2012. április 29., vasárnap

Abból élni, hogy szombaton zárva tartunk?

Kohn bácsi ezt válaszolta a viccben, amikor sok vesztesége felpanaszolása után rákérdeztek. Ilyen kérdést kap mostanában - indirekt módon - a Bundesbank. Otthon ez a kérdés nem vetődik fel: a fegyelmezett költségvetés számíthat a német megtakarítási hajlamra és versenyképességre. Így a növekedés alapjai folyamatosan adottak.

A déleurópai deficit - problémák esetében élesen felszínre került a diametrális különbség a lakosság mentalitásában "fent" és "lent" egyaránt. A német kormánynak jól jött a háttérben a banki ortodoxia, mint politikai érv a kényszerhelyzetre, de gyors, és egyben perspektivikus megoldás nyilvánvalóan nem mutatkozott a különféle módokon és mértékben eladósodott, az Unió peremvidékén elhelyezkedő  mediterrán államok egész problematikájának rendezésére. A rövidtávú deficit - gondokat az adósságok részleges elengedésén kívül alkalmasint az állami vagyon kiárusításából lehet szanálni, a folyó kiadásokat illetően adódik a költségvetési szigor - de ebből növekedés nem lesz. A szombati zárvatartás akár tartósan is csökkentheti a kiadásokat, de bevételt nem hoz.

Új módon vetette fel az egész kérdéskört a francia elnökválasztási harc, immár az Unió centumában, annak is a közepén. Az látszik, hogy nem csak Hollande elnöksége esetén nem folytatható az eddigi német - francia egyoldalú, csak az egyensúlyt forszírozó politika az EU-ban, de még egy újraválasztott Sarkozy se haladhat tovább úgy, ahogy eddig politizált. Sőt, magában Németországban is a reális lehetőségek világában van a szociáldemokraták újbóli kormányra kerülése. Márpedig mindez előtérbe hozza mind a foglalkoztatást, mind a növekedést, mint alapvető európai kérdést- hogy a versenyképességet a világban ne is említsük.

A vita már jelenleg is arról folyik, hogy lazítsanak-e az eddigi szigorú költségvetési kurzuson, vagy annak megtartásával keressenek új megoldásokat a többi problémára. A nagy nehezen összejött EU-s fiskális paktum feláldozása a francia politikusok részéről is olyan kockázatos dolog lenne, amire rámehet az Unió maga. Ezért előtérbe került egy növekedési paktum kidolgozásának és elfogadásának szükségessége is.

Egy ilyen paktumnak csak a szükségessége és hasznossága világos, a tartalma és a formája nem. Nyilvánvalóan idő kell ahhoz, hogy ez kialakuljon, megérjen. Ha ez egyáltalán meg fog történni, nem kétséges, hogy ez újabb uniós hatáskör - bővüléssel kell járjon. De eltérően a fiskális egységesülési folyamattól, amelyhez a tagállamok lakosságának csak  passzív módon kell (kellene) alkalmazkodni, egy növekedési - foglalkoztatási paktum életre keltéséhez a polgárok aktív alkalmazkodására is szükség van. Ehhez országonként nem csak a szabályozásban és az intézményrendszerben nélkülözhetetlenek alapvető és célszerű változtatások, hanem érinti a lakosság mentalitásbeli, tág értelemben vett kulturális beidegződéseinek sokrétű, folyamatos átalakulását is. Még aki optimista az kényszer szülte alkalmazkodás és annak választópolgárként való elfogadása tekintetében, az se képzelheti úgy, hogy ez a folyamat minden tagországban nagyobb konfliktusok, társadalmi- politikai válságok nélkül menjen végbe és járjon mindenütt teljes sikerrel. A kihívás és a tét azonban adott.

2012. április 27., péntek

Miért reagálták túl a piacok a Barroso - Orbán találkozó utáni híreket?

Az IMF- tárgyalásokkal kapcsolatos időhúzást látva az addig várakozó piacokon már kezdett újra lefelé csúszni a forint megítélése és növekedni kezdtek a magyar állampapírok hozamai. Vártak valami új információra a magyar gazdasági kilátásokról.
Két információ is érkezett gyors egymásutánban. Nyilvánosságra került a benyújtott magyar konvergencia - program, amely ránézésre elköteleződést jelent a további restrikciós politika mellett a jobb növekedési kilátások feláldozása árán is. Az EU Bizottsága pedig a magyar miniszterelnök ígéreteire hivatkozva feltételesen zöld utat adott az IMF - hiteltárgyalások megkezdéséhez. Valójában ezek a hírek ugyan nem jelentenek lényeges változást a magyar gazdaság helyzetében és az ország külpolitikai elszigeteltségének oldódásában, de a közvetlen csődkockázatokat nagy valószínűséggel elhárították. Nőtt az esélye annak is, hogy júniusban az Ecofin nem lépteti életbe a kilátásba helyezett támogatáskorlátozást, ami a stigmatizáláson túl a magyar növekedési kilátásokat is tovább rontotta volna.
Kicsi a változás tehát és az is feltételes. De a piacok gyorsan reagáltak. Miért is? Már kínos volt számukra az elhúzódó várakozás, amikor a szereplők nem tudnak magyar ügyleteken hasznot realizálni. Így maguk kezdtek pesszimista irányba araszolni. Egy bármilyen kis, ezzel ellentétes pozitív hír érthetően megmozdította az állóvizet. Aki gyorsan lép ilyenkor, az nyereséget zsebelhet be. S ha túl nagyot billen a mérleg? Sebaj, majd a piac visszakorrigál. És ha tovább folytatódik a huza-vona és mégsem születnek meg a várt megállapodások? Akkor a hatás függ egyrészt az akkori általános és azon belül a feltörekvő piaci konjunktúrától, másrészt az akkor kialakuló helyzetre adott - akár markáns - piaci válaszokon a jól spekulálók megintcsak nyerni fognak.
A piaci túlreagálás közvetlen politikai haszonélvezője a magyar miniszterelnök. Egy kényes időszakban, az amúgyis várt "félidős" kormányátalakítást így nem a fenyegető veszélyek elhárítása kontextusában, hanem a megújulás jegyében lehet kommunikálni a nélkül, hogy közben a választóknak bármi kézzel fogható jót lehetne ígérni. Ebbe még az újabb, kellemetlen adónemek bevezetésének keserű pirulája is becsomagolható. Az ellenzéki beállítódásúak is kénytelenek tudomásul venni, hogy a miniszterelnök megint időt nyert. Időt, amelyik az egyik oldalon életben tartja a csodavárást. A másik oldalon látszik, hogy valójában semmi se oldódik meg, tehát szükségképpen vissza fog állni a korábbi, baljós állapot a gazdaságban és a külpolitikában, amelyhez csak kevés további negatív fejlemény kell, hogy igazi krízisbe csapjon át. Ezt a cseppet se optimista helyzetértékelést azonban nem lehet politikailag sikeresen kommunikálni.

