2016. szeptember 27., kedd

Érintetlenül hibernálva: It can't happen here

A cím az 1930-as évek hírhedt, önsorsrontó közhelye volt. Az a gondolkodásmód és mentalitás, amely országokon belül és/vagy országok között hamis biztonságban érezte magát, nem volt hajlandó hinni a szemmel láthatónak, illetve a könnyen kikövetkeztethetőnek. Benne volt ebben a kisembernek az a naivitása, amely a kormánykeréknél állók immoralitását, gonoszságát el se tudta képzelni. De benne volt a megszokott életvitelhez való makacs és korlátolt ragaszkodás is, amit ennek az életvitelnek a lépésről lépésre való romlása sem tudott megingatni.

A II. Világháború kataklizmái nem csak az azt személyesen elszenvedőkkel, hanem a személyében csak közvetetten érintettekkel és az érdeklődő közönséggel elhitette, hogy de bizony, mindenféle borzalom bárhol lehetséges, ha nem hajlandók időben szembenézni vele. Nem mintha a háború után Európában a hidegháború nem produkált volna újabb példákat a tömeges megtévesztésre, illetve az öncsalások széles skálájára. De a mögött azért ott lappangott a félelem egy újabb, még pusztítóbb világháborútól. Ezért a közvetlen konfrontáció veszélyének elmúltával az egyszerű emberek is úgy érezték, hogy valami, őket személyükben is fenyegető bajtól is megszabadultak és adott esetben mód nyílik számukra a dolgok passzív elszenvedőiből aktív alakítóivá is válni. Ez bizonyos közegekben és bizonyos körben sikerült, máshol kudarccal végződött. De még a kudarcok is növelték a tisztánlátást, illetve a hatalom gyakorlóit is figyelmeztették korlátaikra.

Az 1945 utáni, egymást váltó nemzedékek egyre kevésbé vették át annak a tanulási folyamatnak az eredményeit, amelyen a kataklizmák kortársai átmentek. Fokról fokra újra úrrá lett a hamis biztonságérzet. S a hatalmon lévők erre egy ideig vigyáztak is.A különféle disszonancia-redukciók annyira kiépültek, hogy hiába jelezte a világrendet fenyegető helyzetet teljesen nyilvánvalóan a 2008-as pénzügyi világválság, világszerte könnyű volt látszatmegoldásokkal a mindennapok struccpolitikáját helyreállítani. Sok országban a választópolgárok vevők a legócskább populizmusra is. S e mellett ugyanúgy érvényes ma is a 30-s évek hírhedt, hitetlenkedő közhelye, mint annak idején.

2016. szeptember 18., vasárnap

Kiszoríthatja-e a nacionalista vallás a konzumerista vallást?

A II. Világháborút követő hosszú európai békekorszak egyfelől a nacionalizmusok visszaszorulásával, másfelől a tömegfogyasztás középpontba kerülésével jellemezhető. Ez volt a - háborús veszély ébrentartása mellett - a hidegháború legfőbb populáris üzenete is. Nyugaton ténylegesen látványosan nőtt a tömegfogyasztás és dinamikus volt a középosztályosdás, a szovjet birodalomban meg ezt előbb az ideológiai papolással próbálták helyettesíteni (v.ö. a "szocializmus gazdasági alaptörvénye"), de azután megkísérelték felvenni a versenyt a tömegfogyasztás tekintetében is. Ezt a versenyt nyerte meg látványosan a Nyugat és ez vezetett a szovjet birodalom felbomlásához is.

