Új kezdet, vagy darázsfészek?

Ne kerteljünk: az EU válságban van. Ezt mutatja, hogy sem tudományos-műszaki, nem katonai tekintetben nem tartozik a "nagyok" közé, hogy egyik jelentős tagja éppen Brexitál, hogy a lakosság széles köreiben bizalmi válság van az establishmenttel szemben, amely részben a korábbi nagy pártok, pártcsaládok térvesztésében, részben nacionalista, populista jobboldali, kisebb részben szélsőbaloldali mozgalmak és pártok előretörésében mutatkozik, amelyek egyike-másika nyilvánosan is euroszkeptikus. Voltak olyan hónapok, amikor úgy nézett ki, hogy a proteszt-hangulat a választók körében úgy megerősödik, hogy a szélsőséges pártok szétverhetik az eddigi EU-t mind eszmeileg, mind szervezetileg. Minden választás egy fenyegetés volt (a hosszabb ideje tétlennek mutkozó)  establishment számára, hogy a voksok kiakolbólítják eddigi összeurópai pozíciójából. Az ilyen félelmek nagy viszgájának ígérkeztek az elmúlt napokban lezajlott EU parlamenti választások.

Túl lévén ezeken a választásokon, első rátekintésre az látható, hogy bár a radikális, az eddigi alapokat tagadó pártok előretörtek, átütő sikert nem értek el. A mainstream valamilyen irányzatához sorolható pártok összeurópai szinten nyugodt többséget szereztek, bár nagyon fragmentált országonkénti szerkezetben.  Ez utóbbi miatt kétséges, hogy az új Parlamentben magukat nyugodt többséggé szervezik-e, vagy az eltérő ideológiai - politikai identitásuk örökös felmutatását és személyi ambicióikat tartják-e feladatuknak - hivatkozva választóik akaratára. A kédés azért éles, mert a világban gazdasági, politikai és katonai tekintetben annyi minden megváltozott, hogy Európa, vagy annak akár csupán a fejlett része is a régi módon csak a további lecsúszást adminisztrálhatja. Hogy ez ne történjen meg, ahhoz új kezdetre lenne szükség, amelyhez az integráció elmélyítésére lenne az ewlőfeltétel. Ennek programja a mostani választási kampány során csak elvétve, nem markáns és mozgósító formában hangzott el az egyes vezető politikusok szájából. Ebből az is következik, hogy kész terv nincs, amit csak el kellene fogadni és tüstént hozzákezdeni a végrehajtásához.

Az új felállás azonban azonnali döntési helyzetbe kényszeríti a Parlament pártjait az EU vezető szervei és azon belül vezető tisztségviselői megválasztásánál. Természetes, hogy ehhez a kampányokból, a saját identitásuk polémikus felmutatásából érkeznek a képviselők. De ennek ellenére egy sikert ígérő vezető garnitúra összehozásához nagyfokú tolerancia és kompromisszumkészség lenne szükséges. Ha ez nem mutatkozik, akkor is létrejönnek az új garnitúrák, de új sebeket hordozva, a kölcsönös bizalmatlanság és a törlesztési vágy indulatait hordozva. Vagyis már a munka elején eldől, hogy reális-e egy vezető magtól a korunk meglévő és várható kihívásaire válaszokat várni, vagy a kicsinyes pártelvű, a személyi alkalmasságot felülíró hadakozás ezt - a radikális ellenjátékos kisebbség folyamatos buzgó destruktív akcióitól is megzavarva - egy időre ismét a naiv illúziók világába helyezi. Darázsfészekből semmi jó nem születhet.

Mindezek alapján hamar eldől, hogy aki Európa jövőjéért aggódik, örülhet-e a hétvégi választások eredményeinek, vagy az eredményekből összeálló kaleidoszkóp alapján inkább búslakodni kénytelen. Természetesen a negatív forgatókönyvet sem kell véglegesnek tekinteni. Pillanatnyilag az Európát érő veszélyes kihívások jobbára csak látensek. Egy újabb nyílt exogén, vagy endogén válsághelyzet  választ kényszeríthet ki a marakodó mainstreamből, amely újra válaszútat teremt egy mélyebb korszerűsítés és egy felszíni ad hoc áthidaló megoldás, netán egy az Únión belüli újabb geográfiai szakadás között.

