Nézi az ember a meccset és nem egészen érti. Vagy egészen nem érti. De ha szurkol, akkor ez nem túlzottan zavarja. Tudja, hogy melyik a csapata, örül akkor is, ha a játékosa átlövésből gólt dob, akkor is, ha kapusa látványosan véd. Ha ezt az ellenfél produkálja ugyanezt, akkor búslakodik. De nem ilyen tiszta helyzetekből áll a meccs. Kavarodás, a labda a hálóban, gól. Vagy nem gól, hanem kiállítás és az ellenfélnél a labda. Vagy látszólag nem történik semmi és jön egy váratlan bírói ítélet. Mert egyszerre három meccs folyik. Amit látunk, amit a játékosok a víz alatt művelnek egymással ahányan csak vannak és amit a bíró(k) fütyül(nek) a szabályok, a szabályok sajátos értelmezése vagy egyszerűen úri kedvül szerint. De az egészet keretbe foglalja az óra és az eredményjelző tábla. Legalább tudhatjuk, hogy hol tartunk és hogy állunk.
A világ folyása még ígyebbül van. Nincs medence, a játékosok nem viselnek meghatározott színű számozott sapkát, nincs óra, nincs eredményjelző tábla, szabályok ugyan vannak, de szabálykönyv nincs, bírók itt is, ott is vannak is meg nem is. Mégis nézzük, mert izgalmas, mert a sorsunk függhet rajta, mert egyes akciók láthatóak és értelmezhetőek. Bár nyáron állítólag szünetel a játék. Készülnek edzéstervek, folynak átigazolások. De azért esnek váratlan gólok, összecsapások. Mi vaan?
Tekinthetjük reménytelen káosznak, ami folyik. Csak a víznél maradva: hallhatunk a kiszáradás veszélyéről csakúgy, mint a tengerszint elárasztással fenyegető emelkedéséről. Ha valamelyik fél kezd jól állni, legyinthetünk, hogy nyugi, a java még hátra van. Gondolhatunk új összecsapásokra, hálószggató gólokra, sőt új csapatok előbukkanására is. Új szabályokra is. Meg lelkiismeretes, megvesztegethetetlen bírókra is, kezükben varázspálcával.
De így, vagy úgy, nézzük, nem nézzük, látjuk, nem látjuk, kár áltatni magunkat,
mert földünkön az idő érik,
zajtalanul és félelmesen.
2017. július 31., hétfő
2017. július 17., hétfő
Változó világrend - változó politikus-szerep
A korábbi világrend valamennyire stabil és tartós volt ahhoz, hogy országonként és országokon túl tisztázódjék a különféle hatalmi csoportok mozgástere, vetélkedésük és kooperációjuk megszokott szabályszerűségei. A gazdasági, az erőszakszervi és a titkosszolgálati erőcsoportok tudták, hogy céljaik megvalósításában nélkülözhetetlen szerepe van a politikának - a törvényhozóinak és a végrehajtóinak egyaránt, ezért egyszerre igyekeztek rá nyomást gyakorolni és alkalmazkodni a politika oldaláról érkező nyomásokhoz.
Ahogy egyre több területen a változások kezdtek kimozogni a régi feltételek keretei közül, úgy egyre több akarnok csoport került abba a helyzetbe, hogy kilépjen a korábbi korlátok közül. Ez a maguk körében történhetett akár nem deklaráltan, akár brutális nyíltsággal, arra azonban vigyázniuk kellett, hogy a nemzetközi rendnek ne okozzanak olyan károkat, amelyet az képtelen elviselni. Ez utóbbira - pusztán jelzésként - két utalás. Az egyik a pénzügyi szféra nemzetközi, de USA központú hipertrófiája, amely a 2008-as válsággal tette próbára az egész világrend működőképességét. A másik a putyini Oroszország, amelyet addig, amíg megmaradt földrajzi határai között, a világ szemhúnyással tudomásul vett, de amikor elkezdte túllépni a földrajzi határait, beleütközött nemzetközi szankciókba és kezdik minden szempontból fekete báránynak tekinteni.
