2016. június 28., kedd

Az USA nem akar erősebb európai integrációt

Azt lehetett tudni, hogy az USA erős nyomást gyakorolt Görögországra is, Németországra is, nehogx a Grexitre sor kerüljön. Ezt azonban magyarázni lehetett nyers geostratégiai-geopolitikai érdekekkel, különös tekintettek a NATO szempontjaira. A Brexittel kapcsolatos Európát ért elnöki bírálatok után ez már nem lehetséges.

Teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a NATOn keresztül gyakorolt katonai dominancia és a tárgyalás alatt álló új gazdasági megállapodáson keresztül gyakorolt gazdasági dominancia a "Nemzetek Európája" koncepcióval konform. Vagyis Oroszországon kívül az USA sem akarja, hogy Európában egy önálló világpolitikai - világgazdasági pólus alakuljon ki. Ezzel az Unió további sorsának alakulása kilépett az Unión belüli vita keretei közül. Azt sem, hogy az USA "beteg kacsa" állapotában mennyire tud jelen pillanatban nyomászt gyakorolni az európai centrumra.

Nem tudhatjuk, hogy a mag-államokban milyen tervező munka folyt, amelyet a Brexit traumája után megpróbálnak a gyakorlatban is érvényesíteni az EU lényeges átalakítására. De a pontos ismeretek nélkül is világos a tét: egy önálló pólus kialakítása. Ha ez sikerül, annak nem láthatjuk előre az összes konzekvenciáját. Az azonban kétségtelen, hogy ha kudarcot vall, akkor indokolatlan előreszaladásnak fog bizonyulni mind a közös pénz, mind Schengen és ez előbb - utóbb nem is lesz fenntartható. Vagyis Európa tudományos, gazdasági lemaradása visszafordíthatatlanná válik. Ez pedig kiszolgáltatottá teszi a térséget minden szempontból, így többek között migrációs szempontból is.

A lemaradó térségen belül a nemzetállamok megpróbálhatnak egyedileg jobb helyzetbe kerülni, kihasználva ilyen vagy olyan adottságaikat. Ez részlegesen sikerülhet is, de szükségképpen azon az áron, hogy kiéleződnek az Európán belüli egymás közötti ellentéteik, amiket egy puha megállapodási rendszer nem tud érdemileg kezelni. Ilyen fejlemények esetén a tartós európai béke enyhén szólva kétségessé válik.

2016. június 24., péntek

Fb. bejegyzésem arról, hogy tegnappal a világpolitikában új időszámítás kezdődött

Vegyük észre: tegnappal új időszámítás kezdődött
Az eddigi Európát megtanultuk, kiismertük. Érthető, hogy sok mindent reflexszerűen ennek alapján látunk és jövendőlünk. Ez érthető - de mégis hibás. Az eddigi rendszer fontos erői tehetetlenek voltak, kitértek a konfliktusok elöl, igyekeztek semmit nem mozdítani, amit nem volt muszáj. Sőt állták mindenért a cecchet, azért is, amit utáltak. De nem idiótákról volt szó. Tudták, hogy mit csinálnának másképp, ha nem lenne megkötve a kezük.
A Brexit népszavazás már az első nap rengeteg tanulsággal szolgált. Többek között azzal, hogy a politika iránt látszólag közömbös fiatal szavazóknak bizonyos kérdésekben igencsak határozott véleményük van. De mindenekelőtt azzal, hogy ami eddig volt, az így nem mehet tovább. Ezért látható, hogy a régi establishment értelmes tagjai az eddigiektől eltérően meg fognak próbálni az újítás, a megújulás élharcosaivá válni - ráadásul kicsinyes ellentéteiket félretéve.
Ha ez bekövetkezik és ebben konzekvensek lesznek, törekvésük az eredmény szempontjából kétesélyes. Vagy utánuk mennek a választók és akkor egy helyét kereső új Európa tűnik fel a nagypolitika térképén az ezt választó országokban, vagy a választók elcsapják az újítást akaró régi arcokat, nem bízván bennük és szirénhangokra hallgatnak. Európa ebben az esetben a blöffőlő erőszakos szélhámosok kezébe kerül és akkor csak apokaliptikus víziókban láthatjuk a jövőt.

