Nyitott határ, mint politikai szelep

Számadatok nincsenek arról, hogy hány magyar megy évente tartósan külföldre. Városi legendák azonban annál inkább szólnak erről, amelyeket alátámasztanak időnkénti beszámolók egy-egy külföldi városban élő magyarokról, illetve osztálytalálkozókról, amelyeken kiderül, milyen sok hajdani osztálytárs él külföldön. A jelenség tehát bizonyosan létezik.

Külföldi munkavállalásra motiváció akad bőséggel. Itthon - különösena válság kezdete óta - nehéz munkát találni. Az itthoni bérek és munkakörülmények messze elmaradnak a fejlett országokban jellemző helyzethez képest. Fiatal ember számára eleve vonzó és tanulságos megismerkedni a külföldi viszonyokkal, kipróbálni magát ott. Ha itthon családi,vagy akár lakáshoz jutási nehézségei, vagy bármiféle konfliktusai vannak, megoldást jelenthet a külföld. Végül, de nem utolsó sorban, ha nem tetszenek a hazai közállapotok, reményteli módon lehet próbálkozni az ezektől megszabadulással más országban.

A feltehetően nagymértékű elvándorlás hatásait sokféle szempontból lehet elemezni, de szinte mindenütt  a negatívumok dominálnak az országra nézve. Maradjunk azonban egyetlen vetületnél, a politikainál. Közhely számba megy, hogy a fiatalok között feltűnő a politikától való távolságtartás, akikre meg ez nem jellemző, azoknál a szélsőjobb befolyása erős. Hogyan függhet ez össze a tényleges, illetve potenciális elvándorlással?

A serdülő korban életkorilag indokolt a politikai szocializáció intenzívebbé válása. Ennek oka - többek között - az, hogy ha egy felserdülő fiatal elkezd foglalkozni jövőjével, nagy valószínűséggel beleütközik politikai momentumokba is, amelyek befolyásolják, illetve befolyásolni fogják jövendő életét. Ez természetes dolog, ha jövőjét abban a környezetben képzeli el, amelyikben most van, nevezetesen hazájában. Ha azonban már korán ott lebeg előtte lehetőségként a külföld, akkor mindjárt lecsökken a motivációja arra, hogy mellre szívja mindazt, amit a politikából tapasztal. Átvesz felületes sztereotípiákat családjától, kortársaitól, illetve az általa kedvelt médiumoktól - és ez elég is neki. Nem egzisztenciális kérdés ez számára.

Az elmondottak lényegében politikafüggetlenek. Legtöbb elemük minden kormány idején érvényes. Az itthoni gazdasági, illetve politikai taszító hatás mértéke lehet periódusonként változó, de ezt adatok híján elemezni nem lehet. Azt azonban mindenképpen ki lehet mondani, hogy a fiatalokat a történelem során sokszor és sok helyen jellemző radikalizmus, tiltakozó potenciál a nálunk kialakult körülmények miatt nélkülözi az előfeltételeit. Különösen, ha megengedünk magunknak egy olyan hipotézist is, hogy a tehetségesebb,képzettebb, kreatívabb és aktívabb fiatalokra a külföld vonzása még sokkal erősebb, mint a többiekre. Ebből pedig a mindenkori kormány profitál: ha a korosztályos türelmetlenség, szembeszegülési hajlam nem alakul ki, akkor az nem is találkozhat ellenzéki politikai törekvésekkel.


 A nyitott határ szelep, amely létező vagy potenciális feszültségeket vezet le.Van ára, de az jobbára nem azonnal jelentkezik.

Más-e a legrosszabb MSZP, mint az Orbán - rendszer?

Akármilyen faramucinak is látszik ez a kérdésfeltevés, ez vált a komolyan vehető ellenzék Achillesz - sarkává.Mert abban nem látszik vita, hogy összefüggő rendszert épített ki Orbán és abban sem, hogy ezt minden ellenzéki elutasítja. Ha ezek után nem evidens, hogy a következő választásokon egy igen - nem szavazásról van szó az Orbán - rendszer sorsáról, az csak az MSZP-vel kapcsolatos, alapvetően eltérő tematizáláson alapulhat.

Lehet, sőt indokolt felemlegetni, hogy az MSZP és a Fidesz között hosszú időn át korrupciós mutyi folyt, lehet arra példákat felhozni, hogy az MSZP egyes körei is túlzott szerepet akarnak az államnak és hogy nem igazán őszinte a demokratikus pluralizmus és a jog feltétlen uralma melletti konzekvens elkötelezettségük. De vajon elég-e mindez ahhoz, hogy egyenlőségjelet tegyenek ezek között a jelenségek és a kompakt, összefüggő Fidesz - rendszer között? Korántsem, sőt ez az egyenlőség - tevés nevetséges is lenne, ha nem találkoznánk vele nap mint nap. Akik ezt hangoztatják, egyaránt lehetnek rosszhiszemű, kétes szándékú politikusok és idealista ködfalók. De ha makacsul ragaszkodnak ehhez az azonosításhoz, akkor velük az Orbán- rendszert konzekvensen leváltani akaróknak se szorosabb, se lazább politikai, netán választási együttműködése nem lehetséges. Jó lenne ezért ezt a témát egyszer és mindenkorra levenni a napirendről.

Akik látják, hogy az MSZP említett köreit ugyan ez a párt nem tudja kitenni a hajójából, másképp gondolkodnak, ha máshová helyezik helyzetmegítélésük hangsúlyát. Kiinduló pontjuk, hogy szóba se jön, hogy a "konzervatív" (értsük, ahogy akarjuk) szocialisták az euroatlanti integrációból kifaroló önálló rendszerre törekednének. Ennek korábban se adták semmi jelét (vagy akik igen, azok már nincsenek a pártban) és nem is lenne realitása, hogy a jövőben ilyenen törnék a fejüket. Természetesen azon az egységen belül, hogy együtt el akarják távolítani a jelenlegi hatalmat, rengeteg elvi, politikai és személyeket illető vita lehet és kell legyen az ilyen, meg olyan csoportok között. Bár a viták és harcok nem értelmetlenek és minimum többesélyesek, ám ami még ennél is fontosabb : egy majdani új kormányzás kényszerpályái, az akkor világ- és európai helyzet, valamint az ország akkori belső gazdasági és politikai viszonyai - sajnos, vagy nem sajnos - amúgyis alternatíva nélkülivé tesznek mai, amúgy fontosnak tűnő vitakérdéseket. Ezért egy ennyi bizonytalansággal terhelt jövőt értelmetlen dolog késhegyig menő programvitákkal próbálni előre lemodelezni. Nyilvánvalónak látszik, hogy a jelenlegi hatalom okozta károk részleges helyrehozása és az akkori napi kihívásokra adott válasz nem ad majd se időt, se lehetőséget az ország mégoly súlyos krónikus visszásságai, alapvető problémái egyidejű felszámolására. Ez tehát nem lehet ésszerű követelmény egy jövendő új kormánnyal szemben.

Mi következik mindebből? Egyrészt az, hogy már most el kell különülniük azoknak az erőknek, amelyek fő feladatuknak az Orbán - rendszer eltakarítását és a közös euroatlanti úthoz való visszatérést tekintik feladatuknak, szavazótáborukba vonva az eleve ellenzékieket a reményeikben súlyosan csalódott 2010-es kormánypárti szavazókkal és azoknak, akik valami harmadik út jegyében akarják egyesíteni az Orbán rendszer korábbi "alternatív"ellenfeleit és elbizonytalanodott híveit .Ha ez a - lehetőleg békés - szétválás megtörténik, az talán véget vet a mai terméketlen üresjáratoknak, "lépésismétléseknek". Mindkét tábor folytathatja belső útkeresésésével és akár éles belső vitáival együtt is a professzionalista felkészülést a kampányra. Minthogy arra, hogy kik ők és mit (nem) akarnak, - már nem kellene energiát vesztegetniök.

Kormányt alakítani pedig amúgyis a tényleges választási eredmények függvényében az új Parlamentben kell majd, nem pedig itt valahol, ott valahol, ahol négy-öt magyar összehajol. Ez utóbbiak legjobb esetben is csak lehetséges kínálatot, vagy kínálati részelemeket tudnak felmutatni azoknak, akikhez el tudják juttatni  tervezeteiket

Az amerikai jobboldali rádiók esete

Tegnap az ATV-n érdekes tudósítást láttam az USA jobboldali rádióinak helyzetéről, tevékenységéről. (http://atv.hu/videotar/20120928_amerika_valaszt ) Akit érdekel, nézze meg, nincs értelme, hogy a magam szavaival ismételjem el. Döbbenetes az analógia a Magyarországról ismert jelenségekkel. Azért nagyon tanulságos, mert mi mindent, így a jelenlegi média - helyzetet is hajlamosak vagyunk hungarocentrikus módon szemlélni.

Nincs szándékomban felmenteni a balliberális politikusokat és hajdani pénzes holdudvarukat fatális félrefogásaik és rövidlátó tehetetlenségük ódiuma alól a média kezelését illetően. De a tudósítás tanulságaként szembe kell néznünk a rideg valósággal, hogy ebben a tekintetben a jobboldal struktúrális előnyben van. Míg a balliberális médiát nem képzelhetjük el a pártatlan tájékoztatás és a politikailag korrekt beszédmód egy bizonyos szintje és formája nélkül, addig a jobboldali média ezeken hanyag vállrándítással túlteszi magát. A baj az, hogy a közönség ezt őszinteségként, a köntörfalazásmentességként éli meg - és ezáltal eleve hitelesebbnek gondolja, Ha hitelesebbnek is tűnik, érdekesebb is, nem kétséges, hogy a hallgatottsága és nézettsége is nagyobb lesz. Mindez fellazítja a jobboldali médiát az igazmondás kötelezettségéhez való viszonyában, az érdesebb stílus pedig olyan hangot és kérdezési technikát eredményez a más álláspontot képviselő esetleges riportalanyokkal szemben, amit azok egy idő után nem vállalnak. Ha ehhez hozzá vesszük, hogy a jobboldali tőkének az USA-ban is sokkal nagyobb a hajlandósága pénzt fektetni (a fenti okokból nagyobb közönséghez eljutó és így nagyobb reklámbevételt hozó) médiába - akkor végképp gömbölyű a kép.

