2017. június 25., vasárnap

Ha működik és ha nem

A gyorsvonat piszkos, a hűtés-fűtés üzemen kívül, a WC undorkeltő, a vonat késik. Ennek ellenére működött a vonat? Az attól függ, hogy mi volt tegnap, tegnapelőtt. Ha akkor is ilyen volt a helyzet és semmi nem történt, akkor az utasok szerint működik. Na de hol az a pont, amikor már nem? Járatkimaradás? Lesz, aki már ezt annak érzi, Visszakéri a jegye árát és kitalál valami helyettesítő megoldást a maga számára. De lesz, aki elfogadja, hogy aznap délelőtt egy másik járattal jut el a célpontjához. Ha nincs ilyen alternatíva, akkor már többen ítélhetik úgy, hogy nem működik a vonat. Ha pedig a vonat ugyan elindul, de félúton megáll és közlik, hogy nincs tovább, akkor alighanem nagy lesz a felháborodás és a csalódott utasok együtt fognak ennek hangot adni.

Ugyanez igaz a közszolgáltatások többi területeire nézve is - akárcsak a hivatalnak packázásaira. Nem lehet pontosan tudni, hogy mit fogadnak el az ügyfelek működésnek, mit tartanak rossz működésnek és mikor gondolják úgy, hogy ezt már egyáltalán nem lehet működésként elfogadni. Sokat számít ebben a precedens és sokat, ha trendet érzékelnek.

Ha egy országban azt látják - hallják, hogy bizonyos "vikingek" kezébe hirtelen rengeteg pénz és vagyontárgy kerül (törvényesen? törvénytelenül? netán testreszabott törvények révén?), akkor ezt vérmérsékletük szerint tudomásul veszik és egy volt szocialista országban nem történik semmi. De ez nem jelenti azt, hogy nem alakulhatnak úgy a körülmények, hogy frusztrált csoportokban ez a tudás hirtelen aktivizálódik.

Ha egy országban azt hallják, hogy a kormányzat mindenben sikeres és aztán hallhatnak javuló makrogazdasági adatokról is, meg arról is, hogy ilyen, meg olyan nemzetközi összehasonlításokban sikerült jó alaposan lecsúszni, azt sokan így ítélik meg, sokan úgy, meg van, aki elereszti mindezt a füle mellett. Ahhoz a valóságnak a sikerpropagandával olyan látványosan kell ellentmondania, mint a magyar labdarúgásban, hogy a propaganda hiteltelenné váljon. De történni akkor sem történik semmi.

Mit érlel mindez? Előre nem láthatjuk pontosan. Aki meg van arról győződve, hogy a trend az általános működésképtelenség felé mutat, az számíthat a NER hirtelen összeomlására. Aki el tudja képzelni, hogy a FÁK terjeszkedni tud jelenlegi EU és NATO tagok felé is, az elképzelhet ilyen jövőt is. Ami elképzelhetetlen, az az, hogy egy Magyarország adottságú ország egyedül valami mindenki mástól eltérő sajátos úton járjon és maradjon tartósan működőképes - akármilyen színvonalon.

2017. június 18., vasárnap

Mindennapos terrorveszély - hozzá lehet-e szokni?

Az Iszlám Állam államként a bukás szélén áll, ezért a fejlett országokban terrorcselekményekkel akarja fitogtatni erejét. Amíg ez ténylegesen sporadikus, fenyegetés formájában viszont mindenütt hatni tud, addig politikai célját elérheti vele. Eredményes akciói megdöbbenést és pánikot okoznak, az "iszlám terrorizmus" pedig ellenségképként rögzül, amely visszahat a különféle iszlám kisebbségek és a többségi társadalom viszonyára. Kérdés azonban, hogy ez a helyzet korlátlanul eszkalálható, vagy legalábbis tartósítható-e, vagy pedig egyfelől kialakul-e ellene a hatásos társadalmi védekezés, másfelől a hozzászokás révén csökken-e eredményes pszichológiai fegyver mivolta.

Az emberek az állandó veszélyekhez általában hozzászoknak. Bármennyire is tragédia az érintetteknek egy-egy autószerencsétlenség, a hétről hétre megismétlődő hírek nemigen változtatnak a közlekedés rendjén, a lakosság közlekedési szokásain - még a leginkább veszélyes üzemnek tekinthető motorkerékpározás tekintetében sem és mindez nem okoz hisztériát. De ugyanígy tekinthetünk a fegyvertartás veszélyeire az USA-ban: bármennyi hírt is kapnak az emberek fegyverrel elkövetett gyilkosságokról, visszaélésekről, a többség makacsul kitart a fegyvertartás szabadsága mellett.

