Szivárványkoalició

A magyar önkormányzati választások után divatba jött ez a megnevezés azokkal a településekkel kapcsolatban, amelyekben az ellenzéki összefogás polgármesteri poszthoz és testületi többséghez jutott. Méltán tartják kivételesnek, hogy eddig egymással rivalizáló, egymásétól akár szélsőségesen más politikai nézeteket valló pártok, mozgalmak fogtak össze közös kormányzásra azért, mert mindennél fontosabbnak tartják szembenállásukat a személyi kultuszon alapuló, magát illiberálisként címkéző tekintélyutalmi rendszerrel. Közös programjuk is elsősorban azokból az elemekből állt össze, amelyet a közel 10 éves Rendszerben mindannyian tűrhetetlennek tartanak.

Ez a speciális helyzet elfedi a megfigyelők előtt azt a nyilvánvaló tényt, hogy a modern politikában a bizarranak látszó szövetségeket egyáltalán nem lehet kivételesnek mondani. Hogy mindjárt a legfontosabbra utaljunk: a "három nagy" szövetsége, amely megnyerte a II. Világháborút és kialakította az azt követő világrendet annak reprezentatív szervezetével, az ENSZ-szel - evidens módon szivárványkoalíció volt. Hogy ennek keretei között több, mint félszázadon át  masszív hidegháború, számos lokális háború és még mi minden folyt, azt nem szükséges itt elősorolni. De az egész szisztémát felrúgni egyik félnek se tűnt hasznosnak, ezért pl. az ENSZ - inkább konzultációs fórumként, mint tényleges hatalomként - mindmáig fennmaradt. És ennek árnyékában megszületett számos multilaterális szervezet és megállapodás, amelyeket mindmáig többé-kevésbé minden ellenérdekű fél betartott - így biztosítva a folyamatosan változó globális világrend működőképességét. Ha az utóbbi években a még mindig gazdaságilag és katonailag legerősebb állam. az USA elnöke a multilateralizmust megkérdőjelezi, akkor végső soron az eddig úgy-ahogy funkcionáló világbéke válik kérdésessé.

A lépésről lépésre kialakuló, fejlődő EU-t nézve is azt tapasztaljuk, hogy a tagországok a hagyományos és aktuális érdekkülönbségeiknél, potenciális konfliktusaiknál előbbre valónak tartották a közös érdekeiket és az így létrehozott és fejlődő szervezet javára hajlandóak voltak szuverenitásuk egy részét feláldozni. Ez sem tekinthető másnak, mint szivárványkoalíciónak államok és pártcsaládok között. Hogy ez sem megy torzsalkodások nélkül, sőt most éppen a Brexit, vagyis egy tagország kilépése került előtérbe, az nem szorul itt kifejtésre.

Az utóbbi évek - amelyek egyik fő jellemzője a hagyományos elitek bizalomvesztése a választók szemében - minden eddiginél látványosabban mutatják meg, hogy a korábbi kétpártrendszerek domináns pártjai mindigis valójában széles belső koalíciók voltak, ahol pedig korábban is sokpártrendszer volt, ott a kormányzás csak (gyakran ingatag) koalíciók formájában volt lehetséges. Mindezek fényében a mai magyar ellenzéki összefogás nem tűnik annyira egyedinek és sajátosnak.

Az összefogás-problematikának a következő években számunkra talán legfontosabb területe az EU jövőjének alakulása lesz. Sokan (nagytőkések, tábornokok, politikusok, értelmiségiek) felismerték azt, hogy a nagyhatalmak versenyében Európa csakis akkor tud valamrnnyire is tényező lenni, ha a jelenleginél sokkal erősebben integrálódik. Ennek azonban eddig nem volt realitása, mert egyes tagországok (élükön Nagy-Britanniával) hallani se akartak az EU "mélyítéséről". Most a lehetőség és a kényszer gyakorrlatilag is napirendre tűzi ezt a kérdést. Ám most kell szembenézni azzal, hogy az integráció fokozását kívánók között milyen változatos, egymást kizáró konkrét elképzelések vannak. Ezért csak akkor lesz az EU reformjából valami, ha fontos tényezők záros határidőn belül megkötik a maguk szivárványkoalícióját és az működőképesnek is bizonyul- beleértve annak a lakosság számottevő része által való elfogadottságát is. Egy ilyen koalíció meg tudja találni azokat a jogi formulákat is, amelyek "felülütik" az integrációt ellenző tagországok ellenállását. Az erősek kialkudott, de azután kellő eréllyel képviselt koalíciója nélkül azonban az EU de facto bukásra van ítélve.

Stigmatizálható-e morális pánikként a zöld gondolat ugrásszerű terjedése?

A Római Klub 1972-es első jelentése, A növekedés határai című dobta be a köztudatba, hogy tossz úton járunk, amely környezeti katasztrófába vezethet. Hatását nem nevezhetjük pusztába kiáltott szónak, minthogy egyfelől sok írás jelent meg róla és ezáltal fő gondolatai széles kört elértek, másfelől különféle zöld mozgalmak, pártok alakultak világszerte, amelyek ezt a problematikát a legfontosabbnak nevezve sok helyen parlamenti képviselethez is jutottak. Igazi áttörést azonban nem tudtak elérni. Ha most - fél évszázad múltán - a világra tekintünk, azt kell mondanunk, hogy számos nemzetközi egyezmény, a negatív hatásokat korlátozni, csökkenteni kívánó törvény, rendelet ellenére a globális felmelegedés és egyéb negatív környezeti ártalom tekintetében közel ott tartunk, mint ha a probléma felismerése és a sok erőfeszítés elhárítása érdekében meg se történt volna.

Nem lévén a tematika egyik részének szakembere sem, alighanem csak arra kell felhívni a figyelmet, mennyi érdek szól a hatékony zöldpolitika érvényre jutása ellen. Az egyik póluson a nemzetközi és nemzeti nagytőke és nagybirtok érdekeit találjuk, akiknél a növekedési és profitnövelő késztetés adott esetben keresztülgázol minden zöld megfontoláson. A másik póluson a fogyasztót és egyben választópolgárt látjuk, aki mind napi életvitelét, mind életcélját a növekedés elvárása jegyében fogalmazza meg és e tekintetben árgus szemekkel figyeli, hogy pozíciója nem romlik-e abszolut, vagy legalábbi másokhoz viszonyított értelemben. Sőt, ha megtakarításai vannak, azokat is igyekszik a gazdagok mintáit követve befektetni. A két pólus közé szorulva a politikai osztály érthető módon elsősorban a növekedést mérő statisztikák és tőzsdei mutatók alakulását követi figyelemmel, lévén ezen mérik sikerét és ez okozhatja bukását. Ilyen formán a környezeti kérdésekban mutatott aktivitás csak dísz lehet a ruhán, vagy jobb esetben önigazolási próbálkozás.

Ebben a helyzetben a fenyegető környezeti katasztrófától való félelmet könnyedén előzi a recessziótól, a pénzügyi krachtól, a terrorizmustól vagy a migrációtól való félelem, különösen ha azok önkényes magyarázataival felnagyítják és bűnbakképzéssel vulgarizálják ezeket a problémákat.Ezzel szemben a kevésbé kézzelfogható formában  jelentkező környezeti veszélyeket egyrészt bagatellizálják a másban érdekelt körök, másrészt minden lehetséges eszközzel megpróbálják hitelteleníteni magát a jelenséget és annak különféle szószólóit.

Ilyen formán a környezet problémáinak akkor és csak akkor van esélye az agenda élére kerülni, ha ezt a kérdéskört a pánik emeli a többi probléma fölé. Ez utóbbi kialakulásának két előfeltétele van. Egyrészt olyan, tömegek által közvetlenül érzékelhető bajokra (elviselhetetlen hőhullámok, komoly tengerszintemelkedés, ivóvízhiány, lakott területek tömeges lakhatatlanná válása), ami ezt a kérdéskört a távoli és hiptetikus státusából átviszi a konkrét és közeli szférába, másrészt olyan politikai- és médiaképviselet, amely harci helyzetet teremt a környezetre, illetve a régi típusú növekedésre koncentráló életforma, jövedelemtermelés, politika és propaganda között. Természetesen a harci helyzet "katonái" nem szorítkoznak szigorú és cáfolhatatlan tudományos eszköztárra - ennek megkövetelése erősen társadalomidegen lenne. Érzelmeknek és mintáknak is komoly szerep jut. Ha nem tévedünk, ennek a fordulatnak az előjeleit látjuk napjainkban. S ha a régi paradigma képviselői és haszonélvezői, akik a maguk oldalán nem riadtak vissza a tudatos pánikkeltéstől a környezeti ptoblémák előtérbe helyezését morális pánikkeltésnek minősítik, azon  nincs mit meglepődni. Ez is a kialakuló harc része.

Maradhat-e Nagy Britannia az EU-ban?

Kívülről szemlélve a britek a maguk szempontjából ideális pozíciót foglaltak el az Unióban. Úgy élvezték a tagság előnyeit, hogy a belépésükkor számtalan fontos derogációt kaptak, amolyan "bent is vagyok, kint is vagyok" helyzetet. Az EU általuk nem akart mélyítése ellen kikezdhetetlen vétó-pozícióban voltak. Ha pedig a többi vezető tagállam valamiféle szerződés-módosítással ezt meg akarta volna kerülni, fenyegetni mindig lehetett a többieket a kilépéssel. A brit miniszterelnököknek azonban ez nem volt elég: a lakosságot ért minden kellemetlenséget folyamatosan az EU-ra fogtak rá. Nem csoda, hogy az Unió elhagyását előbb-utóbb kalandor demagógok önálló politikai célként is a zászlajukra tűzték. Így lepte aztán meg David Cameront saját blöff-népszavazásának eredménye : a Brexit kismértékű győzelme.

Az EU-val való kilépési tárgyalások mondhatni normális mederben lezajlottak. Kiderült, mi mindent kell rendezni és ennek során kinek milyen veszteségekkel kell számolni. Amit azonban a szerződés jóváhagyása tekintetében az Egyesült Királyság parlamentje - és ennek kapcsán az egész belpolitika - folyamatosan produkált, az az emberi észt csúfolja meg. Hiányzott az elemi logika tudomásul vétele és a csodavárásra alapozó hitegetés  nem katasztrófa-sujtotta helyzetben példátlanul sikeres volt.. Józan ésszel azt kellene gondolnunk, hogy ennek a komolyan nem vehető Parlamentnek a feloszlatása és a küszöbön álló új választás eredményeként majd összeülő új fel fogja oldani ezt a tragikomikus helyzetet. Az eddigiek fényében azonban ez távolról sem biztos. Az alaphelyzet ugyanis, hogy sem a Tory párt, sem a Labour nem egységes a kilépés - ki nem lépés kérdésében, változatlanul fennmaradt. Ezért kiszámíthatatlan, hogy a választópolgárok milyen alsóházat hoznak össze, s hogy a megválasztott képviselők milyen kérdésben hogyan fognak szavazni.

Mindez azonban csak a folyamat konkrét eseményeit és időtartamát teszi kérdésessé. Annál is inkább, mert az EU álláspontja a kilépés feltételei tekintetében egyértelmű és világos és az egyoldalú lépéstől ma csak az tartja vissza az Unió egészét, illetve annak egyes tagállamait, hogy nem akar a szakítás okozójának színében feltűnni.Az azonban kétségtelennek látszik, hogy Anglia számára nincsen visszaút az EU-ba, mert ha netán a dolgok mégis így alakulnának, a dühödt brexiterek kormányozhatatlanná tennék az országot. Hogy aztán a jelenlegi Egyesült Királyság mely részei fognak új tagjelöltként kopogtatni az Unió kapuján, az a jövő zenéje.

A sok derogáció révén amúgyis csak sajátos módon EU-tag Nagybritannia távozása után elvben megnyílna az út az EU integrációjának elményítésére. Ám hogy ehhez meg van-e a kellő akarat és megtalálják-e az ahhoz vezető utat, módszereket, azt szintén csak a jövő fogja eldönteni.

Repedés az EU-ban

Történetesen a magyar EU biztos-jelöltről történő (egyik?) szavazáson mutatkozott meg egy, az egész szervezet jövőjét érintő, veszélyt jelentő potenciális törésvonal. Annak egyik oldalán együtt szavaztak a szocialisták, a zöldek, a liberálisok és a szélbal, a másikon a Néppárt és a mindenféle szélsőjobb. Lehet, hogy órákon vagy napokon belül ismét megtalálják azt a kompromisszumot, amivel a látványos, nagy szakadás elkerülhető lesz és meg tud alakulni az új Bizottság. Ez azonban nem jelentiené a továbbiakban a "normál üzemmódot", amivel az EU eddig is működött és ezután is működni tud.

Az eddigi EU ugyanis válság - mezőbe került. Önmaga hosszabb ideje képtelen továbblépni az integráció irányába, a konkrét problémákat döntések helyett folyamatosan maga előtt tolja, a korábbi statusquot pedig a Brexit amúgyis felborította. A Brexit, mint kihívás végülis nem zilálta szét az EU-t: a tárgyalások során egységes félnek bizonyult, s egyszersmind minden tagország világosan láthatta, mit veszít egy potenciális kilépő. Ez azonban kevés a külső és a belső kihívásokkal való megbirkózásra. Külső kihívás a világpolitikai, a világgazdasági és a katonai erőviszonyok átreneződése egyfelől, egy újabb technikai-technológiai forradalom másfelől. A belső kihívás pedig sokrétű: a munkamegosztás és ezzel a társadalmi integráció feltételeinek megváltozása, a vagyoni és jövedelmi polarizálódás kritikussá válása, a hagyományos domináns pártok hanyatlása, a politikai és gazdasági elitek iránti bizalom megrendülése, a nyilvánosság és ezen belül a média szerkezetének megváltozása és egy kulturális vákuum. A minderre adott valamennyire is adekvát válaszok megtalálása és az ezen alapuló közös cselekvés csak sokirányú, sokszereplős kompromisszumok eredőjeként lehetséges. Az Európai Néppárt jelenlegi útkeresése éppen ennek az előfeltételét teszi kérdésessé.

