2012. augusztus 31., péntek

A külföld és Orbán

Örményország azonnal és egyértelműen válaszolt a magyar provokációra. Az Orbánéval azonos politikai kultúrában működő államok értik az ő nyelvét és tudnak rá reagálni. Az euroatlanti integráció kultúrköre nem képes erre. Nem is egészen érti és reagálni is csak korlátozottan tud.

 Mind az USA, mind az EU végigjátszotta az egész skálát, amelyen ki tudta fejezni egyet nem értését az orbáni gondolkodásmóddal és politizálással. Lényegében hatástalanul. Az EU esetében kiderült, hogy az Európai Néppárt és ezen belül a német CDU - CSU vállalhatónak tartja alelnökét, Orbánt. Ezért csak ahhoz járul hozzá, hogy az EU konkrét ügyekben bírálja, elmarasztalja és megpróbálja szankcionálni Magyarországot. Ezek csípések, harapások, de halmazatilag sem veszélyeztetik a rendszer fennmaradását.

Az USA jelenlegi adminisztrációjának egyértelmű a véleménye Orbánról és rendszeréről, de nincs eszköze arra, hogy ezt a gyakorlat nyelvére fordítsa. A republikánusok egyelőre saját pártcsaládjukhoz tartozónak tekintik a Fideszt. Ha netán kormányra kerülnének, az első időszakban Magyarország alkalmasint hátul marad a prioritásaik rangsorában.

Azt jelenti tehát mindez, hogy a fülkeforradalmi rendszert semmi se fenyegeti szövetségeseink részéről? Ezt azért mégsem jelenti. De ahhoz, hogy ez kiderüljön, a rendszernek meg kell roggyannia. Akár gazdaságilag, akár azért, mert a saját apparátusának fogy el a türelme, akár pedig komoly tömegeké. A megroggyant rendszer külső stabilizálásának ára van, ha pedig belső erőszakkal próbálná a központi erőtér maga alá gyűrni alattvalóit, akkor egyértelműen átlépheti szövetségeseink tűréshatárát. De amíg ilyesmi nem következik be, a cinikusan nyíltan is meghirdetett pávatánc folytatódhat. Sok szegény legénynek rabságára.

2012. augusztus 30., csütörtök

Kik csinálják történelmünket?

Tele a padlás vulgár - determinista eszmefuttatásokkal. A rendszerváltás vitathatatlanul félrecsúszott és a magyar választópolgárok nagy része tátott szájjal bámulta - bámulja végig a plurális, versengő demokrácia felváltását egy gnú- kecsességű demokratikus homlokzat mögé húzódó tekintélyuralmi rendszerrel. Ha megtörtént, megtörténhetett, ha megtörténhetett, annak nyomós okai vannak. Közötte olyanok, amik a régmúltba nyúlnak vissza. Ezt valóban nem vitathatja senki. De hogy mindennek így is kellett történnie? Nem is volt más lehetőség?

Ám nem csak az abszolut determinizmus kérdése az egyetlen tradicionális történetfilozófiai probléma, ami asztalunkon van. Ott van mellette a másik is: kik csinálják a történelmet? Mindig maguk a néptömegek? Vagy a nagy erők és az erős emberek - a néptömegek pedig csak elszenvedik azt? Ha ez pusztán elméleti kérdés lenne, akkor nyilván a steril vagy - vagy helyett egy differenciáltabb, összetettebb válaszban kellene keresni a megoldást. Ha azonban a rendszerek legitimációjáról van szó, akkor szükségképpen a szélsőséges válaszok kerülnek előtérbe. A demokratikus ideológia, amely minden politikai hatalom kizárólagos forrásának a szabad választásokon megnyilvánuló választói akaratot tartja, nem is képviselhet mást, mint azt, hogy a politikát - és ezen keresztül a történelmet - maga a nép csinálja, sorsa a saját kezében van. Nem pusztán az ideológiáról van szó. Legalább ilyen súllyal arról is, hogy a választók tömegei is hisznek ebben. Ezért elmennek szavazni,(ha sokan nem mennek el, az árulkodó jel a demokrácia állapotáról) és ha kisebbségben maradnak, eszükbe se jut kételkedni a többség által megválasztott kormány legitimitásában. Az a következő választásokig az ő kormányuk is.

Mást hisznek azoknak az országoknak a polgárai, ahol a demokráciának nincs hosszú múltja. Ők láttak - hallottak hatalmat, amit nem a választói akaratból vezettek le. Ahol a választások - ha voltak - átlátszó, formális színházak voltak, amik az ég világon semmi lényegit se döntöttek el. Ahol a hatalom nem a politikai kormányzással volt szinoním, hanem mögötte ott állt a (hazai és/vagy külföldi ) gazdasági és fizikai erőszak leplezetlenül, vagy alig leplezve. Ha ilyen országok lépnek a demokratikus berendezkedés útjára, akkor a polgárok feltételesen elfogadhatják ennek alapvető konvencióit, fikcióit, de azt a mindennapi valóságnak és a hosszú időtartamnak folyamatosan igazolnia is kell, hogy a választók mély, belső meggyőződésévé is váljon.

Ilyen formán jogos megkülönböztetni az erős gyökerű demokráciákat azoktól, ahol a tradíció hiányzik. Bajok, kedvezőtlen fejlemények esetén indokolt a történelmi determinációkat is felemlegetni. De ebből teljesen indokolatlan valamiféle abszolut determinizmusra következtetni: eseményeknek, koincidenciáknak, véletleneknek és akaratoknak mindig van abban kisebb - nagyobb szerepe, hogy egy adott országban hogyan alakulnak a dolgok. Még inkább indokolatlan azonban a demokrácia sorsa szempontjából kedvezőtlen fejleményeket a demokratikus hagyományok nélküli országokban a választók akaratának tulajdonítani. Ezek a polgárok ugyanis arra szocializálódtak, hogy a történelmüket elviselik, nem pedig csinálják.

A mai magyar ellenzéki gondolkodású emberek érthető frusztrációval élik meg, hogy tehetetlenül kell végignézniük a nekik oly kedves plurális demokrácia szisztematikus lebontását és az oly visszataszító autokratikus rendszer céltudatos felépítési kísérletét. Ezért hol túl sokat képzelnek arról, hogy ha aktívabbak és elszántabbak lennének, mi mindent meg tudnának fordítani és ezért ki nem fogynak az önvádból. Hol viszont rezignáltan azt is a determináció és/vagy honfitársaik eleve elrendelt szolgalelkűsége, rabságigénye számlájára írják, ami igenis alakulhatott volna valamelyest másképp is. Ennek a kitalált "rabságkedvelő" mitológiának olyan kiáltó cáfolatát se hajlandók értékén kezelni, hogy ma a közvéleménykutatások szerint a választópolgárok nagyobbik fele nem talál a politikai kínálatban a maga számára támogatható erőt. Ez az ellenzéki frusztráltság a külföld szerepét is eldimenzionálja, elmisztifikálja, nem is próbálja tárgyilagosan felderíteni, hogy mik alakították és alakítják annak cselekedeteit és nem cselekvéseit, amelyek eredőjükben szintén hozzájárultak mai belső állapotainkhoz.

