2015. december 30., szerda

Lehet-e 2016 az időhúzás éve?

Az utóbbi időkben egyre több kihívás érte a nemzetközi status quot. Megjelentek a színen a legkülönbözőbb erők, amelyek elég elszántan meg akarták azt bontani gazdaságilag, politikailag és katonailag is. De amikor már úgy látszott, hogy láncreakciók indulnak be, akkor a világ fontos erőközpontjai összeszedték magukat és ezt elhárították. Drótozás - foltozás folyt, viszont nyoma se volt komoly törekvésnek egy akár részleges újratervezésre sem.

Ennek alapján nem zárhatjuk ki azt sem, hogy ez 2016-ban is így marad. Az USA elnökválasztása pillanatnyilag a szokásosnál harsányabb alternatívákat mutat, de a végeredmény lehet az, hogy az establishment mindhárom szinten (elnök, szenátus, kongreszzus) egy a maga számára elfogadható eredményt kényszerít ki. Elképzelhető, hogy az EU-ból végülis egyetlen ország sem fog kilépni (kikerülni) 2016-ban és a többsebességes Európa sem válik deklarált ténnyé.Elképzelhető, hogy a nemzetközi pénzügyi helyzet ma is látható ellentmondásai, ellentétei nem vezetnek megrázkódtatásokhoz. Elképzelhető, hogy a nemzetközi migráció valamelyest lefékeződik. Elképzelhető, hogy ami a Közelkeleten a világ számára státus quo, a régió számára pedig permanens háború változó koalíciókkal, az meg is marad ezek között a keretek között. Elképzelhető, hogy a Távol - Kelet hatalmi átrendeződése sem lép át olyan küszöböt, amit a külvilág már nem tud nem észrevenni. És az is, hogy nem támadnak olyan újabb konfliktusok a világ más részein sem, amik a világrend látványos felbomlásával fenyegetnek.

Ez mind nem elképzelhetetlen. De ha közülük csak egy is a konfliktus látványos éleződése felé mozdul el, akkor a világrend minden bizonnyal megrázkódik, helyenként omlik - a nélkül, hogy egy új, békét teremtő egyensúly körvonalai sejlenének mögötte fel. S bár semmi jele, hogy egy ilyen megújult, az idők során végbement változásokat figyelembe vevő világrend alapjában békés és tárgyalásos úton körvonalazódjon, az erre irányuló kezdeményezések megjelenését se lehet kizárni.

Vagyis éppenséggel lehetséges, hogy 2016 az időhúzás éve lesz. Szemlélet dolga, hogy ezt a fejleményt relatíve kedvezőnek tekintsük-e, lévén hogy nem vezet világméretekben akút katasztrófához. Vagy éppen vészjóslónak tartsuk, mert egy későbbi időpontban még nagyobb tektonikus mozgások következhetnek belőle.

2015. december 25., péntek

Hogyan "teljesít" jobban Magyarország?

Így.

1., A folyó deficitet áttolták az amortizáció elmaradására és a jövő nyugdíjalapjára.
2., A növekedés legfőbb forrása a Magyarországon folyó német személykocsigyártás.
3., A csekély mértékű beruházások elsődleges forrását az EU pénzügyi transzferek jelentik
4., A fogyasztás csekély és egyenlőtlen növekedése a fentieken, továbbá a külföldre távozott állampolgárok átutalásain alapszik
5., Szinte minden egyéb tekintetben romlanak az ország abszolut és relatív mutatói.

Középtávon mindez olyan, mint a kutya vacsorája. A hosszabb távot nem is említve.

2015. december 19., szombat

Az "antik proletariátus" tematika

Ez a tematika borzaszóan hiányzik a mai gondolkodásból. Nem meglepő módon, mert nagyon kényes kérdéskör.

Nem vagyok tájékozott a kérdésben, de attól tartok, hogy az antik proletariátusról a régi sémák maradtak forgalomban és nem értelmezték újra azt a modern közgazdasági, szociológiai és politológiai tudás, tapasztalatok alapján. Ha ez így van, szűken ókortudományi szempontból is nagy adósságnak tekinthető.

A felszínes, evidens áthallásokon túl a kérdés modern szemléletű leírása és elemzése olyan szemüveget kínál a mai viszonyokra, mozgásokra való rátekintésre, ami kiemeléseivel, rávilágításaival nagyban segíthet megérteni a korunkban jelentkező gazdasági, társadalmi és politikai tendenciákat, azok lehetséges kifutását. Ennek folytán eligazíthat akkor, ha egyes döntéseket mérlegelnek, illetve meghoznak a döntéshozók és amikor ezeket megítélik az érintettek - adott esetben a választók. Mégpedig nem csak közvetlen hatásaiban, hanem távlati léptékben is.

Ha valóban van kihasználatlan lehetőség az ókorkutatásban, annak bepótlása aligha magányos kutatókra vár, hanem felkészült és megfelelő anyagi háttérrel ellátott intézményekre. Mutatis mutandis ez még fokozottabban igaz az efféle tudás mai hasznosítására.

2015. december 16., szerda

Fb. bejegyzésem Orbán rendszerének értelmezéséről

A "minek nevezzelek?" vitához

Attól tartok, maga a problémafelvetés elhibázott. Feltételezi, hogy az Orbán rendszer valami egyedi, ezért nevet, minősítést, magyarázatot igényel. Nem így látom. Ha 25 év után rátekintünk az összeomlott szovjet birodalom utódállamaira, színességében is meglehetősen hasonló világot találunk.. Etatista rendszereket, amelyben a magántulajdon jelen van ugyan, de az állam szorításában. A demokratikus és jogállami formák mögött egy félfeudális önkényuralom sejlik fel láthatóbban, vagy rejtettebben. Ebből a képből Orbán rendszere egyáltalán nem rí ki. Egyediségeinek magyarázatához is célszerű ebből a közös értelmezési keretből indulni ki.

2015. december 14., hétfő

Megint egyszer Hitler hatalomrajutásáról

Hitlerrel asszociált politikai kalandorok kerülnek előtérbe világszerte és ugrik meg a népszerűségük. Egyesek figyelmeztetnek a veszélyekre és rámutatnak bizonyos analógiákra az akkor és most között. Mások viszont lebohócozzák az önjelölteket és a különbségeket sorolják fel. Való igaz, Hitlert a kortársak nem vették igazán komolyan, nem tudták elképzelni, hogy rendszere működőképes legyen, Tehát ez a tény komoly figyelmeztetés.

Nehéz dönteni a veszély mértékéről, mert ma divat Hitler hatalomra jutását elsődlegesen tömegpszichológiai és propaganda hatásokkal magyarázni. Aki más okokat állít előtérbe, azt hajlamosak lehurrogni.

A magam részéről azt a régi magyarázatot tartom a hatalomra jutás kulcsának, hogy Hitler Hjalmar Schacht közvetítésével paktumot kötött a német nagytőkével és nagyvezérkarral és ezt perfektuálta is később a Hosszú Kések Éjszakáján, amikor végzett a mozgalma szociális oldalát komolyan vevő elvtársaival. Ezért ma is arra próbálok figyelni, hogy a nemzetközi establishment komoly erői a populista kalandorokra teszik-e a tétjüket, vagy akár áldozatokat is hajlandók hozni a tárgyalásokra, kompromisszumokra képes középutasok hatalmon tartásáért.Mert remény csak az utóbbi esetben van.

2015. december 13., vasárnap

Treuga dei

Úgy megy neki a világ a karácsonynak és az új esztendőnek, hogy megállapodással ért véget a nemzetközi klímakonferencia, EU két kulcsállama közül Franciaországban elbukta a választásokat a szélsőjobb, Németországban pedig megegyeznek a kormánypártok a menekült - kérdésben, amelyben a tél amúgy is  az akut feszültség csökkenését hozta, Szíriából kiszorulni látszik az Iszlám állam. Vagyis az általános eszkalálódás után  fel lehet lélegezni: nem fenyeget földrengés szerű helyzet. Egyetlen komoly erő nem érzi időszerűnek a status quo megváltoztatását, mert se terve, se ereje nincs ahhoz, hogy magának  tartós előnyt biztosítson.

A treuga dei önmagában jó hír és ezen felül lehetőség is. Lehetőség arra, hogy ne legyen állandó lépéskényszer, s ezáltal a racionálisabb, kompromisszumra képes erők nekikezdjenek az átgondolt, nagyobb léptékű szükséges változtatások megalapozásának. A lehetőség azonban önmagában nem garancia. Az akut feszültségek oldódása arra is lehetőséget ad, hogy a felek megnyugodjanak és kiengedjenek. Az alapkérdések helyett előtérbe kerüljenek a másod - és harmadrendűek és ezzel kihasználatlan maradjon a lélegzetvételnyi szünet.

A régi világrend alapjai ugyanis vitathatatlanul erodálódtak mind gazdasági, mind politikai, mind pedig katonai tekintetben. Ez pedig szinte biztossá teszi, hogy újabb válságok és konfliktusok kérdőjelezzék meg a status quot, amiken aztán rögtönözve aligha lehet úrrá lenni. Ezért lenne szükség a nagyrégiók perspektívájának újrafogalmazására,új koalíciók megkötésére, majd ezt követően új globális megállapodásokra.

Mindebből egy nagyrégió problematikája több egyszerű spekulációnál, illetve absztrakt imperatívusznál. 2016-ban a legerősebb világhatalomban, az USA-ban elnökválasztásra kerül sor, amely mindenképpen egy új adminisztráció hivatalba lépését fogja eredményezni. Az eddigi elnökjelölési procedúra nem sok jóval kecsegtetett. Sem a jelöltek, sem a választók nem mutatták jelét annak, hogy érettek lennének egy új, nívósan átgondolt periódus életre hívására. Ez azonban a finisben még változhat, s erre is lehetőséget jelenthet a mostani treuga dei. Ám egy koncepciózus új adminisztráció sem garantálná, hogy a koncepció valóban lépést fog jelenteni egy új, stabilabb világrend felé való elmozdulásnak. De akár így, akár úgy alakul az USA elnökválasztási procedúrája, a nagyrégiók közül Európa mindenképpen rászorul önmaga újragondolására. Hogy ez 2016-ban legalább megkezdődik-e, arra nézve ma kevés a támpontunk.

2015. december 6., vasárnap

Tovább csökken az esélye egy új EU alapszerződésnek

Noha régóta senki előtt nem kétséges, hogy az EU alapszerződés fölött eljárt az idő, az alkotmánytervezet bukása óta az is világos, hogy egy gyökeres reform nagyon kemény dió. Élt azonban a remény, hogy ha az Uniót kemény kihívások érik, arra majd fog tudni válaszolni és az út az előre menetel (előre menekülés) lesz, nem pedig a visszaút, az önfeladás. A kemény kihívások megérkeztek, de a válaszok kiábrándítóak.

Az EU polgárainak számottevő része mindazt a jót, amit nekik az integráció hozott, valahogy természetadta dolognak tekintette, nem pedig az integráció és az azzal együtt járó kompromisszumok eredményének. Így baj esetén a nemzetállamot és az autarkiát tekintik célravezetőnek. A helyzet mára oda fajult, hogy ha olyan közvetlen előnyök, mint amivel a határok nélküli utazás és kereskedelem, valamint a közös pénz veszélybe kerül, azt nagy felháborodás ugyan kísérni fogja, de a szemek kinyílása aligha.

Hogy az így kialakuló helyzetben mit fog tenni az európai gazdasági és politikai elit messzebb látó része, azt nem tudjuk. Nyilván megpróbálnak minden lehetőt megtenni a szétesés fékezésére. Esélyeik azonban nem jók.-

S hosszabb távon? Ha nem Keynes ismert aforizmájához nyúlunk, akkor nem tudunk semmit. De hogy a világ egy kicsinyes konfliktusaiba belesüppedt, hanyatló Európát kibír, az nehezen vonható kétségbe.

2015. december 3., csütörtök

A blöffölő esélyeiről

Az alábbi morfondírozás mindenre vonatkozik, csak a kártyajátékokra nem, arra ne is gondoljon senki.

Komoly, stabil dolgokban általában feltételezik az összes résztvevő komolyságát. Van aki a szereplők közül a  biztonságot preferálja, van, aki kockáztatni is szeret, van, aki precízkedik, van, aki lazább - az ilyen különbségekre számítani lehet komoly dolgokban. Blöffölőre, szélhámosra nem számítanak. Ha mégis akad, hamar lebukik és kigolyózzák maguk közül. Ha netán az derül ki, hogy a szélhámos a szabályok vakfoltjait használta ki, akkor egyetértésben korrigálják a szabályokat, hogy erre máskor ne kerülhessen sor.

Nő a blöffölő, a szélhámos esélye, ha a stabilitás inogni kezd. Minden szereplő bizonytalanná válik. Olyasmik is "elcsúsznak", amik korábban nem, mert nem világos, hogy mihez kell ragaszkodni és miben lenne szükség akár nagyobb változásokra. A kényszerű szabálykikerülések és a kisebb stiklik hangos leleplezése még bajjal is járhat: mindenkinek felhívja a figyelmét arra, hogy hol nem stimmel valami. Ezt ki tudja használni a szélhámos. Egy ideig ki se derül, hogy amiket csinál, azok egyes stiklik, vagy cinikus módszeres szembenállás a komoly dologgal. De ha aztán le is bukik, nehéz eszközt találni vele szemben, mert nem alakult ki egyetértés arról, hogy milyen irányban és milyen mértékben kell változtatni a korábbi szabályokon.