A világrend fölfeslésének szinte minden országban tömegesen voltak kisebb - nagyobb személyes vesztesei. De a vesztes helyzetébe került maga a politika is, mert egyre kevésbé volt képes a maga törvényes eszközeivel eleget tenni a tőle elvárt funkcióknak. Ez bizonyos régiókban lázadásokhoz, puccsokhoz és folyamatos háborúkhoz vezetett, máshol a szervezett rend irreverzibilis felbomlásához. A már említett Putyin féle Oroszország is egyfajta válasz az anómiás állapotokra: a politika bizonyos szereplői az erőszakszervi-titkosszolgálati elit egy részére támaszkodva centralizált tekintélyuralmi rendszert vezettek be, amit a lakosság többsége el is fogad "rend" gyanánt. Ez a model bizonyos régiókban vonzónak látszik - így mindenek előtt a volt Szovjetúnió egyes hajdani tagköztársaságaiban. De ez a model került bevezetésre Törökországban is és a vonzóerő jelentkezik az EU-n belül több keleti, volt szocialista országban is.
Ám a régi politika csődje az USA-ban és Nyugat - Európában is jelt adott magáról populista mozgalmak és politikusok felbukkanásával is. Ennek csúcspontja a Trump jelenség és az, hogy belőle az USA elnöke lett. Ordító inkompetenciája és az addigi politikai model megváltoztatására tett kísérlete nyilvánvalóan sikertelen és később is az marad. De lehetetlen nem látni, hogy az USA bizonyos gazdasági és erőszakszervi körei, amelyek a korábbi status quoval elégedetlenek voltak és Trump regnálásában lehetőséget látnak pozíciójuk javítására. Nyitott kérdés, hogy végülis a trumpizmus összesímul-e egy republikánus politikával és hogy kikovácsolódik-e egy olyan markáns demokrata párti alternatíva, amely a következő választásokon leváltja azt, vagy pedig váratlan, szokatlan új politikai képletek jelennek-e meg az USA-ban. Így a politikában és a mindennapi életben előtérbe kerülhet az USA szövetségi állam mivolta is, ami a XX.-sz.-ban kifelé sokat veszített a jelentőségéből. De akárhogy is alakul, szinte lehetetlen az, hogy a zavaros állapotok ne vezessenek az ország nemzetközi befolyásának erősebb csökkenéséhez, mint amennyit a nemzetközi változások amúgy is kiköveteltek volna.
Ugyanígy a politika szokatlanul új jelenségei kerülnek előtérbe az európai kontinens nyugati részén is. Az EU elődintézményei be nem vallva az USA dominancia árnyékában alakultak úgy, ahogy és ez mindmáig így maradt. Nem utolsó sorban azáltal, hogy az EU nem vált tényleges katonai entitássá, hanem a NATO garanciájára hagyatkozott. A többféle válságtól sújtott EU élet-halál helyzetbe került a Brexit és Trump fenyegetést jelentő politikája következtében. Ezt elsőként a holland és a francia választók érezték meg, megállítva a megfékezhetetlennek látszó nacionalista, centrifugális folyamatot. A francia Macron személyében egy olyan politikus kapott nagy elnöki és parlamenti felhatalmazást, akinek határozott elképzelései vannak egy új, innovativ Európáról. A minden bizonnyal újraválasztás előtt álló Merkel ebben felismerte az országa számára egyszeri, vissza nem térő alkalmat, hogy egy történelmi korszak tartamára új és - amennyire ez lehetséges - biztonságos geopolitikai alapot teremtsenek meg, ha gyorsan és határozottan lépnek. Vagyis a német és francia politikusok (és akik majd melléjük állnak) át kell vegyék a prímet a gazdasági és titkosszolgálati erős köröktől és akár részleges ellenállásukat is letörve kell teremtsenek a nemzeti szuverenitáson is átlépő, a nemzetközi színpadon is versenyképes erőt a kontinens előre nem látható méretű nyugati felén. Teremtsenek - feltéve, ha sikerrel járnak. Az előttük lévő út részleteiben nem látható előre, de az biztos, hogy számos belső kerékkötővel és külső ellenérdekelttel kell megvívniok. A sikernek ezen felül az is feltétele, hogy egy többé-kevésbé kalkulálható, kooperációra hajlamos és képes meghatározó világkörnyezet vegye körül Európát, amiben ugyancsak több múlik a különféle politikai erőkön, mint amit az utóbbi évtizedekben megszoktunk.
Ha a politikai szférára világszerte a megszokottnál több és nehezebb feladat hárul a belátható jövőben, felvethető, hogy ugyan honnan kerülnének elő az erre alkalmas személyek. Természetesen ex ante semmiféle garancia nincs, de bizonyos keretek között a feladat elviseli a próba-hiba módszert is, ha lehetséges a rotáció. A próbálkozóknak meg segítségül ott a híres-hírhedt, adaptálható De Gaulle-i jelszó: Mi, vagy a káosz!
