2018. szeptember 29., szombat

Mi lesz a Strauss - doktrinával?

A téma legfelületesebb érintéséhez sem lehet nem visszanyúlni a Hitler uralomrajutása előtti időszakhoz. A háborús vereséget követő büntető béke és a nagy gazdasági világválság ellenére az agresszív, az utcákat rendszeresen terrorizáló nácik a választásokon képtelenek voltak többséghez és ezzel közhatalomhoz jutni. Hitlernek paktumra volt szüksége a nagytőkével és a nagyvezérkarral, hogy a tradicionális uralkodó körök a relatív többség birtokában hozzásegítsék őt a kancellári poszthoz, amit államcsínyekkel változtatott diktatúrává. A paktum árát Hitler az u.n. hosszú kések éjszakáján fizette meg, amikor legyilkolta pártja antikapitalista, elitellenes szárnyát. Ez a konstrukció kitartott Hitler végső bukásáig.A baloldal pedig, amely nem volt képes és hajlandó felfogni a náciveszélyt, e vakságáért mindent elvesztett előbb Németországban, aztán a kontinens többi országában is.

A II. Világháború után a Németországot megszálló győztesek egy összetört, de zömében náci érzelmű lakosságot találtak, amit konszolidálniuk kellett úgy, hogy a nácizmus szervezett formáját illegitimmé tették. Radikális nácitlanításról épp a konszolidáció szempontjából szó se lehetett. A három nyugati, illetve a szovjet megszállási zónában eltérő módszert választottak. Nyugaton politikailag egy a hitlerizmust túlélt jobbközépből és a hozzájuk csatlakozókból hoztak létre új elitet, a nácizmus problematikát meg igyekeztek elpszichologizálni, Keleten viszont az osztálytagozódást helyezték a centrumba és így a lakosság szembenézését a közelmúlttal ténylegesen elmulasztották - frázisokkal helyettesítve azt egy diktatúra keretében. Nyugaton az új rendszer megszilárdításának legfőbb alapja a "gazdasági csoda" volt, politikájának eszköze pedig a kvázi-egypártrendszerként működő CDU-CSU. A kommunista pártot betiltották, a szociáldemokraták pedig kellő tömegbázis hiányában vagy 15 évig nem voltak kormányképesek. A felszín alatt bujkáló szélsőjobb leszerelésének eszközéül a Strauss-doktrina szolgált. F.J. Strauss a CSU elnökeként az egypárton belüli "pluralizmust" képviselte: jobbra állt a CDU-tól, de lojális volt vele és meghirdette, hogy nála jobboldalibb párt az NSZK-ban nem lehetséges. Minden társadalmi mozgásra figyelt, a szélsőjobb új eszmei próbálkozásait vagy kisajátította, vagy diszkreditálta.

Az NSZK belső viszonyai a 60-as évekre változtak meg. A generációváltás révén a náci múltat nem ismerő fiatalok kezdték a szülőkön számonkérni azok személyes múltját, a jóléti állammal és a demokráciával való elégedettség pedig széles körben ad acta tette a nemzeti nosztalgiákat. A lakosság elfogadta, hogy múltja miatt a "gazdasági óriás - politikai törpe" szerep jut nekik a nyugati világban- akár a keresztény pártok, akár a szociáldemokraták voltak éppen kormányon. A radikális baloldalnak pedig az NDK, mint szemléletes kontraszt vetett gátat. Amikor később a szovjet rendszer összeomlása után sor került Németország békés egyesítésére, végképp elvesztette talaját a nemzeti agenda.

Így állt a helyzet a közelmúltig. A gazdasági és társadalmi átalakulás nem látványos viszonyai politikai szempontból látensek maradtak egészen a 2008-as pénzügyi világválságig, ezt követően azonban világszerte bizalomvesztés következett be mindenekelőtt a politikai establishmentek irányában annak ellenére, hogy a válságon - legalábbis a felszínen - sikerült lassacskán úrrá lenniük. A bizalomvesztés fő motívuma a liberális demokráciával szembeni nacionalista érzület terjedésében ragadható meg. Sokáig úgy látszott, hogy éppen Németországra nem fog kiterjedni ez a hullám. Ma már azonban azt látjuk, hogy Németország sem kivétel - azon belül meg mindenekelőtt a volt NDK területe, ahol a múlt megemésztése elmaradt.

Ez a helyzet keresztút elé állítja Németországban a CDU-CSU-t, Európában pedig az EPP-t. Maradt-e elég ereje és presztizse a begyakorlott Strauss-doktrina alkalmazására, vagyis a szélsőjobboldali tematika megszelidített variánsát átvéve határozottan gátat szabni, sőt visszanyesni a szélsőjobboldali eszméket és szervezeteket? Vagy éppen ellenkezőleg: a szélsőjobb gyűri maga alá a jobbközépet, mint fontos politikai erőt. A kérdés nyitott. A helyzet illúziómentes felmérése és a határozott, egybehangolt politika nélkül, amely a választókkal is megértteti a tényleges kockázatokat, a mérsékelteknek nincs esélyük a felülkerekedésre. A világ - és azon belül Európa_- (globalizáció ide, vagy oda) visszacsúszhat afféle helyzetbe, amilyenben az 1930-as években volt.