A szélhámos gondolhatja úgy, hogy neki még jobb, ha nem csak inog a stabilitás, hanem egyenesen fel is borul. Hiszen attól kezdve már nem ő a magányos szabályszegő. Erkölcsi elítélés, kigolyózás gyakorlatilag nem is fenyegeti. Egy valamire azonban nem gondol, ha erre spekulál. Arra, hogy mennél kevésbé számítanak szabályok, annál többet nyom a latban a nyers erő. Ha maga a szélhámosság nem kizáró ok, annál veszélyesebb viszont a blöff. Ha erősebbnek hiszi/mutatja magát, mint amilyen ténylegesen, akkor biztosra vehető, hogy akad, aki erre - eszközökben nem válogatva - lecsap. És a blöffölő rajtaveszt.

2015. november 29., vasárnap

Kurdisztán

A második világháborút követő világrendnek (világrendeknek?) egyik sarokköve volt, hogy nem támogatják az önálló Kurdisztán megszületését. Volt ilyen - olyan próbálkozás, voltak ilyen - olyan homályos ígéretek a kurd támodatás megszerzése érdekében, de a végső lépéstől minden nagyhatalom ódzkodott. Hogy is ne tette volna ezt, hiszen egy kurd állam számos határos ország szuverenitásának megsértésével, illetve ennek lehetőségével járt volna. Márpedig a határok sérthetetlenségén alapultak ezek a világrendek, s ezzel a kvázi világbéke is.

Míg az egész Közelkelet egyik fő problémája, hogy a gyarmattartó országok az államhatárokat majdani nemzetállamok fikcióját alapul véve rajzolták meg, ezek még véletlenül se fejlődtek ebbe az irányba. Maradtak a törzsi ellentétek és kiéleződtek a vallásiak. A nemzetállam imitálása a monarchák és az autoriter vezetők eszköztárába illett leginkább. Most az egész térség cseppfolyós állapotba került. Ezzel szemben a kurdoknál a nemzetállamra való törekvés felülírni látszik saját törzsi ellentéteiket is.

További új elem a kérdéskörben, hogy az Attatürk féle Törökország jellegének bizonytalanná válása. Megalakulásakor talán vezér - demokráciának lehetett nevezni, amely sokáig a térségben legközelebb állt a laikus, nyugati típusú demokráciához. Ezt a Nyugat nem akarhatta veszélyeztetni a törökországi kurdok támogatásával - így emberjogi kérdésnek tekintette problémáikat. Most azonban nem lehet előre látni Törökország további mozgását a vallás és a vezér szerepe vonatkozásában. Így a kurdok számára is felcsillan a nagyobb játéktér lehetősége.

Aki szakembere a kurd tematikának, az ennél sokkal többet és markánsabbat tud mondani. De hogy a közeljövőben lesz-e önálló Kurdisztán, ha igen, mekkora területen és milyen nemzetközi elismertséggel, az részükről is csak találgatás tárgya lehet. Egy azonban biztosan mondható: ha lesz, az nemcsak a régió térképét rajzolná újra, hanem valamelyest politikai és társadalmi viszonyait is.

2015. november 23., hétfő

A szociológiai nézőpont negligálása a Nyugat politizálásában és a közelkeleti helyzet

Átlagos újságolvasói szinten is nyilvánvaló, hogy a közelkeleti világi diktatúrák, tekintélyuralmi rendszerek közös jellemzője volt a népes titkosszolgálati, katonai,rendőri, közigazgatási apparátus és a mindehhez tartozó környezet (nem utolsó sorban gazdasági környezet) kiépítése, működtetése. Lehettek országonként különbségek a nemzetközi ambíciók mértékében és a káderkiválasztás kontaszelektáltsága meg a nem központilag irányított korrupció szintjében. De e különbségek ellenére mindenhol a lakosság képzett és kompetens részének számottevő részarányát köztük és családjaikban lehetett megtalálni. Ugyanígy lehettek különbségek abban, hogy ennek az óriási tömbön belül országonként mekkora résznek voltak külföldi tanulmányi és egyéb tapasztalatai, ám szerepüket elhanyagolhatónak sehol se lehet nevezni.

Ha tehát egy ilyen rendszert kívülről, vagy külső segítséggel akarnak megdönteni (prototípus Irak), akkor célszerű lenne előre meggondolni, hogy mi lesz a rendszer felduzzadt apparátusaival. Ha mindenestül egy bűnös rendszer bűnös kiszolgálóinak minősítik őket és azonnal megfosztják megélhetésüktől, akkor vajon mi lesz velük és családjaikkal? És az iker-kérdés: kik és mennyien fogják őket felváltani eddigi pozícióikban? Áll-e a rendszerrel szemben más, mint pl. egy szűk értelmiségi csoport és/vagy elégedetlen szervezetlen tömegek? Milyen az egyházak befolyása és mit képesek azok megoldani? Ezeknek a kérdéseknek az előzetes végiggondolása nélkül megjósolható, hogy az új rendszer gyenge lesz, minden tekintetben a külföldre szorul. Szemben vele viszont feldühített, képzett és részben fegyverrel is rendelkező embercsoportok fognak állni. Fenyegetett lesz az új állam működőképessége és egysége.

A modern értelemben vett társadalmi kérdések  mellett nem kevésbé fontos lenne egy tervezett akció előtt a tradicionális társadalmi viszonyok előzetes számbavétele. Vannak-e az adott államban egymással szemben álló etnikai és/vagy vallási csoportok? Rejt-e ez magában konfliktus- és szeparatizmus - veszélyt? Vannak-e ezeknek a csoportoknak a határokon átnyúló kapcsolatai?

Ha mindezek a szociológiai nézőpontú előzetes elemzések elmaradnak, csak a nyers geopolitikai és gazdasági szempontok számítanak, leöntve a Nyugaton rokonszenves értékek hangoztatásával, akkor nincs mit meglepődni a kialakult viszonyokon. S ennek csúcsán azon sem, hogy az ISIS tervező központjában ott ülnek Szaddam Husszein vérprofi, nemzetközi ismeretekkel is régóta rendelkező stratégái. Ahogy az is természetes, hogy az így kialakult tűzön minden nemzetközi erő megpróbálja sütögetni a maga kisebb- nagyobb pecsenyéjét.

2015. november 18., szerda

Orban akkor, de csak akkor jó focista, ha nincs a pályán bíró

Orbán közepes képességű, hallatlanul erőszakos és csapatjátékra képtelen focista volt. Ezért ott nem is ért el semmilyen eredményt. Arra is rájött, hogy a meccsen fő ellensége a bíró, aki betartatja a szabályokat és szava ellen nincs apelláta. Amikor politikára adta a fejét, tisztában volt azzal, hogy akarata itt is beleütközik a játékszabályokba és ki kell tapogatnia, hogy mekkora úr a bíró.

A játékszabályokkal első miniszterelnöksége idején gondjai voltak. Az esetek egy részében bevált a ravasz vidéki zúgügyvédekre jellemző rabulisztika, szó-és paragrafus csavarás. Más esetekben viszont a jogállam és a hatalommegosztás falába ütközött. Adódott a tanulság: itthon úgy kell hatalomra jutnia, hogy ő írja a szabálykönyvet és bármikor át is írhassa. Ez be is vált: működik. Nemzetközi színtéren ez már nem megy ilyen könnyen: vagy beválnak a vidéki zúgügyvédi módszerek, vagy nem. De ha nem és vissza kell vonulnia, akkor is eredményes utóvédharcokat lehet folytatni sz- és paragrafuscsavarással.

A legfőbb találmánya azonban annak a felfedezése volt, hogy az európai- és világpályán nincs igazi bíró, vagy ha igen, nagyon gyenge a tekintélye és a büntető repertoárja. Ezzel a helyzettel visszaélni nem tétel egy dörzsölt, gátlástalan játékosnak. Akár még szórakozhat is az egérrel, ha kedve tartja. S ezzel kedvet csinálhat más, gyávább játékosoknak is hasonlóra.

Tanulság? Ha az EU-ban maradt életösztön, akkor új, egyértelműbb szabálykönyvet kell kidolgoznia és gondoskodni a bíró tekintélyéről és hatékony eszközeiről a szankciókat illetően. Ellenkező esetben őszintébb a visszatérés a grundfocira.

2015. november 15., vasárnap

Egy Fb. kommentem a terrorizmusra adandó válaszról


Nem hiszem, hogy a jelen helyzetben ideje lenne a múltban elkövetett vétkek és hibák elemzésének, amely csak hosszas, bonyolult vitákhoz és egyrészt - másrészt konklúziókhoz vezetne. A vezető európai kormányok gyors közös cselekvésére lenne szükség, amelynek során praktikus oldalról szükségszerűen vetődnének fel és oldódnának meg a közös álláspont elvi alapjaival kapcsolatos problémák is.

2015. november 13., péntek

Az IS felszámolásának ára

IS terror a civil lakosság ellen Párizsban, Irakban, Libanonban és még ki tudja hol
Az IS a terrorral az ellenük folytatott harc polgárháborúvá alakítását akarja mindenhol, ahová elér a keze. Az eredmény remélhetőleg valóban a kamikaze képződmény felszámolása lesz, de annyit elérnek, hogy az addig békésen represszív világ nem marad ugyanolyan, mint volt megelőzőleg.

Volt egy bevált eljárásmód, ami sikeres volt a RAF, a Vörös Brigádok és egyéb olasz terroristák ellen, de még a 9/11 esetében is: "Nem hagyjuk magunkat provokálni." Valószínű, hogy az IS is más, meg a mai világhelyzet is.

2015. november 12., csütörtök

Hogyan blokkolja az EU megújulását az USA elnökválasztási kampány?

Az USA elnökválasztási kampányait a tradíció tette olyanokká, amilyenek. Abban a tudatban, hogy egy sok kis államból álló föderáció vezetőjét kell 4 évre megválasztani demokratikus módon. Nem hagyott nyomot a procedúrán, hogy közben az USA világhatalom lett, sőt a világrend legfontosabb gyámköve. Hogy a pénze világpénz lett. Mint ahogy az sem, hogy a média tömegesedett, globalizálódott és az internet révén elvesztette több korábbi jellegzetességét. Lehet mondani, hogy mindezek a változások USA- belpolitikai szempontból kevéssé relevánsak. Ezért nem látnak komoly veszélyt abban, hogy a pártokban (vagy függetlenként) teljesen különböző szellemi képességű, tájékozottságú, felelősségérzetű önjelöltek szabadon küzdenek jelöltségükért. Joggal bíznak abban, hogy a nyílt versengés és a jelöltek eltérő kampánypénzei úgyis megfelelő szűrőként szolgálnak és végülis maga a választás majd csak komoly, alkalmas jelöltek közül fog valakit az USA elnöki székébe ültetni.

Nem így áll a kérdés a világ többi része szempontjából. Ott elszenvedik, ha a nem újraválasztható fungáló elnök számos tekintetben már "béna kacsa" a kampány időszakában, mert a Kongresszusnak és a Szenátusnak is egyéb szempontjai vannak, mint a normál ügymenet idején. Így aztán nem lehet tudni, hogy a majdani új adminisztráció az őket vitálisan érintő kérdésekben miről mit fog gondolni és miket fog cselekedni. És ebben részükről nem csak a megfontolt latolgatás játszik szerepet, hanem szerephez juthatnak a különböző versengő jelölt - aspiránsoknak olyan gondolatfutamai is, amelyeket a nemzetközi,. majd a helyi média fölkap és ezáltal akkor is önálló életre kelhetnek még akkor is, ha az illető megszólaló közben már ki is esett a versenyből. Fokozottan igaz ez az Európai Unióra (és annak egyes tagállamaira), amelyik sajátos euroatlanti szimbiózisban él az USA-val.

A története kényes szakaszát élő EU esetében ugyanez fordított irányban is működik. Nem csak Európában kelhetnek önálló életre az USA jelölő folyamatának egyes (akár lényegtelen) epizódjai, Ugyanígy európai fejlemények, kijelentések visszaköszönhetnek az USA kampány során is és szerezhetnek számottevő nyilvánosságot. Ettől tartva az EU komoly erői többször is meggondolják, hogy ebben a periódusban előálljanak-e markáns elképzelésekkel az EU jövőjéről, ha nem akarják, hogy az elképzelések érdemi megvitatása előtt azokat az USA vélt vagy valóságos érdekei alapján sebtében pertraktálja a nemzetközi és a hazai média. Míg az EU komoly erői kénytelenek hallgatni, az EU tagállamok felelőtlen politikusainak éppen ez teremt kedvező terepet feltűnést keltő megszólalásokra, kalandos próbálkozásokra.

Mindez adottság - nem lehet ellene semmit tenni. Ám a helyzet felismerése, az egyes epizódok megfelelő beazanosítása talán korlátozni tudja azt a kárt, amit az USA elnökválasztási küzdelem és az EU válságos időszakának koincidenciája okoz.

2015. november 8., vasárnap

Euroatlanti narratíva veszélyben

Explicit és implicit formában az euroatlanti statusquo és gondolat a második világháborúban alakult ki és a háború lezárásán alapszik. Az európai országok az Egyesült Államok nélkül nem tudták megvédeni magukat a náci német agresszióval szemben, de az USA segítségével és a Szovjetúnióval szövetségben végülis totális győzelmet arattak fölötte. Azóta folyamatos az USA katonai jelenlét Európában, noha annak jogi státusa többször is változott. Ez a képlet átvészelte a hidegháború éles szakaszait csakúgy, mint az enyhülést és a szovjet birodalom és a szovjet rendszer bukását is. A részleteiben változó narratíva konstans alapja, epicentruma az volt, hogy legfőbb rossznak a nácizmust tekintette. Ezt még csak nem is tartotta szükségesnek folyamatosan deklarálni, mert kétségbevonása kemény tabunak számított. A tabusértést volt, ahol a törvény büntette, volt ahol nem, de garantált volt, hogy a náci rendszer részleges vagy teljes rehabilitálói marginalizált helyzetben vannak és maradnak.