2012. április 24., kedd

Réthelyi belebukott a Schmitt - ügybe

A hírek szerint a kormányátalakítás első lépéseként bejelentik Réthelyi lecserélését. Minthogy a lépés előrehozásának látszólag se szervezetileg, se politikailag nincs értelme, aligha magyarázható mással, mint a Schmitt - üggyel. Maga a csere nem igényelt volna különösebb magyarázatot. Róla már korábban elterjedt, hogy eleve csak két évre vállalta a feladatot. Nem volt karakteres miniszter, egyetlen önálló kinevezési döntését megalázó módon visszavonatták vele - távozása más kormányátalakítással kombinálva fel se tűnt volna. Az se jön szóba, hogy ő szorgalmazta volna felmentését: ha eddig mindent lenyelt, egy-két hetet biztosan várt volna.
Az előrehozott cserét nyilvánvalóan jelzésnek kell tekinteni. Jelzés, de kinek? Nyilván nem a politikai ellenzéknek. Nem is azoknak a szakterületeknek, amelyek eddig felügyelete alá tartoztak. Ezen belül különösen nem az egészségügynek, amely amúgy se fűzhetett reményt ahhoz, hogy egy közülük kikerült miniszter ne adná a nevét egy nekik kedvezőtlen, restriktív átrendezésnek.
A címzett nyilvánvalóan a jobboldali értelmiség, amely mostanában kezdte megelégelni, hogy a rendszer összes arcpirító döntéséhez nyilvánosan bólogasson. A jéghegy csúcsa a Schmitt - ügy volt. Abban végülis jobboldali médiumok, jobboldali szerveződések, jobboldali többségű testületek nyíltan adtak hangot ellenvéleményüknek: egy hitelét és tartását vesztett államfőt nem lehet hivatalában tartani. Akárhogy nézzük, megkérdőjelezték a vezér kizárólagos illetékességét.
Ezen belül Réthelyi szerepe sajátos volt. Nem utasította egyértelműen Tulassay rektort, hogy mit tegyen. Amikor azután a rektor az ő kezébe akarta áttenni a döntés ódiumát, azt hangsúlyos pilátusi gesztussal felbontatlanul visszaszármaztatta. A minden oldalról beszorított rektor ekkor testületi döntésre bocsájtotta a doktori cím visszavonásának kérdését és képviselte a túlnyomó többséggel meghozott verdiktet a nyilvánosság előtt. Így a hivatalban lévő államfőt megfosztották címétől, ami a Rendszer arculcsapása volt. Ezek után viszont Tulassay lemondott rektori funkciójáról, arra hivatkozva, hogy elvesztette felettesei bizalmát. Ki is volt a testület által választott és még hivatalban lévő rektor felügyeleti szerve? A miniszter. Réthelyi. És hogy reagált ő erre? Kinyilvánította, hogy az nem úgy van,hogy valaki a saját feje után menve bejelenti lemondását. Utasította, hogy a tanév végéig maradjon a helyén. Ezt a rektor tudomásul vette.
Vagyis. Réthelyi mindent végrehajtott, amire utasították. Akkor jöttek csak elő "értelmiségi csökevényei", amikor úgy gondolta, hogy más is ért a nyilvánvaló politikai sugalmazásokból. Nem úgy, mint egy telivér fideszes politikus, aki nemcsak arcrándulás nélkül célratörően végrehajtja a vezér intencióit, de szinte kéjeleg a közfelfogást meghökkentő döntések nyilvános képviseletében. Elsőként való menesztése kifejezi, hogy a Hatalomnak nincs szüksége szégyellős miniszterekre. A lecke azonban valójában a jobboldali értelmiségnek szól. Semmi önálló gondolkodás, sajátos nézőpont! Egy Akarat van!

2012. április 23., hétfő

Hármasugrás

Mint a hír mondja, Orbán részt vesz az Európai Néppárt értekezletén és beszédet tart az European Policy Centre kutatóintézetben. Ezt következően találkozik José Manuel Barrosóval az Európai Bizottság és Herman Van Rompuyjel, az Európai Unió elnökével. Alighanem az első ezek közül a legfontosabb.
Nem tudhatja biztosan, mit hall majd párttársaitól. Meddig állnak még mellette - illetve milyen feltételeket szabnak. Ennek ismeretében kell döntenie, hogy mit mond előadásában. Barroso pedig holnap már úgy fogadja, hogy mindkét eseményről pontos tudomása lesz.
Tippelni nem tudunk. De holnap este már sokkal többet fogunk tudni Magyarország közvetlen jövőjéről, mint Orbán kormányra jutása óta bármikor.

2012. április 21., szombat

Bejegyzésem egy üzenőfalra:



Kulcskérdés, hogy az Unió polgáraiban megerősödik-e az európai identitás - tudat. Ennek érdekében sokkal többet kell tenni uniószerte az európai kutúrával való sokféle foglalkozás terén. Tekintve, hogy sok mindennel ellentétben nem egy fikció, hanem ezredéves valóság. Madártávlatból nézve még a 19.sz.-ban felszaporodott nemzeti kultúrák is kísértetiesen hasonlítanak egymásra.

