Változó világ - változatlannak hitt tapasztalatok?

Valamilyen formában mindenki - kisember, "nagyember" - tudja és mondja, hogy világunk változik. Ezzel a "nagy" vagy úgy érzi, hogy a témát kipipálhatja, vagy tetszése szerint hozzáfűz valami általa pozitívnak vagy negatívumnak tekintett momentumot a változások következményéről. De utána folytatja úgy és azt, ahogy és amit eddig csinált. Hogy azért-e, mert mást nem tud, azért-e, hogy erre hivakozva valósítsa meg megkérdőjelezett céljait,vagy azért, mert feltételezi, hogy a többiek (parnerek, ellenfelek) is így tesznek, netán annak igazát vallja, hogy "Mondj igazat - betörik a fejed" - nem túl érdekes. Mert akármi az indíték, a "kisember" azt a következtetést vonja le, hogy korábbi tapasztalataiból, véleményeiből (adott esetben proteszt-indulataiból) nem kell törölni semmit.

Pedig kellene. Saját sorsát illetően is, szülőként is, a munkamegosztásban elfoglalt pozíciójának megfelelően is, szavazati joggal bíró állampolgárként is. Eddigi pozícióit  ugyanis sokféle új veszély fenyegeti, mégpedig nagy. S hogy legalábbis keresse a maga számára lehetséges védekezést, ahhoz egyrészt tudatosítania kell, hogy veszélyessé váló periódus következik, másrészt ne a propaganda által sulykolt blöff-veszélyeknek dőljön be, ami ellen az agitprop esetenként mindjárt védelmet is ígér.

De hát mik is azok a változások, amelyek veszélyessé válhatnak? A negyedik ipari forradalom olyan mértékben megváltoztatja a piacot -. kitűntetetten a munkapiacot - ami ellen eszköztelenek a szakmai alapon szervezett mozgalmak, szintúgy, mint a luddita indulatok, vagy a különféle törvényi tilalmak. A nagyhatalmak újabb harca a világhegemóniáért szintén olyan változást hozó fejlemény, amivel szemben csődöt mondanak az ismert eszközök. A kisebb államok nacionalizmusa, mint "védelem" pedig visszahozza a veszélyek közé a  véres háborúkat, amelyeket az utóbbi évtizedekben a fejlett országokban sikerült többé - kevésbé kiküszöbölni a politika eszköztárából. A drasztikus környezetváltozás emberek tiz -és százmillióit hozhatja olyan helyzetbe, hogy korábbi lakóhelyükön nem lehet tovább élni, ezért azt el kell hagyni, ami nagy kihívás minden érintettnek. A nemzetközi pénzügyi helyzet ingatagsága átcsaphat a kezelhetetlenségbe, ha a központi bankok nem közösen, hanem egymás rovására kezelik a kialakuló szituációkat. A korábbi nagy járványokat sikerült nagy mértékben visszaszorítani. Kaotikus viszonyok között ezek visszatérte is valószínűsíthető. Nem beszélve a mai életet jellemző nemzetközi hálózatokról, mint a közlekedés, hírközlés stb., amelyek a glóbusz minden fontos pontját elfogadható áron bárki számára elérhetővé tették. De könnyen kétségessé válik ezek fenntarthatósága, ha megszűnik a garantált kooperáció a szereplők között. A veszéllyel fenyegető változások sora még kiegészíthető - de ennyi is elég ahhoz, hogy minden erre nyitott, átlagos iskolázottságú ember megérthesse, mikről is van szó a 21. században.

Van-e az egyes embernek és az emberek csoportjainak, szervezeteinek valami iránytűje, aminek segítségével eldönthetik, hogy mi vezet az apokaliptikus állapotokhoz, illetve mi jelent valamelyes féket ezek bekövetkezte ellen? Csak hüvelykujj-szabályok léteznek. Első helyen talán a kooperációra való hajlandóságot említhetjük, Az abban való bizalmat, hogy együtt megoldhatjuk azt, amire egyedül nem vagyunk képesek. (Persze tudjuk, vannak, akik visszaélnek a bizalommal. Maguknak feltétel nélküli bizalmat követelnek, másoknak gátlástalanul hazudnak. Mindenkinek a felelőssége, hogy ezeket felismerje.) A kooperáció szempontjából minden radikalizmus gyanús és a kompromisszum semmiképpen nem kaphat eleve negatív megítélést. Másik hüvelykujj-szabály maga a megállapodás, a szabályok lerögzítése és a szabálytartás elvárása.(Persze tudjuk, vannak rossz vagy tökéletlen szabályok, vannak stiklik, amivel a szabályokat ki lehet játszani, vannak megvesztegethető vagy megfélemlíthető bírák, akik nem a szabályokat, hanem a szabályszegőket védik. De ez így együtt se ok arra, hogy kétségbe vonjuk a szabályozás nélkülözhetetlenségét.) Ilyen hüvelykujj-szabály a méltányosság is. Ennek nem csak humánus indítéka van, hanem annak belátása is, hogy ha emberek, embercsoportok méltatlan helyzetbe kerülnek, azok reakciói kiszámíthatatlanok és kockázatot jelentenek a viszonyok stabilitására nézve. Hüvelykujj-szabály a nyilvánosság is (noha tudjuk, hogy nem lehet mindent megfontolás nélkül nyilvánosságra hozni, hogy a kiszivárogtatásoknak egy titkolózós rendszerben is több lehet a kára, mint a haszna stb.) amely mind a valós helyzetre, mind a meghozott döntésekre érvényes kell legyen. Hüvelykujj-szabály az erőszak minimalizálása. Ha be is látjuk, hogy a kényszerítést nem lehet eliminálni a társadalmak életéből, az, hogy ez a kényszerítést kik, milyen feltételekkel, milyen módon és milyen garanciákkal gyakorolhatják, az nem csak erkölcsileg minősíti a rendszereket, hanem a tartós hatékonyság szempontjából is. Tovább is szaporítható ugyan a hüvelykujj-szabályok száma, de tisztában kell azzal lenni, hogy a több gyakran kevesebb is: áttekinthetetlen és egyik kijátszható a másikkal szemben.

