2017. május 25., csütörtök

Oroszország nemzetközi szerepének átértékelődése

A Szovjetúnió és államszocialista rendszerének összeomlásából kiemelkedő Oroszország nemzetközi szerepének megítélése kezdettől nem volt egyértelmű. Voltak ugyan remények, hogy majd konstruktív szereplője lesz a demokrácián és a piacgazdaságon alapuló világrendnek, de egyben aggodalom kísérte azt a lehetőséget, hogy a világ második legnagyobb hadseregével rendelkező ország veszélyes káoszba süllyed. Az mindenképpen reménykeltő volt, hogy a volt szovjet tagállamok egyike sem vált új atomhatalommá. Ám egy ekkora haderő mögé mindenképpen szükséges egy kellő gazdasági, politikai és adminisztratív potenciállal rendelkező állam, hogy a hadseregen belül ne induljanak meg kontrollálhatatlan folyamatok. Így amikor Putyin valamilyen módon konszolidálta az ország belső viszonyait, azt bizonyos jóindulat és megértés kísérte világszerte. Amikor a putyini Oroszországban a politikai demokrácia kulisszává silányodott és a piacgazdaságban az állam szerepe szintén kilépett a Nyugaton elfogadott keretek közül, a remények tovatűntek, de a türelem alapjában megmaradt.

Amikor azután az orosz politika kilépett a korábbi földrajzi korlátok közül, erre válaszolni kellett. A Krim annektálása a nemzetközi jog szempontjából teljességgel elfogadhatatlan lépés volt és veszélyes precedenst teremtett. Ehhez képest az USA és az EU reagálása visszafogottnak mondható, amiből azt lehetett kiolvasni, hogy ezt elvileg ugyan elfogadhatatlannak tekintik, ám a geopolitikai helyzetet nem érintőnek. Mutatis mutandis hasonló volt az ukrajnai orosz beavatkozásra adott válasz is. Meg akarták akadályozni az orosz behatolás fokozódását, ám a fegyverszünet a többségében orosz etnikumú keletukrán területek feletti orosz kontroll tűrését jelentette. Az Oroszország ellen életbe léptetett gazdasági embargó is inkább a "fékentartás" eszköze, mint a visszavágásé. Komolyabb katonai ellenlépés inkább arra reagált, hogy Oroszország lebegtette egy - szintén az orosz etnikumra hivatkozó - intervenció lehetőségét a balti államokban.

Oroszország - akárcsak hajdan a Szovjetúnió volt - eurázsiai ország. Ahogy Európában, úgy Ázsiában is - mindenfelé kinyúlnak Oroszország csápjai. Az oroszajkú kisebbségektől a fegyverszállításokig, a nagyobb háborús konfliktusoktól a titkosszolgálati és diplomáciai húzásokig minden eszközt kihasznál a jelenlétre, befolyása növelésére, érdekei érvényesítésére. Ebben vannak szövetségesei, ellenségei, bábjai. Mindez azonban nem jutott el olyan szintre, hogy koherens frontot képezne egy másik, jól azonosítható ellenséggel szemben akár regionálisan, még kevésbé globálisan.

Nem karakterisztikus Oroszország pozíciója a nemzetközi terrorizmus kérdésében sem. A feltételezések és gyanúk ellenére alapjában elfogadottnak tekinthető az orosz részvétel az antiterrorista harcban.