Tanulság? Tudjuk, hogy mit művel a jelenlegi hatalom a média ügyében. Meggyőződésünk, hogy ez ebben a formában csak időleges dolog. De a jobboldal mindenképpen tartósan számottevő erő marad az országban, ezért paradicsomi állapotot, kiegyensúlyozott médiaviszonyokat remélni a távolabbi jövőt illetően is dőreség.

A parazita nemzeti tőke nem adja fel

Ha az orbánizmusról felhajtjuk a leplet, a cezarománia és a lózungok alatt a nemzeti burzsoáziát találjuk.Olyan társadalmi képletet, amely a rendszerváltáskor nem juthatott szerephez, mert lényegében nem létezett.Létrejöttéhez - néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve - nem volt elegendő a magántuilajdon alapjára kerülő új rendszer létrejötte, hanem állami akaratra és állami forrásokra volt szüksége. Miután a reprivatizáció feltételei hiányoztak, csak a kárpótlás, az állami tulajdon olcsó áruba bocsájtása, a kedvezményes állami hitelek és a központi költségvetés másféle megcsapolása teremthette meg induló felhalmozásuk forrását. Ez önmagában utólag nem lenne kifogásolható, hiszen egy egészséges gazdaságban a helyi tőkének is adva van a szerepe: nem csak úgy általában törekszik megtérülésre, függetlenül annak földrajzi elhelyezkedésétől, hanem az adott országban is keresi és megtalálja a piaci réseket és ezzel komplettálja a gazdaság kínálati skáláját. Szüksége van olcsón hozzáférhető hitelre azoknak a hazai innovatív kezdeményezéseknek is, amelyek aztán szerencsés esetben akár célba vehetik a világpiacot. Továbbá ahhoz is forrás kell, hogy az országba jövő multinacionális vállalatok mennél több hazai beszállítót találhassanak és így ittlétük ne szigetszerű legyen, duális gazdaságot hozzon létre. Azok a hazai vállalkozók, vállalatok, amelyek a fenti célokon munkálkodtak és értek el sikereket, kétségtelenül az ország érdekét szolgálták. Csak kevesen vannak.

Van azután a közepes és a magyar viszonylatban nagynak számító vállalkozók egy olyan szélesebb csoportja, amely nem csak az induláshoz várt állami segítséget, hanem ezt folyamatosnak képzelte és képzeli ma is.. Ehhez azonban közel kellett mennie a politikához. Ez a közelség sok formát öltött : a különféle kedvezményekért való kuncsorgástól a nyomásgyakorlásig, az állami megrendelésekért való, eszközökben nem válogató könyökléstől a tenderek különféle eszközökkel való megcsáklyázásáig - hogy csak tipikus jelenségeket említsünk. Ezek egy része tulajdonképpen törekvésként érthető, önmagában még nem jelentene bajt. Ha a politika - közeliség azonban korrupciós összefonódást, jogszabályok kijárását, a rendőrség és az ügyészség munkájába belenyúló patronázst jelent, az már eltávolítja az országot a nyugatias modeltől. A nemzeti tőke bekapcsolódása a pártfinanszírozásba, az irányzatos média létrehozásába szintén nem önmagában idegen a nyugatias modeltől, de a mértéke teszi a magyar esetet jellegében keletiessé.

A kérdések kérdése mégsem az, hogy mennyire torzítja el a gazdaság és a politika direkt kapcsolatának túlzott volta a demokratikus modelt. Hanem az, hogy ezenközben egy hatékony, versenyképes gazdaság fejlődik-e, vagy sem. Magyarország esetében egyértelműen az utóbbi alternatíva érvényesült. Kevés az exportképes, nyereséges magyar vállalat, az állami beruházások látványosan túlköltekezve, pontatlanul és gyakran kétes minőségben valósulnak meg. Kevés a minőségi és határidős követelményeket teljesíteni tudó magyar beszállító. A sort folytatni lehet. Az eredmény a transzparencia hiánya a gazdaságban is, sok a tartósan kifizetetlen számla, áttekinthetetlenül sok a peres ügy - mindebben itt is, ott is tetten érhető az állami - önkormányzati kéz. Mindehhez, hogy működni tudjanak, valamennyire alkalmazkodniuk kellett az itt működő nemzetközi cégeknek is. Cserébe csak rossz hírünket tudják kelteni a világban.

Az állami emlőkön élősködő nemzeti tőke jobban - rosszabbul alkalmazkodni tudott minden regnáló kormányhoz. De vágyát egyre kevésbé tudta fékezni egy olyan kormány iránt, amely nyíltan is felvállalja támogatásukat. Ehhez jutott el 2010-ben, mégpedig egy 2/3-os többséggel rendelkező, sok mindenre elszánt kormány képében. Azonban rögtön kiderült, hogy a világválság végéhez és a szabadjára eresztett államháztartási hiányhoz fűzött reményeik homokra épültek. Ezt próbálta pótolni a kormány a nálunk működő nemzetközi tőke drasztikus megsarcolásával, az állami szabályozás száz meg száz , a nemzeti tőkének kedvező újraírásával. A maradék állami vagyont is célzott kezekbe juttatták, a költségvetés megrendeléseit is irányított kezekbe kerültek. Mindez a nemzeti tőke nagy többségen nem igazán segített, mert egy stagnáló gazdaságot eredményezett, amelyben a belső kereslet folyamatosan szűkül. A nemzeti tőke javára "eltéríthető" forrás - az állami vagyon elfogyása és költségvetés újraosztható részének összezsugorodása miatt - lényegében az EU-s támogatásokra szűkült. Ezt is erősen korlátozza a rossz minőségű állami szabályozás és a dezorganizált bürokrácia, ami akadályozza a pénzek szándékolt helyekre irányítását, illetve azok olajozott lehívását Brüsszelből.

Az így kialakult helyzetben a nemzeti burzsoázia, illetve annak egyes tagjai számára elvileg két konzekvencia adódhat. Az egyik az út kudarcának tudomásul vétele és felkészülés egy új korszakra, amely tudomásul veszi a mindenkori európai és világpiaci realitásokat és az állami emlő helyett a piac felé orientálódik, igyekezve ott versenyképesen helytállni. A másik út a protekcionizmus melletti kitartás, kerül, amibe kerül. Ugyanis még egy jövőbeni esetleges prosperitás körülményei között sem bízik abban, hogy sikeresen tudna boldogulni. Nem beszélve privilegizált helyzetének reményéről való végleges lemondásról. A jelek arra mutatnak, hogy az államfüggő, parazita nemzeti tőke körében ez a domináns opció. Inkább az álom, mint a rideg valóság.

Értelmiség és politika - itt és most (2.)

2012. ÁPRILIS 13.-án közzétett bolgbejegyzésemben ezt írtam

"Először a rendszerváltást  (értsd: Orbán- féle rendszerváltást) élesen ellenző értelmiségiek érezték úgy, hogy most megint hangsúlyos közéleti szerepet kell vállalniuk. Ezzel katalizátor - szerepet vállaltak az ellenzéki közbeszéd kialakításában, egy demonstrációs kultúra kialakításában - szemben a bénult politikai ellenzékkel. De gyorsan beleütköztek szerepvállalásuk korlátaiba is: nagy tömegeket nem sikerült megmozgatni, miközben egy megőrizni - újraalakítani kívánt demokráciában minden út csak a szavazófülkéken keresztül tervezhető."

Ha közel fél éve igazam volt abban, hogy az értelmiségi politizálás nagypolitikai reprízének rövid időszaka véget ért, fokozottabban igaz ez most. Az akkor emlegetett, szavazófülkékhez vezető és ott döntést hozó folyamat aktív szakaszába lépett: a kampány megkezdődött. A mediatizált tömegdemokrácia korában egy közepesen fejlett európai országban a választási kampány végigvitele - tetszik,nem tetszik - nagyrészt professzionális feladat. A politizáló értelmiség túlnyomó többségének fogalma sincs, milyen pénzgyűjtő, bonyolult logisztikai, fejlett marketing és sok egyéb, önmagában látszatra nem politikai szaktudást igényel egy sikeres kampány lefolytatása. Természetesen egy választási kampány ugyanakkor tömény politika. De nem a szó olyan értelmében, ahogy az tanulmányokban és cikkekben, vitákban és spontán akciókban megjelenik, hanem transzformálva egy professzionális kampány nyelvére, ami időnként akár meg is hökkentheti az adott politikai irányzattal érzelmileg azonosulni akaró politizáló magánembereket. Ezen felül a kampányt vezető politikusok és az általuk igénybe vett szakemberek folyamatosan számos olyan információval is rendelkeznek, amit a nyilvánossággal megosztani önpusztító volna.

Igaz mindez akkor is, ha kampányra készülő, annak első lépéseit megtevő pártokkal, szervezetekkel kapcsolatban sok a nyilvánvalóan megalapozott kifogás, valamint a kétség, hogy rendelkeznek-e a szükséges professzionális tudással. Ebben a szakaszban az efféle problémákon kívülről már nem lehet segíteni. Legyen szabad ezt egy szükségképpen sántító metaforával érzékeltetni.

Képzeljük el, hogy van egy betegünk, aki sokak számára nagyon fontos személy. Már betolták a műtőbe, kezdődik az operáció. Az érte aggódók a kórház előcsarnokában izgulnak és várják a híreket. Van köztük sokféle ember, még neves orvosok is. Megindul a szóbeszéd. Van, aki a beteg korábbi életvitelével kapcsolatos aggodalmait emlegeti, van, aki a korábbi kezelőorvosait kritizálja. Szóba kerül a kórház nem túl jó híre, mások az operáló team megfelelő voltát vonják kétségbe. Alkalmasint sok igazság van mindebben, ami, ha korábban másképp történik, jobb esélyei lennének a sikeres műtétnek. De tudnak-e az aggódók segíteni a műtét sikeressége érdekében? Nyilvánvalóan nem, legfeljebb ha igyekeznek bemenni a műtőbe, zavarni tudják az operációt.

