2013. január 31., csütörtök

Ciklusokra várva (2)

Bizonyos értetlenség fogadta előző bejegyzésemet: ugyan, miért várnának a gazdaság szereplői ciklusokra és egyáltalán, miért fontos ez a kérdés? Érdemes tehát rövidre zárni a problémát.

Minden komolyabb befektetési döntés a - tudatosan, vagy kevésbé tudatosan - a jövőre vonatkozik. Arra, hogy mi fog történni a gazdaságban, illetve, hogy hogyan fog dönteni a többi piaci szereplő. Természetesen a döntések nagy különbségek vannak az időtávban és az akció természetében. A pénzpiaci forró tőke napokban gondolkodik, a nagyobb szabású beruházási döntések években, évtizedekben. A várható hozamok azonban nem illeszkednek az időtávhoz, ezért a hosszútávú elköteleződések nem élveznek előnyt a rövid távúakkal szemben. Ezt csak részben kompenzálja az, hogy a nagyobb léptékű döntések is jobbára hitelekből valósulnak meg, olyan papírok révén, amelyeknek a forgalma folyamatos már a projekt elkészülte előtti időszakban is. Mégis a nagyobb beruházásokhoz ma is nagyobb - valódi vagy vélt - előrelátásra, hosszabb távú bizalomra van szükség.

Ugyanakkor működik a döntési kényszer is: rengeteg olyan tőke, megtakarítás, vagyon halmozódott fel nagy és kis tételekben egyaránt, amely a napi fogyasztás szempontjából "felesleges". Ezért valamit "kell" kezdeni vele.

Mindezt a jövőre vonatkozó döntés - tömeget keretbe foglalja egy uralkodó általános feltételezés a gazdaság működésének természetéről. Az elmúlt hosszabb periódusban az állandó növekedés volt az általános feltételezés. Az időnkénti zavarok domináns magyarázatául pedig a "buborék"- elmélet szolgált. E szerint a piac szereplői túlbecsülték egy-egy gyorsan fejlődő piaci szegmens perspektíváit (pl. a gyorsan fejlődő technológiai, ezen belül informatikai részvényekét,  a magánlakás építését, vagy a pénzügyi derivatívumokét) és ezek túlfutottak a realitásokon - ez volt a buborék. Ennek kipukkadása okoz veszteségeket a szegmens különféle szereplőinek, de maga a nagy egész hamar visszazökken a normál fejlődés trendjébe.

A 2008-as válságot nem sikerült a buborék - elmélettel magyarázni és nem lehetett a pénzügyi szektor üzemzavarának se minősíteni. Sokarcú és makacs a válság és csak nem akar véget érni. Nem segített megértésében azok aggodalma, akik eleve W alakú válságot diagnosztizáltak - prognosztizáltak, mert az sem írja le a tényleges fejleményeket. A piaci spontaneitásban hívők mellett előtérbe kerültek azok a közgazdák és döntéshozók, akik a monetáris politikákban és az állami - nemzetközi szabályozásban látják a kibontakozás kulcsát, a kizökkent idő helyretolásának eszközét. Ám ezen az úton sem alakult ki meggyőző konszenzus. Ad hoc válságkezelés folyik.

Ha a különféle szereplők immár nem hisznek az általános növekedés folytatódásában, még mindig megnyugtatóbb visszatérni a már meghaladottnak vélt ciklikusság - elképzelésekhez, mint megmaradni a teljes bizonytalanságban a jövőt illetően. Ennek megfelelően várnak kormányok és óriásvállalatok, kisbefektetők és munkanélküliek a konjunktúra visszatérésére, függetlenül attól, hogy van-e befolyásuk a dolgok alakulásának nagyléptékű befolyásolására, vagy nincs.

2013. január 30., szerda

Ciklusokra várva

Az egyes ember is, meg a nagyobb embercsoportok is akkor érzik magukat relatíve biztonságban, ha a külvilágot valami egyszerű kép, forma, metafora alapján értelmezhetik. Hosszú évszázezreken keresztül  domináns forma volt a ciklusosság. A napok, a hónapok, az évek ismétlődése közvetlen élmény is volt és meg is határozta az élet teendőit és fordulatait. A nappaloknak és éjeknek éppúgy meg volt az életet szabályozó rendje, mint a tengereknél a holdhónapnak. Az év meg a mezőgazdálkodás számára határozta meg a vetés és az aratás, valamint a közbenső munkák idejét. Természetesen voltak jobb évek és rosszabbak, áradások és aszályok, de bízni lehetett abban, hogy a szerencsétlen éveket hamarosan szerencsés követi majd.

Ahogy a gazdasági fejlődés során a modernitás egyre inkább elszakadt az agráriumtól, úgy a természet ciklusosságának meghatározó szerepe is csökkent a városlakók számára. Nem mintha az élelmiszer - árak nem maradtak volna az élet fontos tényezői, de a helyi termés ingadozását a raktározás és az export - import fejlődése tompítani tudta. Ám a meghatározó gazdasági ág, az ipar is a ciklikusság jegyeit mutatta. Időnként válságokat produkált, amelyek során gyárak tönkre mentek, de amelyeket igazán a munkások és általánosabban a szegények szenvedtek meg. Míg a természet ciklikusságának a "gazdáját" nem a földön keresték és csak imákkal és ajándékokkal próbálták befolyásolni, a válságokért lehetett a tőkéseket okolni. Bár bőséggel születtek elméleti magyarázatok a válságok szükségszerűségéről, bizonyos pozitív szerepéről, sőt elméleti agyak az ismert ciklikus válságok mögött nagyobb időtávú ciklusok létét is felismerni vélték, a kiszolgáltatottakban erősödött a vágy a ciklusmentes fejlődés és a biztos gyarapodás iránt. Ezt ígérték a szocialista mozgalmak.

A gazdaság nemzetköziesedésével a válságok is szinkronizálódtak és az 1929 - 32 -es világválság tömegpánikot okozott és felvetette a szabad piaci rendszer fenntarthatóságának kérdését. Az a válság is "elmúlt" és máig tart a vita a közgazdászok között, hogy vajon az is egy sajátos ciklikus válság volt, vagy pedig leküzdése kizárólag a világháborús készülődésnek és magának a világháborúnak "köszönhető"-e. A háború egyik győztese a piactagadó Szovjetúnió volt, amely egzisztenciális kihívást jelentett a győztes piacgazdaságok számára:nem engedhetik meg maguknak a szokásos válságokat. Ki is alakultak olyan makrogazdasági eljárások, amelyek a kesztyűt felvéve a növekedést állították a középpontba. A közfelfogás is átalakult és a ciklikusság helyett egy másik egyszerű formában, a többé- kevésbé lineáris fejlődésben értelmezte maga körül a világot. Az ipar dominanciáját az egyre komplikáltabb szolgáltató szektorok váltották fel. Ennek kétévtizedes sikere ugyan felébresztette az aggódást a "növekedés határaival" kapcsolatosan, de ez nem ellensúlyozta az alapvető optimizmust, ami a modern gazdaság térbeli kiterjedése mellett az innovációra, új fogyasztási szerkezetre és alakuló életformára, a technológia folyamatos fejlődésére, a hitel- és biztosítási rendszer expanziójára alapozta a további növekedéssel kapcsolatos optimizmusát. A "fenntartható fejlődés" gondolatának terjedése megmaradt a szándék és a remény szintjén.

A piacgazdaságok magabiztosságát növelte a szovjet versenytárs bukása és a kínai versenytárs alakváltozása. Így az időnként és speciális formában jelentkező válságok megmaradhattak az általános érzékelési küszöb alatt. Áttörést jelentett azonban a 2008-as, eleinte pénzügyi formát mutató válság: ezt a köztudat válságnak tekintette a maga kézzelfogható következményeivel együtt. Az erős gazdasági szereplők, mindenekelőtt a fontos államok kormányai arra emlékeztek, hogy ilyenkor (szemben a kiinduló ponttal, a Lehmann - testvérek csődbe engedésével) nem lehet kíméletlen kinnlevőség - behajtás politikáját folytatni, mert az látványos összeomláshoz vezet, hanem valamilyen anticiklikus monetáris politikát is kell folytatni. Így az elmúlt éveket a rossz adósságok és a rossz adósok, valamint a kockázati szempontból reálisan meg sem ítélhető pénzügyi konstrukciók megrendszabályozásának kísérleteit egyidejűleg a monetáris lazítás jellemezte.

A makacsul véget érni nem akaró válságot (amely csak kisebb- nagyobb alakváltozásokat és enyhüléseket hozott) az utca emberétől egészen  a legmagasabb gazdasági és politikai körökig a majdani fellendülés reménye kísérte- kíséri. Vagyis a ciklikusság, ami a mostanában véget érő történelmi korszak kiinduló pontján maga volt a mumus, immár a reményforrás szerepébe került. Mert hát - mondja a közhely - semmi se tart örökké, minden válság véget ér, és fellendülés követi. Ezért a megélénkülés minden jelét újra és újra nagy remények kísérik.

Különösen így van ez a recessziónak becézett válságban élen járó Magyarország esetében, amely komoly GDP visszaeséseket produkál. A kormányhatalom a nemzetközi világrend átalakulása során élenjáró szerepet jósol magának és unortodox módszereitől csodás fellendülést remél. Igaz, máskor meg a jólét és jóllét fogalma körüli tintafelhő - kibocsájtással próbál kellő homályt teremteni a benne bízók körében. A különféle ellenzékiek pedig a kalandor, útonálló politika leváltásától remélik a gazdasági konszolidációt és a mérsékelt fellendülést. Változatlan, vagy pláne javuló nemzetközi környezetet feltételezve erre alapos okuk van.

Valójában a jövőbe nem láthatunk. Munkahipotézisként a pesszimizmus nyilvánvalóan semmi haszonnal nem jár. Az óvatos optimisták a rövid ciklusok logikájának megváltozott eszköztárú, gazdaságföldrajzilag módosuló visszatérésével kalkulálnak. A még óvatosabb optimisták pedig azzal, hogy a tudomány és a technika ugráspont - jellegű fejlődése egy új, felfelé ívelő hosszú ciklust indít el.