2012. április 20., péntek

Lébecolás a bóvliban

Előzmény.
A Bajnai kormány egy csődveszélyből a Gyurcsány kormány által felvett IMF- hitel révén kimenekült országot vett át. Egy dolgot nem tehetett: a vész elmúltával félszívvel stabilizálni és ügyelni arra, hogy a lakosságot mennél jobban megkímélje és ezzel csökkenteni próbálja a várható 2010-es választási vereség mértékét. Ezzel kísérletezett Gyurcsány, de ebben nem volt partner az EU, amely már - legalábbis úgy gondolta - beárazta Orbán győzelmét - és ezt az árat elfogadhatónak tartotta. A Bajnai kormány előtt ezért csak két út állt: az olcsóbb IMF hitel lehívásával hozzákezd egy- két nagy reform megvalósításához, vagy nem hívja le a hitelt és fokozatosan áttér a deficit piacokról való finanszírozására. Ez utóbbit választotta és ebben sikeres volt. Egyben elérte, hogy az EU, az IMF és a nemzetközi tőke Magyarországot olyan országnak lássa, amelynek elitje érti a megoldandó probléma lényegét és megoldásának módszereit - és rendelkezik ennek végrehajtásához szükséges szakapparátussal.
Orbán választása
A kétharmados győzelem még azzal is biztosítható volt, hogy a választásokat megelőző kampányban Örbán nem tett számonkérhető ígéreteket a lakosságnak. Ezzel szabad kezet biztosított magának kormányon. Választhatott volna olyan utat, amelyik suba alatt folytatta volna a Bajnai - kormány stabilizációs politikáját, előkészítette volna egy- két nagy rendszer átfogó reformját és ennek végrehajtásával tartósan javíthatta volna az államháztartás helyzetét. Ennek leple alatt azért kielégíthette volna biztos támogatóinak főbb anyagi és szabályozásbeli igényét és a szélesebb választóközönséget a szimbolikus politizálás látványos, akár provokatív akcióival fizethette volna ki.
Nem ezt választotta. A teljes hatalommegragadás dinamikus útjára lépett és ehhez - elbizakodva a Bajnai által megteremtett hitelképességtől - paterolta az IMF-et az országból, hogy az ne vétózhassa meg önkényes, a szabályokat felrúgó gazdaságpolitikai húzásait. A történet részletei ismertek. 2011 őszére azonban mind a nemzetközi környezet borúsra fordult (világgazdasági recesszió , az eurozóna válsága, görög államcsőd reális közelsége) és ennek során az EU ki kellett erőszakolja a radikális lépések megoldására képtelen (görög), vagy renitens és megbízhatatlan (olasz) kormányfők lecserélését. Magyarországon a forint fokozódó értékvesztése az erős valutákhoz képest, a fokozódó kamatfelár, az állampapírok iránti kereslet megszűnése a gazdasági összeomlás rémét idézte fel, amire a pontot az a hír tette fel, hogy az egyik nemzetközi hitelminősítő Magyarországot a bóvli kategóriába degradálja. Ettől Orbán megriadt és magát megalázó lépésre szánta el magát:  a nemrég kipaterolt IMF-hez fordult hitelkérelemmel.
Fordulat helyett
A nemzetközi környezet és a piacok ezt politikai és gazdaságpolitikai fordulatként értelmezték és e szerint árazták be. Orbán tessék- lássák vissza is vont néhány kifogásolt törvényt és intézkedést, más tekintetben azonban figyelmen kívül hagyta a figyelmeztetéseket és gyorsított ütemben majdhogynem befejezte alkotmánnyal megkoronázott jogrendszere kiépítését és a hatalmi posztok (az MNB kivételével) saját megbízható emberrel való kézbevételét. Minthogy ez messze túl ment azon a mértéken, amit elfogadhatónak tartottak egy vezetőtől az arcmentés érdekében, megjött a retorzió is: a különféle európai szervek sok témában eljárást indítottak az ország (= kormány) ellen, a hitelminősítők pedig a piac megnyugvása ellenére sorban a bóvli - kategóriába sorolták az országot. Ezzel azonban nem vált akut módon drámaivá a helyzet - azóta is folyik a kötélhúzás az IMF tárgyalások megkezdése ügyében.
Mellőzve a kérdéskör politikai vonatkozásait, sokakban felvetődhet a kérdés: ha annyira fenyegető volt a bóvli kategóriába sorolás, miért nem volt bekövetkezésének semmi látványos következménye?  Tavaly késő ősszel olyan volt a helyzet (nem utolsó sorban a görög válság megoldatlansága miatt). hogy a bóvli kimondása egy gyors lefelé menő spirál pályájára lökte volna az ország gazdaságát. A befektetők minden fajtája egyszerre vonta volna meg a bizalmát és ezzel kikerülhetetlen lett volna a csőd, ami - az országnak okozott súlyos károk mellett - a külföldiek tőkéje egy részének megsemmisülésével is járt volna. Az IMF-hez fordulás révén azonnal megnövekvő piaci bizalom keretei között azonban a bóvliba sorolás csak a befektetők bizonyos típusainak menekülésével járt, ami a távozókat megmentette a fenyegető veszteségtől, a kormány és a maradók számára pedig ez nem okozott sokkot.
A kormánynak az időhúzásos taktikában egy váratlan tényező játszott a kezére: a világgazdaságban sok régióban végetért a recesszió, az Eurozóna meg úgy - ahogy megbirkózott a görög válsággal. Ezért megszűnt a "vérszag" és még Magyarországot se kezelték dögrováson lévő országnak. Mérsékelten erősödött a forint, csökkent a kamatfelár, ha drágán is, de újra el lehetett adni állampapírokat. Hogy meddig tart ez a kegyelmi állapot, azt nem lehet tudni, de vélhető, hogy nem sokáig. Nem tudni, mi jön ezután: radikális gazdasági - politikai fordulat, vagy csőd. De egy biztos: a jelet nem a hitelminősítők fogják megadni. Ők már csak a bóvlin belüli további fokozatok tekintetében tudnak lépni.
Nem mehetünk azonban el szó nélkül a mellett a kérdés mellett, hogy hogyan gondolkozhatnak azok, akik magas hozamígéretek mellett devizában jegyzett hosszúlejáratú magyar állampapírokat vesznek. Az ő számukra egy kurzus nem komoly tényező: hosszabb távon kurzusok jönnek - mennek. És Magyarország az utóbbi közel 100 évben külföldi kötelezettségeinek mindig eleget tett. Ennek volt ugyan több kritikus időszaka, de ezek egyike se járt tőkevesztéssel a magyar államnak hitelezők számára. Csak az utóbbi 60 évet tekintve: az 1956-os pénzügyi krízis terheit átvállalta a Szovjetúnió és szatellit - birodalma, a 80-as évek elején belépésünk az IMF-be hárította el a fizetésképtelenséget, a rendszerváltás után nem töröltettünk külföldi adósságot, még csak át se ütemeztettük. Miért félnének hát éppen most az euroban vagy dollárban állampapírba fektetők a tőkevesztéstől? Netán azért, mert olyan magas a kamatígéret, hozamkilátás,.hogy azt ez az ország gyenge gazdasága képtelen kitermelni? Egy EU tagország esetében nem olyan nagy a kockázat: az ország előremenekül az integráció felé, az EU meg helytáll az állami fizetési kötelezettségekért. Hogy az EU olyan szilárd-e, hogy ezt nagy valószínűséggel megtegye? Ez nagyságrendileg olyan probléma, amihez képest eltörpül a speciálisan magyar kockázat. Ahhoz, hogy a hosszútávú állampapír - vásárlók ne így gondolkozzanak, véget kell hogy érjen a jelenlegi kegyelmi állapot és a negatív, az EU - val szakító és az államcsődöt választó forgatókönyvnek kell megvalósulnia. De még ebben az esetben sem egyértelmű, hogy hosszabb távon se normalizálódhat-e a magyar helyzet Uniós keretek között.

2012. április 18., szerda

Az állampártok látszategysége

Mussoliniről terjedt el egy vicc hatalma utolsó időszakából. E szerint kettesben egy autóba került a titkosszolgálat főnökével. Megkérdezte tőle, hogy milyen a politikai hangulat. A titkosszolga kezdte sorolni: monarchista kb. 40%, kereszténydemokrata kb. 20%, szocialista kb. 25%...Mire Mussolini idegesen közbevág: És a fasiszták? A válasz: Ja, mind fasiszták!

Erre mondja az olasz: Se non e vero...De így, vagy úgy, az olasz felszabadulás utáni világból eltűntek a fasiszták és csak később, kisebb radikális pártokban tűntek fel újra. Hasonlót figyelhettünk meg a hosszan továbbélő diktatúra bukása után Spanyolországban és Portugáliában is. Különösen a spanyol példa szemléletes: a valódi demokratikus fordulatot János Károly király, Franco kiszemeltje és neveltje és Adolfo (Nomen est omen!) Suarez, a falangista ifjúsági mozgalom vezetője vezényelte le - példaszerűen. Még egy restaurációs puccskísérletet is órák alatt elfojtottak.