Az butaságnak az ő dícséreti

Brexit. Dícsérve mindenekelőtt Cameron butaságát, aki a nemzeti kormányok vezetőinek régi rossz szokását követve belpolitikai problémáit Brüsszel szidalmazásával, a vele szemben való vitézkedéssel akarta megoldani, bízva a nép józan ítélőképességében, hogy a kilépésre szavazást nem meri megkockáztatni. Merte. Ezzel a Fekete Péter Cameron kezében maradt.

De dícsérve a választók többségének butaságát is, akik jogos elégedetlenségüknek a kezükbe adott eszköz használatával adtak hangot. Hogy ebben milyen szerepe volt a retrográd birodalmi nosztalgiáknak, milyen a kisember naiv kötődésének az autarkia gondolatához, milyen a bevándorlókra való irigységnek és egyéb tényezőknek, azt sokáig fogják még elemezni. De hogy minden brit és EU-s megoldatlan problémáért egyedül őket fogják hibáztatni, hogy önként magukra vállalták a bűnbak szerepét, az biztos. Itt fognak állni egyedül, nemcsak a külföld előtt, hanem skót, északír és londoni honfitársaik előtt is, akik többségükben a bennmaradásra szavaztak. S hogy ezek után Nagybritannia meddig marad egységes államalakulat, az nagy kérdés. Így a szavazók macskajaja hamar bekövetkezik és súlyos lesz.

Hogy azután mi lesz az EU-val, az többesélyes. A nehézségek, negatívumok, amik ebből a népszavazásból származnak, elég kézenfekvőek. De hogy ez a sokk, amely érte az uniót, milyen - eddig halogatott - megújulásnak ad kezdőlökést, azt nem tudhatjuk. Aligha valószínű, hogy erre a kimenetelre előzetesen senki se készült volna nem csak úgy általában, hanem konkrét javaslatokkal is. Hogy mik ezek és mi lesz a sorsuk, azt hamarosan meg kell látnunk.

2016. június 20., hétfő

Magyarországon sohase volt és ma sincs polgári társadalom

A magyarországi feudális társadalom is eléggé sajátos volt. A három részre szakadt ország, a belháborúk, a folyamatos betelepítések, a perszonálunió, a hamvába holt szabadságharcot követő provizórium utalásként is elegendő ennek jelzésére. 1867 után egy prosperáló félfeudális - félpolgári Magyarország jött létre az Osztrák - Magyar Monarchia részeként - megterhelve többek között a nemzetiségi kérdéssel is. A prosperitás árnyoldala a milliós kivándorlás volt - elsősorban a feudalizmusból ki nem szabadult agráriumból.

Magyarország önállóvá a vesztes I. világháború és a Monarchia szétesése után vált. A királyság területének kétharmadát a trianoni béke következtében elvesztette, a független ország önmagának is saját ideiglenességét hangsúlyozta: folyamatosan területi követeléseket hangoztató király nélküli királyság lett. Noha az arisztokrácia és a dzsentri krémje döntő befolyását mind az agráriumban, mind a politikában megtartotta, nincs okunk rá, hogy a kialakult államot ne polgárinak tekintsük. Ennek keretei között az idő előrehaladtával a polgári társadalom is alakulgatni kezdett, de súlyos tehertételekkel. Egyrészt nem volt világos ebben a társadalomban a határon túli magyarok státusa, másrészt a zsidók állampolgári jogait kezdettől államilag korlátozhatónak tekintették, harmadrészt Hitler hatalomra jutása után a német nemzetiségűek hovatartozása is opcionális jellegűvé vált. Ehhez járult a városok és a falvak közötti éles különbség.

A háború közeledtével a náci Németországnak köszönhető részleges területi visszacsatolások tovább fokozták a társadalmi zűrzavart, olyan új csoportok jelentek meg, mint az "ejtőernyősök", a zsidótörvények következtében az "aladárok" és egyéb, hirtelen felemelkedő csoportok - és ezzel együtt a státusvesztők. Mindez belefutott a háborúba, aminek során előbb a behívások, aztán a bombázások, a menekülések, a zsidók deportálása, javaik eltulajdonítása, az ország fronttá válása, emberek halomra gyilkolása, a tulajdon prédává válása stb. betetőzte az amúgyis fogyatékos társadalmi háló szétszaggatását. De a lakosság egymás iránti bizalmatlanságát az is jelentősen fokozta, hogy a hatóságokhoz - ekkor is és a háborút követően is nagy tömegű feljelentés érkezett.