2018. szeptember 22., szombat

Agyonhalasztott döntések

Számos döntést kellene meghozni mind az EU-ban, mind az USA-ban. De a hatalmi konstelláció egyik helyen se olyan, hogy a jelenlegi döntéshozókból ki lehetne nézni, hogy önként véget vetnek a halogatásoknak. Az USA-ban a jelek arra mutatnak, hogy a politikai osztály vissza akarja passzolni a döntést a választóknak, akik ezt az ottani konstellációt előidézték. A "félidős" választásoktól várható, hogy a politikusok az eredményektől függő elhatározásokra jussanak a következő két év követendő politikai irányairól és az azt szolgáló célravezetőnek vélt eszközökről.
Az európai helyzet még bonyolultabb. Sok a tagország, sok a téma és előáll(hat)nak további halasztást már nem engedő döntési helyzetek - mint amilyen a Brexit Uniós kezelése. Itt is igyekeznének mennél több döntést az új EU-parlamenti választások utánra halasztani. Azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy a pártcsaládoknak és a tagországok politikai erőinek már előzőleg ki kell alakítani az ígéretesnek tűnő választási stratégiájukat és tematikájukat, amely maga is egyfajta feltételes döntés.
Ami meg az érdeklődő megfigyelőket illeti, nem tehetnek mást, mint előre elképzelt forgatókönyvek nélkül kivárják, mik születnek a politikai boszorkánykonyhákban és a szavazófülkékben - hacsak valami váratlan esemény, eseménysor ki nem billenti a konstellációt jelenlegi állapotából.

2018. szeptember 1., szombat

Pacta sunt servada?

Pacta sunt servanda?


Nagyon nehéz dolog hosszabb periódusról bármi érvényes általánosságot mondani. Könnyű az ilyenekkel szemben az ezt megkérdőjelező események, irányzatok, összefüggések garmadáját elősorolni. Így ha a II. Világháborút követő évtizedekkel kapcsolatban az atomfegyverek árnyékában a fennmaradt világbékét emeljük ki, szembeállítható ezzel a kisebb és nagyobb, helyi és ennél szélesebb körű háborúk, fegyveres konfliktusok tömege - jóllehet ezek csak válságos helyzetekhez vezettek, de nem eszkalálódtak világméretűvé. Ha ugyanebben a periódusban a nemzetközi szervezetek és megállapodások fokozott előtérbe kerülését emeljük ki, azonnal lehet sorolni ezek gyengeségeit, megsértését, azt a "nagyvonalúságot", amellyel a rendszeren belüli, a megállapodásokat, azok szellemét súlyosan sértő viszonyok és gyakorlatok felett siklottak el szemhúnyással. Ha meg azt emeljük ki, hogy ebben a periódusban az emberek milliárdjainak nőtt az átlagos élettartama, javultak érdemlegesen az életkörülményei, akkor sorolni lehet a kiáltó egyenlőtlenségeket, valamint azt, hogy a szabályokat mindig az "erősek" határozták meg és konzekvensen a maguk javára. Ugyanígy ha a szabálykövetés dominanciáját emeljük ki, sorolhatók a szabálysértések, továbbá azok a radikális mozgalmak, amelyek a szabályok felrúgását hirdették és gyakorolták - akár az emberi élet értékét, annak tiszteletben tartását is negligálták.

Számos jelenség mutat napjainkban arra, hogy ennek a relatíve hosszú, egyfajta konvergenciával, kooperációval, szabálytartással, mint domináns irányzattal jellemezhető periódusnak a végéhez közeledünk. S figyelemre méltó, hogy nem a periféria mondja fel a korábbi egyezményeket, hanem a centrumban mutatkozik meg ez legpregnánsabban. Ha a periódus lezárulásának magyarázatát keressük, akkor olyan gazdasági és társadalmi folyamatokat kell elemeznünk, amelyek eléggé eltávolítanak a felszíni jelenségek szintjétől. Ugyanakkor a világrend felrobbantásához éppen a felszíni, gyakran "puha" tömegpszichológiai és egyéb efemernek tűnő jelenségek vezethetnek el. Így kiemelkedő a megállapodások betartásának ezeréves elvét megkérdőjelező, azokat egyoldalúan felmondó, vagy csak figyelmen kívül hagyó és a  kíméletlen érdekérvényesítést helyeslő, elváró közhangulat eluralkodása. Mint a jelenségkör csúcsára elég utalnunk Trump elnök politizálására a szervezetekkel és a  megkötött egyezményekkel kapcsolatban, amelyet egy ideológia is kísér az ad hoc bilateralizmus és a kiszámíthatatlanság, mint hasznos eszköz hirdetésével. De ugyanezt mondhatjuk a brit Brexit tárgyalási taktikáról. A helyett, hogy igényeiket igyekeznének a másik, erősebb fél igényeivel egyeztetni, merev, híveik ábrándjait követő tárgyalási pozíciójukkal nyitott szemmel gyalogolnak bele a számukra legrosszabb, megállapodás nélküli kilépésbe. Ami igaz a "csúcson", az - mutatis mutandis - igaz a másik póluson is, ahol az elkeseredett kétségbeesés diktál. És legfőképp a két pólus között elhelyezkedő fanatikus ideológiák képviselőinél.

Nem arról van szó, hogy a paktumokat negligáló önös és zsaroló politizálás képviselői ezzel általános összeomlást szeretnének elérni. Nekik valós vagy fantazmagória-szerű törekvéseik vannak, amit kemény eszközökkel próbálnak érvényesíteni. Csak azt nem veszi figyelembe senki (sem ők, sem ellenfeleik), hogy egy idő után egy előálló világgazdasági válság vagy katonai eszkaláció esetén nem lesznek meg a koordinációs és bizalmi kapcsolatok, hogy segítségével úrrá legyenek a kialakult helyzeten annak ellenére, hogy a globális interdependencia akkor is irreverzibilis tény, ha igyekeznek nem tudomást venni róla.