2018. augusztus 15., szerda

Vajon az európai kormányok korrigálnak-e?

Európa, mint világhatalom a II. Világháború óta csak fikcióként létezett. Valójában katonailag az USA protektorátusa volt, amely mögött ott volt az USA gazdasági világhegemóniája. A politikát tekintve pedig méltán terjedt el a Kissingernek tulajdonított bonmot, miszerint adják meg neki Európa telefonszámát. S valóban, a nemzetállamok Európája a kényszerek és lehetőségek eredőjeként létrehozta ugyan az EU elődintézményeit, majd az EU-t, amely válságról válságra a fokozódó integráció irányában haladt, de a döntő lépést nem volt képes megtenni. A hírhedt lengyel liberum vetoval párhuzamba állítható egyhangúság elvétől túl későn és túl óvatosan sikerült csak megszabadulnia, amikor ez már kevésnek bizonyult.

Az egész nyugati világra jellemző, lassan halmozódó gazdasági és szociális feszültségeket a váratlan 2008-as pénzügyi világválság csak eszkalálta és az elé a feladat elé állította a hatalmi eliteket, hogy vagy egy átfogó vízió jegyében új alapokból építik át a rendszert, vagy néhány kisebb demonstratív átalakítás mellett egy nagy bűvészmutatványba kezdenek. Ez utóbbit választották mind az USA-ban, mind Európában. A bűvészmutatvány lényege a központi bankok nyakló nélküli pénzkibocsájtása és kamatcsökkenése volt annak reményében, hogy a pénzbőség majd spontán módon oldja a gazdaság és a társadalom szűk keresztmetszeteit és prosperitást idéz elő. Ez rövid távon valamelyest sikerült is, a nélkül, hogy fenntartható viszonyokat eredményezett volna. De azzal se számoltak, hogy az establishmentekbe helyezett közbizalom mindeközben olyan mértékig megingott, hogy az a bejáratott politikai rendszerek stabilitását kérdőjelezte meg. Az a két világhatalom, amelynek gazdasági és politikai berendezkedése más volt, mint a liberális demokráciáké, Kína és Oroszország mind a pénzügyi válság, mind a pénzügyi bűvészmutatvány idején együttműködött, "falazott" és a helyzetet "csak" arra használta fel, hogy pozícióit fokról fokra javítsa, erősítse.

Ha a hatalmi elitek se a válság előtt, se azt követőleg nem próbáltak profilaktukusan, illetve a tanulságokat levonva radikális reformokat kidolgozni, a bűvészmutatvány alatt erre mindmáig se képesek, se alkalmasak nem voltak. Ezért "büntetésük" a rendszer eróziója: Trump elnöksége, a Brexit és az EU zilált állapota. A nagy szembesülés azonban még mindig várat magára, így a választópolgárok mind az USA-ban, mind Európában a csodadoktorok varázslataiban és életük javulásában reménykedhetnek, nem pedig kataklizmától félnek. A szembesülés azonban nem elkerülhető és nem is távoli. Formája, léptéke azonban nem látható előre. S így az sem, hogy erre milyen erők hogyan fognak reagálni.

Talán a világhatalmi szempontból már nem jelentős Nagy-britannia bizonyos fejleményei láthatók előre. Nagy valószínűséggel nem kerülhető el a "kemény" Brexit annak gazdasági és Írország határát érintő fejleményeivel. Nehéz elképzelni ezt a fejleménysort Írország és Skócia elszakadása nélkül. Hogy mindez hogy hathat Angliára és az EU-ra, az már a "mi lesz, ha" fantáziavilágába tartozik. Akárcsak a Trump-féle kamikaze-politika majdani karambolja, illetve a felfordulás közepette az orosz és kínai önmérséklet vagy mohó türelmetlenség libikókája.

Hogy a liberális demokrácia talaján álló hatalmi elitek - és ezen belül az európaiak - köréből átfogó és végrehajtható reform-vízió nem várható, azt nagy biztonsággal kijelenthetjük. Macron ilyen irányú próbálkozásainak visszhangtalansága erre önmagában is bizonyítéknak tekinthető. Azt azonban nem tudhatjuk, hogy a válsághelyzetekre adott  európai kényszer-válaszok között nem lesz-e olyan, amely akár egy új irányzat kiinduló pontjául is szolgálhat. Ugyanakkor világosan látható, hogy a mai amerikai, orosz és kínai politika egyaránt Európa egysége ellen dolgozik.