Ha a magyar rendszerváltás vitathatatlanul félrecsúszott, abban a demokráciával ellentétes törekvésű erőkön  és a magyar múlton kívül komoly szerepet játszottak a demokratikus szándékú belső erők tévedései, hibái, rossz helyzet- és feladatmegítélései csakúgy, mint a magyar demokráciát kívülről támogatni akaró  erők. hatalmi tényezők félrefogásai. Ha az elmúlt 20-25 év demokratikus törekvéseinek, kísérleteinek valóban mély kritikai elemzése helyett mindezt továbbra is elintézik/elintézzük felszínes utalásokkal, vagy éppen bűnbakkereső, memoár- jellegű elemzésekkel, akkor valóban arra ítéljük magunkat, hogy se most, se a jövőben ne kerülhessünk túl a korábbi tévutakon és a magyar demokratikus törekvések továbbra is agyaglábakon álljanak. Tisztánlátás nélkül bármit is gondoljunk arról, hogy kik csinálják történelmünket, a jót is, meg a rosszat is csak elszenvedhetjük.

2012. augusztus 28., kedd

Ki lesz a hibás, ha zuhan a forint?

A forint zuhanása a közeljövő várható fejleménye. Közvetlen kiváltója lehet belső és lehet külső ok.

Belső okként egyfelől az IMF - EU kölcsöntárgyalások nyilvánvalóvá váló kudarca kínálkozik, másfelől a költségvetés lyukainak napvilágra kerülése.Külsőként pedig olyan eseménysor, amely a feltörekvő piacoktól megvonja a pénzpiacok bizalmát. A közvetlen októl függetlenül a forint értékvesztése azonnal ismét megnöveli a forintban kifejezett államadósságot, drágábbá teszi a külföldi hitelek felvételét, az országon belül is megnöveli a devizaadósok terheit, növeli az importcikkek árát - és a sort hosszan lehet folytatni.

Nyilvánvaló, hogy mindez, ha bekövetkezik, rontja a közhangulatot és hitelteleníti a kormányzat sikerpropagandáját. Nem egyértelmű azonban, hogy ilyen esetben a lakosság kit és milyen mértékben hibáztat.

A hatalom akár rákészül erre a fejleményre, akár nem, sok szempontból propaganda - előnyben van. Egyrészt kézben tartja a lakosság túlnyomó többségét elérő médiát és ezáltal a felelősséget másokra áthárító kommentárt  a hírrel egyidőben tudja prezentálni, másrészt hatalmas választéka van a szegény, új utakat követő Magyarország elleni galád összeesküvéseket leleplező legendákból. Ez a propaganda vagy hat, vagy nem, de még az utóbbi esetben is alkalmas a fejek megzavarására, sokak elbizonytalanítására,

Ezzel szemben a különféle ellenzéki hangok várhatóan csak erőtlenül tudják majd újra elmondani, hogy számtalanszor figyelmeztettek a rossz gazdaságpolitika veszélyeire, a kormányzat felelőtlenségére és blöffjeire. Ezt az a kisebbség, amelyik eleve osztja a nézeteiket, magától értetődő módon el is fogja fogadni, de a hatás ezen a körön aligha fog túlterjedni.

A várható negatív fejleményekkel kapcsolatos politikai tervezés a hatalom oldaláról keveset tudna hozzátenni ahhoz, amivel amúgyis rendelkeznek. Ezért részükről legfeljebb figyelemelterelő ügyek "bekészítése" lehet a hatékony előkészület. Ellenzéki oldalról viszont a kreatív felkészülés egész skálája lenne lehetséges, feltéve, ha világosan látják a feladatot, van hozzá szellemi muníciójuk és minimális tárgyi feltételük.

2012. augusztus 27., hétfő

Az állam a legrosszabb tulajdonos...

A termelőeszközök állami tulajdonán alapuló államszocializmus Magyarországon úgy bukott meg, hogy a gazdaság csúcsán álló párt- és állami funkcionáriusok is belátták : a rendszer folytathatatlan. A belső erőforrások kimerültek, a Szovjetúnió már a 80-as évek elején visszautasította, hogy ő állja a magyar devizaadósságot és hogy ne érvényesítse Magyarországgal szemben a növekvő világpiaci energiaárakat. Az ország fizetőképességének fenntartásához be kellett lépni az IMF-be. Ezt a Szovjetúnió tolerálta, semmint hogy fizetnie kellene a magyar cechhet.A 80-as évek végén pedig azt is jelezte, hogy inkább eltűri középeurópai hatalmi övezete elvesztését, mintsem katonai intervencióval magára vegye e régió politikai és gazdasági terheit.

A magyar gazdaságpolitikai elitnek még a konzervatív szárnya is világosan látta, hogy a magyar devizaadósság fedezete nem lehet más, mint az állami termelőtőke, amiről akkor még Nyugaton azt hitték, hogy ér valamit. A színfalak mögötti tárgyalások politikailag elakadtak, az erózió Magyarországról átterjedt a többi "testvérországra" is, így különalku helyett az egész kelet-középeurópai szovjet rendszer omlott össze, majd maga a Szovjetúnió is. Így egy egész régió állt a külföldi tőke rendelkezésére egyezmények kötésére, tulajdonszerzésre.

A korábbi gazdaságpolitikai - gazdasági elit ezek után nem hencegett a csődjével, inkább hallgatni igyekezett róla. Kivételt azok jelentettek, akik a gazdasági liberalizmus feltétlen hívévé váltak, s akiktől - tapasztalataikat összegezve - a címben szereplő szentencia származik.Akik azonban nem látták az állami tulajdon csődjét saját szemükkel, azok a privatizációs folyamatot gyanakvással szemlélték, nyilvánvaló visszásságait látták, nem értették, hogy ami hatalmas értéknek látszott, az hogy porladhatott el rövid idő alatt - de gyanújuknak éles formában nem adtak hangot. Várták, hogy hátha az új rendszer meghozza a jó életet számukra és akkor kár firtatni a hozzá vezető utat.

Azon kívül, hogy ez a jó élet késett, azt is tapasztalták, hogy egy sor nekik nem tetsző dolgot már hiába próbálnak számon kérni az államon, mert az rendre arra hivatkozik, hogy immár nem tulajdonosi állam, hanem adóállam, tehát bármit "ad", azt máshonnan, másoktól kell elvennie. Ugyanígy arra hivatkozott az állam, hogy munkahelyeket is csak a tőke tud teremteni, az állam csak adópénzen foglalkoztathat vagy segélyezhet. Mindez az új tapasztalat életben tartott illúziókat az állami tulajdonnal kapcsolatban, sőt potenciálisan fokozhatta is azokat. Amikor azután a rendszerváltás sikertelenségét az eladósodás manifesztté válása mellett egy gazdasági világválság hatása is tetőzte, a hatalomra törő, majd hatalomba szavazott Orbán - féle rendszer etatizmusa, piac- és tőkeellenessége sokak számára reménykeltő volt.

Az elmúlt két év a részleges kiábrándulás időszaka lett. Ez megmutatkozik a politikai közvéleménykutatások eredményeiben csakúgy, mint abban, hogy a lakosság túlnyomó része pesszimista a saját és az ország jövőjét illetően. De ez nem jelenti azt, hogy egyszersmind eltűntek volna az autarkiával, az állami tulajdonnal, a "népbarát" erőszakos állami beavatkozásokkal és a külfölddel való szembefordulással  kapcsolatos illúziók is. Ezért mehet tovább kisgömböc - politikájával a jelenlegi hatalom a nélkül, hogy ezzel tömeges elégedetlenséget váltana ki. És ezért nem lehet közérthető, markáns alternatív politikát kidolgozni, ami mögé tömegek odaállnának.

A hatalom abból indul ki, hogy ha időt nyer életet nyer. Hónapokban mérve ez igaz is. De ez alapvető tévedéseken, tudatlanságon  nyugvó, a puszta akaratra építő rendszert semmi sem tehet életképessé. Minthogy ennek belátása a hatalom centruma részéről kizárható, a hatalom perifériáján pedig nem látszik alternatív erőcsoport kialakulni, a kataklizma nem látszik elkerülhetőnek. De félő, hogy az állammal, mint tulajdonossal és mint erőszakos beavatkozóval kapcsolatos illúziók a valódi összefüggésekkel való szembesülés nélkül még egy kataklizmát is képesek túlélni.