A lakosság nagy tömegei ezenközben egyre kevésbé kötődtek a különféle ideológiákhoz, ezzel szemben a konzumerizmus mind nyugaton, mind keleten eszmei alátámasztásra nem szoruló tömegvallásként funkcionált. Fogyasztani jó, még többet fogyasztani még jobb és életünk egyre gazdagodik az új és új fogyasztási cikkek megjelenésével, amelyet mennél előbb nekünk is birtokba kell venni. Ez a fogyasztási düh azokban a generációkban volt a legerősebb, akik az ínségből indultak, de amikor jöttek a már viszonylagos jólétből startoló nemzedékek, akkor is csak egy kisebbség fordult szembe a fogyasztás-centrizmussal. S akiknek a jövedelmük nem adott fedezetet a kívánt fogyasztásra, azokon a mind szélesebb körű hitelezés "segített". Az intellektuálisan igényesek számára ehhez a magyarázó ideológia a pozitív összegű játékok elmélete volt.

Messze vezetne annak elősorolása, hogy a fogyasztás növekedése hol, mikor, kiknek, milyen mértékben és miért ütközött bele korlátokba, de maga a tendencia nyilvánvaló. Aminthogy az is, hogy a korlátok előtérbe hozták az elosztási kérdéseket, amelyek addig nem vetődtek fel élesen. Ám az elosztási egyenlőtlenségekből mindmáig nem elsősorban országokon belüli konfliktusok támadtak. Nemzeti és vallási mozgalmak kerültek előtérbe - megtörve a korábbi ideológiamentes csendet. Természetesen ezek a mozgalmak végső soron egyaránt status quo ellenesek, globalizáció ellenesek és szembekerülnek az adott politikai establishmenttel, s ennyiben mindenhol belpolitikai jellegűek is.

De mi köze van ezeknek a mozgalmaknak a fogyasztáshoz? A világban vannak olyan vallási mozgalmak, amelyek elutasítják a modern fogyasztást, ám ezek jelenléte a gazdaságilag fejlett országokban marginális.Ott inkább - kimondva-kimondatlanul - az elosztási harc bújik meg az ideológiák sikere mögött. Csak az esetleges példa kedvéért: a skót, a katalán vagy a flamand szeparációs törekvésekben az a népszerű adu, hogy az adott országrész lényegesen többel járul hozzá az adott ország GDP-jéhez, adójához, mint amennyit az államtól visszakap. Hasonló érvelés volt a Brexit mellett is EU-s vonatkozásban, de a Grexit is azzal szerzett támogatókat, hogy a "hármak" által kikényszerített politika miatt kell megszorítani a lakosság életszínvonalát. Ugyanezt láttuk a mostani magyar rendszer "szabadságharcos" ideológiáiban is. A migránsellenes kampányokban az USA-tól Magyarországig úgyszintén vezető momentum a jóléti fenyegetettséggel való riogatás.

Ez az egyáltalán nem szisztematikus rátekintés azt látszik igazolni, hogy a régebbi ideológiák felelevenítése valójában nem anullálni akarja a hálójába került emberek konzumerizmusát és helyére valamilyen más életfilozófiát akar elterjeszteni, hanem azt sugallja, hogy az utat mutatja meg, hogy mások rovására hogyan tudják "sajátjaik" életszínvonalát növelni, vagy legalábbis megőrizni. Ezáltal ha hatalomra jutnak és a híveik csalódnak a fogyasztásukkal kapcsolatos reményeikben, az szinte szükségképpen  legitimációs válságot okozhat. Amiből azután más nem jöhet ki, mint a harciasság eszkalálódása, s végső soron a háború, vagyis a történelmileg hagyományos eszköz a győztesek számára a vesztesek el nem pusztított javainak és erőforrásainak elvételére.