Az utóbbi hónapokban azonban fordulatnak lehetünk tanúi. Korábban az a "tűrt" kategóriába tartozott, hogy Oroszország - ahogy a világ többi részén - európaszerte is pénzzel, logisztikával és egyéb módon segíti a különféle anti-establishment pártokat és mozgalmakat, köztük a politikai spektrum mindkét szélén levőket. Ezen a kereteken lépett túl Oroszország, amikor hihetetlen energiával, a diverzió minden ismert és új módszerét alkalmazva szállt be az USA elnökválasztási harcába. Ennek fokozatos lelepleződése hallatlan felháborodást váltott ki a Nyugat politikai elitjében és demokratikus közvéleményében és pánikot a titkosszolgálati körökben. Ezt a sokkhatást tovább erősítette, hogy ugyanígy megpróbáltak az oroszok belenyúlni a francia elnökválasztási harcba is,

Pillanatnyilag nem túlzás  úgy fogalmazni, hogy az "orosz szál" belpolitikai válságot idézett elő az USA-ban, Prominens fejek hullottak és az elnök mandátuma is veszélybe került. Ilyen értelemben egy - akár világtörténelminek is nevezhető - orosz próbálkozás befuccsolt. Nem tudjuk, hogy mindez hová fog vezetni a nyilvános és a nem nyilvános szférában. De azt biztonsággal megelőgezhetjük, hogy a dolgok sem az USA-ban, sem Európában nem folytatódhatnak úgy, ahogy eddig folytak. Oroszország jövőbeni manőverezési képessége lecsökkent azáltal, hogy ami korábban rejtetten folyt, az nyilvánosságra került. Egyfelől sokféle ellenlépésre kerülhet sor, másfelől a gyanakvás miatt minden tényleges és feltételezett lépésüket várhatóan akár még túl is fogják reagálni a politikában, a médiában és a közvélekedésben egyaránt. Nem tudhatjuk, hogy ennek hatása alatt Putyin és köre mit gondol újra és merre mennek majd a dolgok az ellenoldalon. Nem valószínű, hogy a régi hidegháború kel majd új életre, követve a korábban kialakított sémákat. De azt se tudjuk, hogy az 1990 utáni, bizonyos joggal "pax americananak" neveztető világrendet követi-e majd egy pár évtizedre szóló új világrend, s ebben mi lesz Oroszország szerepe, vagy pedig egy állandóan mozgásban lévő, különféle  (fegyveres és nem fegyveres) konfliktusokkal terhelt és rengeteg ad hoc elemet tartalmazó sokcentrumú veszélyes világ elébe nézünk.

2017. május 18., csütörtök

Macron rajtjáról

A választási kampány időszakában a közvélekedésben szinte több szó esett Macron ellenfeléről, mint róla magáról, mint politikusról. Támogatói között is akadtak szkeptikus hangok, amelyek szóvá tették rövid politikai karrierjét és azt, hogy nem áll mögötte "bevezetett" támogató párt s e miatt kockázatosnak tartották, hogy elnökként mire lehet tőle számítani. Kampányában ugyan számos kérdésről markáns véleményt nyilvánított, tervet ismertetett, de ezt az általános tapasztalatok alapján nem vették készpénznek, mint elnöki programot.

Ehhez képest beiktatása után azonnal azzal keltett (többnyire pozitív) meglepetést, hogy pontosan tudja, hogy vállalásaiból milyen gyakorlati lépések következnek, s ezekhez nagy lendülettel azonnal hozzá is kezdett. Belpolitikában a hagyományos párthatárokon átlépő kormányalakítás, a nők és a politikai újoncok széleskörű bevonása nem csak azt mutatta, hogy betartja ígéreteit, hanem azt is, hogy birtokában van az ezzel kapcsolatos know.hownak is (éles kontrasztban az USA elnöki posztját elfoglaló Trumppal.) A határozott kezdést a belpolitikában mindenképpen indokolja a küszöbön álló nemzetgyűlési választás, így nyilvánvaló, hogy azt követőleg kezdődik csak az igazi kormányzás. Ám Macron ugyanilyen határozottan startolt az Európa-politikában is. Másnap már felkereste Merkel kancellárt és valóban érdemi tárgyalásokat folytatott vele, amit a közös sajtóértekezlet koronázott meg. Abban az előzmények után nincs semmi meglepő, hogy az EU újrakezdése, szükséges megerősítése, vagy a bilaterális kapcsolatok tekintetében ők ketten hasonlóan gondolkoznak. A nóvum abban áll, hogy Merkel kancellár (és az EU Bizottságot vezető Tusk) hajlandók átengedni a fő iniciátor szerepét az újonc Macronnak olyan politikai mozzanatok tekintetében is, amikről ők korábban nem is beszéltek.

