A kisebbik rossz - és akiknek nem kell

A választási kampányok természetüknél fogva az ígéretekről szólnak. Ha hatalomra segítesz, te választó, - mondják - akkor ez meg az az anyagi és nem anyagi jó lesz a jutalmad. Az utóbbi évtizedekben, amíg ha nem is egyenesvonalú, de töretlen volt a gazdasági növekedés, ezeknek az ígéreteknek lehetett több- kevesebb fedezete. Ha nő a nemzeti jövedelem, a kormányoknak van valamekkora   - közvetlen, vagy közvetett - ráhatásuk arra, hogy mire fordítódjék ez a többlet és e mellett ne kelljen a lakosságnak nélkülöznie azt, amit már megszokott és ragaszkodik hozzá. A nem materiális szférában is bőséges lehetősége volt a megválasztott kormányoknak a választóik kívánságainak megfelelően mozdítani a dolgokon.

A helyzet 2008 óta megváltozott: nem lehet adottnak venni a növekedést, kétséges az ígéretek fedezete és nem lehet kizárni a lakosság számára negatív fejlemények bekövetkeztét sem. Ez azokra az országokra nézve is igaz, amelyek viszonylag jól navigálnak a bizonytalan viszonyok között. Ezekben az országokban a kampányok alapvetően nem is változtak meg. Legfeljebb meg kell gondolni a jelölteknek, hogy mennyire hihetőek az esetleges nagyobb ígéretei, számolni kell a választóközönség kiábrándultságával, amely otthonmaradásukhoz vezethet a választásokon és még nagyobb szerephez jut a negatív kampány : kisebb a súlya annak, hogy milyen jó lesz, ha ezt vagy azt a pártot választják meg és nagyobb annak, hogy milyen rossz, ha a másikat.

Sarkosan más a helyzet azokban az európai országokban, amelyeket nyilvánvaló módon utolért a mély válság és amelyekben a felszínen maradás vagy az összeomlás az igazi alternatíva. A felszínen maradás azonban szintén fájdalmas áldozatokat követel meg a lakosságtól, amelyeket sok választó egyáltalán nem hajlandó tudomásul venni.Ezek az emberek hitelt adnak különféle demagógoknak, csodadoktoroknak, akik szerint meg is lehet úszni minden bajt, csak a bűnbakokat kell eltávolítani a közügyek közeléből. Ha a szélsőségesek egy országban nagy támogatottságot szereznek, az furcsa, szokatlan helyzeteket idéz elő az eddig szembenálló, akár éles konfliktusban lévő, de a realitásokkal tisztában lévő politikai elitcsoportok között. Valamilyen formában együtt kell működniök egymással a szédelgők távoltartásában és az elkerülhetetlen kellemetlen változások végrehajtásában. Még akkor is, ha a bajok egy részét ők maguk állították elő rossz, felelőtlen korábbi kormányzásukkal. Nehéz ehhez választói bizalmat szerezni. Nem marad más hatásos eszközük, mint hogy kézzelfoghatóvá tegyék a választóközönség számára, hogy a demagógok politikája milyen katasztrófával fenyegeti a nép mindennapi életét.

Magyarországon ennél még cifrább a helyzet. A jelenlegi kormány úgy jutott 2/3-os hatalomhoz 2010-ben, hogy magát a válságot vonta kétségbe, minden bajért az elődjét tette felelőssé, azt sugallva, hogy a hatalomváltás gyógyír minden problémára. Hatalmon mindent felforgatott maga körül, háborút indított itthon és külföldön fű és fa ellen.Ma már nem tagadja, sőt hangsúlyozza a világméretű gazdasági válságot, Európát minden szempontból (gazdasági, társadalmi, politikai, eszmei és intézményi) válságövezetnek minősíti, de magát csodatevőnek hirdeti és folyamatosan verőfényes megoldást ígér a magyaroknak rövid- és hosszú távra egyaránt. Ebben segédcsapata a parlamentbe jutott radikális jobboldali párt, amely szintén bűnbakot állít és csodát ígér - és azzal emeli a licitet, hogy a mai hatalmat állítja be puhának, következetlennek.

A lakosság masszív többsége ma már erősen kételkedik az ígért csoda bekövetkeztében. De nem lát olyan erőt, amelyik jogosnak vélt elvárásait teljesíteni tudná, ezért elfordul a politikától és kivár. Az ellenzéki pártok pedig képtelenek megbirkózni az új helyzettel: változatlanul foglyai maradtak rövidlátó szervezeti érdekeiknek, ragaszkodnak a bajok léptéke mellett eltörpülő ideológiai- és programmorzsáikhoz, amellyel a "jót" akarják ígérni jövendő választóiknak. Nem voltak szerencsésebbek azok a mozgalmak sem, amelyek - a pártokkal ellentétben - tavaly tízezreket tudtak kivinni a rendszer ellen az utcára. Amelyik közülük közvetlen sérelmek ellen mozgósított, azt visszavetette a tiltakozás sikertelensége. Amelyik pedig elvontabb jogsérelmek ellen tiltakozott, azt a közvetlen eredménytelenség mellett a közös képpé össze nem álló mozaikszerű volta terheli.