2012. augusztus 24., péntek

"Antiszemita kontextus"?

A Gerő - Romsics affér kapcsán a publicisztikában és a közbeszédben elharapózott az "antiszemita kontextus" kifejezés. Vajon jó-e ez a terminus, világosabbá, vagy zavarosabbá teszi a témáról való beszédet?

Véleményem szerint zavarosabbá. A háború, a holokauszt óta Európában nem volt ildomos antiszemitának lenni, ezért nyilvánosan azok is tagadták, akik maguknak nagyonis bevallották, sőt értéknek tartották hogy ők antiszemiták.Ma Magyarországon már van nyílt antiszemitizmus is, de sokan változatlanul tiltakoznak az "antiszemita" stigma ellen. Ilyen körülmények között az is megbélyegző, ha valakit "antiszemita kontextussal" vádolnak, mert nem ok nélkül ez csak valami ameliorációnak tűnhet a valódi vád helyén. Mert miről is van szó tulajdonképpen? A "zsidó" megjelölés származási kategóriaként való használatáról. Jelent ez antiszemitizmust? Jelenthet, de nem feltétlenül jelent.

Tudjuk, a Hitler - féle birodalomban és az általa megszállt területen azt jelentette: "faji" alapon határozták meg, fosztották meg polgárjogától, vagyonától, lakóhelyétől és végső soron életétől az emberek millióit. Ezen az úton járt a Horthy - Magyarország is. Ez azonban csak az érem egyik oldala. A másikkal most szembesült a magyar közvélemény, amikor egy jobbikos főkolompos származása kapcsán kiderült, hogy a zsidó teológiai felfogás is leszármazási alapon közelíti meg a kérdést. Ezen semmi meglepő nincs, hiszen eredetileg nemzetségi - törzsi vallásról volt szó, amelyik ugyan milyen más alapokon állt volna? A tradíció ezt mindmáig fenntartotta. De még tovább lépve: Izrael Állam is leszármazási alapon teszi alanyi joggá az állampolgárság megadását.

Következésképpen a korrekt, semleges terminus az, hogy X vagy Y ilyen és ilyen összefüggésben leszármazási kontextusban használja a "zsidó" megjelölést. Ha viszont ez így van - és így van! - akkor nem tekinthető gyanúsnak a holokauszt idején használatban volt "zsidó származású" terminus időnkénti mai előkerülése sem. Mert mit is fejez ki? Azt a tényt, hogy valakinek a felmenői zsidó vallásúak voltak (akkor ez volt a zsidóság egyetlen autentikus megnyilvánulási formája), jelezve, hogy ez mit sem mond az illető mai (vagy, ha történelemről van szó, akkori )  választott identitásáról.

"Antiszemita kontextus" tehát nincs. Az viszont bármikor felvethető, hogy valaki a hovatartozás, vagy a származás kiemelését, hangsúlyozását tárgyszerűen, vagy valakinek, valakiknek a hiteltelenítésére teszi-e. Ez utóbbi esetben szóba jöhet a burkolt, esetenként alattomos antiszemita szándék is. De akkor ezt kell mondani.


2012. augusztus 22., szerda

Milyen őszünk lesz?

Minden bizonnyal viharos őszünk lesz, amely az év végére alapvetően megváltoztatja a világ arculatát. Éppen ezért maguk a fejlemények nem láthatóak előre. A felgyorsult, instabil állapotok között más "szabályok" érvényesülnek, mint a nyugodt periódusokban.

Vegyük előre azt, aminek rendelt határideje van. Elnökválasztások lesznek az USA-ban. Az Unió helyzete a világban azt kívánná, hogy a riválisok kifelé az egység képét mutassák és egymás között vívják meg a politikai harcokat. E helyett alighanem ádáz választási harc lesz, amelyben nem lehet tudni, hogy az országban és a világban mi kerül felszínre.

Szűkebb régiónkról, az EU-ról tudjuk, hogy addig húzza az időt, amíg csak lehet és igyekszik látszat-és félintézkedésekkel betömni a réseket. És ha nem lehet? Ha pánikban kell valahogy dönteni?

Hogy reagál a világgazdaság a politikai instabilitásra? Mindenki csak az irháját menti? Vagy lesznek, akik ilyenkor akarják megalapozni a jövőjüket egy kigondolt következő periódusra?

Magyarországot illetően a jövő annyiban világosan látható, hogy a status quot a gazdasági "igazság pillanata" fogja felbillenteni. Hogy aztán mi következik, azt szintén nem lehet megmondani. A politikai osztály egyetlen csoportjától se várhatóak kreatív, lendületes kezdeményezések. A civil szférától sem. A népi dühkitörések pedig  - ha vannak - spontának és közvetlenül nem vezetnek sehová. Marad a régi közhely: úgy még sohase volt, hogy sehogy se lett volna.

Ez így együtt - rémisztő. De meri-e valaki határozottan, kétséget kizáróan állítani, hogy biztos abban, hogy a világ arculata még az idén megváltozik?

2012. augusztus 20., hétfő

Magyar kultúra: percemberek impulzus- döntései hosszú távú hatásokkal

Önmagában az a tény, hogy időről - időre átszabják a kulturális intézményi kereteket - nem kifogásolható. A teljes elmeszesedés sem vonzó perspektíva. Hogy költségvetési restrikció idején az átszabás sok puszítással jár, az elkerülhetetlen. Az is természetesnek tekinthető, hogy ha egy kormánynak vannak ideológiai - kulturális opciói, azok is érvényre jutnak egy ilyen átszabás során. Mi az akkor, ami mindezek figyelembe vétele ellenére is botrányos a mai kulturális kormányzásban?

Az egyik, hogy a küldetéstudatot nem korlátozzák az európaszerte közösnek mondható értékszempontok. Nem is vesznek tudomást ilyesmi létezéséről. Így aztán távolabb kerülhetünk saját valóságos tradícióinktól, mint eddig voltunk.

A másik, hogy a döntésekbe nem hagynak beleszólást a kormányzat által sem kétségbe vont nemzetközi tekintélyű szakembereknek még a véleménnyilvánítás szintjén sem. Vállaltan kamarilla - típusú politikai döntések születnek még a politikától távol eső kulturális területeken is.

Harmadikként azt említhetjük, hogy - nem függetlenül az előbbi kettőtől - nyomokban se látszik végiggondoltság abban a tekintetben, hogy a beavatkozásoknak mik a szándékolt és nem szándékolt távolabbi hatásai és ezek közül a jövőben (jobb anyagi kondíciók esetén) mi reverzibilis és mi nem.

Negyedikként a jelenlegi politikai hatalomra az jellemző, hogy eleve gyanakvó, ellenséges minden olyan kulturális törekvéssel, ami nem tőle függ. Ezzel gyakorlatilag kizárja azokat az anyagi forrásokat a kultúra - és a kulturális intézmény - finanszírozásból, amelyek kiegészíthetnék a rendelkezésre álló szűk költségvetési forrásokat. Kárt szenvednek ezzel a hagyományos formák és intézmények csakúgy, mint a most születő újak.

Feltehető, hogy vannak további általános, elvileg egymással ellentétes politikai nézetek alapján is elfogadható, bírálható  jellegzetességek is, amelyek a jelen kurzus sajátjai és hosszú távon súlyos károkat okoznak. Az egyedi károk listája pedig szinte végeláthatatlan. De szükséges, hogy a panaszáradat közepette megpróbáljuk tisztázni a struktúrális jellegzetességeket, hogy tisztábban lássunk. Erre próbált szerény kísérletet tenni a jelen blogbejegyzés.