A látványos rajtot azonban mind Franciaországon belül, mind Európában a komoly konfliktusok periódusa fogja követni. Macron víziója az innovativ, nemzetközi versenyképességét lényegesen javító Franciaországról rengeteg érdeket is sért mind otthon, mind nemzetközi tekintetben. S otthon ezek az érdekek egyaránt jelentenek hagyományosan a "jobb-" és a "baloldal"hoz kötődő politikákat és intézményeket. Nem lesz könnyű például elérnie azt, hogy a krónikus munkanélküliséget leküzdeni hivatott lépéssor munkáltatói és szakszervezeti oppozicióját letörve eredményekre vezessen. Ugyanígy a kétsebességes Európa megvalósítása útjába rengeteg előre látott és nem látott akadályon kell keresztülverekednie magát. Macron ezzel olyannyira tisztában van, hogy utalt rá: amennyiben ezt a kormányok segítségével nem lehet keresztülvinni, szükség lehet a Lisszaboni Szerződés módosítására is. Ez sem lesz könnyű mérkőzés.

Azt kell tehát mondanunk, hogy Macron látványos elnöki rajtja csak kezdet, ami nem több, mint remény. Olyan remény, ami korábban teljes fantazmagóriának tűnt volna Európa jövőbeni felíveléséről. Arról azonban szó sincs, hogy a francia elnökválasztás, majd a német nemzetgyűlési választások után a próbálkozás sorsa egyesélyessé vált volna. De ezt a realitások talaján nem lehetett és most se lehet elvárni. Hogy ez valósággá váljon, ahhoz sokaknak hosszú időn át sokat kell tenni.

2017. május 13., szombat

Eddig - és hogyan tovább?

A magyar politikai vezetés jól ismerte fel, hogy az eddigi euro-atalanti berendezkedés egyrészt túlélte működőképességének élettartamát, másrészt azt, hogy bárhogy provokálják, képtelen hatékonyan visszavágni. Erre építette politikáját és elképzelte, hogy az ezt követő történelmi korszak a nemzetállami szuverenitásról és a tekintélyuralmi berendezkedésről fog szólni. Egy ideig a fejlemények ezt igazolni is látszottak a Krim orosz annektálásával, az ukrajnai fejleményekkel, a török puccs(kísérlet?) utáni helyzetben, a Brexit népszavazással és Trump elnökké választásával. Várták a további európai folytatást.

Ma minden jel arra utal, hogy a folytatás elmarad és egy ezzel ellentétes mozgássor indult el. Trump nem tudta rohammal elfoglalni az USA-t, hanem beleütközött a realitás falába és a hazai demokratikus berendezkedésbe és ezután vagy visszasímul a Republikánus párt politikai vonalába, vagy tisztsége is veszélybe kerülhet. A Brexit minden bizonnyal súlyos veszteségekkel fog járni Nagybritannia nemzetközi pozícióira nézve, amely egyben még az Egyesült Királyság szétesésével és a lakosság életszínvonalának zuhanásával is fenyeget .A kontinentális Európa 2017-es választásai a szélsőjobboldal kudarcával jártak. Ám a magyar politikai vezetés a látszat szerint még nem hajlandó tudomásul venni reményei kudarcát. Alighanem úgy gondolja, ez még nem az utolsó szó.

