Voksvadászat, vagy koncepciózus politika Európában?

Amíg a Pax Amaricana jegyében fogant világrend működött vagy működni látszott, addig nem maradt sok tér a koncepciózus politizálásra, különösen nem Európában. Így olyan politika és politikus-nemzedék került a különböző országokban élre, amely ívben kerülte a látványos döntéseket is, a nagyobb léptékű koncepciók kidolgozását és meghirdetését meg különösképpen. Ami politikai döntés volt Európában, az többnyire a felszín alatt történt, illetve - ha kellett - egyes tagországok kormányainak megregulázására irányult. Defenzív volt a válasz a 2008-as pénzügyi válságra is és az "olcsó pénz" monetáris politikát is inkább suba alatt vezényelték le, nem pedig harsonaszóval.

Közben Európa körül mind a geopolitkai környezet, mind a világgazdaság, mind pedig a kilátásban lévő technikai bázis megváltozott. Az USA érdeklődése Európa iránt lényegesen lecsökkent, az EU-tól keletre Oroszország és Törökország letért a parlamentáris demokrácia újtáról és komplex fenyegetést jelentenek a szomszédaiknak, Kína pedig egyre inkább az USA fő riválisává válik, s egyben rendszer-alternatívát is képvisel. A világgazdaságban a pozíciók átrendeződtek és az USA sem rendelkezik már akkora súllyal, mint korábban - Európáról nem is beszélve. S minden bizonnyal egy új ipari - szolgáltatási forradalom előtt állunk, amelynek centruma a mesterséges intelligencia és a robotizáció. Minderre Európának válaszolnia kellett volna, de mindmáig érdemben képtelennek mutatkozott rá. Az európai establishment nem csak a külső kihívásoknak nem tud jól megfelelni, de a választópolgárai bizalmát sem bírja úgy, mint a korábbi évtizedekben, Ennek legdrasztikusabb oka a pénzügyi világválság, amelynek mind meggyőző magyarázatával, mind pedig a megismétlődése elleni garanciákkal adós maradt. De nem volt válasza sem a relatív helyzetüket tekintve romló rétegek, sem pedig a reményeikhez képest rosszabb starthelyzetbe kényszerült fiatalok problémáira. És egyáltalán: hiányzott egy a társadalom integrálására alkalmas perspektíva, amit az establishment képviselt volna.

Nem meglepő, hogy ilyen körülmények között a hagyományos vezető pártok eróziója következett be és feltűntek politikai ambicióval rendelkező csodadoktorok és vezér-önjelöltek, akik a frusztrált szavazók körében  kisebb - nagyobb választási sikereket értek el. Ebből a tarka kínálatból mára egy olyan mix bizonyult a legvirulensebbnek, amely -pozitív program híján - a nacionalizmusra, a vallási obskurantizmusra, a szociális média gátlástalan profi kezelésére, a hamis hírek gyártására, a lejárató kampányokra és a nyelvi zűrzavar felidézésére alapoz - és persze mennél több pénzt és egyéb vagyontárgyat harácsol össze. Ez olyan kihívás, amire országonként a konszolidált pártok összefogásának van csak esélye  válaszolni, ám Európán ezen túlmenően csak az integációs folyamat fokozatos előrehaladása segíthet mind a nemzetközi versenyképesség, mind a nemzeti alapú konfliktusok elkerülése érdekében.

Az EU fejlődésének fő dilemmája már korábban is a szélesítés kontra mélyítés volt. A döntések megvétózásáőnak széleskörű lehetősége, s ezen belül a számos alapvető derogációval rendelkező Nagy - Britannia EU tagsága miatt a minden tagországra kiterjedő mélyítés valójában sohasem volt reális. Így a két legfontosabb integrációs eredmény, az euro és a schengeni egyezmény nem EU-szintű volt, hanem a tagországoknak csak egy-egy csoportja vesz benne részt. A kisebb jelentőségű EU szintű megállapodásokban az egyhangúságot gyakran csak úgy lehetett a Tanácson, a legfőbb döntéshozó szerven keresztülvinni, ha egyidejűleg a vétóval fenyegető egyes országok kedvenc "gumimacskája" is bekerült az EU szintű szabályok közé. Ez  szükségszerűen hallatlanul elbonyolította a joganyagot, amit a különböző, a választók kegyét kereső miniszterelnökök nem átallottak a "brüsszeli bürokrácia" nyakába varrni, noha ők maguk, illetve szervezetük, a Tanács volt a valódi ludas. Így ők szállítottak municiót az anti-establishment érzelmeknek.