Ahogy egyre több területen a változások kezdtek kimozogni a régi feltételek keretei közül, úgy egyre több akarnok csoport került abba a helyzetbe, hogy kilépjen a korábbi korlátok közül. Ez a maguk körében történhetett akár nem deklaráltan, akár brutális nyíltsággal, arra azonban vigyázniuk kellett, hogy a nemzetközi rendnek ne okozzanak olyan károkat, amelyet az képtelen elviselni. Ez utóbbira - pusztán jelzésként - két utalás. Az egyik a pénzügyi szféra nemzetközi, de USA központú hipertrófiája, amely a 2008-as válsággal tette próbára az egész világrend működőképességét. A másik a putyini Oroszország, amelyet addig, amíg megmaradt földrajzi határai között, a világ szemhúnyással tudomásul vett, de amikor elkezdte túllépni a földrajzi határait, beleütközött nemzetközi szankciókba és kezdik minden szempontból fekete báránynak tekinteni.
A világrend fölfeslésének szinte minden országban tömegesen voltak kisebb - nagyobb személyes vesztesei. De a vesztes helyzetébe került maga a politika is, mert egyre kevésbé volt képes a maga törvényes eszközeivel eleget tenni a tőle elvárt funkcióknak. Ez bizonyos régiókban lázadásokhoz, puccsokhoz és folyamatos háborúkhoz vezetett, máshol a szervezett rend irreverzibilis felbomlásához. A már említett Putyin féle Oroszország is egyfajta válasz az anómiás állapotokra: a politika bizonyos szereplői az erőszakszervi-titkosszolgálati elit egy részére támaszkodva centralizált tekintélyuralmi rendszert vezettek be, amit a lakosság többsége el is fogad "rend" gyanánt. Ez a model bizonyos régiókban vonzónak látszik - így mindenek előtt a volt Szovjetúnió egyes hajdani tagköztársaságaiban. De ez a model került bevezetésre Törökországban is és a vonzóerő jelentkezik az EU-n belül több keleti, volt szocialista országban is.
Ám a régi politika csődje az USA-ban és Nyugat - Európában is jelt adott magáról populista mozgalmak és politikusok felbukkanásával is. Ennek csúcspontja a Trump jelenség és az, hogy belőle az USA elnöke lett. Ordító inkompetenciája és az addigi politikai model megváltoztatására tett kísérlete nyilvánvalóan sikertelen és később is az marad. De lehetetlen nem látni, hogy az USA bizonyos gazdasági és erőszakszervi körei, amelyek a korábbi status quoval elégedetlenek voltak és Trump regnálásában lehetőséget látnak pozíciójuk javítására. Nyitott kérdés, hogy végülis a trumpizmus összesímul-e egy republikánus politikával és hogy kikovácsolódik-e egy olyan markáns demokrata párti alternatíva, amely a következő választásokon leváltja azt, vagy pedig váratlan, szokatlan új politikai képletek jelennek-e meg az USA-ban. Így a politikában és a mindennapi életben előtérbe kerülhet az USA szövetségi állam mivolta is, ami a XX.-sz.-ban kifelé sokat veszített a jelentőségéből. De akárhogy is alakul, szinte lehetetlen az, hogy a zavaros állapotok ne vezessenek az ország nemzetközi befolyásának erősebb csökkenéséhez, mint amennyit a nemzetközi változások amúgy is kiköveteltek volna.
Ugyanígy a politika szokatlanul új jelenségei kerülnek előtérbe az európai kontinens nyugati részén is. Az EU elődintézményei be nem vallva az USA dominancia árnyékában alakultak úgy, ahogy és ez mindmáig így maradt. Nem utolsó sorban azáltal, hogy az EU nem vált tényleges katonai entitássá, hanem a NATO garanciájára hagyatkozott. A többféle válságtól sújtott EU élet-halál helyzetbe került a Brexit és Trump fenyegetést jelentő politikája következtében. Ezt elsőként a holland és a francia választók érezték meg, megállítva a megfékezhetetlennek látszó nacionalista, centrifugális folyamatot. A francia Macron személyében egy olyan politikus kapott nagy elnöki és parlamenti felhatalmazást, akinek határozott elképzelései vannak egy új, innovativ Európáról. A minden bizonnyal újraválasztás előtt álló Merkel ebben felismerte az országa számára egyszeri, vissza nem térő alkalmat, hogy egy történelmi korszak tartamára új és - amennyire ez lehetséges - biztonságos geopolitikai alapot teremtsenek meg, ha gyorsan és határozottan lépnek. Vagyis a német és francia politikusok (és akik majd melléjük állnak) át kell vegyék a prímet a gazdasági és titkosszolgálati erős köröktől és akár részleges ellenállásukat is letörve kell teremtsenek a nemzeti szuverenitáson is átlépő, a nemzetközi színpadon is versenyképes erőt a kontinens előre nem látható méretű nyugati felén. Teremtsenek - feltéve, ha sikerrel járnak. Az előttük lévő út részleteiben nem látható előre, de az biztos, hogy számos belső kerékkötővel és külső ellenérdekelttel kell megvívniok. A sikernek ezen felül az is feltétele, hogy egy többé-kevésbé kalkulálható, kooperációra hajlamos és képes meghatározó világkörnyezet vegye körül Európát, amiben ugyancsak több múlik a különféle politikai erőkön, mint amit az utóbbi évtizedekben megszoktunk.