Fb. bejegyzésem a proteszt - témához

Proteszt

A küszöbön álló EP választás kapcsán sok szó esik arról, hogy európaszerte sok a proteszt-szavazó, akiknek egy része hajlamos szélsőjobboldali pártokra szavazni. De mi ellen is protestálnak? Nyilvánvalóan elsőként a régóta kormányzó politikai elit és helyenként a gazdasági elit ellen, amellyel szemben évtizedekig nem volt érdemleges eszközük sem azzal szemben, amit az elitek csináltak, sem azzal szemben, amit kellett volna, de nem csináltak.

A protestálók között akadnak ilyen meg olyan értelmiségiek is, mégis a rosszul definiálható, többséget adó nem extrém "értelmiség" ugyanúgy a tekintélyvesztés állapotában van, mint az elitek. Azért-e, mert korábban támogatta a hatalmi eliteket, vagy azért, mert nem szólt időben és elég érthetően arról, hogy rossz irányban mennek a dolgok? Aligha eldönthető kérdés - de nem is igazán fontos. Inkább az lenne fontos, hogy megvitassák: most és a közeljövőben van-e speciális feladata egyes értelmiségieknek, illetve értelmiségi csoportoknak Európában, az európai országokban - merthogy netán az elitek érdemi mondanivaló esetén még mindig oda figyelhetnek rájuk, ha a választói tömegek nem is. Vagy épp fordítva: ha az elitek nem, választók talán mégis?

Megérne egy misét annak megvitatása is, hogy igaz-e az a vád, hogy az értelmiség a korábban domináló political correctness miatt és révén szakadt el és került szembe a későpbbi protestálókkal. Akik egy ilyen vitát felháborodottan visszautasítanak, eleve lemondanak arról, hogy szép elvek és a politika valósága közötti szakadék tekintetében bármilyen érvényes következtetésre juthassanak. Egy értelmes vitában ugyanis egy kérdés felvetése nem azonos egy arra adott valamilyen válasz oktrojálásával.

Bamba fejősteheneknek nézik az EU netto befizetőit?

A különféle populista európai politikusok az EU parlamenti választási kampány során azzal szédítik potenciális szavazóikat, hogy ők akarják megmondani, milyen politikát folytasson az EU a jövőben. Ennek az a lényege, hogy az efféle pártok és nemzeti kormányok többségbe kerülve bőségesen tudnák majd képviselni valóságos és fiktív nemzeti érdekeiket és legendáriumukat, a "kisebbség" meg majd engedelmesen fejet hajt és fizet. Nagy- Britannia példája jól tükrözi ezt a gondolkodásmódot azzal az apró különbséggel, hogy ők eddig a második legnagyobb nettó befizetők voltak az Unió büdzséjébe.. Ők ezt a meccset lejátszották: kilépési fenyegetésük nem járt sikerrel, ezt követően a lakosság a kiírt népszavazáson - nem utolsó sorban a netto befizetői öntudat hatására - szük többséggel a kilépésre szavazott. Ez utóbbira a sok viszontagság ellenére hamarosan sor is fog kerülni, s ezzel az Unió "mélyítésének" ellenzői tábora elvesztette a legerősebb képviselőjét. További két netto-befizető országban is erős a nacionalista-populista tábor. Ebből az egyik Franciaország, ahol a lakosság számottevő része nincs tisztában azzal, hogy a zárt ajtók mögött Németország és más fejlett gazdaságú EU tagok kezdettől mennyi engedményt tettek a franciák javára, jelesül a francia agráriumnak.Így a sérelmi demagógiával sok francia képviselőt lehet majd az EU parlamentbe juttatni. A másik a nem túl jelentős összeggel, de szintén netto befizető Olaszország, ahol most is jobboldali populista kormány van, amely szavazóival együtt harsány sérelmi demagógiát képvisel, figyelmen kívül hagyva saját törékeny fiskális helyzetét és a migrációnak való erős kitettségét, amelyeket saját erejéből képtelen lenne nem hogy megoldani, de kezelni se. S ehhez jönnek az EU-ban azok a jólismert netto haszonélvező országok, amelyeknél tombol a sérelmi demagógia, miközben leépítik a jogállamot és a liberális demokrácia intézményrendszerét és praxisát.