2013. január 27., vasárnap

Párbeszéd helyett perbeszéd

(Egy rövid posztom a Fb.-on)

A magyar politikai élet abszurditása, hogy az alapvető műfajává a perbeszéd vált. Az éppen szídni akart másik politikai erővel szemben reflexszerűen az ügyész vádbeszéde vált mintává mind formai, mind tartalmi szempontból. Annak is a keleties, az igazsággal és a mértékkel nem törődő fajtája. Ezt nem csak az antagonisztikus ellenfeleikkel szemben használják, hanem esetleges jövőbeni szövetségesükkel szemben is, vagy olyan személyekkel szemben, akiktől az adott pillanatban el akarnak határolódni. Ha nem mennek sürgősen ezek az önjelölt ügyészek leszoktató tanfolyamra. vagy társaik nem utasítják őket erélyesen rendre, saját politikai sírjukat ássák meg vele, mert a mai Visinszkijek ebben jobbak náluk.

2013. január 25., péntek

A "trianonozás" - rosszhiszemű blöff

A Horthy- korszak Trianon és a revíziós gondolat jegyében élt. Ezt utólag minősíthetjük sokféleképpen, de két tényt meg kell állapítani. Az egyik, hogy az új határok rákényszerítése az országra friss seb volt széles tömegek számára, továbbá gyakorlati intézkedések sorát követelte meg az, hogy az ország működőképes legyen az adott határok között - bármit is hoz a jövő. A másik, hogy az uralkodó körök szilárdan hittek a közeli jövőt illetően a határrevizió lehetőségében és ennek széles tömegek is hitelt adtak.

A folytatás ismeretes, még rövid összefoglalásra sincs szükség ezzel kapcsolatban. Elég az államszocializmusok összeomlását közvetlenül megelőző helyzetre utalni. Az "utódállamokban" nem tartották be a békeszerződésekben is előírt méltányos kisebbségpolitikát, hanem e helyett - erősebb, vagy kevésbé erős - beolvasztó politika, a nemzetiségi területeket érintő telepítéspolitika folyt és a diktatúrák megfélemlítették a kisebbségeket. A "szocialista országok" erősen korlátozták a szabad utazás jogát, így az országhatár még a szomszédos településeket is elzárta egymástól. Magyarországon pedig a határon túliak problematikájának nyilvános emlegetése adminisztratív akadályokba és/vagy tabukba ütközött. Több, mint érthető, hogy a diktatúrák meggyengülésével majd megdőlésével az elfojtott problematika nagy erővel a felszínre tört.

Határainkon több szövetségi állam is felbomlott. Ebből egyesek Magyarországon azt a hibás következtetést vonták le, hogy megnyílik a területi revízió lehetősége is. Mára azonban már világos, hogy az európai béke alapja változatlanul a határok külső sérthetetlenségén nyugszik. Ami változás a régióban történt, az a felbomló szövetségi államokon belül zajlott le és nem érintette azok külső határait. Ezt minden épeszű ember befejezett tényként tekinti.

A rendszerváltások minden határainkon túli országban azt hozták magukkal, hogy a magyarok - az addigi nemzetiségi sérelmeik hatására - nemzetiségi pártokba szerveződtek, így próbálták választóik érdekeit az országokon belül érvényesíteni. Hogy mit értek el a magyar pártok harcban és milyen változások azok, amiket az - ilyen, olyan - demokratikus átalakulás maga hozott magával, illetve abból következik, hogy az egész régió az Euro - atlanti rendszerbe és ezen belül az EU -ba igyekezett, illetve igyekszik betagozódni, azt nehéz szétszálazni. Ezen túlmenően ez országonként és kormányzati periódusonként is különbözött. A ma is fennmaradt problémák, illetve a tehetetlenség okozza, hogy (talán egy kivétellel) a szomszédos országokban változatlanul magyar pártok igyekeznek megszerezni az ott élő magyarok voksait. Ezek a pártok nyíltan soha se vetették fel a határrevízió igényét. Helyette az országukon belüli területi elvű autonómia a deklarált törekvésük, de ez a követelés meddő maradt, mert az országok egyike sem folytat általános decentralizációs politikát, amibe a nemzetiségi területi autonómia belesimulhatna. Ám e magyar pártok részéről is legalábbis kétszívű a területi autonómia követelése, mert választóik számot tevő része a szórványmagyarsághoz tartozik. Ráadásul az eltelt több, mint 20 év a maga migrációs, asszimilációs és egyéb politikai fejleményeivel amúgy is átszabta a kiinduló állapotok "térképét".

A szomszédos országokban élő magyarok világában önálló dimenzió az anyaországgal való kapcsolat. Egyéni szinten ezt a pénz átválthatósága, a szabad utazás lehetősége és az áttelepülés - ha nem is mindíg síma - lehetőségének megteremtése megoldotta. Kollektív szinten a magyar állam támogatja a határokon túli magyar oktatást és kultúrát, szervezeteket és egyházakat - ha nem is mindig a felfokozott igények szerint. Ezen túl a magyar politikában állandó vitatéma volt a határon túli magyarok és a magyar állam közötti kapcsolat intézményes megerősítése előbb a "magyar igazolványokkal", később az állampolgárság megadásával a kintieknak, legutóbb pedig a magyar választójog megadásával a határokon túl élő magyar állampolgárok számára. Ezt itthon pártpolitikai csatározás kísérte, melynek következtében a magyar politikai megosztottság exportja is végbement a szomszédos országok magyarjaihoz. Ennek a végére azonban láthatólag pont kerül: a magyar ellenzékiek kinyilvánították, hogy ma már tényként elfogadják a határon túl élők magyar állampolgársághoz és választójoghoz jutásának legitimitását - amit korábban elleneztek.

Úgy gondolhatnánk, hogy ezek után a "trianonozás" elveszti létalapját a magyar politikában. Ez azonban koránt sincs így. A szimbolikus szférában nyilván változatlanul jelen lesz. Ennek korábban legelterjedtebb eszköze a "Nagymagyarország" matricák felragasztása volt a gépkocsik hátuljára, ami minimum mementó és a szomszédoknak vörös posztó volt, de egyeseknél revíziós ábránd kifejezése is lehetett ez a gesztus. Ám ami ennél sokkal súlyosabb, az a magyar hatalom szimbolikus politizálása, ami már az Alaptörvényben rögzítést nyert azzal, hogy az 1944 márc. 19-ét megelőző állapotot tekintik legitimnek, amihez a maguk államjogi folytatását kötik. Ezt kívánja vizuálisan is aláhúzni az a projekt, amely a Parlamentet körülövező teret az akkori állapotába kívánja visszaépíteni. Mit is jelent valójában az akkori állapot? A Trianon részleges revíziója után kialakult helyzetet! Kódolt nyelven tehát : irredentizmust. Természetesen nem mondhatjuk, hogy az Orbán - rendszer ténylegesen területi revízióra törekszik. Sőt, számos intézkedése épp a határon túli magyarok áttelepülését segíti. Viszont politikájának létalapja a revíziós törekvések lebegtetése mind képlékeny önazonosságuk miatt, mind pedig egy ködevő"  szavazórétegének "jóllakatására". Miközben tudniuk kell, hogy a határrevíziónak esélye sincs - a gyakorlatban nem is próbálkoznak vele.

2013. január 23., szerda

Hálózat (2)

Parazsat gyűjtött a fejére decemberben a kormány a brutális, rengeteg érdeket sértő, átgondolatlan intézkedéseivel a felsőoktatás világában. A parázs lángra kapott, mindenekelőtt a semmiből előbukkanó, de igen hatékonyan harcoló (hallgatói, oktatói, majd középiskolás) hálózatok révén. A kormányzat megijedt, kitért a konfrontáció elől. Egyes kérdésekben (a nevetségességet is vállalva intézkedései és a kommunikáció kuszasága miatt) visszavonult, azóta pedig igyekszik megosztani a vele szemben álló "frontot" és elterelő hadműveletekkel a lényeges céljait kerülő úton valósítani meg. Minthogy közben az idő is telik, megszűnik az a koincidencia, ami a felháborodást decemberben elemi erejűvé tette. Erre épít a hatalom. Még egy dologban következetes: a hálózatokat kihagyja minden - valódi vagy kamu - egyeztetésből.

Ez utóbbival - szándékaival ellentétben -  segíti is a hálózatokat, hogy azok megőrizzék eredeti , valóságos karakterüket. Hiszen ha tárgyalófelek lennének, az tőlük idegen szabályokhoz való alkalmazkodást is jelentene, továbbá valamennyire állandó tárgyaló személyeket, s ezáltal elveszítenék legfőbb sajátosságukat: a képlékenységet, alkalmazkodóképességet, kiismerhetetlenséget. A hálózatok decemberben egy nagy konfrontáció során találtak magukra, ezért - nem meglepő módon - a vizsgaidőszak elmúltával ismét nagy akcióra készülnek. Meglátjuk, milyen sikerrel.

A lényeg azonban valójában nem ez. A gerilla harcmodor igazi terepe nem a nagy csata, hanem azok a váratlan, mozgó akciók, amelyek nem hagyják a "megszálló csapatokat" kedvükre berendezkedni. Márpedig a kormány centralizáló, minden egészséges kezdeményezést és igényt elfojtani akaró, autonómiaellenes és pénzelvonó felsőoktatás-politikája és államosító, uniformizáló és avítt ideológiát oktrojáló középiskola-politikája folyamatosan fogja a különféle rendű és rangú konfliktusokat előállítani mind helyi, mind országos szinten. Ha a hallgatói (és részben az oktatói) hálózatok megtanulnak ezekre a konfliktusokra gyorsan és változatos formákban reagálni, akkor tartósan komoly erővé tudnak válni. És minden konfliktusban meg fogják találni a különféle alkalmi  szövetségeseiket is, akik az adott konfliktus szenvedő alanyai.