Valahogy így van ez az értelmiségi politizálással is a kampány - időszakban. Egy választási kampánynak persze az aggódók nem puszta rezonőrei, hanem a maguk módján részt is vesznek abban. Regisztrálnak, vagy nem regisztrálnak, elmennek, vagy nem mennek el szavazni, voksukat erre vagy arra a listára, jelöltre adják. De rábeszélhetik vagy lebeszélhetik a rájuk hallgató ismerőseiket is valamire, valamiről. Ráadásul a professzionális kampány idején tovább folyik, sőt kiéleződik a mindennapi politikai diskurzus és ebben is részt lehet venni. A kérdés csak az, hogy mennyire vannak tudatában szerepüknek és lehetőségeiknek.

A szabad véleménnyilvánítás állampolgári jog, azt rendes demokráciában korlátozni nem lehet. Ha tehát valakinek úri kedve azt diktálja, hogy a teljes kampányidőszakban új és új alapkérdéseket feszegessen, normatív kritikával illesse egyik vagy másik párt egész vonalvezetését, minden általa észlelt hibára azonnal lecsapjon, a kampányban részt vevők múltjával kapcsolatos diffamáló információit közzétegye - megteheti. De létezik egy másik értelmiségi magatartás is. Ez nem a normákra és az előtte zajló folyamatra függeszti figyelmét, hanem igyekszik mindent az általa szándékolt eredmény, a választások kimenetele szempontjából mérlegelni. Ennek jegyében az önkorlátozást nem csupán a szavazófülkében gyakorolja, amikor az adott lehetőségekből választja ki a legjobbat, vagy ilyen híján a legkevésbé rosszat, hanem ezt az önkorlátozást már a kampány - időszakban is érvényesíti. Tudja azt, mi a szerepe magánvéleményének, amit esetleg szoros, intim körben fejt ki és mi az, amivel a nyilvánosság elé lép szűkebb, vagy tágabb körben. Kivévén azt a ritka esetet, amikor a kampányolók maguk kikérik egy kompetens személy vagy csoport véleményét egy -egy kérdésben.

A tudatos különbség - tevés a professzionális kampányolás és az értelmiségi politizálás között természetesen nem jelent semmiféle garanciát  arra nézve, hogy a választásokon induló pártok ne hozhatnának súlyosan hibás döntéseket, vagy ne lehetnének híján a szükséges kompetenciáknak a kampányolás tekintetében. A sajnálatos tény azonban az, hogy ezen már kívülről, értelmiségi módon segíteni nem lehet.
 

Vegyük már észre: a kampány megkezdődött!

Alig vagyunk már túl a ciklus félidején. Az ellenzék ennek megfelelően viselkedik: elkezdett szedelőzködni, hogy majd felálljon a rajtvonalra. Van aki habozik, hogy elinduljon-e, más már kezd lökdösődni a mennél jobb rajtpozícióért, megint más meg önelégülten mosolyogva mutogatja a bicepszét. Mindezt időarányosan. Ezzel szemben a kormányoldal máris belevágott a kampányba.

A szokványos választási harc legfőbb eszköze az ígérgetés. Ezt elsősorban ellenzékben szokták kezdeni, mert a kormányok inkább bizonyítani akarnak.A jelenlegi kormány nem így viselkedik. Elképesztő csodákat, mindenekelőtt gazdasági csodákat ígér - de nem a jelenlegi ciklus időtartamára. Ezzel célozza meg a mind nehezebben élő választói tömeget, mert az erre vágyik. Nem érdekli különösebben se az egyik oldal által ígért nemzeti tematika, sem pedig a másik által kínált demokratikus és jogállami ajánlat. Azt szeretné, ha jelenlegi kínlódása átmeneti lenne és értelmet kapna egy jövőbeni nagy fellendülésben. Persze hisz is az ígéretekben, meg nem is. Pesszimista, de azért jól esik hallania politikai giccset.

Miért kezdte meg a kormányoldal az ígérgetéses választási kampányt? Nyilvánvalóan azért, mert számot vetett azzal, hogy ebben a ciklusban kis odavetett koncokon kívül nem várhatnak tőle a választók semmi jót. Rosszat, megszokott életük nehezebbé és kényelmetlenebbé tételét annál inkább. Hazárdjátékot folytat: időt húz. Mivégre? Azt reméli, hogy a választásokig nem derül ki politikájának tökéletes kudarca, eleve elhibázott volta. Feltehetőleg két forgatókönyvvel számol. Az egyik, hogy a választásokig a világ- és az európai gazdaság nagyjából a jelenlegi stagnálás állapotában marad. Se válság, se fellendülés, hanem hol egy kicsit jobb, hol egy kicsit rosszabb. Ebben a forgatókönyvben a végtelenségig elnyújtott pávatánc biztosítaná a felszín valamelyes rendezettségét, a mindennapok folyását. És adná meg az alapot a következő ciklus csodavárására annak, aki erre éhezik. A másik forgatókönyv alighanem válsággal és zűrzavarral számol a külvilágban. Az ugyan naivitás - nem is valószínű, hogy ők maguk elhiszik -, hogy ebből  Magyarország bármit is profitálhatna. De a kormány annyit igen, hogy a másokkal egyszerre bekövetkezett magyar csődöt rá lehet fogni külső tényezőkre és nem derül fény arra, hogy saját, gyökerében hibás és fantaszta politikájuknak mekkora szerepe volt ebben.

A magyar ellenzék ha fel is fogná, mi folyik itt és mire megy ki a játék, nem tudna versenybe szállni saját jóléti ígéretekkel. Az "egy kicsit jobb, egy kicsit igazságosabb" nem igazán versenyképes ajánlat. Ahhoz a jelenlegi kurzusnak látványos, manifeszt csődöt kell produkálni, hogy egy szolid, a külfölddel kooperáló kormányzást sokan találjanak vonzó alternatívának. Addig ilyen ajánlattal előállni falrahányt borsó.

Azzal, hogy határozottan és egyértelműen a gazdasági, ezen belül az életszínvonal- perspektívában látjuk egy jövendő választás kulcskérdését, nem jelenti azt, hogy egyéb kérdéseknek semmi szerepe ne lenne. De nem egyenként, hanem összességében. Abban a hangulati hullámzásban mutatkozik ez majd meg, ami a választók körében kialakul. Egyesek a kormányváltó hangulat kialakulását az ellenzéki összefogástól és/vagy a részletes program kidolgozásától remélik. Kérdés, hogy ismerik-e igazán a magyar választót. Lehet ugyan vitatkozni, példákat és ellenpéldákat hozni, hogy az eddigi választások kimenetelében döntő szerepe volt-e a húzóerőt jelentő "arcoknak". De sok jel mutat arra, hogy a mostani helyzetben fontos szerepe lesz (lenne) a mozgósító erejű arcoknak. A különféle ellenzéki erők restek megkeresni, felmutatni az ilyen arcok választékát, legyenek azok akár néptribunok, akár olyan rátermett, kompetens "első emberek", akik viharos körülmények között keményen kezükben tudják tartani a belső és a nemzetközi szálakat. Ilyen arcok pedig nem csak a választások megnyeréséhez, hanem egy közben bekövetkezhető kataklizma politikai kezeléséhez is múlhatatlanul szükségesek lennének.

 Magyarországon a belátható jövőben erős politikai háttér nélküli szakértői kormányzásnak nincs tere, mert - ahogy a régi vicc csattanója mondja - "kis ország vagyunk, csak egy csőcselékünk van". Az pedig megingathatatlanul jobboldali.

A "borzalmas tagság"

Néhai Szabó Iván örökbecsűje a kifejezés, amit saját pártja, az MDF tagságáról mondott.  De sajnos a rendszerváltás utáni Magyarországon véresen komoly ez a probléma.

A politikaelmélet szempontjából teljesen világos, hogy a képviseleti demokrácia nélkülözhetetlen tartóoszlopai a pártok.Tartósan leképezik egy társadalom érdek-és értékviszonyait, demokratikusan kiválasztják és megújítják vezetőiket, biztosítják a központi és a helyi hatalmi szervek közötti szerves kapcsolatot, szervezeti életükkel politikai és emberi kohéziót teremtenek az irányzatuk mögött, amely képes a fiatalság nagyrészt családi alapon kialakuló politikai elképzeléseinek és ambicióinak integrálására, az időről időre szükséges vitákban a közös, vagy legalábbis erős többségi álláspontot demokratikusan kiérlelni, ezáltal a párt különböző szintű frakcióinak politikailag kalkulálható stabilitását biztosítani, a választásokon aktivistaként terjeszteni a párt nézeteit és mozgósítani a potenciális szavazótábort...és sorolhatnánk tovább. Hozzátehetjük, sőt hozzá is kell tennünk egyfelől azt, hogy a posztmodern, mediatizált világban mindez hogy transzformálódott és szegényedett, üresedett ki, másfelől, hogy a pártok működésének, ezen belül a párteliteknek a szociológiáját vizsgálva mennyi visszás, az ideális leírásoknak, konvencióknak ellentmondó jelenséget találhatunk korunk demokráciáiban. Ennek ellenére a legtöbb országban viszonylag stabil pártviszonyok vannak - hol tömbösödve, hol meg a sok kisebb párt koalíciójához szokva. Feltűnnek időnként virulens protesztpártok, vagy egy témájú pártok is, de ezek többnyire egynyári virágok maradnak.

Az új demokráciák eleve hátrányból indulnak. Nincsenek sokat próbált hagyományai, sok körülöttük az esetlegesség, ügyetlenkedés. Ez kihat ezeknek az országoknak a politikai stabilitására, továbbá furcsa helyi sajátosságok előtérbe kerülésére. Magyarországra konkretizálva a kérdést az önjelölt pártok tömegéből már az első parlamentbe csak hat párt jutott be és ha elég nagyvonalúan nézzük a dolgot, akkor a parlamentben lévő mai négy pártot több- kevesebb joggal és némi erőszakoltsággal le tudjuk vezetni az induló hatból. Persze ehhez el kell tekinteni attól, hogy a jelenlegi jobboldali kormánypárt mai nevén nyugatos liberális pártként kezdte és csak később tért más útra és szippantotta be az eredetileg induló jobboldali pártok maradékait, hogy a rendszerváltáskor erősnek mutatkozó liberális párt szétesett és akik ma a helyükön a parlamentben vannak, tagadnak minden kapcsolatot és a régi liberális étlapnak csak egyes fogásait kínálják, valamint attól, hogy a szélsőjobb a rendszerváltás után nem önállóan, hanem más pártok áramlataiként jelentkezett - és ez az önállósodás ellenére máig sem szűnt meg. Tehát felülről nézvést meg volna az ország.