2018. augusztus 2., csütörtök

A választó nem korrigál

Nem kell ahhoz a korábbi világrend feltétlen hívének lenni, hogy a józan észre hivatkozva úgy lássuk, hogy a brit, a USA-beli, a német és az osztrák választók sorra-rendre rosszul döntöttek legutóbb. Az okok egy részét már értjük: a kormányon lévők hosszabb időn át visszaéltek azzal, hogy velük szemben nem volt ésszerű alternatíva. Nem törődtek sem a lakosság kisebb, vagy nagyobb részének romló (vagy legalábbis a korábbihoz, vagy másokéhoz képest romló) életkörülményeivel, kilátásaival, a komolyabb döntéseket halogatták, rendszeresen a könnyebb ellenállás irányában döntöttek és tevékenységük kommunikációjára sem fordítottak gondot. A frusztráció halmozódott és így sok választó fogékonnyá vált mindenféle demagógok megalapozatlan ígéreteire, illetve bűnbakokat kijelölő uszítására. Ez annál könnyebben ment, minthogy az emberek média-környezete alapvetően megváltozott és a személyes környezetükben is teret vesztettek a korábbi vélemény-irányítók. Ennek objektív háttere a posztindusztriális korszak egyre áttekinthetetlenebb viszonyai, illetve a globalizáció mind több területen bekövetkező térhódítása volt.

Mindez lehet magyarázat a rossz döntésekre. Arra azonban nem, hogy amikor már látszanak a rossz döntés következményei, akkor ne vizsgálják felül korábbi meggondolásaikat. Így a Brexit felszínre hozta azokat a választókat is közvetlenül érintő negatív következményeket, amivel az EU tényleges elhagyása járni fog. Ezért nem haladnak a kilépés feltételeiről szóló tárgyalások és fenyeget a sokkszerű, brutális változat. De csak fenyeget, nincs itt. És egyszerűbb ülni és a csodára várni, mindenki mást hibáztatni, mint magukba nézni. Így aztán nagyjából ugyanazok ismét a kilépésre szavaznának, akik korábban ezt tették. Analóg a helyzet az USA-ban. Trump tetteit és szavait, a körülötte állandóan zajló abnormis fejlemények kísérhetné pánik is. De nem: a demokrata pártiak sem képesek a markáns ellenzéki szerepre, a republikánusok sem félnek eléggé a teljes hitelvesztéstől, ha nem hagyják magára elnöküket. Trump szavazóinak tetszik a zagyva, odamondogató stílus, a kiszámíthatatlanság. Az igazolást meg a tőzsdékben és bizonyos makrogazdasági mutatószámokban találják meg a maguk számára. A német választóknak sem okoz problémát, hogy sikerült a kormányuk erejét, tekintélyét megingatni, hiszen ennek semmi közvetlenül érzékelhető következménye nincs. Mintha egy sportmeccsen lennének, ahol lehet Merkelnek, vagy ellene drukkolni, utána hazamenni, megvacsorázni és készülni a következő mérkőzésre.

Vagyis amitől valójában félni lehetne (gazdasági összeomlás, háborús kilátások, a nemzetközi koordináció zavarai), attól se lent, se fent senki nem fél igazán. Ezzel szemben teljesen fiktív, vagy valós, de durván eltúlzott, vagy nem rövid távon fenyegető "rémektől" annál nagyobb a páni félelem - akár folyamatosan, akár hullámokban. Persze ez a helyzet nem spontán módon állt elő és termelődik újjá . Mind a megnyugtatás, mind a félelem kiváltása manipulatív módon jön létre. De hogy mikor kik manipulálnak, azt valójában sok esetben lehetetlen kideríteni. Főképp, ha ennyien még csak nem is akarják megtudni, hanem meg vannak győződve arról, hogy ez az ő valódi álláspontjuk- vagy legalábbis érzületüknek megfelel.
,