Eltávolodva az oktatástól mint témától, ha a  diákhálózatok tartós szereplőivé válnak a kisebb-nagyobb konfliktusoknak és megtapasztalják a civil aktivitás erejét, akkor (a már eddig is irreverzibilis módon megszületettnél izmosabb)  új generáció tűnik fel Magyarország társadalmi - politikai térképén, amely különbözik minden előzőtől és amelynek társadalomformáló hatását a jövőt illetőleg aligha lehet kétségbe vonni vagy túlbecsülni. Már csak azért sem, mert az idősebb generációk megfogalmazatlan vágyaira, a hiányból származó rossz érzéseire is rezonál az, amit ez a friss erő megvalósít - ha bírja kitartással és kreativitással.

2013. január 22., kedd

Egy közvéleménykutatás margójára

A professzionális közvéleménykutató intézetek havi rendszerességgel közreadják felmérésüket a polgárok politikai véleményeiről. Abból rutinszerűen a pártok támogatottságát szokta a média kiemelni, valamint azt, hogy hogyan alakult a pártot választani tudók, illetve a szavazni menni akarók aránya. főcímként meg mindenki azt emeli ki ezekből a számokból, amit jónak lát.

Ezzel szemben van az Ipsos most közzétett eredményei közt egy olyan megállapítás, ami alighanem fontosabb, mint a szokásosak: a választók 53 százaléka a következő választások után kormányváltást szeretne, 21 százalékuk viszont a Fideszt látná szívesen még négy évig. Ez pedig perdöntőnek látszik abban a tekintetben, hogy van-e kormányváltó hangulat, vagy nincs.

Ehhez képest alárendelt jelentőségű, hogy az elégedetlenek közül ma mennyi szavazna a mai parlamenti pártok valamelyikére. Egyrészt még alakulhatnak más pártok is, másrészt a sikeres kampányukkal a jelenlegi ellenzéki pártok is megszólíthatnak több elégedetlent. Természetesen közben a Fidesz is megpróbálhatja növelni a támogatottságát.

Sok minden történhet még a következő év során. De aki jól érti és komolyan veszi a jelenlegi helyzetről számot adó legfőbb adatot, az lépéselőnyhöz juthat.

2013. január 19., szombat

Magyarország kilépett a liberális konszenzusból

Ezt, mint közismert tényt Schöpflin György, a Fidesz Európai Parlamenti képviselője mondta a Klubrádiónak adott interjujában 2013. jan. 18.-án. Azt fejtegette, hogy a demokrácia - fogalom folyamatos változásban van, így nem azonosítható azzal a liberális konszenzussal, amit az ennek alapján álló hatalmak rákényszerítettek a jobboldali és a kommunista diktatúrák után az európai integráció felé orientálódó országokra.Megállapítja, hogy a Nyugat-európai országok politikai életében általában ez a konszenzus ma is életben van.Ezért kelnek ki különböző pártcsaládokhoz tartozó EU biztosok egyes magyar jelenségekkel szemben - szerinte helytelenül. Önmagát konzervatív liberálisnak minősíti, és azt mondja hogy abban a frakcióban, ahol ő az EU parlamentben ül, egyaránt vannak olyanok, akik változatlanul fenntartják a liberális konszenzust és vannak olyanok, akik kiléptek belőle.

Ha Magyarországon normális viszonyok lennének, ebből az interjúból hatalmas politikai- és médiabotrány kerekedett volna, ami aligha állt volna meg a határainknál. Ma nem lesz, mert ezt vádként már sokszor és sokan leírták az Orbán - féle hatalommal szemben, így a "beismerésben" semmilyen újdonságot nem találnak. Azt sem fogja senki feszegetni se itthon, se külföldön, hogy akkor miféle eszmei- és értékközösséget képvisel az Európai Unió, amelyre gyakran történik hivatkozás.

Így itt sem megyek túl az interjú legfontosabb elemei ismertetésén, mert értelmetlen dolog tejfoggal kőbe harapni.

2013. január 18., péntek

Versenyfutás az idővel

Magyarország helyzetéről két, egymással gyökeresen ellentétes kép van forgalomban. Az egyiket Orbán és köre terjeszti: sikerült rendbe hozni az ország gazdaságát, kiszabadítani azt a nyugati függésből és máris kezdődött az "aratás", az életszínvonal emelkedése. A másikat a minden rendű és rangú politikai ellenzéken kívül a hiteles közgazdászok és a külföldi elemzők "terjesztik" és a statisztikai adatok is ezt támasztják alá: katasztrofális volt a kormányzat gazdaságpolitikája, Magyarország a "fundamentumok" tekintetében leszakadt még a szomszéd országoktól is és semmi remény érdemi gazdasági növekedésre, ha ez a kurzus folytatódik. Az ország fizetőképességének várható alakulásáról már nem ilyen sarkosan eltérő a vélemény.Mindkét irányzat kulcsszerepet tulajdonít annak, hogy a következő hónapokban milyen lesz a pénzpiacok hangulata és gyakorlata.. A kormányoldal arra az esetre, ha romlana a pénzkínálat feltételrendszere, csak újabb nehézségeket helyez kilátásba. Mindenki más katasztrofális helyzetet.

A külső piacok, mindenekelőtt a forró pénzek viselkedését senki sem előrebecsülni, sem érdemileg befolyásolni nem tudja. A kormányzat arra a reményre játszik, hogy ilyen erősen negatív fordulat nem következik be, de ha mégis, akkor már előre bizonygatja, hogy abban ő vétlen, kivédhetetlen (és részben szándékosan rosszindulatú) külső tényezők okozzák a bajt. Mindazok, akik a kormány felelősségét elsődlegesnek tartják abban az esetben, ha Magyarországot ennyire súlyosan érintenék a negatív hatású külső fejlemények, nem állítják bizonyosságként, hogy ilyen fordulat a közeljövőben be is fog következni. Csak azt, hogy előbb - utóbb szükségképpen. Vagyis ma nem lehet megmondani, hogy a választópolgárok azon részét, akik ma valamennyire bíznak Orbán kormányzásában, éri-e sokk a választásokig, az milyen mértékű lesz, ha lesz és hatni tud-e ilyen körülmények között Orbánék külföldre és a bankokra mutogatása.

Ennek megfelelően 2013-ban két politikai forgatókönyv - családra érdemes számítani Magyarországon. Ha továbbra is kitart a forgandó szerencse Orbán hazárdjátéka mellett, akkor ez a politikai tábor a jelenlegi formájában 2014-ig megmarad és kerül a választásokon többségi, vagy erős kisebbségi pozícióba. Természetesen az Orbán rendszer teljes alkalmatlansága, folytathatatlansága a nem is olyan távoli jövőben mindenképpen kiderül.De ez áthúzódhat a választások utáni időre is.A másik forgatókönyv szerint az "igazság pillanata" már 2013-ban eljön és a választásokra ennek ismeretében kerül sor. Ebben az esetben az Orbán - csoport megsemmisítő vereséget is szenvedhet.

A különféle ellenzéki erőknek ezek szerint a közeljövő gazdasági fejleményeit illető kétféle forgatókönyv - családdal célszerű párhuzamosan számolni. Ennek megfelelően lehetőségként szerepel a nagyarányú választási győzelem, a kisarányú győzelem és az olyan vereség is,amelynek révén az ellenzék a jelenleginél lényegesen erősebb pozícióba kerül. Érthető, hogy ilyen bizonytalan körülmények között a magukat egyérteműen ellenzékiként definiáló erők ugyan szóban hitet tesznek az összefogás mellett, de a valóságban sokfelé tartó ilyen - olyan törekvésről hallunk köreikből.Ebben a kontextusban értelmezhető az LMP ma domináns szárnyának politikája is: egy nem elsöprő parlamenti győzelem utáni helyzetben mód nyílhat számukra a "mérleg nyelve" szerepre, ami eddig realitást nélkülöző abszurd politikának bizonyult.

Az ellenzék számára még bonyolítja - bár más szempontból le is egyszerűsíti - a helyzetet, ha a kormányváltás csak lehetőség, nem pedig nagy valószínűséggel várható esemény. Ebből ugyanis az következik, hogy az Orbán - rendszer bírálata kell, hogy a politizálásuk fő vonulatát adja, amit csak kevés választ el a negatív kampányolástól. Ez önmaga politikai pozicionálásának az az alapja, amely minden lehetséges verzióban hasznosul és ha ezzel mennél több szavazatot lehet szerezni, az a mai ellenzék jövőbeni erejét nagyban megnöveli.A negatív kampány egyébként arra is jó, hogy az Orbántól megörökölhető helyzetet olyan súlyosnak mutatja, amelyből gyors, a lakosság többsége számára érzékelhető javulást nem lehet, de nem is kell ígérni. Nem csak gazdasági tekintetben igaz ez. Ez világítja meg azt is, hogy Orbánnak egy más parlamenti leosztás esetén sem lehet racionálisan, ésszerű kompromisszumokkal együttműködni.. Természetesen pozitív üzenetre, a demokratikus Magyar Köztársaság újjáalakításának, a normális, növekedést és foglalkoztatást biztosító piacgazdasági viszonyoknak, a szociális kérdések másfajta kezelésének meghirdetésére mindenképpen szükségük van. De nem ugyanaz, ha úgy gondolják, hogy ezt a programot nekik teljes felhatalmazással végre is kell hajtani, vagy ha szerepe mindenekelőtt a kontraszt felmutatása a ma és egy jobb jövő között.Ennyiben indokolt is az ellenzéki együttműködés szervezeti kialakításában, a közös program kidolgozásában bizonyos lassítás, hogy közben kiderülhessen: melyik forgatókönyv megvalósulásának nő a valószínűsége és melyiké csökken.

A politikai erők versenyfutása az idővel nem csak a magyar gazdaságot érő hatások szempontjából releváns megközelítés. Mind az USA-ban, mind az EU-ban jelentős belső konfliktusok vannak, amelyek kimenetele sok mindenre kihat. Orbán évek óta hivatkozik ezekre, bár nehezen látható be, hogy mi lenne az a fejlemény, ami hungarocentrikus rendszere számára előnyöket hozna. Az ellenzéknek azonban létérdeke, hogy folyamatosan figyelje az euro - atlanti fejleményeket és politikájával annak dominanciára jutó tendenciáihoz kapcsolódjon.