2012. augusztus 18., szombat

Műhely - megjegyzés

Blogbejegyzéseimben rövidségre és egyenesvonalú kifejtésre törekszem. Ennek következtében számos mondandóm marad ki a blogból a témával kapcsolatban. Ezeket akkor bonthatnám ki, ha bíráló, vitatkozó Megjegyzéseket kapnék bejegyzéseimre. Ilyenek hiányában ezek rejtve maradnak és ha később érdekessé válnak számomra, akkor azokat csak egy rokon témájú bejegyzésben tudom közreadni. A vissza- visszatérő témáknak ez az oka.

                                                    S.B.

2012. augusztus 17., péntek

A kisebbik rossz - és akiknek nem kell

A választási kampányok természetüknél fogva az ígéretekről szólnak. Ha hatalomra segítesz, te választó, - mondják - akkor ez meg az az anyagi és nem anyagi jó lesz a jutalmad. Az utóbbi évtizedekben, amíg ha nem is egyenesvonalú, de töretlen volt a gazdasági növekedés, ezeknek az ígéreteknek lehetett több- kevesebb fedezete. Ha nő a nemzeti jövedelem, a kormányoknak van valamekkora   - közvetlen, vagy közvetett - ráhatásuk arra, hogy mire fordítódjék ez a többlet és e mellett ne kelljen a lakosságnak nélkülöznie azt, amit már megszokott és ragaszkodik hozzá. A nem materiális szférában is bőséges lehetősége volt a megválasztott kormányoknak a választóik kívánságainak megfelelően mozdítani a dolgokon.

A helyzet 2008 óta megváltozott: nem lehet adottnak venni a növekedést, kétséges az ígéretek fedezete és nem lehet kizárni a lakosság számára negatív fejlemények bekövetkeztét sem. Ez azokra az országokra nézve is igaz, amelyek viszonylag jól navigálnak a bizonytalan viszonyok között. Ezekben az országokban a kampányok alapvetően nem is változtak meg. Legfeljebb meg kell gondolni a jelölteknek, hogy mennyire hihetőek az esetleges nagyobb ígéretei, számolni kell a választóközönség kiábrándultságával, amely otthonmaradásukhoz vezethet a választásokon és még nagyobb szerephez jut a negatív kampány : kisebb a súlya annak, hogy milyen jó lesz, ha ezt vagy azt a pártot választják meg és nagyobb annak, hogy milyen rossz, ha a másikat.

Sarkosan más a helyzet azokban az európai országokban, amelyeket nyilvánvaló módon utolért a mély válság és amelyekben a felszínen maradás vagy az összeomlás az igazi alternatíva. A felszínen maradás azonban szintén fájdalmas áldozatokat követel meg a lakosságtól, amelyeket sok választó egyáltalán nem hajlandó tudomásul venni.Ezek az emberek hitelt adnak különféle demagógoknak, csodadoktoroknak, akik szerint meg is lehet úszni minden bajt, csak a bűnbakokat kell eltávolítani a közügyek közeléből. Ha a szélsőségesek egy országban nagy támogatottságot szereznek, az furcsa, szokatlan helyzeteket idéz elő az eddig szembenálló, akár éles konfliktusban lévő, de a realitásokkal tisztában lévő politikai elitcsoportok között. Valamilyen formában együtt kell működniök egymással a szédelgők távoltartásában és az elkerülhetetlen kellemetlen változások végrehajtásában. Még akkor is, ha a bajok egy részét ők maguk állították elő rossz, felelőtlen korábbi kormányzásukkal. Nehéz ehhez választói bizalmat szerezni. Nem marad más hatásos eszközük, mint hogy kézzelfoghatóvá tegyék a választóközönség számára, hogy a demagógok politikája milyen katasztrófával fenyegeti a nép mindennapi életét.

Magyarországon ennél még cifrább a helyzet. A jelenlegi kormány úgy jutott 2/3-os hatalomhoz 2010-ben, hogy magát a válságot vonta kétségbe, minden bajért az elődjét tette felelőssé, azt sugallva, hogy a hatalomváltás gyógyír minden problémára. Hatalmon mindent felforgatott maga körül, háborút indított itthon és külföldön fű és fa ellen.Ma már nem tagadja, sőt hangsúlyozza a világméretű gazdasági válságot, Európát minden szempontból (gazdasági, társadalmi, politikai, eszmei és intézményi) válságövezetnek minősíti, de magát csodatevőnek hirdeti és folyamatosan verőfényes megoldást ígér a magyaroknak rövid- és hosszú távra egyaránt. Ebben segédcsapata a parlamentbe jutott radikális jobboldali párt, amely szintén bűnbakot állít és csodát ígér - és azzal emeli a licitet, hogy a mai hatalmat állítja be puhának, következetlennek.

A lakosság masszív többsége ma már erősen kételkedik az ígért csoda bekövetkeztében. De nem lát olyan erőt, amelyik jogosnak vélt elvárásait teljesíteni tudná, ezért elfordul a politikától és kivár. Az ellenzéki pártok pedig képtelenek megbirkózni az új helyzettel: változatlanul foglyai maradtak rövidlátó szervezeti érdekeiknek, ragaszkodnak a bajok léptéke mellett eltörpülő ideológiai- és programmorzsáikhoz, amellyel a "jót" akarják ígérni jövendő választóiknak. Nem voltak szerencsésebbek azok a mozgalmak sem, amelyek - a pártokkal ellentétben - tavaly tízezreket tudtak kivinni a rendszer ellen az utcára. Amelyik közülük közvetlen sérelmek ellen mozgósított, azt visszavetette a tiltakozás sikertelensége. Amelyik pedig elvontabb jogsérelmek ellen tiltakozott, azt a közvetlen eredménytelenség mellett a közös képpé össze nem álló mozaikszerű volta terheli.

Nem jártak sikerrel azok az értelmiségi megszólalók sem, akik a tradicionális politikai ábécét kérik számon a különféle politikai szereplőkön: mantraszerűen  programot és összefogást követelnek minden létező és reménybeli politikai szereplőtől, jóllehet sem egyiknek, sem másiknak nincsenek most meg az elemi feltételei sem. De ők következetesen azt hirdetik, hogy most aztán elő kell állni a "jóval" politikailag, ideológiailag, gazdaságilag, sőt össze kell állítani a konkrét teendők menetrendjét, szervezeti rendjét is egy reménybeli hatalomváltást követőleg. Arra esetleg még futja az energiájuk, hogy elősorolják a mostani hatalom kártételeit, amit a jövőben helyre kellene hozni. De arra már nem, hogy plasztikusan, az állampolgárok mindennapi életére lebontva leírják, hová vezet a paranoid nemzetieskedő öncélúság, ha tovább marad hatalmon.