Amikor bármelyik euroatlanti államban olyan pártok kerültek a hatalom közelébe, amelyeknek az euroatlanti narratívához, annak alapjához a viszonya legalábbis kétséges volt, akkor a válasz mindeddig a sikeres immun reakció volt. A kivételt a hatalomra jutott Orbán rendszer jelentette, amely ugyan faramuci módon, de nyilvánvalóan szembement a konszenzuális narratívával. Európában egyedül a második világháború veszteseként azonosította magát. Az önsajnálat és az önfelmentés körül pávatáncot járt és jár, próbálgatta, hogy a tengelyhatalmi politikai aktorok és eszméik közül mit és kit hogyan rehabilitáljon. Ez alól csak Hitler és irányzata maradt meg kivételként tabunak. Az euroatlanti szövetségesek igyekeztek nem meghallani ezeket a deviációkat, mert úgy gondolták, hogy azok megmaradnak a magyar országhatáron belül, illetve egyes határokon túli magyar politizáló körökben.

A menekültkérdés, mint kihívás azzal fenyeget, hogy Orbán kiléphet a nemzeti keretek közül és az európai szélsőjobb kristályosodási pontjává válhat. Ha ez bekövetkezik, az euroatlanti narratíva bizonyára léket kap és a második világháborús szereplők megítélése legalábbis relativizálódik. Nagy kérdés, hogy a kimondott és kimondatlan alapok eróziója és a konkrét centrifugális kihívások körülményei között az euroatlanti kohézió továbbra is fenntartható lesz-e.

2015. november 7., szombat

Göncz Árpád a 20.sz.-i magyar történelem pozitív vonulatának egyedülálló képviselője

Göncz halála és temetése alkalmából sok jót elmondtak róla. Mindenki a saját emlékei és a maga nézőpontja alapján. Ez így is van jól. Az emlékezetben nyilván alapító köztársasági elnöki szerepe fog megmaradni. Ám nem volna jó, ha a sok részlet és szempont eltakarná az életút egészének kiemelkedő  pontjait, azok precizírozását.

1., 1944 őszén már nem kevesen nem akartak bevonulni és ágyútöltelék lenni egy történelmi úttévesztés végvonaglásában. De kevesen gondoltak többre, mint az elrejtőzésre. Göncz Árpád ezen kevesek közé tartozott. Barátaival élénken vitatta, hogy milyen  legyen a jobb jövő és ebből levonta a végső következtetést is. Fegyvert fogott a náci német és az azt kiszolgáló csatlós magyar rendszer ellen.

2., 1956-os szerepe sem csupán a sokféleség valamelyik irányzatában való részvétel volt. Azért került a megtorlás börtönébe, mert közreműködött a szovjet intervenció alatt a helyén kitartó Bibó István miniszter a lehetséges kibontakozást célzó tervezetének külföldre, az ENSZ-hez juttatásában.

3., 1990-ben nem egyszerűen a pártok közötti alku következtében foglalta el a legfőbb közjogi méltóság posztját, hanem egy országnak adott átélhető példát, hogy milyen lehet egy értékközpontú plebejus demokrácia, milyen lehet, ha az országban lábra kap a civil kurázsi. Az ő elnöki szerepvállalása az egyetlen, ami tisztán megmarad a kisiklott újrakezdési lehetőségből, amit nem homályosítanak el sem a következmények, sem pedig az újabban megismert tények.

Ez a sorozat mutatja életútja kiemelkedő és egyedülálló voltát és teszi őt az egész magyar történelem fontos alakjává.

2015. október 31., szombat

Európa - és az időtényező

Európának változnia kell és változni is fog. Csak még azt nem tudni, hogy milyen irányban. Az alternatívát a fokozott integráció, vagy a nemzetállami szétesés jelenti. A német - francia mag és a hozzájuk kötődő országcsoport elitjei és széleslátókörű szavazói tudják, hogy számukra csak az integráció a követhető opció, vagy ha még nem tudják, ha belegondolnak, hogy mit veszítenének az EU széthullásával, akkor tudni fogják. Kérdés, hogy országaik szavazói többségének támogatását képesek-e addig megtartani, amíg egy valamilyen föderatív elképzelésből előbb terv, majd reálisan választható alternatíva lesz.

Az Unió legtöbb peremországában nem csak a fokozott integrációra való ilyen - olyan érettség, alkalmasság hiányzik, de legtöbbjükben a nemzetállami vonzerő úgy kisarjadt, hogy az felülír minden józan számítást is, nem csak a közös kockázatvállalásra való hajlandóságot. Ezek az országok nyilván nem lesznek alapító tagjai egy lehetséges új, erősebben integrált Európának. Az nyitott kérdés, hogy ilyen fejlemények esetén egy valamiféle szerződéses viszony fenn tud-e maradni közöttük. Ha és ahogy ez a kettéválás megtörténik, akkor van néhány ország, amelyik reális eséllyel választhat az integráció és a nemzetállami út között.

Amennyiben a földrajzilag szűkebb fokozott integráció megvalósul, az semmiképpen sem lehet olyan, mint a mai EU. Nem láthatja el például azt az USA által forszírozott szerepet, hogy a "béke szigete" lévén korlátlanul kaput nyit minden "jó viseletű" országnak minden egyéb szempontra való tekintet nélkül. Alighanem más tekintetben is szigorúbb alapszerződéssel fog létrejönni, mint az erősen permisszív elődje, amely sok ország közös otthona kívánt lenni. Így - többek között a költségvetési és gazdaságpolitikai egységen túl - határozott közös bevándorláspolitikája is lesz. De talán a legmarkánsabb változás a biztonságpolitikában lehet: nem hagyatkozhat e tekintetben kizárólag a NATO-ra

Az integrált Kis - Európának ahhoz, hogy kiforrja magát, több minden más mellett időre is nagy szüksége van. Egy egész periódus szükséges hozzá, amelynek feltétele, hogy addig a jelenlegi EU is alkalmazkodni tudjon a világban folyamatosan végbemenő változásokhoz. Ez pedig azért jelent kockázatot, mert a centrifugális erőt jelentő nemzetállami - nacionalista irányzatok - legalábbis látszólag - sokkal inkább készen vannak. Jövőkép helyett neki a múlt szolgál példaképül és a világ változásaiból következő ütközéseket áthárítják a függetlenedés utáni időkre. S ezeknek a múltba visszakanyarodó elképzeléseknek vannak követői azokban az országokban is, amelyek leginkább mehetnének a fokozott integráció irányában is. Ha a föderalizáció hívei nem tudják jelenlegi pozícióikat megtartva politikájukat gyorsan, koncentráltan és meggyőző erővel alakítani és képviselni, akkor félő,. hogy nincs esélyük a nacionalizmusokkal való - már megkezdődött - versenyfutásban..

2015. október 25., vasárnap

Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén

A jelenlegi EU már nagyon rosszul reagált két nagy kihívásra - és jött kisvártatva a harmadik. A 2008-as, az USA-ból kiinduló világválság az EU országok gazdaságában idézte elő a legsúlyosabb következményeket és mindmáig vitatható, hogy a kontinens valóban túl van-e a gazdasági válságon. A következő a görög adósságválság volt: mit lehet tenni, hogy ha egy eladósodott euroővezeti ország fellázad a rámért konszolidáció ellen és maga akar diktálni. Végülis a lázadó kormányt hosszas látványos erőpróba után sikerült megtörni, de ettől még a déli tagállamok adósságproblémái nem oldódtak meg és a közös pénz szervi gyengeségei változatlanul megmaradtak. A most kiteljesedett harmadik nagy kihívás, a migráns-válság pedig egyfelől a közös Úniós migránspolitika hiányára, másfelől a schengeni határok virtuális jellegére világítottak rá, lévén, hogy a tömeges illegális bevándorlással szemben az Únió és kiváltképp annak egyes tagállamai tehetetlenek - kérdésessé téve, hogy milyen entitás ez egyáltalán.

Mindhárom kihívásra adott válaszra az jellemző, hogy az nem az integráció elmélyítésére irányuló előremenekülés lett a megoldás, hanem a tagállamok egymással gyakran ellentétes törekvései és rögtönzései eredményeztek valamilyen ad hoc kompromisszumot. A migránsválsággal kapcsolatban még ez a kompromisszum is inkább remény valamilyen modus vivendire, nem pedig valóság.

Az Únió polgárait a tagállamok miniszterelnökei saját politikai kényelmük érdekében már régóta a közös testületek és a "brüsszeli bürokrácia" ellen hangolták. Így nem meglepő, hogy a válságok idején a közhangulat a különféle nemzeti megoldásokat támogatja, ha egy országban vannak ilyenek. Akár a kormányok állnak elő ilyenekkel, akár a kormányokat támadók. Abban az irányban viszont nem mutatkozik társadalmi nyomás, hogy a nagy problémákra keressenek és érvényesítsenek nemzetek feletti megoldásokat. S még azt se lehet erre magyarázatul felhozni, hogy a válságok a polgároktól távoli témák körül folynak és ezért idegenek tőlük. A közös pénz és a schengeni határokon belüli szabad mozgás nagyonis a mindennapos tapasztalat körébe tartozik és népszerűnek is mondható. Ennek ellenére a nacionalista demagógia sok országban növekvően sikeresnek mutatkozik.

Ennek gyökerei évtizedekre nyúlnak vissza, visszamenőleg rávilágítanak a múltbeli körülmények kényszereire, a könnyebb ellenállás folyamatos keresésére, a továbbhaladás érdekében kötött elvtelen kompromisszumokra, a hibás döntésekre, a világban való változások érdemi válasz nélkül maradására - ami együttesen súlyos demokratikus deficittel is járt. Ma azonban eljutottunk oda, hogy a múlt szétszálazása már nem vezet sehová. Ugyanis nem látszik olyan pozitív vízió, amely érdemi változtatásokkal a mai, bonyolult világban keresné a kontinens sikeres helyét a világban, s ebből következőleg ilyen igénynek sincs komoly társadalmi támogatottsága. Azok a gazdasági és katonai érdekcsoportok se látszanak, amelyek egy magasabb szintű integrációt kikényszeríthetnének.

Következésképpen nem várható más, mint próbálkozások a különféle válságok rövidtávú "kezelésére" annak reményében, hogy az Únió rengetegféle interdependenciája akkora tehetetlenségi erő, amely képes ellenállni az egyre rámenősebb centrifugális törekvéseknek. Lehet, hogy ez a meggondolás még évekig biztosítja a válságról válságra bukdácsolást. Lehet az is, hogy hamar bekövetkezik a manifeszt csőd. De újrakezdési kísérlet nélkül ott az írás a falon.

2015. október 19., hétfő

Fb. kommentem a mohamedán migránsok ellen bujtogató rasszista szövegek mögötteséről

Persze a szövegek rasszisták, de azokat kínjukban találják ki, mert nem merik a bujtogató imámokat emlegetni, akik mind híveik, mind az őket körülvevő többség mindennapi életét akarják uralni. Mint ők szeretnék, ha a keresztény papok ezt tennék.

2015. október 16., péntek

Mire terjednek ki egy demokratikus államban a többség, a kisebbség és a más állam polgárainak jogai?

Azt lehetne gondolni, hogy a demokratikus jogok kérdésében az elméleti kérdések szakemberei,  az alkotmányjog és a nemzetközi jog a találkozási pontokon mostanra kialakítottak egy hozzávetőleges stabil közfelfogást. A tömeges menekülés - migráció kapcsán azonban az a benyomás kerül előtérbe, hogy ez nincs így. Mik lehetnek a tisztázatlan pontok, amelyek most szellemi és politikai instabilitást idéznek elő?

Vannak olyan nézetek, amelyek abszolutizálják a többség jogát. A jogalkotásban is, a követett gyakorlatban is. Ha laikus oldalról nézzük a dolgot, aligha képezheti vita tárgyát, hogy ez nincs így. Valaha voltak törzsek, népek, amelyeknél a kannibalizmus bevett szokás volt. Aligha van valaki, aki úgy gondolja, hogy egy demokratikus országban, ha a többség pártolja, ma is törvényessé tehető a kannibalizmus. Más tabuk esetében azonban ez már nem ilyen evidens - elég a halálbüntetés kérdésére utalni. Könnyebb tehát elvileg kijelenteni, hogy a többség jogai sem korlátlanok, mint konkréten kijelölni ezeket a határokat.Mégis szükséges lenne, mert pl. az állam és az egyház szétválasztása az egyik olyan neuralgikus kérdés, aminek esetében ha nincsenek korlátozva a törvényalkotási lehetőségek, az bizonytalanná teheti az egész demokratikus alkotmányos rendszert.

De ugyanígy laikus nézőpontból bizonytalanság mutatkozik a kisebbség jogai tekintetében is. Amíg az egyén, az állampolgár jogairól van szó, addig mind a konszenzuális, mind a konfliktusos témák jól artikulálhatóak ezzel kapcsolatban. Amint viszont felvetődik a kollektív jogok kérdése, látható módon ingoványos talajra kerülünk. A különböző országokat tekintve tarka a kép, ami békés körülmények között nem okoz gondot. De ha konfliktusok alakulnak ki a kollektív jogok tekintetében, akkor nincs biztos iránytű ezek kezelésére még egy olyan entitáson belül sem, mint az Európai Unió.

