhattak határok nélkül, Egyre több lett világszerte az olyan probléma, amire nem született megoldás, a tényleges gazdasági és katonai erőviszonyok is folyamatosan tolódtak el az erre való adekvát válaszok nélkül és mindezek kapcsán nagy tömegű frusztráció halmozódott fel. Ez a frusztráció tárgyát, kulcsát a világrend hol egyik, hol másik jellegzetességében vélte megtalálni. A 2008-as pénzügyi világválság mindehhez máig tartó hitelességi deficittel járult hozzá.

Külön kell szólni arról, hogy az USA nem csak objektíve került túlvállalásba a világrend első számú garantálójaként, hanem elitje számos politikai, gazdaságpolitikai és katonai szarvashibát is elkövetett, amivel az eddigi világrend élettartamát még inkább megkurtította. Ezek széles körben is  szemmel láthatóvá tették, hogy immár alkalmatlan korábbi szerepének ellátására. Ugyanakkor nem is jelentkeztek olyan próbálkozások sem, amelyek valamiféle "aggiornamento" felé mutattak volna - ezzel megkísérelve a halmozódó feszültségek békés módon való kezelhetővé tételét.

Egy ilyen helyzetben a várható az lett volna, hogy a különféle perifériák felől indulnak meg olyan próbálkozások, akciók, amelyek a régi konszenzusok vagy kvázi-konszenzusok felrúgásával erodálják a korábbi világrendet. Jelentkeztek is ilyenek és tetszőleges listát is lehet róluk készíteni különböző szempontok szerint. Ezekből semmiképpen nem maradhat ki a nemzetközi terrorizmus csakúgy, mint ahogy Oroszország (bár földrajzilag limitált területen) keresztüllépése a határok sérthetetlenségének alapelvén. Ám a centrum "beelőzött". Előbb az EU-ban erősödtek fel a centrifugális törekvések, majd - és ez az igazi fordulat - az USA választott az eddigi establishmentnek provokatívan kesztyűt dobó elnököt. Mindez azért, mert a centrum-országok választói egy részének sérelmei, frusztráltsága felülütötte a tényleges többség fásultságát..Így az a felállás, hogy kívülről kérdőjelezik meg a világrend különböző alapjait, az USA meg védi azokat - hirtelen érvényét vesztette.

Trump hivatalba lépése tehát az az ok, ami miatt szinte biztosra vehetjük, hogy a világ az év végére nem olyan állapotban lesz, amilyenben most van. S ebben nem is annyira választási szövegeit, különféle nyilatkozatait és kormányzati csapatának várható összetételét kell mérlegelni. Sokkal inkább azt, hogy míg a világrend működésének, alakulásának fő szabálya az átláthatóság, a kompromisszum, a kölcsönös előnyök keresése és a tárgyalás, mint módszer volt, Trump előélete és habitusa a váratlanságot és kiszámíthatatlanságot preferálják. Minthogy könnyedén kérdőjelez meg konszenzusközeli nézeteket, akcionista, szemben a témák alapos és sokoldalú megismerésével, nem ismeri a precedenseket és nem is keres ezekben otthonos főtanácsadókat, mindenképpen kiszámíthatatlan adminisztrációt várhatunk tőle. Vagyis nem kell azt feltételeznünk, hogy feltett szándéka nagy bajokat felidézni, veszélyessége akkor is nagy, ha csak fütyörészve járkál általa nem ismert aknamezőkön és közben szokatlan stílusú szövegeket mond. Ma a hírek terjedése töredék másodpeceket igényel és hogy a világ különböző erői (beleértve a tőzsdéket is) hogyan reagálnak a váratlan lépésekre és szövegekre, azt ember nem tudja megmondani. Így aztán irreverzibilis válaszlépésektől különféle láncreakciókig minden lehetséges.

2017. január 6., péntek

Egy Fb. kommentem a derivativokról

A derivativok előbb-utóbb a nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlását fogják előidézni és azok csődjét, akiknek kezükben marad a Fekete Péter.

2017. január 2., hétfő

Egy szócsavarás beszédes hiánya : Lehman Brothels

Az előző bejegyzés ezzel a szóval végződött: omerta. Arra a hallgatásra utalt, amellyel a kormányok és pénzintézetek elterelik a figyelmet arról, hogy a 2008-ban manifesztté vált törékenysége a nemzetközi pénzügyi helyzetnek lényegében ma is fennáll. Mint tudjuk, akkor "mindössze"  hibás kalkuláció történt: azt hitték, hogy a rendszer kibírja, hogy engedjék csődbe menni a Lehman Brothers. Nem bírta ki. Láncreakció kezdődött, amit csak csődmentő intervenciók állítottak meg.

