2017. október 28., szombat

Újraelosztás

A tradícióval rendelkező piacgazdaságokban a többség számára világos volt, hogy mit jelent az újraelosztás és hogy annak forrása az elsődleges jövedelem, aminek egy meghatározott részét az újraelosztó (általában az állam és általában adók útján) elvonja. Hogy a valóságban ez ennél bonyolultabb, az a lényeget nem érinti. Ugyanígy azt is tudják, hogy mi a biztosítás és hogy a biztosítótól kapott jövedelem nem az állami újraelosztás része. Mindezt választóként megpróbálják értelmezni és szavazataik mérlegelésében az érdekeiket és és a társadalom milyenségével kapcsolatos  értékeiket  érvényesíteni. Azt is tudják, hogy a progresszív jövedelem- és vagyonadók egy fokon túl nem képesek szolgálni az újraelosztást, mert megszűnhet az érdekeltség jövedelmek megtermelésében, illetve nagy a kísértés a jövedelmek valamilyen formájú eltitkolására, adózás alóli kivonásáea.

Nem ez a helyzet a volt államszocialista országok polgárainál. Az államszocializmusban az állam majdnem minden tulajdont monopolizált. Elsődleges elosztás valójában lényegében nem volt, sőt az sem volt egyértelmű, hogy hol, mikor milyen jövedelem jött létre, hiszen az árrendszert is önkényesen állapította meg és módisítgatta az állam. Ilyen formán a lakosság különféle pénzbeni és természetbeni jövedelmeiről is "valahol ott fenn" döntöttek időről időre. Minthogy a piacgazdaságot is felülről vezették be ezekben az országokban, az "elvarázsolt kastély"-tudat módosult formában , de fennmaradt. Megjelentek ugyan új magántulajdonosok, de ezek honfoglalásában és működésében az állam képviselőinek jelentős szerepe volt. Az államhatalom birtokosai, illetve az erre esélyes pártok elitje eklatáns módon érdekelt volt abban, hogy mind a privatizáció, mind a megmaradt állami vagyon sorsa, mind az állam bevételei és kiadásai ne legyenek transzparensek és hogy az állam jövedelemelvonásának mértéke magas maradjon. Ez szolgálta mind politikai, mind magánérdekeiket. Az is mefelelt a politikai elit érdekeinek, hogya fékezhetetlen, állandóan változó jogszabály-dzsungelben eleve senki se ismerhesse ki magát, így aztán a könyvelők és a jogászok légiója nem elsősorban a bírósági gyakorlathoz igazodott, hanem a kapcsolatai révén igyekezett - megbízóival együtt - támaszt keresni. Mindez nem csak a korrupció melegágya volt, hanem szükségképpen meglehetős káoszt is teremtett.

Az állampolgár, a munkavállaló csak várta, hogy végül mindebből majd számára is kiforr az az életszínvonal és konszolidáltság, ami a fejlett piacgazdaságok ígérete volt. S minthogy ez egyre késett, azt viszont látta, hogy minden változatlanul "ott fenn" dől el, sérelmeiért az itthon és külföldön birtokon belü lévőket hibáztatta és egyre nőtt a vágya egy erős kéz iránt, amely majd "rendet csinál". Ez többé-kevésbé minden volt szocialista országra nézve igaz - függetlenül a konkrét történetekben országonként akár lényegesen eltérő körülményektől. S ezzel kell most szembesülnie az EU magországai vezetőinek, amikor az Unió jövőjéről gondolkodnak.

Ahol a gazdasági és újraelosztási folyamatokban hiányos az áttekintő képesség, ott tág tere nyílik mind a demagógiának, mind pedig azoknak a fantasztáknak, akik ábrándjaikat az elosztási viszonyok megváltoztatására irányítják és nem számolnak a jövedelemtermelés kérdéseivel. Hozzá kell tenni, hogy a globalizáció és a posztindusztriális korszak előrehaladásával a leggazdagabb országok, a legrégibb piacgazdaságok polgárai is elvesztették áttekintő képességük jó részét. Így a sérelmi politika és a jóléti sovinizmusra építő demagógia ott is komoly választói rétegekre számíthat. Annál is inkább, mert a 2008-as pénzügyi világválság a korábbi biztonság helyére a veszélytudatot hívta elő és egyben aláásta a bizalmat a bankok és egyéb pénzügyi intézmények prudenciája tekintetében. Így világszerte a jegybankok és a monetáris politika szerepe vált kulcsfontosságúvá - ami bizonyos analógiát jelent a volt szocialista országok viszonyaival is.

A tömeges migráció megjelenése a fejlett országokban csak inkább véletlen egybeesés a kialakult belgazdasági és belpolitikai problémákkal. De minthogy a menekültek befogadása az első szinten újraelosztási kérdés egy adó- és jóléti kiadási viták által terhelt közegben, nem véletlen, hogy a választópolgárokból a jóléti sovinizmust hívja elő, ami kiváló talaj a nacionalista húrokat pengető, tekintélyuralomra törő politikai vezetőknek, de nyomás alá helyezi a velük szembenálló liberális-demokrata irányultságú politikusokat is.