Magát a megszállást elvben a teljes lakosság megszenvedte, de távolról sem egyforma mértékben. A front elvonulta után az új élet kezdete összehozhatta volna a megmaradtakat, de azonnal megindult a helyezkedés a jobb pozíciókért mind az alakuló pártok körül, mind más formákban. Az általános élelmiszerhiány nyomán a feketekereskedelem és az egyre fokozódó infláció megint csak új különbségeket gerjesztett. A magasabb státusúak körében az igazoló eljárások, majd a B-listák hoztak nagy változásokat. A falvak társadalmát meg a földosztás alakította át. A köztársaság 1946-os kikiáltása, a forint bevezetése és az újjáépítés hozott ugyan bizonyos konszolidációt, de az államosításokkal kezdődő  kommunista hatalomátvétel ismét teljesen felforgatta az egzisztenciákat és az életvitelt.

A pártállami időszakra a hatalom monopolizálása volt a jellemző. Szántszándékkal felszámolt minden autonómiát le, egészen a mindennapi élet szintjéig és helyükre felülről lefelé építkező, bármikor átalakítható, kinevezett vezetők által irányított szervezeteket hozott létre. Az egyházakat állami is kontroll alá helyezte. A formális szervezet mellett és mögött ott állt az "állam az államban" jellegű titkosszolgálat, amely szintén leért a lakosság mindennapi életéig. Természetesen mint mindent, ezeket a kereteket is az emberek valahogyan "belakták", valamiféle társadalmasodás is végbement, de ez maximum szigetszerű lehetett és a pártállam részéről bármikor "felülírható" volt. A pártállami időszak távolról sem volt egységes periódus. A különféle kurzusok változásai alapjában egy a kemény-től a puha diktatúra felé tartó mozgást mutatnak. Ám még a felbomló diktatúra körülményei közt sem válhattak a kerülőutak, a kisebb autonómiák a társadalom emancipálódásának forrásává.

Maga a rendszerváltás is kívülről érkezett, néhány újonnan jelentkező elitcsoport részvételével, de a nép inkább csak tudomásul vette a történéseket. Az alkotmányosan tágranyitott kapukat sem a tömegek, hanem az állami pozíciókért harcoló pártok használták ki, valamint a konjunktúrát meglovagoló kisszámú vállalkozó. Az állami dominancia mindmáig megmaradt, akárcsak a magas adóék, s a javak fölötti rendelkezést az állam kezében tartotta a privatizációtól mindmáig, az EU-tól kapott pénzekig. A lakosság szerepe annyi volt, hogy a ciklus végén elzavarhatta az aktuális kormányt, polgármestert, vagy megtarthatta azt. Bármiféle szolidaritás az országban - mindettől nem függetlenül - csak kivételként mutatkozik meg.

Ez a nagyon vázlatos, gyakran a történésekben önkényesen válogató áttekintés az alapja annak az állításnak, hogy Magyarországon a szó megszokott euroatlanti értelmében nem alakult ki polgári társadalom. Ezért attól autonóm cselekvést várni, netán elvárni teljesen alaptalan.


2016. június 19., vasárnap

Fb. bejegyzésem arról, hogy miért agitál Orbán a Brexit ellen

Miért agitál Orbán a Brexit ellen?
A válasz több, mint kézenfekvő. Számára az EU akkor jó fejőstehén, ha integrációs szempontból mennél lazább, szankciókra mennél képtelenebb. Ehhez pedig Nagybritanniánál nem képzelhető el számára jobb partner, különösen nem a nekik tett újabb engedmények életbelépése esetén. Ráadásul egy látványosan jó angol kapcsolat segíti abban a pávatáncban, amit a belső használatra kiemelten fontos II. Vh.-s vesztes szerepe és az euroatlanti szövetség hívének szerepe között jár, Putyinnal való házasságtöréssel fűszerezve.

2016. június 14., kedd

Személyi hatalmak vagy pártállamok?