A nagy fogadkozást a pénzügyi rendszert illetően az akut válságot követően csak inkább kozmetikai műtétek helyettesítették. Ám a nagy központi bankok olcsó pénz politikája lehetővé tette a normális gazdasági világhoz való visszatérést, ha fellendülést nem is tudott hozni. Ehhez falaztak az egyébként ellenérdekű államok, nagybankok, vállalatbirodalmak, tőzsdék, hitelminősítő cégek - érthető érdekeikből kifolyólag. De falazniuk kellett a kisembereknek is, akik napi ügyes-bajos dolgaik intézését és nem utolsó sorban konszolidált életvitelüket ennek a közös omertának köszönhetik.

Ami azonban mind a "nagyoknál", mind a "kicsiknél" érthető viselkedés a rövidtávú túlélés érdekében, az távolról sem ilyen kényszerű adottság a gondolkodó, ne adj isten szarkazmusra is hajló megfigyelők részéről. Ők bizony legalább kétségeiket fejezhetnék ki a mai nemzetközi pénzügyi rendszer fenntarthatóságát illetően. Komoly formában, vagy akár olyan szócsavarások formájában, mint amilyen lehetne a kézenfelvő asszociációként adódó  "Lehman Brothels" gúnyos emlegetése. Nem hallunk ilyet.

Tévedés ne essen, a legmagasabb szakmai és politikai körökben közben folynak előkészületek a dollár hegemóniáját követő nemzetközi pénzügyek kereteinek, szabályainak kialakítására. De talán nem meglepő, hogy ezt a kevésbé vájtfülűek körében ugyancsak omerta kíséri.

2017. január 1., vasárnap

Egyenlőtlenségek

Az emberek, embercsoportok között sokféle egyenlőtlenség létezett és létezik. Ha azonban nem specifikálunk, akkor manapság első sorban a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségekre gondolunk. Sokaknál ez azonnal olyan vetületben jelentkezik, amely nemcsak leír, hanem értékel is. Ezen belül gyakori, hogy az értékelés valamiféle igazságosságot kér számon a kimutatható egyenlőtlenségeken. Korábban ezt mindenekelőtt a javak közös előállítása utáni osztozkodás igazságtalan voltához kötötték. Manapság dominál e tekintetben az emberjogi megközelítés. A továbbiakban úgy próbálunk a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek néhány vonatkozására kitérni, hogy mellőzzük az igazságosság problematikáját.

Az egyik aktuális nézőpont, hogy az emberek valamekkora csoportján belüli egyenlőtlenségekre fókuszálunk. Ezek közül evidensnek látszik, ha az egyes országokon belüli egyenlőtlenségekről beszélünk. Itt magától értetődő  közös vonatkozás az állam, amely törvényeket hoz, szabályoz, adóztat, szankcionál, fenntart közcélú intézményeket, ellát szociális feladatokat. Ennek során fel kell tárnia az országban kimutatható tényleges vagyoni és jövedelmi viszonyokat (ezek társadalmon belüli és területi megoszlását, netán a polgárok külföldön tartott vagyonát), ezek változásait és bizonyos nyilvános elvekkel kell igazolnia, hogy hogyan akarna ezekbe a viszonyokba belenyúlni. Ha demokratikus államról van szó, akkor mind szerepfelfogásáról mind annak megvalósításáról sokféle vita lehetséges. Ebben hangot kaphat, hogy hová vezet a most adott szistzéma nemzetközi összehasonlításban, hogy milyen nem szándékolt mellékhatásokkal, következményekkel jár és egyáltalán, mennyiben szolgál valamiféle "közjót", amiről persze különféleképpen lehet vélekedni. Kikerülhetetlen, hagy a jövedelmi és vagyoni viszonyok tekintetében kitüntetett szerepbe jusson az adózás és az örökösödési jog. Ennek részletezésétől itt eltekintünk.

Amennyiben az ország nem egyedül áll, hanem egy országcsoport, únió része, akkor ugyanezek a kérdések ennek vonatkozásában is felvetődnek. S az unió célrendszere, be-és kifizetései ugyanígy nyilvánosságot kívánnak meg és legitim viták tárgyai lehetnek. Ha ebben az únióban a centrifugális erők növekednek meg, az nyilvánvaló jele annak , hogy az tagországok polgárainak számottevő része elégedetlen a korábbi elrendezéssel.