2013. január 16., szerda

Értelmiség és politika - itt és most 3 1/2

Nem akarom megismételni, amit legutóbb erről a témáról írtam :

2012. NOVEMBER 10., SZOMBAT

Értelmiség és politika - itt és most (3.)


-inkább sajnálattal megállapítom, hogy minden, amitől akkor tartottam, bekövetkezett.

Különösen, ami Bajnai személyét illeti. Ő korábban úgy vállalta a miniszterelnöki posztot, hogy hangsúlyozta: nem vált politikussá abban az értelemben, hogy nem szándékszik választásokon indulni. Ezt akkoriban az értelmiség megfelelően kezelte, Talán egyetlen gesztusán akadtak fel, amikor a kormányváltáskor Orbánt demokrataként titulálta. De annak akkor már különösebb jelentősége nem volt.

Annál inkább előjöttek a problémák vele kapcsolatban, amióta tavaly okt. 23.-án ismét sorompóba lépett - ezúttal már vállaltan politikusként. Megörültek ugyan annak, hogy a demokratikus ellenzék játéktere megnövekedett az ő szerepvállalásával, de változatlanul az értelmiségi politizálás partikuláris szemüvegén át figyelték és kommentálták minden megszólalását és cselekedetét. Sem arról nem vettek tudomást, hogy Bajnai, mint a nemzetközi elit által ismert és becsült szereplő egyszerre játszik a hazai és a nemzetközi "színpadon", így mondatai egy része elsősorban a külföldiek Magyarország - képét veszi figyelembe, valamint az ő Magyarországgal kapcsolatos jövőbeni elképzeléseit, sem pedig arról, hogy a magyar ellenzéki politikának van egy olyan "terepe", ami - vizilabdás hasonlattal élve - a víz alatt folyik. E sportágban nem értjük a víz felett látható akciókat és a játékvezetői  ítéleteket, ha nem vesszük tudomásul, hogy mi minden történik a víz alatt.

Félő, hogy a Bajnai tevékenységét folyamatosan kísérő szemellenzős értelmiségi beszólások (amiknek persze visszhangja lehet nem értelmiségi politizáló körökben is)  elgáncsolhatják, ellehetetleníthetik azt a szerepet, amit ő, és csak ő tölthet be a magyar demokratikus ellenzék választási készülődésében.  Ami nem teljesen azonos ugyan a miniszterelnök-jelölti szereppel, de nem is zárja ki azt.

2013. január 15., kedd

A nemzetközi helyzet fokozódik

Az ismert, parodisztikus magyar filmben ez a bárgyú mondat a nemzetközi feszültség fokozódását jelentette, ami egy volt a hidegháború éleződésével, azzal, hogy egyre közelebb vagyunk egy harmadik világháborúhoz. Most természetesen ilyesmiről szó sincs. Arról viszont igen, hogy a kooperációs hajlandóság csökken és ezzel a viszonyok áttekinthetetlensége fokozódik.

A tavalyi évet sokan nevezték különösen kockázatos évnek. Ezt támasztotta alá az amerikai elnökválasztási harc, a kínai garnitúraváltás esedékessége, az EU válsága, amiben a déli peremországok államcsődje formájában az euro, mint pénz fennmaradását is félteni lehetett, továbbá a mindig feszült közelkeleti helyzet fenyegetett irreverzibilis fordulatokkal. A komolyabb politikusok (és a gazdaság erős emberei) a veszélyek hatására kellőképpen óvatosak voltak. A következményekkel kapcsolatos aggodalmakban osztoztak a választók is, határhelyzetben mindig visszariadva a kockázatos döntésektől. Így a tavalyi év minden nagyobb baj nélkül fejeződött be. A világgazdasági helyzet sem romlott, legfeljebb a határozott fellendülés jelei továbbra sem mutatkoztak. Így aztán a 2013-al kapcsolatos várakozások is inkább pozitívak voltak. A világ piacain ennek megfelelően most, január közepén a kockázatvállaló készség növekedéséről beszélnek - optimista kontextusban.

Sajátos módon az aggályok csökkenése a politikában is a kockázatvállaló készség növekedésével járt együtt.Ami még nem volna baj, sőt, hisz éppen elég sok szőnyeg alá söpört feszültség, megoldandó probléma van a világban, amit a kínkeserves, rövidlátú apró lépések helyett jó volna dinamikusabban kezelni - a gyökerekig lenyúlva megvitatni és utána közösen meghozni a szükségesnek ítélt változtatásokat. Nem erről van azonban szó. A közös félelem után inkább az egyoldalú álláspontok megmerevedésében, illetve egyoldalú lépések tervezésében látszik nagyobbnak a kockázatvállalási hajlam.

Az USA-ban az újraválasztott elnök és a képviselőházi republikánus kisebbség között folyik az ádáz harc költségvetési ügyben olyan engesztelhetetlenül, mint ha újabb választási harcban állnának. Pedig nyilvánvaló, hogy az ország is és a világ is ésszerű kompromisszumra várt és vár.Nem az a valódi kockázat, hogy végülis valamiféle kompromisszum ne születne, hanem az, hogy az elhúzódó dühödt viták az országban is, a világban is dezorientálnak mindenkit, mert teljesen esetlegessé teszik, hogy ki milyen következtetést von le abból, amit lát.Nagy - Britannia addig igyekezett a fővonallal ellentétes radikális bírálatokkal és javaslatokkal fitogtatni nem létező súlyát az euro sorsa alakítását illetően, amíg ma már az Unióból való kilépése körüli végiggondolatlan blöffökkel zavarja össze az Unió sorsáról való konstruktív gondolkodást. Franciaország önálló katonai lépésre szánja el magát Afrikában, amihez utólag akar szövetségeseitől támogatást szerezni. Víz alatti birkózás folyik a központi bankok világában is. A Közel- keleten nem hárult el az egyoldalú lépések kockázata. És ki tudja, milyen lokálisnak látszó váratlan lépés kerül a közeljövőben a nemzetközi politika centrumába. Mindenesetre egy szétesett kaleidoszkóp- képpel szembesülünk, ahová csak nézünk.

Lehet persze mindennek pozitív summázatát is adni. Lehet úgy látni, hogy ebben az egyszerre globális és ugyanakkor különféle törésvonalakkal tagolt világrendben először ki kell alakulnia egy-egy szinte mindenki által hasonló módon azonosított nagy, közvetlen bajjal fenyegető válsághelyzeteknek, hogy előhívják az "erősekből" az egyeztetési és kompromisszumkötési szándékot és valójában ezek révén megy előre a világ. De lehet arra is tenni a hangsúlyt, hogy "békésebb" pillanatokban annyira rendezetlen, más-más premisszákból és evidenciákból kiinduló, közös nyelvet se találni képes, kompromisszumokat elvető partikuláris erők kerülnek felszínre, amelyek előbb - utóbb lehetetlenné teszik azt, hogy nagy krízisek esetén az "erősek" képesek legyenek fenntartani a világ (olyan- amilyen) kvázi rendezettségét. Az egyszerű állampolgárok, akik végső soron (a szintén olyan - amilyen) mindennapi életük folyását köszönhetik ennek a kvázi rendnek, sokkal fogékonyabbak egy partikuláris, --netán teljesen irreális -de kézzel fogható cél, gondolat magukévá tételére, mint valami tőlük távoli, nem is rokonszenves absztrakt egyensúly támogatására. Így a centrifugális, partikuláris erők spontánabb módon tudnak demokratikus legitimációt találni, mint a korántsem altruista okokból a mindenkori világrend működőképességén (is) munkálkodó nagy erők. Vagyis elvben bármikor beállhat az a világrendetlenség - amiről már több bejegyzésben is szó esett.


2013. január 12., szombat

A jogállamiság ígéretének hitelvesztése

Amikor arról beszélnek, hogy az orbánizmus eltakarítása után nem pusztán a korábban 20 évig volt állapotokat kell visszaállítani, hanem valami újat kell teremteni, akkor a politikai rendszer és a demokrácia korábbi fogyatékosságaira szoktak utalni, valamint a korábbi rendszer szociális teljesítményének elégtelenségére.A politika vadhajtásairól és a korrupcióról ugyan esik szó, de arról, hogy az állampolgárok első sorban a meg nem valósult jogállam miatt nem érezték sajátjuknak azt a rendszert - arról nemigen hallunk.

A rendszerváltó élcsapat egyik részét mindenekelőtt a szabadságjogok érdekelték, más részüket az információs önrendelkezés. Ezekben a mindennapi józan észt meghaladva igyekeztek mennél markánsabban szakítani a korábbi rendszerrel. A lakosság nagyobb része ezeknek nem tulajdonított akkora jelentőséget, hogy  úgy érezze: más lett az élete. Ilyen érzés sokakat inkább a forint konvertibilissé válásával és az utazás szabadságával érte őket - és ehhez kapcsolódva az olyan árucikkekhez való hozzájutás lehetősége, amiről korábban legfeljebb csak álmodni mertek. A szabadságjogok körül úgyis korán kitörtek a viharok. A sajtószabadság tekintetében a  szóhasználat a közszolgálatiság meg a pártatlan tájékoztatás volt, a tapasztalt valóság meg a médiaháború a maga vaskos és otromba eseménysorával. A jog e tekintetben nem állott azon a magaslaton, hogy a politikát korlátok közé tudta volna szorítani. Sem a közmédia, sem pedig a magánmédiumok szárnyrabocsájtásának szabályozása terén.Ráadásul mind maguk az újságírók, mind a fogyasztók azt tapasztalták, hogy a magánosítás nem a naívul remélt újságírói és nézői szabadságot hozta el, hanem a tulajok, a nézettségi mutatók és a reklámok uralmát.A gyülekezési jog körül a taxisblokád mutatta meg,  valamint a tévéfoglalás meg a Harag Napja, hogy ez sem olyan egyszerű dolog, mint gondolták,. A szólásszabadság sorsa a mindennapi józan ész helyett a dogmatikus politikusok és alkotmánybírák szájíze szerint alakult - sokak megbotránkozására és felháborodására.