Az EPP helyze azért speciális, mert eddig az EU-ban ez volt a domináns pártcsalád. Tagpártjai - csakúgy, mint a korábbi főrivális szocialisták - szenvednek a már említett eróziótól. Ez a pártokon belül útkeresési vitákhoz és személyi harcokhoz vezet. Az elkötelezett, ambiciózus pártpolitikusok mindenütt az identitásuk megerősítésével próbálkoznának, a másik oldal meg átlátja, hogy egyrészt mindenegyes választásokon heterogén szavazórétegek voksait kell elnyerniük, másrészt pedig a mai körülmények között csak koalíciókkal és kompromisszumokkal lehet lényeges eredményeket elérni. Ha ez a vita a tagpártokban nem jutott nyugvópontra, akkor az EPP-től se várható, hogy ebben a stratgiai problémában egyértelmű álláspontot képviseljen. A magyar biztos-jelöltről lefolytatott mai szavazás ízelítőt adott, hogy az EPP kikkel kerül közös táborba és kikkel kerül szembe, ha a korábbi identitása megerősítése mellett dönt. Ez lényegében cselekvőképtelenné tenné az EU-t, mert minden kérdésben a megoldás keresése helyett a két tömb erőpróbája folyna. Ha ebben az ömnagában nem alapvető bizottsági posztról szóló vitában meg is fog születni a kompromisszum, nem remélhetjük, hogy ezzel az EPP-ben eldől a vita, hogy a továbbiakban  ez a pártcsalád már egyértelműen a koalíció és a kompromisszumok politikáját fogja követni. De talán ez a koccanás érv lesz az EPP belső vitájában e mellett a stratégia mellett.

Manifeszt válság nélkül nem megy?

Ha a válság fogalmát úgy értelmezzük, hogy fontos életterületeken a korábbi úzus se nem folytatható, sem kisebb korrekciókkal folytathatóvá nem tehető, akkor aligha vitatható, hogy mind a glóbusz, mind annak egyes részei sokrétű válságperiódus előtt állnak.Vonatkozik ez a klimatikus viszonyokra, a gazdaság és a pénzügyi rendszer működésére, az eddigi technikán- technológián alapuló munkavégzésre és ezen kersztül  nagy népességcsoportok megélhetésére, a legitim erőszak monopóliumának megszokott keretére és mértékére, a fejlettnek tartott világban az államok közötti konvencionálisan értett béke garantált voltára egyaránt.Azt viszont nagyonis vitatják, hogy a fenyegető válság milyen mértékű lehet, ki és/vagy mi a fenyegetés ágense, mit lehetne vagy kellene tenni a fenyegető válság kikerülésére és tompítására és kiknek, lesznek -e a válságoknak a vesztesek mellett nyertesei is stb. A fenyegetések sokrétűsége és vitatott volta láthatóan akadálya az összefogásnak a várható - és esetleg az előre nem látható - válságok megelőzésének, illetve tartósan működőképes kezelésének. A kollektív erőfeszítések helyett van keletje a partikuláris megoldások keresésének is mások rovására.

Mindezzel szemben az áll, hogy számos vonatkozásban a globalizációnak nevezett jelenségkör messze előrehaladt és ami a legfontosabb: a jelenlegi úzus sokak számára kívánatos mozzanatai csak a globalizáció fenntartásával, sőt továbbépítésével képzelhetőek el. Minthogy ez így van, a jellegzetesen zéró összegű játékokban gondolkodó ágensek, illetve a háborúra készülők és a terrorszervezetek csak megzavarni voltak mindeddig képesek a kooperációkat - ennél többre nem.

A mostani világállapotra viszont az is jellemző, hogy hiányoznak a jövőre vonatkozó, nagy nyilvánosságot kapó komplex víziók mind a kormányzati, mind a civil körökben. Ha fel is bukkannak egyes részproblémákat hatékonyan kezelni próbáló törekvések, az ellenzők tábora mindig erősebbnek bizonyul. A haladás-képtelenségnek szinte állatorvosi tankönyvi lovát láthatjuk az általunk talán legjobban ismert EU esetében, ahol a szervezet választott személyekkel való konszenzusos újraépítését nem kis nehézségek árán meg fogják oldani, de ezt már nem lehet ilyen határozottan elmondani az EU következő költségvetéséről - hogy az egyre húzódó szükséges reformokról már ne is beszéljünk. A kisebb tagállamok addig-addig féltek a francia-német dominanciától, míg ma már e két ország belső stabilitása is bizonytalanná vált. Amit láthatunk az EU-nál, az mutatis mutandis igaz a többi nagy geopolitikai régióra is - talán Kínát kivéve, de ott meg vajmi nehezen látunk bele a belső folyamatokba.

Ha igaz - és miért ne lenne igaz -hogy nem történik a világban semmi lényeges a fenyegető válságok majdani ésszerű fogadására, az természetesen nem jelenti azt, hogy ezek a válságok váratlan konfigurációban és méretben nem következnek be. És ez fogja "levizsgáztatni" az érintett politikai, gazdasági , katonai erőket és a civil tömegeket, hogy kellő felkészülés nélkül mit tudnak (illetve nem tudnak) produkálni egy élhető megváltozott világ kialakításában. Feltéve, hogy lesz, aki ezt az összegzést elvégzi.

Fb. posztom egy új, modern, demokratikus közigazgatási elit kinevelődésének lehetőségéről

Lehetőség egy új, fiatal politikai és közigazgatási elit képződésére

Az 1990-es rendszerváltrás egyik siráma volt az iszonyatos káderehiány és az egyoldalúan képzett értelmiségiek beáramlása a politikai elitbe. Valamelyes praktikus tapasztalata a késő Kádár-kor technokráciájának volt - de annak se a plurális demokrácia és a valódi piacgazdaság körülményeinek megfelelő sajátosságú. Ez utóbbi egyszerre volt segítség és máig ható tehertétel.

A NER korszaknak jól ismerjük a számos tekintetben torz voltát és annak hatását a különféle káderek kiválasztására és szocializálására. De azt nem akarjuk tudomásul venni, hogy ezeknek a kádereknek egy része így vagy úgy, de szert tesz bizonyos releváns közigazgatási és makrogazdasági ismeretekre - míg szinte mindenki más ezekből lényegében kimarad.

Ez az, amivel a mai rendszer bojkottjának elkötelezettjei nem számolnak., Nem foglalkoiznak azzal, hogy ha egy dzsinn varázsolna egy demokratikus rendszerváltozást, ismét nem lennének olyan felkészült politikusok és közszolgák, akik azt megfelelően működtetni tudnák. Az a néhány ellenzéki képviselő, aki pozíciójánál fogva több valóságos információhoz jut hozzá, mint a többiek, erre édeskevés.

Az ellenzéki összefogás jelentős önkormányzati térfoglalása 2019 őszén egy nem várt lehetőséget kínál Magyarország jövőjére nézve.Ha tudatosan erre használják fel, alkalmas "iskola" lehet egy tehetséges fiatal gárda kinevelődésének, amely gyakorlati tapasztalatok birtokában alkalmas lehet egy rendszerváltás után az ország adekvát működtetésére. Ennek társadalmi (társadalomtörténeti?) jelentőségét aligha lehet túlbecsülni - feltéve persze, ha az új polgármesterek, képviselő testületek tudatosan törekszenek erre .

A magyar politikai aréna és a nemzetközi játéktér

Orbán úgy gondolta, hogy a magyar politikai arénát teljesen és véglegesen maga alá gyűrte. Övé itt a vitathatatlan politikai és gazdasági hatalom, a fékek és ellensúlyok rendszerét felszámolta. Az itt működő multikkal különalkut kötött, az EU pénzét vétójoga révén garantáltan fejheti, az orosz függés természetét meg az határozza meg, hogy az EU tagjaként belülről kell képviselnie orosz érdekeket, tehát relatíve önállóan. A mindennek keretet adó homlokzat - demokrácia olyan mértékben tartható kézben, amilyen mértékben és módon ezt éppen úri kedve diktálja - legyen szó politikai ellenzékről , médiáról, igazságszolgáltatásról, bankrendszerről, akármiről- beleértve a nyelvteremtéssel való visszaélést is.. Játszhat vele, mint macska az egérrel. S még arra is volt gondja, hogy a szolgáló burzsoázia gátlástalan kiépítése mellett a hosszú konjunktúra idején  - a felelőtlen prociklikus gazdaságpolitika segítségével - még a megnyomorított tömegeknek is juttasson morzsákat, ezzel is biztosítva szavazataikat. Így aztán belföldön és külföldön mindenki tudomásul vette, hogy noha a választásokon a nem az állampártra szavazók mindig legalább annyian vannak, mint az orbánisták, ez praktikusan semmire sem használható, bárminek is tulajdonítsák ennek lehetségességét.

A magyar aréna teljes letarolását befejezve Orbán érdeklődése és ambiciója a nemzetközi játéktér felé fordult. Azt helyesen ismerte fel, hogy az eddigi világrend hanyatlik, nincs se ereje, se kedve megvédeni magát és megbüntetni megsértőit. Azt is jól látta, hogy a jövőben a világban nem lesz újra egyetlen domináns hatalom, mint a II. Világháborút követően eddig az USA volt. Érzékelte a nagy tömegek frusztráltságát, protest hangulatát, establishment - ellenességét, valamint világszerte a nyilvános tér megváltozását és mindennek következtében kiszolgáltatottságukat különféle populista demagógoknak. Amiben viszont vágyait követve tévedett, az az volt, hogy Európát (és az egész nyugati világot) napjainkban el fogja önteni egy szélsőjobboldali, nacionalista tekintélyuralmi áradat, amely feltartóztathatatlannak bizonyul. A tavalyi EU parlamenti választás és egyes európai oszágokban azóta bekövetkezett fejlemények ezt az áradatot megtörték. Ez meghiusította a magyar minisztereknök nagyétvágyú ambicióit az európai színpadon és kármentő taktikázásra kényszerítette őt.

Hogy a magyar választó ebből a nemzetközi vereségből mit érzékelt, az nem egyértelmű. De hogy a Trócsányi - ügy sokat megmutathatott ebből a kudarcból a magyar nagyközönségnek, az aligha vitatható. S hogy a sebezhetetlenség mítoszának megsérülése mennyire bátorította fel a magyar ellenzéket és híveit és mennyire bizonytalanította el a kománytábort, azt csak vélelmezni lehet. De hogy az október13.-i önkormányzati választások ebből a szempontból kitűnő időpontot jelentettek az egy az egy elleni mérkőzést először kipróbáló ellenzéknek, az aligha vitatható. Valamint az sem, hogy ezután a külföld is másképp fog nézni az országra: megtanulhatta, hogy csak a vidéki Magyarország Orbáné.

A választások márnapján megjósolhatatlan, hogy mit hoznak a következő hónapok, évek mind Európának, mind Magyarországnak akár a gazdaságban, akár a politikában. Ez rengeteg tényezőtől és azok koincidenciáitól. függ. De Magyarország mindenképpen nagy lépést tett vissza, Európába. Ennek geopolitikai jelentőségét nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Egyedül vétózni

Ha egy szervezetben, ahová önként léptél be, egy szavazásnál egyesegyedül élsz a vétójogoddal, annak nagyon nyomós oka kell legyen. Egy ilyen vétóval nem csak az adott kérdésben nyilvánítsz sajátos véleményt, hanem egyben minősíted az összes többi tagot. Ők vagy nem képesek felérni ésszel, mi a helyes álláspont, vagy erkölcsi defektus részükről, hogy tudják, mi a helyes, mégse arra voksolnak.
Az egyetlenként való vétózásoddal újradefiniálod a szervezethez való viszonyodat is. Vita után került sor a szavazásra, hogy kialakuljon a "mi" álláspontunk. Ki is alakult, de te kivontad magad a "mi"-ből. Az adott kérdés elég fontos volt számodra, hogy ezt tedd. De tudnod kell, hogy ezzel más tagok számára kétségessé tehetted, hogy úgy általában is bele lehet-e érteni teged a "mi"-be. Ha a szembefordulásod egyedi eset volt, talán elfelejtik. De ha nem, akkor fenyeget, hogy a szervezet fekete bárányának fognak tekinteni. Gondolhatsz arra, hogy ezáltal jobb alkupozícióba kerülsz, mert esetenként biztosítani akarják, hogy ne vétózz meg valamit, ami nekik fontos. Arra meg nem gondolsz, hogy gyűlik a harag, és ott vesznek rajtad elégtételt, ahol nem várod, vagy nem tudsz ellene védekezni.
De nem is ezek a praktikus következmények a legfontosabbak. Ha kikerülsz a "mi"-ből, veled együtt megkérdőjeleződnek azok is, akiket képviselsz. És a bizonytalan nemzetközi identitás bármikor valamilyen pusztító identitás-válságba csaphat át - a változó és egyre harciasabb világban .

Fb. bejegyzésem arról, hogy vereség-e Orbánnak első EU-biztosi jelöltjének bukása

Vereség-e Orbánnak a Trócsányi ügy?