Kalandozhatnánk más földrajzi tájakon is - és hasonló fejleményekre találnánk. De térjünk haza. Magyarországon a pártállam hatalma "szilárdabb volt, mint valaha". Ugyanakkor a rendszer választott legitimációjának, a környezethez képest magasabb életszínvonalnak a finanszírozása egyre inkább devizaadósságra épült, a gazdaság így a kettős függés állapotába jutott. A hatalom csúcsán sokáig húzódó generációs csere az önjelöltek intrikái közepette lökésszerűen ment végbe. De az újak, a győztesek és vesztesek még egy ideig nem gondoltak rendszerváltásra, nem szánták el magukat pártszakadásra, ami az alapvető tartóelem kiverését jelentette volna. Reformokban, maximum modellváltásban gondolkodtak, a külföldi működő tőke ellenőrzött beengedésében, miközben egyik szemük mindig Gorbacsov kül-és belpolitikáján függött - nem véletlenül. A mindent behálózó párttagság se hagyta el rajokban a süllyedésveszélyes hajót. Amikor pedig a rendszer külpolitikai és gazdasági okokból már menthetetlennek látszott, a tárgyalásos hatalomátadás mellett döntöttek. Az állampártot is felülről verték szét: feloszlatták és vezetők két utódpártot alapítottak. A közel egymilliós tagság, amelynek a kettő közül önként kellett volna választani, túlnyomó többségében eltűnt, mint a kámfor. Ilyen - olyan káderei a többpártrendszer kialakulása után a legkülönfélébb politikai alakulatokban tűntek fel ilyen - olyan hangadóként. Még ha ebből képzeletben ki is vesszük azokat, akiket alighanem "küldtek", szemünk elé tárul a Mussolini viccből ismert képlet. A korábban megalakított két utódpárt közül a kommunistának nevezhető törpe alakulatként nem jutott érdemleges szerephez, a jobbára a korábban is "nyugatosokból" alakult, a szociáldemokrácia felé orientálódó másik pedig az első szabad választásokon a szavazatok 10%-át szerezte meg.

Ennek a csak jelzésekre szorítkozó áttekintésnek ma Magyarországon újra aktualitása van. A "fülkeforradalom" után a győztesek gyors, határozott lépéseket tettek egy vezérközpontú, a "központi erőtérre" felépített politikai rendszer kialakítására, amelyben a jobb- és baloldali ellenzéki pártok valójában súlytalanok és jobbára csak a dekoráció szerepét szolgálják. A Hatalom most ezt a rendszert szeretné konszolidálni, minthogy a felszínen az átalakítás sikeres volt. Bármennyi érdeksérelmet okozott is különféle választói csoportoknak az új hatalom, vele szemben nem tudott fenyegető ellenerőt kiépíteni semmilyen politikai párt vagy egyéb képlet.

Valójában ez a siker látszólagos. A kiépült Hatalom nemzetközileg elszigetelődött és általános ingerültséget váltott ki, a gazdaság stagnál és közeli csőddel fenyeget, a kormányzóképességben kiugróan gyenge a teljesítmény és a lakosságot (különféle csoportjait és egészét is) megélhetésében sújtó elkerülhetetlen lépések java még hátra van. A hatalom centrumában és közvetlen bázisában már mutatkoznak ugyan kisebb - nagyobb repedések, de az bebizonyosodott, hogy palotaforradalomtól az egyébként igen gyanakvó, preventív lépéseket is megtevő Orbán csoportnak nem kell tartania. Ez azonban nem teszi konszolidálhatóvá az agyaglábakon álló rendszert.

A hatalmat nem támogató, illetve azzal szemben álló politikai erők, elemzők és publicisták az eddigieket látva vagy túlbecsülik a kiépített rendszer életképességét, vagy ha nem, akkor is zömükben az Orbán mögött álló konglomerátum tartós egyben maradásával kalkulálnak hosszabb távon is. Pedig az autokratikus rendszerek megroppanása utáni külföldi és hazai történetek nem ezt támasztják alá. És különösen indokolatlan ezt az erős kohéziót feltételezni Magyarországon, amely valójában gazdaságilag és intézményesen sokkal inkább beintegrálódott az EU-ba, mint azt a politikai felhőjátékok mutatják. Nagyon valószínű, hogy a látszategységet mutató hatalmi táboron belül magánhaszálatra ma is elég tág politikai legyező húzódik meg. És ez egy döntő krízis után napfényre is kerül, hacsak az ellenzéki létben gyengén teljesítő erők nem válnak ekkor hirtelen kérlelhetetlen bosszúállóvá és verik továbbra is egy táborba a divergáló mai kormányerőket. Ez utóbbitól talán a krízis konkrét eseménysora és az Uniós környezet, valamint a gazdasági nehézségeink megmaradása megvédi az országot, különösen, ha realista, belátó vezetők kerülnek majd előtérbe. Ha így lesz, ismét utólagos bizonyítékát fogjuk látni a Mussolini - vicc mély igazságának.

2012. április 16., hétfő

Ceausescu peremfeltételei

A mai fiatalabb felnőttek között már az sem természetes dolog, hogy valaki ismeri Ceausescu nevét. De akik igen és tudják, hogy Románia diktátora volt, valószínűleg leginkább magyarellenes politikája miatt tekintik negatív figurának. Kevesen lehetnek, akik pozitívumot látnak a külföldi befolyás elleni harcának és annak, hogy amikor a külföldi államadósság számára korlátozó tényezővé vált, "kerül, amibe kerül" alapon néhány év alatt visszafizette azt.
Ám aki még erről is tud, nincs fogalma, mert hogy is lenne, hogy milyen külső és belső peremfeltételek között működött az a rendszer. Vagy - ha idősebb - tud róla, csak nem gondol vissza rá.

A peremfeltételeket kb. így foglalom össze:
Gondolom, előszöris a hatalmi zónákra osztottsággal kell kezdeni. Románia elismerten a Szovjet zónához tartozott, de ennek reguláit feszegette. Ez tetszett mindenki másnak a hatalmi tényezők közül és hajlandóak voltak diszkréten alájátszani. A Szovjetúnió ezt tűrte, mert a hatalom belül szilárd volt, egy katonai intervenció túl drága, a táborból kiengedni meg végképp nem akarta. De hogy milyen kártyák voltak szovjet kézben, az 89 decemberben kiderült.

  Másodjára az akkori e tájt szokásos állapotokat kell említeni: zárt határok és nem konvertibilis valuták. Ez lehetővé tette a korlátlan elnyomást és az életszínvonal mérték nélküli leszállítását, beleértve az elektromos áram rendszeres kikapcsolását is a lakosság felé. Egy természeti kincsekben viszonylag jól eleresztett országban a nagymértékű autarkia és a legszükségesebb importot fedező nyersanyagexport adva volt. Mindezt egy teljesen államosított gazdaság tartotta működésben, külföldi tőke jelenléte nélkül.