Képzeljük el egy gondolatkísérlet erejéig, mi lenne, ha az Unió intézményeiben többségbe kerülnének a jobboldali nacionalista-populista irányzatot képviselő erők? Vajjon a kisebbségben maradtak engedelmesen belenyugodnának az elveikkel ellentétes rendbe, a nemzeti érdekeiket sértő költségvetési, meg az egyéb határozatokba és engedelmesen fizetnék a számlát - élükön a gazdaságilag legerősebb Németországgal? Vagy ők is nekiállnának mennél agresszívebben képviselni-érvényesíteni saját nemzeti érdekeiket? Vagy esetleg kilépnének a számukra terhessé és ellenszenvessé vált EU-ból és azokkal az országokkal működnének együtt formális szervezet nélkül, vagy egy új szervezetet alkotva, amelyekkel könnyen szót értenek? Az első - minden bizonnyal kizárható - alternatíva nélkül nyilvánvaló, hogy a "szuverenisták" igen rosszul járnának. És akkor még nem is szóltunk azokról az ellentétekről, amelyek az ő soraikban jelentkeznének eltérő objektív érdekeikből, rivalizásukból és egyéb tényezőkből kifolyólag.

De vajon a szuverenisták mindezzel nincsenek tisztában? Elvben ez lehetetlen lenne, annyira evidensek a veszélyek. A gyakorlatban azonban - mint a Brexit eset mutatja - politikusok annyira bele tudnak keveredni  fantaznagóriáikba és pártérdekeikbe (több-kevesebb cinizmussal fűszerezve), hogy távol tudják tartani maguktól a józan észt. Ezért  csak remélni merjük, hogy csak azért ennyire az európai valóságtól elrugaszkodott a politizálásuk, mert egyrészt nem is számítanak arra, hogy többségbe kerülnek az EU Parlamentben, másrészt meg túl sokat remélnek az USA-beli, orosz, kínai és török szirénhangoktól. Ezért ha a választások után Európában józan többség alakul ki, annak sürgős feladata egy korszerű cselekvési"utiterv" kialakítása Európa számára, amely tekintettel van a kölönféle már meglevő és a jövőben várható kihívásokra és egyben olyan társadalom- és gazdaságpolitikát képvisel, amivel tartósan maga mellé tudja állítani a polgárok túlnyomó többségét.

Láthatatlan, vagy nincs is progressziv politikai terv Európában?

Sokan felismerték (kutatók, publicisták és helyenként politikusok is), hogy az EU eddigi statútumaival és politikai gyakorlatával csak vesztes pozícióba kerülhet az újra formálódó világban. De szinte ahány erre vonatkozó  indoklás hangzik el, az annyi féle, következésképpen a terápiával kapcsolatos elképzelések is erősen szóródnak. Nem csoda hát, hogy koherens politikai tervvel úgyszólván nem találkozunk. Macron francia elnök próbálkozott ilyesmivel már jóval a mostani EP választási kampány előtt, de ahogy telt az idő, elképzeléseinek heves ellenzői támadtak, várt szövetségesi pedig a képzelt támogatás helyett inkább tematikus elhatárolódásokban jeleskedtek.

Ráadásul a koncepcionális sík mellett ott a választási feladvány: hogyan lehet a következő választásokon annyi képviseletet szerezni országonként, hogy a homályos vagy világos EU szintű elképzeléseikhez az azokat támogatók elegendő többségi szavazat birtokába jussanak. Vagyis a pártlogika és azon belül különösen a kampánylogika időben feltétlenül előzi a komolyan vehető stratégiai gondolkodást. Annál inkább így van ez, mert ha vannak egyáltalán, akkor a nagyobb léptékű elképzelések csak búvópatakként léteznek, amiből az következik, hogy az egyes pártokban sem folyt róluk hosszas érdemi vita, amely azt eredményezhette volna, hogy az egyes pártoknak legyen egyértelmű programja és az ezzel egyet nem értő párttagok, pártirányzatok távoztak volna a szervezetekből és a politikai spektrum más pontjain találhattak volna szövetségesekre. Ha ez igaz a pártokon belüli viszonyokra, fokozottan igaz ez az adott párt potenciális szavazóira nézve. Így ha a közvetlen cél a mennél nagyobb frakció elérése, még fokozottabban célszerű homályban hagyni a jövőre vonatkozó egyértelmű politikai víziókat, amelyek a mai közegben inkább viszik a voksokat, semmint hozzák. Nincs tehát mit csodálkozni, ha most az EU parlamenti választások küszöbén fogalmunk sincs arról, hogy ilyen vagy olyan összetétel mellett mire számíthatunk az EU-ban az új ciklus során. Ilyen formán már maga az is bizonytalan, hogy mely tagállamok milyen társadalmi és politikai hátterű választói mennek majd el voksolni és milyen arányban.