2017. október 18., szerda

Csak a menekült-téma, vagy más is?

A holland és a francia választások arra mutattak, mint ha megállt volna a szélsőjobb előretörése Európában és az inga visszalendülni látszott. A német országos és az alsó-szászországi tartományi, valamint az osztrák választások viszont azt jelzik, hogy a megnyugvás korai volt. Nincs ugyan közvetlenül fenyegetve az EU, vagy legalábbis az eurozóna továbbfejlesztése, de a Macron- Merkel páros helyzete sokkal kevésbé stabil, mint az pár hete várhatónak látszott.

A szélsőjobb előretörésében, illetve jobbközép pártok jobbratolódásában a tematikai faltörő kos szerepét láthatóan a bevándorlás kérdésköre játssza. Ez az a téma, amelyben a választópolgárok nagy csoportjai szembefordultak a korábbi establishment - bár gyakran következetlen és hipokrita - nyitottnak mondható befogadási politikájával és annak emberjogi megalapozásával. A közvélemény nyomása ugyan a kormányon lévőket is elmozdította a szigorúbb bevándorlási politika, illetve az "ütközőállamok" segítése, sőt esetleg kreálása irányába, ez nem fogta ki a szelet a radikális bevándorlásellenesek vitorlájából.

A magyar példán jól látható, hogy a "migránsellenes" pánikkeltés csak manipulatív eszköze egy átfogóbb illiberális tekintélyuralmi rendszer kiépítésének és működtetésének, de a pártállam szavazói bázisát ez láthatólag nem zavarja. Annál is inkább egyértelmű ez, mivel a migráns-téma csak hatalmuk ötödik évében került előtérbe.Az ugyan vita tárgya lehet, hogy a szavazóbázis kifejezetten pártolja-e  az autokratikus rendszert, vagy csak elfogadják, mint egy gazdasági válsághelyzet, infláció és kaotikus közállapotok helyett a valamiféle rend és a jobb fogyasztói pozíció "árát". A vita azért eldönthetetlen, mert a Rendszer mára már kiépült kommunikációs hegemóniája következtében egy a későbbiekben akár romló életszínvonalat is talán kezelni tudna bűnbakok képzésével.

Egy kissé más az USA illiberális elnökének szituációja. Nála az illegális migrációval kapcsolatos szólamok és tervek csak a "csomag" egyik, de nem domináns eleme volt. A bizonyos társadalmi csoportoknak mások rovására kedvező újraelosztási ígéretei mellett ott hangsúlyos volt egy általános gazdasági fellendülés bevállalása. Trump első hónapjaiban a piaci konjunktúra ezt igazolni látszott. Viszont jogos a feltételezés, hogy ha az elnöki periódust a továbbiakban nem kíséri gazdasági fellendülés, az komoly szavazói rétegek leszakadásához és a politikai bukáshoz vezet.

A Brexit kapcsán megint más a helyzet. Az idegenellenesség nélkül nyilván nem győztek volna a kilépés-pártiak. A Brexit-tárgyalások során kiderült, hogy az "idegenek" kérdése - akár egy sor más probléma - komplikáltabb, mint gondolták. De ez egyelőre nem zavarja az izoláció híveit - legalábbis addig, amíg sor nem kerül a "puding próbájára".

Egy ilyen felszínes körbepillantás is mutatja, hogy bár a migráció mindenütt szerephez jut a régi establishmenttel szembeni erők politikai tematizálásában, korántsem lehet ez helyenkénti, illetve részleges sikerük valódi centruma. Hipotézisként inkább arra gondolunk, hogy a globalizációt, annak különféle megnyilvánulási formáit kezdettől kísérte bizonyos ressentiment, de amíg a globalizáció  közvetlen előnyei domináltak, ez nem talált magának kifejezési formát. Amint azonban egyre nőtt az ilyen-olyan vesztesek aránya a fejlett országokban és annak perifériáján és a tetejében beütött a 2008-as pénzügyi válság, úgy a múltba fordulás, a nacionalizmus, a sérelmi bűnbakkeresés és a tekintélyelvűség kijelölte a szembefordulás kereteit. S e keretek legvirulensebb ágense magától értetődő módon a szélsőjobb. Ennek köz- és önveszélyes voltának emléke 70 év alatt a generáció-cserélődés révén megkopott.

Ha helytálló ez a hipotézis, akkor pusztán az, hogy rövid távon a szélsőjobb nem tud kulcspozícióba kerülni a fejlett országokban, korántsem megnyugtató. Ennek a helyzetnek stabilizációjához arra lenne szükség, hogy az a jelenleg domináns út, amelyiknek politikai rendszere a liberális demokrácia úgy birkózzon meg a már létező és a jövőben várható kihívásokkal, hogy folyamatosan biztosítson széles tömegeknek olyan - materiális és nem materiális - jól-létet, amit elfogadnak és szükség esetén hajlandók ki is állni mellette.