De mindezeknél húsbavágóbb volt, ami a tulajdon szabadsága körül történt.Rögtön kiderült, hogy egy ilyen viharos, brutális jogfosztásokkal tarkított múlt után a reprivatizáció csak egy önkényesen kijelölt időponthoz kapcsolva lenne egyáltalán lehetséges, amely így azonnal vitatható lenne, végrehajtása pedig mind technikailag, mind politikailag lehetetlen. Az egyházak, amelyek kivételes módon hozzájutottak a reprivatizáció révén korábbi tulajdonuk egy részéhez, ügynökügyekkel megtépázottan további "rosszpontokat" gyűjtöttek az egyes ingatlanok körül keletkezett konfliktusok során. Végülis a kárpótlás, ami kárpótlási jegyekkel ment végbe, szintén nem öregbítette a jog uralmába vetett bizalmat. A kárpótoltak nagy része nevetségesen kevésnek tartotta, amit névértékben kapott, ugyanakkor a tűzhöz közelállók egy része remek üzletet tudott vele lebonyolítani akár a földárveréseken, akár a vagyonszerzés más területein.Mindennek betetőzése volt, amit a kárpótlási jegyek másodlagos piacának fejleményeiről a nyilvánosság megtudott.

A tulajdon szabadsága tekintetében a köztudat fekete krónikaként emlékszik az egész privatizációs folyamatra. A korábbi állami tulajdont rövid idő alatt kellett lebontani úgy, hogy semminek nem volt világos a reális ára. A vállalatok "értékét" minden irányból jelentősen túlbecsülték, ehhez képest a vételárak nevetségesen alacsonynak tűntek. A külföldiek által vásárolt cégek körüli helyzetet misztikus homály fedte, amelyet aztán a médiumok és a kerengő szóbeszéd próbált - joggal, vagy jogtalanul - rémmesékkel megvilágítani. Kétségtelen, hogy voltak rosszhiszemű, csak piacszerzésre irányuló felvásárlások. De ki tudta ezeket reálisan elkülöníteni a többitől? A lakosságot egyébként nem érdekelte, hogy az egész szocialista nagyrégióban egyszerre omlott össze a szocialista rendszer, ezért a külföldi tőke a túlkínálatban nyomott árakon ott vásárolt, ahol azt kedvezőnek látta és a továbbiakban megintcsak folyamatosan alakuló érdekeinek megfelelően járt el. Ráadásul széles körben élt és él a régi "védegyleti" felfogás:ezt mi is meg tudnánk termelni, elő tudnánk állítani, miért importálják ezt nekünk külföldről?! :De nem volt népszerűbb a hazai kezek és zsebek által lebonyolított privatizáció sem. A vételáron kívül gyanús volt, hogy honnan volt a vevőnek készpénze, mi folyt a kormányok kezdeményezésére létrejött kedvezményes hitelek körül, mi állt az olyan bankhitelek mögött, ahol aztán a bank tönkrement és közpénzből kellett a bankot konszolidálni. És természetesen: mi volt a bennfentes információk szerepe abban, hogy ki mihez tudott hozzájutni.Volt a privatizációnak egy állandó, a közfigyelmet foglalkoztató kísérő vonása is : egy cég privatizációja során a vevő hozzájutott ingatlanokhoz, árukészletekhez is, amelyek materiális mivoltukban közelebb álltak a kisember léptékéhez, fantáziájához, mint a működő cégek. Ha ezeket tette pénzzé egy csődbe jutott vagy cégét átszervező új tulajdonos, sokan élék ezt meg úgy, hogy azt tőlük, mint állampolgároktól vették el csellel, bűnösen. Ezt a közfelfogást politikai hangulatkeltők alaposan kihasználták.

A városi lakosság a privatizációból legközvetlenebbül azt élte meg, hogy az önkormányzatok a lakásingatlanuktól olcsó áron igyekeztek megszabadulni, hogy ezáltal szabaduljanak meg a leamortizálódott épületek karbantartásának és felújításának költségeitől és az ezzel járó konfliktusoktól is. Ezt a lakók nagy része örömmel fogadta, de a közhangulatot itt is a visszaélések, az igazságtalanságok és a reprivatizáció elmaradásából eredő méltatlankodások alakították - különösen azok körében, akik ekkor nem bérlakásban laktak, vagy az alacsony vételárat és a megnövekvő költségeket nem tudták viselni.

Az állami tulajdon megcsapolását nem csak a privatizáció formájában sérelmezte a közvélemény.A rendszerváltás utáni évek egyik fő slágertémája volt az olajszőkítés, amely azon alapult , hogy a parlament fenntartott egy olyan, visszaélésre szinte felhívó kettős árrendszert, amit aztán nagyban ki is használtak. A szálak a politika, az államigazgatás és az erőszakszervek legfelsőbb körei felé látszottak vezetni, de a felderítés, következésképpen a büntetőjogi megtorlás valahogy mindig félrecsúszott a jogállam nagyobb dicsőségére. Ugyanígy botránykő lett, amikor az állam és az önkormányzatok közötti vagyoni vitákba  gyanús "magán" közvetítők léptek be búsás haszonnal.

A jogállam a szerződések védelme tekintetében sem nyújtotta azt, amit joggal elvártak volna tőle. A lakosságot érő első, megrendítő pofon a Kádár korszakból megmaradt olcsó lakáshitelek kamatainak a jog által is megerősített önkényes felemelése volt. Ennek közgazdasági indokoltsága nem vitatható, de hiányzott annak a precíz jogi körülhatárolása, hogy milyen esetekben érvényes a szerződés utólagos felülvizsgálata és milyen esetekben szent a megkötött szerződés. Így aztán elszabadult a pokol: a ki nem fizetett jogos követelések, a körbetartozás, a fölényből következő hitelszerződések, amelyek "apró betűje" a hitelezőt mindenféle neki kedvező feltételmódosításra hatalmazta fel - a sort a végtelenségig lehet folytatni.

Az állam, mint állam is vastagon részt vett a jogtudat rombolásában. Az elmaradt államháztartási reformot lehet úgy interpretálni, hogy a polgári állam "elfelejtette" módszeresen megvizsgálni : mit tart magára nézve kötelezőnek az államszocializmus vállalásai közül, minek az esetében léptet életbe módosításokat a feltételekben és mik azok, amelyek a rendszerváltás következtében érvényüket vesztik. E helyett mindig ad hoc döntések születtek, amik hol kedveztek a polgároknak, hogy megfosztották őket valamitől. Ez politikai kegygazdaságot eredeményezett, amiben a szerzett jogok fogalmát aligha lehet értelmezni és érvényesíteni. A legeklatánsabb példa a nyugdíj- és az egészségbiztosítás, amely - ha eltorzítva is - nevében még az államszocializmusban arra utalt, hogy valamiféle szerződéses viszony áll fenn a biztosító és az állampolgár között.Történt ugyan kísérlet a biztosítók önállóságának megteremtésére, de ennek sikertelensége után a két rendszer a folyamatos önkényes politikai rángatás martaléka lett.

Az állam szerepének másik kiemelkedő területe a jogállamban való hit rombolásában a közbeszerzések gyakorlatának alakulása, amelyek tisztaságáért nincs ember, aki szavatolna. Folytatva ezt a pártfinanszírozás rosszhiszemű, hipokrita és valóságidegen szabályozásával itt se látszik a sor vége az állampolgári bizalom aláásásában.

Nem jártak jobban a rendszerváltás óta a jogrendet biztosítani hivatott intézmények sem. A függetlennek elképzelt ügyészség azóta vált a politika bábjává, vagy legalábbis nem szabadulhat ennek az alapos gyanújától, amikor a legfőbb ügyészt a házelnök egy "beszélgetés" során - a közhit szerint - lemondásra késztette és helyére a kormánypárt egy volt képviselőjelöltjét állították. A bíróságok tekintélyvesztése hosszabb folyamat volt, amely a közelmúltig nem kötődött közvetlenül a politikához. A bírósági ügyek irreális elhúzódása, az első és másodfokú ítéletek közötti feltűnően gyakori diametrális eltérés, különösen a kiemelt ügyekben, továbbá a sztárügyvédek térnyerése, akik a jogegyenlőség hiányának érzetét keltették a közfelfogás szerint - külön külön és együttesen vezettek a széleskörű bizalmatlansághoz. A rendőrség iránti bizalom elenyészése önálló lajstromot igényelne a közrendőri kikényszerített korrupciótól, a polgárok személyi- és vagyonvédelmének biztosítására való képtelenségen át egészen a magasabb hierarchikus körökig, a nagyobb "ügyekig".

Ennek a hevenyészett pásztázásnak nem volt más célja, mint a figyelemfelhívás arra, hogy ha a kormányváltásra törekvő erők valóban új rezsim kialakítását vették célba és ehhez akarnak bizalmat kapni a választóktól, akkor az eddiginél sokkal nagyobb és komplex erőfeszítést kell tenniük egy olyan program kidolgozására, amely végrehajtásával az állampolgárok valóban úgy érezhetik, hogy a jog uralkodik Magyarországon.

2013. január 10., csütörtök

Ennyi forintgyengülés még belefér...

Egy korábbi bejegyzésemben már írtam, hogy a magyar lakosság nem jelentéktelen része a forint eurohoz viszonyított értékét a kormány gazdasági eredményessége mércéjeként kezeli. Érthető ez egyesek közvetlen érdekei alapján is, meg ezen túl is van benne valami, hogy egy forintzuhanás valamilyen módon valóban a kormány egész tevékenységének kudarcát mutatja. Ugyanakkor ez az egyetlen mutatóhoz tapadás közgazdasági értelemben eltúlzott: az árfolyam gyengülése bekövetkezhet Magyarországtól teljesen független okok miatt is. Mindezzel együtt tény, és a vulgáris szemlélet alapján evidencia, hogy Gyurcsány bukásának egyik közvetlen kiváltója a forint veszélyes árzuhanása volt és hogy Orbán várható bukása akkor vált közszájon forgó témává, amikor egy euro 300 forint felett járt és nem lehetett tudni, hol áll meg ez a gazdasági és politikai bizalomvesztés.