2016. szeptember 13., kedd

Magyarország: a helyzet kilátástalan, de még nem komoly

Nem érdemes stílusgyakorlatokat alkalmazni annak kifejtésére, hogy az ország kilátásai gazdasági, politikai és kultúrális tekintetben semmi jót nem ígérnek. Aki tudja, az e nélkül is tudja, aki meg illúziókban ringatja magát, az úgyse hagyja magát felébreszteni. Ám míg 2010 után egy ideig lehetett úgy gondolni, hogy a problémák számottevő része speciálisan erre az országra vonatkozik, mára már azok jelentős hányadáról látszik, hogy közülük mi globális, mi európai és mi regionális. Ebből két dolog is következik. Az egyik, hogy velük kapcsolatban speciális magyar "megoldás" nem lehetséges. A másik, hogy amíg az egyes problémák a maguk kontextusában nem válnak manifesztté és kezelhetetlenné, addig Magyarországon is le lehet tagadni azokat. Különösen addig, amíg a belső feszültség legnagyobb szelepe, a külföédre költözés vagy külföldi munkavállalás lehetősége nyitva van.

Magyarországon az utóbbi 100 évben a feszítő problémákat a diszkontinuitások sorozata helyezte ad acta. Vagy úgy, hogy a rendszerváltozások valóban átrendezték annyira a viszonyokat, hogy a régi problémák helyére újak léptek, vagy úgy, hogy ugyanazok a problémák más kontextusba kerültek. Így ha azt mondjuk, hogy újra egy diszkontinuitás van kilátásban, mert a problémák a kontinuitás jegyében hosszabb ideig nem kezelhetőek - magyar viszonylatban semmi megrázót nem mondunk. Különösen, hogy az előző, 2010 utáni rendszerszintű változásban nem csak a hatalmon lévők játszanak "itt a piros, hol a piros?" játékot a kontinuitás-diszkontinitás tekintetében, hanem a lakosság és a közélet altív szereplői is bizonytalanok, hogy ez még ugyanaz a rendszer-e, csak torzult, vagy egy másik. Így egy újabb diszkontinuitás - legyen az egyértelmű vagy elmismásolt - nem fog akkora újdonságot jelenteni.

Globális és kontinentális léptékben más a helyzet. A II. Világháború legfőbb tanulsága az volt, hogy a diszkontinuitás legfőbb két korábbi eszköze, a gazdasági válság és a háború annyira veszedelmes eszközzé vált, hogy a jövőben világméretekben kerülendő. Ez az euroatlanti világ összes mértékadó vezetője számára elemi evidencia volt, s ezt mintegy 70 éven keresztül sikerült is érvényre juttatni. Láthattuk viszont, hogy ezt a 2008-as pénzügyi válság során és után már csak látszatra sikerült fenntartani. Elkerülték a tömeges csődhullámot, korlátozták a vesztesek körét és a veszteség mértékét és ezzel megőrizték a világgazdaságban a kontinuitás homlokzatát. A monetáris trükkök azonban stabilitást mindmáig nem teremtettek, minthogy nem is teremthettek. S a gazdasági bajok elfedésének leple mögött egyre több társadalmi - politikai feszültség halmozódott fel. Mindennek akár csak napi szintű kezelése is egyre inkább meghaladja a gazdasági és politikai elit teljesítő képességét.

Átfogó reform globális méretekben nem csak ténylegesen illuzórikus, de még komolyan vehető utopista elképzelések se kerültek forgalomba ezzel kapcsolatban. Az önkorrekciós mechanizmusok meg már régóta nem működnek megfelelően. Így aztán a diszkontinuitás hagyományos eszközei egyre fenyegetőbbek: válság - háború. Az izolacionista, részben autarkiás kísérletek tartalmilag nem komolyan vehetőek és csak az utat jelentik ehhez a kettőhöz. És nem csak Magyarországon.

2016. szeptember 4., vasárnap

Determinált-e a következő néhány évünk?

Előre bocsájtva a választ a feltett kérdésre: részben igen, részben nem.