Amikor a II. Világháború alatt a front közeledni kezdett Magyarországhoz, az egyre gyakoribbá váló légiriadók, bombázások nagy riadalmat keltettek. De az ismétlődés, sőt a veszély fokozódása az élet mindennapos velejárójává tette mindezt és a tényleges bajokat alig tetézte a bekövetkezőktől való rettegés. E tekintetben a megszállás alá kerülés jelentett új félelmeket, ám az elhúzódó ostrom, vagy a település többszöri megszálló-cseréje ismét csak az apátiát hívta elő.

Kissé más a helyzet a járványokat illetően. Az új kórokozó vagy a ritkán visszatérő járvány tud pánikot és hisztériát kelteni, adott esetben a bűnbakképzés is megindul. Ezzel szemben a "megszokott" járványokat bizonyos belenyugvással fogadja a lakosság és nem zökkenti ki mindennapos világából.

Visszatérve az elszigetelt terrorista akciók társadalomlélektani hatására azt láthatjuk, hogy a Közel-Keleten ehhez a lakosság hozzászokott mind a fokozott óvintézkedések, mind az egyéni tragédiák formájában. E miatt folytatja mindennapi életritmusát annak gondjaival és örömeivel együtt. Pánikot, tömmeges menekülést csak ennék drasztikusabb katonai akciók váltanak ki.

Nyitott a kérdés, hogy a jelenleg ismert nemzetközi terrorizmus milyen szintig hiszterizálja az európai és északamerikai lakosságot avagy  veszti el igazi hírértékét a médiában. Felvethető az a lehetőség is, hogy két poláris helyzetben a legsérülékenyebb a lakosság: amikor túl jól megy a dolga és túlzottan biztonságban érzi magát, illetve amikor más okokból amúgyis frusztrált, zaklatott. A hatás szempontjából azonban soha nem szabad elfelejtkezni az adott ország médiájának sajátosságairól, az azt kézben tartó erők tudatos manipulációiról.

2017. június 7., szerda

Bizalomról, biztonsághiányról

A posztmodern világban a személyes kapcsolatok által el nem ért intézmények és reprezentánsaik iránti bizalomnak fokozott szerepe van. Az emberek a kis világukat csak úgy tudják élni a fejlett országokban, hogy bíznak a közüzemek, a tömegközlekedés, az igénybevett egyéb szolgáltatások, az ügyeket intéző bürokrácia és az igazságszolgáltatás stb. megszokott rendjében. Ha ez akadozik, kiszámíthatatlanságot mutat, ahhoz a maguk módján hozzászokhatnak a lakosok, de ez a közbizalom eróziójával, a kerülőutak elszaporodásával és az emberek közti szolidaritás esetlegességével kell együttjárjon.

A helyi és országos politikától is azt várják a választók, hogy tegyék, amit kell ahhoz, hogy rendben menjenek a dolgok. Minden működjön, sőt érzékelhető módon időről időre javuljanak is a körülményeik. Akik ezt megtapasztalják, bíznak is választottjaikban. Ha valami nem tetszik nekik, akkor legközelebb másra szavaznak, remélve, hogy az majd jobb lesz. Akik viszont a politikától nem remélnek semmit, azok nem bíznak és nem is járnak el szavazni. Mindezt a demokratikus berendezkedésű országokra értjük. Ahol viszont a demokrácia többé vagy kevésbé kulissza, ott a bizalom maga is másképp értendő.

A II. Világháborút követően évtizedeken át a demokrácia és a piacgazdaság számos országban biztosítani tudta mind a mindennapi működőképességet, mind a közbizalmat s ezen felül az életkörülmények jelentős javulását is nagy tömegek számára. Amelyik országokban ez speciálisan nem így volt, ott több volt a konfliktus, voltak kisebb-nagyobb krízisek, de ezeken a nagyobb rendszer keretein belül mindig sikerült úrrá lenni. A játéktér elegendő volt olyan korszakos változások békés levezetésére is, mint a gyarmati rendszer felbomlása, mint a hidegháború, majd a detente az államszocialista országokkal, az ipari társadalom vége és a posztindusztriális társadalom kialakulása és fejlődése, majd a globalizáció elmélyülése. Még azt is elbírta ez a berendezkedés, hogy az utóbbi évtizedekben nagy tömegeknek nem javultak az életkörülményei és amit korábban egy kereső biztosított a háztartásnak, azt már csak kettő volt képes. A bizalom közben erodálhatott ugyan, de ez jobbára látens maradt.