Az 2012-es évben a nemzetközi pénzügyi viszonyok váratlan és némiképp csoda számba menő ajándékkal szolgáltak az Orbán - Matolcsy tandemnek, minvel a FED . illetve az Európai Központi Bank célját nem találó likviditás- többletet bocsájtott ki, amely jobb lehetőség híján megtalálta a relatíve kiugróan magas kamatot fizető magyar állampapírpiacot és ezáltal IMF segítség nélkül is kezelni segítette a magyar államadósság finanszírozhatóságát. Bármilyen drága és kockázatos volt ez a magyar állam számára, a forint kis ingadozásokat mutatva igen stabil és relatíve erős maradt. Ez hiteltelenítette sokak szemében mindazt a rosszat, amit kritikusai Orbánék gazdaságpolitikájáról folyamatosan elmondtak és a forinttulajdonosok távolról sem érezték úgy, hogy pénzüket, vagyonukat valamiféle közeli katasztrófa fenyegetné.

Éppen ellenkezőleg: a kormány érezte úgy, hogy túl sokba kerül az adósságfinanszírozás, ebből valamennyit le is lehetne faragni. Mint feleslegessel, felhagytak az IMF körüli pávatánccal és akkorának érezték a spekulációs tőke bizalmát, hogy az a növekvő magyar infláció ellenére is az megelégedne alacsonyabb kamatokkal is. Ezért a kormányzat az MNB-t, amelynek fő feladata a forint vásárlóerejének védelme, az infláció visszaszorítása, politikai kinevezettjeiken keresztül egy kamatcsökkentő kurzusra kényszerítette.. Ennek be is következett a várható forintgyengítő hatása - amit egyébként a kormány egyéb gazdaságpolitikai okokból kívánatosnak is tartott - ám láthatólag a gyengülés mértéke nem kezdte ki sem a gazdasági, se a politikai bizalmat - ennyi "belefért".

Körülbelül ez az, amit a kártyaszerencsével párosuló állandó gazdaságpolitikai és külpolitikai blöffölés produkálni volt képes. Minthogy az ország recesszióban van, nem tud hiteles növekedési pályát felrajzolni, nem birkózik meg  a nagymértékű alulfoglalkoztatással, veszélyesen alacsony a beruházások szintje, nem csökkent érdemben az államadósság stb. az összeomlás veszélye változatlanul folyamatosan fenyegeti az országot.Azok a hírek, amelyek erre az évre további váratlan, unortodox blöfföt jeleznek előre, egy ilyen krízist önmagukban is bármikor kiválthatnak. Ugyanakkor arról is szólnak hírek, mint ha a tekintélyuralkodó egy szolidabb kurzus lehetősége irányában is tapogatózna - érezve a veszély fokozódását. Kérdés, hogy a bejáratott praxis és a választások közeledte mire megy egy alternatív irányzat lehetőségének mérlegelésével, hiszen annak közvetlen és kemény ára lenne, ha csak kísérletezni is próbálnának vele.

Lesz, ami lesz, de azt mindenkinek tudnia kell, hogy az esetleg bekövetkező elszabaduló forintgyengülés nem csak kikezdené a kormány gazdaságpolitikája iránti óvatos bizalmat, hanem hirtelen romokba döntené azt - lévén, hogy korábbi gyanúk egyértelmű bizonyítékát látnák benne a kormány megítélésében bizonytalan emberek itthon és külföldön Mint ahogy a kormány iránti bizalmat már korábban is aláásó tapasztalatok más témákban is csak lappanganak és alkalom adtán váratlanul feltörhetnek, mégpedig nagy intenzitással. Így a hatalom személyi politikájának lejáratódását és az ezzel kapcsolatos erkölcsi mércét még a jobboldali bázison is megrázó Schmitt- ügy, a külpolitika és a közmorált sokkoló baltás gyilkos história, a köz- és felsőoktatás, az egészségügy, valamint az államigazgatás tartós válsága, amelyeknél a kormány centralizáló, restriktív és hozzá nem értő politikája szembemegy az apolitikus tömegek igényeivel és jogfelfogásával  - bármikor váratlan erővel aktualizálódhat, mert a parazsat rendre nem eloltották, csak elfedték.

A hatalom gyakorlását eddig lehetővé tevő, bár szűkülő, de megmaradt politikai bázis, a látszólagos érdektelenségben megmutatkozó tömeges bizonytalankodás, a politikai alternatíva gondolatával barátkozó közhangulat minden, csak nem szilárd háttér a hatalom számára baj esetén. S a decemberi diák-és oktatói mozgalmak ízelítőt adtak abból, hogy az ellenállás szokatlan, váratlan formái bárhol és bármikor felbukkanhatnak, ha a hatalom elbizakodottságból vagy kényszerhelyzetben átlép addig nem is definiált határvonalakat. Könnyű elvéteni, hogy mikor mi "fér bele".

2013. január 6., vasárnap

Miért koalícióképtelen a Fidesz és miért koalícióképes az MSZP?

A magyar pártokról - ha emlékezetem nem csal - csak egyszer, 2012.szept.23.-án írtam A "borzalmas tagság"   című bejegyzésben. Az azóta eltelt idő új szereplőként felszínre hozta a még mindig csak formálódó Együtt2014-et, amelynél a borzalmas tagság már csak azért nem jelenthet gondot, mert még nincs is párt és azok a személyek, akikből a párt kialakulhat, még időben elhagyhatják a vezető csapatot, ha a folyamatot nem elképzelésük szerint valónak látják. Így nem belső ellenzék válhat belőlük, legfeljebb külső kritikus.Az ellenzéki oldalon feltűntek továbbá törpepártok vagy pártszerű alakzatok, de ezek érdemben nem képesek befolyásolni a demokratikus ellenzék sorsának alakulását.A bázistól, a tagságtól függő LMP-ben pedig érvényesült az ilyen alakulatok hübrisze: a politikába beletanuló "realok" és az alapító "fundik" sikeresen keresztbeverték egymást.Így kétségessé vált helyük a demokratikus ellenzékben.

A Fidesz változatlanul a placcon van és változatlanul nem párt a szó szociológiai - politológiai értelmében, mert csak a vezér és az aktuálisan általa pozícióba helyezettek vannak, de tényleges véleményformálás párt-keretekben nem történik. Az azonban feltűnő, hogy amint Orbán választói bázisa csökken, úgy jutnak nagyobb nyilvános szerephez a régi "nagy " nevek (Kövér, Szájer, Áder), akik addig voltak komoly tényezők, amíg a Fidesz még valóságos avantgárd párt volt. Ők nem jelentenek alternatívát Orbánnal szemben, nem jelentik az utat a visszatéréshez az autokrata uralomból az oligarcha uralom felé, csak szereplői Orbán bonyolult hatalmi koreográfiájának. Így a Fidesz, mint párt változatlanul fikció és egyik - nem is kiemelkedően fontos - kulisszája Orbán hazárd és önfejű politizálásának, következésképpen természeténél fogva koalícióképtelen. Koalícióra Orbánnak addig volt szüksége, amíg az "egy a tábor" jegyében nem morzsolta fel az addig létezett jobboldali pártokat. A jobboldalon pártként ma már csak a Jobbik létezik, amit Orbán nem arra tart, hogy később magába olvassza.Taktikai meggondolásától függ, hogy hasznosabbnak tartja felmutatni egy radikális jobboldali párt létezését, amelytől adott esetben elhatárolódhat, ahová saját radikális szavazói üzembiztosan átállhatnak, vagy pedig terhére lesz az egész és akkor bevetheti vele szemben a sokszor bevált bomlasztó technológiáját.

És változatlanul placcon van az MSZP.Valódi párt - kívülről nehezen áttekinthető belső viszonyokkal. Bár az új szervezeti szabályzat megerősítette a "központ" helyzetét a teljesen önálló helyi szervezetekkel szemben, ez alapvető változást aligha hozhatott, mert a tagság mindig is különféle "bandagazdákon" keresztül érvényesítette befolyását, akik azután a színfalak mögött időről időre kiegyeztek. Már amennyire tudtak. Horn Gyula után nem akadt olyan pártelnök, aki mesteri kézzel játszani tudott ezen a furcsa hangszeren. Így inkább abban egyeztek ki, hogy 2002-ben egy pártonkívüli miniszterelnökjelölttel menjenek neki a választásoknak, semhogy maguk közül emeltek volna ki valakit. Gyurcsányt is úgy választották a helyére, hogy outsidert akartak egy pártprofi helyett, nem gondolva, hogy ő majd a pártot is maga alá akarja gyűrni. Megpróbálta, formailag sikerült is neki, de a bandagazdák az első kínálkozó alkalommal élve megbuktatták. Ezt követően a párt életben tartásának feladata a frakcióvezetőknek jutott. Ők ugyanis azok, akik maguk nem bandagazdák, de feladatuk, hogy a különféle elkötelezettségű, kötődésű képviselőket egyben tartsák, nagy empátiával és szívós konfliktuskezeléssel elérjék, hogy lehetőleg senki se lépjen ki a frakcióból és a frakció rendszeresen együtt szavazzon.

A jelenlegi, frakcióvezetőből másodjára előlépett pártelnök ennél többet is vállalt. Elvállalta 2010-ben a teljesen kilátástalan miniszterelnökjelölti szerepet, a vesztes választások után eredményesen elérte, hogy a két, leginkább centrifugális erőt jelentő politikus elhagyja a pártot. A "frontvonal - szűkítés" után részleges generációcserét hajtott végre a formális pártvezetésben és nekilátott egy professzionális választási kampány szervezésének. Valószínűtlen azonban, hogy megváltoztatta volna a párt genetikai kódját is. Hiába rajzolta át a Fidesz a választókörzetek határait, ehhez és a megváltozott egyéb körülményekhez a (régi és/vagy új?) bandagazdák feltehetően alkalmazkodni tudtak.