Az eddigi világrendet meghaladta az idő. Számos baljós tendencia régóta ismeretes - gondoljunk csak a Római Klub mintegy 40 éves első jelentésében foglaltakra. De 45 éve, amikor a Bretton Woods-i rendszer összeomlott, mindenki láthatta, hogy ha nem lép új rendszer a helyére, annak mi a kockázata. És sorolhatnánk tovább a mára fenyegetővé váló problémagócokat. Lehet erre azt mondani, hogy igen, ezek ismeretesek, de eddig milyen szépen együtt éltünk velük. Viszont mivel lényegében semmi se oldódott meg, előbb utóbb a "számlák" benyújtásra kerülnek. S minthogy a halasztás mindeddig fő vonásaiban a korábbi hatalmi viszonyok jegyében folyt, ha maguk a hatalmi viszonyok változnak meg, akkor új történelmi korszak kezdődik.

A "hatalmi viszonyok" valami nagy, mozdíthatatlan erőkre látszik utalni. Holott valójában dinamikus dologról van szó: a gazdaság nagy szereplőinek napi és nagyobb léptékű döntéseiről, a politika fontosabb szereplőinek döntéseiről vagy halogatásáról, a nagyhatású médiumok tevékenységéről - de ide tartozik az egyes emberek döntései a választásokon, vagy éppen a tőzsdéken, vagy a lakóhelye megválasztásában, vagy akár a világhálón. Természetesen nem csak elszigetelt döntésekről van szó, hanem a szereplők közötti ilyen vagy olyan kommunikációról, konfliktusairól, kooperációiról is. Mindennek tudható be, hogy milyen problémákat eddig hogy kezeltek, illetve hanyagoltak el, söpörtek a szőnyeg alá.

Az eddigi világrend kiemelkedő tesztje volt a 2008-as pénzügyi világválság. Akkor világossá vált, hogy a "business as usual" folytathatatlanná vált. Ennek kezelése mutatta meg, mire képesek és mire nem képesek az adott szereplők. Talán nem tévedünk, ha úgy summázzuk, hogy csak rövidtávú túlélésre voltak képesek. Nagyobb léptékű változtatásnak, alkalmazkodásnak mindmáig nincs jele. Ez összefügg természetesen azzal is, hogy hogyan azonosították a jelentkező problémákat.

Most ismét úgy látszik, hogy kritikus éveknek nézünk elébe. Ennek egyik csalhatatlan jele az, hogy világszerte előtérbe került a helyi gazdasági és hatalmi problémák és az ezekkel interferáló környezeti változások okozta problémák helyváltoztatással, tömeges migrációval való megoldási kísérlete. Ez új kihívás a világrend szempontjából központi jelentőségű euroatlanti nagyrégió számára. Ám annak inherens kihívásai is kritikus szakaszba kerültek. S ebben a koincidencia okán kulcsszerepbe kerültek a fontos országokban az országos választások. Merthogy itt nem a szokásos tétekről van szó.

A szokásos választási tétek ezekben az országokban arról szóltak, hogy az establishment egyik, vagy másik csoportja jut-e pozícióba. Azt, hogy a fontosnak tűnő kérdésekben a győzelmük után milyen politikát fognak folytatni, vagy tudták, vagy nem, s vagy megmondták, vagy nem. s a választók vagy ennek alapján szavaztak, illetve  maradtak otthon, vagy nem. Az azonban biztos volt, hogy bárki győz, nem kezd olyan konfrontációkba, amely a koordinált világ létét fenyegeti. Ma azonban a frusztrált választók kegyeiért sok fontos országban olyan anti - establishment irányzatú szereplők indulnak versenybe, akiknél a nemzetközi koordináció fennmaradása távolról sem prioritás.

Valójában a következő években feltehetően bekövetkező tartalmi változásokról alig tudunk valamit. Így azt se mondhatjuk meg, hogy milyen változások determináltak és melyek tekintetében milyen a játéktér. De az kétségtelen, hogy az mindenképpen válaszút, hogy a következő választásokon vajon az establishment képviselői vagy kihívói győznek.  Az egyik esetben valószínűsíthető a koordináció, a kompromisszumos politizálás túlélése, a másik esetben nem. S hogy a választók merre szavaznak, az ma nyitott kérdés.