A tegnapi német választásokon Merkel Merkel nélküli pártja ugyan vereséget szenvedett, ám összességében azt mondhatjuk, hogy az eredmény döntetlen lett. Hárompárti koalíciónak kell alakulnia, ha nagykoalició nem jön újra szóba. A középpártok közül a Zöldek egyértelműen a szocdemek iránt mutatnak affinitást, a FDP viszont a keresztény pártok iránt. Vagyis elhúzódó koalíciós tárgyalásokra számíthatunk, amelyek kompromisszumokkal végződnek. Tehát Németországnak nem lesz olyan kormánya, amely a szükséges változásokkal bátran, program - szerűen szembenéz. Következésképpen az EU-ban sem számíthatunk rájuk a lényeges változások kezdeményezőiként és motorjaiként. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ha egy alkalmas kancellár kerül a kormány élére, akkor egy jövőbeni akut gazdasági - pénzügyi vagy egészségügyi vagy környezetvédelmi válság esetén ne állhatna feladata magaslatán és ilyen válság ne kényszeríthetne ki struktúrális változtatásokat Németországban, illetve az EU-ban. A német választás pozitívumaként kell elkönyvelnünk, hogy ha egyszer a választók láthatóan nem szimpatizálnak markáns változásokkal semmilyen tekintetben, akkor legalább ennek megfelelően megbuktatták a szélsőséges pártokat.
Mint ismeretes, más módon vezetett döntetlenre az USA elnök - és szenátusi választás. Ott ugyan két markáns koncepció harcol egymással; de a választók polárisan megosztottak és a győztes demokraták többsége minimális. Így a legfontosabb törvényjavaslatok átpréselése nem csak az ellenzék mindent kihasználó ellenállása miatt ütközik nehézségbe, hanem a saját párt nem elkötelezett, a félidős választásokra sandító szenátorai, kormányzói, képviselői miatt is. Ennél a fajta döntetlennél a kormányzási furfang segíthet, vagy szintén az, ha a közeljövőben válságok kényszerítik ki válaszul a különféle radikális változásokat.
A kevésbé kulcsfontosságú országokban is megfigyelhető ez a döntetlen közeli választói megoszlás: hol az egyik, hol a másik formában. A boldogabb európai országokban ez a sokpártrendszer bonyolult formáit ölti, ahol viszont egy radikális (jobboldali) irányzat került hatalomra, ott -elnagyoltan fogalmazva - a nagy-és középvárosi választók állnak szemben a rurális vidékek választóival.
Ezeket a döntetleneket valójában egy tudomásul venni nem akart amorf veszélyérzetre adott válaszként lehet értelmezni. Az egész emberiséget fenyegeti a környezet fokozatos élhetetlenné válása. Fenyegetik az új, ismeretlen járványok. Közben egy technikai forradalom is végbemegy, amely tovább polarizálja a Föld régióit, de a fejlettebbek körében is felforgatja a korábbi munkamegosztást. Mindez azzal jár, hogy nem lehet az eddigi módon élni, amit pedig mindenki megszokott és sokan jól érezték magukat benne. Érthető, hogy az ezzel kapcsolatos félelmek és különféle reakciók juthatnak kifejezésre a mostani szavazatokban a tradicionális politikai opciók mellett.
Az euroatlanti világ korábban gazdaságilag és katonailag globális vezető szerepet játszott Ez a múlté, de Kína nem csupán utólérte ezt a nagyrégiót szinte minden tekintetben. De ezt kihasználva kihívást is intézett ellene, amióta birodalommá alakította önmagát. Ez nem valami absztrakt atomháborús fenyegetést jelent, hanem mindennapos gazdasági behatolást és sokarcú kiber-háborút. Vannak, akik erről tudomást venni se hajlandók, vannak, akik hatékonyan válaszolni akarnak erre a kihívásra. Ez ugyan nincs tematizálva a különféle választási csatákban, de a háttérben kétség kívül ez is meghúzódik a politikai szférában és a választók egy részénél.
Összefoglalva tehát a sok döntetlen erősen megköti a politikai szféra kezét, amely iránt - különféle, nem részletezendő okokból - a közbizalom szintje is alacsony. Így aztán meg kell várnunk a különféle kríziseket és azokra kell a politikai tényezőknek és a lakosságoknak jól vagy rosszul válaszolniuk.
