Szivárványkoalició

A magyar önkormányzati választások után divatba jött ez a megnevezés azokkal a településekkel kapcsolatban, amelyekben az ellenzéki összefogás polgármesteri poszthoz és testületi többséghez jutott. Méltán tartják kivételesnek, hogy eddig egymással rivalizáló, egymásétól akár szélsőségesen más politikai nézeteket valló pártok, mozgalmak fogtak össze közös kormányzásra azért, mert mindennél fontosabbnak tartják szembenállásukat a személyi kultuszon alapuló, magát illiberálisként címkéző tekintélyutalmi rendszerrel. Közös programjuk is elsősorban azokból az elemekből állt össze, amelyet a közel 10 éves Rendszerben mindannyian tűrhetetlennek tartanak.

Ez a speciális helyzet elfedi a megfigyelők előtt azt a nyilvánvaló tényt, hogy a modern politikában a bizarranak látszó szövetségeket egyáltalán nem lehet kivételesnek mondani. Hogy mindjárt a legfontosabbra utaljunk: a "három nagy" szövetsége, amely megnyerte a II. Világháborút és kialakította az azt követő világrendet annak reprezentatív szervezetével, az ENSZ-szel - evidens módon szivárványkoalíció volt. Hogy ennek keretei között több, mint félszázadon át  masszív hidegháború, számos lokális háború és még mi minden folyt, azt nem szükséges itt elősorolni. De az egész szisztémát felrúgni egyik félnek se tűnt hasznosnak, ezért pl. az ENSZ - inkább konzultációs fórumként, mint tényleges hatalomként - mindmáig fennmaradt. És ennek árnyékában megszületett számos multilaterális szervezet és megállapodás, amelyeket mindmáig többé-kevésbé minden ellenérdekű fél betartott - így biztosítva a folyamatosan változó globális világrend működőképességét. Ha az utóbbi években a még mindig gazdaságilag és katonailag legerősebb állam. az USA elnöke a multilateralizmust megkérdőjelezi, akkor végső soron az eddig úgy-ahogy funkcionáló világbéke válik kérdésessé.

A lépésről lépésre kialakuló, fejlődő EU-t nézve is azt tapasztaljuk, hogy a tagországok a hagyományos és aktuális érdekkülönbségeiknél, potenciális konfliktusaiknál előbbre valónak tartották a közös érdekeiket és az így létrehozott és fejlődő szervezet javára hajlandóak voltak szuverenitásuk egy részét feláldozni. Ez sem tekinthető másnak, mint szivárványkoalíciónak államok és pártcsaládok között. Hogy ez sem megy torzsalkodások nélkül, sőt most éppen a Brexit, vagyis egy tagország kilépése került előtérbe, az nem szorul itt kifejtésre.

Az utóbbi évek - amelyek egyik fő jellemzője a hagyományos elitek bizalomvesztése a választók szemében - minden eddiginél látványosabban mutatják meg, hogy a korábbi kétpártrendszerek domináns pártjai mindigis valójában széles belső koalíciók voltak, ahol pedig korábban is sokpártrendszer volt, ott a kormányzás csak (gyakran ingatag) koalíciók formájában volt lehetséges. Mindezek fényében a mai magyar ellenzéki összefogás nem tűnik annyira egyedinek és sajátosnak.

Az összefogás-problematikának a következő években számunkra talán legfontosabb területe az EU jövőjének alakulása lesz. Sokan (nagytőkések, tábornokok, politikusok, értelmiségiek) felismerték azt, hogy a nagyhatalmak versenyében Európa csakis akkor tud valamrnnyire is tényező lenni, ha a jelenleginél sokkal erősebben integrálódik. Ennek azonban eddig nem volt realitása, mert egyes tagországok (élükön Nagy-Britanniával) hallani se akartak az EU "mélyítéséről". Most a lehetőség és a kényszer gyakorrlatilag is napirendre tűzi ezt a kérdést. Ám most kell szembenézni azzal, hogy az integráció fokozását kívánók között milyen változatos, egymást kizáró konkrét elképzelések vannak. Ezért csak akkor lesz az EU reformjából valami, ha fontos tényezők záros határidőn belül megkötik a maguk szivárványkoalícióját és az működőképesnek is bizonyul- beleértve annak a lakosság számottevő része által való elfogadottságát is. Egy ilyen koalíció meg tudja találni azokat a jogi formulákat is, amelyek "felülütik" az integrációt ellenző tagországok ellenállását. Az erősek kialkudott, de azután kellő eréllyel képviselt koalíciója nélkül azonban az EU de facto bukásra van ítélve.