Vagyis nincs olyan politikai vagy politizáló erő, amelyik felismerné, hogy a jelen és a várható helyzetben az egyetlen lehetséges kivezető út a kisebbik rossz tudatos választása , mert a bajok sokrétűsége, a koincidenciák kiszámíthatatlansága és az országon kívüli várható környezet ennél többet reálisan nem enged meg. Vagyis vért, verejtéket és könnyeket lehet csak reálisan ígérni azzal, hogy olyan emberek kerülnek a kormányrúdhoz, akik át tudják látni a mindenkori valóságos helyzetet és abban nemcsak a pillanatnyi gazdasági kényszereket követik, hanem valamiféle józan méltányosságot is igyekeznek tanúsítani és őszintén feltárják, hogy mit miért tesznek. Természetesen az ilyen embereknek el kell igazodni a politika mindenkori valóságos erőterében is, tehát ostobaság lenne eleve kizárni a kormányzásból azokat, akik korábban már szert tettek ilyen tapasztalatokra - ha nem is a legelső vonalban.Őket egészíthetnék ki a makroviszonyok iránt régóta érdeklődő szakemberek. Ám egy ilyen kormányzásnak van egy szükségképpeni másik oldala is. Ezeknek az embereknek meg kell tudni szerezni és meg kell tudni tartani a közbizalmat - amely az ügyek jó intézéséhez képest más irányú tehetséget és (ha eddig nem lenne meg) menet közben  kialakuló hozzáértést követel az új vezető politikai csoporttól. Ezen felül egy demokratikus országban az nem működik, hogy "ott fenn" van egy szűk csoport, amelyik jó esetben jól teszi a dolgát. Maguk mellé kell tudniuk állítani minden olyan helyi erőt, amely települési vagy regionális szinten képesek megtalálni a lehetséges modus vivendit és közvetíteni tudnak a választópolgárok és a kormányzat között.

Ha igaz az - és igaz - hogy nincs ma olyan erő, amelyik alapállásként elfogadná, hogy a kisebbik rosszat kell képviselnie, akkor a leírtak nem többek okoskodó fantazmagóriánál. Ez rövid távon így is van. Ám nem számíthatunk arra, hogy a ki tudja mikori választásokig minden marad úgy, ahogy ma van. A jelenlegi hatalom blöffjei, hozzá nem értése és pusztító természete programozva van arra, hogy még a választásokig nyilvánvalóan megmutassa magát, mint nagyobb rossz.Várható persze, hogy propaganda- apparátusa akkor is le próbálja hazudni a csillagot is az égről - és lesz, aki hitelt ad nekik. Éppen ezért lenne lényeges, hogy addigra minden ellenzéki párt, mozgalom, szerkesztőség és gondolkodó ember legalább tartalék-megoldásként számoljon a kompromisszumok elkerülhetetlenségével, a kisebbik rossz mellett kiállással és hagyjon fel a kérlelhetetlen normativitással.

A kisebbik rossz melletti elköteleződés az utolsó pillanatban szerintem szinte elkerülhetetlen és a valamikori választások előtt alkalmasint meg is fog történni. Aki azonban már most képes ilyen belátásra, az rengeteget tehet annak érdekében, hogy ez a gondolat mennél több választóhoz mennél korábban eljusson. Ugyanis az utolsó pillanatban megkötött kompromisszumot megérthetik és elfogadhatják a politikára odafigyelő választók. De széles, jobbára apolitikus választói köröket nem lehet pillanatok alatt meggyőzni arról, hogy neki érdemes egy ilyen program mellett elmenni szavazni - hát még előzetesen regisztráltatnia magát. A szélhámos demagógok viszont könnyen mozgósítanak. Nem elég tehát, hogy a meglévő vagy leendő pártok ma leragadjanak ott, hogy most a versengés időszaka van, aztán majd kialakul. Még soraikban, meg a különféle agytrösztökben is kellenének messzebbre látók, akiknek kell a kisebbik rossz, mert ez az, ami lehetséges. És akik ezért képesek arra, hogy a közömbös emberek számára is kézzelfoghatóvá tegyék, mit jelent minden egyes állampolgárnak az a szakadék, amely fenyegeti őket, ha a nagyobb rossznak engednek utat passzivitásukkal, nemtörődömségükkel.

2012. augusztus 16., csütörtök

Honnan tudhatjuk meg, hogy a magyar jobboldalon új alternatívákat keresnek?

A magyar jobboldal az utóbbi bő tíz évben vezérelvű és eszménye az "egy a tábor". Ez a politika számukra sikeres volt - ennek kulminációja lett 2010- ben az elsöprő választási siker. Zavaró tényező volt ugyan a Jobbik parlamentbe kerülése, de az ügyes orbáni politikával kezelhetőnek látszott. Mára azonban a bel-és külföldi jobboldal meghatározó gazdasági és politikai erőcsoportjainak van oka az aggodalomra: Orbán messze nem úgy teljesített, ahogy várták tőle.

A különféle jobboldali erőcsoportoknak három csomópontban sűrűsödhetnek az aggályai. Van, akiknek politikai és morális szempontból válik egyre nehezebbé az Orbán mögötti kiállás. Másoknál az lehet a fő gond, hogy Orbán láthatólag nem képes épkézláb gazdaságpolitikára és egyéb tekintetekben is tönkreteszi az országot. Végül megrendülhetett az a közös meggyőződés is, hogy Orbán állítólagos karizmája a garancia a jobboldali választási sikerre a következő időszakokban.

Feltehetőleg az európai jobboldal egy része is részese volt tavaly decemberben annak, amit óvatosan, a részletekre ki nem térve kormánykörökben "pancser puccsnak" emlegetnek. Akkor azonban Orbán belső helyzete a magyar jobboldalon meglehetősen szilárd volt: nem tudtak elképzelni más működőképes alternatívát vele szemben. Komolyabb konspirációhoz pedig mindenki gyáva és gyanakvó volt. Orbán ezért kapott egy újabb esélyt a kissé módosított folytatásra, amit maga utóbb cinikusan pávatáncnak nevezett.

A felszínen most nincs baj. Az országnak rövid távon nincsenek likviditási gondjai, az újraválasztás érdekében újabb és újabb trükkök születnek, nincs számottevő ellenzéki mozgolódás vagy tömeges elégedetlenség.A nemzetközi porondon sem érik a kormányt kemény támadások. Aki azonban  jobboldaliként képes mélyebbre és messzebbre látni, az szinte csak baljós előjeleket észlelhet.

Ellentétben tavaly decemberrel, most a magyar nyilvánosságban is mutatkoznak szokatlan kritikai hangok jobb felől. Sólyom volt elnök megnyilvánulásaiból nem is az az érdekes, hogy ő pont most látta elérkezettnek az időt, hogy kritikusan megszólaljon. Annál inkább az, hogy a jobboldali média - szokatlanul! - azon igyekszik, hogy passzusai eljussanak az igényesebb jobboldali közönséghez. Ezzel egy időben más Fidesz- káderek is olyan kritikai hangot engednek meg maguknak, amire korábban nem volt példa.

Szabad-e ebből azt a következtetést levonni, hogy máris megindult az új alternatívák keresése? Rövid távon aligha. Még az is lehet, hogy Orbán is rábólintott arra, hogy távolléte alatt ilyen hangok is megszólaljanak, mert lesz rá valamiféle válasza neki magának. Hosszabb távon ez mégis magvetés a jobboldalon, amely egyelőre csak csírázik, de bármikor megpróbálhatják vele a kényszerérést, ha a helyzet úgy hozza. A monolit struktúra kikezdése ugyanis a kiindulópontja kell legyen egy új jobboldali alternatívának. Másik Orbán ugyanis nincs és nem is képzelhető el.

De mi lehet Orbán helyzetével az európai jobboldalon? Feltehető, hogy változatlanul érvényes Erwin Svobodanak az a megállapítása, hogy Orbán megítélésében a "frontvonal" a keresztény - konzervatív táboron belül húzódik. Ha itt elbillen a helyzet, akkor Orbán nem maradhat az Európai Néppárt alelnöke. Ma azonban még az!