A világrend ma azon alapszik, hogy államok léteznek, amelyeknek határaik vannak, amelyeket a nemzetközi közösség elismer és amelyeket más államok polgárai csak engedéllyel, vízummal léphetik át - hacsak nincs érvényben ettől eltérő jogi szabályozás.S ha vízum birtokában átlépik, akkor jogaikat és kötelezettségeiket az állam törvényei szerint gyakorolhatják. Minden ember egyenlő méltóságából nem lehet levezetni ennek a rendszernek a felülírását.Az üldözöttek, menekültek befogadása lehet erkölcsi parancs, de ebből nem következik, hogy az ki van véve a jogi szabályozás szűrője alól. Itt azonban visszatérünk a kiindulóponthoz: korlátlan-e a az államok szabadsága a jogalkotásban, egyedül az általa aláírt nemzetközi egyezmények korlátait fogadva el?

A fent leírtak tulajdonképpen trivialitások. Szisztematikus szem előtt tartásuk (adott esetben tisztázó kivitatásuk) azért lenne égetően szükséges, mert a demagógan egyoldalú politikai álláspontok a fejekben olyan zavart idézhetnek elő, amelyek kibékíthetetlen konfliktusokhoz, akár politikai káoszhoz és kataklizmához vezethetnek.

2015. október 15., csütörtök

Csőcselék 2


A 2013. február 18.-i bejegyzésben szerepel ez a mondat:



"Jobboldali hatalom esetén a csőcselék a maga tombolásával ritkán jelentkezik, mert nincs rá szükség és adott esetben a hatalom rendőrségével való összecsapásuk csak zavart keltene. Jobbára megelégszik a verbális tobzódással, ami az érzelmi - indulati folyamatosságot fenntartja. De tartalékmegoldásként, mintegy második védővonalként a csőcselék állandó bázisának létezése változatlanul fontos a hatalom stratégiája számára."

A menekült - kérdéssel kapcsolatos kormányzati egészpályás letámadás kulminációs pontján egy pillanatra ismét színre lépett és politikailag motiváltan randalírozott a csőcselék. Jelezte, hogy ha szükség van rá, akkor készen áll. A hatalom meg azt jelezte, hogy igen, tudja, nem engedi verbálisan sem "bántani" őket. Most stabilizálódott a rendszer, ismét nincs szükség a tartalékmegoldásra.

Miért van viszont égető szükség ennek az epizódnak az emlékezetben tartására? Nyilvánvalóan azért, mert a rendszer stabilitása időről időre megrendül. Ilyenkor mindazok, akik szeretnék, hogy ez elvezessen a rendszer valami mással való felváltására, keresik az, hogy ez mi módon és milyen irányban lehetséges. Ahogy a rendszernek a működőképességet veszélyeztetö stuktúrális hibái egyre inkább ki fognak ütközni, egyre inkább nőni fog azon erőcsoportok száma, akik a rendszert valami mással váltanák fel. Minthogy ezek az erőcsoportok rendkívül tarka tábort alkotnak, nem evidens, hogy kik kikkel és milyen közvetlen cél jegyében tudnak összefogni. S itt lép be az, hogy egy ilyen válsághelyzetben kalkulálni kell a csőcselék folyamatos létével is.

Nehéz abban kételkedni, hogy ha a hatalom helyzete megrendül, akkor  segítségül hívja a csőcseléket is. Ahhoz sem fér sok kétség, hogy ehhez közöttük folyamatosan - legalább potenciálisan - léteznek a különféle közvetítő csatornák. Akik tehát akár most, akár a későbbiekben a rendszer leváltására készülnek, szükséges, hogy számoljanak ezzel az összefüggéssel és közömbösítésének módjáról eleve legyenek elképzeléseik.

2015. október 9., péntek

Az ellenzéki purizmus: antipolitika

Ahogy a nyelvi tisztaságnak is vannak megszállott bajnokai, úgy a politikai ellenzékiségnek is. Ennek képviselői abban élik ki szenvedélyüket, hogy lecsapnak mindenkire, akik történetesen csak újabban bírálják a hatalmon lévő kormányt és/vagy rendszerét, vagy azokra, akik ellenzéki érzületűnek vannak ugyan elkönyvelve, de ebben-abban úgymond megalkusznak. A puristák könyörtelenül ezek fejére olvassák, hogy az elmúlt években, évtizedekben mikor mit mondtak vagy csináltak, most kitől mit fogadnak el vagy kivel együtt vesznek részt valamiben. Aki pedig tisztátalannak találtatik, az exkommunikáltatik.

A politikai puristáknak eszükbe se jut, hogy maga a politika nem absztakció, hanem a polisz ügyeiről szól, amelyben eleve a lehetőségek szabnak határt, ahol sokféle szempont és érdek találkozik, amelyekben kompromisszumokkal lehet és kell a helyi optimumot megtalálni. Így aki erre képtelen, az valójában antipolitikus, s ha mégis beavatkozik a politikába, akkor maga se tudja, hogy beavatkozása mire vezet és milyen érdeket szolgál.

Itt és most  Magyarországon egy demokratikus köntösben magát prezentáló tekintélyuralmi rendszer van, amelyik, amit lehet, állami kézbe vesz vagy kontrollál. Ennek következtében a lakosság túlnyomó többsége egzisztenciálisan függ az államtól. Ez közvetlenül is evidens azoknál, akik jövedelmüket a költségvetésből kapják, de mutatis mutandis igaz ez a nyugdíjasokra is, továbbá azokra, akiknek tevékenysége fölött az állam valamilyen formában felügyeletet gyakorol, akik állami pályázatokat adnak be, tendereken indulnak stb.stb. Mindezekre rásüthető a kollaboráció bélyege, csak ez tökéletesen értelmetlen és céltalan. Folytonos a sor azok között, akik egyszerűen élnek a rendszerben, akik még ki is akarják használni az adódó lehetőségeket a nélkül, hogy politikailag elköteleződnének, akik egyet is értenek a rendszerrel, de nem részei annak, akik aktívan kiszolgálják a rendszert és akik maguk a rendszer. Ezeket a fokozatokat összemosni vagy félreértés, vagy - ki tudja milyen - politikai szándék.

Sajátos helyzetet foglalnak el ebben az erőtérben azok, akik politikai ellenzékként azonosítják magukat. A parlamenti ellenzéki pártok - tetszik, nem tetszik - a fentiek szerint egzisztenciálisan maguk is függenek az államtól és integráns részei a demokratikus köntösnek. Mégsem indokolt álellenzéknek tekinteni ezeket, feltéve, hogy valóban törekszenek a kormányzat leváltására választások útján, illetve, ha valóban megpróbálják leleplezni a rendszer valódi természetét.

2010 után a kiépülő Orbán rendszer gyors megdőlését két okból is remélni lehetett. Az egyik az, hogy a többség ellenszenvesnek és sérelmesnek fogja találni a rendszert, a másik, hogy az rövid távon se bizonyul működőképesnek. Egyik remény se vált valóra, s így a rendszer a rendelkezésére álló és az inkorrekt praktikák segítségével újra tudta magát választatni. Ezek után ugyanebben reménykedni lehet ugyan, de ez kevéssé megalapozott. Ugyanakkor mindmáig annyiféle a rendszer strukturális hibája, hogy a működőképessége bármikor megrendülhet. Ez a politikai közhangulat és a politikai térkép komoly átrendeződéséhez vezethet el. Egy ilyen helyzet kialakulásakor válhat egyértelműen diszfunkcionálissá az ellenzéki politikai purizmus mint szemlélet és reflex. Egy képlékeny helyzetben ugyanis a mérce a változás akarása kell legyen. Kihasználásához mennél szélesebbkörű összefogás szükséges úgy, hogy mennél kevesebb legyen az elfogultság és a múltban gyökerező engesztelhetetlenség.

Más kérdés, hogy az Orbán rezsim bukása után milyen berendezkedés következhet. Ez nyilván nem közömbös kérdés és a lehetséges alternatívák között adott esetben konfliktusok várhatók, sőt remélhetők. Ám ezek kimenetelében sem a múlt és nem bizonyos elvek, hanem az akkori világhelyzet és a nagyrégiónk akkori viszonyai fognak nagy súllyal esni a latba. Ebből az is következik, hogy nagy valószínűség szerint a jelenlegi rendszer megdőlése szempontjából az antikapitalizmus vagy valamiféle antiimperializmus nem lesz meghatározó erőtényező. Célszerű tehát ez utóbbi - a mai politikai purizmuson belül a legradikálisabb - irányzatokat a mai ellenzéki kórusban is marginálisnak, az ellenzékiségen belül nem meghatározónak tekinteni.

2015. október 7., szerda

Fb. kommentem a Fidesz - Jobbik kapcsolatról

Egy kicsit másképp látom. Nem úgy, hogy volt a Fidesz és volt a Jobbik. Hanem úgy, hogy Orbán nem tudta tetszése szerint manipulálni a MIÉPet, ezért "második vas" szerepre kitalálta a Jobbikot. Mikor aztán úgy járt vele, mint az a bizonyos bűvészinas, akkor kezdte jobbfelől is bekeríteni. Vona zsarolhatóságáról azonban alighanem eleve gondoskodott.

2015. október 6., kedd

Göncz Árpád,. mint a magyar rendszerváltás átmeneti sikere

A békés rendszerváltáshoz illúziók fűződtek. Afféle "minden jóra fordul". A gazdaság kapitalista és ezáltal termelékeny és versenyképes lesz. A sajtó szabad és igazmondó.A közigazgatás szakszerű, politikamentes. Az önkormányzat demokratikus és a helyi nép akaratát és javát szolgálja. Jogállam leszünk - független bíróságokkal.Az életszínvonal egyre közelít az osztrákhoz. A politikusok pedig mások, mint eddig: nem valami felső kör, amelyik végrehajtatja amit kitalált és éli a maga elkülönült életét, hanem egy a népből, csak észben és erkölcsökben kiemelkedik belőle.
A szikár felsorolás minden egyes elemében viszonylag hamar bekövetkezett a csalódás, az illúzióvesztés. Ennek egyetlen kritikus pillanata volt: a szimbolikus jellegű taxisblokád, amely a kormány szavahihetőségének és az életszínvonal perspektívájának féltését próbálta artikulálni. Ez is békésen oldódott meg és csak félig a demokratikus intézmény keretein belül..A benzinár elszabadult - akárcsak a blokádot magyarázó indulatok az alkalmatlan kormányról és a puccsista ellenzékről. A köztársasági elnökről pedig, aki meg akarta akadályozni a vérontást, kiderítették, hogy csak szóvirágként parancsnoka a fegyveres erőknek és különben is "politikailag felelőtlen".Bármit is jelentsen ez a jogi formula, annyi kiderült belőle, hogy az elnök nem védheti meg a az eredetileg pártatlannak szánt közszolgálati rádiót és tévét  sem.
Addigra már csak annyi maradt meg az illúziókból, hogy purgatóriumban élünk: a jó világ majd csak akkor jön el, ha részei leszünk az integrált Európának, ami felé tárgyalásról tárgyalásra, részmegállapodásról részmegállapodásra haladunk - ha lassan is.
Ami a rendszerváltás ígéreteiből nem a jövő reményeire maradt, az a köztársaság elnöke, Göncz Árpád volt. 80% fölötti közvéleménykutatási népszerűségével "kifejezte a nemzet egységét" és megnyilvánulásait még véletlenül se lehetett összetéveszteni sem a Horthy rendszer úri, sem az államszocializmus hatalmi pártmonopóliumát megtestesítő politikusi figuráival. Okos volt és közvetlen, közérthető és a köz valódi problémáira érzékeny, olyan erkölcsi elveket hangoztatott, amelyeket - előéletén felül -működése és életvitele hitelesített.És mindezt nem a jövőre mutogatva, hanem azt demonstrálva, hogy ez itt és most is lehetséges.
Utódai nem követték példáját, így demonstrációja egyre inkább csak emlékké vált. Majd a generációk cseréjével ez az emlék is halványulni kezdett. De akik még emlékeznek rá - politika iránt érdeklődők és mérsékelten érdeklődők - számukra személye és magatartása azt jelképezi, hogy a rendszerváltás akár sikerülhetett volna is...

2015. október 1., csütörtök

Egy Fb. kommentem a magyar nép beleszólási lehetőségéről

Ez mindig ilyen ország volt: Kormányzásába a népnek nem volt soha érdemi beleszólása. A jobb korszakokban volt ius murmurandi, a rosszabbakban az se.

2015. szeptember 27., vasárnap

Az Obama - Putyin találkozó elé

Nem tudjuk, hogy ma Obama és Putyin milyen szándékkal ülnek le egymással. Vagy történt a háttérben egyeztetés a legalább részleges közös fellépés lehetőségéről, vagy valamiféle paktumról, vagy mindketten elmondják a tervezett beszédüket és utána akár rögtönöznek valami megnyugtató közleményt, akár az egyet nem értéseiket szögezik le, a tárgyalás csak alibi jellegű lesz. Miszerint ők megpróbáltak egyeztetni, de ennek sikertelensége miatt a szembenállás tartós lesz.

