2021. november 12., péntek

A történelem nem tanítómester

 A II. Világháború igen nagy megrázkódtatás volt a hadbanálló feleknek. Egyfelől a pusztulás mértéke, másfelől a  szövetségek jellege miatt. A tengelyhatalmak a  Szövetségesek számára a rációval nem összeegyeztethető fanatikus, erkölcstagadó axiómák alapján álltak és a gyakorlatuk is ezt követte, ugyanakkor a Szövetségesek világnézetében, praxisában egymástól olyan különbségek, sőt ellentétek mutatkoztak, amelyek enyhén szólva nem valószínűsítették, hogy egymás oldalán végig tudnak harcolni egy hosszú, sok színhelyen folyó világháborút. Ez utóbbit végülis megoldotta az előbbi: a tengelyhatalmak feltétel nélküli megadása nélkül nem volt elképzelhető működőképes békerendszer.Ám a "Soha többé!"-re még a háború alatt sötét árnyékot vetett a lakott városokra ledobott atombomba. A hidegháború és a nukleáris fegyverkezési verseny vezethetett  volna szinte egyfolytában újabb háborúhoz. Nem vezetett, mert hamar világossá vált az overkill bekövetkezése és ennek keretében a patthelyzet. Ez a veszélyes egyensúly lényegében évtizedekig kitartott alkalmasint azért, mert a volt szövetségesek ismerték egymást s így kultúrális, doktrinális különbségek miatt nem következett be közöttük olyan félreértés sorozat, amely miatt egy rosszul kitervelt háború világégéshez vezetett volna.

Eltelt húsz év, elhalványultak a világháborúval kapcsolatos történelmi tanulságok és a kubai rakétaválság kis híján nagy háborúhoz vezetett. A nyugati hadvezetés ekkor csak a saját logikája szerint volt képes  értelmezni a szovjet középhatósugarú rakétatelepítést és ha az utolsó pillanatban nem adták volna meg az esélyt, hogy hitelt adnak a szovjet magyarázkodásnak, nem kapott volna a kvázi béke egy újabb periódust.

További évtizedek alatt a nemzetközi stratégiai szembenállás erősen elmozdult a volt szövetségesek háborúval fenyegető konfliktusától, de a világ nem jutott el egy újabb világháború peremére. Nem jutott még akkor sem, amikor néhány évig egy nagyhatalom, a maoista Kína egyre inkább hasonlítani kezdett a korábbi tengelyhatalmakhoz. Ám ezt a veszélyt a belső erőknek sikerült elhárítani.Az utolsó nagy háború felejtése más formában vált és válik halálos veszélyforrássá. Megszűnt annak időben való felismerése, hogy mikor válik egy nagyobb, vagy akár kisebb ország politikai rendszere olyan nemzetközi veszélyforrássá, mint amilyen az 1930-as évek tengelyhatalmaié volt. Ez nem csoda, hiszen a politikai, gazdasági és katonai döntéshozó posztokon többször is generációcsere ment végbe azóta. Ezen túlmenően miután a mai világban egymás mellett, egymással összekapcsolódva a megoldatlan problémák tömege gyűlt föl, amiknek racionális megoldása részben nem mutatkozik, részben a választópolgárok zöme nem partner a racionális megoldásokhoz, nem is könnyű beazonosítani azokat a tanokat és törekvéseket, amelyek a destrukció elszabadulásához vezetnek. Nem könnyű, de azok szerint, akik ismerik a közel 100 év előtti történelmet, nem is lehetetlen. Ám a mai emberek túlnyomó többsége nem ismeri az akkori mesét és ezért félelmei nem ahhoz kötődnek. El lehet képedni például azon, hogy az USA választói ugyan hajszál híján, de elzavarták Trumpot, ám ebből koránt sem vonták le azt a következtetést, hogy a kérdések kérdése rendszere visszatérésének megakadályozása. Így képesek ehhez képest másod, harmad, vagy sokadrangú kérdések miatt a nagy veszélyt visszahozni. Elképedhetünk, de ettől még a történelem nem fog tanítómesterré válni.