A bizonytalanságot tovább fokozza, hogy ha majd összeül az olyan amilyen új EU parlament, milyen professzionalizmussal és kreatív érzékkel kerül túl a pozíciók elosztásán. És akkor még csak a startvonalon állunk a nagyobbléptékű irányválasztás tartalmi és taktikai döntéseihez. Ha az eddig vezető utat kiábrándítónak tartjuk, akkor nincs okunk a túlzott optimizmusra a további stratégia és taktika sikeressége tekintetében sem. De erre lehet mondani, hogy eddig se volt minden eleve kikövezve, mégis az előd-szervezetek, majd az EU előbb-utóbb meghozta a szükséges lépéseket és az integráció folyamatosan előrehaladt. Csakhogy az egy évtizedeken át tartós külső környezet viszonyai között történt. Ráadásul vitathatatlan volt az USA dominanciája, amely saját érdekében is támogatta a bővülő és integrálódó EU-t. Ma mindez nem áll fenn: A környezet változékony Az USA befolyása csökken és politikája (ezen belül Európa-politikája) enyhén szólva is kiszámíthatatlan. Ezen túlmenően az USA, Oroszország, Kína és Törökország ma mindent szívesebben lát, mint egy erősödő, egységesülő Európát. Ott meg nem tartunk, hogy éppen ez ösztönözzön az EU-ban erősebb belső kohézióra.

A tervezett irányszabás gyengeségeit ellensúlyozhatná a körülmények hatalma is. Az egyre fokozódó külső kihívások (amelyek közé a politikaiak mellé felsorakozik a világgazdaság és a globális környezetnek az emberiség számára bekövetkező romlása is) akár  kikövetelhetnének olyan folyamatos válaszokat is, amelyek összeállhatnak egy tartósan működőképes és nem lemaradó Európává. Azonban a külső kihívásra adott defenzív, statusquo védő (vagy annak látszó) válaszok már az 1930-as években a kontinentális Európa teljes összeomlásához vezettek. Ugyanígy a mai időben az obskúrus kampányt követő, minimális többséggel megszavazott Brexit se ahhoz vezetett, hogy Nagy - Britannia pártjai és egyéb politikai erői összekapták volna magukat, hanem egy végtelenített, egyszerre szomorú és nevetséges döntésképtelenséget produkált, ahol a józan ész ebek harmincadjára jutott.

Azt azért nem mondhatjuk, hogy ébredésnek egyáltalán nincsenek jelei. Kis szurkolói reménykedéssel ilyennek láthatjuk, hogy a bajor nagytőke és a CSU észbe kapott, belátva, hogy külső stabilitás nélkül külön érdekei és szimpátiái önveszélyesekké válnak és a diktatórikus jobboldali opcióval szemben minden ésszerű érv a mainstream koalició mellett szól. Ez reményt ad arra, hogy mégiscsak szorosabbá válik a német-francia együttműködés, amely nélkül se a közvetlenül fenyegető olasz és lengyel kihívással egyáltalán nem lehetne boldogulni, se egy múködöképesebb megváltozott EU statútum nem jöhet létre.. Ha a német-francia centrum köré elindul egy kristályosodási folyamat, akkor egy minden bizonnyal konfliktusos világban kialakulhat egy Európának nevezett, nem a "futottak még" kategóriába sorolható önálló szereplő, amely őriz a tradícióiból is, meg alkalmazkodni is tud a mindenkori változó korkövetelményekhez is.