A valóságban azonban eleve meglévő gyengesége volt a magyar pártrendszernek, hogy kevés ember vállalkozott arra, hogy párttag legyen. Ennek eleve torzító hatása volt és van. Nagyon megnövekedett ugyanis az alapító tagságok szerepe. Ha a párt a politikában sikereket ért el, akkor ez a korai tagságnak egy fajta kiváltságot adott, amelyikhez aztán foggal - körömmel ragaszkodni lehetett. Ez jelenthette a párt révén elérhető pénzzel járó politikai és gazdasági pozíciók megszerzését, másfelől annak lehetőségét, hogy a pártvezetéseket bármikor szembesíthették az induláskor hangoztatott elveikkel. Ezen felül az ilyen tagságokban kicsi a hajlandóság, hogy saját elképzeléssel rendelkező újakat felvegyenek soraikba. Továbbá tudva lévő, hogy a pártok működését és választási kampányait finanszírozni kell, ez pedig a magyar szabályozás körülményei között a korrupció melegágyává vált. Mindez ahhoz vezetett, hogy a kis és rögzült párttagság mind saját innovatív szándékú vezetői, mind pedig a választópolgárok nézőpontjából megszolgálta a "borzalmas" jelzőt. Ezzel nem a pártokban lévő jószándékú, szabadidejét közügyekre fordító egyes tagokat       kell személyükben megbántani, hanem csak a jelenséget szükséges világosan megérteni.

Az országgyűlésben helyet foglaló pártok konkrét helyzete persze más és más. A Fidesz (-KDNP) - ben a tagságnak nincs politikai szerepe, annyira egy kézben van összpontosítva mind tételesen, mind a valóságban minden döntési jog. Ki is veszett a párt politizálásából az eredetmítosz kultiválása.A jövőt illetően meg felelőtlenség lenne találgatásokba bocsájtkozni. Az MSZP sokkal komplikáltabb helyzet: a korábbi hatalmas tagságú állampárt szakadásakor a rendszerváltást is vállaló szűk csapat pártja volt. Saját eredetmítosza nem is ez, hanem az első kormányzati ciklus idején politikai karanténben eltöltött években létrejött valóságos kohézió. Tényleges pártról van itt szó, amely sok mindent, napsütést és borús időszakot megért kormányon és ellenzékben, illetve önkormányzati szinten. Aki igazán meg akarná érteni működésüket, annak a pártelitet és annak a tagsággal való kapcsolatait kellene megismernie. Kívülről azonban csak megöregedett, konzervatív gondolkodásmódú szervezeteket látunk áttekinthetetlenül kiválasztódott "bandagazdák" makacs támogatóiként. Az LMP szűk tagságát az eredetmítosz tartja össze.Egy konkrét politika helyzetben jött létre a párt egy meghatározott célra - de az a helyzet elmúlt. A felvilágosultabb vezetők hiába próbálnának alkalmazkodni a kor és a szélesebb választói közönség igényeihez, a bázisdemokrácia könyörtelenül marokban tartja őket, ezért nem akaszthatják szegre a "bihari pontokat". Bizonyára van bizonyos feszültség a parlamentbe bejutott Jobbikos vezetés és az ellenzékben verbuválódott tagság között - de ez maradjon az ő magánügyük. Ami meg a formális frakcióval nem rendelkező DK-t illeti, ott a tagságot Gyurcsány személye verbuválta és ez valószínűleg a jövőben is így marad, ha tartós politikai alakulatnak bizonyul. Így a tagság nem tekinthető politikacsináló tényezőnek.

Mindezek után érthető, hogy az Orbán féle rendszerváltás óta a jobboldalon senki se próbálkozott új politikai mozgalom indításával, a demokratikus ellenzéki mozgolódások pedig a népszerűtlen pártoktól elhatárolódva mozgalomként igyekeztek nagyobb támogató közönséget szerezni. Ez utóbbi a megsemmisítő választási vereség után 2011 sikeresnek minősíthető akciókkal tudta megmutatni, hogy az inga átlendülőben van. Ezt azonban a pávatánc - periódus zavaros helyzete megtörte.Most a tavalyi akcióknak a vezető magja megpróbál pártszerű erővé szerveződni. De azonnal szembe kerül a magyar dilemmával: vagy szervez tagságot, ám akkor a szűk, tagságot vállaló bázis foglyává válik, vagy nem, de akkor nem is lesz párt.

A szomorú valóság az, hogy Magyarországon a pártok nem képesek magukat saját hajuknál fogva kirántani a mocsárból. Azonban a gazdaságirányítás sem működhet soká a jelenlegi pályáján, egy EU és NATO tag ország sem mehet szembe korlátlanul e szervezetek alapelveivel és a lakosság tűrőképessége sem végtelen, valamint a belső ellentétek is egyre élesebbek a lakosság egyes csoportjai között. Így aligha elkerülhető egy olyan nagy megrázkódtatás, amely a politikai kaleidoszkópot újrarendezi. Hogy ennek során milyen politikai csoportok lesznek képesek a helyzet magaslatára emelkedni és ebben mennyire tudják magukhoz húzni a létező, tagsággal is rendelkező pártokat, hogy az új helyzetet is parlamentáris keretekben kezeljék - az ma még a jövő titka.

A Kereszténydemokrata Internacionálé újraválasztotta alelnökévé Orbánt

A döntés kiállást jelent Orbán és politikája mellett, hitelesítését, fémjelzését adja annak. Tévedésről nem lehet szó: pontosan tudniuk kell, hogy mi és ki mellett tették le a garast. Erre két magyarázat lehetséges. Az egyik, hogy többségükben maguk sem őszinte hívei azoknak a demokratikus eszményeknek, amelyekről az euroatlanti integráció keretében megfelelő alkalmakon oly gyakran papolnak. A másik, hogy ugyan kínosak nekik egyik - másik tagszervezetük szavai és cselekedetei, de a primitiv pártérdek miatt fontosabb a taglétszám, a szavazatarány az európai politikai versengésben, mint bármilyen elvi megfontolás. Úgy gondolják, hogy ami elválasztja őket a többi, rivális európai pártfrakciótól, az még a jelenlegi válságos helyzetben is fontosabb, mint hogy kik és milyen politikák férnek meg az ő zászlajuk és ernyőjük alatt.Ez már így volt pl. Berlusconi idejében is, akit és viselt dolgait súlyos, a szakítás szükségességét is felvető erkölcsi és politikai tehertételnek érezhették volna.Ezzel szemben úgy gondolták, hogy a "Lovag" vezet ahogy vezet egy amúgyis problematikus országot, jobb erre áldásukat adni, különben más vezeti majd az országot sikeresen, vagy sikertelenül, de az semmiképpen se az ő kutyájuk kölke lesz az az erő. Ami meg a problematikus tagok melletti kiállás esetleges, vagy nem is olyan esetleges politikai következményeit illeti, az európai és a nemzetközi kereszténydemokraták folyamatos álláspontja az, hogy kerül, amibe kerül.Akinek közülük netán rosszérzései vagy lelkiismereti problémáik vannak e politika helyességéről, alighanem azzal nyugtatja magát, hogy baj esetén még mindíg könnyebb így hatni a rosszfiúra, mint ha kilökték volna a senki földjére.

Ez a jelenlegi helyzet. De a magyar jobboldal kereszténydemokrata kezelésével kapcsolatban hosszú a múlt, különösen, ami a német pártot, a CDU-CSU-t illeti. Magyarország irányában a német vezető körök erősen elkötelezettek voltak. Ennek oka részben az a szerep volt, amit a magyar (fogalmazásukban : kommunista) kormányok a szocialista tábor megbontásában, nevezetesen az NDK állampolgárok előtti határnyitásban játszottak. Gazdaságilag (és részben politikailag) Magyarországot hagyományosan, történelmileg a német érdekszféra részének tekintették és ezt a megmozduló viszonyok között újra fel akarták építeni. Ennek garanciáját egy jobboldali kormányzásban látták, amelyet minden eszközzel segíteni akartak. Így többek között politikai tanácsaikkal is. A rendszerváltást megelőző sajtóban nem kellett éles fül a két háború közötti időkre visszamenő szélsőjobboldali ideológia és propaganda felismerésére, beazonosítására. Ennek jelentőségét, potenciális befolyását a német kereszténydemokraták túlbecsülték. Eszükbe jutott a német ikerpártok háború utáni politikája és ezért annak követését ajánlották magyarországi bizalmasaiknak. Ennek lényegét a szélsőjobboldal integrálásában és ezzel megfegyelmezésében lehet megragadni. Nem vonva kétségbe se Kohl kancellár, se Antall József személyes antifasiszta, modern demokrata elkötelezettségét, az lett az elfogadott politikai cél, hogy ne engedjék meg önálló szélsőjobboldali párt létrejöttét. Ennek érdekében messzemenő engedményekre voltak készek. Ez magyarázza (politikai technológiai okok mellett) Csurka tartós szerepét a legnagyobb kormánypártban. Németország fő problémájává közben az államegyesítés vált. Ennek kapcsán a kombattáns antikommunizmus is fontos szerepet kapott a német politikában. Ezt is exportálták magyar barátaiknak - függetlenül a magyar "kommunistákkal" való korábbi tapasztalataiktól. A differenciálatlan antikommunizmus olyan fátyol is volt egyben, ami elfedte a szélsőjobbtól való konzekvens el nem határolódás tartalmát.