Ám itt lép be a képbe az MSZP másik alapvető jellemzője: a koalícióban kormányzás. 1994-ben erre a parlamenti aritmetika szempontjából semmi szükség nem volt és a párt erői közül is csak kevesen igényelték ezt. Létrejötte egyértelműen a külső nyomás eredménye volt. Ám, ha előbb nem, a Bokros - csomag elfogadtatása során Horn Gyula is rájött ennek előnyeire: a pártbeli elégedetlenkedőket a koalíciós partnerre mutogatva lehetett lecsendesíteni. Hornnak azonban volt egy irracionális törekvése: koalíciós partnerként az SZDSZ-t a Fideszre akarta lecserélni. Ebbe aztán bele is bukott. 2002-ben és 2006-ban már nem volt kétséges, hogy az MSZP az immár kispárti SZDSZ-szel készül koalíciós kormányzásra.Erre most már azért is szükség volt, mert a választók korösszetétele alapján fontossá váltak azok a szavazók, akik magára az MSZP-re nem hajlandók szavazni, de egy vele koalícióra lépő középpártra igen. És továbbra is kellett a partner, akire a nemszeretem intézkedések során az MSZP-n belül mutogatni lehet.Ezért a választásokon megadták a logisztikai és egyéb segítséget az SZDSZ-nek a parlamentbe jutáshoz, rendre meg is alakultak a koalíciós kormányok, de fennmaradtak a folyamatos koalíciós feszültségek is, mígnem a 2008-as gazdasági válság el nem vitte a koalíciós kormányzást.Az SZDSZ önfelszámolásának a 2010-es méretes bal - balliberális választási vereségben már nem volt jelentősége.

No de mi van ma? Az MSZP ugyan időnként pedz olyan húrokat, hogy egyedül is meg tudja nyerni a választásokat, másszor meg azt hangsúlyozza, hogy ehhez szélesebb összefogásra van szükség.A történelmi (rossz) tradíciók ugyan ismerik az "útitársakat", az uralmon lévő kommunista párt népfrontos cégér alatti elindítását, de aligha valószínű, hogy az MSZP józanabb politikusai azt hinnék, hogy így a mai Magyarországon választást lehet nyerni. Ezért számukra is elengedhetetlen koalíciós partner lenne egy hiteles középpárt, amelyiknek van saját politikája, ám hajlandó velük koalícióra is lépni. Ennek érdekében a Szocialista Párt fentebb jelzett sajátosságai miatt akár a miniszterelnöki poszt átengedése, akár komolyabb programbeli engedmény is reálisnak tekinthető. Annál is inkább, mert az MSZP felvilágosultabb vezetői tudják, hogy pártjuk csak mint európai baloldali párt maradhat tartósan életben, viszont a mély válság, amiben a kormányzás átvételére sor kerülhet, nem kedvez egy karakteres baloldali politizálásnak.

Az avatott szemek tehát az Együtt2014-re szegeződnek. Sikerül-e rövid idő alatt egy ütőképes pártot alakítaniuk, be tudják-e azt jegyeztetni és mekkora választói  támogatottságot, vonzó helyi képviselőjelölteket tudnak felmutatni mind potenciális választóiknak, mind politikai riválisaiknak? Nem könnyű és távolról sem egyesélyes feladat. Az idő pedig sürget: mihamarabb elő kell állni a politikussá válni hajlandó szolidaritásosoknak, hazaéshaladásosoknak és millásoknak és szerte az országban az áldozatos aktivistáiknak. Sikerük, vagy kudarcuk erősen kihat mind potenciális szövetségeseik, mind ádáz ellenfeleik jövőjére.

Feltehető, sőt biztos, hogy a fenti képletbe bele nem férő politikai fragmentumok is nekigyürkőznek majd a választási küzdelemnek, ha sor kerül a választások kiírására.. Különösen, ha a választójogi rendszer még biztatást is ad nekik. Komoly szerepet azonban nem játszhatnak az ország sorsának alakításában.

2013. január 4., péntek

Van mááásik!

Előző bejegyzésemet azzal fejeztem be, hogy ha az orbáni hatalom radikalozálódik és nem tűri, hogy legtarthatatlanabb rendelkezéseit csendben vagy kevésbé csendben társadalmi ellenállás korrigálja,akkor a nyílt ütközés és az ország explicit működőképtelensége felé halad. Már a diákmozgalmak kezelése is ezzel ellentétes, nem radikális irányba mutatott: a legfeltűnőbb Gessler - kalapot gyorsan levették kitűzött helyéről és össze - vissza intézkedésekkel igyekeztek a lázadást okafogyottá tenni és egyben eredeti céljaikat valahogy mégis megvalósítani.

A választási regisztrációval kapcsolatos fejlemények ugyanerre mutatnak. Alapjában egy sokadik eszköz volt a regisztráció, amellyel a hatalom a saját javára akarta fordítani a következő parlamenti választások eredményét, feltéve, ha addig hatalma szilárd, kontrollálni tudja a választások egész menetét és a választói tábora nagyságrendileg megközelíti az ellenzékéét.Mint ilyen : túlbiztosítás volt, mert a fenti körülmények között ezt a célt a már eddigi, a pálya "őfelé lejtéséről" gondoskodó szabályozással is elérheti. Ráadásul a regisztráció a saját táborán belül sem volt rokonszenves a többség számára. Megvalósítása sem volt technikailag lehetséges az eredetileg javaslatba került módszerekkel. Mégis keményen küzdöttek e javaslatuk életben tartásáért, mert a zavaros indoklások ellenére is presztízskérdéssé vált a főember számára. Amúgy eredetileg is meg akarták járatni a jogintézményt az Alkotmánybíróságnál, hogy ezzel kihúzzák a hazai és főleg a nemzetközi tiltakozás méregfogát. Az eredeti forgatókönyv összezavarodott, az ellenzéki reagálás az általuk vártnál sokkal erőteljesebb volt, de azért az államfő formai kifogásokkal mégiscsak továbbította az Alkotmánybírósághoz a regisztráció ügyét. A legpokolibb, illetve legalázatosabb alkotmánybírók rosszat éreztek és már a formai okokból megsemmisítést is megtámadták különvéleményeikkel. De azt az ítéletet a hatalmi gépezetben sajátos helyet elfoglaló Szájer még a szokásos arroganciával bagatellizálta. Sokakat most sem az Alkotmánybíróság tartalmi döntése lepte meg, amely alaptörvényellenesnek minősítette a hazai regisztációt, hanem az, hogy a frakcióvezető azonnal lefújta az utóvédharc vagy a megkerülő.hadművelet lehetőségét és bejelentette: 2014-ben nem lesz regisztráció Magyarországon.

Bármennyire szokatlan is ilyen reagálás a mostani kormányhatalom részéről, fordulatot semmiképpen nem jelent. Egyrészt 2012-ben rájöttek, hogy a hosszú utóvédharc egy népszerűtlen ügyben jobban lejáratja őket, mint egy gyors demars (Schmitt ügy). Másrészt a regisztráció amúgyis bumerángnak bizonyult: nem csak a polgárok megfélemlítettsége nem vált erőteljesebbé, de az ellenzék nem várt tempóban kezdett alkalmazkodni az új szabályokhoz, ami veszélyt jelent a hatalomra.  Az is világossá vált, hogy a regisztráció révén előrehozott kampányforduló lenne már idén, ami a jelen állás szerint nem kedvező a Fidesz számára.

Ne gondoljuk azonban, hogy ezzel a hatalom belátta, hogy nem érdemes kihasználni kétharmados hatalmát uralma meghosszabbítása érdekében.Minthogy számukra ez a leges- legfontosabb kérdés, bizonyosra vehető, hogy már ma forgásban vannak az agyak kerekei, hogy mit lehet még tenni a tiszta, szabad választások elkerülése érdekében. Ne próbáljuk kitalálni, hogy mi lesz az. A mi agyunk számára úgyis meglepő, meghökkentő lesz, mint ahogy Eötvös zenebohócról is lehetett tudni, hogy "Van mááásik!" felkiáltással előhúz egy újabb hangszert, de ha ebben nem lett volna váratlan elem, akkor a legelkötelezettebb közönsége is kifütyülte volna.

2013. január 2., szerda

Működtetés, mimikri - mentalitás

Ez nem lehetséges! Ez nem fog menni! Látványosan fejreáll! Ezt reagálták sokan az utóbbi két és fél évben a képtelen intézkedések hallatán. Lehetséges volt, ment valahogy, nem állt fejre. Tévedtek volna a meghökkenők? Igen is, nem is. Nem, mert az intézkedések valóban képtelenek voltak, józan ésszel végrehajthatatlanok.Annyira meg vannak félemlítve az állampolgárok, olyan szolgalelkűek, hogy mindent meg lehet velük csinálni? Ebben ugyan van valami, de aki ezt sommásan így magyarázza, az sem érti igazán a történéseket. Az akút katasztrófára számítók tévedése a domináns magyar mentalitás nem ismerete, nem értése volt.

A dolgok megértéséhez abból kell kiindulni, hogy Magyarországon az utóbbi 100 évben sohase voltak normális állapotok. Azt megelőzően is egy dualista monarchia fiktíven nemzeti félfeudális országa voltunk. Az akkori polgári világ nézőpontjából sok szempontból nem normális hely, amire a kívülről jöttek gyakorta rácsodálkoztak, egyes jelenségein megdöbbentek, másokat nem értettek. De ebbe a mégiscsak felfelé menő sajátos világba belehasított az I. Világháború, ezt követően a forradalmak, ellenforradalom, a területvesztések, a biztosnak mondott revízióra épített ideiglenesség- tudat, a nagy gazdasági világválság, a háborús készülődés, az újabb vesztes világháború, a katonai megszállások, a holokauszt és a németek kitelepítése, a békekötés utáni korlátozott szuverenitás, tetézve a jóvátételi kötelezettségekkel, az államszocializmus korszaka megszakítva 1956 ősze egymást követő rendkívüliségeivel, a tárgyalásos rendszerváltás, az állami tulajdon majdnem monopóliumából a magántulajdon dominanciájába való áttekinthetetlen átmenet, csatlakozás az euroatlanti integrációhoz annak az egyénekig lenyúló következményeivel, a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság tetézve a magyar adósságválsággal és mindeközben az egyrészt anyagilag, másrészt - ezzel nem átfedésben - politikailag kettéhasadt lakosság. Mindezt - és a felsorolásból kimaradtakat - aligha lehet normális viszonyok kereteibe beilleszteni. Ezzel együtt az ország élt, működött, időnként még gyarapodott is és viszonyai is elmozdultak az átmeneti konszolidáció irányába.