Nem jártak sikerrel azok az értelmiségi megszólalók sem, akik a tradicionális politikai ábécét kérik számon a különféle politikai szereplőkön: mantraszerűen  programot és összefogást követelnek minden létező és reménybeli politikai szereplőtől, jóllehet sem egyiknek, sem másiknak nincsenek most meg az elemi feltételei sem. De ők következetesen azt hirdetik, hogy most aztán elő kell állni a "jóval" politikailag, ideológiailag, gazdaságilag, sőt össze kell állítani a konkrét teendők menetrendjét, szervezeti rendjét is egy reménybeli hatalomváltást követőleg. Arra esetleg még futja az energiájuk, hogy elősorolják a mostani hatalom kártételeit, amit a jövőben helyre kellene hozni. De arra már nem, hogy plasztikusan, az állampolgárok mindennapi életére lebontva leírják, hová vezet a paranoid nemzetieskedő öncélúság, ha tovább marad hatalmon.

Vagyis nincs olyan politikai vagy politizáló erő, amelyik felismerné, hogy a jelen és a várható helyzetben az egyetlen lehetséges kivezető út a kisebbik rossz tudatos választása , mert a bajok sokrétűsége, a koincidenciák kiszámíthatatlansága és az országon kívüli várható környezet ennél többet reálisan nem enged meg. Vagyis vért, verejtéket és könnyeket lehet csak reálisan ígérni azzal, hogy olyan emberek kerülnek a kormányrúdhoz, akik át tudják látni a mindenkori valóságos helyzetet és abban nemcsak a pillanatnyi gazdasági kényszereket követik, hanem valamiféle józan méltányosságot is igyekeznek tanúsítani és őszintén feltárják, hogy mit miért tesznek. Természetesen az ilyen embereknek el kell igazodni a politika mindenkori valóságos erőterében is, tehát ostobaság lenne eleve kizárni a kormányzásból azokat, akik korábban már szert tettek ilyen tapasztalatokra - ha nem is a legelső vonalban.Őket egészíthetnék ki a makroviszonyok iránt régóta érdeklődő szakemberek. Ám egy ilyen kormányzásnak van egy szükségképpeni másik oldala is. Ezeknek az embereknek meg kell tudni szerezni és meg kell tudni tartani a közbizalmat - amely az ügyek jó intézéséhez képest más irányú tehetséget és (ha eddig nem lenne meg) menet közben  kialakuló hozzáértést követel az új vezető politikai csoporttól. Ezen felül egy demokratikus országban az nem működik, hogy "ott fenn" van egy szűk csoport, amelyik jó esetben jól teszi a dolgát. Maguk mellé kell tudniuk állítani minden olyan helyi erőt, amely települési vagy regionális szinten képesek megtalálni a lehetséges modus vivendit és közvetíteni tudnak a választópolgárok és a kormányzat között.

Ha igaz az - és igaz - hogy nincs ma olyan erő, amelyik alapállásként elfogadná, hogy a kisebbik rosszat kell képviselnie, akkor a leírtak nem többek okoskodó fantazmagóriánál. Ez rövid távon így is van. Ám nem számíthatunk arra, hogy a ki tudja mikori választásokig minden marad úgy, ahogy ma van. A jelenlegi hatalom blöffjei, hozzá nem értése és pusztító természete programozva van arra, hogy még a választásokig nyilvánvalóan megmutassa magát, mint nagyobb rossz.Várható persze, hogy propaganda- apparátusa akkor is le próbálja hazudni a csillagot is az égről - és lesz, aki hitelt ad nekik. Éppen ezért lenne lényeges, hogy addigra minden ellenzéki párt, mozgalom, szerkesztőség és gondolkodó ember legalább tartalék-megoldásként számoljon a kompromisszumok elkerülhetetlenségével, a kisebbik rossz mellett kiállással és hagyjon fel a kérlelhetetlen normativitással.

A kisebbik rossz melletti elköteleződés az utolsó pillanatban szerintem szinte elkerülhetetlen és a valamikori választások előtt alkalmasint meg is fog történni. Aki azonban már most képes ilyen belátásra, az rengeteget tehet annak érdekében, hogy ez a gondolat mennél több választóhoz mennél korábban eljusson. Ugyanis az utolsó pillanatban megkötött kompromisszumot megérthetik és elfogadhatják a politikára odafigyelő választók. De széles, jobbára apolitikus választói köröket nem lehet pillanatok alatt meggyőzni arról, hogy neki érdemes egy ilyen program mellett elmenni szavazni - hát még előzetesen regisztráltatnia magát. A szélhámos demagógok viszont könnyen mozgósítanak. Nem elég tehát, hogy a meglévő vagy leendő pártok ma leragadjanak ott, hogy most a versengés időszaka van, aztán majd kialakul. Még soraikban, meg a különféle agytrösztökben is kellenének messzebbre látók, akiknek kell a kisebbik rossz, mert ez az, ami lehetséges. És akik ezért képesek arra, hogy a közömbös emberek számára is kézzelfoghatóvá tegyék, mit jelent minden egyes állampolgárnak az a szakadék, amely fenyegeti őket, ha a nagyobb rossznak engednek utat passzivitásukkal, nemtörődömségükkel.