Előjelek tehát egy váltás szükségességére itthon is, külföldön is találhatóak jobboldali körökben. De ezekből forgatókönyvet olvasni sem most, sem a közeljövőben nem lehet. Alkalmasint mi is csak akkor fogjuk megtudni, hogy megérett az alternatíva - keresés, ha az már látványos, nyílt eseménysorozat formájában mindenki szeme elé tárul. Még egyszer ugyanis aligha kap lehetőséget Orbán az övéitől, hogy úrrá legyen egy előkészítetlen, vagy rosszul előkészített burkolt buktatási kísérleten.

2012. augusztus 15., szerda

Európa csendes?

Európa nyaral. Nincsenek felkavaró események, de még hírek sem igen. A legnagyobb adósságteherrel küzdő országokból még csak csordogál egy-egy hír tárgyalásról, illetve javaslatról, de az nem kavar fel nagyobb hullámokat. A pénzügyi guruk pedig ugyan időről időre tesznek közzé drámai jóslatokat, de azok is eltűnnek az álmos közegben.

Pedig az ősz aligha lesz csendes Európában. A problémák feszítőek és az Unió erős emberei tavasszal sok javaslattal álltak elő, sorsdöntőnek mondott tárgyalásokat folytattak. Az eredmény - legalább látszatra -jobbára csak haladékot biztosított :  rövidtávú túlélés és a szükséges reformok inkább csak szimbolikus lépései. Ennyi ősszel aligha lesz elég.

Nem tudhatjuk, hogy az eseménytelen homlokzat mögött a kulcsfontosságú műhelyekben lázas munka folyik-e a komolyabb alternatívák kidolgozására, vagy ott is csendben várják a politikai döntéseket. Akár így van, akár úgy, az események felgyorsulása megkövetel majd gyors döntéseket. Kényszer hatására a politikusoknak könnyebb dönteni, mint ha van ugyan idő alaposabb megfontolásokra, de nem ég körmükre a feladat. A kényszer jó ugyan korábban leküzdhetetlennek látszó akadályok áttörésére, de ha nincs komoly elemző munka az erős politikai csoportok stábjának birtokában, akkor a megszületendő rögtönzött döntések fokozottan kockázatosak. Viszont - kockázat ide, kockázat oda - új "valóságot" hoznak létre és a különféle szereplőknek erre kell (vagy legalábbis kellene) a továbbiakban reagálniuk válaszlépéseikkel.

A tétek mindenesetre nagyok...

2012. augusztus 14., kedd

Pávatánc recesszióban

Messziről jött ember azt mond, amit akar - ez a mondás járta régebben. Ma viszont a nemzetközi pénzügyi világ egy világfalu. Elvileg mindenki mindent tud, méghozzá azonnal - feltéve, ha tudni akarja. Itt a bökkenő: a pénzpiacokon senki sem akar tudni a fundamentumokról, csak a másnapi kereslet - kínálat érdekli. S így, mint kiderült, akinek nem fontos, hogy komoly körök komolyan vegyék, az változatlanul azt mond, amit akar. De mennyire! És ha nem fenyegeti közvetlen likviditási válság az országot (mint most Magyarországot), akkor a pénzpiacok látszólag hihetnek is neki.

Egy ország recesszióban van: az ma is stigma.Annyiban kevésbé, hogy sokan, korábban szolídnak gondolt gazdaságok is abban vannak. Így aztán lehet handabandázni az okokkal, kilátásokkal. De nem lehet megtéveszteni azokat, akiknek komoly érdekei fűződnek az országok helyzetének reális és hosszabb távú megítéléséhez. Vagyis a hitelminősítőket és a termelőtőkét beruházni szándékozókat. Ők nagyonis figyelembe veszik, hogy egy adott kormány gazdaságpolitikájától mit lehet várni minimum középtávon. Ebben a pávatánc mit sem befolyásolja őket: ha nem látják a kilábolás feltételeit, akkor úgy lépnek, hogy az következményében tartósítja a recessziót.

Harmadik terep a külföldi kormányok, a nemzetközi szervezetek. Ők persze szintén keresztüllátnak a hivatalos nyilatkozatokon, a pávatáncon. De hogy ebből mikor mit visznek a nyilvánosság elé, az politikai meggondolásokon alapul. Ezt nem csak az átlagos hírfogyasztó nem láthatja előre, hanem a különféle elemzők se. De ami még "cikibb" - maga a páva sem. Az ugyanis olyan együttállásoktól függ, amik előre kalkulálhatatlanok. Ráadásul a tények itt csereviszonyra lépnek a kialakuló közhangulatokkal is, ami aztán végképp előre becsülhetetlenné teszi a jövő politika - motiválta lépéseit. Hogy ugyanis milyen blöfföt mikor hívnak le, melyik számlát mikor nyújtják be.

Ha valami előre- becsülhetetlen, akkor lehet nem létezőnek tekinteni. Lehet tovább járni a pávatáncot, nyomni a szeszélyes sódert - legfeljebb a tét emelkedik ezzel. De ez kit érdekel, ha a  kőszobor közeledő nehéz lépteit sokan nem akarják meghallani és el akarják fogadni, hogy a zaj más tájak földrengéseiből hallatszik csak időnként ide?

2012. augusztus 7., kedd

Világrendetlenség 2

                                                              " Csak ami nincs, annak van bokra,
                                                               csak ami lesz, az a virág, 
                                                               ami van, széthull darabokra"
                                                                                                        
                                                                                                    (József Attila)


2012. augusztus 6., hétfő

Keressük-e X urat /hölgyet?

A rendszerváltó alkotmány elég faramucira sikeredett abban a tekintetben, hogy igen nagy hatalmat adott a miniszterelnöknek, de a választó közvetlenül nem szavazhatott rá. Megalkotói mind a pártokhoz, mind az egyéni képviselők akciórádiuszához utóbb illúziónak bizonyuló várakozásokat fűztek. Az első szabad választásokon a választók azonban túljártak az alkotmányozók eszén és voksaikat egy telitalálatnak bizonyuló jelszó felett Antall József portréja döntötte el olyan arányban, amely lehetővé tette koalíciós kormányalakítását. Ezt azonban így is célszerűnek mutatkozott egy - a legnagyobb ellenzéki párttal kötött - paktummal, s abban az u.n. konstruktív bizalmatlanság intézményével aládúcolni, hogy a kormányozhatóság biztosítható legyen.

A második ciklust az MSZP úgy nyerte abszolút többséggel, hogy nem deklarálta, ki a miniszterelnök-jelöltje. A párt kampányt két regiszteren folytatta: a "szakértelem" volt az egyik, a kádárista nosztalgiák a másik. Ebből nem lehetett kiolvasni Horn jövendő szerepét, de ez a választók szempontjából nem is látszott lényegesnek Az 1998-as választási kampány ugyan már kiemelt Horn - Orbán páros vitával folyt, de az első forduló előtt enyhén szólva nem volt világos, hogy Orbánt szavazói csak egy Orbán - Torgyán kormány formájában segíthetik hatalomra és hogy fog ez kinézni a gyakorlatban. Kis (és a ciklus folyamán elfogyó) többséggel mégis ez utóbbit választották meg.

2002-ben világos volt, hogy valójában minden a két jelölt közötti küzdelemről szól. Bonyolította ugyan a helyzetet, hogy az MSZP Medgyessy személyében nem saját soraiból állított jelöltet, de ezzel a választó nem különösebben foglalkozott. Két kormányzási stílus között választott.

2006-ban ismét más volt a helyzet. A kormánykoalíció ciklus közben miniszterelnököt váltott és Gyurcsány személyében egy ellen - Orbánt állított sorompóba. Hosszabban lehetne elemezni, miért tűnt a csekély többség számára megbízhatóbbnak a kormányon lévő miniszterelnök, mint a visszatérni szándékozó, de ennek utólag már csekély a jelentősége. Annál is inkább, mert ez a többség a választók körében hamar elapadt és a hatalmat gyakorló kormánykoalíción egy kormányfőváltás sem segített, noha kvázi - szakértőként egy teljesen más karakterű miniszterelnökkel találkozhatott a közönség.