Nem ide tartozik a magyar jobboldal és a CDU - CSU kapcsolatainak folyamatos nyomonkísérése. Elég helyette annyi, hogy már kezdetben is alapvető hiba volt a háború utáni német politikai tapasztalatok alapul vétele. Más korszak, más világpolitikai konstelláció, más ország, más közvetlen politikai előzmények. Sakkvakság kellett annak fel nem ismeréséhez, hogy amilyen jobbközép politika az évtizedes hitlerista tombolás után a megszálló hatóságok és a gyenge szociáldemokrácia egyetértését is bírhatta, semmiképpen sem alkalmazható a rendszerváltás utáni Magyarországra, ahol ezt sem a jelentős külső hatalmak nem akceptálják, sem a politikai ellenzék nem fogja eltűrni. Az eredmény az lett, ami várható volt: a politikai társadalom antagonisztikus széthasítása és ennek következtében mindkét oldal tényleges teljesítményének tartós drasztikus leromlása. Továbbá a szélsőjobboldal nemhogy eljelentéktelenedett volna eme nagy integrációs törekvés hatására, hanem eredményeként befolyása a rendszerváltást követő időszakhoz képest markánsan megnőtt. Ami most már közvetlenül is érinti ebből a Kereszténydemokrata Internacionálét, az az, hogy a németek által támogatott alapvetően elhibázott politizálás miatt Magyarországon 20 év alatt elemeiben sem alakulhatott ki modern, demokratikus jobboldali társadalmi erő. Az állandó bizonytalanság a jobb és a szélsőjobb határvonala tekintetében, a tisztázatlan viszony a Horthy - Magyarországhoz és az ellenfél elleni indulatok szítása vagy morálisan és intellektuálisan megtörte, felőrölte azokat, akik a demokratikus jobboldaliság potenciális képviselői lehettek volna, vagy magától a magyar jobboldaliságtól való elszakadásra késztette őket. Így ma a Kereszténydemokrata Internacionálé saját kelepcéjének foglya: vagy kitart a ténylegesen létrejött politikai szövetségese mellett, vagy az országban számottevő elvbarát nélkül marad. Tegnap az első alternatívát választották. Kerül, amibe kerül nekik is, szövetségi rendszereiknek is és nekünk magyar állampolgároknak legfőképpen.

Rövid szünet

Ezúton értesítjük a tisztelt érdeklődőket, olvasókat, hogy Bálint, a fatalista - váratlan elfoglaltsága okán - rövid időre szünetelteti a bejegyzések írását. Ám hamarosan újra jelentkezik!
Debreczeni József

A karlsruhei Alkotmánybíróság döntése után

Az európai integráció tegnap kritikus napot élt át. Ahogy a politikusok ódzkodnak határozott lépéseket tenni az integráció gyorsabb haladása érdekében, még jobban tartanak tartanak attól, hogy egyértelműen és személyesen a sírásójának szerepét vállalják el. A német politikusok két világháború kirobbantásának terhével a vállukon különösen nem vállalnának ilyen szerepet. Ezen felül ők mindenkinél jobban tudják, hogy mit profitál - a látszattal ellentétesen - az Unióból és az euroból és mit vesztene abból, ha léket kapna. Ezt azonban egyik nagy párt sem akarja közérthetően elmagyarázni a választóinak, akik egy esetleges népszavazáson félő, hogy az egészből csak annyit fognának fel, hogy mások élősködnek az ő adójukon.

Minthogy tömegével érkeztek beadványok az utóbbi idők uniós pénzügyi döntéseinek német alkotmányellenességéről, a karlsruhei  Alkotmánybíróságnak döntenie kellett. Sokan féltek attól, hogy a bírák egy dogmatikus felfogás alapján a politika döntését az ország szuverenitásába ütközőnek minősítik és valamilyen formában elgáncsolják és ezzel az Unió felbomlásának de facto előidézőjévé válhatnak. Ez viszont azt jelentette volna, hogy a végrehajtó és a törvényhozó hatalom korábbi egyértelmű (esetünkben rivális pártok által hozott kétharmados) döntésével szemben a bírói hatalom kisajátította volna magának egy történelmet meghatározó döntés egyoldalú felülbírálatának jogát.. Ennek felelősségét nem vállalták és az az összegbeli felső korlát, amit felállítottak, szintén nem kötelezi többre a politikát, mint egy újabb döntésre.

Ezzel természetesen nem dőlt el sem az euro, sem az Unió jövője. Csak a hatalmi ágak szétválasztásának montesquieui elve állt ki egy sokadik gyakorlati próbát. Garanciát nem jelent, mert mindössze az Unió egyetlen - bár igen fontos - országában egyetlen időpillanatban döntött és mert alkalmazásához mindenütt felelős demokratákra is szükség van, akik foglalkoznak döntésük belátható következményeivel is.

Alaptörvény, előzetes regisztráció - hatástalan ellenzéki tiltakozás

A Fidesz céltudatos módon rendszerváltást hajtott végre. A parlamenti ellenzék különféle formában kifejezte az egyet nem értését ezzel szemben. Ennek csúcspontja az volt, hogy az ellenzéki pártok bojkottálták az Alaptörvény vitáját és megszavazását. A hatalomnak ez valamelyest kellemetlen volt, ezért próbálták visszacsalogatni az ellenzéket a parlamentbe. Nem sikerült, így nélkülük szavazták azt meg. Mi lett ennek a következménye? Semmi. Az ellenzék is visszatért a Parlamentbe és életbe lépett az Alaptörvény.

Miről szólt valójában ez a közjáték? A Fidesz rendszerváltásának legitimitásáról. A bojkottal az ellenzéki pártok azt jelezték, hogy kétségeik vannak az efféle alkotmányozás törvényességével kapcsolatban: kétlik, hogy erre a kétharmad feljogosít-e. A saját maguk által feltett kérdést végül ők maguk döntötték el. Azzal, hogy utána visszatértek a Házba, elismerték az új alkotmány legitim voltát. Tehettek volna mást is? Természetesen igen. Ha nem térnek vissza és mindannyian visszaadják a mandátumukat, azzal kijelentik, hogy az alkotmányozás nem volt legitim, ettől kezdve Magyarországnak vitatott az alkotmányos rendje. Ezzel leckét adtak volna fel mind a nemzetközi közösségnek, mind a magyar választópolgároknak. Ha a nemzetközi közösség, benne az EU és a NATO úgy dönt, hogy ők nem vitatják az Alaptörvény legitim voltát, ezzel szentesítették volna a csonka parlament működését is. A választópolgárok legfeljebb tiltakozásuknak adhattak volna hangot a következő választások kiírásáig. Ha viszont a nemzetközi közösség válasza nemleges lett volna, akkor egy jogilag nehezen értelmezhető állapot jött volna létre, ami destabilizálta volna az egész régiót. A magyar ellenzék nem ezt az utat választotta. Mint láttuk, visszatértek a Házba és ezzel saját maguk kihúzták korábbi bojkottjuk méregfogát.

A választási rendszerrel kapcsolatban a Fidesz-parlament egyre- másra fogad el olyan törvényeket, amelyek a jelenlegi hatalmat akarják bebetonozni a jelenlegi cikluson túlra is. Az ellenék minden esetben kifejezi ellenvéleményét, de a többség leszavazza őket. Minthogy a kormány a túlbiztosítást is tovább akarja biztosítani, most éppen az előzetes regisztráció törvénybe iktatása van soron. Ez az újabb prés már sok az ellenzéknek: a szokásos ügymeneten túl éhségsztrájkhoz folyamodik pártja nevében néhány országgyűlési képviselő, más ellenzéki pártok a vita bojkottját fontolgatják. De előre lehet látni, hogy a kétharmados többséget ez semmiben sem fogja megakadályozni és a nép se fog a regisztrációs kötelezettségen elemi módon felháborodni. Az ellenzék részéről az erősebb fenyegetés a választások bojkottjának kilátásba helyezése lett volna. Ezt egy közszereplő javasolta is, de az ellenzéki pártok ezt elutasították. Hosszabb távú érdekeiket az szolgálja, ha most előre nem kötik meg a kezüket a jövőbeni politizálásukhoz. Vagyis a forgatókönyv az Alaptörvény körüli eseménysort ismétli.

Mi a két történet tanulsága? Ismételten bebizonyosodik, hogy szövetségi rendszereink olyannyira respektálják a mai hatalom parlamenti kétharmados többségét, hogy lényegében bármit tudomásul vesznek, amit a magyar hatalom csinál. Legfeljebb utólag indítanak ellene bonyolult bírósági eljárásokat, ha egyik vagy másik lépésük az uniós vagy a nemzetközi jogba ütközött.A magyar lakosság pedig a jogi kérdéseket olyannyira nem tekinti saját ügyének, hogy hathatós ellenállásra nem is gondol.

Tudomásul kell tehát venni, hogy az új rendszernek egy Achillesz - sarka van: a gazdaság.Ha a rossz gazdaságpolitikájával átlép egy kritikus küszöböt, akkor a személytelen piacok kíméletlenül büntetni fogják, ami azután sok mindenben szabad kezet ad az EU-nak csakúgy, mint más nemzetközi gazdasági intézményeknek és mindez bizonyára a magyar választók széles tömegét is szembefordítja a mai hatalommal.

A gazdasági krízis magával hozza a politikait is. Ebben a politikai krízisben komoly szerephez juthatnak azok az ellenzéki pártok, amelyek - mint láttuk - a jogi csatákban eszközteleneknek bizonyultak. Juthatnak  - feltéve, ha akkor fel tudnak nőni lehetőségeikhez.

Meddig tart a magyar ellenzéki pártboncok pozícióféltése?

Túl a szabályos választási ciklus felén egyre szűkül az a skála, amelyiknek valamelyik "hangján" a magyar ellenzék újrafogalmazhatná magát. Elhanyagolható egy ütőképes új párt felbukkanásának esélye. És egyre csökken egy "olajfa - koalíció" létrejöttének valószínűsége is egy közmegegyezéses, szavazótömegeket mozgósítani tudó miniszterelnök mögött. Az ellenzéki pártok ma önmagukban és a jelenlegi hatalom lejáratódásában bíznak.