Európa és különösen annak keleti fele a deeszlalációban érdekelt, ezért bizonyára aggodalommal figyeli egy olyan érdekszféra - felosztás lehetőségét, amely középtávon a konfrontáció kiújulását is magában rejti aq kontinensen. Nevezetesen azt hogy ha Sziria tekintetében Oroszország, Ukrajna tekintetében az USA enged korábbi határozott álláspontjából.

Ha az USA -t és Oroszországot nézzük, akkor nem világos az a cél, hogy milyen hosszabbtávú víziót szolgál a pillanatnyi feszült helyzet. Ezért a valamiféle megegyezés sem látszik érdekeikkel ellentétesnek. Nem egészen ez a helyzet Obamával és Putyinnal, mint politikusokkal. Mindketten - más-más okokból - sikerre éhesek. Putyinnak a feltorlódó belső nehézségek közepette azt kell bizonyítania, hogy rendszere és ezen belül ő maga olyan nemzetközi sikereket, pozíciókat ígér, amelyek elhomályosítják a különféle egyéb ellentéteket.Obama meg azért küzd, hogy elnöksége hátralévő idejében ne legyen béna kacsa és az elnökválasztási küzdelem ne arról a versenyről szóljon,  hogy a jelöltek egymást múlják felül az ő szidalmazásában. Taktikailag tehát mindketten érdekeltek lennének valamiféle közös modus vivendiben, feltéve, hogy ezt mindketten sikerként tudják otthon kommunikálni.

Mi, nem tájékozott külső szemlélők nem tudhatjuk, hogy van-e ilyen taktikailag win - win megoldás és a felek megtalálják-e azt. Attól azonban joggal tarthatunk, hogy a tárgyaló felek egyikének sincs koherens koncepciója, amely az élhető és fenntartható világ irányába mutat. Ezért egy rövid távú enyhülés után is joggal tarthatunk újabb és újabb konfliktusok kiéleződésétől.

2015. szeptember 24., csütörtök

Az "ütközőállamok" és a menekülthullámok

Mostanra már komoly alternatívává vált az otthon lehetetlen helyzetbe került ázsiaiak és afrikaiak számára a tömeges menekülés a gazdagabb és békésebb régiókba. Ebből a szempontból másodlagos, hogy a lehetetlen helyzet polgárháborús életveszély, kilátástalan gazdasági helyzet, vagy pedig klimaváltozás következtében jött létre. A menekülési folyamat korábban is megindult, de a helyzet most vált kritikussá.

Korábban voltak olyan ütközőállamok, amelyek a menekülthullámot ezért vagy azért felfogták. Az okok között nem kis szerepe volt annak is, hogy a gazdag országok jelentős összeget fizettek nekik ezért. Az ütközőállamok egy része diktatúra volt, amely áldozatul esett az "arab tavasznak". Európa utolsó "védvonala" Törökország volt, amely gazdaságilag és politikailag stabilnak tudta magát és a világpolitika önálló játékosává szeretett volna válni. Törökország különféle okokból meggyengült és egyre inkább meg akar szabadulni az eddigi menekültjeitől is, nemhogy új tömegeket fogadna be.

Európa későn ébredt, hogy a felé irányuló menekültáradat minőségét tekintve új, megoldást igénylő problémává vált a számára. A nemzetállamokra tagolt Uniónak csak humanista alapelvei vannak, közös bevándorláspolitikája és határőrizete nincs. Eddig meg volt e nélkül is, mert az immigráció nagyságrendje nem lépte át azt a határt, amivel meg tudott birkózni. Most, tehát 2015 szeptember közepén jutott el addig a felismerésig, hogy hatványozódó számú menekültet nem képes befogadni és integrálni. Meg akarja erősíteni a közös határőrizetet, áramvonalasítani a menekültek státusának adminisztrációját, de legfőképpen anyagilag támogatni az ütközőállamokat, hogy fogják fel a menekültáradatot.

Erősen kérdéses azonban, hogy ez kecsegtet-e sikerrel. A megmaradt ütközőállamok nem biztos, hogy egyáltalán képesek erre, meg az sem, hogy akarják -e. Ez utóbbit alighanem motíválhatná, ha Európa együtt tudna ebben működni az USA-val, Oroszországgal és a mediterrán térség fontosabb államaival. De ha ez még sikerülne is - ami egyáltalán nem magától értetődő - akkor is kérdés, hogy mi van, ha az ütköző zóna a feladat megoldására mindenképpen alkalmatlan.

Ha az derül ki, hogy a jelenlegi EU eszköztelennek bizonyul a nemzetközi térben a probléma kezeléséhez, akkor kérdés, hogy mit tehet. Előremenekül-e és megpróbál egységesen, integráltan válaszolni a felmerülő gazdasági és társadalmi kihívásokra, vagy visszalép a korábbi, nemzetállami keretek közé. Az előbbi gigászi politikai feladat lenne, az utóbbi technikailag és társadalomlélektanilag látszólag könnyebb. Az viszont aztán több, mint kétséges, hogy a nemzetállamok mihez kezdenének egy ilyen nagyságrendű és karakterű problémával.

2015. szeptember 20., vasárnap

A nemzetállamok alkonya

Akármennyi egyedi variációt produkáltak is az idők folyamán a nemzetállamok, két alapvető attributum nélkül nem biztosíthatták saját  alapjukat: a viszonylag nagyfokú gazdasági autarkia és az ország védelmére megfelelő hadsereg. E nélkül csak vagy egy erőszakos politikai - rendőri rendszer, vagy éppenséggel a külső körülmények szerencsés összejátszása tarthatta fel azokat addig - ameddig.

Ma már a világgazdaság előrehaladott interdependenciája miatt kvázi autarkiának egyáltalán a lehetőségéről is csak kontinensnyi országok esetében gondolkodhatunk. Kisebb országok autark törekvései csak az eszkalálódó erőszak és a tömegnyomor kombinációjával lehetségesek. Ezek azután külső biztonságukat immár nem tényleges katonai erejükre, hanem a valamiféle zsaroló potenciáljukra tudják csak alapozni.

Eme tényhelyzet ellenére sok országban van fogadókészség a nacionalizmus és a gazdasági önellátás lidércfénye iránt. Ennek oka nyilvánvalóan az önmagát meghaladott világrenddel való tömeges elégedetlenség. Az általános prosperitás időszakában a fogyasztás expanziója volt az a materiális és mentális tényező, amelyik a békés és alapjában elégedett közállapotokat fenntartotta a fejlett és a felzárkózó országokban. Ha ez kimerült, érthető, hogy labilissá vált a belső kohézió. Ám éppen, mert ténylegesen a nemzetállami megoldás sem képes a "jó élet" biztosítására, a vele való kísérletezés igazán csak addig vonzó, amíg ez elsősorban a jövőre irányuló ábránd, törekvés. Ha győz és jelenné válik, a csalódást a belső erőszakon kívül csak a háborús fenyegetéssel lehet majd féken tartani. Ha pedig ebből tényleges háborúk robbannak ki, akkor a romok fogják megmutatni e vélt "megoldás" csődjét.

2015. szeptember 13., vasárnap

Lábon lőtte magát a Brit Munkáspárt?

Történelmi hátraarcot hajtott végre a Labour Corbyn elnökké választásával. Blair középosztály felé nyitó fordulata után vissza akar térni az államosítások meg a szénbányászat támogatásának politikájához. A  visszafordulás annak az elégedetlenségnek a következménye, hogy a blairi politika semmilyen tekintetben nem hozta meg választóinak azokat az előnyöket, amelyekkel egy fellendülő időszakban kecsegtetett. Így a markáns ellenzékiség iránti igény és a régi idők iránti nosztalgia felülkerekedett.

Miután a 20. sz. - ban a Labour vált a toryk egyedül esélyes váltópártjává, magától értetődő, hogy a párt minden híve csak ennek a szerepnek a megtartásában gondolkodhat. A hátraarc csak abban a reményben történhetett, hogy ezzel a programmal kormányra lehet jutni és kormányon be lehet bizonyítani, hogy programjuk működőképes és sikeres. A bizonyítást nyugodtan zárójelbe tehetjük, ha a feltételét jelentő kormányra jutásra sohase kerül sor. Ismerve az angol választási rendszert, nehezen képzelhető el, hogy a mai társadalomban ezzel az ideavilággal sok körzetben győzni tudjanak, még akkor sem, ha valahogy a még korábbi követelményt, a kampányfinanszírozást meg is tudnák oldani. Tehát örökké tennék a toryk választási győzelmeit?

Még ez sem biztos. Ugyanis a Labour múltba fordulása alighanem űrt okoz a politikai kínálatban. Mennél kevésbé sikeres a tory - kormányzás, annál nagyobb a késztetés új, vagy régi-új pártok sorompóba állására. Ha egy új szereplő nem tud mindjárt tarolni a választásokon, akkor a tradícióktól eltérőleg létre jöhet egy nem két, hanem valóban többpárti brit parlament. Ebbe a "keresztbeverések" miatt nyilván mandátumokhoz juthatna a Labour is. A kérdés csak az ebben az esetben, hogy a meghirdetett politikájával koalícióképes lenne - e. Mert ha nem (és ez a valószínű), akkor bárhogy is alakul a brit belpolitika, nagy az esély rá, hogy a mostani döntésével a Labour végképp marginalizálta magát a brit politikai életben. Aztán vagy helyreáll más szereplővel a kétpárti váltógazdaság, vagy ez a tradíció is csak a múlt emléke lesz.

2015. szeptember 12., szombat

Meg kell újítani az EU-t - de ki álljon a kezdeményezés élére?

Az teljesen nyilvánvaló, hogy a más történelmi és világgazdasági körülmények között létrejött EU megújulásra vár, különben ellehetetlenül. Az Unió kritizálói - és ez természetesnek mondható - azok az országok, amelyek ilyen vagy olyan partikuláris érdekeik miatt "kevesebb Uniót" szeretnének, de ugyanakkor megtartanák belőle mindazt, ami számukra előnyös. Ebből szinte automatikusan következik, hogy az Unió "védelme" azokra a magországokra marad, amelyek a nem csak a legnagyobb súllyal rendelkeznek az EU-n belül, de legvilágosabban látják, hogy annak nincs perspektivikus markáns alternatívája. A sajnálatos azonban az, hogy a támadásokkal, centrifugális tendenciákkal szemben leginkább az Unió jelenlegi formáját is védik. Ezzel olyan helyzetbe kerülnek, hogy egyes konkrét kérdésekben gyakran a populista különutasok mondanak "igazat". Ha ez így megy tovább, az elkerülhetetlenül az EU folyamatos eróziójához vezet és egy váratlan nagy kihívás esetén akár széteséséhez is.

Ezzel szemben az Unió magját képező országok politikai erőinek (ezek közül is első sorban a németeknek és a franciáknak) még lenne idejük szakértői szinten elemezni, hogy mi minden változott meg a világban, ezen belül Európa helyzetében és milyen elvi alapú vízió az, amihez ma létre kellene hozni egy új, hatékony európai szervezetet, valamint, hogy milyen úton lehetne eljutni a maiból a kívánatos állapotba. Ez nyilván az integráció egy új, magasabb rendű formája lehetne, lehagyva róla a lényeget nem érintő, történelmileg kialakult sallangokat. Egy ilyen terv birtokában az egymással összetartó országok lehetnének a mai EU leghatározottabb bírálói - kivéve ezzel a fegyvert a destruktív szereplők kezéből. A hírfogyasztó polgárok ettől kezdve elégedetlenségük harcos képviselőinek nem az utóbbiakat kellene, hogy lássák. Világossá válhatna előttük, hogy a politikai választás egy korszerű, integrált Európa és az egymással elfoglalt nemzetállamok között van.

Egy ilyen politikaváltás nem pusztán spekuláció. A német és a francia gazdasági miniszter már feleresztett egy "kísérleti léggömböt" néhány hónapja ebben a zsánerben. Az azonban elveszett az európai és világméretű hangzavarban és a látványosabb, közvetlenül kézzel fogható kérdések, mint amilyen a görög adósságválság vagy a menekültválság elvonják előle a figyelmet. Ha ez a figyelem - elvonás nem csak látszat, hanem a színfalak mögött sem folyik felkészülés egy Euorópa 2.0 -ra, az végzetes következményekkel járhat nemcsak a kontinensre nézve, hanem globálisan is.

2015. szeptember 10., csütörtök

Egy Fb. kommentem a történelmi Magyarország nemzetiségi arányaival kapcsolatban

Abban a bizonyos Nagy -Magyarországban a magyar nemzetiségűek aránya éppen csak hogy meghaladta az 50 %-ot. Ezt úgy tessék érteni, hogy a közel 1 millió zsidó is túlnyomórészt magyar nemzetiségűnek vallotta magát.

2015. szeptember 9., szerda

Az európai tradíció egyetlen komoly ellenszere a vallási fundamentalizmussal szemben

A humanizmus, a felvilágosodás nyilvánvalóan válasz volt a domináns egyháznak az állammal való összefonódására és az azon keresztül érvényesülő szellemi hatalmára. Így a vallási tolerancia az egyik talpköve a westfaliai béke utáni Európának. Ám az állam és az egyház teljes, rigorózus szétválasztása már nem volt általános követelmény - a modernitásnak nem mindenhol volt egyáltalán szüksége erre. Ám mind az ultramontán katolicizmus, mind a fundamentalista protestantizmus megpróbálkozott (végülis eredménytelen) utóvéd - harcokkal egyes helyeken és időszakokban. (A vallási béke olyan csődjét, mint Írország, periferikus jellege miatt figyelmen kívül hagyhatjuk.)