Való igaz, Kelet-Európa közeljövőbeni fejleményei még nem láthatóak előre. De nagyobb léptékben sem világosak a várható kilátások. Nem tudhatjuk, hogy az USA-n belüli kötélhúzás hogyan hat ki a nagyhatalom világpolitikai helyzetére és ezen belül katonapolitikájára és annak teljesítő képességére. Az sem világos, hogy a francia és német nemzetgyűlési választások után hogyan kezdenek hozzá a tervezett többsebességes Európa megvalósításához, mik lesznek annak konkrét lépései és hogyan oldják meg a "régi EU" helyzetének rendezését és a szembeszegülők milyen tényleges szankciókra számíthatnak. Kérdőjel Törökország majdani geopolitikai pozíció-választása csakúgy, mint Oroszország válasza a változó európai helyzetre. Nem elhanyagolható kérdés, hogy lesz-e újabb migráns hullám, s ha lesz, mikor, milyen léptékben és milyen útvonalakon. Mindez magyar kontextusban azt jelenti, hogy még nem érkezett el a kikerülhetetlen rovancsolás időpontja.

Ám ami késik, nem múlik. A magyar politikai vezetés számára - a kisebb-nagyobb taktikázásokat nem tekintve - alapjában két út között kell választani: vagy az alkalmazkodva visszavonulásét, vagy az eszeveszett konfrontációét. Ám ha az utóbbit választanák, kérdés, hogy a folyamatos eszkalációban meddig számíthatnak a mai hazai gazdasági és politikai hinterlandjuk egészére és hogy ehhez milyen külső feltétlen támogatókra találhatnak. Arról nem is beszélve, hogy vajon egy extrém konfrontációra mi lenne az akkori EU és az akkori USA válasza. Mindezt az eddigi tapasztalataik extrapolálásából aligha vezethetik le realisztikusan a magyar politika csúcsán.

2017. május 9., kedd

Zsidó kisebbség???


Orbán azzal zárta le a Parlamentben történt rasszista kilengés ügyét, (milyen finomak vagyunk: vérvád = rasszista kilengés), hogy fejedelmi többesben garantálta:" Meg fogjuk őket védeni, ideértve a Magyarországon élő zsidó kisebbséget is”.
Farka közt a tőgyét. Ezzel ugyanis félresöpörte a több, mint másfélszázados magyar - zsidó egyezséget.Ennek lényege az volt, hogy a zsidók - nemegyszer rabbijaik vezetésével - megtanulnak magyarul, magyar nemzetiségűnek vallják magukat és ezért cserében teljes emancipációban részesülnek. Ez sikeresen végbe is ment és tartott a Monarchia felbomlásáig. (Más kérdés, hogy amikor az emancipáció egyértelmű kérdése átcsúszott az asszimiláció többértelmezésű fogalma felé, ebben a korszakban is megmutatkoztak társadalmi típusú egyenetlenségek.) Hivatalosan Mózes hitű magyarok éltek ekkor az országban, akik pedig áttértek, azokat hivatalosan teljes jogú keresztény magyaroknak tekintették - akármilyen informális gyanakvás kísérte őket egyes társadalmi csoportok részéről.
A Horthy korszakban az állam ilyen - olyan korlátozásokat vezetett be a "zsidókkal" kapcsolatban. Azok előbb vallási, később "faji" alapon álltak és még véletlenül se nemzetiségi alapon. Ez utóbbi Keleteurópában volt a gyakorlat, kiváltképp Oroszországban, amely hagyományt a Szovjetúnió is átvette. Meg volt ennek a jó oka: eszük ágában sem volt az antiszemita késztetésű zsidó problematikát belekeverni a revíziós politika fundamentumát jelentő nemzetiségi tematikába.A magyar holokauszt is faji alapon ment végbe: a "félvérek" esetében bonyolult definíciókkal határolták körül, hogy ki számít zsidónak. De ha "jó félvér" minősítést kapott valaki, az értelemszerűen magyar lett, mint ahogy az üldözöttek is magyar zsidóként voltak nyilvántartva. A cionizmus befolyása az alapító magyar származása ellenére elenyészőnek volt mondható.
A háború utáni koalíciós rendszerben, majd az államszocializmusban semmiféle hivatalos megkülönböztetés nem volt az állampolgárok között. A "zsidó" vallási értelemű hivatalos fogalom volt. A nem vallásos zsidók informális megnevezése a "zsidó származású" volt és csak illegalitásban maradt fenn az antiszemita zsidózás .Szűkebb körben jelentkezett az Izrael Államhoz kötődő zsidó öntudat, amelynek csúcsa a kivándorlás volt.
A rendszerváltás után két ízben is cionista törekvésként megjelent a zsidó kisebbség státusának igénye, a zsidó vallásúak és származásúak ezt mindkétszer indulatosan visszautasították nem lévén semmiféle ilyen kollektív identitásuk. Teljes jogú magyar állampolgárnak tekintették magukat ilyen - olyan családtörténettel, akiket az holokauszt emlékén és az antiszemitizmus elszenvedésén kívül szinte semmi nem tart össze.Ez utóbbi az antiszemitizmus terjedésével és a politikai antiszemitizmus újbóli kibomlásával természetesen hangsúlyosabbá vált. Ezzel párhuzamosan nőtt a "kemény" és "puha" cionizmus (és zsinagógába járás) terjedése is, kiváltképp a fiatalabbak körében.
Ebbe a közegbe robban most be a miniszterelnök szava, amely a nem létező "zsidó kisebbségnek" ígér politikai védelmet. Ha eddig Magyarországon ez a sajátos kisebbségi problematika nem létezett, ezután majd létezik. Nyilván nem elszólásról, hanem tudatos törekvésről van szó. Nem igazi magyarként, hanem kisebbségként lesznek garanciák. Ez megfelel a magyar - izraeli kettős identitást vallóknak és megfelel az antiszemitáknak is. A többiek meg magukra vessenek...