A 2010-es választásokon egykapus játék folyt. A választóknak az volt mondva, hogy minden bajukért az előző, hozzá nem értő, rosszakaratú korrupt kormány a felelős, amely, ha nem lenne, a bajok se lennének. Puszta vélekedés, hogy az elsöprő győzelemben mekkora szerepe volt a feltételezett programnak, illetve mennyi Orbán személyiségének és mennyi egyéb tényezőknek. A komponensek akkor nem számítottak.

Jelenleg nem tudjuk, hogy mikor lesznek legközelebb választások és pontosan milyen feltételek mellett. Azt tudjuk, hogy a Fidesz szavazók tábora és ezen belül Orbán személyes támogatottsága menetrend-szerűen nagymértékben lecsökkent ugyan, de a kiábrándult szavazók körében ez nem járt együtt sem pártok, mozgalmak, sem pedig ellenzéki személyiségek népszerűségének számottevő megemelkedésével.Alacsony a deklarált részvételi hajlandóság is. A saját köldökét néző és a riválisokra acsarkodó politikusi elitet nézve e tekintetekben lényeges változás a jövőben sem várható.

Az ellenzéki esély ráadásul alighanem két külön lépcső átugrása esetén válhat valóssá. Először nagy, milliós tömegekben kell felkelteni az eltökéltséget, hogy mindenképpen részt vesz a választásokon, azután ezt a leváltó szándékot kell fókuszálni, győztes szavazatokká transzformálni.

Ha azt láttuk, hogy a választóközönség megtanulta: nem pártokban, hanem miniszterelnök-jelöltekben kell gondolkodnia, ha változást akar, és a pártok amúgyis népszerűtlenek, nem lenne célszerűbb közvetlenül az ellenjelöltben gondolkodni? Feltehetőleg igen.Ennek azonban két lehetséges útja van. Az egyik, hogy az ismert emberek közül kell megkeresni a potenciálisan sikereseket és megkérdezni őket: vállalnák-e. Utána meg nyomást gyakorolni a pártokra, hogy támogassák őt és kössenek megállapodást egyéni jelöltekről, listaállításról. Elgondolható út, de minden jel arra mutat, hogy bajos ilyet várni mind a jelenlegi helyzetben, mind nem kiszámítható fordulatok esetén.

Van azonban egy másik lehetséges út is. Bármilyen ilyenirányú gyakorlattal és valamelyes anyagi eszközökkel rendelkező cég keresheti azt a fantom - alakot, X urat/hölgyet, akikre sokan szívesen szavaznának, érte elmennének az urnákhoz is. Lehet érdeklődni X úr/hölgy előéletéről, alkalmasságát bizonyító tetteiről,kompetenciájáról, külleméről, koráról,múltbeli politikai gyakorlatáról,nyelvtudásáról, akármiről. És azt is ki lehet deríteni, hogy mindebből melyik komponens mennyire fontos az egyes választói csoportoknak.Az is természetes, hogy ilyen fantom-keresést korlátlan számú, megbízhatónak elfogadott intézmény párhuzamosan is elvégezhet és később meg is ismételheti azt. Ha a kirajzolódó fantom-alak sok vizsgálatban hasonló, akkor ez a politikai és egyéb befolyásos tényezőket meggyőzheti arról, hogy sürgősen ilyen embert kell találni és közösen "felépíteni".Ha viszont a fantom - keresés eredménye nagyon szór, akkor ez annak jele, hogy a választók nem tudják,  kire-mire is várnak. Akkor ez az út sem vezet sehová. De kipróbálni feltétlenül érdemes! Veszteni semmiképpen sem lehet rajta...

2012. augusztus 4., szombat

A reményhal rémítő szapora

A pártállamnak monopóliuma volt a remény - üzletágban. Mindenkinek megígérte a jobb életet - amiből azután vagy teljesített valamit, vagy nem. De azt nem engedte, hogy ebben riválisa legyen.Kis szélhámosok persze időről időre felbukkantak, s ha fény derült tevékenységükre, megkapták a hiszékenység vámszedője címet. És ment minden tovább, mígnem az államkassza kimerült és a bennfentesek is belátták az üzletág kikerülhetetlen csődjét. Tárgyalásos úton - szabad elvonulás fejében - le is mondtak hatalmukról.

Az üzletág pluralizálódott. A prospektusok szépek voltak és garantálták a jobb életet. De a nagyvállalkozók adtak egy szokatlan új garanciát is: ha úgy látják, hogy nem tartják be az ígéretüket, 4 év után símán el lehet őket zavarni. Mellettük még hallatlan nyüzsgés is támadt a remény - üzletágban. Kis és közepes halak tömege bukkant föl és a jónép csak úgy kapkodta a fejét a piramis - játékosok kínálatával szembesülve. Egyesek mögött ott állt az állam, mások ilyen - olyan fedezetre hivatkoztak. Akik közülük gyanúba kerültek és már tömegek vonták kétségbe, hogy van fedezete az ígéretüknek, azok is a végsőkig élvezték rászedettjeik reményét: az nem lehet, hogy - úgymond - tiszta szemmel, átélt meggyőződéssel a szemünkbe hazudjanak. Lehetett.

Voltak, akik megundorodva a különféle rendű és rangú szélhámosoktól, abban reménykedtek, hogy a saját lábukra állnak, mert úgy lehet mentesülni a szélhámosoktól, a hivatal packázásaitól, a különféle jogsértésektől.Nem lehetett.

Voltak, akik abban reménykedtek, hogy ha honunkban nincs menekvés a hiszékenység vámszedői elől, majd segít rajtunk az, hogy komoly, szolid integrációs szervezetek részévé válunk, amelyek lefogják a remény - üzletág garázdáinak kezét. Nameg a piac láthatatlan keze erősebb lesz a markukat baksisért tartó, meg a közpénzeket saját zsebükbe terelő nagyon is látható kezeknél. Ez sem jött be.

Most itt állunk kifizetetlen és behajthatatlan járandóságainkkal és - mit tehetnénk - reméljük, hogy majd csak fizet valamit, aki eddig nem fizetett. Mert az nem lehet, hogy...Pláne, ha ígéretek kétességét rendíthetetlen kivagyi magabiztosság és az ígérgetőknek a saját világraszóló sikereiről regélő beszámolói kísérik. Ráadásul már nem csak csalóka remény igazgat minket, hanem egyre inkább a fortélyos félelem. Már a 4 év utáni elzavarhatóságra is igencsak gyenge lábakon áll a garancia.


Mondják, a remény hal meg utoljára. De előbb - utóbb csak meghal. És a reményt a dolgok természeténél fogva a félelem sem éli túl. Az üzletág ismét agyaglábon álló kolosszus. Bármikor eljuthatunk a "most már nagyon jó , mert nem lehet rosszabb" állapotába. Vajon akkor is azt várjuk majd, hogy a horizonton feltűnjön egy új reménysugár? Vagy elég egy minden mindegy hangulat: bármit, csak ezt ne?