Stigmatizálható-e morális pánikként a zöld gondolat ugrásszerű terjedése?

A Római Klub 1972-es első jelentése, A növekedés határai című dobta be a köztudatba, hogy tossz úton járunk, amely környezeti katasztrófába vezethet. Hatását nem nevezhetjük pusztába kiáltott szónak, minthogy egyfelől sok írás jelent meg róla és ezáltal fő gondolatai széles kört elértek, másfelől különféle zöld mozgalmak, pártok alakultak világszerte, amelyek ezt a problematikát a legfontosabbnak nevezve sok helyen parlamenti képviselethez is jutottak. Igazi áttörést azonban nem tudtak elérni. Ha most - fél évszázad múltán - a világra tekintünk, azt kell mondanunk, hogy számos nemzetközi egyezmény, a negatív hatásokat korlátozni, csökkenteni kívánó törvény, rendelet ellenére a globális felmelegedés és egyéb negatív környezeti ártalom tekintetében közel ott tartunk, mint ha a probléma felismerése és a sok erőfeszítés elhárítása érdekében meg se történt volna.

Nem lévén a tematika egyik részének szakembere sem, alighanem csak arra kell felhívni a figyelmet, mennyi érdek szól a hatékony zöldpolitika érvényre jutása ellen. Az egyik póluson a nemzetközi és nemzeti nagytőke és nagybirtok érdekeit találjuk, akiknél a növekedési és profitnövelő késztetés adott esetben keresztülgázol minden zöld megfontoláson. A másik póluson a fogyasztót és egyben választópolgárt látjuk, aki mind napi életvitelét, mind életcélját a növekedés elvárása jegyében fogalmazza meg és e tekintetben árgus szemekkel figyeli, hogy pozíciója nem romlik-e abszolut, vagy legalábbi másokhoz viszonyított értelemben. Sőt, ha megtakarításai vannak, azokat is igyekszik a gazdagok mintáit követve befektetni. A két pólus közé szorulva a politikai osztály érthető módon elsősorban a növekedést mérő statisztikák és tőzsdei mutatók alakulását követi figyelemmel, lévén ezen mérik sikerét és ez okozhatja bukását. Ilyen formán a környezeti kérdésekban mutatott aktivitás csak dísz lehet a ruhán, vagy jobb esetben önigazolási próbálkozás.

Ebben a helyzetben a fenyegető környezeti katasztrófától való félelmet könnyedén előzi a recessziótól, a pénzügyi krachtól, a terrorizmustól vagy a migrációtól való félelem, különösen ha azok önkényes magyarázataival felnagyítják és bűnbakképzéssel vulgarizálják ezeket a problémákat.Ezzel szemben a kevésbé kézzelfogható formában  jelentkező környezeti veszélyeket egyrészt bagatellizálják a másban érdekelt körök, másrészt minden lehetséges eszközzel megpróbálják hitelteleníteni magát a jelenséget és annak különféle szószólóit.

Ilyen formán a környezet problémáinak akkor és csak akkor van esélye az agenda élére kerülni, ha ezt a kérdéskört a pánik emeli a többi probléma fölé. Ez utóbbi kialakulásának két előfeltétele van. Egyrészt olyan, tömegek által közvetlenül érzékelhető bajokra (elviselhetetlen hőhullámok, komoly tengerszintemelkedés, ivóvízhiány, lakott területek tömeges lakhatatlanná válása), ami ezt a kérdéskört a távoli és hiptetikus státusából átviszi a konkrét és közeli szférába, másrészt olyan politikai- és médiaképviselet, amely harci helyzetet teremt a környezetre, illetve a régi típusú növekedésre koncentráló életforma, jövedelemtermelés, politika és propaganda között. Természetesen a harci helyzet "katonái" nem szorítkoznak szigorú és cáfolhatatlan tudományos eszköztárra - ennek megkövetelése erősen társadalomidegen lenne. Érzelmeknek és mintáknak is komoly szerep jut. Ha nem tévedünk, ennek a fordulatnak az előjeleit látjuk napjainkban. S ha a régi paradigma képviselői és haszonélvezői, akik a maguk oldalán nem riadtak vissza a tudatos pánikkeltéstől a környezeti ptoblémák előtérbe helyezését morális pánikkeltésnek minősítik, azon  nincs mit meglepődni. Ez is a kialakuló harc része.