Fb. bejegyzésem a vélemény-terjedésről Magyarországon


A 90-es években szociológusok, közvéleménykutatók megvizsgálták, hogy ha a fővárosban megfigyelnek egy új fejleményt a közvélekedésben, azt milyen késéssel követi az ország többi része. Mert követte.
Ez az, ami 2010 után megszűnt. Az okok között feltehetően egyaránt szerepel a vidékre eljutó médiainformációk egyenirányúsítása, valamint a lokális elitek pluralizmusának erőszakos elfojtása. Lehet azon gondolkodni, hogy milyen módon lehet áttörni ezt a falat. De van alapja annak a pesszimista véleménynek is, hogy ez csak az "egy a tábor, egy a zászló" megbomlása után lehetséges.

Fb. bejegyzésem a magyar értelmiségi betegségről

A magyar értelmiségi betegség
Macron kétharmados győzelme európai szintű nagy esemény, a korábbiakhoz képest szinte fordulópont. A magyar értelmiségi kommentelők azonban ebben is képesek fumigálni és huhogni valót találni széltében-hosszában. Csoda hát, hogy a magyar ellenzéki közvélemény egy évtizede tehetetlenül vergődik saját kelepcéjében és politikus - látva a várható fogadtatást - inkább bele se kezd semmibe? Az önsorsrontás személyes hiúsággal elegy dáridója ez a nemes aggodalom és a megvesztegethetetlen tisztánlátás álcájában.

2017. május 7., vasárnap

Európa győzött!

Bár még hivatalos eredmény nincs, nyilvánvalónak látszik, hogy Macron a francia elnökválasztás győztese. Ez jó hír azoknak, aki a 21.sz.ban egy demokratikus és egyben versenyképes Európát szeretnének és rossz hír minden rendű és rangú ellenérdekeltnek.