Ha a politikai szférára világszerte a megszokottnál több és nehezebb feladat hárul a belátható jövőben, felvethető, hogy ugyan honnan kerülnének elő az erre alkalmas személyek. Természetesen ex ante semmiféle garancia nincs, de bizonyos keretek között a feladat elviseli a próba-hiba módszert is, ha lehetséges a rotáció. A próbálkozóknak meg segítségül ott a híres-hírhedt, adaptálható De Gaulle-i jelszó: Mi, vagy a káosz!
2017. július 1., szombat
Forrónak ígérkező magyar ősz
Mindenki el van rá készülve, mégse tudjuk, milyen lesz. A kézenfekvő kontextus a 2018-as parlamenti választás lenne, de valószínűleg ennél sokkal többről lesz szó. Többről, mert erősen valószínű, hogy ősszel az EU-ban is alapvető változások kezdődnek. Így a tét nem csak a következő parlament székeinek elosztása, de még csak nem is valami változtatgatás a magyar alkotmányos rendszerben. Ennél több : helyünk Európában.
Még nem tudjuk, konkréten milyen döntési helyzet elé fogja állítani az EU azokat a tagállamait, amelyek belépéskor vállalták az euro-övezethez csatlakozást, de ezt mindmáig nem teljesítették. Az viszont szinte biztos, hogy meg fog fogalmazódni ezzel kapcsolatban valamilyen döntési alternatíva, amely elől kitérni nem lehet. Ezért legfeljebb tudni lehet, hogy a jelenlegi magyar kormány mindenféle fokozott integrációtól húzódozni szeretne, de hogy erre mik lesznek a lehetőségei, illetve a húzodozásnak mi lesz a kalkulálható ára, az még homályban van. Valójában azonban csak három főbb út képzelhető el: a kényszerű csatlakozás a magországokhoz, annak elvállalása, hogy az ország másodrendű tagja lesz az Uniónak, illetve a kifarolás magából az Unióból.
Amit mi tudhatunk, azt természetesen tudja a magyar kormány is - sőt alkalmasint ennél többet is. Ezért biztos, hogy több változatban készít forgatókönyveket és hozzá igyekszik rendelni a megvalósításhoz szükséges eszközeit is. Azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy bármelyik forgatókönyv kerül is előtérbe, a kormány a lakosság felé mindegyik változatban erőt akar majd mutatni - rálicitálva az eddigiekre is.
A magyar ellenzéki pártok közül lehet tudni, hogy melyek azok, akik egyértelműen EU és integráció pártiak. Ebben számukra kedvező az a tény, hogy a magyar lakosság masszív többsége is EU párti. Hátrányuk viszont nem csak az, hogy információk hiányában nem tudnak forgatókönyvekben gondolkodni, hanem elsősorban az, hogy nincs stabil tömegkapcsolatuk, képtelenek tömegeket mozgósítani és leköti őket az egymással szembeni akciózás. De ugyanezt mondhatjuk el a fővárosi civil-mozgalmakról is: egy-egy akción túl nem tudnak stabil, hatékony politikai tényezővé válni. Az ősz során - ha az nagyon más lesz, mint egy választási kampány - az ellenzéki szférának egyetlen eszköze marad, a tehetséges rögtönzés. S ha ezt ma is tudja, minimális mértékben erre is rákészülhet.