A vallási tolerancia azonban természeténél fogva csak ritkán, harci helyzetekben folyamodott a szekularizáció kemény eszközeihez. Ilyenek voltak például azok a csetepaték, amelyek a kereszt állami intézményekben való elhelyezése körül folytak. És ilyen az a háborúság, ami Franciaországban a közelmúltban folyt a burka viselésének iskolai tilalmával kapcsolatban.

Ha a jövőben a vallási fundamentalizmus bármelyik országban vagy országcsoportban fenyegetővé válna a társadalmi békére nézve, vagy legalábbis megzavarná a vallási békét, az államoknak, illetve az integrációjuknak nincs más hagyományos ideológiai - jogi eszköze ennek megakadályozására, mint a konzekvens szekularizáció. Ha kell, kemény alkotmányos eszközökkel és azok gyakorlati érvényesítésével.

2015. szeptember 7., hétfő

Igaz tanmese a magyar nyilvánosság rejtekútjairól

(Ezúttal a fatalista átmegy visszaemlékező szubjektumba)

1968 egy későőszi napján felszálltam egy eléggé tömött 12-es buszra. Megpillantottuk egymást kollégiális ismerősömmel, Hegedűs Andrással.* Ő felém csörtetett és mosolyogva megkérdezte: -Tudod, hová megyek? (Mindaddig magázódtunk.) -Nem.- A pártközpontba. És tudod miért?  - Nem. - Most közlik, hogy kizártak a pártból.** Aztán még elmesélte, hogy a Valóság c. folyóirat éléről is kirúgják. -Tudod, mindig vannak olyan "problémás" kéziratok, amiket az ember félretesz, hogy alkalom adtán egynek - kettőnek a közlése átcsúszik. Most javasoltam a szerkesztőbizottságnak, hogy hozzuk le egyszerre mindet - most már úgyis mindegy. Elfogadták.  Legalább egyszer lesz egy jó számunk! - mondta mosolyogva és leszállt a buszról.

*Hegedűs írta alá a Varsói Szerződés megalakulásakor az alapító okmányt a Magyar Népköztársaság részéről. Ugyancsak ő vállalta, hogy antedatálva aláírja azt a papírt, melyben 1956 okt. 23.-án "behívta" a szovjet csapatokat. Ezt követőleg rövid ideig Moszkvában volt emigráns, majd hazatérte után lépésről lépésre átértékelte korábbi politikai nézeteit. Az érintett időszakról a 60-as évek közepén ezt mondta: - Maguk azt hiszik, hogy én azt képzeltem magamról, hogy Magyarország miniszterelnöke vagyok? Egy percig se gondoltam. Tudtam, hogy most én vagyok az az elvtárs, akit ebbe a funkcióba helyeztek.

**Később megtudtam, hogy a kizárás oka az volt, hogy levelet írt a vezető pártszerveknek, amelyben elítélte a csehszlovák intervenciót azzal nyomatékosítva, hogy ő 1956-ban a magyar intervenció híve volt és vállalta ennek felelősségét.

2015. szeptember 6., vasárnap

Kézben tartható-e a menekült - problematika az USA aktív közreműködése nélkül?

Ha igy tesszük fel a kérdést, evidens a nemleges válasz. A menekülthullámokat kibocsájtó országok (régiók) nemzetközi válsággócok. A menekültek útjuk során szinte mindenütt geopolitikailag kiemelkedő pontokat és útvonalakat érintenek. A nemzetközi embercsempész hálózatok számos tekintetben nem különböznek a fegyvercsempész és a drogcsempész hálózatokról. Minderről a legtöbb és legsokrétűbb információja az USA-nak van - párhuzamosan a beavatkozáshoz szükséges legnagyobb politikai, gazdasági, katonai és logisztikai erővel. Ha a területileg közvetlenül nem érintett USA a menekült - válságokban mégis az előkelő idegen szerepét játszhatja, annak oka, hogy nincs olyan más nemzetközi erő, amely be akarná és be tudná vonni az USA-t a válságkezelésbe.

A probléma léptékét tekintve tragikomikusak azok a nemzeti próbálkozások, amelyeket a menekültügy kezelésében megfigyelhetünk. Ép ésszel elképzelhetetlen, hogy nemzeti eszközökkel meg lehetne gátolni, vagy legalábbis mérsékelni lehetne az útnak indulók tömegét. Így eleve csak tüneti kezelésről lehetne szó.  S arról is csak abban az értelemben, hogy az egyik ország a szomszédjára (szomszédaira) tolja át a menekültáradat pillanatnyi terhét.

Különösen elképesztő a nemzeti korlátoltság az EU tagállamok részéről. Létezik az EU mint szervezet, amely méreténél, katonai és politikai pozíciójánál fogva képes lehetne a szövetséges USA - hoz fordulni a probléma gyökere megtalálásában és közös, hatékony fellépésben a kezelhetőség irányában. Feltéve persze, hogy az EU ebben egységes volna és akarná ezt. Azt is látniuk kellene a tagállamoknak, hogy nagyobb léptékben az európai országok csak együtt lehetnek sikeresek, egymás rovására viszont csak negatív összegű játékot játszhatnak. Nem látják és nem is akarják látni.

Ez az az értelmezési keret, amelyben szemlélni érdemes az egyes EU tagországok szavait és tetteit a menekült - problematikában. Jó jegyet alighanem egyik tagország se érdemel. De a rossz jegy fokozatai nagyon is szembeötlőek.

2015. szeptember 4., péntek

Fb. bejegyzésem a magyarországi menekültügy új szakaszáról és az ország nyugati kapcsolatairól

Egy fejezet lezárult - hogyan tovább menekült ügy?
Pillanatnyilag a magyar hatóságokkal legfrusztráltabb viszonyban lévő menekültek Ausztriában vannak, a magyar és osztrák - német viszony a mélyponton. A többi itt lévő és még úton lévő menekült a történtekből más következtetést nem vonhat le, mint azt, hogy most már végképp az irány Németország. Ha ehhez a magyar kormány továbbra is asszisztál, azzal szembemegy az EU-val és ennek súlyos következményei lesznek rá nézve. Ha viszont mostantól megpróbálja szigorúan betartani a Dublin 3-at, nem lesz rá ereje - újra indul a szökdösés - kitörés a táborokból. Mindez addig, amíg az időjárás nem csökkenti le az érkezők számát.
Az EU-val való viszony alakulásától függetlenül kiéleződött a viszony a német kormánnyal. Merkel aligha fogja a jövőben Orbánt védeni az EPP-ben. Most már tényleg kitessékelik onnan és mehet euroszkeptikus frakcióba? És akkor mi lesz az EU-s pénzekkel?

2015. szeptember 3., csütörtök

Fb. bejegyzésem arról, hogy európai vagy német probléma-e a megekültválsá

Európai, vagy német kérdés?
Istenverte ostoba ember, aki a menekült - áradatról nem látja, hogy ez egy világpolitikai és jelenlegi konkrét következményeiben európai probléma. Aki van olyan sötétagyú és beképzelt, hogy ezt magyar nemzeti kérdésnek nyilvánítja és azt hiszi, hogy kezelni tudja. És amikor ezzel kudarcot vall, még mindig úgy gondolja, hogy minden sikerült volna neki,. ha a német illetékesek nem szervezik keresztbe. (Egyébként azok a németek, akik eddig politikai támaszai voltak és akiknek Magyarország gazdasági működőképességét köszönheti.)

2015. szeptember 2., szerda

Fb. kommentem a menekült kérdésről

Egy kommentem: leegyszeűsített metafora menekült kérdésről.
Ez az egész menekültügy olyan, mint a jéghegy, vagy inkább egy vizipóló meccs. Amit a víz fölött látunk az egyfelől undorító és vészjósló, másfelől zagyva és érthetetlen. Ami meg a víz alatt van, arról azon túl, hogy létezik, fogalmunk sincs.

2015. augusztus 28., péntek

Fb. kommentem az Orbán rendszer legalitásáról

Orbán a 2010-es 2/3-ára hivatkozva államcsíny - sorozatot hajtott végre. Ez mindössze az EPP alelnökségébe került neki. Hogy miért, azt máig nem értem. Azt sem, hogy az alaptörvény elfogadása után az akkori ellenzéki pártok miért mentek vissza a parlamentbe. Viszont a 2014-es választások után a legalitás kétségbevonásának már nem maradt alapja.
Fel lehet vetni, hogy a 2014-es választás játékszabályai és lebonyolítása nem nevezhető korrektnek, az nem volt igazán szabad.. Ez igaz, de a szavazati arányok miatt ez nem döntő érv. Továbbá ekkor már mindenki tudhatta, hogy mit jelent az Orbánra adott szavazat, nem úgy, mint 2010-ben, amikor elhallgatta, hogy mire készül.

2015. augusztus 23., vasárnap

Németország az éledő európai nacionalizmusok fenyegetésében

Németország - mint ismeretes - elvesztette a háborút és megnyerte a békét. A két vesztes háború maga alá temette a birodalmi gondolatot és a revansszellemet. Ebből a szempontból másodlagos, hogy a hivatalos politika és az átalakított oktatás és kulturális intézményrendszer milyen mélyen alakította át a lakosság túlnyomó többségének gondolkodását és mentalitását, vagy csak elfogadtatta az újat és tünetmentessé tette a régit. Lehetségessé vált, hogy Nyugat - Németország gazdasági óriásként és politikai törpeként legyen fontos tagja az egységesülni kezdő Európának. Később, a történelmi fordulat után az európai államok és a népek félelem nélkül elfogadták a német egységet is és ennek oltárán csak a DM-t kellett beáldozni. Ma már Németország az EU legerősebb országa és ezt a szerepet kellő felelősséggel és kellő tapintattal igyekszik eljátszani. Mindehhez minden területen  és minden szinten nagy realitásérzék és alkalmazkodási készség szükséges, aminek birtokában magától értetődő módon a társakhoz képest előnye egyre nagyobb lesz.

A világgazdaság, a világpolitika és az egyes országok közhangulata az utóbbi évtizedben egyre instabilabbá vált. Ennek leginkább szembetűnő jelensége a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság és az iszlám világ felbolydulása volt, amin úrrá lenni a korábbi világrendnek máig sem sikerült. Ez megingatta a bizalmat a világrend legerősebb hatalma, az USA és az EU erős embere, Németország iránt. Egyre inkább megerősödik a populizmus és a  nemzeti vagy vallási gazdasági és/vagy világértelmezési utak propagandája. A biztonságukat vesztett, vagy attól félő emberek hajlamosak ezeknek hitelt adni. Ennek folyományaként a durva állami erőszak - alkalmazzák azt a saját lakosság, vagy más államok ellen - ma elfogadottabb, mint azelőtt volt.

Európában mindeddig érdemi változás nem következett be. A nacionalizmus, a populizmus, az izolacionista törekvések csak erodálták a status quo antet. S közben egyre több helyről hibáztatják Németországot a korábbi állapotok fenntartásáért, védelmezéséért. A Sziriza féle kísérlet, amely a leglátványosabb volt a viszonyok felforgatása tekintetében - megbukott. Ez egy időre visszavetheti a hasonló próbálkozásokat, de azok bárhol és bármikor újra megerősödhetnek. Már most is elég erősek ahhoz, hogy blokkolják az EU olyan reformját, amely működőképességét, a jövőbeni kihívásokra adható eredményes válaszát lenne hivatott biztosítani. A cenrifugális erők a körülmények összejátszása esetén magát az EU-t  akár össze is roppanthatják - tekintet nélkül a kontinens meglévő gazdasági és katonai kiszolgáltatottságára.

Ha Európát a nemzeti rezsimek kavalkádja keríti hatalmába, akkor Németország se töltheti be tovább a kiegyensúlyozó szerepét. Nem is lehet várni tőle, hogy mazochista módon ne saját érdekeit próbálná követni. De már pusztán ez is növelné vele szemben a ressentiment-t. Ha aztán a maga logikája szerint feltámadna az eddig láthatatlan német nacionalizmus is, az végképp harcias állapotokat teremtene Európában. A németektől ugyanis a többiek nem fogadnák el ugyanazt, amit másoktól igen, ezért a történelmi vádak és gravamenek sértetlenül feléledve zúdulnának rájuk. Ez mind gazdaságilag, mind belpolitikailag nehezen kezelhető helyzetet idézne elő. Vagyis a nacionalista éledés a mai legstabilabb európai hídfő, Németország számára jelenti a legnagyobb fenyegetést - a mai rendet garantáló USA mellett.

2015. augusztus 21., péntek

Tekintélyuralmi rendszerek és a "második ember"

A tekintélyuralmi rendszerek kényes kérdése legtöbbször a "második ember" posztja. Minthogy az ilyen országokat kamarilla - módszerekkel szokták irányítani, ami el van zárva a nyilvánosság elől, nem feltétlenül van szükség valódi helyettesre. Igaz, ha nincs ilyen, bujkálhat a kérdés, hogy de mi van, hogy ha a Gazdával történik valami. De ha erős a rendszer, kibírja ezt a bizonytalanságot és nem is kelnek szárnyra hírek az utódlási harcról.

Van aztán kevésbé erős rendszer, amelyben a Gazdának szüksége van a "jó király - rossz tanácsadók" képletre, ahol kell legyen a végrehajtásban erős ember, aki végigveri a döntéseket és így maga is bekerül mindenféle utódlási spekulációba. Az ilyen erős embereket a Gazda időről időre le kell cserélje, mert félhet, hogy a fejére nőhet. Ugyanakkor a majordomusban felmerülhet, hogy mi szükség van a császárra, ha mindent ő csinál.