A korábbi, lépésről lépésre kialakult EU vitathatatlanul megfeneklett. Születési adottságainál fogva nem volt képes lépést tartani a világ különböző fejleményeivel. Minthogy a válasz csak az integráció magasabb szintje lehetett volna, ezt a retrográd és önző tagállami kormányok  sikeresen blokkolták. De ami legalább ekkora, ha nem még nagyobb baj volt, hogy a tagállamok lakossága is egyre inkább kiábrándult, ha nem kifejezetten ellenséges módon tekintett az Unióra. Ebben az életkörülményeik, kilátásaik tényleges romlása ugyanúgy szerepet játszott, mint a megtévesztő magyarázatok és a jobb jövővel áltató partikuláris blöffök. Fenyegetett egy feltartóztathatatlannak látszó szélsőjobboldali hullám, amely Európa jövőjének esélyeit véglegesen eltemette volna. Az a váratlan, túl korai siker, amely a Brexit népszavazáson következett be (valamint a hasonló társadalmi, politikai és propaganda sémát mutató USA elnökválasztáson), láthatólag megriasztotta az ingerült európai választókat és szembesítette azzal, hogy amit ők a mozdíthatatlan establishment elleni protesztnek szántak, mekkora reparálhatatlan bajok okozója lehet saját maguk számára. Így a szélsőjobb előretörése már Ausztriában és Hollandiában is megállt és most Franciaországban látványos vereséget szenvedett. S ez történik Németországban is: a szélsőségesek máris marginalizálódtak.

A szélsőjobb kompromittálódásához jelentősen hozzájárulhatott az erős Nyugatban és ezen belül az erős Európában ellenérdekelt putyini Oroszország lelepleződése a nagy nyilvánosság előtt, mint a bomlasztó politikai pártok, mozgalmak titkos finanszírozója és a  hekkerkommandók és a hiperaktív dezinformációs  hadviselés állami irányítója. Ugyanakkor az is világossá vált, hogy a korábbi tipusú stabilitást felrúgni akaró Trump is egyértelmű ellensége az erős Európának, tehát szó sincs arról, hogy ez utóbbi a szidalomszóvá silányított globalizáció eszköze lenne.

De mit is várhatunk valójában Európa tekintetében Macron elnöktől? Hiba lenne a várakozást a kampány során ezzel kapcsolatos kijelentéseire szűkíteni, mert erre szokás azt mondani, hogy más a kampány és más a kormányzás. Macron viszont már gazdasági miniszter korában német kollegájával együtt a magasfokú gazdasági integrációt szorgalmazta . akkor még kézzelfogható eredmény nélkül. Azóta azonban a német-francia tengely és a köré felsorakozó tagállamok számára világossá vált, hogy a meddő viták helyett az integráció gyakorlatba ültethető módja a többsebességes Európa formájában képzelhető csak el, amit az u.n. megerősített együttműködés eszközével lehet megvalósítani a Lisszaboni Szerződés biztosította keretek között. Ha Macron ma nem győzött volna, ez lábjegyzet maradna egy valamikori történelemkönyvben (ha lesz egyáltalán ilyen), így viszont egy felkészült előharcost nyert a projekt és komoly esélyt a kivitelezésre. Az integrált mag-Európa természetesen csak akkor lehet valóban sikeres és akkor számíthat tartós lakossági támogatásra, ha a kézenfekvő gazdasági és társadalmi problémákon túl a nemzetközi szintű innovációk tekintetében is az élbolyba tud kerülni.

Egy ilyen választási győzelem magától értetődő módon nem fegyverzi le a különféle rendű és rangú kül-és belföldi ellenerőket. Így a megvalósítás objektív és szubjektív nehézségein kívül ezek nyílt és burkolt ellenlépéseivel is számolni kell az élet minden szférájában. Úgyhogy a projekt sikere enyhén szólva nem garantált. De ez nem ok arra, hogy magának a lehetőségnek ne örüljön az, aki rokonszenvez egy ilyen fejlődési perspektívával.