Ha így alakult, nincs mit tenni, tudomásul kell ezt venni. De viszont konstatálhatjuk, - és ezt szembeszegezhetjük a pártokkal - hogy a fülkeforradalom óta nem tűnt fel a magyar politikai életben új, számottevő politikai tehetség.A bohócikrek számíthattak talán ilyeneknek, de ők csak egy pillanatot tudtak megragadni és utána szét is váltak, el is jelentéktelenedtek. Nem tűnt fel igazi új tehetség magukban a pártokban sem, noha a két, frakcióval rendelkező ellenzéki pártban volt mozgás a vezető posztokon, jelentek meg új arcok. Ennek a hiánynak két kézenfekvő magyarázata van. Az egyik, hogy a pártokon belüli iszapbirkózásban nem ugyanazok a személyes tulajdonságok a "nyerők", mint a nagyobb nyilvánosságban. A másik: a már birtokon belül lévők féltékenysége, rémülete attól, hogy náluk népszerűbb, megbecsültebb politikusaik vagy útitársaik kerüljenek előtérbe, ne adj isten, elébük.

A választások közeledtével ez akkora rövidlátás, önsorsrontás, hogy joggal vetik fel azt a gyanút, mint ha az ellenzéki pártok vezetőinek fontosabb lenne a parlamentbe, mint a kormányrajutás. Ha így van, az orbitális ostobaság. Talán nem igazán vonzó személyes perspektíva egy ilyen országrontó rendszer után kormányra kerülni, de továbbra is ellenzékben politizálni még kevésbé az és dőreség részükről még egy ciklussal későbbre képzelni kormányra kerülésüket. Aki így spekulál, az szinte biztosan eltűnik a politikai arénából, mert a közbeeső időszakról nem képzelhető el olyan forgatókönyv, amelyik továbbra is kimerevítené a mai politikai viszonyaikat. Nem beszélve a jobboldalról, amelyikre nem jellemző, hogy kivárásra lovagolna.

Ha viszont nem több éves kivárásra spekulálnak a mai ellenzékiek és nem csak ellenzéki szerepre készülnek, akkor kizárólag arra számíthatnak, hogy mindegy, kiket talál a változást akaró választó az ellenzéki pártok jelöltjei között, jobb híján úgyis rászavaz. Ez teljesen hibás számítás. Ugyanis bármilyen kudarc éri is a jelenlegi hatalmat a választásokig, van és lesz olyan jobboldali - szélsőjobboldali szavazótábor, amelyik biztosan elmegy az urnákhoz és leszavaz saját akkori jelöltjeire. Ez pedig akkor is veszélyes a mai ellenzéki pártokra, ha törzsszavazói - eszi, nem eszi, nem kap mást alapon - le is szavaznak rájuk. Ugyanis ez "jobb híján" korántsem érvényes a kiábrándult, pártokhoz nem kötődő potenciális szavazókra nézve, akik nem vonzó kínálattal találkozva egyszerűen otthon maradnak.

Ha a következő választások legfontosabb tényezője a pártok mozgósító képessége, - és az! - akkor ideje lenne annak, hogy a pártboncok már most elgondolkozzanak. Kell legyen bennük annyi önismeret, hogy ne becsüljék túl saját potenciáljukat se a kampányolásban, se a kormányozni tudásukról kialakult közvélekedésben. A kampányokban hiába vesznek igénybe külföldi tanácsadókat, eladni igazán csak jó vigécekkel és jó árut lehet. Ráadásul egyszerre kell központi és száz helyi jelöltben és kampányban gondolkodniok. Ezért sürgető lenne, ha módszeresen végigvizsgálnák azt a személyi állományt, amelyik az eddigi választásokon sikeres volt és akik az önkormányzati munkában jól bizonyítottak. Ezeknél el kell felejteni, hogy ki kinek az embere ma és kié volt a múltban és olyan pozícióban építeni fel őket országos, illetve helyi jelöltként, (urambocsá miniszterelnökjelöltként), amiben remélhetőleg szavazókat visznek az urnához. Ahol meg ilyen jelölt nem akad kellő számban, vagy egy adott régióban, ott a párt körüli szimpatizáns - és szakértői világból kellene leendő vonzó és sikert ígérő politikusokat találni.

Ne kerülgessük a forró kását: a három demokratikus ellenzéki pártról szól a mese. Mérete és múltja alapján elvileg az MSZP lehetne a legkönnyebb helyzetben. De csak lehetne. Ott a legerősebb ugyanis a pártoligarchia szerepe, az egymást kioltó belső koalícióké, amelyek képesek a legígéretesebb, potenciális húzóerőt jelentő tehetségek útját blokkolni. Ezen kellene túllépniük, ha komolyan veszik, hogy győzni akarnak. És persze bővíteniük is kell a belsők közül reflektorfénybe állítandó vonzó jelöltek körét a párt számára relatíve könnyen megtalálható nívós külsőkkel is.

A másik két párt közül az egyiket az alapító bázis, a másikat a túlsúlyos vezér húzza vissza. E pártok adott személyi állományából nehéz is új húzóneveket találni. Ezért nagy elhatározás és kiemelkedő kreativitás kell ahhoz, hogy újrafazonírozzák magukat. De ha sikerül, nagyot nyerhetnek vele.

Nem csak a mai rendszert határozottan leváltani akaró szavazóknak kell belátniok, hogy eséllyel csak a meglévő ellenzéki pártok közük választhatnak( v.ö. Ne számítsunk jelentős új párt megjelenésére Magyarországon 2012,szeptember 4.), hanem ezzel egyidőben ezeknek a pártoknak is lépést kell váltaniuk, hogy mozgósító erejűvé és meggyőzően kormányképessé tegyék magukat. Annál inkább így van ez, mert senki se tudhatja, hogy milyen fordulatokat, döntési helyzeteket hozhat a várható forró ősz. Kellene legyen ésszerű határa a pártboncok pozícióféltésének. Hogy lesz -e?

Elhamarkodott volt-e az európai integráció?

Európában és Európán kívül divatja van az integrációs folyamat hibáztatásának. A telivér euroszkeptikusokon kívül van, aki csak a keleti bővítést marasztalja el, más a délit is, van, aki az euro bevezetésének időpontjára és konstrukciójára koncentrál. De kijut az elmarasztalásból a demokratikus deficitnek, a brüsszeli Molochnak és sok minden másnak.

A hibáztatásoknak rendszerint van  igazságmagva. Csak azt nem veszik a bírálók figyelembe, hogy az Unió kialakulásának és fejlődésének egyetlen etapját se tudományos műhelyekben, vagy rajzasztalokon tervezték meg. Azok politikai válaszok voltak aktuális problémákra. Ráadásul sohasem egyetlen, jól körülhatárolható problémára. Mindig egy sokszorosan összetett, rengetegféle a témához tartozó és nem tartalmazó, összegabalyodott erőhatás eredőjeként született meg a fejlődés - alakulás újabb lépése, rendszerint nagy késéssel és sok kompromisszummal. Ráadásul mindig állt mögötte egy vagy adottnak tekintett, vagy fenyegetőnek tartott világhelyzet. Ha a folyamatot - épp az itt vázolt jellegénél fogva - nem a polgárok demokratikus vitákban kiforrott akaratnyilvánítása  vezérelte, a polgárok többsége mindig elfogadta a döntések mögött meghúzódó nagypolitikai realitásokat és az azokra adott válaszokat. Ezen túlmenően a polgárok folyamatosan éltek mindazokkal a kedvező lehetőségekkel, amiket az integráció újabb és újabb etapjai kínáltak számukra.

A legtöbb ellenérzés a terebélyesedő brüsszeli bürokráciát, annak valóságos vagy vélt elidegenedett túlhatalmát kísérte a közvélemény részéről. Ezt az ellenérzést nemegyszer saját kormánypárti vagy ellenzéki politikusai szították a polgárok körében. Így aztán rejtve maradt az a paradoxon, hogy a bürokrácia elburjánzását, újabb és újabb tématerületek részleteibe hatolását éppen a nemzeti önzés és rámenős nemzetállami érdekérvényesítés generálta. Az egyhangúság elve, vagyis minden tagország vétójoga minden kérdésben oda vezetett, hogy a makacskodó akadékoskodókat valami nekik fontos,egészen más tématrületre vonatkozó résszabály elfogadásával szerelték le. Így az integrációs szabály-és intézményrendszert a junktimok hálója szőtte körbe, amiknek eredetét, kanyarulatait aztán a feledés köde lepte be.A sok ad hoc részletszabályozás aztán további részletszabályozásokat is szült a maga természetes logikáját követve. Ezért az acquis communautaire -ek tömegének szülőatyja nem a bürokrácia, hanem a politika volt, ezen belül mondenekelőtt a sokféle nemzeti politika.

Ma, amikor az EU válságban van, nehezen kétségbe vonható módon  fény derül az eddigi fejlődés balfogásaira is, amelyek egy része már a születésekor is hiba volt. Ennek oka egyaránt lehetett a politikai erőszakosság, vagy a szakmai gyengeség. Más, ma hibásnak látszó konstrukciók a maguk korában helytállóak voltak, de mára a körülmények megváltoztak. Ám  akár így, vagy úgy keletkeztek, ma változtatásra szorulnak Abban, hogy milyenekre, nem látszik egyetértés. A legfőbb különbségeket az eltérő perspektíva okozza.Az integrációs folyamat elkötelezett hívei, akik az úton való visszafordulásban a kontinens történelmi katasztrófáját látják, evidensnek, sürgetőnek látják az integráció további elmélyítését. Mások abban hisznek, hagy a nemzeti hatáskörök visszaadása oldhatja meg a gondokat. A dilemmák és konfliktusok az adósságprobléma kezelésében, illetve az euro jövőjének alakításában csúcsosodnak ki. Kísérője a harcnak egy elég általános félelem a polgároktól elszakadó csúcsállamtól. Érdekes módon azonban fel sem vetődik, hogy talán a legfontosabb kérdésekben növekvő uniós szereppel párhuzamosan egy deregulációs felülvizsgálat is végbemehetne, amely kigyomlálná a történelmileg lerakódott felesleges egységes szabályozásokat.