A XXI.sz. elején azonban ugrásszerű változás következett be.Ennek indokául elég a nemzetközi terrorizmus nagyobb fokú berobbanására, valamint a 2008-as pénzügyi világválságra utalni. Mélyebb elemzés e mögött a változások és kihívások sokaságát tárná fel, de ez a kettő is elegendő annak magyarázatára, miért vált tömegessé a biztonságérzet megrendülése és ezzel párhuzamosan a bizalommegvonás azokkal szemben, akiknek szavuk, lehetőségük van a nagyobb dolgok eldöntésében. Először anti -establishment mozgalmak és pártok jutottak több-kevesebb támogatáshoz egyik-másik országban, közben ezzel párhuzamosan a szövetségi rendszer peremországaiban több helyen autokratikus kormányok távolodtak el a demokratikus berendezkedéstől és a nagy rendszert összetartó konszenzustól. Ennek a tendenciának a kicsúcsosodását a Brexit és Trump USA elnökké választása jelentette, ami azzal fenyegetett, hogy az egész fejlett világ visszasüllyed egy korábbi történelmi állapotba, amely a világháborúk korát jellemezte.

Úgy látszik azonban, hogy a Brexit Európában Trump elnöksége pedig világszerte riadalmat keltettek, hogy a frusztrált választók túl messzire mentek és ezzel a korábbinál is nagyobb bajt hoztak a különféle országok lakosságának egzisztenciájára és biztonságérzetére. Az establishmentek is impasszt kaptak arra, hogy feladják korábbi halogató, a lakosság türelmével visszaélő, csak bizonyos erősek igényeinek megfelelő politikájukat, de egyben a választók is, hogy ha az establishment egyes körei új, merészebb politikával jelentkeznek, akkor - legalább átmenetileg - meg is adják nekik a bizalmat. Ez hol a régi pártkereteken belül történik, hol azokat elhagyva új politikai alakulatok formájában. A két nagy trauma által napvilágra hozott új információk egyben közös bizalmatlanságot váltottak ki a putyini Oroszország tevékenységével kapcsolatban (kormányokban és a lakosságokban egyaránt), ami szintén új és esetleg struktúraképző fejlemény.

Nem tudhatjuk, hogy a kontinentális Európa magjában  az elsősorban francia-német új törekvések milyen körben és időintervallumban képesek önálló erőként megjelenni a nemzetközi színpadon. Nem tudhatjuk, hogy az USA-ban a két nagy pártban és a nem politikai szférában milyen immun-reakciók indulnak meg a Trump-kísérlettel szemben és azok mire vezetnek az országban és nemzetközi színtéren. Végül nem tudhatjuk azt sem, hogy az euroatlanti világon kívüli nagyobb erők minderre hogyan fognak reagálni. Azt azonban igen, hogy a tét egy valamelyes bizalmon alapuló többé-kevésbé biztonságos világ újrafogalmazódása, beleértve annak gazdasági, technikai, politikai és katonai vonatkozásait - vagy ennek az ellenkezője.

2017. június 1., csütörtök

Új időszámítás kezdődik Európában

Valóban most kezdődik? A régi felbomlása nyilvánvalóan nem most. Felfogás dolga, hogy a 2004-ben Rómában elfogadott "Alkotmány" francia és holland népszavazási elutasítását tekintjük-e határkőnek, vagy a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság tagállamokat eltérő módon érintő voltát, esetleg valami más fejleményt, eseményt tekintjük a kiindulópontnak. Kétségtelen tény, hogy míg korábban az Unió mindig fel tudta oldani a konfliktusait és továbblépett, az utóbbi 10 évben ez egyre kevésbé járt sikerrel. Ennek világos és félremagyarázhatatlan manifesztációja a Brexit: az egyik legerősebb tagállam kilépési döntésével vége annak a korszaknak, amelyet az EU folyamatos területi és tartalmi bővülése jellemzett.