  A határokon belüli nemzetiségek (főleg a magyarok) aránya, helyzete és a Szovjetúnióban élő román kisebbség kedvező talajt biztosított a fő témává tett nacionalizmusnak, kiegészülve a "szocialista tábor" elleni szabadságharccal kedvező bázisa volt a conducator zsarnokságának, amit kiemelt helyzetű, nagyon erős belbiztonsági és katonai erő támasztott alá. A hatalom szolgálatába állított egyház sem volt egy nemzetközi hierarchia alárendeltje - mondhatni autark volt.


A szűkös infrastruktúra mellett a rossz minőségű építőipar nagy ütemben tudta átszabni a városok képét, amivel egyrészt a fejlődés látszatát keltette, másrészt átszabhatta a nemzetiségi és szociális viszonyaikat is.

A szélsőséges műveltségi különbségekre építve és az agitprop - monopóliumot fenntartva tudati tekintetben is biztosítani lehetett az autarkiát, vagy legalább annak látszatát.

2012. április 13., péntek

Értelmiség és politika - itt és most

A kimeríthetetlen tágasságú témából praktikusan néhány aspektust érdemes kihasítani.

 Durván igaz az az állítás, hogy a fejlett országokban a múlté az a kiemelt szerep, amit korábban kiemelkedő művészek és tudósok betöltöttek: drámai megszólalásuk egy - egy aktuális politikai kérdésben nagy társadalmi hatású lehetett, mert meglévő presztizsük nyomatékosította szerepvállalásukat sokak szemében. A politikai osztály (egy-egy látványos választási kavalkádot nem tekintve) nem igényli, hogy tőle megerősítést kapjon és nem fél esetleges tiltakozásaitól.  Még a korábbinál is jobban összefonódott viszont a politika gazdasági erőkkel és azok reprezentánsaival, a médiavilág pedig olyan fiktív valóságot hozott létre, amelyben a politikai osztály egy része állandó cselekvő és szenvedő szereplő és amelybe ugyan alkalmilag bevesznek és kiejtenek értelmiségieket is, de azok szerepe egyáltalán nem meghatározó.Még leginkább neves közgazdászok és (gyakran komoly politikusi múlttal rendelkező) politikai elemzők képesek közfigyelmet kelteni a politikai osztályban, a gazdaság kulcsfiguráiban és a nagyközönségben egyaránt.

Ezzel szemben az államszocializmusban sokáig konzerválódott a tradícionális értelmiségi szerep, amikor egyes értelmiségiek, mindenekelőtt írók és más művészek mindenben illetékesnek tudták magukat és merészebb, küldetéstudatos megszólalásaiktól az akkori hatalom egyértelműen tartott. Ezért megpróbálták őket vagy domesztikálni, vagy marginalizálni, továbbá kontrollálni megjelenésüket az "első nyilvánosságban". A rájuk figyelő érdeklődő közönség körében ezenközben érezhető modernizációs fordulat állt be 1980 körül, amikor az Élet és Irodalom korábbi középponti szerepét átvette a Heti Világgazdaság. Mindez azonban nem akadályozta az írókat és más humán értelmiségieket, hogy a politikai abroncsok lazulását kihasználva a korábbi tradícióknak megfelelően egyre aktívabb politizálásba fogjanak. A rendszerváltás küszöbén, majd azt követően erre égető szükség is volt. Ők voltak olyanfajta személyek, akiknek nevét sokan ismerték, vagy könnyen megtanulták, mert beszédmódjuk volt ismerős. Ezért tényleges demokratikus legitimációjuk híján sem kérdőjelezték meg közéleti, majd később politikai szereplésüket. Tudtak fogalmazni, többé kevésbé volt fogalmuk és/vagy tapasztalatuk a modern "Nyugatról". A változásba bekapcsolódó média - elit szót tudott érteni velük, közülük egyeseket gyorsan fel tudott építeni. Ugyanígy a Magyarországra érkező külföldi politikusok, diplomaták, gazdasági guruk és újságírók is velük tudtak könnyen kontaktálni.

A nem létező politikusi osztályt helyettesítve nem meglepő, hogy a szabadon választott első parlament képviselői és ezen belül főszereplői különféle értelmiségiek voltak. Megoldották az átmenet szükséges problémáit, de egyben máig hatóan meg is terhelték saját, jellegzetesen értelmiségi vitáival a magyar politikai életet. Az értelmiség és a politika mézeshetei gyorsan véget értek és a tisztábban látók meg is értették: vagy hivatásszerű politikusokká kell válniuk, vagy el kell hagyniuk a politikai színpad élvonalát. Vannak, akik ezzel a változással máig nem tudtak kibékülni, de ezzel periférikus figurákká váltak.

Most ugorhatunk egy nagyot az időben, egyenesen a mába. A 2010-es választások után korlátlan pozícióba került hatalmi képlet rendszerváltást hajtott végre. Ennek során az értelmiségnek nem osztott lapot. Egyes értelmiségiek ugyan ilyen- olyan pozícióba kerültek, de csak mint "kerekek és csavarok". Először a rendszerváltást élesen ellenző értelmiségiek érezték úgy, hogy most megint hangsúlyos közéleti szerepet kell vállalniuk. Ezzel katalizátor - szerepet vállaltak az ellenzéki közbeszéd kialakításában, egy demonstrációs kultúra kialakításában - szemben a bénult politikai ellenzékkel. De gyorsan beleütköztek szerepvállalásuk korlátaiba is: nagy tömegeket nem sikerült megmozgatni, miközben egy megőrizni - újraalakítani kívánt demokráciában minden út csak a szavazófülkéken keresztül tervezhető. Karizmatikus figuráknak és módszereknek ezen a politikai térfélen nincsenek lehetőségei.

Napjainkban a jobboldali értelmiségi körökben látunk bizonyos mozgásokat elindulni. Míg eddig zokszó nélkül követték táboruk vezérét és esetleges kifogásaikat megtartották maguknak, most, amikor szakmai - értelmiségi mivoltukat kellene látványosan megtiporni, ennek ellenállnak. S ha erre a hatalomtól további megalázást kapnak, el kezdenek azon gondolkodni, hogy talán másképp is lehetne - kellene vinni a jobboldali politikát Magyarországon.

Az világos, hogy nem olyan ma a helyzet Magyarországon, hogy az értelmiség, vagy annak valamelyik csoportja motorja lehetne a jelenlegi hatalom eltávolításának vagy megváltoztatásának. Ezért nem is indokolt, hogy szemrehányást tegyenek maguknak. Az azonban nem kizárható, hogy ha a hatalom megroppan, előadódhat olyan helyzet, amelyben a konzervatív, a liberális és a baloldali értelmiségnek átmenetileg ismét nagyobb politikai szerep jut, amíg a politikai osztály esetleg még nem képes újraszervezni magát, vagy hitelességi deficittel küzd.

Bár még keveset tudunk róla, a jövő elkezdődött.