Most a Brexit, az új EU-költségvetési periódus kezdete és a világból érkező különféle kihívások összegződése lehetőséget adhat egy nagyobb integrációs lépés megtételére vagy az EU egésze, vagy a tagországok nagyobb csoportja számára. Ennek első lépcsőfoka az, hogy olyan EU Parlamentet (és ennek folyományaként olyan Bizottságot) válasszanak meg a polgárok, amely pártolja az integrációs folyamatot. Ezért május végéig szükségképpen a voksvadászat fogja eluralni az európai politikát, amiből vajmi nehéz kihüvelyezni, hogy később az adott ország adott pártja milyen integrációs politikát fog követni. A kampány során mégis érdemes külön figyelni a jobbközép pártokat, hogy vajon nyitnak-e a szélsőjobb felé, vagy inkább onmaguktól balra nyitottak majdani szövetségkötésre, Annál is inkább kulcskérdés ez, mert egy eredményes reformpolitikát amúgy sem egyetlen pártcsalád, hanem egy koalíció lenne képes kialakítani és végigvinni. Egy ilyen koalíció létrejöttéhez (vagy létre nem jöttéhez) az út a voksvadászaton keresztül visz. Mennél kevesebb szélsőjobboldali, nacionalista EU képviselőt küldenek a választók Strasbourgba, annál jobbak az esélyei egy koncepciózus (bár egyelőre nem túlzottan propagált) reformpolitikának. Megvalósulására  garanciát azonban még a mérsékeltek meggyőző parlamenti többsége sem jelent.

Formálódóban egy új német politika?

Nyugat - Németország (és közelebbről a CDU-CSU) politikája a II. Világháború után formálódott ki. Feladata volt maga mögé állítani a lakosság zömét, amely nehezen ocsúdott fel a totális háborús vereséget és a nácizmus törvényen kívül helyezését követően. A nyugati megszálló hatalmak ebben a helyzetben tétjüket az Adenauer (a Hitler előtti időkben Köln polgármestere) körül alakuló katolikus pártra tették és megértőek voltak annak olyan vonalával, mely kerülte az egyértelmű zárást jobbfelé. Ez a vonal nyert később megfogalmazást a bajor testvérpárt, a CSU vezetője, F.J. Strauss híres-hírhedt formulájában, hogy nem szabad megengedni pártjától jobbra álló politikai formáció kialakulását. Az NSZK megalakulása, integrálódása a NATO-ba és ezzel párhuzamosan a "gazdasági csoda" kedvezett e politika megszilárdulásának, lakossági elfogadottságának. A 60-as évek közepéig a második legfontosabb párt, az SPD szavazótábora nem volt elegendő ahhoz, hogy váltópártként egyáltalán szóba jöjjön.

Nem szükséges a Németországot körülvevő világ és ebben Németország és ezen belül CDU-CSU politikájának kisebb- nagyobb fordulatait végig követni a közel hét évtized alatt, minthogy egy fontos tekintetben a helyzet konstans volt : a keresztény pártoktól jobbra elhelyezkedő szavazók végig látenciában maradtak, illetve csak sporadikus szerepet játszottak - egészen a közelmúltig. Az AfB-nek mint szélsőjobboldali pártnak a legutóbbi választásokon viszont - sokak számára váratlan - előretörése (amelynek okai, azok áttekintése szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit) elsősorban és közvetlenül a CDU-CSU számára jelentett és jelent kihívást. Egyrészt azért, mert az oda szavazók jelentős része korábban az ő szavazói voltak, másrészt azért, mert az új többpártiság számukra koalíciós kényszert jelent, ami egy fokon túl az ország kormányozhatóságát teszi kétségessé. A kihívásra a korábbi tradíciónak megfelelően a legkényelmesebb válasz az elpártolt szavazók visszaszerzését megcélzó politika lett volna. Voltak ennek hívei a pártszövetségen belül, de pár hónapon belül nyilvánvalóvá vált, hogy egyrészt a jobbra nyitás nem hozná vissza az elvesztett szavazókat, másrészt a pártot és az országot Európában és a világban a senki földjére vezetné.

A kettéosztott Németországra találó volt a "gazdasági óriás - politikai törpe" bonmot. Ez ma már messze nem igaz, de arról sincs szó, hogy a mai Németország politikai óriássá vált volna. Befolyását inkább a színfalak mögött, különféle nyomásgyakorlásokkal tudta érvényesíteni. Ezért amíg (az olyan - amilyen) világrend fennált és működött, a német politika megengedhette magának azt a luxust, hogy kerülje a markáns állásfoglalásokat és bizonyos helyzetekben akár inkonzisztens legyen. A nemzetközi színtéren a korábbi világrend nyilvánvaló bomlása ellenére ez a német gyakorlat mindmáig fennáll. Ez viszont azt is jelenti, hogy helyette más ország vagy politikai tényező sem képes az európai vezető szerepre. Macron megpróbálta, de nem sikerült neki. Az EU helyzete közben annyiban tisztázódott, hogy a Brexit immár visszafordíthatatlan, tehát vagy egy fajta német-francia hegemóniával jön létre egy új Európa, vagy az EU szétesik és a kontinens nemzetközi tekintetben jelentéktelenné, darabonként pedig szabad prédává válik. Egy ilyen hegemónia előfeltétele viszont, hogy a német politika szakítson eddigi bevált beidegzéseivel és nyílt sisakkal vegyen részt egy új kezdet kialakításában.

Ennek a fordulatnak napjainkban kezdenek látszani a jelei a CDU-CSU politikájában. Túl korai még a pillanat, hogy érdemes legyen ezeket a jeleket számba venni és nyilván a helyzet is nagyon képlékeny. Az EU parlamenti választások kampányfinise, a választások országonkénti kimenetele és az új EP megalakulása után lehet majd számbavenni, hogy valóban kialakultak-e egy új Európa víziójának körvonalai és hogy mi az esélye egy ilyen vízió valamelyes sikerének.