Az Unió válságával kapcsolatosan a különféle lényegi és parciális ellentétek miatt általában félmegoldások születnek, amelyek haladékot tudnak ugyan adni, tartósabb megoldást azonban nem. Az idő azután vagy olyan, az integráció továbbfejlődését hozó újraszabályozást érlel meg, amelynek ma még nem adottak a politikai feltételei. Vagy pedig az integrációs folyamat visszafordul és a kontinensen részleges vagy teljes dezintegrációs folyamatok lesznek úrrá. De akár így lesz, akár úgy, már most is felvethető, sőt fölvetendő az a kérdés, hogy vajon nem volt-e elhamarkodott maga az integrációs folyamat.

A kérdésre - amely nem a részletekre, az egyes konstrukciókra, hanem a folyamat fővonalára vonatkozik - csak értékfüggő, szubjektív elemeket (is) tartalmazó válaszok adhatók. Egy tényt azonban bizonyára alapvető tévedés lenne figyelmen kívül hagyni a válasz latolgatásakor. Kétségtelen, hogy a két világháború után a kettéosztott Európa számára az egyik lehetséges perspektíva a részleges, illetve teljes integráció volt. Ez az út a fantaszták és szobatudósok terrénuma maradt volna, ha a nagy politikai és gazdasági erők nem használták volna ki ténylegesen az integráció révén megnyíló fejlődési pályát. Annak, hogy ma Európa számára tényleges alternatíva az elmélyített és "kijavított" integráció, a lehetőséget csak és kizárólag az eddigi integráció teremtette meg. Ezért és ennyiben - esetlegességeire és fogyatékosságaira való tekintet nélkül - semmiképpen sem lehet elhamarkodottnak minősíteni a végbement, a "realitásokat" átszabó európai integrációs folyamatot.

A vég kezdete

A rémséges utolsó hét kétféleképpen olvasható. Vagy  olyan erősnek érzi magát az uralkodó kamarilla, hogy már semmire se kell vigyáznia. Vagy úgy látja, már minden mindegy, tesszük, amit akarunk, aztán majd csak lesz valahogy.Felháborodás, megkérőjelezhető hihetőség, egyszer forró, másszor jeges  zuhanyok - kicsiség, amivel kár törődni.

Mert ugye lesz nemzetközi tiltakozás. Régóta van. Mondják, mondják, aztán csak elhagyják. Itthon is van néhány maradék liberálbolsi médium, az csap egy kis csatazajt, de ki hallja meg? Az a néhány hőbörgő, aki úgyis fröcsög, de abból a függönyön csak valami monoton zsolozsma szűrődik át a romlatlan fülekbe. Nem mindegy, hogy most éppen min hörögnek? Annyi átjön, hogy eseménydús ősz elé nézünk, de hát mi is éppen ezt mondjuk. A konkrétumokat meg most úgyse érti senki. Az igazi hatalmi hadállások a kétharmad bázisán meg sziklaszilárdak.

Na, azért lassan a testtel! Igaz, valójában itt semmi se új és régebben  minden ellenerőnek, ellenakciónak nagyobb volt a füstje, mint a lángja. De biztos, hogy minden úgy megy majd most is, ahogy ment? Az ellenzék ugyan változatlanul erőtlenül mondja a magáét, de a magasztos elvi tiltakozásból ma már napok alatt oda jut, hogy Simicska szerepét keresi az értelmezhetetlen jelenségek mögött. Ez azért mégiscsak veszélyesebb.Az ellenzéki médiumok gondosan körbefont karanténban vannak, de most a váratlan és pittoreszk események hatalomnak kedvezőtlen beállítása időnként felbukkan a kormánypárti és a semlegesített médiumokban is. Belefér? A külföldi diplomácia és média ellenségesen beszél, ír. Így tette ezt korábban is. Nem léphet ez át korábbi határokat? Nem kelti fel  a magyar kormány elleni aktív ellenszenvet általában apolitikus nyugati átlagemberekben? Nem kapcsolódhatnak be a magyar kormány elleni hangulatkeltésbe olyan, az eddigitől eltérő természetű erők, mint az örmény diaszpóra? Nem fogja midez aktívabb ellenlépésekre serkenteni a kormányokat és egyéb befolyásos köröket? Itt van aztán a gazdaság. Volt rossz hír elég, a beruházások elapadtak, a forint árfolyama jojózott. Nem képes ez átlépni egy kritikus határt, ahonnan kis gesztusokkal már nincs visszaút? És ha a rossz gazdasági fejlemények felborítják a költségvetést, semmivé válik a hiány megfékezése, újra nő az államadósság, újrakezdődik  a túlzott deficit - eljárás és jön az EU-s pénzeket visszatartó szankció? És mindez érezhetővé válik a családok kasszájában?

Na meg itt van a sokat emlegetett közbeszéd. Azt mindeddig a hatalomnak sikerült tematizálni, vagy ha számára kellemetlen tendenciák mutatkoztak, kemény ellenakcióval túlkiabálni azokat. Most se várható, hogy az ellenzék tudna tematizálni a nagypolitikában. De sokkal veszélyesebb új jelenséggel szembesülhet a kormánypropaganda. A látványosabb fejleményekből lesüllyedt kultúrjavak formájában olyan legendák, toposzok terjednek szájról szájra, amelyek erodálják a kormány tekintélyét és az iránta megnyilvánuló  bizalmat - és ez ellen nincs semmiféle eszköze a hatalomnak. Akkor sem, ha ezek ugyanolyan hézagos logikájú manicheus elemeket tartalmaznak, mint  amilyen a kormánypropaganda. A hatalom készülhet arra, hogy a nem várt problémákat nagy pénzen kiépített erőszakkal fogja leküzdeni, de ez nem hatásos fegyver a megrendült bizalom ellen. Sőt, ettől kezdve bármit tesz a hatalom, azt a spontán közbeszéd rosszra fogja magyarázni.

Ez így együtt lavinává egyesülhet. Megelőzésére, megfékezésére olyan látványos politikai fordulatra lenne szükség, amit ez a hatalmi garnitúra sem nem akar, sem nem tud végrehajtani.Ez csak eszkalálni tud, belevetni magát az ismeretlenbe. De ehhez sem külső szövetségeseket nem tudott maga mögé állítani, sem anyagi erőforrásokat felhalmozni. Marad egyetlen mentődeszkájaként a további időhúzás: hátha váratlan külső fejlemények elvonják a figyelmet Magyarországról, hátha a különféle negatív tendenciák rövid távon nem egyesülnek lavinává.Volt már ilyen a viharos, balsors sújtotta magyar történelemben. Jól azonban sem a mindenkori uralkodó rend, sem a sokat tűrő szerencsétlen adózó nép nem jött ki belőle.

Ne számítsunk jelentős új párt megjelenésére Magyarországon!

A lehetséges politikai forgatókönyvek sorában gyakorta felbukkant az a lehetőség, hogy a választók közönyét egy üstökösként felbukkanó új párt fogja áttörni. Ki lehet jelölni hiányzó párt helyét mind a jobbközépen, mind a balközépen. A múlt év végén mutattak jelek az egyik, a Schmitt - ügy kapcsán a másik lehetőség valóra válására. Mára ezek a lehetőségek láthatólag elenyésztek. Kizárni természetesen nem lehet, hogy váratlan események váratlan erőket is a felszínre hoznak. De valószínűnek azt kell tartanunk, hogy a soronkövetkező (vagy akár rendkívüli) választásokon a már ismert erők fognak küzdeni a voksokért, esetleg némileg megváltozott személyi összetételben.

A közvélemény politizáló része ezért jobban teszi, ha újragondolja saját pozícióját. Eddig a módi a létező erők súlyos - többnyire jogos - kritikája volt, mind politikai, mind erkölcsi tekintetben nagyon finnyásan. És lépten - nyomon követelmények hangzottak el egy leendő kormány összetételével, programjával, politikájával kapcsolatban. Ezzel a maximalizmussal a létező pártok nem tudtak mit kezdeni, ezért megmaradtak a saját ismert formuláinál, mantráinál, rögeszméinél. Ugyanígy lepattantak róluk az összefogásra felszólító türelmetlen követelések is. Ha kissé empatikusabban tekintünk rájuk, akkor ezen nem is lepődhetünk meg.

A párthoz nem kötődő politizáló magánemberek, ha le akarják váltani a jelenlegi hatalmat, meg kell barátkozzanak azzal, hogy az adott készletből kell majd választaniok. Nem kell ma abba belenyugodniuk, hogy a mai pártok pont olyanok maradnak a választásokig, amilyenek ma. De kívülről hatni egy pártra csak olyan személyek/csoportok tudnak, akik egyben kilátásba helyezik támogató szavazatukat is.

Az ősz tartogathat súlyos kataklizmát Magyarország számára, amikor nem a következő választásokra irányul a közfigyelem. De ha ilyen nem következik be, akkor jó volna, ha mennél többen mérlegelnék a prokat és a kontrákat, hogy melyik létező pártban fedezik fel annak lehetőségét, hogy a súlyos állapotban lévő országot eredményesen kormányozni tudja az európai típusú demokrácia helyreállításának céljából. S ha magukban választottak, erre a pártra szabva támasszanak vele szemben olyan követelményeket, amelyhez az adott pártnak, vagy egyes irányzatainak van valamilyen affinitása és lehetősége is ezeknek a követelményeknek legalább részleges befogadására. Ha ilyen meggondolásból a pártok új támogatói tűnnek fel a nyilvánosságban, oldhatják a nem politizálók vonakodását is attól, hogy egy majdani választáson ezekre az ellenzéki pártokra szavazzanak. Ellenkező esetben a steril normativitás lehet Istennek tetsző, de vajmi kevéssé szolgálhatja a mai rendszer leváltását.

Szégyelli -e őszintén magát valaki a baltásgyilkos kiadatása miatt?

A kérdés nem a fölháborodásra vonatkozik. Az széleskörű és őszinte.De azok, akik az Orbán - rendszer két évét eddig is galádságok sorozataként élték át, az újabb botrányban csak a sorozat egyik újabb tagját láthatják, semmi meglepőt. És főképp nem szégyellik őszintén magukat, mivel a hatalom egyetlen lépésével se azonosulnak, tehát ezt a piszkos üzletet se veszik magukra.Hozzászoktak Magyarország nemzetközi rosszhíréhez és rendszeresen egyet értenek a külföldi felháborodókkal.