2012. április 11., szerda

Vegyük észre a kapcsolatot az alacsony választási részvétel és a Kubatov listák között

A szakirodalom csúnya szóval "pluralizmus - ignoranciának" nevezi azt a jelenséget, amikor valaki egy többséghez tartozik, de ennek ellenkezőjét hiszi, érzékeli. Így van ez most a rendszerrel szembenállók körében. Már rég nincs a Rendszer mögött a választók többsége, de a helyi választásokon, a helyi népszavazásokon való részvételi arányokon, az aláírásgyüjtéseken, a közvéleménykutatásokon mégis úgy tűnik, mintha nem így lenne. A jelenség legfontosabb okát könnyű megtalálni: a Kubatov - listák ténye, vagy ennek hite.

Az említett aktusokon nem lehet úgy részt venni, hogy a szavazni menő, az ajánló stb. nevét ne lehetne listába írni, ne rögzítsék, az ne legyen kilistázható. Aki ettől okkal, vagy ok nélkül fél, az kerülni fogja, hogy nevével ez történhessen. Vagyis ami elvben titkos, azt ő nyíltnak tekinti, mert nem hisz garanciákban. Ezért nem megy szavazni, nem ír alá peticiókat, kerüli a választ a közvéleménykutatásokon, vagy ha ez elkerülhetetlen, akkor terepszínű válaszokat ad.

A hatalom gyakorlói számára, ha tudatosan  félelemkeltéssel élnek, ez a helyzet rövid távon kielégítő.Akkor okoz csak problémát, ha el is hiszik, hogy helyzetük valóban stabil. Kiélezett helyzetben viszont a szövedék fölfeslése bármikor kellemetlen helyzetbe hozhatja őket.

Az ellenzéki törekvések számára nagyobb gond forrása a népesség ilyen kockázatkerülő viselkedése. Nagyobbnak hiszik a passzivitás, mozdíthatatlanság mértékét, mint amilyen az a valóságban. Ezzel párhuzamosan alábecsülik saját lehetséges mozgásterüket, ami aztán számukra önteljesítő próféciává válik.

Így áll a helyzet most. De már rövid időn belül is akár egyetlen negatív fejlemény hatására, akár halmazatilag nagy fordulat következhet be a közhangulatban, amikor már a listára kerüléstől való félelem nem működik. Amelyik erő egy ilyen fejleményre sok szempontból jól felkészül, az az eddigi sikertelenségétől függetlenül nagy mértékben átrendezheti a maga javára a politikai színpadot.

2012. április 10., kedd

Zsidó kisebbség???

Zsidó kisebbség???

Orbán azzal zárta le a Parlamentben történt rasszista kilengés ügyét, (milyen finomak vagyunk: vérvád = rasszista kilengés), hogy fejedelmi többesben garantálta:" Meg fogjuk őket védeni, ideértve a Magyarországon élő zsidó kisebbséget is”. 
Szarva közt a tőgyét. Ezzel ugyanis félresöpörte a több, mint másfélszázados magyar - zsidó egyezséget.Ennek lényege az volt, hogy a zsidók - nemegyszer rabbijaik vezetésével - megtanulnak magyarul, magyar nemzetiségűnek vallják magukat és ezért cserében teljes emancipációban részesülnek. Ez sikeresen végbe is ment és tartott a Monarchia felbomlásáig. (Más kérdés, hogy amikor az emancipáció egyértelmű kérdése átcsúszott az asszimiláció többértelmezésű fogalma felé, ebben a korszakban is megmutatkoztak társadalmi típusú egyenetlenségek.) Hivatalosan Mózes hitű magyarok éltek ekkor az országban, akik pedig áttértek, azokat hivatalosan teljes jogú keresztény magyaroknak tekintették - akármilyen informális gyanakvás kísérte őket egyes társadalmi csoportok részéről.
A Horthy korszakban az állam ilyen - olyan korlátozásokat vezetett be a "zsidókkal" kapcsolatban. Azok előbb vallási, később "faji" alapon álltak és még véletlenül se nemzetiségi alapon. Ez utóbbi Keleteurópában volt a gyakorlat, kiváltképp Oroszországban, amely hagyományt a Szovjetúnió is átvette. Meg volt ennek a jó oka: eszük ágában sem volt az antiszemita késztetésű zsidó problematikát belekeverni a revíziós politika fundamentumát jelentő nemzetiségi tematikába.A magyar holokauszt is faji alapon ment végbe: a "félvérek" esetében bonyolult definíciókkal határolták körül, hogy ki számít zsidónak. De ha "jó félvér" minősítést kapott valaki, az értelemszerűen magyar lett, mint ahogy az üldözöttek is magyar zsidóként voltak nyilvántartva. A cionizmus befolyása az alapító magyar származása ellenére elenyészőnek volt mondható.

A háború utáni koalíciós rendszerben, majd az államszocializmusban semmiféle hivatalos megkülönböztetés nem volt az állampolgárok között. A "zsidó" vallási értelemű hivatalos fogalom volt. A nem vallásos zsidók informális megnevezése a "zsidó származású" volt és csak illegalitásban maradt fenn az antiszemita zsidózás .Szűkebb körben jelentkezett az Izrael Államhoz kötődő zsidó öntudat, amelynek csúcsa a kivándorlás volt.


A rendszerváltás után két ízben is cionista törekvésként megjelent a zsidó kisebbség státusának igénye, a zsidó vallásúak és származásúak ezt mindkétszer indulatosan visszautasították nem lévén semmiféle ilyen kollektív identitásuk. Teljes jogú magyar állampolgárnak tekintették magukat ilyen - olyan családtörténettel, akiket az holokauszt emlékén és az antiszemitizmus elszenvedésén kívül szinte semmi nem tart össze.Ez utóbbi az antiszemitizmus terjedésével és a politikai antiszemitizmus újbóli kibomlásával természetesen hangsúlyosabbá vált. Ezzel párhuzamosan nőtt a "kemény" és "puha" cionizmus (és zsinagógába járás) terjedése is, kiváltképp a fiatalabbak körében.


Ebbe a közegbe robban most be a miniszterelnök szava, amely a nem létező "zsidó kisebbségnek" (értsd: etnikumnak) ígér politikai védelmet. Ha eddig Magyarországon ez a sajátos kisebbségi problematika nem létezett, ezután majd létezik. Nyilván nem elszólásról, hanem tudatos törekvésről van szó. Nem igazi magyarként, hanem kisebbségként lesznek garanciák. Ez megfelel a magyar - izraeli kettős identitást vallóknak és megfelel az antiszemitáknak is. A többiek meg magukra vessenek...

2012. április 9., hétfő

Orbán harca az "istentelen kozmosz" ellen (Fb.)

Orbán "istentelen kozmosz" elleni harcának valóságos természete

Két hibát lehet elkövetni Orbán "istentelen kozmosz" ellen meghirdetett harcával kapcsolatban. Az egyik, hogy nem vesszük komolyan, mint annyi más jól hangzó, de üresen kongó fordulatát. A másik, hogy mivel egy katolikus hetilapnak mondja ezt, azonosítani a római egyházban bujkáló ultramontán törekvésekkel.

