Sokan nem értik, hogy az erőcentrumok miért folytatnak következetlen, elvtelennek is mondható politikát. Miért tűrnek meg a szövetségi rendszerükön - az EU esetében tagjaik között - olyanokat, akik távol kertültek a közös elvektől és normáktól és ezt nem csak nem titkolják, hanem akár provokatívan is hangoztatják, bomlasztva ezzel a belső kohéziót és a szavahihetőséget. Struccpolitika? Gyávaság? Szklerózis? Esetenként ezek a magyarázatok se zárhatók ki. De feltehetőleg van ennél általánosabb és erősebb megyarázat: a horror vacui.
A globalizált világban - kevésbé formalizált formában, mint a gyarmatosítás korában, viszont földrajzilag az egész glóbuszra kiterjdten - léteznek befolyási zónák. Ez nem jelenti azt, hogy a valahová tartozó országok, országcsoportok izolálva lennének más erőcentumoktól. Éppen azért nem, mert a világ globális. De a fontos helyeken nem kétséges, hogy mely erő ott a domináns. Önmagában az, hogy egy ország igyekszik többfelé kapcsolatot építeni és ezt kihasználni, semmiképpen se hibáztatható. Lehet azonban ezt a sokfelé kapcsolódást számtalan konkrét formában rosszhiszeműen folytatni. S itt lép be a helyben domináns centrum dilemmája: igyekezzen-e a rosszhiszeműség okozta károkat a paraván mögött esetről esetre elhárítani, vagy vigye a nyilvánosság elé az ügyet - végső esetben vállalva a szakítást is. De itt jön a bőkkenő: egy kiközösített országban azonnal megjelennek a rivális centrumok, igyekezve dominánssá válni. S magának a saját politikája következményeképpen magára hagyott országnak (a kormánynak és ha vannak erős tulajdonosi csoportok, azoknak) sincs más választása, mint választani egy új fő "patronust", hogy új helyzetben folytathassa azt, amivel korábban próbálkozott. Tehát egy kiközösítő "büntetés" valójában egy ország, országcsoport átengedését jelentené egy ellenérdekelt félnek, nem pedig olyan lyuk keletkezne általa, amitől ok nélkül fél.
Az általános esetről az euroaatlanti térség és ezten belül az EU problémáira térve előszöris azt lehet megállapítani, hogy a II. Világháború utáni viszonyok nem örökkévalóak. Már Obama elnök külpolitikai érdeklődése is áttevődött az Atlanti-ról a Csendes Óceán térségére, Trump elnök meg a szélsőséges bilaterális elképzeléseivel egybevágóan megbízhatatlan vezetője lett a NATO-nak és fellazítója az EU-nak. Az EU előtt az az alternatíva állt, hogy vagy önmagát önálló, mindenoldalú középhatalommá fejleszti, vagy a nagyobb erők játékszerévé süllyed - akár egyben marad, akár szétesik. Feltehető, hogy az új USA adminisztráció törekedni fog az euroatlanti térség újrafogalmazására, amihez alighanem az EU partner lesz, de talán nem felejtkezik meg a 12 éves közjáték tanulságaitól sem. Az újrafogalmazás (akár nyilvános doktrínává formálják, akár hallgatólagos megállapodás formáját ölti) egyik kulcstémája kell legyen az Oroszországgal kapcsolatos hosszútávú politika. Ennek kapcsán az EU-nak tisztáznia kell, hogy geopolitikai és kohéziós okoból meddig akar és tud még bővülni. Az azonban kevéssé valószínű, hogy vissza akarna szűkülni a mag-Európára. Ha pedig nem, akkor a Kelet-középeurópai problematikus tagállamokat aligha akarja kiszorítani az Unióból. Inkább jobban integrálni próbálja azokat - ahogy lehet.