A kérdés az, hogy a rendszer aktív és kevésbé aktív támogatóinak felháborodása mire vezeti az ide tartozó embereket. Mert felháborodni - ki őszintén, ki látszatra - ők is felháborodnak. Náluk a szégyen valamilyen foka sem elkerülhető, mert akik ezt tették, azok számukra evidensen a "mi"-be tartoznak. Ismerjük a kognitív disszonancia redukció elméletét, vagyis azt az általánosnak mondható emberi sajátosságot, hogy nehezen viseljük el, ha ugyanazzal a dologgal kapcsolatban egymásnak ellentmondó gondolataink és érzelmeink vannak. Ezt a feszültséget valahogy fel akarjuk oldani. Ennek azonban számos módja lehet. Például hozzá lehet szokni az ilyen disszonanciához és attól kezdve ez már nem okoz belső feszültséget.Végre lehet fejben hajtani annyi kisebb - nagyobb átalakítást, átfogalmazást, amitől a feszültség immár nem feszültség. Lehet bűnbakot találni amitől az egyén már tisztának érzi magát attól, amiért különben szégyenkeznie kellene.És végül a disszonancia kiinduló pontja lehet a gondolkodás nagyobbfokú átalakulásának is.

A magyar jobboldali szavazótábornak, a fanatikusabb és lazább Orbán - hívőknek át kell menni valamiféle disszonancia - redukción a baltagate hatására. Noha ez mindenkinek egyéni feladat, a többség számára a sémák hozzá kívülről érkeznek: a médiától és a véleményirányító referenciaszemélyektől. Olyanoktól, amikben - akikben eddig bíztak. Ezért hát figyelmünket a jobboldali médiára és a jobboldali mértékadó személyekre kell irányítanunk: okoz-e körükben a szégyen komolyabb lelkiismereti válságot, átértékelik-e eddigi véleményeiket, kiállásaikat, vagy igyekeznek mennél hamarabb napirendre térni a kínos eset felett.

Az igaz, hogy ebben a belső vívódásban nincs érdemi szerepe hazai politikai ellenfelüknek. Sőt, mennél hangosabb az ellenzéki kórus, annál nagyobb a kísértés a disszonancia véleményváltozás nélküli redukciójára. Ellenben igen nagy szerepe van külföldi elvbarátaik véleményeinek és aktivitásának. Mennél elemibb a nemzetközi jobboldal felháborodása a brutális gyilkos nemzeti hőssé segítése miatt és mennél tovább marad ez a kérdés a világpolitika napirendjén ilyen, vagy olyan formában, annál nagyobb itthon is a kihívás, hogy az újra és újra feltámadó kognitív disszonancia a politikájuk, személyi lojalitásuk lényegi megváltoztatása nélkül nem oldható fel. Különben a balliberális ellenfél fog újabb és újabb szavazókat szerezni a téma tartós rendszerromboló hatása miatt.

Fb. bejegyzésem a választási bojkott- javaslatról

A bojkott lehetőségének mai felvetéséről

A választások bojkottjának kérdését 2012 augusztusának politikai uborkaszezonjában felvetni minősített politikai pancserség. Természetesen a mai hatalom folyamatosan hoz olyan új és új szabályokat, amivel a választások eredményét erőszakosan a maga javára szeretné fordítani. Ebből a szempontból most nincs határpont. Várhatóak még további unorthodox megoldások is. De lehet, hogy addigra olyan közutálatnak fognak örvendeni, hogy mindez nem lesz elég győzelmükhöz és igenis szavazni kell menni.. De lehet, hogy nem. AKKOR előadódhat, hogy a bojkott marad a leginkább célravezető eszköz. (Bár az Alaptörvény esetében is használta az ellenzék a bojkottot - minden kézzel fogható eredmény nélkül) De akkor a bojkott - döntésnek ütősnek és spontánnak tűnőnek kell hatnia. Ma viszont, amikor a politikai közömbösségben van a hatalom ereje és az a gond, hogy adott esetben hogyan lehet a választókat mobilizálni, kitüntetetten kontraproduktív egy a passzivitásra felszólító lehetőséget dobni be a köztudatba. Minden látványos eszközt (odaláncolás, kordonbontás, éhségsztrájk) akkor kell alkalmazni, amikor az dramaturgiailag hatásosnak tűnik. Máskor meg hallgatni célszerű róla.

Nemzetközi pártcsaládok : formalitás és erős kapocs

Ma kaptuk a hírt, hogy a Szocialista Internacionálé kongresszusa újraválasztotta magyar alelnökét. Kis hír, noha több. mint 100 párt képviseltette magát a világ legkülönbözőbb részéből. Deklarációt is elfogadtak, ami a mai, korszerűsített nemzetközi szolidaritást hirdeti. Kis hír, mert mindenki tudja, hogy egy ilyen kongresszus nem határkő: nem lesz más tőle a válságok és egyéb bajok sújtotta milliárdok élete, de még a tagpártok politikája sem. Mégis számos, országából sok fontos politikus elutazott Afrikába az eseményre, mert úgy gondolta, ez őt is erősíti, miközben ő meg erősít másokat. Egy alelnöki poszt is formalitás: az országában befolyásos pártnak szól, nem a személynek.

A globalizálódó posztmodern, mediatizált, az internetes kapcsolatokkal átszőtt világban a pártok már régen nem ugyanazt jelentik, mint a korábbi korszakban. Sem a társadalomban elfoglalt helyüket, szerepüket illetően, se szervezetszociológiai értelemben. A parlamentáris demokráciák mégis a pártokba horgonyozzák modeljüket és napi működésüket: e nélkül nem tudnának azok lenni, amik. Gombaként felduzzadhatnak új pártszerű képződmények, amelyek egy- egy választáson akár át is tudják rajzolni egy-egy ország politikai térképét, de ezek a képződmények mindeddig bomlékonyaknak bizonyultak. A demokratikus politikai élet mindig vissza - visszazökkent a hagyományos, megszokott pártképletekbe. Ahol a politikai élet kétpólusú, ott a kormányon lévők hitelvesztése rendszerint a hagyományos váltópárt kormányra segítésével jár, bármilyen viharvert állapotban volt légyen ez a párt még a közelmúltban is. Mert lehet az egész politikai elit elleni proteszként üstökösként feltűnt új csillagokra szavazni, de aztán, látva a kialakult politikai bizonytalanságot és a mindennapi élet fenyegetettségét, a megismételt szavazáson mégiscsak egy nemzetközi beágyazottságú elit kap kormányzati lehetőséget. Ha másképp nem megy, akkor az ősellenségek nagykoaliciójával.

A nagy nemzetközi pártcsaládokhoz tartozó nemzeti pártok ezért mindig előnyben vannak a bizonytalan nemzetközi hátterű versenytársaikkal szemben.Kormányon és kormányzásra készülve a pártcsaládoktól politikai, logisztikai, anyagi, know-how-beli és egyéb segítséget kaphatnak, ha kérnek, a család neves vezéregyéniségei rendszeresen feltűnnek testvérpártjuk választási gyűlésein is. Mindez persze akkor, ha a nemzeti pártok is szolidárisak pártcsaládjuk legfontosabb ügyeivel és akcióival. A nagyon önfejű nemzeti pártok esetében folyhat a színfalak mögött iszapbirkózás is a politikai családon belül, de a választó csak azt látja, hogy formálisan rendben látszik-e lenni a tagi viszony és hogy milyen intenzitással segítik a pártcsaládok helyi tagszervezetük kampányát.

A magyar helyzet ebből a szempontból sajátosnak mondható. Az előző választásokon az egyik nagy politikai családhoz tartozó párt tönkreverte a rivális pártcsalád magyar tagját. A győztes célul tűzte ki az egész politikai berendezkedés átszabását, a tényleges politikai verseny de facto felszámolását. A rivális nemzetközi  politikai családok érthető módon fellármázták e miatt az egész globális nyilvánosságot. E közben azonban beleütköztek abba, hogy a magyar kormánypárt pártcsaládja hol szégyenkezve, hol határozottabban kiállt az unorthodox tagszervezete mellett.

Most a magyar belpolitikai harc középpontjában az a kérdés áll, hogy a hatalmon lévőknek sikerül-e a politikai rendszert tartósan egypólusúvá alakítani, vagy újra megerősödik egy rivális politikai pólus. A hatalom a gyenge, fragmentált, tehetetlen ellenzéki képletben érdekelt. Ezt eddig el is tudta érni: az ellenzéki pártok befolyása gyenge, ők maguk összefogásra képtelenek. De változóban van a helyzet. Egyfelől a kormányzat kudarca mind több területen válik nyilvánvalóvá, egyre több társadalmi csoport érdekeit sérti meg, állítja szembe a rendszerrel. Másfelől belép a képbe az európai "szabvány" : a legkevesebb aktív mérlegelést az igényli és a legkisebb kockázatot az jelenti, ha a rivális nagy politikai család helyi tagszervezetében keresik a választók a váltógarnitúrát. Persze ehhez a változó helyzethez a korábbi kormánypártnak is fel kell nőni. Ki kell lépni a szűklátókörű, pártpozícióban gondolkodó defenzív gyakorlatból és soraiban és politikai barátai körében meg kell találnia azokat a kulcsfigurákat, akikről a választók elhiszik, hogy az ország jobb irányítására, nemzetközi respektusának helyreállítására és a kínálkozó döntési alternatívák közül a választóiknak kedvezőbbek megtalálására képesek. A program adott: konszolidáció, jogállam, méltányosság. S ha a ma legnagyobb ellenzéki párt erre az útra lép, nem kétséges, hogy meg kapja hozzá az automatikusan kijáró formálison túl nemzetközi pártcsaládja sokoldalú és intenzív támogatását is.Annál is inkább, mert a napnál világosabb, hogy nincs az a válsághelyzet, amelyben a jelenlegi hatalmi garnitúra konszolidált politikai erőkkel szövetségre tudna lépni. Erre alkatilag totálisan alkalmatlan.

Nagy az inga ereje. Nehéz azt tartósan az egyik szélső pozícióban tartani.