Magyarországon élvén nem mehetünk el a mellett a kérdés mellett, hogy a többsebességes Európa mit jelenthet a projektből első körben kimaradó tagországok és lakói számára. Azt semmiképpen, hogy továbbra is botokat és vasrudakat dugdoshatnak a küllők közé és hogy destrukciójukért cserében busás támogatásban is részesülnek. A Brexit tárgyalások példáján mind a kormányok, mind a választópolgárok szemléltető oktatást fognak kapni, hogy mivel jár, ha mások is az Unióból való kilépés útját választják. Ezért feltehető, hogy a "Köztes Európában" nem lesz számottevő ez az opció. Akkor viszont az EU formális keretei a jövőben sem változnak és a részletes feltételekről periódusonként és folyamatosan is folyni fog a kötélhúzás, hogy ki mit kap és ezért cserében mit kell adnia. Az erő poziciójában azonban az integrálódó országok lesznek és komolyan mérlegelendővé válik, hogy a huzakodás helyett nem célravezetőbb e a hozzájuk csatlakozás.

2017. május 4., csütörtök

Összebékülőben Trump és pártja

A Republikánusoknak eszük ágában sem lett volna Trumpot jelölni elnöknek, de miután sikeresen meghekkelte az előválasztási folyamatot, a pártelit túlnyomó többsége ráfanyalodott az ő hivatalos jelölésére. Minthogy a hosszabb demográfiai trendek nem látszanak kedvezni a pártnak, ,megkockáztatták, hogy éppen az unortodox kampány fogja biztosítani nekik a teljes győzelmet mind az elnöki poszton, mind a törvényhozás két házában. Ez végül meg is történt.

A választások után azonnal megindult a kötélhúzás az autoritér rendszert bevezetni kívánó elnök és a régi formákat megtartó, de azon belül markáns politikai agendát megvalósítani akaró republikánus mainstream között. Ez utóbbiak mind a kinevezések, mind pedig a kormányzás kérdéseiben sarokba szorították az elnököt: bebizonyították neki, hogy ellenükre nem folytathat szeszélyes voluntarista politikát. Mind a két félnek látnia kellett, hogy ha a helyzet eszkalálódik, az kettős vereséghez vezet. Trumpnak nem garantált, hogy kitöltheti mandátumának idejét, a republikánusok feje felett meg ott lebeg a bukás felhője a következő választásokon. Ez mindkét felet a kompromisszum szükségességének belátására késztette. Most itt tartunk. Azt nem tudhatjuk, hogy a kompromisszum tartós lesz-e, hogy Trump nem fog-e megújuló kísérleteket tenni eredetileg elképzelt  hatalmi szerepének érvényre juttatására. Azt se tudjuk, hogy ha az USA nem saját kezdeményezéséből kerül elhatározó döntések elé, akkor az adminisztráció és a törvényhozás összhangja zavarmentes lesz-e. Ám immár lehetséges az a forgatókönyv, hogy Trump elnöksége nem lesz valamiféle markáns fordulat, hanem belesímul az amerikai politikai váltógazdaság megszokott tág kereteibe.

Az adminisztráció sorsa azonban távolról sem csak az elnök és pártja belső kötélhúzásának alakulásától függ. A világgazdasági és katonai fejlemények tekintetében az USA változatlanul fontos, de távolról sem domináns szereplő, ezért számos fejlemény indulhat ki az országon kívülről.. Az amerikai külpolitika pedig sokszereplős konfliktusok erőterében kell meghozzon szerencsés, vagy akár végzetesen elhibázott döntéseket úgy, hogy kompetenciája, előrelátó képessége joggal kelt kétségeket. Nem tudjuk, hogyan fog változni (akár többször is) az USA polgárainak közhangulata a következő években. És végül, de nem utolsósorban a rivális Demokrata Párt tekintetében is nyitott, hogy sikeres kihívóvá szervezi-e magát, vagy tétovasága és szétesettsége miatt csak a kormányon lévők hibáiban keresi a maga esélyét.

A Trump adminisztráció hatása a következő években az USA-ra és a világra tehát sok tekintetben nyitott. Az azonban megállapítható, hogy az a nem alaptalan aggodalom, hogy hivatalba lépésével rövid úton felborítja az addig úgy-ahogy működő világrendet, szerencsére mindeddig nem vált valósággá.