Az. Pimasz, provokatív lépés volt a jelölés - és befuccsolt. UvdLeyen világosan láthatja, hogy mit ér számára egy ilyen szövetséges. Ugyanebből tanulhat a Néppárt is. Feltételezem, hogy a posztra javasolt új jelölt kap néhány - nem személyére vonatkozó - kellemetlen kérdést a szakbizottságtól - de átmegy a "vizsgán". Megkapja a főnöke által áhított portfóliót. A Bizottságon belül azonban árgus szemekkel fogják figyelni, hogy küldője kesztyűbábjaként fog-e viselkedni, vagy igyekszik hozzásaímulni a közhangulathoz. Ennek megfelelően fogják kezelni. Ami meg az EU bővítését illeti, abban komoly szava úgyse lesz: más dolgoktól függ, hogy ez napirendre kerül-e. Az meg a magyar biztos képzettségén és tapasztalatain múlik, hogy nem fog a Bizottság felfogásával ellentétes ábrándokat erősíteni a leendő partnerekben. Ha mégis ezt tenné, az kiderül és akkor megnézheti magát.

Zajtalanul és félelmesen

A korábbi világrend dekonstruálása napról napra akadálytalanul zajlik. Ez cseppet se lenne baj, ha közben egy jobb, stabilabb épülne. Ennek azonban semmi jele. A gazdaság egy hosszú, mesterségesen elnyújtott konjunktúra után egyre több recessziós jelet mutat, de a nagyvállalatok, a bankok és a kormányok nem csak nyilvánosan nyugtatnak, hogy a baj talán be se következik, vagy ha mégis, következményei nem lesznek olyan súlyosak. Komoly -pláne kollektív - erőfeszítéseket erre nézve nem tesznek. Nem is tehetnek, mert a gazdaságinál eleve gyengébb politikai szféra egyre kevésbé a kollektív erőfeszítések felé, hanem a nemzeti öncélúság felé látszik mozdulni.

Abban egyetértés látszik lenni, hogy közvetlenül egy nagy technikai átalakulás (forradalom) előtt állunk, amely mélyen bele fog nyúlni az emberek életviszonyaiba, amely kedvező és veszélyes lehetőségeket egyaránt igér, de hogy ez végülis mit fog jelenteni és mi lenne a nagyléptékű teendő ezzel kapcsolatban, abban egyetértés nyomokban se látszik kialakulni. Marad az egyást keresztező, egymással nem kommunikáló elképzelések, forgatókönyvek integrálhatatlan tömege. Ugyanez látszik a másik nagy, az egész emberiségre kiható változás, a környezet drasztikus megváltozásával kapcsolatban is. A két nagy változás értelmezésében mutatkozó káoszt világszerte még meg is erősíti az, ami a média helyzetében, természetében az utóbbi évtizedekben kialakult.

Ami viszont ezen közben szinte uniszono történek, az a fegyverkezési kiadások növelése és új fegyverfajták fektalálása, tömeges gyártása és rendszerbe állításának előkészítése.Minthogy nincs drámairó, aki a világ folyását irányítaná, nem kell a "csehovi puska" törvényét adottnak vennünk. De ha az általános fegyverkezés egy fokozódó konfliktusok felé haladó világban folyik, ahol a háborútól való félelem helyett a valóságos és a hazugságokkal mesterségesen gerjesztett félelmek mozgatják az embereket, dőreség lenne a kibontakozó fegyverkezésri hullámra nem aggodalommal nézni. Ráadásul tehetetlen aggodalommal, mert semmi komoly ellenerőt nem sikerül felfedezni a széles spektrumú látképen. A meglévőhöz, megszokotthoz ragaszkodó makacs és optimista kötődés ugyanis bárminek tekinthető, csak  hatékony ellenerőnek.nem.

Fb. poszt a Brexitről

Brexit

Sokan a sokféleképpen értelmezhető demokrácia nevében túlsajnálják a kergebirka módjára viselkedő brit parlamentet, Amit Brexit ügyben műveltek, annak köze nincs se a common sensehez, se mások jogaihoz, se a fair playhez. Ha már belekormányozták magukat a kilépésbe, nem akarnak vámúniót se az EU-val, akkor sincsenek alternatíva nélkül: a kontinenst lecserélhetik az USA-ra. Hogy aztán ehhez mit szólnak a skótok és az írek - és végül majd az angolok, az ki fog derülni. A tényeket, a kiskapus trükköket, az ábrándokat és a hazugságokat egy ideig lehet keverni - de nem a végtelenségig.

Ami meg az EU-t illeti, az az aláírt megállapodásig elvitte a Brexitet, de a megállapodáson változtatni csak a 27 tagállam egybehangzó egyetértésével lehet, nem pedig az amúgyis lelépő Bizottság szabad döntésével. Nem beszélve arról, hogy az Uniónak a rendezetlen (de már beárazott) brit kilépésen kívül is van elég baja.

A piac meg az állam

Korunkban a piac és az állam az a két koordinációs forma és intézményrendszer, amely működteti mind a gazdaságot, mind az élet többi lényeges szektorát. Hol egymást kiegészítve, hol egymás ellenében. A 20.sz.-ban az államszocialista rendszerek - tagadva a termelőeszközök magántulajdonát és a piacot-  kihívást intéztek a kapitalistának nevezett másik rendszerrel szemben. Az így létrehozott parancsgazdaságban a piac szerepe marginális volt (külkereskedelem, feketegazdaság) de szükség volt olyan elméletieskedő korrekcióra is, mint hogy "a szocializmusban az értéktörvény a megsértésén keresztül érvényesül".A szembenálló másik nagy rendszer ugyan valóban piaci alapokon állt, de a gyarmati rendszer, a nagy válság és a II. Világháború, majd azt követően a hidegháborús fegyverkezési verseny és a jóléti állam az elmélethez képest sokkal nagyobb teret adott a bürokratikus koordinációnak, mint ahogy azt elismerték. Ugyanakkor az egyre sebesebben előre haladó, technikai és gazdasági indítékú globalizáció is széles körben megkövetelt egyezményeket, vagyis államközi, helyenként államok feletti bürokratikus koordinációt.

Formulákban nem volt hiány az elmélet és a valóság közötti különbség feloldására. A kapitalizmus bírálóinak fő magyarázata az volt, hogy a tőkés állam mindent a tökés osztály érdekében, kvázi annak megbízásából tesz. Ám az 1970-es évek (vagyis a két világrendszer harcának lényegi eldőlte) óta egyértelműen domináns neokonzervatív elmélet és politika mutatja, hogy az előző korszakot mind a monopoltőke, mind a kisebb tőkések önmaguk korlátozásalént, visszaszorításaként élték meg és igyekeznek ezért elégtételt venni. Széleskörű deregulációt eredményezett ez az ellentámadás.Úgy látszik, ez a visszavágás a maga eredeti értelmében napjainkban kifullad. A nyilvánosságban is egyre inkább előtérbe kerül az államok fiskális és monetáris politikája. Az a kínai rendszer, amelyikben mind az állam, mind a látszólag magántulajdonban lévő tőke új szimbiózisának jeleit mutatta, egyre inkább a pártállam tradicionális vonásait ölti fel, mutatva, hogy ez az alternatíva se került le a történelem napirendjéről. Ugyanakkor a nyugati jobboldal (élén az USA elnökével) egyre távolodik a pluralista állami berendezkedéstől és etatista önkényuralom felé halad - aktualizálva egy végképp meghaladottnak hitt alternatívát.

Mindez arra mutat, hogy a piac - állam antagonizmus nem alkalmas általános magyarázó elvnek. Egyre világosabb, hogy az igazi kérdés a milyen piac? milyen állam? Minthogy azonban ez a problematika széles körben nem kidolgozott és közismert, a viták és kampányok nem ebben a fogalomkörben és nyelvezeten folynak, és spontán módon ez aligha alakul ki a jövőben sem. Lehet ugyan reménykedni egy nagyhatású nemzetközi sikerkönyv felbukkanásában, de ennek reális esélye csekély. Minden jel arra mutat, hogy a következő évek (akár drasztikus) fejleményei is a koncepcionális zűrzavar jegyében fognak folyni. S így kerül majd szembe az emberiség a mesterséges intelligencia és a környezeti katasztrófák fundamentális (és a piac-állam kérdéskört ismét módosító) kihívásával is. Amire vagy születnek adekvát válaszok, vagy -ami valószínűbb-  nem születnek.

Mi várható az új EP-től?

Az új Parlamentről el lehet mondani, hogy sok benne az újonc képviselő és hogy többféle erőközpont van benne, mint a régiben volt. A saját tisztikara megválasztása során nem produkált prediktív erejű meglepetéseket. A csont, amin lehet rágódni, az von der Leyen szűk többséggel való megválasztása az Európai Bizottság elnökévé, mégpedig elég szedett-vedett összetételű többséggel. Valóban ilyen gyenge a kohézió a pártcsaládokon belül? Sok lenne az öntörvényű képviselő, akiknek állásfoglalását nehéz előre kikövetkeztetni az egyes szavazások előtt? Ez távolról sem látszik ilyen egyértelműnek.

A biztosjelölt ellen sok képviselőnek az volt a kifogása, hogy nem a "csúcsjelöltek" közül került ki, hanem a Tanács színfalak mögötti egyezkedése produkálta. Ez viszont egyáltalán nem az "újak" témája, hanem egyenes folytatása az eddigi harcnak a nagyobb befolyásért a Parlament és a Tanács között. A "csúcsjelölt" témának már semmi szerepe nem marad a következő erőpróba során, amikor a Parlament a Bizottság tagjairól, azok portfóliójáról szavaz. S itt megint a Tanács - Parlament ellentét kerülhet felszínre - ha nem is explicit formában. A Bizottság elnöke csak olyan testületet terjeszthet elő, amelynek tagjait a miniszterelnökök (vagyis a Tanács tagjai) javasolták. Ha ebből ő olyan mixet hoz össze, ami a Parlamentnek nem tetszik, akkor egyszerűen leszavazzák. Ha viszont a miniszterelnökök jelöltjei sorra nem olyan portfóliókat kapnak, amilyeneket a küldő elképzelt, akkor a Bizottságnak már induláskor konfliktusa van egyes kormányfőkkel. Ezért a jó start érdekében von der Leyennek már most vizsgáznia kell abból, hogy milyen diplomata, mennyire talál működőképes kompromisszumokat.

A személyi kérdések ugyan egyáltalán nem jelentéktelenek a Parlament munkája szempontjából, de a ciklus alatt mégiscsak az érdemi munka az elsődleges. Sprkulatív alapon azt lehet valószínűsíteni, hogy ha viszonylag nyugodt évek jutnának ki nekik, akkor a pártfrakciók belső kohéziója meg kell hogy növekedjék, mert evidenciának tűnik, hogy fontos stratégiai kérdések hasonló megítélése vitte egy-egy meghatározott pártcsaládba a képviselőket az egész Únióból. Ilyen forgatókönyv mellett inkább az kérdéses, hogy domináns frakció híján kialakul-e olyan tartós koalíció, amely lehetővé teszi, hogy az EU úrrá legyen mai válságán és tartósan tudja a kontinens érdekeit képviselni a folyamatosan változó világban, ahol azonban a nála nagyobb gazdasági és katonai potenciállal rendelkező erők a dominánsak. Ehhez nem utosó sorban a globális problémák másoknál jobb átlátása is elengedhetetlen. A másik logikusan adódó forgatókönyv a ciklus folyamán szinte folyamatosan válságokkal, külső és belső kihívásokkal számol. Ebben az esetben az EU-ra inkább az lehet jellemző, hogy az országcsoportok eltérő érintettsége, érdeke lesz uralkodó a Parlament vitáiban, szavazásaiban, nem annyira a stratégiai kérdések eltérő megítélése. Ilyen helyzetben már az is jó eredménynek tekinthető, ha mind a Parlament, mind maga az EU nem válik jelentéktelen intézménnyé, amelynek a fennmaradása vagy fenn nem maradása a kontinens lakói számára érdektelenné válik.

Fb. bejegyzésem a "zöldekről" Európában a kánikula kapcsán

Zöldek Európában és a kánikula

1., Európában nyilvánvalóan megváltozott az éghajlat. Hozzáértés hiányában nincs véleményem arról, hogy ebben mi volt a szerepe az emberi tevékenységnek - és ezen belül annak, amit az emberek ezen a kontinensen tettek. Arról sincs véleményem, hogy mit lehet tenni mostantól a klíma számunkra elviselhetőbbé tétele, illetve a további negatívumok megelőzése érdekében. Arról viszont van véleményem, hogy a klímaváltozás miatt a jelenleginél átfogóbb alkalmazkodásra van szükség egyéni szinten és közfeladatként egyaránt.

2., A zöld mozgalmak és pártok egyfelől kompetensnek hirdették magukat környezeti kérdésekben, másfelől a beavatkozás szükségességének és gyakorlati tennivalóinak tudását is vindikálták maguknak. Ezzel elérték, hogy a közismert szinten rákerültek a politikai térképre és a lakosság egy része kisebb léptékű gyakorlati kérdésekben is hallgat rájuk. Átütő befolyásra azonban nem tettek szert. Annál is kevésbé, mert ágendájuk valamilyen mértékben átkerült a rivális politikai irányzatok frazeológiájába is a nélkül, hogy valóban fordulatot idézett volna elő az európai választók és a politikusok prioritás - rangsorában.

3.,A most már évek óta egyre irritálóbb kánikula - hullámok érzékenyebbé tehették volna az európai lakosságot a zöld tematika iránt és ezért elvben ennek hullámán bekövetkezhetett volna egy fordulat a prioritásokban. Ez azonban láthatólag nem történt meg, mert a különféle zöld pártoknak és mozgalmaknak vagy nincs is meg ehhez a fordulathoz az érdemi muníciója, vagy legalábbis nem tudják ezt hatékonyan kommunikálni.

Ment-é a parlamenti választásokkal az EU elébb?