Ezt a felületes skiccet nézhetjük optimistán és pesszimistán. A pesszimizmusnak sok haszna nincs, noha kevesebb kétség támasztható vele szemben. Az optimizmus - vagyis az, hogy nagyok és veszélyesek a változások, de valamennyire átláthatóak és nem teljes a kiszolgáltatottságunk - arra késztet, hogy gondoljuk át eddigi sztereotípiáinkat, kérdezzük meg magunktól, hogy amit eddig érvényesnek tartottunk, abból mi lesz a jövőben is az, egy-egy alapvető kérdésben mennyire tartjuk magunkat, az egyes politikusokat és a különféle szakértőket kompetensnek - és alapbeállítottságként legyünk nyitottak a többi ember iránt mind közvetlen környezetünkben, mind nagy földrajzi és társadalmi távolságban. Mert végülis ennek az alakuló világnak a milyenségében közösen vagyunk érdekeltek. Az újragondolás természetesen nem véd meg a tévedésektől. De talán gyorsabbá és könnyebbé teszi tévedésünk felismerését és korrekcióját, mint ha bambán vesszük (vagy nem is vesszük) tudomásul a fejleményeket, vagy vakon hiszünk valamelyik önhitt csaló csodadoktornak.

Kivárásra lovagolva

Mintegy egy hónappal az EU parlamenti választások előtt nem mondhatjuk, hogy politikusok szájából komoly, a jövőre vonatkozó mondatok egyáltalán nem hangzanak el. De azt igen, hogy ezeket elvétve halljuk és még véletlenül se állnak össze koherens és közérthető mondanivalóvá. Nyilván szándékosan. Az utóbbi években keservesen megtapasztalhatták, hogy még kiszámítani se tudják a választópolgárok reakcióit, nemhogy irányítani. Ráadásul a "pangás" időszakában megindult egy eléggé esetleges generációváltás is az európai politikai elitben, ami miatt egy-egy párton belül sem alakult ki, hogy ki milyen markáns politikai elképzelésekkel szimpatizálna, ha valami mellé oda kellene állnia. Ráadásul minden karakterisztikus elképzelés láthatóan azonnal kiváltja a sokszólamú ellenzést, amivel azután senki se tud sikeresen megbirkózni. Példának hozhatjuk Macron új kezdetnek szánt koncepcióját, amibe kis híján belebukott és csak ügyes manőverekkel tudta pozícióját újra valamennyire megerősíteni. De példa Merkel helyzete is, akivel szemben az a magvas politikai program uralkodott el pártján belül és azon kívül is, hogy ő távozzon. Amikor aztán látótávolságba került aktív politikai szerepvállalásának vége, kiderült, hogy nem is igazán ellenzik azt, amit csinál, sőt ezidő szerint személyéhez is ragaszkodnak ezekben a hónapokban. A brit politikai elit Brexit - ügyi inkoherens szerencsétlenkedését talán méltánytalan is volna az európai példák közé sorolni.

Ezek után az lenne a meglepő, ha az EU-kampány véghajrájában megváltozna a helyzet és a vezető országokban komoly koherens elképzelések viaskodnának egymással. A rámenős szavazatszerzési törekvések helyett mindenki inkább a szavazatvesztéstől fél: nem akar olyat tenni, amit sikertelenség esetén később a fejére olvashatnak. Inkább a közvéleménykutatásokat figyelik, s ha azok nem jeleznek valami cselekvést kikényszerítőt, akkor várnak. S közben a lehengerlő siker akarása helyett inkább egy jövőben lehetséges koalíciózás lehetőségeit tapogatják.

A politikusok mentségére a központi bankok viselkedését érdemes analógiaként felhozni. Ezek a statútumaiknál fogva független intézmények mindenek elé helyezett feladata a tartós pénzügyi stabilitás biztosítása. Bár ezek az intézmények pontosan tudják, hogy a válság után átmenetinek szánt "olcsó pénz" politikája egy idő után mekkora nemzeti és nemzetközi katasztrófához vezethet, a politika és a tőzsdék lehetetlenné teszik, hogy éljenek jogosítványaikkal és kamatot emeljenek.: még közülük a legerősebb, a FED is kénytelen volt megállni (legalább is átmenetileg) a szakmailag egyedül képviselhető úton.