Az I. Világháború óta számos országban került uralomra egy hatalmi monopóliumot gyakorló erő (párt, mozgalom), amit általában egyetlen erős ember fémjelzett. Ideológiájuk sokban különböző volt, de közös elemük volt az etatizmus. Ezek diktatúrák - kemények vagy puhák, esetleg periódusonként hol ilyenek, hol olyanok. Az erős ember lehet a párt, mozgalom alapítója, de lehet, hogy "menet közben" gyűri maga alá a társait. Az, hogy uralma alatt a párt valóban létezik, működik-e, gyakran vita tárgya. Az ugyanis, hogy leszavazhatja-e a pártvezetés, a pártkongresszus a vezért, általában nem kap nyilvánosságot. A leginkább klasszikus példa a Bolsevik Párt. Az valódi állampárt volt, Sztalin lépésről lépésre formálta át személyi hatalommá. Ám a XVII pártkongresszus kísérletet tett a folyamat visszafordítására, amin Sztalin csak a kongresszusi küldöttek túlnyomó többségének lemészárlásával tudott úrrá lenni.

A kérdés, hogy személyi hatalomról, vagy állampárti uralomról volt szó, az gyakran csak utólag derül ki. Ha a vezér meghal, vagy felbomlik a rendszer, vagy tovább él.  Ennek is sok alváltozata lehetséges. Hitler háborús veresége és öngyilkossága maga alá temette a nácizmust is. A Fasiszta Nagytanács hiába távolította el Mussolinit, a párt nem élhette túl a háborús vereséget. Sztalin halála után a diadokhoszok belharcát váratlanul a pártra támaszkodó Hruscsov nyerte meg rövid időre, hogy aztán  ő is pártpuccsok áldozata legyen. Igaz, a párton belüli harcokban hol a hadseregre, hol a belügyi apparátusra támaszkodott a mindenkori győztes. Kínában viszont az bizonyosodott be, hogy a személyi hatalom mellett is az igazi erőt a pártoligarchia jelentette és jelenti mindmáig. A peronizmus, a francoizmus, a salazarizmus egyszerűen elaggott és a diktátor halálát a demokrácia felé nyitó rendszerváltás követte. Ezt a szeszélyes, kiragadott példákra szorítkozó felsorolást pedáns kutatók akár teljeskörűen feldolgozhatják. Ám ez is csak analógiákkal szolgálhat, de nem döntheti el, hogy egy mai, személyi hatalmon alapuló rendszerben vajon a kormányzó párt tényleges meghatározó-e, vagy puszta díszlet.

Ez utóbbi kérdés egyáltalán nem csak teoretikus jelentőségű. Azoknak az erőknek, akik meg akarnak szabadulni egy adott, hatalmi monopóliumot gyakorló rendszertől, egyáltalán nem közömbös, hogy csak egy személy uralmát kell-e megdönteni, s azzal a Rendszer az addigi formájában úgyis megszűnik és valami más lép a helyére politikában és gazdaságban egyaránt.  Vagy pedig valódi pártállamról van szó, amelyben a személyek változhatnak, de a lényeg marad. Ennek egyértelmű tisztázása nélkül az ellenfelek stratégiailag is, taktikailag is impotenciára ítélik magukat.

2016. június 10., péntek

Brexit előtt

A Brexit Cameron blöffje volt, és láthatóan a visszájára sült el.

 Az EU konstrukciós okokból sohasem az érzelmekre, az összetartozásra épült fel, hanem az emberek tudomásul vették, hogy nincs alternatívája és tudatosan vagy kevésbé tudatosan élvezték a belőle származó előnyöket. A tagországok vezetői mindig hajlamosak voltak fantomot csinálni belőle és bűnbaknak használni Brüsszelt, holott az az első betűtől az utolsóig az ő "termékük" volt- leszámítva persze azt a szervezetszociológiai önfejlődést, ami kikerülhetetlen ahhoz, hogy egy szabályhalmaz nap mint nap valahogyan működjön.

A szuverenitás részleges feladásának mindig voltak indulatos ellenzői, akik abban hittek, hogy külön úton, nem osztozkodva másokkal jobban járnának. Ilyen választó az ország tradícióitól függően az egyik országban több volt, a másikban kevesebb. Ahol eleve több ellenfele volt az Unióba lépésnek, az nyomot is hagyott a belépés feltételein: bizonyos integrációs szabályok eleve nem vonatkoztak rájuk. Ebben élen jártak a britek, akik nehezen léptek be és eleve sok mentességet kaptak. De hogy a mélyebb integráció másoknak síncs ínyére, arra keserű példát adtak a francia választók is az EU új alkotmánytervezetének elutasításával.