A kérdést nézhetjük különféle politikai szándékok oldaláról is, de ezt hagyjuk meg azoknak, akiknek politikai tényező mivoltukban vannak ilyen szándékai. Korlátozzuk nézőpontunkat annak felvillantására, hogy vajon javult-e a szervezet döntésképessége, látszik-e jele annak, hogy az EU képes lesz valamire jutni az ismert idült, mindig szőnyeg alá söpört problémáiban, illetve fel tud-e nőni a változó világ új és új kihívásainak megválaszolására. Ám igazságtalan lenne minderre kizárólag az előrelépés esélyei szempontjából tekinteni. Voltak és vannak törekvések az integráció jelenlegi fokáról való visszalépésre, a kontinensnek a nemzetközi színpadon játszott szerepe alakulásának negligálására, az Unió alapértékeinek csupán írott malasztként kezelésére.

Ha ilyen komplex módon szemléljük az Unió helyzetét egy új szakasz kezdetén, akkor azt megállapíthatjuk, hogy a tagországok választói nem adtak felhatalmazást a visszalépésre, az EU eljelentéktelenítésére. Ugyanakkor azzal, hogy a Parlament érdemlegesen elmozdult a sokpártiság irányába, nem javította a komoly előrelépés esélyeit se .Nem látszik esély az EU statútumainak érdemi módosítására, így a Tanács és a Parlament kötélhúzásának feltételei sem változtak és ezen az új Bizottság aligha fog tudni változtatni akkor sem, ha netán akarna. Sőt a Tanács szerepének további alakulása is nyitott, mert az összetétele az 5 éves periódusban annyiszor változhat, ahányszor a tagállamok bármrelyikében kormányválság lenne, ami megváltoztatja az ország kormányát, vagy egyenesen a kormányfő/államfő személyét potenciálisan megváltoztató új választásokat tartanak.

Hogy az EU választások mennyire nem determinálták az Unió nsorsának alakulását, azt jól mutatja a kezdő periódus, a tisztségviselők megválasztásának procedúrája, ami a szemünk előtt zajlik. Szó nincs arról, hogy a szereplők kényszerpályán mozognának. Bő tér nyílik a taktikának és intrikának, a fontos, a csak valakiknek fontos és a csak presztizsszempontból- vagy érzelmileg motivált szempontok szinte esetleges koincidenciájának. Ez magyarázza, hogy a Bizottság leendő elnökét egy heterogén összetételű szűk többség választotta meg (v.ö. a szabad mandátum elve) és kevésen múlt, hogy ez a procedúra nem nyúlt a végtelenbe és nem járatta le végképp az EU-t a választók előtt.

Amit a tisztségviselők megválasztása körül láttunk, azt nincs okunk nem előlegnek tekinteni a majdani érdemi vitákra nézve is. Így alaposak a kérdőjeleink, hogy az új periódus előre viszi-e az EU szekerét. Amit viszont még nem tudunk, az az, hogy az új felállás mit tud produkálni, ha bármiféle  "helyzet" lesz, amikor gyorsan kell(ene) dönteni és cselekedni. És szinte biztosra vehető, hogy a következő periódusban számos ilyen helyzet lesz. Aki optimista, az remélheti, hogy ezek során az EU apparátus és/vagy a tagországok kulcsszereplői fel fognak nőni a feladatukhoz, adódó lehetőségeikhez.

Fb. bejegyzésem az értelmetlen izmozásról az EU-ban a tisztségviselők megválasztása során

EU - értelmetlen izmozás

Jól hangzó demokratikus érvek felhasználásával folyik a kötélhúzás a tisztségviselők megválasztása ügyében. Mintha nem látnák, hogy a jelölés a Tanács kezében van és marad, a Parlament ugyan választ, de ez abban áll, hogy elutasíthatja a jelöltet - gyakorlatilag az obstrukció jegyében. Ennek kizárólag akkor van értelme, ha ténylegesen a jelölt személye ellen van kifogás. Ha csak "elveket" akarnak demonstrálni, az kétszeres öngól: kaphatnak rosszabb jelölteket is és a folyamat elhúzódása sokkal jobban lejáratja az EU-t a választók előtt, mint bármilyen procedúrális szépséghiba.- ami még csak nem is közérthető.

 Rossz duma a választók közvetlen akaratára hivatkozni Ursulával szemben. Ha azt mondanák, hogy az EPP vagy a szocikkal és a liberálisokkal akar megállapodni, de annak politikai feltétalei vannak, vagy szélsőjobb szavazatokat is elfogad, de akkor rájuk ne számítson - ennek lenne értelme.

A Népszövetség sötét árnya

Mint tudjuk, a Népszövetség az I. Világháború után abban a reményben alakult, hogy tartósan biztosítani fogja a békét és a szabadságot az egész világon. E helyett - addig, ameddig - egy illúzió leplét borította a nemzetközi kapcsolatokra, amely végül alig 20 év után egy minden korábbinál pusztítóbb világháborúban enyészett el. Utólag lehet elemezni, hogy a kudarcban mennyi szerepe volt a rossz békekötésnek, mennyi a hipokrita "játékszabályoknak", mennyi a vezető politikusok hibás problémaértelmezéseinek, mennyi a kezelni nem tudott nagy gazdasági világválgságnak és mennyi a háborúra törekvő, a Népszövetségből kilépő diktatórikus tengelyhatalmaknak.

A II. Világháború után a hasonló ideálokkal létrejött ENSZ alapító atyái tisztában voltak a Népszövetség gyengeségeivel, de nem a konstrukció "kijavításának" köszönhető, hogy a szervezet máig fennáll és több, mint 70 év alatt világháború se tört ki. Mindjárt az első években a nemzetközi kapcsolatokat beárnyékolta az egyoldalú atomfenyegetés, a hidegháború és pár év múlva Koreában az egyik oldal ENSZ lobogó alatt harcolt a másik ENSZ Biztonsági Tanács tag erős fél hangos verbális egyet-nem-értése ellenére.. Mindez azért nem verte szét a szervezetet, mert a szemben álló fő erők úgy ítélték, hogy jobb nem formális kenyértörésre vinni a dolgot,, hanem hol szemhúnyással, hol színfalak mögötti tárgyalásokkal elviselni az elfogadhatatlant, de elkerülni a "nagy" háborút. Amikor ezt a hozzávetőleges atomegyensúly és az "overkill" önmagában stabilan is biztosítani tudta, a heveny hidegháborút felválthatta a detente, amely a nemzetközi légkört valamelyest közelíteni tudta az eredetileg elképzelt békés világrendehez. (Bár egymás szándékainak félreértése a kubai rakétaválság során kis híján ekkor is nagy háborúhoz vezetett.) Az ENSZ azóta is a formákat betartva folyamatosan működik, de mindenki tisztában van vele, hogy nagy kérdések megoldására teljességgel alkalmatlan és szerepe inkább egy nagy konzultációs fórumé, amely az országok, országcsoportok közötti beszélő viszony fenntartása szempontjából fontos mindenek előtt..

A két világháború tűzfészke az akkor világhatalmi helyzetben lévő Európa volt. Ezért a II. Világháború óta a különböző fázisokon keresztül kialakult európai egységszervezetet is bizonyos értelemben lehet a Népszövetség egyik (regionális) utódjának tekinteni. A ma Európai Uniónak nevezett szervezet ambiciózusabb integrációs törekvések jegyében fejlődött  a mai formájára, mint csupán egy háborút elkerülni kívánó fórum. A részletek mellőzésével elég utalni az euroővezet és a schengeni zóna létrejöttére. Am mindkettő esetében fontos kiemelni, hogy csak az EU-tagok egy része csatlakozott hozzájuk, belső problémáik folyamatos korszerűsítése minden, csak nem egyszerű és mindkettőt fenyegeti az, hogy a kisebbségben maradó felek esetleg ki is léphetnek belőle. Mint ahogy a Brexit formájában egy tagország éppen napjainkban mutat látványos példát az Unió elhagyásának lehetőségére is.

Az EU stabilitását nem csak belső problémák fenyegetik. A világ nagyhatalmai (USA, Kína és katonai és titkosszolgálati tekintetben Oroszország) a múlt század végén a gazdasági és katonai kooperációban látszottak érdekeltnek lenni, az utóbbi évtizedben viszont inkább a durvuló rivalizálás útjára lépnek. Ez közvetlenül hat az Európán kívüli feltörekvő országokra is. De - akarja, nem akarja - más erőteret alakít az EU körül is - alkalmat adva a belső centrifugális erőknek, hogy megkíséreljék az Uniót eredeti koncepciójától eltérő módon átfotmálni, netán szétzilálni.

Most az EU éppen túlkerült egy 5 évre szóló parlamenti választáson és most folyik - nem túl épületes ceremónia keretében - a vezető pozíciók szétosztása. Akár meg is nyugodhatnánk, mert az állampolgárok és az általuk megválasztott képviselők többsége a korszerűsítés, az integráció folytatása pártján áll. Ám korai lenne megnyugodni, hiszen a tényleges döntések előttünk vannak és távolról sem egyértelmű, hogy a pozitívnak tartott erők rendre és időben jól azonosítják a problémákat - és nemkülönben azok súlyát és az ilyen vagy olyan döntés illetve annak elmaradásának hosszabb távú következményeit - és meghozzák, majd következetesen végre is hajtják a szükségesnek látszó döntéseket. Az előttünk álló, nyugalmasnak nem ígérkező években jó, ha mind az ENSZ-ben, mind az EU-ban kellő figyelmet kap a Népszövetség sötét árnya, mint intő példa, hogy mit nem szabad a mai körülmények között újra elkövetni.

Fb. bejegyzésem Merkei bonyolult feladatáról az EU-ban.

Az eredeti elképzelés az volt, hogy az EPP vitathatatlanul a legerősebb frakció lesz az EU Parlamentben, az új funkciót, a "csúcsjelöltit" Weber birtokolja, aki így - német emberként - 5 évig az EU végrehajtó Bizottsága elnöke lesz. Kiderült, hogy az EPP nem túl impozáns, de megvalósult első helye a frakciók között minderre nem elegendő. Van ellenállás a csúcsjelölti intézménnyel szemben is, Weber személye ellen is. Merkel kompromisszumra kényszerül. Reálisan két cél elérésére törekedhet. Az egyik, hogy egy számára politikailag és személyileg egyaránt rokonszenves személy kerüljön a Bizottság élére. A másik, hogy a négy fontos EU poszt betöltőjének egyike német legyen.Mindez otthon, kancellári pozíciójának megerősítése szempontjából nélkülözhetetlen. A két cél elérése nem megoldhatatlan, minthogy fontos vitapartberei sem érdekeltek egy patthelyzetben vagy az obstrukcióban. Ám tárgyalóképességének maximumát kell hozzá mozgósítania.

Útkeresés előtt az Európai Néppárt

Noha már az EU parlamenti választások előtt látszott, hogy ez a pártcsalád változtatni kénytelen eddigi szerepén és politikáján, ennek inkább egy-két hangsúlyának módosításával adta csak jelét. Világossá vált számukra, hogy a szélsőjobb, a populizmus irányába elbitangolt szavazókat akkor sem képesek a maguk táborába vonni, ha megpróbálják frázisaikat és témáikat szelídebb formában átvenni. Így a velük együtt való politizálás a jövőben nem járható út. Azt is látni lehetett, hogy ha képviselőik száma csökken, akkor koaliciós kényszerre vannak ítélve a centrum más pártjaival. Ám a törekvésük mégis az volt, hogy mennél több, egymástól sokban különböző tagpártot egyben tartsanak az EPP keretében, így mennél több képviselőjük legyen, s mint legnagyobb frakció saját embereiket ültessék európai kulcspozíciókba. Első sorban csúcsjelöltjünek akarták megszerezni a Bizottság elnöki posztját.

A választás a vártnál is kedvezőtlenebbül alakult számukra, s ami méginkább újdonség, tudomásul kellett venni, hogy a jövőben többpárti koalíciókkal lehet csak kézben tartani az EP többségi politikáját, amin belül nem érvényesíthető egy régi típusú hegemon szerep. Ez pedig képségessé teszi, hogy melyik pártok fognak tartósan megmaradni az EPP-ben és a megmaradók milyen politiikával és taktikával tudnak továbbra is érdemleges befolyást szerezni. Ennek a változásnak az első harci terepe a különböző tisztségekért folytatott adok-veszek, amelynek lezárultával válnak kontúrossá a 2019-es a működőképes erőviszonyok.

Bármilyen szkeptikusok legyünk is a posztokért mostani alkudozást látván és bármilyen kiábrándító volt is az előző ciklusban az az EU teljesítménye a "nagy kérdésekben", nem látszik megkerülhetőnek, hogy az új garnitúra neki kell fusson a Kontinens és közelebbről az EU változásai irányának meghatározásának. Ehhez meg a fontos ágenseknek lenne célszerű önmagukkal, prioritásaikkal tisztába jönni. Mindez nem jelenti azt, hogy sikerül is valami koherens többségi irányvonalat kialakítani. De még kudarc esetén is nagyobb az esély a jövőben elkerülhetetlenül felmerülő kihívásokra adott válaszok valamelyes koherenciájára, mint ha ilyen kísérletre sor se kerülne. S ha valamelyik pártcsaládnak, úgy a legnagyobbnak, a hegemon szerep maradékára igényt formáló Európai Néppártnak célszerű leginkább a mai viszonyokhoz illeszkedő, érdekeit és értékeit újrafogalmazó, valamelyest átfogó jellegű vízióra már a ciklus első időszakában.Olyan tagpártokkal, amelyek erre képesek és hajlandók. A "koalíciós" pártcsaládoknak ugyanis eleve van "vezértémájuk", ám arra eleve nincs esélyük, hogy azt esetről esetre kompromisszumok nélkül érvényesíteni tudják.