A kétféle nehézség áthidalható azzal a módszerrel is, hogy megnevezetten van második ember, de az szemmel láthatóan alkalmatlan arra, hogy örökös legyen. Ilyenkor nem egy erős ember van, hanem több, akik szükségképpen rivalizálnak egymással. De a vezért védi az, hogy az ambiciók útjában ott van az alkalmatlan, de megnevezett második ember.

Mindez persze akkor válik igazi problémává, ha meginog a tekintélyuralmi rendszer és annak  tekintélye. Akkor ugyanis "fent" és "lent" sokak agya megindul és olyanon kezdenek spekulálni, amin korábban nem. Hogy hogyan lehet a rendszer lényegét megtartani vagy megváltoztatva megtartani a Gazda nélkül. De persze megindul a Gazda agya is, hogy mit tehet az általa is észlelt erjedés ellen. Aztán vagy jót húz, vagy rosszat. De a lényeg mégsem ez, hanem hogy az uralom tartópillérei erodálódása hol tart.

2015. augusztus 17., hétfő

Az USA elnökválasztás nemzetközi tétje

Régi közhely, hogy az USA elnökválasztások során külpolitikai kérdések nem játszanak jelentős szerepet. Ez érthető dolog és önmagában nem is jelent különösebb problémát sem a világ, sem az Államok számára. Annak ellenére nem, hogy a 20.sz.-ban periferikus államból két világháború kulcsszereplője, majd világhatalmi pólus, mára pedig a fokozódó problémái ellenére az egyetlen igazi szuperhatalom lett. Ugyanis ott az elnökválasztás mindig a két nagy párt jelöltjének küzdelme volt, amelyek összes politikai eltérésük ellenére a nemzetközi színtéren nem képviseltek egymással összeegyeztethetetlen álláspontot. Ha netán az egyik nagy párt olyan elnököt jelölt, aki komoly nemzetközi kockázatot jelenthetett volna, akkor pártja mérsékelt beállítottságú nagyjai tettek róla, hogy ne győzzön. Ugyanígy nem jelentett kockázatot markáns "harmadik jelölt" indulása sem: praktikusan esélytelen volt. De az is csak fontos, ám nem alapvető változást hozott az idők során, ha nem az amerikai politika egy régi motorosa lett az elnök, hanem egy újonc. A csapatában ott voltak a tapasztalt emberek, továbbá a szenátus és a kongresszus kellő ellensúlyt jelentett valamiféle kalandor politizálással szemben, ami dezorientálhatta volna a nemzetközi erőket kiszámíthatatlan fejleményekkel. Vagyis az USA külpolitikája a kontinuitás és diszkontinuitás olyan elegyét jelentette, amely - saját és mások szempontjából - súlyos hibákat ugyan vétett, de nem vált alkalmatlanná a kialakult nemzetközi szerepe továbbvitelére.

A leírásban használt múltidő nem azt jelenti, mint ha a soronkövetkező elnökválasztásnál komoly esély lenne arra, hogy mindez másképp alakuljon. Az azonban nagyon is lehetséges, hogy a kampány ezt a végeredményt a korábbiaknál hektikusabban fogja produkálni, amely a sok szempontból labilis világgazdasági és világpolitikai helyzetet komoly sztresszhatásnak teheti ki. Az már most látszik, hogy nem jelentkezett olyan elnökjelölt, aki magabiztos átfogó koncepcióval rendelkezne arról, hogy hogyan kellene szerinte az USA-nak és a nemzetközi rendszernek átalakulni a fenntartható stabilitás érdekében. Ez természetes is, de ilyen viszonyítási alap hiányában minden felmerülő vitatéma meglehetősen esetleges és rengeteg kockázati elemet tartalmaz. Ha az elnökjelöltek a nagyobb - nemegyszer lokális - választói csoportok elégedetlenségére játszanak (ami elég természetes dolog) és ígéreteik is erre válaszolnak, az a mai médiaviszonyok és a globalizáció miatt nem marad meg abban az arénában, amely a múltban jellemző volt. A hatásos, netán fenyegető szövegek széles visszhangra találhatnak és értelmezésükben  is világszerte nagyon eltérhetnek felbocsájtójuk eredeti intenciójától - térben és időben önálló életre kelve.

A nyilvánosság és a fontos folyamatok, döntések közötti rés növekedése természetesen nem USA - sajátosság. Az ebből következő "üzemzavarokra" számos példát hozhatnánk akár a legközelebbi múltból. Az Egyesült Államoknak a világban betöltött szerepe és az ottani tradicionális demokratikus jelölési folyamatnak a "nézők" számára többé - kevésbé jól követhető "látványosság" jellege azonban nemzetközi hatását tekintve kiemeli  azt a többi ország, régió sorából. Ezért a most kezdődött kampányt érdemes ilyen szemüvegen keresztül figyelni, felkészülve arra, hogy az ott folyó események akár a világszínpadot is átrendezhetik kisebb vagy nagyobb mértékben. Inkább, mint a szokásos "béna kacsa" szindróma, vagy mint az új adminisztráció hangsúlyváltásai.

2015. augusztus 16., vasárnap

Multikulti állam és az eltérő individuum - fogalmak

Egy modern állam csak egységes jogrendben képzelhető el. Ez a jogrend explicit vagy implicit módon egy bizonyos individuum - fogalom alapján áll. Ugyanakkor ha az államban több kultúra él együtt, abból előadódhat, hogy nagyon eltérő az individuum - fogalmuk. Stabil, tartós viszonyok között a kisebbségek mintegy "megtanulják" az állam premisszáit és joggyakorlatát és nem vonják kétségbe annak legitimitását. Egyidejűleg a hatóságok és a jogi intézmények is elsajátítják a kisebbségi kultúra bizonyos jellegzetességeit és rendelkezéseikben a lehetőség határain belül igyekeznek figyelembe venni, tolerálni azokat. Így a multukulti állam zavartalanul tud működni.

Ha azonban valamilyen okból egy kisebbség, vagy annak egy része konfliktuózus viszonyba kerül a többséggel és/vagy az állammal, akkor az eltérő individuum - fogalom komoly problémák forrásává válhat. Erre pedig a modern jogállam nincs és nem is lehet felkészülve. Egy ideig különféle disszonancia - redukciós technikáklkal lehet szőnyeg alá söpörni ezt a problémát, de az antinómia a későbbiek során nyílttá, jószerével kezelhetetlenné válhat.

2015. augusztus 12., szerda

Hóman : a magyar holokauszt - felelősség epicentruma


A 70. évforduló kapcsán hol explicit formában, hol közvetetten, de érzékeny vita folyt a magyar holokauszt - felelősségről. Mi terheli a német megszállást és mi a magyar felelősség? Ha nem köntörfalazunk és/vagy szerecsenmosdatunk, akkor két síkon kell megközelíteni a kérdést: az egyik a magyar állam szerepe, a másik a magyar holokauszt társadalmi környezete.
A magyar állam szerepe az egyszerűbb kérdés: csak preciz történelmi kutatást igényel 1919-től 1945-ig. A társadalmi környezet ennél bonyolultabb dolog. Utólag nehezen kutatható, felvetődik a rész és egész problémája, az aktív és passziv magatartás közötti különbség, továbbá bizonyos normatív elemek se kapcsolhatóak ki. Személyes véleményem szerint egy olyan summázat nehezen vitatható, hogy a holokauszt különböző etapjai nem váltottak ki számottevő ellenérzést a magyar lakosságból.
Ugyanakkor - másokkal ellentétben - ezt a "nem ellenérzést" mint kortárs nem tekintem a felelősség részének. Mindenekelőtt azért nem, mert előtte két évtizeden át tekintélyes személyek fejtettek ki flagráns antiszemita véleményeket és szorgalmaztak ilyen vagy olyan korlátozásokat, szankciókat "a zsidókkal" kapcsolatosan. Gondolok itt politikai nagyságokra csakúgy, mint egyházi vezetőkre, társadalmi méltóságokra vagy nagyhatású kulturális szereplőkre. A különféle, zsidókat sújtó rendelkezésekkel való alapvető egyet nem értéshez a velük való tudatos szembeszegülésre volt, illetve lett volna szükség. Ezt pedig nem lehet normaként elvárni.
Hóman Bálint személyében mindkét síkon prototípusa a felelősöknek. Egyrészt, mint befolyásos politikus aktív formálója volt a magyar állam "zsidó - politikájának". Másrészt, mint tekintélyes tudományos és társadalmi tényező sok ember gondolkodására hatott. Mindez - személyes véleményekre való tekintet nélkül - aligha vitatható.
Ilyen formán Hóman bármiféle személyes kiválósága a holokauszt - felelősség tekintetében nem enyhítő, hanem egyenesen súlyosbító tényező. Aki ezt vagy tényleg nem érti, vagy nem akarja érteni, az ezzel személyében magára veszi a magyar holokauszt- felelősséget azzal a kortársakkal szembeni súlyosbító körülménnyel tetézve, hogy ismeri az 1944-es végkifejletet. A felelősség magáravételét kétféleképpen teheti meg valaki. Vagy úgy, hogy tagadja a holokausztot, illetve azt ítéletet tagadja, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Vagy pedig úgy, hogy azt ugyan elismeri, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie, de a felelősség alól eleve, vizsgálódás nélkül felmenti azokat a sokak véleménye szerinti bűnösöket, akik esetében neki pozitív személyes érintettsége van.

2015. augusztus 8., szombat

Demokráciaexport adekvát társadalomkutatás nélkül

Az utóbbi évtizedekben a föld különböző régióiban kísérlet történt a "nyugati tipusú demokrácia" exportjára. Mellőzzük azoknak a különbségeknek a taglalását, hogy melyik ilyen új demokráciák közül  milyen országokban voltak ennek aktív hazai ágensei és melyeknek hullott csak ez a lehetőség az ölükbe. Az USA és egyes nyugateurópai országok a folyamatot abban a naiv hitben mozdították elő, hogy a piacgazdaság és a demokratikus jogállam feltételei között a hozzájuk történő konvergencia szinte automatikus lesz, illetve csak némi anyagi, tanácsadási segítséget illetve monitorozást igényel. Hosszabb - rövidebb ideig ez az optimizmus sok helyen igazolódni látszott az általános prosperitás körülményei között. A helyi lakosság a személyes fogyasztás növekvő lehetőségeit, a fizikai és tevékenységbeli mozgásterének növekedését, a nagy infrastruktúrák javítását kedvezően fogadta. A nagyon esetlegesen rekrutálódott helyi vezetők és apparátusok is igyekeztek a Nyugat felé előnyös arcukat mutatni.

A nyugati eliteket nem nagyon foglalkoztatták olyan közismert jelenségek, mint hogy Dél - Olaszország az EU szívében, 150 évvel az olasz egység megteremtése után még mindig önálló civilizáció és kultúra, ahol a modernitás evidenciái csak a felszínen érvényesülnek. Pedig ennek komoly vizsgálata sok tekintetben megadhatta volna a kulcsot az új demokráciák várható problémáihoz is. Az ilyen vizsgálatok iránti igény hiánya mind a politikai, mind a gazdasági elit részéről leképződött a társadalomtudományok alakulásában is az utóbbi 70 évben. Egyre inkább visszaszorult a makro- problémákkal való foglalkozás a különféle szakproblémák mind minuciózusabb kutatása javára. A makro - problémák egyfelől a közgazdászokra, másfelől a politológusokra maradtak a maguk nem integratív metodológiájukkal. Így aztán se kereslet, se kínálat nem volt és nincs a nagy társadalmi kérdések komplex megközelítése iránt.

Nem lehet azt mondani, hogy a vezető országok nagy kudarcai ne ébreszthették volna fel az ilyen igényeket. Ám pl. az USA vietnami vagy afganisztáni fiaskóját könnyebb volt a kommunizmus elleni világszerte folyó harc kontextusában értelmezni, mint nekiállni egy társadalomkutatási elemzésnek. Annál is inkább így volt ez, mivel a két rendszer közötti harcban egyidejűleg sikereket is fel lehetett mutatni, amely végül a Nyugatgyőzeleméhez vezetett. (Az iraki kudarc már alkalmat adhatott volna az elgondolkodásra - de az is megmaradt a katonai és politikai tanulságok felszínes tudomásul vételénél.) Némi durva leegyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy a demokrácia exportjának fogyatékosságait a vezető hatalmak azzal a "nagyvonalúsággal" kezelték, mint hajdan a gyarmattartók a gyarmataikat: ha sikerült azokat tartósan pacifikálni és gazdaságilag az anyaország igényei szerint működtetni, akkor felesleges nagyon mögé nézni a dolgoknak és a régi helyi struktúrák továbbéléséből problémát csinálni.

Most azonban két nagy régióban: a Közel - Keleten és Kelet - Európában alapvető bajok kezdenek mutatkozni az 1990 után kialakult világrend szempontjából. Ráadásul mind az USA-ban, mind az EU magországaiban is korábban nem látott fundamentális kérdések kerülnek felszínre. Ezekhez képest az adekvát társadalomkutatás hiánya jelentéktelen problémának látszik. Ugyanakkor az is világos, hogy ad hoc lépésekkel a felszínre került problématömeg nem oldható meg. A megoldatlan problémák számos - előre kalkulálhatatlan - változáshoz fognak vezetni. Ebben a folyamatban ismét nem lesz szerepe a makro szintű társadalomkutatásnak. Ha azonban az utóbbi főnixként felemelkedik poraiból, akkor talán a változások ágensei többet érthetnek meg az őket körülvevő világból, mint e nélkül.