Ez a helyzet akkor is fenn ált, amikor - legalábbis látszólag - jól mentek az EU dolgai. Nyilvánvaló, hogy a 2008-as pénzügyi világválság és egyéb EU-s válságproblémák a centrifugális törekvéseket felerősítették. A lakosság az integráció pozitív oldalait megszokta, azzal nem foglalkozott, a negatívumok pedig szem előtt voltak. Az EU-ból való kilépést a különböző országokban inkább szélsőséges pártok tűzték zászlajukra, de újabban a görög és a brit kormány is megpróbálta a kilépéssel zsarolni az Uniót. A megújulásra sok okból képtelennek mutatkozó Unió azonban csak kevésbé lényeges dolgokban volt hajlandó engedni a zsarolásnak és egy ponton megmakacsolta magát: akkor lépjenek ki! Mind a Grexit, mind a Brexit ügyében Németország volta meg azt a határt, amelyen túl nem tudja teljesíteni az Unióban megszokott szerepét. Egyik zsaroló kormányban sem volt elég bátorság, hogy ezek után is a kilépést szorgalmazza.

Cameron a népszavazással saját kelepcéjébe esett. Reménykedett, hogy az EU-nak nagyobb érdeke lesz a bennmaradásuk és ezért tesz majd még a választóit a bennmaradásra késztető gesztusokat. Nem tett ilyet és egyáltalán, semmi olyan válságkezelő lépést nem tett, vonzó perspektívát felvázoló tervet nem publikált, ami nagyobb kedvet csinált volna az Unióban maradáshoz. Így Nagybritanniában a távozásnak lelkes, aktív hívei vannak, a racionális meggondolásokon alapuló maradásnak pedig csak kedvetlen támogatói. Ugyanakkor világszerte  nagy a várakozás mutatkozik "változásra"- ha nem is egészen világos, hogy milyenre. Ez előrevetíti a Brexit győzelmét.

Az EU mindenképpen megújításra szorul. A 28 széthúzó tagállam a bizonytalan világgazdasági és nemzetközi helyzetben szinte biztos, hogy komoly újításra, nekirugaszkodásra nem alkalmas. Minthogy a fő feladat mindenképpen a leginkább teherbíró német gazdaságra jut, ők és politikai képviseletük láthatóan kivárják, hogy a tagállamok közül ki távozik önként a kölcsönös kötelezettségvállalások rendszeréből. A német politika nem árulja el,  hogy kit szeretne kívül látni, de azt sem, hogy kikkel képzelne el együtt egy új kezdetet. Így nem tesz hitet egy kétsebességes Európa mellett sem, mert azzal, hogy ő lenne a javaslattevő, szorgalmazó, magára szabadítaná mind a kritikusokat, mind a zsarolókat. Így ha bekövetkezik a Brexit, akkor is csak folytatni fogja a kivárást, már csak az USA elnökválasztása kiszámíthatatlan volta miatt is.

Az európai lakosság "felébresztése" szempontjából  mind a Grexit hasznos lett volna, mind a Brexit hasznos lenne. Szemléltető oktatást kapnának, milyen nehézségekkel kerül szembe a lakosság az Unión kívül- a hozzá fűzött remények mellé. vagy helyett. Ebből mindenki levonhatná azután a neki megfelelő következtetéseket.

Az, hogy Németország egy új szakaszhoz csak a partnerei új elköteleződése után kezdene hozzá, az teljesen érthető. Ám ha ezek között netán Franciaország nem szerepelne, vajmi nehezen lehet elképzelni egy valamennyire is stabil Európát.


2016. június 4., szombat

Fb. kommentem a lengyel és a magyar képlet különbségéről


Régóta írom, de egyéni bolondériámnak tartják, noha nem az, hogy lengyel társadalom VAN, magyar társadalom NINCS. A felosztott, megszállt stb. Lengyelország egyesítése, függetlensége CÉL volt, a Trianon elleni revizionista kapálózás DÉLIBÁB, amely lehetetlenné tette a társadalmasodást.
Lengyelország mindkét világháborúban a győztes oldalon, Magyarország a vesztesen került ki.