Különvélemény arról, hogy milyen rendszerváltásra volt felkészülve Magyarország és milyenre nem

Magyarország két szempontból volt speciális a Varsói Szerződés és a KGST tagországai között. Az egyik, hogy egy piaci irányú reform hol erősebben, hol gyengébben a hivatalos politika napirendjén is szerepelt , a onnan formálisan soha sem törölték. A másik, hogy az ország a 70-es évektől egyre inkább eladósodott Nyugat felé és a Szovjetúnió ezért nem vállal kezességet, inkább eltűrte, hogy az ország belépjen az IMF-be. Ebből egyre inkább nyugati típusú piacgazdaság felé látszott vezetni az út,a gazdaság terebélyesedő külfüldi tulajdonba kerülésével. Mindez az országot kirakat-szerephez juttatta volna, ezért bármilyen helyzetben számítani lehetett a maximális nyugati segítségre, Politikailag is inkább a nyugati világhoz átcsúszás látszott valószínűnek, nem egy sarkos szakítás a korábbi rendszerrel. A magyar társadalom ehhez partner lett volna.

Ezzel szemben a magyar és vele egyidejúleg az összes szatellit-rendszer, majd hamarosan a szovjet rendszer összeomlására nem volt a magyar lakosság felkészülve. Lehetetlenné vált a fokozatosság és tárgytalanná a mintagyerek szerep. Néhány vonatkozásban úgyan még maradt valami előny a riválisokkal szemben, de hamar kiütköztek súlyos hátrányok is. (magas adósságszint, nyelvi elszigeteltség, kis belső piac, importfüggőség, elmaradott infrastruktúra stb.) S minthogy a hátrányokat más tényező nem kompenzálta, a csalódás hamar nagyobb lett, mint a további várakozás. És ehhez a politikai elit még hozzátette, amit tudott.

(Fentieket könnyen alá lehet támasztani az első két választás eredményének kissé felszínes interpretációjával. 1990-ben a lakosság számára lényegében ismeretlen Antall "a nyugodt erő" jelszavával nyert. 1994-ben pedig a csalódott választók Horn néven a késői Kádár-korszakot választották ujjá abszolut többséggel.)

A balgaság kárhoztatása

Balgák voltak a britek, amikor egy rosszhiszemű, hazug kampány hatására kis többséggel megszavazták a Brexitet egy balul sikerült miniszterelnöki trükk miatt megrendezett népszavazáson. Amikor lassan kiderült, hogy reálisan miben is áll, milyen következményekkel jár a kilépés, balgaság volt széles körökben az egyszer kimondott szóhoz dogmatikusan ragaszkodni. Balga volt az alsóház, hogy egyidejűleg szavazta le a rendezett kilépésről nagy nehezen összehozott megállapodás-tervezetet és a rendezetlen kilépés lehetőségét - ragaszkodva magához a Brexithez. Ráadásul negligálva azt az apróságot, hogy a döntés nem egyedül az ő kezükben van, hanem az elhagyandó partnerországokéban- és vállalva a két nagy tradicionális párt bukását is, mivel egyikük sem vállalt a Brexit ügyében világos és a gyakorlatban is végrehajtható egységes álláspontot. Most végre megbukott a mániákusan lépésismétlő miniszterelnök és mi karbatett kézzel várhatjuk, hogy ki lesz az az új miniszterelnök, aki akárhogy, de véget vet a tragikomikus időhúzásnak.

Balgák az Európai Parlament újonnan megválasztott képviselői, akik a szokásoknak megfelelően alkudoznak - trükköznek a tisztségviselők megválasztásán, a nélkül, hogy legalábbis informális keretben megpróbálták volna tisztázni hogy milyen feladathoz, programhoz keres a többség mennél jobb tisztségviselőket. Ezeket az új képviselőket országonként választották pártlistákon, olyan kampányok után, amilyen éppen összejött. Enyhén szólva nem arra kaptak a megválasztottak instrukciót, hogy mik lennének az EU soron következő nagy kérdései és azokban merre fordítsák a szekér rúdját. Ezért akár védhető is, hogy nem volt egy rövid próbafutam a tartalmi kérdésekről, minthogy a képviselők nem is lehetnek igazán felkészülve erre. Így hát várunk a Parlament pártcsaládjainak huzakodására a tisztségviselők személyéről, valamint a Tanács és a Parlament meccsezésére, amig az új Bizottság is felállhat. Azt se tudhatjuk, hogy szerencse-e, vagy balszerencse, hogy a parlamenti képviselőket a szavazásnál nem köti a pártfegyelem, így az előterjesztésekhez képest tudhatnak rontani vagy javítani egyaránt. Mi mindenesetre tehetetlenül várunk, hogy ez a mai feladatok felől nézve balga rendszer mit hoz ki az EU jövöjét döntő mértékben meghatározó napirendi (vagy napirendre se kerülő) pontjait illetően, illetve mit fog produkálni a bizton elkerülhetetlen válságkezelések során.

A balgaság uralkodik a közelmúlt első számú világhatalma az USA jövőjét és így lehetséges nemzetközi szerepét illetően is. A korábbi domináns szerep elvesztése szükségszerű, az azonban egyáltalán nem, hogy milyen prioritások szerint építik át nemzetközi politikai, gazdasági és katonai szerepüket és közben országon belül hogyan alakítják a gazdasági-társadalmi- szociális és kultúrális viszonyokat, azaz milyen lesz az USA belpolitikája. A hírek és az onnan érkező politikusi szövegek igencsak lehangolóak - de az ottani fejleményeket kívülről befolyásolni kevéssé lehet - különösen nem jónak tartható irányban.

A nélkül, hogy aufklerista illúzióink lennének a világ dolgainak - köztük a globális kihívásoknak - kívánatos megoldhatóságáról, annyit leszögezhetünk, hogy ami folyik és folyni fog, az semmiképpen nem az egyedül lehetséges. Minthogy pedig nem az, az is szemmel látható, mennyi a hazug, a láthatóan diszfunkcionális és az esetleges - mondhatni: balga - elem van a nagy egészben. Mindezt - valamint saját tehetetlenségünket - tudva és látva, aligha gondolhatjuk, hogy ez lenne a létezhető világok legjobbika.

Időpont és téma a nagypolitikában

Komoly politikusi vagy elemzői tapasztalat kell ahhoz, hogy valaki észrevegye, hogy egy adott időpont miért különlegesen alkalmas kulcsszerep, kulcspozíció megszerzésére vagy elvesztésére. Az ilyen időpont észre nem vétele lehet, hogy soha vissza nem térő lehetőség elmulasztásával jár. Az ilyen időpontok egy része periódikusan ismétlődik, ezért többnyire kiszámítható, mint a választások utáni berendezkedések, pozícióelosztások. Ezekre se lehet pontosan rákészülni, mert a választások eredményét és körülményeit nem lehet előre tudni, de ez forgatókönyv-variánsokkal sokszor többé kevésbé helyettesíthető. S aki ilyenkor az áttekintőképességben előzi a riválisait, annak ez tartósan hasznára válhat a szó politikai értelmében. Az ilyen kényes időpontok másik része a váratlan eseményekhez kötődik, amikre reagálni kell. Ilyenkor ugyanis sok más olyan dolog is megmozdítható, aminek nincs, vagy csak nem látszik a közvetlen köze a váratlan eseményhez. S ha valaki észreveszi, hogy egy "alvó" tematika megmozdítható és lép is, ezzel irreverzibilis változásokat is elérhet. Mindezek azt mutatják, hogy ami látszólag csupán taktika, az éppúgy lehet a stratégiai elképzelések megvalósításának fontos eszköze is.

Hasonló a helyzet a politikában lényeges szereplő témákkal kapcsolatban is. Miközben a gazdaság és társadalom működése és változásai hallatlanul komplex rendszert képeznek, a folyamatból mindig kiemelkednek egyes tematikák. Ilyenek körül folynak a mindenkori politikai csatározások, ezekre fókuszál a politikával foglalkozó média is. Az egyes pártok szintén témákra építik fel identitásukat, de méginkább a kampányaikat. Ennek szélső esete, ha megjelennek egytémájú pártok a porondon, amelyeknél az összes egyéb problémáról vagy szó se esik, vagy azok erősen háttérbe szorulnak. Téma persze sokféle lehet. A skála egyik végén vannak azok az ismert, vagy latens  fontos problémák, amelyek napirendre kerülése (vagy éppen ennek elmaradása) nagy mértékben befolyásolja egy település, régió, ország vagy országcsoport életét és jövőjét. A slála másik végén egyaránt találunk olyan kampányokat, amelyek mondvacsinált problémákat kapnak föl, vagy amelyek valami vagy valaki(k) ellen folynak, de hiányzik mellőlük - vagy nem komolyan vehető - a pozitív cselekvési program. A nagyközönség, adott esetben a választópolgár a "témákat" sokkal könnyebben fogja fel és vonatkoztatja saját magára, mint egy komplex megközelítést. Ezért a magvas politikai programok papírra vetése inkább kipipálandó feladatot jelent, mint tényleges politikai aktust. Esetenként azonban még a képviselt témák se jutnak fontos szerephez egy politikai csatában. Előfordul, hogy egy személynek vagy egy hangulatnak jut döntő szerep.

Ám teljesen más a politikai mező egy kétpárti váltógazdaságban, mint a sokpártrendszerben. (És akkor még el is tekintettünk azoktól az esetektől, ahol hosszabb időre egyetlen hegemon párt kerül uralomra, nem adva esélyt más rivális szereplőnek.) A kétpárti berendezkedésnél az egyik mindig hivatalban van s ez átalános elégedettség esetén előnyt, ellenkező esetben hátrányt jelent. Ezek érvényesítéséhez még "témákra" sincs igazán szükség. A dinamikát a két, nagyobb politikai spektrumot átfogó párton belüli rivalizálás biztosítja, illetve a frontember (elnökjekölt, miniszterelnök-jelölt) személye. Minthogy azonban a választók általában tartósan (gyakran családilag) kötődnek a két párt egyikéhez, a választások kimenetelét inkább az eltérő részvételi arány dönti el, nem pedig a választók átcsábítása. Egészen más a helyzet sokpártrendszer esetén. Ott éles harc is lehet a választók tetszésének megszerzéséért. Ám ez a harc nem korlátozódik a választási időszakokra, hanem például utcai politizálással, tömegsztrájkkal is lehet kormányt buktatni. Annál is inkább, mert ezekben az esetekben koaliciós kormányokról van szó, amelyeken belül mindig van kisebb-nagyobb feszültség a résztvevők között. Így a kormányválság, végső soron egy rendkívüli választás lehetősége mindig benne van a kalapban. Ilyenek kirobbantásában nagy szerephez jut a szereplők körében az időpont értékelésének: most inkább élezni, vagy inkább elsimítani érdemes a lappangó konfliktusokat. Sokpártrendszer esetében sajátos a témák szerepe is. A szerencsésen felkarolt nagyobb vagy kisebb témák jelentős szerephez juthatnak egy párt relatív súlyának alakulásában. Ám a koalíciókötés lehetősége szempontjából a karakteres arculatú pártoknak a helyzete ellentmondásos. Egyrészt aki velük koalícióra készül lépni, annak eleve számolnia kell azzal, hogy az ilyen párt vezető témáinak valamennyire szerepelnie kell a közös programban is, különben a koalíció létre se jön. Másrészt ugyanez vagy eleve ki is zárja ezt a pártot a koalíciós erőtérből, vagy csak nagyobb engedmények árán tud koalíciót kötni. Ez utóbbit pedig a saját választóival nehéz elfogadtatni.- A témák dominanciája egyértelműen a népszavazásokat jellemzi olyan keretek között, amit az egyes alkotmányok és a kialakult szokások lehetővé tesznek. A népszavazások válhatnak - de csak ritkán válnak - sorsfordítóvá.

A fentiek elsősorban az országos szintű politizálásra jellemzőek. A lokális, illetve az EU-szintű politizálás esetében annak ellenére nem ugyanez a helyzet, hogy mind az időzítésnek, mind a vezető témáknak ott is fontos szerepe van. Ami lényeges különbséget okoz, az az, hogy a szorosan vett pártpolitikának ezeken a szinteken kisebb szerepe van, vagy legalábbis kellene lennie. A lokális politikában ezt a független jelöltek jelenléte, szerepe is mutatja. Az EU meg önmagában is bonyolultabb szerkezet.Más-más játékszabály szerint jön létre és működik a Tanács, a Parlament és a Bizottság. De míg a miniszterelnökökből álló Tanács folyamatosan leköveti a tagországok politikai viszonyainak alakulását, a másik kettő személyi összetétele egy-egy ciklus időtartamára állandó. Ezért magyarázat nélkül is érthető, hogy egy-egy ciklus elején óriási harc és koalíciós típusú alkudozás folyik a különféle tisztségekért, amít megbonyolít, hogy tekintettel kell lenni bizonyos arányosításra a tagországok között, valamint a laza, de egymással koalícióképes "pártcsaládokra". Akik jól készültek fel az EU parlamenti választások jellegzetességeire, a lehetséges választási eredményekre és az utánuk következő alkukra, azok tartós előnyhöz juthatnak. A témák pedig csak a személyi kérdések lezárulása után kerülhetnek igazán előtérbe. Ekkor mutatkozik majd meg az aktuális esetben, hogy jól tájékozott, világos fejű és nagyobb perspektívájú elképzeléssel kerültek-e a kulcspozíciókba a most koranyáron megválasztandók, vagy az alkuk eredője egy csak sodródásra képes EU-t eredményezett a 21. sz. harmadik évtizedére.