Ám a magyar forró ősznek lesz még egy fontos tényezője: az EU mértékadó körei. Ott a változások kezdeményezőinek számolniuk kell a potenciális ellenzőkkel is, hogy kontrakarírozzák ezek lehetséges lépéseit. S ebből a szempontból adottság, hogy a magyar miniszterelnök már eddig is provokációival bajkeverőként szándékosan felhívta magára a figyelmet. Így politikája,személyisége , gazdasági, katonai és titkosszolgálati háttere és külföldi kapcsolatrendszere az EU meghatározó szereplői számára kalkulálhatóvá vált. Ezért a tervezés és a lebonyolítás során ősszel lépéselőnyben lehetnek vele szemben, amely a kimenetel szempontjából döntőnek bizonyulhat.
Mindez egyben azt jelenti, hogy ha 2018-ban országgyűlési választások lesznek Magyarországon, azok már nem a mai körülmények között fognak lezajlani, hanem csak pontot tesz az addigra már lezajlott fejlemény-sor végére. A magyar lakosság, amely akkor az urnákhoz járul, nagy valószínűséggel csak elviselője lesz a feje fölött folyó őszi küzdelmeknek és csak a véletlen hozhatja úgy, hogy maga is résztvevője legyen a forró történetnek, amely évekre eldönti sorsát.
Még nem tudjuk, konkréten milyen döntési helyzet elé fogja állítani az EU azokat a tagállamait, amelyek belépéskor vállalták az euro-övezethez csatlakozást, de ezt mindmáig nem teljesítették. Az viszont szinte biztos, hogy meg fog fogalmazódni ezzel kapcsolatban valamilyen döntési alternatíva, amely elől kitérni nem lehet. Ezért legfeljebb tudni lehet, hogy a jelenlegi magyar kormány mindenféle fokozott integrációtól húzódozni szeretne, de hogy erre mik lesznek a lehetőségei, illetve a húzodozásnak mi lesz a kalkulálható ára, az még homályban van. Valójában azonban csak három főbb út képzelhető el: a kényszerű csatlakozás a magországokhoz, annak elvállalása, hogy az ország másodrendű tagja lesz az Uniónak, illetve a kifarolás magából az Unióból.
Amit mi tudhatunk, azt természetesen tudja a magyar kormány is - sőt alkalmasint ennél többet is. Ezért biztos, hogy több változatban készít forgatókönyveket és hozzá igyekszik rendelni a megvalósításhoz szükséges eszközeit is. Azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy bármelyik forgatókönyv kerül is előtérbe, a kormány a lakosság felé mindegyik változatban erőt akar majd mutatni - rálicitálva az eddigiekre is.
A magyar ellenzéki pártok közül lehet tudni, hogy melyek azok, akik egyértelműen EU és integráció pártiak. Ebben számukra kedvező az a tény, hogy a magyar lakosság masszív többsége is EU párti. Hátrányuk viszont nem csak az, hogy információk hiányában nem tudnak forgatókönyvekben gondolkodni, hanem elsősorban az, hogy nincs stabil tömegkapcsolatuk, képtelenek tömegeket mozgósítani és leköti őket az egymással szembeni akciózás. De ugyanezt mondhatjuk el a fővárosi civil-mozgalmakról is: egy-egy akción túl nem tudnak stabil, hatékony politikai tényezővé válni. Az ősz során - ha az nagyon más lesz, mint egy választási kampány - az ellenzéki szférának egyetlen eszköze marad, a tehetséges rögtönzés. S ha ezt ma is tudja, minimális mértékben erre is rákészülhet.
Ám a magyar forró ősznek lesz még egy fontos tényezője: az EU mértékadó körei. Ott a változások kezdeményezőinek számolniuk kell a potenciális ellenzőkkel is, hogy kontrakarírozzák ezek lehetséges lépéseit. S ebből a szempontból adottság, hogy a magyar miniszterelnök már eddig is provokációival bajkeverőként szándékosan felhívta magára a figyelmet. Így politikája,személyisége , gazdasági, katonai és titkosszolgálati háttere és külföldi kapcsolatrendszere az EU meghatározó szereplői számára kalkulálhatóvá vált. Ezért a tervezés és a lebonyolítás során ősszel lépéselőnyben lehetnek vele szemben, amely a kimenetel szempontjából döntőnek bizonyulhat.
Mindez egyben azt jelenti, hogy ha 2018-ban országgyűlési választások lesznek Magyarországon, azok már nem a mai körülmények között fognak lezajlani, hanem csak pontot tesz az addigra már lezajlott fejlemény-sor végére. A magyar lakosság, amely akkor az urnákhoz járul, nagy valószínűséggel csak elviselője lesz a feje fölött folyó őszi küzdelmeknek és csak a véletlen hozhatja úgy, hogy maga is résztvevője legyen a forró történetnek, amely évekre eldönti sorsát.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)