2017. október 10., kedd

Az indulati politikai hisztéria ereje



A XX. sz. ban a világ gazdasági és politikai centrumában az volt a jellemző,. hogy időnként feltartóztathatatlan erejű politikai hisztériák lettek úrrá a népeken. Ezek hol a politikai-katonai-gazdasági centrumok szította háborús hisztériák voltak, hol valamiféle ideológiát hirdető mozgalmak ragadták magukkal a lakosság tömegeit. A harc két világégéshez vezetett és általában a legfulminánsabb centrumok teljes vereségével járt. (A bolsevizmust és a Szovjetúniót ezúttal hagyjuk figyelmen kívül, mint speciális esetet.)

A II. Világháború a végén az atomfegyver megjelenése azzal a következménnyel járt, hogy a centrum-országokban a hatalmi csoportok is, a tömegek is arra a belátásra jutottak, hogy a konfliktusok végső kiélezését kerülni kell és helyette a tárgyalásoknak, kompromisszumoknak, egyezményeknek és az ezeken alapuló intézményeknek kell teret nyerniük az indulatok eszkalációja és a háborúk helyett. Ez a kvázi közmegegyezés nagy tömegeknek békés évtizedeket biztosított, amelyekben a születéskori várható élettartam folyamatos és nagyfokú növekedése mellett a társadalmi mobilitás, a tömegfogyasztás, a tömegdemokrácia, a tömegmédia, az utazás szabadsága és más személyes törekvések kielégítést, vagy legalábbis reményt nyertek. Hisztériák ebben a korszakban is lábra kaptak, de jobbára gyorsan ki is múltak.

Aztán egy ponton ez az általános pozitívnak érzett folyamat véget ért és  ellentmondásossá vált. Sok tekintetben változatlan maradt az előrehaladás, de nőni kezdett az objektív és szubjektív, abszolút és relatív vesztesek tömege. A generációcserével egyre inkább homályba tűnt a háborútól való irtózás csakúgy, mint az establishmentek különböző köreinek felismerése, hogy a stabilitás csak a win-win megoldások előnyben részesítése mellett biztosítható. Ugyanakkor a globális problémák megoldási kísérleteivel szemben mind az üzleti életben, mind a politikában a rövidtáv vált egyoldalúan dominánssá. Ezzel párhuzamosan viszont a centrum országaiban erőre kaptak az anti-establishment érzületek, majd indulatok és ezek képviseletében jelentek meg különféle mozgalmak, pártok.

Aligha van értelme "hajókatalógust" készíteni az anti-establishment mozgalmakról, témákról, politikai személyiségekről, annyi félét találhatunk. Ugyanígy nem érdemes sorra venni programjaikat, ígéreteiket, mert azok tartalmilag aligha komolyan vehetőek, erősen inkoherensek. Társadalmi bázisuk is annyira heterogén, hogy abból célszerűtlen néhány markáns társadalmi csoportot kiragadni, mert az éppen a jelenség általánosságáról, képlékenységéről vinné el a fókuszt. Ugyanis a katalán függetlenségi mozgalmat és a Brexitet, vagy Trump elnökké választását is inkább a közös proteszt-elem kapcsolja össze, mint a hirdetett célok.

Ami azonban már most rögzíthető, az az, hogy ha egyszer egy ilyen indulat utat kapott,  akkor akiket ez egyszer meghódított, azok hiába szembesülnek a ráció világában bekövetkező negatív fejleményekkel, azokat következetes negligálják.Hiába szembesülnek a brit polgárok az EU-ból való kilépés negatív országos gazdasági következményeivel és személyes életükben különféle új akadályokkal, a válaszuk az, hogy vállalják és nem magukat,vezetőiket, hanem az ellenséges környezetet okolják érte. De ugyanez elmondható az USA adminiszráció sarlatán és kusza politizálása közvetlen hatásairól is. Ott se elnökük a hibás, hanem mindazok, akik bent és kint akadályozzák őt, s a sikertelenségeket könnyedén átmenetinek minősítik.

A lecke, amit ez az új közérzület az establishmenteknek felad, drámaian nehéz. Mindenekelőtt a politikacsinálásban és a vezetésben tartalmi korrekciókra és nagyobb felelősségre és méltányosságra lenne szükségük, De ezek már első szinten abba ütköznek bele, hogy markánsabb változtatásokat se tudnak keresztülvinni azon érdekcsoportokkal folytatott alku, és így az eredeti elképzelés felvizezése nélkül, amelyek különben maguk is egy elszabaduló proteszt-mozgalom kiindulópontjává válhatnának. Ám ez még csak egy politika tartalmi problematikája. 

Ezen túl még valamilyen módon újra utat kellene találniuk a polgárok "lelkéhez" is, tudomásul véve a nyilvánosság megváltozott szerkezetét (globalizáció, a verbalitás visszaszorulása a vizualitással szemben, közösségi média, a tömegmédiától részben független horizontális kapcsolatok, destruktív kommunikációs ágensek megjelenés). A "lelkeket" illető reális ismeretszerzést még csak-csak el lehet képzelni egy felvilágosult, demokratikus állam keretei között. De ennek a tudásnak a praktikus alkalmazása már aligha egyeztethető össze az ilyen állam vállalt missziójával. Ezért ebben a politikai hisztériakeltők gátlástalansága vajmi nehezen kompenzálható adottság.