Sokkal bizonytalanabb talajra kerülünk, ha a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket ennél tágabb földrajzi körben, netán globálisan akarjuk felvetni. A nyilvánvaló mérési problémákon az elmúlt évtizedekben jórészt úrrá lettünk. A konceptuális keret és egy esetleges normatív megítélés azonban még sokkal bizonytalanabb alapon áll, mint az országok, országcsoportok esetében. Az egymástól földrajzilag és kulturálisan távol elhelyezkedő országok egymásra vonatkoztatása korábban inkább teoretikus kérdésnek volt tekinthető. Újabban azonban a tömeges és rendezetlen migráció a szegény ővezetekből a gazdagokba teljesen más, gyakorlati és politikai dimenzióba helyezi át ezt a kérdéskört. Ezt sem akarjuk itt tovább tárgyalni. Csupán egy vonatkozását szeretnénk kiemelni.

A 2016-os év fejleménye az, hogy a gazdagnak tekinthető országokban az urnák előtt szinte fellázadtak azok a társadalmi rétegek, akik országukon belül az ipari korszak végének, a modernizációnak és a globalizációnak a társadalmi és materiális vesztesei (Brexit, Trump megválasztása).S ez nem csak abból a szempontból érdekes, hogy a jövedelmek és vagyonok országon belüli újraelosztási igénye mennyi nehéz problémát vet fel. Hanem - talán még inkább- azért, mert az országokon belüli egyenlőtlenségek felhánytorgatása, a csökkentésére irányuló akár valós, akár csupán demagóg, verbális szándék látványosan szembe is kerülhet a globális egyenlőtlenségek kárhoztatásával, netán a felszámolására irányuló vágyakkal, törekvésekkel, ami korábban alig volt tematizálva.

Eddig annak a nézőpontnak jeleztük néhány inherens problémáját, amely az egyenlőtlenséget kitüntetetten mennyiségi és elosztási problémának tekinti. Van azonban egy másik lehetséges, talán még fontosabb nézőpont is. A társadalmi - jövedelmi különbségek legitimálásának van egy jó régi, klasszikusnak tekinthető kaptafája, a Menenius Agrippa féle mese. E szerint egy társadalom olyan, mint egy élő szervezet, szervei hasznot nyújtanak egymásnak és így együtt alkotnak egy egészséges egységet. Ne foglalkozzunk itt ennek sem az igazságossággával és azzal sem, hogy ez hányszor, hány helyen cáfolódott már ez meg a történelem során. Maradjunk egyetlen kérdésnél: az egyre kevesebb kézben koncentrálódó hatalmas vagyonoknak és jövedelmeknek mi ma a szerepe az újratermelésben?

Aránylag egyszerű a szupergazdagok fogyasztásának kérdése. Bármennyi rosszat is hordjunk össze a luxusfogyasztásról, annak képtelenségeiről és gyanús értékrendjéről, maga azok beszerzése és forgalma végső soron piaci jellegű és egy fajta keresletet generál. Ennek szélső értéke, ha a szupergazdagok tezaurálnak (nemesfém, műkincs, ingatlan), mlg mindig nem teljesen esik kívül a piac tág fogalmán, jóllehet célja nem ezen materiálisan is létező jószágok továbbadása. Az igazi probléma a jövedelem.- és vagyongyarapítást szolgáló felhalmozáson belül van.

A tényleges befektetési - beruházási szféra nem képes korlátlanul felhalmozott mennyiségű megtakarításnak biztosítani az elvárt hozadékot. Márpedig ilyen nyomás létezik és ennek mindeddig sem a pénzintézetek, sem az államok nem tudtak hatásosan ellenállni. Így mind a szupergazdagok, mind a spekulánsok, mind az élet-és nyugdíjbiztosítók és a bankok eszközeik számottevő részét tartják bizonytalan termékekben. S ennek csak egy része válik időnként láthatóvá "buborék", "csődveszély" "deficit" "államcsőd" megnevezéssel. Az alatta fortyogó láváról senki nem beszél a gazdaság működőképességének fenntartása érdekében. Márpedig ha érdemben akarunk az egyenlőtlenség veszélyéről beszélni, nem tarthatjuk be ezt az omertát.

                                                                         *

A fentieket tekintsük próbafutamnak, amely a szokásostól eltérő módon próbálta megpedzeni az egyenlőtlenségek vitálisan fontos kérdéskörét. Ha a harsány napi események el nem sodorják magát az artikulált gondolkodást, akkor az igazán hozzáértők és az igazán befolyásosak körében alighanem nem kerülhető el az egyenlőtlenség kérdéskörének újszerű, a gyökerekig hatoló vitatása. A gyakorlatról ezidőszerint nem is beszélve....