Darázsfészek

751 frissen megválasztott EU parlamenti képviselő , akik között számos új van, 28 országból érkezett helyi pártok listájáról. El kell először dönteniök, melyik nagy pártcsaládba ülnek be. Ez hosszabb távon nem nagy ügy, mert ott nincs frakciófegyelem, Rövid távon annál inkább, mert a Parlament különböző pozícióit néhány hét alatt be fogják tölteni és hogy kinek mi jut, az hosszabb időre meghatározza az egyes képviselők akciórádiuszát. Ezért érdemes lesni a Parlament újraválasztott öreg rókáit, akik már tudják, hogy milyen szerep mit ér és hogy kinek mekkora és milyen háttértámogatása van. Ők tudják azt is, hogy milyen harc folyik a tisztán parlamenti funkcióért és mi a Bizottság majdani összetételéért, amely során miben és hogyan. kell mérkőzniük  a Tanáccsal, Ám a dörzsölt rókák se tudhatják, hogy mi lesz érvényes korábbi tapasztalaqtaikból. Eddig volt két nagy frakció, amelyek ha kompromisszumra jutottak egy kérdésben, azt többségüknék fogva általában keresztül tudták nyomni a Parlamenten, Most az összetétel olyan lett, hogy a korábbi két nagy frakciónak nincs többsége. Szélesebb körben kell előzetes megállapodásra jutni (állandó koalíció? ad hoc összefogások?), hogy közös javaslataik nagy valószínűséggel átmenjenek a plenáris szavazáson.

Nem minden betöltendő funkció egyforma súlyú. A legfontosabbak kiválasztásába a nagyágyuk (befolyásos tagállamok miniszterelnökei és más fontos emberei) is beleszállnak. De előre nem lehet megmondani, hogy a kötelező arányosítási szempontokat is figyelembe véve kinek mekkora szerepe lesz majd az egyes személyi döntésekben. Az egyes képviselőkön múlik, hogy ebbe az elkerülhetetlen  - és elvszerűnek aligha mondható - darázsfészek-harcba mennyire involválódik és valamilyen kapcsolati háló részévé válik-e, vagy pedig kivár  - vagy mert figyel, vagy mert már most csalódott új képviselői posztjában.

A funkciók betöltése - ellentétben az Unió megoldatlan "nagy kérdéseivel"- rövid határidővel le fog zárulni és akkor kezdődhet meg az érdemi munka. Megkezdődhet, ha a harc a pozíciókért nem használta el túlzottan a harcolók fizikai, szellemi és morális kapacitását. Azt valószínűsíthetjük, hogy a korábban remélt "új kezdethez" nem lesz elegendő muníció és erő. Ezzel szemben már most látszik, hogy két téma olyan fontos problematikát hoz szinte azonnal előtérbe, amik miatt talán kikristályosodik valami irányvétel a "nagy kérdések" egy részében. Az egyik ilyen a Brexit, a másik a fenyegető olasz adósságválság.

Brexitre őszig alighanem sor kerül. Az EU parlamenti választások nem hoztak olyan változást, ami az ábrándos és/vagy rosszhiszemű angol politikusok reményét alátámasztotta volna egy új, nekik sokkal kedvezőbb kilépési megállapodásra. Így vagy elfogadják azt a megállapodás-tervezetet, ami van, vagy megállapodás nélkül távoznak az Únióból. Az ezt követő fejlemények mintegy demonstrációs táblaként fognak szolgálni a különböző tagországok euro-szkeptikusainak, hogy meddig érdemes elmenni a renitenskedésben, vagy ha ezt nem számítolják le, akkor a többség tanulhatja meg, hogy mivel tudja őket kordában tartani. --Az olasz adósságválság kezelése pedig egy másik allergikus kérdést, az euro jövőjét fogja hamar napirendre hozni. Olaszország első sorban abban különbözik a korábbi, fiskális kérdésekben renitens Görögországtól, hogy kezdettől az integráció központi magjához tartozott, ezért "megrendszabályozása" kínosabb és nehezebb lesz. Ha viszont nem viszik végig a konfliktust, az az Unió tartalmi eróziójának kezdetét jelenti - egyben irreverzibilis kezdetét. És persze ez is demonstrációs tábla lesz a többi tagállam számára.

Az angol és az olasz kérdés tehát nem engedi, hogy a mostani választások után kialakuló új felállás a nagy válságkérdésekben a szőnyeg alá söpréssel, mint domináns módszerrel próbálkozzon. Igy a darázsfészek nem maradhat a terméketlen bellum omnium conta omnes állapotában. Ehhez még hozzájöhetnek ma még nem látható gyors döntést igénylő problémák is. Ám a fontos kényszerlépések megtétele még elég távol van a koncepciózus, Európa nemzetközi helyét és polgárai jó életét megalapozó újrakezdés programjától.

Új kezdet, vagy darázsfészek?

Ne kerteljünk: az EU válságban van. Ezt mutatja, hogy sem tudományos-műszaki, nem katonai tekintetben nem tartozik a "nagyok" közé, hogy egyik jelentős tagja éppen Brexitál, hogy a lakosság széles köreiben bizalmi válság van az establishmenttel szemben, amely részben a korábbi nagy pártok, pártcsaládok térvesztésében, részben nacionalista, populista jobboldali, kisebb részben szélsőbaloldali mozgalmak és pártok előretörésében mutatkozik, amelyek egyike-másika nyilvánosan is euroszkeptikus. Voltak olyan hónapok, amikor úgy nézett ki, hogy a proteszt-hangulat a választók körében úgy megerősödik, hogy a szélsőséges pártok szétverhetik az eddigi EU-t mind eszmeileg, mind szervezetileg. Minden választás egy fenyegetés volt (a hosszabb ideje tétlennek mutkozó)  establishment számára, hogy a voksok kiakolbólítják eddigi összeurópai pozíciójából. Az ilyen félelmek nagy viszgájának ígérkeztek az elmúlt napokban lezajlott EU parlamenti választások.

Túl lévén ezeken a választásokon, első rátekintésre az látható, hogy bár a radikális, az eddigi alapokat tagadó pártok előretörtek, átütő sikert nem értek el. A mainstream valamilyen irányzatához sorolható pártok összeurópai szinten nyugodt többséget szereztek, bár nagyon fragmentált országonkénti szerkezetben.  Ez utóbbi miatt kétséges, hogy az új Parlamentben magukat nyugodt többséggé szervezik-e, vagy az eltérő ideológiai - politikai identitásuk örökös felmutatását és személyi ambicióikat tartják-e feladatuknak - hivatkozva választóik akaratára. A kédés azért éles, mert a világban gazdasági, politikai és katonai tekintetben annyi minden megváltozott, hogy Európa, vagy annak akár csupán a fejlett része is a régi módon csak a további lecsúszást adminisztrálhatja. Hogy ez ne történjen meg, ahhoz új kezdetre lenne szükség, amelyhez az integráció elmélyítésére lenne az ewlőfeltétel. Ennek programja a mostani választási kampány során csak elvétve, nem markáns és mozgósító formában hangzott el az egyes vezető politikusok szájából. Ebből az is következik, hogy kész terv nincs, amit csak el kellene fogadni és tüstént hozzákezdeni a végrehajtásához.

Az új felállás azonban azonnali döntési helyzetbe kényszeríti a Parlament pártjait az EU vezető szervei és azon belül vezető tisztségviselői megválasztásánál. Természetes, hogy ehhez a kampányokból, a saját identitásuk polémikus felmutatásából érkeznek a képviselők. De ennek ellenére egy sikert ígérő vezető garnitúra összehozásához nagyfokú tolerancia és kompromisszumkészség lenne szükséges. Ha ez nem mutatkozik, akkor is létrejönnek az új garnitúrák, de új sebeket hordozva, a kölcsönös bizalmatlanság és a törlesztési vágy indulatait hordozva. Vagyis már a munka elején eldől, hogy reális-e egy vezető magtól a korunk meglévő és várható kihívásaire válaszokat várni, vagy a kicsinyes pártelvű, a személyi alkalmasságot felülíró hadakozás ezt - a radikális ellenjátékos kisebbség folyamatos buzgó destruktív akcióitól is megzavarva - egy időre ismét a naiv illúziók világába helyezi. Darázsfészekből semmi jó nem születhet.

Mindezek alapján hamar eldől, hogy aki Európa jövőjéért aggódik, örülhet-e a hétvégi választások eredményeinek, vagy az eredményekből összeálló kaleidoszkóp alapján inkább búslakodni kénytelen. Természetesen a negatív forgatókönyvet sem kell véglegesnek tekinteni. Pillanatnyilag az Európát érő veszélyes kihívások jobbára csak látensek. Egy újabb nyílt exogén, vagy endogén válsághelyzet  választ kényszeríthet ki a marakodó mainstreamből, amely újra válaszútat teremt egy mélyebb korszerűsítés és egy felszíni ad hoc áthidaló megoldás, netán egy az Únión belüli újabb geográfiai szakadás között.

Fb. bejegyzésem a proteszt - témához

Proteszt

A küszöbön álló EP választás kapcsán sok szó esik arról, hogy európaszerte sok a proteszt-szavazó, akiknek egy része hajlamos szélsőjobboldali pártokra szavazni. De mi ellen is protestálnak? Nyilvánvalóan elsőként a régóta kormányzó politikai elit és helyenként a gazdasági elit ellen, amellyel szemben évtizedekig nem volt érdemleges eszközük sem azzal szemben, amit az elitek csináltak, sem azzal szemben, amit kellett volna, de nem csináltak.

A protestálók között akadnak ilyen meg olyan értelmiségiek is, mégis a rosszul definiálható, többséget adó nem extrém "értelmiség" ugyanúgy a tekintélyvesztés állapotában van, mint az elitek. Azért-e, mert korábban támogatta a hatalmi eliteket, vagy azért, mert nem szólt időben és elég érthetően arról, hogy rossz irányban mennek a dolgok? Aligha eldönthető kérdés - de nem is igazán fontos. Inkább az lenne fontos, hogy megvitassák: most és a közeljövőben van-e speciális feladata egyes értelmiségieknek, illetve értelmiségi csoportoknak Európában, az európai országokban - merthogy netán az elitek érdemi mondanivaló esetén még mindig oda figyelhetnek rájuk, ha a választói tömegek nem is. Vagy épp fordítva: ha az elitek nem, választók talán mégis?

Megérne egy misét annak megvitatása is, hogy igaz-e az a vád, hogy az értelmiség a korábban domináló political correctness miatt és révén szakadt el és került szembe a későpbbi protestálókkal. Akik egy ilyen vitát felháborodottan visszautasítanak, eleve lemondanak arról, hogy szép elvek és a politika valósága közötti szakadék tekintetében bármilyen érvényes következtetésre juthassanak. Egy értelmes vitában ugyanis egy kérdés felvetése nem azonos egy arra adott valamilyen válasz oktrojálásával.

Bamba fejősteheneknek nézik az EU netto befizetőit?

A különféle populista európai politikusok az EU parlamenti választási kampány során azzal szédítik potenciális szavazóikat, hogy ők akarják megmondani, milyen politikát folytasson az EU a jövőben. Ennek az a lényege, hogy az efféle pártok és nemzeti kormányok többségbe kerülve bőségesen tudnák majd képviselni valóságos és fiktív nemzeti érdekeiket és legendáriumukat, a "kisebbség" meg majd engedelmesen fejet hajt és fizet. Nagy- Britannia példája jól tükrözi ezt a gondolkodásmódot azzal az apró különbséggel, hogy ők eddig a második legnagyobb nettó befizetők voltak az Unió büdzséjébe.. Ők ezt a meccset lejátszották: kilépési fenyegetésük nem járt sikerrel, ezt követően a lakosság a kiírt népszavazáson - nem utolsó sorban a netto befizetői öntudat hatására - szük többséggel a kilépésre szavazott. Ez utóbbira a sok viszontagság ellenére hamarosan sor is fog kerülni, s ezzel az Unió "mélyítésének" ellenzői tábora elvesztette a legerősebb képviselőjét. További két netto-befizető országban is erős a nacionalista-populista tábor. Ebből az egyik Franciaország, ahol a lakosság számottevő része nincs tisztában azzal, hogy a zárt ajtók mögött Németország és más fejlett gazdaságú EU tagok kezdettől mennyi engedményt tettek a franciák javára, jelesül a francia agráriumnak.Így a sérelmi demagógiával sok francia képviselőt lehet majd az EU parlamentbe juttatni. A másik a nem túl jelentős összeggel, de szintén netto befizető Olaszország, ahol most is jobboldali populista kormány van, amely szavazóival együtt harsány sérelmi demagógiát képvisel, figyelmen kívül hagyva saját törékeny fiskális helyzetét és a migrációnak való erős kitettségét, amelyeket saját erejéből képtelen lenne nem hogy megoldani, de kezelni se. S ehhez jönnek az EU-ban azok a jólismert netto haszonélvező országok, amelyeknél tombol a sérelmi demagógia, miközben leépítik a jogállamot és a liberális demokrácia intézményrendszerét és praxisát.

Képzeljük el egy gondolatkísérlet erejéig, mi lenne, ha az Unió intézményeiben többségbe kerülnének a jobboldali nacionalista-populista irányzatot képviselő erők? Vajjon a kisebbségben maradtak engedelmesen belenyugodnának az elveikkel ellentétes rendbe, a nemzeti érdekeiket sértő költségvetési, meg az egyéb határozatokba és engedelmesen fizetnék a számlát - élükön a gazdaságilag legerősebb Németországgal? Vagy ők is nekiállnának mennél agresszívebben képviselni-érvényesíteni saját nemzeti érdekeiket? Vagy esetleg kilépnének a számukra terhessé és ellenszenvessé vált EU-ból és azokkal az országokkal működnének együtt formális szervezet nélkül, vagy egy új szervezetet alkotva, amelyekkel könnyen szót értenek? Az első - minden bizonnyal kizárható - alternatíva nélkül nyilvánvaló, hogy a "szuverenisták" igen rosszul járnának. És akkor még nem is szóltunk azokról az ellentétekről, amelyek az ő soraikban jelentkeznének eltérő objektív érdekeikből, rivalizásukból és egyéb tényezőkből kifolyólag.