Az emberek természetesen soha nem voltak egyformák, sokféleképpen reagáltak a kialakult viszonyokra. De az öngyilkosság, az őrület, az emigráció vagy a szervezett bűnözés csak relatíve kevesek radikális válasza volt a nem normális körülményekre. A túlnyomó többség a maga módján túlélésre törekedett, ilyen, vagy olyan mértékben és módon alkalmazkodott és nem kevesen ezen belül igyekeztek anyagi gyarapodására, normális családi és baráti környezet kiépítésére, szakmai ambícióik kiélésére, karrierre, miegyébre. Hol több, hol kevesebb sikerrel. De ebben a tarka sokféleségben, a lehetetlen intézményi és szabályozási környezetben, az önkényesen föléjük rakott, gyakran változó főnökök és egyéb potentátok világában azért kialakult egy domináns mentalitás. Ez pedig eredőjében azt jelentette, hogy az az intézménynek, ahová szándékuk vagy a véletlen sodorta őket vagy a működőképességét, vagy legalábbis ennek látszatát igyekeztek fenntartani. A vasút vasút volt, a kórház és az iskola is az, ami egy társadalmi munkamegosztásban kellett legyen. Így volt ez az összes többi intézmény esetében is. Az államszocializmus rendszerét, annak folyamatos újratermelését a kiváló közgazdász Kornai János a hiány fogalma alá rendezve sokoldalúan feltárta és megmutatta. Aki ezt megértette, az nem csupán tette, amit kellett és lehetett, de értette is. Azt is megtanulta, hogy a hiány normál szintje a rendszerben nem állandó, hogy a hiányok mellett mindig vannak feleslegek, slack-ek is, amiket kritikus helyzetben fel lehet használni a lyukak betömésére, továbbá azt, hogy mekkora kreatív tere van egy ilyen rendszerben a kényszerhelyettesítésnek, amivel még lehetetlen helyzetben is biztosítani lehet a működőképességet - legyen az egy vállalat, egy település, vagy maga az egész ország.

Az 1990-es rendszerváltás normális viszonyok kialakulásának ígéretét hordozta. Ez azonban csak kisebb szigeteken, egyes multinacionális vállalatokon belül valósult meg. A tömeges munkanélküliség és elszegényedés, ami eredetileg másra rendelt konstrukciókat is felhasznált a nélkülözők felszínen tartására (korengedményes- és rokkant nyugdíj, parkoltatás a közoktatási és felsőoktatási rendszerben, krónikus betegágyak szociális célra használása stb.) csak extrém formája a korábbi világ továbbélésének. A költségvetési intézményeknél és az új önkormányzatoknál hamar felütötte a fejét a pénzhiány, a többi hiányjelenség, a felesleg, meg a kényszerhelyettesítés. De a kedvezményes hitelek, a különféle bónuszok bonyolult rendszere, a körbetartozások, az adósságbehajtás körüli káosz - és a példák a végtelenségig sorolhatók - mindent jelentettek, csak a rendet és a normalitást nem. Ugyanennek alteráltját felvázolhatnánk az agrárvilágot illetően is. Mindez a kiszámíthatatlanság és megbízhatatlanság a jog intézményeire és az erőszakszervezetekre is kiterjedt.

Hogy mindennek ellenére az ország működött és egyes periódusokban gyarapodott is, az nagyrészt a megöröklött uralkodó mentalitásnak köszönhető. A működőképesség fenntartása ugyanis magától értetődő parancs volt a többség számára és a csőd, meg a gyár vagy intézmény bezárása volt a meglepő, a kultúraidegen. Természetesen a megszokott viselkedésrepertoár kiegészült a vállalkozói mentalitás elterjedésével is - egy szűk elitnél nyugatias formában, ahol a helyi káoszba csak ritkán ütköztek bele, a többségnél azonban a vállalkozói világban is a lokális, zűrzavaros forma dominált.A korrupció - mind a politikai, mind pedig a nem az - egyszerre volt eszköze, kenőolaja a működőképesség fenntartásának,. de egyszersmind rákfenéje a tiszta viszonyok kialakulásának.

Az egész 100 évet illetően a működőképesség fenntartásának, a lehetetlen viszonyok leküzdésének árát úgy általában a minőség fizette meg. Hiába lett volna sok ember igényes a saját munkájában, részt kellett vennie a kollektív mimikriben. Sok minden csak hasonlított ahhoz, aminek lennie kellett volna, de minőségét tekintve nem volt az. Ha valaki ilyen viszonyok között is tudott jó minőséget (vagy helyi szintű jó minőséget) produkálni, az is falazni volt kénytelen a mások által produkált gyenge minőségnek - különben őt vetette volna ki magából a rendszer.

Itt kanyarodhatunk vissza valóságos témánkhoz, az elmúlt 2 és 1/2 évhez. A politikai vezetés meghökkentésre törekedett, nem is próbálta törekvéseit szőr mentén megvalósítani. Ezért gondolták sokan, hogy így nem lehet célt érni, ebből látványos fejreállás lesz. Hatáskörlelvonás, pénz megvonás és átcsoportosítás, valamint főképp személyzeti kérdésekben a fülkeforradalom a maga szempontjából hatékony volt. Amit be akart zárni, el akart törölni, azt nagyjából meg is valósította. Viszont teljes kudarcot vallott abban a tekintetben, hogy a lakosság alapvető mentalitását megváltoztassa. Sokszor be kellett húnynia a szemét, hogy ne zavarja meg a működőképességet biztosító "megkerülő manővereket".Így elkerülte a látványos összeomlásokat és nem ütközött csoportos ellenállásba. Ha most radikalizálódik és egyes területeken nem tűri meg tovább  a védekező társadalom háttér- működését, nem elégszik meg a mimikrivel és mindenkit színvallásra akar kényszeríteni, akkor válóban aláássa az egyes intézmények működőképességét és nyílt ellenállásba ütközik. Ha viszont most is nagyobb a radikalizmus füstje, mint a lángja, akkor az ország továbbra is elevickél domináns mentalitása "jóvoltából" a működőképesség határán - hacsak a nemzetközi pénzpiacokon nem fordul tarthatatlanná a forint helyzete.

2013. január 1., kedd

Egy Fb. hozzászólásom Orbán CDU-s hátteréről

Azt hiszem, még ez se a lényeg. A lényeg az, hogy Orbán azért grasszálhat CDU asszisztenciával, mert ott jól rejtve ma is él Hans Globke szelleme. És csak ilyenkor villan ki a tiszteletre méltó külső mögül.

Ne ott keress, ahol nincs

Akik az Orbán utáni Magyarországról gondolkodnak, valamilyen formában beleütköznek a balliberálisok és a jobboldaliak megegyezésének szükségességébe. Vagy azt mérlegelik, hogy jobboldaliaknak "át kell szavazni" ahhoz, hogy lehetségessé váljon egy meghatározó erejű választási győzelem. Vagy a nemzeti minimum nélkülözhetetlenségét hangsúlyozzák annak érdekében, hogy a politikai váltógazdaság ne örökösen a nulláról indulást jelentse.Megint mások alkotmányjogi vagy politikai megközelítésből féltenek egy reménybeli új kormányt a gátlástalan jobboldali destrukciótól.

Ezek a gondolatmenetek a "kell"-ből indulva ezt a "kellene" irányában felpuhítják, de még így is szkeptikusak a megvalósíthatóságot illetően.. És joggal. Sem az ideológia, sem a történelmi szimbolumok, sem a közelmúlt értékelése szempontjából nem mutatkoznak a minimális konszenzus irányába vivő témák és/vagy készség a másik oldal gesztusainak elfogadására. Ha viszont a szkepszis oda vezet, hogy nem is próbálkoznak tovább, akkor belenyugszanak a borús jövőbe..

Az egyetlen bíztató jel ma számos igen eltérő politikai szimpátiájú közgazdász szinte teljes egyetértése az unortodox woodoo gazdaságpolitika elutasításában és számos elemében rokon elképzeléseik a követendő új, a válságból kivezető gazdaságpolitikáról. Nyilván ezen a területen is akadnak rejtett aknák, amelyek akkor válnának láthatóvá (vagy robbannának fel), ha ténylegesen elkezdenének együtt dolgozni egy projekten az ígéretes jövőről. Mégis, a kiegyezés egyetlen reménye ma Magyarországon az, ha politikai felhatalmazás nélkül egy ilyen munka megindul. Ahhoz még nincsenek a nyakunkon a választások, hogy ez a munka ne kezdődhetne el.

Egy ilyen együtt munkálkodás során kikerülhetetlen, hogy a témák egyre bővüljenek: egyes technikainak látszó problémák messzenyúló tematikák napirendre tűzését követelnék meg. Ha a megegyezési szándék töretlen, akkor egyre több szakpolitikában körvonalazódnának a reális alternatívák, amelyek politikai választ igényelnek és egyben azt is megmutatják, hogy van-e lehetőség kompromisszumos megoldásra.

Az elmondottak szándékosan leegyszerűsítóek, naivak és optimisták. De ennek oka az, hogy a megoldhatatlannak látszó problémára alighanem abból a fontos irányból kellene keresni a megoldás útját, ahol - vagyis a mértékadó közgazdász szakma többségénél - láthatólag már ma is van keresnivaló.Ha más lát ettől eltérő reális lehetőséget - jó lenne olvasni azt.

Egy Fb. hozzászólásom a politizáló liberális értelmiségről



Én nem a kétségtelenül létező linkóciakról beszélek. Inkább egy parttalan eklekticizmus társul rigid doktrinérségekkel. És egy leninista + avangard örökség: a "kispolgáriság" zsigeri gyűlölete. Márpedig a demokráciák minőségét nagyrészt befolyásolja a kispolgárságának milyensége.