Euro: politika - pénzügyek

Nem kell se a politikatörténet alapos ismerőjének, se a pénzügyek szakértőjének lennünk, hogy kijelentsük: az euro léte a politika gyümölcse. Az integráció perspektíváinak felvázolása során közhelynek számított, hogy a gazdasági logikát követve majd valamikor meg fog valósulni a közös pénz is. De hogy akkor és úgy, ahogyan az ténylegesen létrejött, az töményen politikai döntés volt. A francia elnök számára a DM "feladása" volt az ára a német egység elfogadásának, a volt NDK befogadásának az Unióba. És az is politikai döntés volt, hogy - kicsire nem nézünk - mennél több tagország legyen már kezdetkor az euroövezet tagja, akkor is, ha komoly és jogos aggodalmak kísérik a tagságra való alkalmasságukat. Amely országok túl nagynak látták a kockázatot, vagy más okokból ragaszkodtak a nemzeti valutájukhoz, kimaradásuk lehetősége árán nem hiúsították meg a projektet. De ennél több kivételt a politikai akarat nem ismert. Az új belépőknek ezt követően kötelezettséget kellett vállalni a rendszerhez való csatlakozáshoz ésszerű időpontban.

Monetáris aggályok bőséggel voltak. Ezeket az általuk kívánt intézményrendszer kialakításával és az u.n,. maastrichti kritériumok kötelezővé tételével szerelték le. A közös pénz bevezetése a létrehozóit látszott igazolni, nem pedig az aggályoskodókat: a kreált pénz elejétől fogva működött. Nem is akárhogyan. Az átállást a szokatlansága és az átárazáskor jelentkező áremelés miatt kísérte bizonyos népi elégedetlenség, de az idők folyamán ez elcsitult.A szakemberek egy része persze mindig tudta, de utólag már az érdeklődő átlagember is beláthatja, hogy az euro belső és világpiaci sikerének az volt az alapja, hogy a világgazdaságban tartósan olcsó volt a hitel és a deficiteknek nem tulajdonítottak komoly jelentőséget. Tehát a közös pénz konstrukciós gyengeségei nem jöhettek felszínre. Ez a helyzet azonban a 2008-as válság óta megváltozott és ezzel az euro - rendszer belső problémái hamar és éles formában váltak nyilvánvalóvá. Ennek leglátványosabb eleme az adósság - probléma, amely a pénzügyi és a politikai agenda csúcsára került. A stabilizációnak az eladósodott, gyengén teljesítő országokban - mint láthattuk és láthatjuk - súlyos ára van, amit a lakosság nem, vagy csak nagyon vonakodva hajlandó fizetni. Ez ott belpolitikai kérdés, de egyben az Unió centrális politikai kérdése is.

Az ugyan sem az Unió legbelsőbb, döntéshozó köreiben, sem bárhol máshol nem képezi vita tárgyát, hogy az euroval kapcsolatos szabályozásokon változtatni kell. Ilyen változások - rendszerint késlekedve - részlet- és technikai kérdésekben meg is történnek. De az alapkérdések, mint aktuális kérdések felvetése mindig késedelmet szenved a divergáló érdekek miatt. Egy azonban mindenképpen aláhúzandó: egyetlen országban sem törekednek a komoly gazdasági és politikai erők az euroövezet elhagyására. Sőt, ilyen akarat nem mutatkozik sem a görög lakosság körében, amely igencsak nem akarja vállalni az ővezetben maradása árát, sem a német lakosság körében, amely valamilyen formában szintén kénytelen és a jövőben is kénytelen lesz valamilyen formában és mértékben elviselni más a tagországokban létrejött adósságok terhét. Tehát - különféle látszatok ellenére - nem igaz az, hogy a közös pénznek ne lenne az Unión belül komoly politikai támogatottsága. Ami népszerűtlen, az az euroval járó aktuális és/vagy potenciális terhek viselése.

Annál több a merész elképzelés azok körében, akik az Unión, sőt alkalomadtán az euro-övezeten belül vagy az Unión kívül úgy szólnak bele a "megoldás" keresésébe, hogy politikai felelősségük nincs. A skála a rendszer megtartva - megreformálásától azon át, hogy a gyenge tagoknak fel kell adni az eurót odáig terjed, hogy a közös pénzt, mint elhibázott gondolatot úgy, ahogy van, el kell felejteni. A különféle tervek kiindulópontja, logikája, szakmai színvonala nagyon különböző. De bármilyenek legyenek is, közös bennük, hogy a politikai feltételekkel és következményekkel nem, vagy csak nagyon felszínesen, kívülállókként foglalkoznak.

Ahogy az euro és az euroövezet elsődlegesen politikai indítékokból jött létre, további sorsa is mindenekelőtt az Unión belüli politikai döntéseken múlik. Közöseken, vagy egyoldalúakon. A megfelelő pénzügyi és szabályozási konstrukciók megalkotásának csak a meghozott politikai döntések függvényében van igazán értelme. Ehhez "nyersanyagként" felhasználhatóak ugyan a keringő szakmai elképzelések - irányadóként azonban nem. Ugyanakkor az, hogy a primátus a politikáé, két dolgot nem jelent. Semmi garancia nincs arra, hogy ezek a politikai döntések időben meg is születnek. És arra sem, hogy a döntések és az eszközükül kiválasztott pénzügyi és szervezeti megoldások működőképesek is lesznek, vagy, még ha egy szinten igen, vajon a szándékolt cél eléréséhez vezetnek-e.