De vajon a szuverenisták mindezzel nincsenek tisztában? Elvben ez lehetetlen lenne, annyira evidensek a veszélyek. A gyakorlatban azonban - mint a Brexit eset mutatja - politikusok annyira bele tudnak keveredni  fantaznagóriáikba és pártérdekeikbe (több-kevesebb cinizmussal fűszerezve), hogy távol tudják tartani maguktól a józan észt. Ezért  csak remélni merjük, hogy csak azért ennyire az európai valóságtól elrugaszkodott a politizálásuk, mert egyrészt nem is számítanak arra, hogy többségbe kerülnek az EU Parlamentben, másrészt meg túl sokat remélnek az USA-beli, orosz, kínai és török szirénhangoktól. Ezért ha a választások után Európában józan többség alakul ki, annak sürgős feladata egy korszerű cselekvési"utiterv" kialakítása Európa számára, amely tekintettel van a kölönféle már meglevő és a jövőben várható kihívásokra és egyben olyan társadalom- és gazdaságpolitikát képvisel, amivel tartósan maga mellé tudja állítani a polgárok túlnyomó többségét.

Láthatatlan, vagy nincs is progressziv politikai terv Európában?

Sokan felismerték (kutatók, publicisták és helyenként politikusok is), hogy az EU eddigi statútumaival és politikai gyakorlatával csak vesztes pozícióba kerülhet az újra formálódó világban. De szinte ahány erre vonatkozó  indoklás hangzik el, az annyi féle, következésképpen a terápiával kapcsolatos elképzelések is erősen szóródnak. Nem csoda hát, hogy koherens politikai tervvel úgyszólván nem találkozunk. Macron francia elnök próbálkozott ilyesmivel már jóval a mostani EP választási kampány előtt, de ahogy telt az idő, elképzeléseinek heves ellenzői támadtak, várt szövetségesi pedig a képzelt támogatás helyett inkább tematikus elhatárolódásokban jeleskedtek.

Ráadásul a koncepcionális sík mellett ott a választási feladvány: hogyan lehet a következő választásokon annyi képviseletet szerezni országonként, hogy a homályos vagy világos EU szintű elképzeléseikhez az azokat támogatók elegendő többségi szavazat birtokába jussanak. Vagyis a pártlogika és azon belül különösen a kampánylogika időben feltétlenül előzi a komolyan vehető stratégiai gondolkodást. Annál inkább így van ez, mert ha vannak egyáltalán, akkor a nagyobb léptékű elképzelések csak búvópatakként léteznek, amiből az következik, hogy az egyes pártokban sem folyt róluk hosszas érdemi vita, amely azt eredményezhette volna, hogy az egyes pártoknak legyen egyértelmű programja és az ezzel egyet nem értő párttagok, pártirányzatok távoztak volna a szervezetekből és a politikai spektrum más pontjain találhattak volna szövetségesekre. Ha ez igaz a pártokon belüli viszonyokra, fokozottan igaz ez az adott párt potenciális szavazóira nézve. Így ha a közvetlen cél a mennél nagyobb frakció elérése, még fokozottabban célszerű homályban hagyni a jövőre vonatkozó egyértelmű politikai víziókat, amelyek a mai közegben inkább viszik a voksokat, semmint hozzák. Nincs tehát mit csodálkozni, ha most az EU parlamenti választások küszöbén fogalmunk sincs arról, hogy ilyen vagy olyan összetétel mellett mire számíthatunk az EU-ban az új ciklus során. Ilyen formán már maga az is bizonytalan, hogy mely tagállamok milyen társadalmi és politikai hátterű választói mennek majd el voksolni és milyen arányban.

A bizonytalanságot tovább fokozza, hogy ha majd összeül az olyan amilyen új EU parlament, milyen professzionalizmussal és kreatív érzékkel kerül túl a pozíciók elosztásán. És akkor még csak a startvonalon állunk a nagyobbléptékű irányválasztás tartalmi és taktikai döntéseihez. Ha az eddig vezető utat kiábrándítónak tartjuk, akkor nincs okunk a túlzott optimizmusra a további stratégia és taktika sikeressége tekintetében sem. De erre lehet mondani, hogy eddig se volt minden eleve kikövezve, mégis az előd-szervezetek, majd az EU előbb-utóbb meghozta a szükséges lépéseket és az integráció folyamatosan előrehaladt. Csakhogy az egy évtizedeken át tartós külső környezet viszonyai között történt. Ráadásul vitathatatlan volt az USA dominanciája, amely saját érdekében is támogatta a bővülő és integrálódó EU-t. Ma mindez nem áll fenn: A környezet változékony Az USA befolyása csökken és politikája (ezen belül Európa-politikája) enyhén szólva is kiszámíthatatlan. Ezen túlmenően az USA, Oroszország, Kína és Törökország ma mindent szívesebben lát, mint egy erősödő, egységesülő Európát. Ott meg nem tartunk, hogy éppen ez ösztönözzön az EU-ban erősebb belső kohézióra.

A tervezett irányszabás gyengeségeit ellensúlyozhatná a körülmények hatalma is. Az egyre fokozódó külső kihívások (amelyek közé a politikaiak mellé felsorakozik a világgazdaság és a globális környezetnek az emberiség számára bekövetkező romlása is) akár  kikövetelhetnének olyan folyamatos válaszokat is, amelyek összeállhatnak egy tartósan működőképes és nem lemaradó Európává. Azonban a külső kihívásra adott defenzív, statusquo védő (vagy annak látszó) válaszok már az 1930-as években a kontinentális Európa teljes összeomlásához vezettek. Ugyanígy a mai időben az obskúrus kampányt követő, minimális többséggel megszavazott Brexit se ahhoz vezetett, hogy Nagy - Britannia pártjai és egyéb politikai erői összekapták volna magukat, hanem egy végtelenített, egyszerre szomorú és nevetséges döntésképtelenséget produkált, ahol a józan ész ebek harmincadjára jutott.

Azt azért nem mondhatjuk, hogy ébredésnek egyáltalán nincsenek jelei. Kis szurkolói reménykedéssel ilyennek láthatjuk, hogy a bajor nagytőke és a CSU észbe kapott, belátva, hogy külső stabilitás nélkül külön érdekei és szimpátiái önveszélyesekké válnak és a diktatórikus jobboldali opcióval szemben minden ésszerű érv a mainstream koalició mellett szól. Ez reményt ad arra, hogy mégiscsak szorosabbá válik a német-francia együttműködés, amely nélkül se a közvetlenül fenyegető olasz és lengyel kihívással egyáltalán nem lehetne boldogulni, se egy múködöképesebb megváltozott EU statútum nem jöhet létre.. Ha a német-francia centrum köré elindul egy kristályosodási folyamat, akkor egy minden bizonnyal konfliktusos világban kialakulhat egy Európának nevezett, nem a "futottak még" kategóriába sorolható önálló szereplő, amely őriz a tradícióiból is, meg alkalmazkodni is tud a mindenkori változó korkövetelményekhez is.

Változó világ - változatlannak hitt tapasztalatok?

Valamilyen formában mindenki - kisember, "nagyember" - tudja és mondja, hogy világunk változik. Ezzel a "nagy" vagy úgy érzi, hogy a témát kipipálhatja, vagy tetszése szerint hozzáfűz valami általa pozitívnak vagy negatívumnak tekintett momentumot a változások következményéről. De utána folytatja úgy és azt, ahogy és amit eddig csinált. Hogy azért-e, mert mást nem tud, azért-e, hogy erre hivakozva valósítsa meg megkérdőjelezett céljait,vagy azért, mert feltételezi, hogy a többiek (parnerek, ellenfelek) is így tesznek, netán annak igazát vallja, hogy "Mondj igazat - betörik a fejed" - nem túl érdekes. Mert akármi az indíték, a "kisember" azt a következtetést vonja le, hogy korábbi tapasztalataiból, véleményeiből (adott esetben proteszt-indulataiból) nem kell törölni semmit.

Pedig kellene. Saját sorsát illetően is, szülőként is, a munkamegosztásban elfoglalt pozíciójának megfelelően is, szavazati joggal bíró állampolgárként is. Eddigi pozícióit  ugyanis sokféle új veszély fenyegeti, mégpedig nagy. S hogy legalábbis keresse a maga számára lehetséges védekezést, ahhoz egyrészt tudatosítania kell, hogy veszélyessé váló periódus következik, másrészt ne a propaganda által sulykolt blöff-veszélyeknek dőljön be, ami ellen az agitprop esetenként mindjárt védelmet is ígér.

De hát mik is azok a változások, amelyek veszélyessé válhatnak? A negyedik ipari forradalom olyan mértékben megváltoztatja a piacot -. kitűntetetten a munkapiacot - ami ellen eszköztelenek a szakmai alapon szervezett mozgalmak, szintúgy, mint a luddita indulatok, vagy a különféle törvényi tilalmak. A nagyhatalmak újabb harca a világhegemóniáért szintén olyan változást hozó fejlemény, amivel szemben csődöt mondanak az ismert eszközök. A kisebb államok nacionalizmusa, mint "védelem" pedig visszahozza a veszélyek közé a  véres háborúkat, amelyeket az utóbbi évtizedekben a fejlett országokban sikerült többé - kevésbé kiküszöbölni a politika eszköztárából. A drasztikus környezetváltozás emberek tiz -és százmillióit hozhatja olyan helyzetbe, hogy korábbi lakóhelyükön nem lehet tovább élni, ezért azt el kell hagyni, ami nagy kihívás minden érintettnek. A nemzetközi pénzügyi helyzet ingatagsága átcsaphat a kezelhetetlenségbe, ha a központi bankok nem közösen, hanem egymás rovására kezelik a kialakuló szituációkat. A korábbi nagy járványokat sikerült nagy mértékben visszaszorítani. Kaotikus viszonyok között ezek visszatérte is valószínűsíthető. Nem beszélve a mai életet jellemző nemzetközi hálózatokról, mint a közlekedés, hírközlés stb., amelyek a glóbusz minden fontos pontját elfogadható áron bárki számára elérhetővé tették. De könnyen kétségessé válik ezek fenntarthatósága, ha megszűnik a garantált kooperáció a szereplők között. A veszéllyel fenyegető változások sora még kiegészíthető - de ennyi is elég ahhoz, hogy minden erre nyitott, átlagos iskolázottságú ember megérthesse, mikről is van szó a 21. században.

Van-e az egyes embernek és az emberek csoportjainak, szervezeteinek valami iránytűje, aminek segítségével eldönthetik, hogy mi vezet az apokaliptikus állapotokhoz, illetve mi jelent valamelyes féket ezek bekövetkezte ellen? Csak hüvelykujj-szabályok léteznek. Első helyen talán a kooperációra való hajlandóságot említhetjük, Az abban való bizalmat, hogy együtt megoldhatjuk azt, amire egyedül nem vagyunk képesek. (Persze tudjuk, vannak, akik visszaélnek a bizalommal. Maguknak feltétel nélküli bizalmat követelnek, másoknak gátlástalanul hazudnak. Mindenkinek a felelőssége, hogy ezeket felismerje.) A kooperáció szempontjából minden radikalizmus gyanús és a kompromisszum semmiképpen nem kaphat eleve negatív megítélést. Másik hüvelykujj-szabály maga a megállapodás, a szabályok lerögzítése és a szabálytartás elvárása.(Persze tudjuk, vannak rossz vagy tökéletlen szabályok, vannak stiklik, amivel a szabályokat ki lehet játszani, vannak megvesztegethető vagy megfélemlíthető bírák, akik nem a szabályokat, hanem a szabályszegőket védik. De ez így együtt se ok arra, hogy kétségbe vonjuk a szabályozás nélkülözhetetlenségét.) Ilyen hüvelykujj-szabály a méltányosság is. Ennek nem csak humánus indítéka van, hanem annak belátása is, hogy ha emberek, embercsoportok méltatlan helyzetbe kerülnek, azok reakciói kiszámíthatatlanok és kockázatot jelentenek a viszonyok stabilitására nézve. Hüvelykujj-szabály a nyilvánosság is (noha tudjuk, hogy nem lehet mindent megfontolás nélkül nyilvánosságra hozni, hogy a kiszivárogtatásoknak egy titkolózós rendszerben is több lehet a kára, mint a haszna stb.) amely mind a valós helyzetre, mind a meghozott döntésekre érvényes kell legyen. Hüvelykujj-szabály az erőszak minimalizálása. Ha be is látjuk, hogy a kényszerítést nem lehet eliminálni a társadalmak életéből, az, hogy ez a kényszerítést kik, milyen feltételekkel, milyen módon és milyen garanciákkal gyakorolhatják, az nem csak erkölcsileg minősíti a rendszereket, hanem a tartós hatékonyság szempontjából is. Tovább is szaporítható ugyan a hüvelykujj-szabályok száma, de tisztában kell azzal lenni, hogy a több gyakran kevesebb is: áttekinthetetlen és egyik kijátszható a másikkal szemben.

Ezt a felületes skiccet nézhetjük optimistán és pesszimistán. A pesszimizmusnak sok haszna nincs, noha kevesebb kétség támasztható vele szemben. Az optimizmus - vagyis az, hogy nagyok és veszélyesek a változások, de valamennyire átláthatóak és nem teljes a kiszolgáltatottságunk - arra késztet, hogy gondoljuk át eddigi sztereotípiáinkat, kérdezzük meg magunktól, hogy amit eddig érvényesnek tartottunk, abból mi lesz a jövőben is az, egy-egy alapvető kérdésben mennyire tartjuk magunkat, az egyes politikusokat és a különféle szakértőket kompetensnek - és alapbeállítottságként legyünk nyitottak a többi ember iránt mind közvetlen környezetünkben, mind nagy földrajzi és társadalmi távolságban. Mert végülis ennek az alakuló világnak a milyenségében közösen vagyunk érdekeltek. Az újragondolás természetesen nem véd meg a tévedésektől. De talán gyorsabbá és könnyebbé teszi tévedésünk felismerését és korrekcióját, mint ha bambán vesszük (vagy nem is vesszük) tudomásul a fejleményeket, vagy vakon hiszünk valamelyik önhitt csaló csodadoktornak.