2015. augusztus 7., péntek

Fb. bejegyzésem a tömegmozgalmakról

Felháborodás és elkeseredés - vagy a remény?
Élénk fantáziájú értelmiségiek az elmúlt 5 évben folyamatosan reménykedtek, hogy a felháborodás és elkeseredés tömegeket fog megmozdítani. Ez nem történt meg. Pedig ha megtanulták volna a történelmi leckét, tudhatnák, hogy a tömegmozgalmakban a reménynek van a legnagyobb szerepe. Ha másból nem, a görög események menetéből most mindenki felfrissítheti ezt a tudást.

2015. július 30., csütörtök

Már nem Pax Americana - de akkor micsoda?

Sokan Pax Americanak nevezték azt a világállapotot, amely a II. Világháborút követő bipoláris rendszer felbomlása után előállt. Mindenképpen az USA volt az a domináns gazdasági, katonai, politikai és tudományos - technikai szuperhatalom, amely megadta (és többé-kevésbé garantálni tudta) a globális világrend karakterét. Ez soha nem jelentette az USA mindenhatóságát. Katonai értelemben Vietnam után erről semmiképpen nem beszélhetünk, és Vietnam nem kivétel volt, hanem a katonapolitikai USA- kudarcok sorában az első. Gazdasági tekintetben statisztikákkal tetszés szerint illusztrálható az USA dominanciájának fokozatos  visszaszorulása, de a világrendszerre az igazi megrendítő ütést a 2008-as világválság mérte. Ezt ugyan a világ (nem utolsó sorban kínai segítséggel) átvészelte s ezt követőleg az utóhatásokat a FED pénzhigító politikája világszerte tünetileg kezelni tudta, de az expicitté vált, hogy a bretton woodsi rendszer felbomlása óta valójában nincs kézzelfogható nemzetközi pénzügyi rendszer, s ez a hiány bármikor újra manifesztté válhat.

Tovább lehetne sorolni azokat a tényezőket, amelyek megkérdőjelezik azt, hogy jogosult-e a mai világállapotot még mindig "Americana"-ként címkézni. De egyre inkább kétségessé válik a "Pax" minősítés is. Kisebb- nagyobb helyi háborúk és polgárháborúk a II. Világháborút követő "stabilitás" félévszázadában is voltak, de a koreai háborút (esetleg a kubai rakétaválságot) követően a nagyhatalmak biztosítani tudták, hogy ezek ne eszkalálódhassanak világméretűvé. Az utóbbi években az USA már ezt nem tudja garantálni. Önkényesnek tűnhet, ha ebben a tekintetben elsősorban az IS-re és az orosz - ukrán háborúra utalunk, abban is vita lehet, hogy ez a két konfliktus pontosan hogyan alakult ki és mi volt ezekben az USA szerepe, de akárhogy is bogozzuk a szálakat, mindkét régióval kapcsolatban sem békéről, sem kézben tartottságról nem beszélhetünk.

A Pax Americana alapvető eszköze a (diplomáciai, gazdasági, katonai) nyomásgyakorlás volt és csak ultima racióként szerepelt a direkt intervenció. Nem mondhatjuk kategórikusan, hogy ez mára mindez hatástalanná vált. Így például az íménti akut görög válság lecsillapításában is  alighanem az USA nyomásgyakorlása volt a döntő elem. Ami nagyon leromlott, az ennek a hatásfoka. Ezzel már mindenki kalkulál (ki pozitív, ki negatív előjellel) és nem lát garanciát a konfliktusok eszkalálódása ellen. Aggodalom kíséri az USA elnökválasztási kampányát is: az önjelölteknek aligha van áttekintésük a valós világhelyzetről és ezen túl is a szavazatszerzés logikája nincs alárendelve az első számú világhatalom államrezonjának. Ami azonban a leginkább okot ad aggodalomra a gyengülő Pax Americanaval kapcsolatban, az az, hogy egy jövőbeni nagy kihívásra (legyen az bármilyen természetű) hogyan lesz képes többé- kevésbé hatékonyan válaszolni.

A Pax Americana semmiképpen nem volt valamiféle jó rendszer, aminek elmúlásán sajnálkozni kéne. Jó nem volt, de úgy-ahogy működött. Ám a globalizálódás következtében olyan interdependencia jött létre a túlnépesedett, drasztikus ökológiai  változásoknak kitett, gazdasági, politikai, katonai és kulturális konfliktusokkkal terhelt Földön, amelynek sorsa sokrétű és működőképes koordináció nélkül csak a katasztrófa lehet. Márpedig alternatív globális koordinációnak se a valóságban, sem a reális elképzelésekben nyomát sem lehet találni.

2015. július 25., szombat

Fb. kommentem aqrróol, hogy diktatúrában élünk-e

Az EU-nak és a NATO-nak elvileg nem lehet tagja diktatúra. Ezért nem hajlandóak annak nevezni. Mi tudjuk, amit tudunk, de az nemzetközi szempontból nem jelent semmit.

2015. július 22., szerda

Fb. kommentem sikerpropagandáról, huhogásról

Azért a dolog nem ilyen egyszerű. A fővárosi lakáspiaci boom nem propaganda, hanem tény. Ilyen körülmények között van bizonyos hitele a sikerpropagandának és nincs a folyamatos, monoton huhogásnak. Sajnos tényleg nem árt figyelni a közhangulatot.

2015. július 20., hétfő

Fb. bejegyzésem a világpolitika média - közegéről

A világpolitika média - közege
A látványos válságok ma már nem feltétlenül azonosak önmagukkal, hanem gyakran mélyben húzódó válság(ok) kijelzői. A média meg ráharap, rágja, marcangolja a kijelzőt - a mélyről meg néma csend

2015. július 12., vasárnap

Zsarolás és ellenzsarolás az EU-ban?

Az EU központi magja kitüntetetten érdekelt az Únió egybentartásában, egységének (vagy látszategységének) fenntartásában. Eszébe se jutott elindulni olyan irányba, amely bármelyik renitens tagország kizárásához vezethetne. Ha pedig valamelyik ország kilépéssel fenyegetőzik, azt is minden eszközzel megbékíteni igyekszik. Nincs igazán B - tev az Unió átszabására, legfeljebb nem operacionalizált próbaléggömböket eresztenek fel a kétsebességes Európáról. Ez pedig - tetszik, nem tetszik - a renitens, adott esetben a zsarolás eszközéhez nyúló kormányoknak kedvez. A renitens kormányok ezáltal verbálisan és tetteikkel egyaránt folyamatosan aláássák az Unió politikája iránti közbizalmat, amely amúgy sem áll túl magas szinten.

A Sziriza kormányra kerülése révén kialakult görög válság újabb eszkalációt jelent az EU hitelvesztésében. A görög kormány igen messze ment el az Unió és egyéb közös nemzetközi intézmények elveinek és politikájának lejáratásában, zsarolt, de hangoztatta, hogy véleménye ellenére nem akar kilépni nemcsak az EU-ból, de az euro - zónából se. Az Unió nem vágott vissza verbálisan, de a létét fenyegető zsarolásnak nem engedhetett. Így kiderült, hogy a görög kormány blöffölt - valójában kész elfogadni kisebb korrekciókkal olyan megállapodást a hitelezés folytatódása érdekében, aminek a visszautasításával az egész válságot előidézte.

Ugyan ma még nem lehet tudni, hogy mi lesz a görög válság kimenetele, de úgy látszik, hogy a zsarolás kezdi megszülni a saját ellenpólusát is. Ez részint abban nyilvánul meg, hogy az EU igyekszik elkerülni az olyan egyezmény megkötését a görög kormánnyal, amelyben a szerződésben enged ugyan az adós, de az fenyeget, hogy majd de facto nem fogja betartani a vállalt kötelezettségeit. Ami ennél is érdekesebb, az a finn kormány önálló ellenakciója. Míg a "nagyok" változatlanul hajlamosak a görögök megbékítésére, engedményekre, egy kis és közvetlenül nem érintett kormány bekeményít és azzal fenyeget, hogy szavazatával szembemegy az engedményekkel. Ha ez nem múló epizód lesz, hanem precedens, az új helyzetet teremthet az EU-ban. A rosszhiszemű, zsaroló renitenseknek számolni kell a jövőben a kemény visszavágásra is.

A közeljövő fogja megmutatni, hogy milyen lesz az EU, ha nem igyekszik minden problémát és konfliktust a szőnyeg alá söpörni. Milyen, és talán milyen földrajzi kiterjedésű.

2015. június 27., szombat

Fb. bejegyzésem a görög fejlemények lehetséges hatásáról Dél- Európában

Milyen tanulságot fognak levonni Dél - Európában a görög fejleményekből?


Minden bizonnyal Görögország távozni fog az euro - övezetből. Ez mindenképpen fordulópont. Hosszabb távon ez változásokat kell előidézzen mind az euro-ővezetben, mind magában az EU-ban. Rövid távon viszont nem várható érdemleges tovagyűrűző hatás, mert nem olyan a nemzetközi pénzügyi helyzet.

Kérdés azonban, hogy Dél - Európában kedvet csinál-e a radikalizmushoz, vagy éppen elveszi a kedvet tőle?. Az ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy a radikalizmus egy országnak nem javítja a tárgyalási - illetve zsarolási pozícióját. A függetlenedés pedig aligha bizonyul vonzó alternatívának.

2015. június 19., péntek

A partikularizmus elvállalása, mint Európa túlélésének feltétele

Az európai kultúra egyik - ha nem a legfontosabb - komponense volt az univerzalizmus gondolata. Ennek jegyében tekintette a Róma - központú katolicizmus magát az egyedüli igazság letéteményesének és terjesztette a hitet, ahol tudta. A tudomány is az egyetemesség jegyében tevékenykedett és XV-sz.-i ugrásszerű fejlődése egyik alapja volt az univerzalisztikus felvilágosodásnak. Ez teremtette meg a globalizmus alapjait is, amelynek manifesztációja lett az európai gyarmatosítás. E gondolat és praxis jegyében lett a XX.sz.-ban kétszer is az európai belső háborúkból világháború.

A II. Világháború után megszűnt Európa dominanciája a világban. A gyarmatbirodalmak széthullottak, a bipoláris világrend két oszlopa az amerikai USA és az eurázsiai Szovjetúnió lett, a világpénz a dollár. A tudomány tekintetében is megszűnt az európai dominancia. Az előrehaladó globalizáció következtében a katolicizmus is a nagy világvallások egyikévé vált. A gazdasági és katonai integrációs kényszer Európában is hatott - de erre is folyamatosan az USA szélárnyékában került sor. Mindez azonban nem változtatott azon, hogy Európa önmagáról, eszményeiről, sőt az ezen alapuló intézményeiről változatlanul univerzális formában gondolkodott. Segítette ezt az, hogy az  USA európai telepesek alapítása volt és angolnyelvű. Így a kultúra egyik arca volt tisztán európai, a másik euroatlanti. Ugyancsak az univerzalizmus jeleként kell értékelnünk, hogy az EU és elődintézményei makacsul ódzkodtak Európa határainak egyértelmű megvonásától. Ezt igazolni is látszott a déleurópai, majd keletközépeurópai bővítési folyamat. Ám kezdettől fogva a leendő tagság kérdésében a "stabilitás szigete" koncepciót hangoztatták és lebegtették nem európai országok jövőbeni csatlakozási lehetőségét.

Túl messzire vezetne annak még csak felvázolása is, hogy milyen tekintetekben érte utol a válság a mai EU-t és miért valószínűsíthető, hogy az Unió útelágazáshoz érkezett. Aggályos, hogy ennek nem tudomásul vétele az egész projektet összeomlással fenyegeti. A válsághelyzetből való kiút keresése szervezeti és jogi változtatások lépéssorozatának látszik. Félő azonban, hogy ezek nem valósíthatóak meg az egymást keresztező érdekek és értékek miatt. Alighanem szükség lenne egy olyan új elvi kiindulópontra, amely újrarendezné a gazdasági és politikai elgondolásokat. Ez lehetne a minden tekintetben univerzális gondolkodás helyett a partikularitás elvállalása.

A partikularitás természetesen nem a globális rendszerekből való kivonulást jelentené. Hanem annak elfogadását, hogy Európa, az európai kultúra specifikus, történelmileg olyan viszonyulásokat és viszonyokat teremtett, amelyek megkülönböztetik más régióktól, azok más kultúráitól. Ilyen tekintetben nem model mások számára, de nem is kell átvennie mások kultúráját. Nem jobbnak, vagy rosszabbnak tartja saját magát, hanem másnak. Ez megkönnyítené, hogy önmagáról mint bizonyos tekintetekben a világ elkülönített részéről gondolkozzon és ne kelljen mindenben univerzális érvényt és érvelést felmutatnia.

Egy Európában, mint partikuláris régióban és kultúrában való gondolkodás másképp vetné fel a tagállamok szuverenitásának kérdését is. Azok vagy elfogadják, hogy beletartoznak ebbbe a specifikus, más nagyrégióktól eltérő térbe és akkor az integrációs lépéseket is a szerves fejlődés szükségszerű velejárójának tekintik.  Vagy nem fogadják el, hogy ez a közös partikularizmus a világban elfoglalt hely szempontjából erősebb meghatározó tényező, mint az ő nemzeti partikularizmusuk és akkor egyelőre kimaradnak az európai integrációból. Akik elfogadják az alakuló specifikus európaiságot, ez az új megközelítés számukra is - magától értetődően - csak  kiinduló alap az európai mellény újragombolásához, nem maga az újragombolás.