Valóban őszinte hitvallásról van szó az akarat mindenhatósága mellett, aminek hajtóanyaga a hit, nem pedig holmi tudomány vagy ráció. De nem egy specifikus tételes vallás hite. Ugyanide tartozik a sámántánc a korona körül. A lényeg a természetfölötti erőkre hivatkozás a nagyon is önérdekű földi javak birtoklásának igazolására.

2012. április 7., szombat

A "centrális erőtér" elgondolás totális bukása (Fb.)

A "centrális erőtér" elgondolás totális bukása

Magyarországon hagyománya van annak, hogy de facto egypártrendszer működjön parlamentáris formában. Így volt ez a dualista korszakban csakúgy, mint a Horthy korszakban. A Rákosi rendszer sem szüntette meg formálisan a pártokat, csak egy nem válaszoló, de a telefonkönyvben szereplő számmá silányította azokat, a fügefalevelet pedig egy felülről irányított "népfront" jelentette. Az 1956 októberi napokban a pártok tömege alakult, de az utolsó Nagy Imre kormány ezekre tekintet nélkül az 1945-48-as időszak kényszerkoalíciós pártjainak delegáltjaiból alakult meg. A Kádár korszakban vitathatatlanul visszaállt a korábbi államszocialista képlet, amelyről később Kádár cinikusan úgy nyilatkozott, hogy a szocializmusban elvileg lehetne többpártrendszer is, csak Magyarországon "történelmileg úgy alakult", hogy nincs. A Hazafias Népfront hosszabb pórázra engedése és a képviselői többes jelölés felbukkanása már - mint kiderült - a rendszer felbomlásának jele volt.

A rendszerváltás során megint a pártok tömege alakult meg, de ezek zömét a kerekasztal- tárgyalásokon kialakított választási rendszer eleve nem engedte a parlamentbe. A parlamenten belül meg világossá vált, hogy néhány ponyvaregénybe illő fordulat után a kormány - ellenzék duál az, ami számít. Koalíciós kormányok váltották egymást, de arra nem került sor, hogy egy kormányzati koalíciós partnerpárt az ellenzék kormányra kerülése után ott is kormánypárttá avanzsált volna. Ezt nevezték politikai tömbösödésnek. Ebből csak a radikális jobboldali MIÉP "lógott ki", amely azonban semmi eséllyel nem rendelkezett kormányra kerülésre. A választópolgárok elégedetlenségük jeleként rendre leváltották a kormányon lévő tömböt és helyére megválasztották a másikat. A 2002-es kormánycsere után Orbán megpróbálta a jobboldalt a hagyományos pártforma helyett egyszerre lazább de központilag kézben tartott táborrá szervezni, de ennek az lett az eredménye, hogy 2006-ban kivételképpen nem került sor a kormányzásban "tömbváltásra".
2006-ban a vereségébe belenyugodni nem akaró Orbán minden, a törvényesség határát súroló nyílt és titkolt akciósorozattal kísérletet tett a soron kívüli hatalomra jutásra, de beleütközött abba, hogy egy EU- tag országban csak egy parlamenti többséggel rendelkező miniszterelnök alakíthat kormányt. Nem ide tartozik annak végigsorolása, hogy mi mindent és hogyan tett meg a funkcionáló kormány ellehetetlenítésére, mint ahogy az sem, hogy a kormány saját " ki nem kényszerített" hibái mellett hogyan vergődött az ellenzéki szorítás és a kibontakozó pénzügyi világválság hálójában. Egyre inkább érett az ellenzék 2010-es várható elsöprő győzelme. Erre nagyon heterogén politikai és nem politikai belső erők mellett a külföld is számított, sőt várta ezt.

Mindez alapot adott Orbánnak, hogy 1998-as sejtelmes "kormányváltásnál több, rendszerváltásnál kevesebb" jelszavát (amelynek első kormányzása alatt csak árulkodó jelei voltak, de kibontakoztatni nem tudta azokat) konkrétabb formában is kifejtse. Ez az eddigi, politikai tömbökön alapuló váltógazdaság felcserélése volt egy de facto egypártrendszert jelentő "központi erőtérre", amelyhez képest a politikai jobb- és baloldalon gyenge, kormányzásra eleve képtelen legális pártok vannak. A 2010-es kétharmados parlamenti Fidesz többség meg is teremtette volna ehhez a feltételeket és a magyar tradíciók, az azokból átörökített mentalitás nem is mondott ellen egy ilyen berendezkedésnek. Orbán ehhez eszközül a mindent gyorsan és erőből végrehajtott változtatásokat, nemzetközi szinten a gazdasági és politikai szabadságharcot választotta. Látszólag sikeresen, mert komoly lakossági ellenállásba nem ütközött és úgy tűnt, hogy a külföldnek sincs eszköze a tőle sarkosan idegen rendszerváltás megakadályozására egy EU-és NATO-tag országban. Ebben a tekintetben is mellőzhető az események, fejlemények felsorolása.
Az erőszakos, és ezzel mindenfelé sok sérelmet okozó harcmodor mellett a világ- és ezen belül az európai gazdasági bizonytalanság, növekedési krízis állandósulása és a technikai értelemben vett kiugróan rossz hazai kormányzás egyre inkább elszigeteli az Orbán - csoportot. Hiába a joggal való visszaéléssel "bebetonozott" alkotmányos és jogi konstrukció, a helyzet konszolidálhatatlannak bizonyul. Külföldön politikai és befektetői körökben, valamint a médiában Orbánnak sikerült páratlan egységfrontot kialakítani önmaga ellen. Igaz, belföldön mindeddig nem bukkant fel versenyképes alternatív politikai erő. De mostanra már nem csak a rendszerrel tudatosan szembenálló ilyen - olyan erőkkel kell a hatalomnak számolnia, hanem a saját táboron belül is egyre több jele van nem csak a kiábrándultságnak, hanem megjelentek a szembeszegülés első, gyorsan szaporodó jelei is.

A centrális erőtér gondolatának megvalósításához, stabilizálásához arra lett volna szükség, hogy bel-és külföldön egyaránt elfogadják ezt egyedül lehetséges magyarországi alternatívának, de ezen túlmenően saját tartós boldogulását itthon mindenki a hatalom kegyéből keresse, külföldön pedig saját érdekeiket szintén a rendszerhez való alkalmazkodással próbálják érvényesíteni. Ez irreverzibilis módon nem sikerült az Orbán - csoportnak. Nem tudta kezelni a mumus szerepre szánt szélsőjobboldalt sem. Egyfelől a szélsőjobboldal hazai és külföldi ellenségei Orbánban nem a védelmezőt, hanem a felbujtót látták-látják, másfelől maga a szélsőjobb is folyamatos eszkalációval reagál arra, hogy Orbán ki akarja sajátítani témáit, jelszavait.