Kivárásra lovagolva

Mintegy egy hónappal az EU parlamenti választások előtt nem mondhatjuk, hogy politikusok szájából komoly, a jövőre vonatkozó mondatok egyáltalán nem hangzanak el. De azt igen, hogy ezeket elvétve halljuk és még véletlenül se állnak össze koherens és közérthető mondanivalóvá. Nyilván szándékosan. Az utóbbi években keservesen megtapasztalhatták, hogy még kiszámítani se tudják a választópolgárok reakcióit, nemhogy irányítani. Ráadásul a "pangás" időszakában megindult egy eléggé esetleges generációváltás is az európai politikai elitben, ami miatt egy-egy párton belül sem alakult ki, hogy ki milyen markáns politikai elképzelésekkel szimpatizálna, ha valami mellé oda kellene állnia. Ráadásul minden karakterisztikus elképzelés láthatóan azonnal kiváltja a sokszólamú ellenzést, amivel azután senki se tud sikeresen megbirkózni. Példának hozhatjuk Macron új kezdetnek szánt koncepcióját, amibe kis híján belebukott és csak ügyes manőverekkel tudta pozícióját újra valamennyire megerősíteni. De példa Merkel helyzete is, akivel szemben az a magvas politikai program uralkodott el pártján belül és azon kívül is, hogy ő távozzon. Amikor aztán látótávolságba került aktív politikai szerepvállalásának vége, kiderült, hogy nem is igazán ellenzik azt, amit csinál, sőt ezidő szerint személyéhez is ragaszkodnak ezekben a hónapokban. A brit politikai elit Brexit - ügyi inkoherens szerencsétlenkedését talán méltánytalan is volna az európai példák közé sorolni.

Ezek után az lenne a meglepő, ha az EU-kampány véghajrájában megváltozna a helyzet és a vezető országokban komoly koherens elképzelések viaskodnának egymással. A rámenős szavazatszerzési törekvések helyett mindenki inkább a szavazatvesztéstől fél: nem akar olyat tenni, amit sikertelenség esetén később a fejére olvashatnak. Inkább a közvéleménykutatásokat figyelik, s ha azok nem jeleznek valami cselekvést kikényszerítőt, akkor várnak. S közben a lehengerlő siker akarása helyett inkább egy jövőben lehetséges koalíciózás lehetőségeit tapogatják.

A politikusok mentségére a központi bankok viselkedését érdemes analógiaként felhozni. Ezek a statútumaiknál fogva független intézmények mindenek elé helyezett feladata a tartós pénzügyi stabilitás biztosítása. Bár ezek az intézmények pontosan tudják, hogy a válság után átmenetinek szánt "olcsó pénz" politikája egy idő után mekkora nemzeti és nemzetközi katasztrófához vezethet, a politika és a tőzsdék lehetetlenné teszik, hogy éljenek jogosítványaikkal és kamatot emeljenek.: még közülük a legerősebb, a FED is kénytelen volt megállni (legalább is átmenetileg) a szakmailag egyedül képviselhető úton.

Voksvadászat, vagy koncepciózus politika Európában?

Amíg a Pax Amaricana jegyében fogant világrend működött vagy működni látszott, addig nem maradt sok tér a koncepciózus politizálásra, különösen nem Európában. Így olyan politika és politikus-nemzedék került a különböző országokban élre, amely ívben kerülte a látványos döntéseket is, a nagyobb léptékű koncepciók kidolgozását és meghirdetését meg különösképpen. Ami politikai döntés volt Európában, az többnyire a felszín alatt történt, illetve - ha kellett - egyes tagországok kormányainak megregulázására irányult. Defenzív volt a válasz a 2008-as pénzügyi válságra is és az "olcsó pénz" monetáris politikát is inkább suba alatt vezényelték le, nem pedig harsonaszóval.

Közben Európa körül mind a geopolitkai környezet, mind a világgazdaság, mind pedig a kilátásban lévő technikai bázis megváltozott. Az USA érdeklődése Európa iránt lényegesen lecsökkent, az EU-tól keletre Oroszország és Törökország letért a parlamentáris demokrácia újtáról és komplex fenyegetést jelentenek a szomszédaiknak, Kína pedig egyre inkább az USA fő riválisává válik, s egyben rendszer-alternatívát is képvisel. A világgazdaságban a pozíciók átrendeződtek és az USA sem rendelkezik már akkora súllyal, mint korábban - Európáról nem is beszélve. S minden bizonnyal egy új ipari - szolgáltatási forradalom előtt állunk, amelynek centruma a mesterséges intelligencia és a robotizáció. Minderre Európának válaszolnia kellett volna, de mindmáig érdemben képtelennek mutatkozott rá. Az európai establishment nem csak a külső kihívásoknak nem tud jól megfelelni, de a választópolgárai bizalmát sem bírja úgy, mint a korábbi évtizedekben, Ennek legdrasztikusabb oka a pénzügyi világválság, amelynek mind meggyőző magyarázatával, mind pedig a megismétlődése elleni garanciákkal adós maradt. De nem volt válasza sem a relatív helyzetüket tekintve romló rétegek, sem pedig a reményeikhez képest rosszabb starthelyzetbe kényszerült fiatalok problémáira. És egyáltalán: hiányzott egy a társadalom integrálására alkalmas perspektíva, amit az establishment képviselt volna.

Nem meglepő, hogy ilyen körülmények között a hagyományos vezető pártok eróziója következett be és feltűntek politikai ambicióval rendelkező csodadoktorok és vezér-önjelöltek, akik a frusztrált szavazók körében  kisebb - nagyobb választási sikereket értek el. Ebből a tarka kínálatból mára egy olyan mix bizonyult a legvirulensebbnek, amely -pozitív program híján - a nacionalizmusra, a vallási obskurantizmusra, a szociális média gátlástalan profi kezelésére, a hamis hírek gyártására, a lejárató kampányokra és a nyelvi zűrzavar felidézésére alapoz - és persze mennél több pénzt és egyéb vagyontárgyat harácsol össze. Ez olyan kihívás, amire országonként a konszolidált pártok összefogásának van csak esélye  válaszolni, ám Európán ezen túlmenően csak az integációs folyamat fokozatos előrehaladása segíthet mind a nemzetközi versenyképesség, mind a nemzeti alapú konfliktusok elkerülése érdekében.

Az EU fejlődésének fő dilemmája már korábban is a szélesítés kontra mélyítés volt. A döntések megvétózásáőnak széleskörű lehetősége, s ezen belül a számos alapvető derogációval rendelkező Nagy - Britannia EU tagsága miatt a minden tagországra kiterjedő mélyítés valójában sohasem volt reális. Így a két legfontosabb integrációs eredmény, az euro és a schengeni egyezmény nem EU-szintű volt, hanem a tagországoknak csak egy-egy csoportja vesz benne részt. A kisebb jelentőségű EU szintű megállapodásokban az egyhangúságot gyakran csak úgy lehetett a Tanácson, a legfőbb döntéshozó szerven keresztülvinni, ha egyidejűleg a vétóval fenyegető egyes országok kedvenc "gumimacskája" is bekerült az EU szintű szabályok közé. Ez  szükségszerűen hallatlanul elbonyolította a joganyagot, amit a különböző, a választók kegyét kereső miniszterelnökök nem átallottak a "brüsszeli bürokrácia" nyakába varrni, noha ők maguk, illetve szervezetük, a Tanács volt a valódi ludas. Így ők szállítottak municiót az anti-establishment érzelmeknek.

Most a Brexit, az új EU-költségvetési periódus kezdete és a világból érkező különféle kihívások összegződése lehetőséget adhat egy nagyobb integrációs lépés megtételére vagy az EU egésze, vagy a tagországok nagyobb csoportja számára. Ennek első lépcsőfoka az, hogy olyan EU Parlamentet (és ennek folyományaként olyan Bizottságot) válasszanak meg a polgárok, amely pártolja az integrációs folyamatot. Ezért május végéig szükségképpen a voksvadászat fogja eluralni az európai politikát, amiből vajmi nehéz kihüvelyezni, hogy később az adott ország adott pártja milyen integrációs politikát fog követni. A kampány során mégis érdemes külön figyelni a jobbközép pártokat, hogy vajon nyitnak-e a szélsőjobb felé, vagy inkább onmaguktól balra nyitottak majdani szövetségkötésre, Annál is inkább kulcskérdés ez, mert egy eredményes reformpolitikát amúgy sem egyetlen pártcsalád, hanem egy koalíció lenne képes kialakítani és végigvinni. Egy ilyen koalíció létrejöttéhez (vagy létre nem jöttéhez) az út a voksvadászaton keresztül visz. Mennél kevesebb szélsőjobboldali, nacionalista EU képviselőt küldenek a választók Strasbourgba, annál jobbak az esélyei egy koncepciózus (bár egyelőre nem túlzottan propagált) reformpolitikának. Megvalósulására  garanciát azonban még a mérsékeltek meggyőző parlamenti többsége sem jelent.

Formálódóban egy új német politika?

Nyugat - Németország (és közelebbről a CDU-CSU) politikája a II. Világháború után formálódott ki. Feladata volt maga mögé állítani a lakosság zömét, amely nehezen ocsúdott fel a totális háborús vereséget és a nácizmus törvényen kívül helyezését követően. A nyugati megszálló hatalmak ebben a helyzetben tétjüket az Adenauer (a Hitler előtti időkben Köln polgármestere) körül alakuló katolikus pártra tették és megértőek voltak annak olyan vonalával, mely kerülte az egyértelmű zárást jobbfelé. Ez a vonal nyert később megfogalmazást a bajor testvérpárt, a CSU vezetője, F.J. Strauss híres-hírhedt formulájában, hogy nem szabad megengedni pártjától jobbra álló politikai formáció kialakulását. Az NSZK megalakulása, integrálódása a NATO-ba és ezzel párhuzamosan a "gazdasági csoda" kedvezett e politika megszilárdulásának, lakossági elfogadottságának. A 60-as évek közepéig a második legfontosabb párt, az SPD szavazótábora nem volt elegendő ahhoz, hogy váltópártként egyáltalán szóba jöjjön.

Nem szükséges a Németországot körülvevő világ és ebben Németország és ezen belül CDU-CSU politikájának kisebb- nagyobb fordulatait végig követni a közel hét évtized alatt, minthogy egy fontos tekintetben a helyzet konstans volt : a keresztény pártoktól jobbra elhelyezkedő szavazók végig látenciában maradtak, illetve csak sporadikus szerepet játszottak - egészen a közelmúltig. Az AfB-nek mint szélsőjobboldali pártnak a legutóbbi választásokon viszont - sokak számára váratlan - előretörése (amelynek okai, azok áttekintése szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit) elsősorban és közvetlenül a CDU-CSU számára jelentett és jelent kihívást. Egyrészt azért, mert az oda szavazók jelentős része korábban az ő szavazói voltak, másrészt azért, mert az új többpártiság számukra koalíciós kényszert jelent, ami egy fokon túl az ország kormányozhatóságát teszi kétségessé. A kihívásra a korábbi tradíciónak megfelelően a legkényelmesebb válasz az elpártolt szavazók visszaszerzését megcélzó politika lett volna. Voltak ennek hívei a pártszövetségen belül, de pár hónapon belül nyilvánvalóvá vált, hogy egyrészt a jobbra nyitás nem hozná vissza az elvesztett szavazókat, másrészt a pártot és az országot Európában és a világban a senki földjére vezetné.

A kettéosztott Németországra találó volt a "gazdasági óriás - politikai törpe" bonmot. Ez ma már messze nem igaz, de arról sincs szó, hogy a mai Németország politikai óriássá vált volna. Befolyását inkább a színfalak mögött, különféle nyomásgyakorlásokkal tudta érvényesíteni. Ezért amíg (az olyan - amilyen) világrend fennált és működött, a német politika megengedhette magának azt a luxust, hogy kerülje a markáns állásfoglalásokat és bizonyos helyzetekben akár inkonzisztens legyen. A nemzetközi színtéren a korábbi világrend nyilvánvaló bomlása ellenére ez a német gyakorlat mindmáig fennáll. Ez viszont azt is jelenti, hogy helyette más ország vagy politikai tényező sem képes az európai vezető szerepre. Macron megpróbálta, de nem sikerült neki. Az EU helyzete közben annyiban tisztázódott, hogy a Brexit immár visszafordíthatatlan, tehát vagy egy fajta német-francia hegemóniával jön létre egy új Európa, vagy az EU szétesik és a kontinens nemzetközi tekintetben jelentéktelenné, darabonként pedig szabad prédává válik. Egy ilyen hegemónia előfeltétele viszont, hogy a német politika szakítson eddigi bevált beidegzéseivel és nyílt sisakkal vegyen részt egy új kezdet kialakításában.

Ennek a fordulatnak napjainkban kezdenek látszani a jelei a CDU-CSU politikájában. Túl korai még a pillanat, hogy érdemes legyen ezeket a jeleket számba venni és nyilván a helyzet is nagyon képlékeny. Az EU parlamenti választások kampányfinise, a választások országonkénti kimenetele és az új EP megalakulása után lehet majd számbavenni, hogy valóban kialakultak-e egy új Európa víziójának körvonalai és hogy mi az esélye egy ilyen vízió valamelyes sikerének.