2012. augusztus 2., csütörtök

Euro: politika - pénzügyek

Nem kell se a politikatörténet alapos ismerőjének, se a pénzügyek szakértőjének lennünk, hogy kijelentsük: az euro léte a politika gyümölcse. Az integráció perspektíváinak felvázolása során közhelynek számított, hogy a gazdasági logikát követve majd valamikor meg fog valósulni a közös pénz is. De hogy akkor és úgy, ahogyan az ténylegesen létrejött, az töményen politikai döntés volt. A francia elnök számára a DM "feladása" volt az ára a német egység elfogadásának, a volt NDK befogadásának az Unióba. És az is politikai döntés volt, hogy - kicsire nem nézünk - mennél több tagország legyen már kezdetkor az euroövezet tagja, akkor is, ha komoly és jogos aggodalmak kísérik a tagságra való alkalmasságukat. Amely országok túl nagynak látták a kockázatot, vagy más okokból ragaszkodtak a nemzeti valutájukhoz, kimaradásuk lehetősége árán nem hiúsították meg a projektet. De ennél több kivételt a politikai akarat nem ismert. Az új belépőknek ezt követően kötelezettséget kellett vállalni a rendszerhez való csatlakozáshoz ésszerű időpontban.

Monetáris aggályok bőséggel voltak. Ezeket az általuk kívánt intézményrendszer kialakításával és az u.n,. maastrichti kritériumok kötelezővé tételével szerelték le. A közös pénz bevezetése a létrehozóit látszott igazolni, nem pedig az aggályoskodókat: a kreált pénz elejétől fogva működött. Nem is akárhogyan. Az átállást a szokatlansága és az átárazáskor jelentkező áremelés miatt kísérte bizonyos népi elégedetlenség, de az idők folyamán ez elcsitult.A szakemberek egy része persze mindig tudta, de utólag már az érdeklődő átlagember is beláthatja, hogy az euro belső és világpiaci sikerének az volt az alapja, hogy a világgazdaságban tartósan olcsó volt a hitel és a deficiteknek nem tulajdonítottak komoly jelentőséget. Tehát a közös pénz konstrukciós gyengeségei nem jöhettek felszínre. Ez a helyzet azonban a 2008-as válság óta megváltozott és ezzel az euro - rendszer belső problémái hamar és éles formában váltak nyilvánvalóvá. Ennek leglátványosabb eleme az adósság - probléma, amely a pénzügyi és a politikai agenda csúcsára került. A stabilizációnak az eladósodott, gyengén teljesítő országokban - mint láthattuk és láthatjuk - súlyos ára van, amit a lakosság nem, vagy csak nagyon vonakodva hajlandó fizetni. Ez ott belpolitikai kérdés, de egyben az Unió centrális politikai kérdése is.

Az ugyan sem az Unió legbelsőbb, döntéshozó köreiben, sem bárhol máshol nem képezi vita tárgyát, hogy az euroval kapcsolatos szabályozásokon változtatni kell. Ilyen változások - rendszerint késlekedve - részlet- és technikai kérdésekben meg is történnek. De az alapkérdések, mint aktuális kérdések felvetése mindig késedelmet szenved a divergáló érdekek miatt. Egy azonban mindenképpen aláhúzandó: egyetlen országban sem törekednek a komoly gazdasági és politikai erők az euroövezet elhagyására. Sőt, ilyen akarat nem mutatkozik sem a görög lakosság körében, amely igencsak nem akarja vállalni az ővezetben maradása árát, sem a német lakosság körében, amely valamilyen formában szintén kénytelen és a jövőben is kénytelen lesz valamilyen formában és mértékben elviselni más a tagországokban létrejött adósságok terhét. Tehát - különféle látszatok ellenére - nem igaz az, hogy a közös pénznek ne lenne az Unión belül komoly politikai támogatottsága. Ami népszerűtlen, az az euroval járó aktuális és/vagy potenciális terhek viselése.

Annál több a merész elképzelés azok körében, akik az Unión, sőt alkalomadtán az euro-övezeten belül vagy az Unión kívül úgy szólnak bele a "megoldás" keresésébe, hogy politikai felelősségük nincs. A skála a rendszer megtartva - megreformálásától azon át, hogy a gyenge tagoknak fel kell adni az eurót odáig terjed, hogy a közös pénzt, mint elhibázott gondolatot úgy, ahogy van, el kell felejteni. A különféle tervek kiindulópontja, logikája, szakmai színvonala nagyon különböző. De bármilyenek legyenek is, közös bennük, hogy a politikai feltételekkel és következményekkel nem, vagy csak nagyon felszínesen, kívülállókként foglalkoznak.

Ahogy az euro és az euroövezet elsődlegesen politikai indítékokból jött létre, további sorsa is mindenekelőtt az Unión belüli politikai döntéseken múlik. Közöseken, vagy egyoldalúakon. A megfelelő pénzügyi és szabályozási konstrukciók megalkotásának csak a meghozott politikai döntések függvényében van igazán értelme. Ehhez "nyersanyagként" felhasználhatóak ugyan a keringő szakmai elképzelések - irányadóként azonban nem. Ugyanakkor az, hogy a primátus a politikáé, két dolgot nem jelent. Semmi garancia nincs arra, hogy ezek a politikai döntések időben meg is születnek. És arra sem, hogy a döntések és az eszközükül kiválasztott pénzügyi és szervezeti megoldások működőképesek is lesznek, vagy, még ha egy szinten igen, vajon a szándékolt cél eléréséhez vezetnek-e.

2012. augusztus 1., szerda

Az olimpiai béke

Az ókori olimpiák tradíciói közül ránk maradt az olimpiai béke gondolata is. A résztvevők sportbeli vetélkedését csak a fegyveres harcok egy hónapos szüneteltetése biztosíthatta, hogy a részt vevők eljuthassanak a versenyre és onnan épségben haza is térhessenek. Mondhatnánk, ez könnyű volt, mert a versenyek a minden résztvevő által tisztelt Zeusz templománál, védnöksége alatt folytak - ha nem is mindig háborítatlanul. De a sportverseny szentsége kétségtelenül századokon át felülírta az államok véres konfliktusait. A szentség lett azonban a veszte is az ókori olimpiáknak: a keresztény római császár pogány rendezvény mivolta miatt vetett véget nekik.

Az újkori olimpiák megvalósulása világi keretek között, de magasztos gondolatok jegyében jött létre. Ezek között a béke változatlanul kiemelkedő helyet foglalt és foglal el. Ez túl tudott élni két világháborút, kizárásokat, bojkottokat, véres merényletet, azt, hogy a helyi háborúk miatt szinte mindig voltak távolmaradások. A népek barátsága, az összefonódás úrrá tudott lenni a versenyeket körüllengő nacionalista túlhajtásokon, kommercializálódáson, doppig-ügyeken. A televíziós közvetítések révén a virtuális részvétel korábban elképzelhetetlenül tömegessé, demokratikussá tette az olimpiát. Átível elképesztő földrajzi és társadalmi távolságokat, sőt szakadékokat és szinte az egyetlen esemény, amelynek során a szabálykövető összetartozás négyévenként milliárdok egyidejű személyes élményévé tud válni.

Ha ma körülnézünk, ismét azt láthatjuk, hogy a világot gazdasági veszélyek fenyegetik és konfliktusok, a szó szoros értelmében vett fenyegetések tömege húzódik meg a béke felszíne alatt. Mégis, nem lehet nem észrevenni az általános törekvést, hogy emberi politikai és gazdasági döntések lehetőleg ne az olimpia időtartama alatt élezzék ki a helyzetet. Teljenek ezek a hetek a sportsikerek öröme és a sportkudarcok bánata jegyében, amikor a vesztesek is fejet hajtanak a szám győztesei előtt, hogy másnap mások legyenek a megbecsült bajnokok.

Hogy aztán az olimpia elmúltával  - netán a visszatartás okozta türelmetlenséggel is megfejelve - minden folytatódjon úgy, ahogy előtte abbamaradt.