Hogy mindez hogyan és mikor fog elvezetni az Orbán rendszer összeomlásához, azt nem tudhatjuk. Éppen ezért nem reális tisztán politikai szempontból örökösen azt firtatni, hogy jó, de mi jön utána? Műhelymunkával különféle forgatókönyvekre felkészülni lehet, de a valóságos feltételek csak akkor válnak világossá, amikor és ahogyan a bukás bekövetkezik. Az azonban bizonyosság, hogy a központi erőtér, mint a magyar rendszer stabil tartóeleme a sikertelen próbálkozások közé sorolható.

2012. április 3., kedd

Navigálás a világgazdaság Szküllái és Karübdiszei között

A bretton - woodsi rendszer formális   felmondása óta mindenki tudhatja, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer kizárólag a precedensen és a bizalmon alapul, megfogható biztosíték nem áll mögötte. Köztudott volt a pénzügyi szféra egyre növekvő hipertrófiája is. A működóképességét egyfelől az USA gazdasági, politikai és katonai túlsúlya állította a dollár mögé másfelől, hogy az olcsó hitel sok szereplő számára lehetővé tette pozitív összegű játékok folytatását, miáltal sokan tudtak önmagukhoz képest előrelépni, Így a tartós növekedés sok problémát elfedett.

A kisebb - nagyobb működési zavarokat kellőképpen el lehetett rendezni a "buborék" fogalmával : ez vagy az túlburjánzott, elvesztette reális alapjait, így az oda befektetők vesztenek,  de az egész gépezet halad tovább. Közben azonban az USA egyre többet vesztett vitathatatlan dominanciájából és más okok miatt is a 2008-as válság nem fért be sem a "buborék", sem pedig a ciklikus válság értelmezési keretébe. A kormányok rögtönzött és esetleges akciói meg tudták akadályozni az ellenőrizhetetlen láncreakciót, de tartós stabilizációra  alkalmatlanok voltak.A haladék is csak annak volt köszönhető, hogy az erős játékosok egyike sem volt érdekelt a 'rend" felborításában. De még ez az érdekközösség se lett volna elég, ha a világ számottevő politikai, gazdasági és katonai kulcsszereplői már az előző periódusban nem váltak volna egymás személyes ismerőseivé és ne kötné össze őket a modern infokommunikáció számos, külső szemek és kezek által hozzáférhetetlen csatornája, amely alkalmas a gyors egyeztetésekre.

Mára világos, hogy lappangó struktúrális válsággal van dolgunk, ráadásuk sokrétűvel. Sok mindent meg kell változtatni, űjraszabályozni, hogy hosszabb periódusra kialakulhassanak a viszonylagos stabilitás (és valamilyen mértékig a növekedés) keretfeltételei. Ez nem egyszerű dolog, mert rengeteg az egymást keresztező, sőt kizáró érdek és az erőviszonyok se tisztázottak. Viszont az időhúzás sem megoldás: a tőzsdék és más piaci szereplők folyamatosan lépnek a maguk részleges információik alapján és ezzel mind magát a valóságot, mind a háttértárgyalások menetét és tartalmát menet közben módosítják.

Nem lehet tudni, hogy végülis minek néz elébe a  világgazdaság és ezáltal egész világunk. Egy azonban biztos: a bizonytalanságból pozitív kiutat csakis a különféle erők kooperációjától lehet remélni. Mindazok, akik a változó világban saját valódi vagy vélt érdekeit erőszakos és konfrontatív módon próbálják képviselni,   a destrukciót jelentik. Ha őket nem sikerül megfékezni, a nagy "játszmából" kiiktatni, akkor győz a káosz, amelynek az egész emberiség a vesztese lesz. Ez válhat apokaliptikus méretűvé is, de. ha nem, akkor az erősek lesznek azok, akik valamelyest fékezni tudják az őket érő negatív hatásokat. Ilyen helyzetben a gyengék sorsa reménytelen.

2012. április 1., vasárnap

Az LMP népszavazási aláírásgyüjtésének margójára

A magyar tradícióban erős séma a "kuruc - labanc" ellentét - annak számos, a körülményekhez alkalmazott formájával, ellentétpárjával. Létezik a "két pogány közt egy hazáért" elv is, bár kisebb erővel és hatásfokkal. Az LMP ez utóbbival kísérletezik. Egy szűk bázis erősen ragaszkodik ehhez, a választópolgárok zöme azonban  értetlenül fogadja. Nem lát elegendő okot arra, hogy egy pótválasztáson a kormánypárti jelölttel miért ne egyetlen demokratikus ellenzéki jelölt vegye fel a küzdelmet, ráadásul a győzelem reményében. Az LMP azonban mindíg a pártelvű akciókat részesítette előnyben.
Tavaly év végén a közhangulat megváltozni látszott. Alighanem a forint mélyrepülése következtében sokak hite megingott a Fidesz kormányzóképességét illetően. Ekkor az LMP különféle akciókkal erősíteni kezdte ellenzéki profilját. A többi ellenzéki erő vagy megpróbálta tőlük "ellopni a showt", vagy támogatta ugyan őket, de lagymatagon. Ennek a sorozatnak a láncszeme a népszavazási kezdeményezés is. Sok tanakodás, sok javasolt, de a szűrőn fennakadt kérdés után egy nem frappáns kérdéssorral indult meg az aláírásgyüjtés. Az LMP hangsúlyozni is kívánta, hogy ez a párt akciója, de szeretett volna mennél több segítséget is kapni más ellenzéki erőktől. Ezt lagymatag formában meg is kapta: a vezetők aláírták az ívet, de nem mozgósítottak mellette. Közben az LMP a csordogáló aláírások megserkentésére ügyetlenül próbált akciózni, de erre ,kormányoldalról kapott visszacsapást.
A siker elmaradásának azonban alighanem az a főoka, hogy közben a kormányellenes lendület alábbhagyott a választók körében, alighanem a forint részleges visszaerősödése miatt. Bizonytalanná váltak, hogy vajon az orbáni gazdaságpolitika valóban egyenes út-e a csődhöz, ahogy az korábban látszott.
Mindez nem járt a kormány támogatottságának érdemi erősödésével. Feltehetőleg csak bizonyos számú jobbikos tért vissza a szabadságharcos Orbánhoz.A demokratikus ellenzéki véleménnyilvánítók összességükben ma is többen vannak, mint a fidesztámogatók. A kisebb ellenzéki pártok és mozgalmak tökéletlenkedései miatt egy olyan mozgás is kibontakozni látszik, hogy ismét az MSZP-t látják a választók az ellenzék  legmarkánsabb reprezentánsának.
Nem valószínű, hogy az LMP az így kialakult helyzetre egy új különakcióval válaszoljon. De az se valószínű, hogy az ellenzéki összefogás kerülne ki az eddigi kátyúból. Az ellenzéki oldal dinamizálódása a közhangulat kormány ellen fordulásakor várható, amit legvalószínűbben egy újabb drámai forintgyengülés válthat ki.Azt pedig az az ellenzéki erő fogja meglovagolni, amely akkor a legadekvátabb módon tud reagálni.