Ugyanekkorra az EU-t meghatározó külső környezet is megváltozott. Az elődintézményektől kezdve mindeddig az volt az alaphelyzet, hogy az integrálódó Európa fölött ott volt az USA védernyője, amelynek katonai jelenléte a II. Világháború óta folyamatos volt a kontinensen és a NATO keretében biztossági garanciát adott európai tagjainak. Az USA geopolitikai elköteleződése Trump elnökké választásával bizonytalanná vált, így reális problémává vált, hogy Európa (vagy annak egy része) perspektivikusan gondoskodik-e saját biztonságáról. Ugyanakkor Európa keleti környezete is megváltozott. Míg hajdan, a hidegháború idején a Szovjetúnióval és a Varsói Szerződéssel mint potenciális ellenséggel számoltak, Törökországgal pedig, mint NATO-taggal  és EU társult taggal szövetségesként, ez a szovjet rendszer összeomlásával pozitív irányban látszott változni. Egyes volt Varsói Szerződés tagállamok NATO és EU tagokká váltak és Oroszországgal is valamiféle szövetségesi viszony sejlett fel, Törökország nyugati elkötelezettsége pedig vitathatatlannak látszott. A későbbiekben azonban a putyini Oroszország, majd az erdogani Törökország elhajolt a demokratikus piacgazdaság modeljétől és egy autokratikus rendszert épített ki amely a nyugati szomszédai számára is sok tekintetben aktuális illetve potenciális fenyegetést jelent.

A bomlási folyamatok által dominált Európa számára ezek a kihívások kezelhetetlenek voltak. A francia elnökválasztás óta, amelyet minden bizonnyal az Európa-eszmét képviselő pártok győzelmét hozó német választások követnek, egyre egyértelműbben megfogalmazódik egy olyan politika, amely válaszolni akar ezekre a kihívásokra és keresi az erre alkalmas eszközöket és formákat. Ennek közkeletű megfogalmazódása a többsebességes Európa elképzelése, amely az erre hajlandó országokban az integráció eddig nem megszokott formáival, mértékével járna együtt. Ám az nem tudható, hogy a mind szorosabbá váló francia-német együttműködés az Európát sújtó sokféle válságjelenségek milyen széles skálájára fog tekintettel lenni. Ha túl tág frontot nyit, akkor szinte biztos hogy kudarcot vall. Ha viszont túl szűkre veszi a megoldani, vagy legalábbis hatásosan kezelni kívánt problémák sávját és/vagy nem elég körültekintően állítja rangsorba azokat, az viszont azzal fenyeget, hogy nem várt fejlemények elsodorják a kezdeti eredményeiket is.

Egy szoros francia-német kormányzati együttműködés esetében felvetődik ennek demokratikus alátámasztásának kérdése is. Nyitólépésként a legutóbbi választási eredmények bizonyára kellő legitimációs erővel szolgálnak. Ám a két kormánynak folyamatosan ügyelnie kell majd arra, hogy a politikájuk választói támogatottsága megmaradjon, különben az új politika alapja ingataggá válik. Kissé más a helyzet azokkal az EU tagállamokkal, amelyek részvételére számítanak a mélyülő integráció során. Itt ugyanis a demokratikus legitimáció igénye úgy módosul, hogy ezeknek az államoknak a kormányai és választói arról legyenek meggyőződve, hogy érdekeiket a francia-német  politikával való együttmozgás szolgálja, nem pedig a különállás, a más irányokban való próbálkozás.

A többsebességes Európa keretében nyilvánvalóan lesznek olyan tagországok, amelyek az elvileg nyitott, erősen integrálódó csoporthoz nem tudnak, vagy nem akarnak csatlakozni. Itt felvetődik az a kérdés, hogy ezek megmaradnak a "régi EU" keretei között, vagy kilépnek belőle. Ok van annak feltételezésére, hogy a francia-német politika nem tartja érdekében állónak, hogy az EU-n belül egy új kvázi - vasfüggöny épüljön fel. Ezért várhatóan törekedni fognak arra, hogy kellő vonzereje maradjon az alacsonyabb sebességfokozatú Európában való megmaradásnak is. A makacs különutasok "megbékítésére" ez nyilván nem elég, sőt ez nem is lehet cél. Azonban ezek a most hatalmon lévő kormányok aligha lesznek képesek kedvükre rángatni az új rendszer kereteit. Az ilyen országok kormányainak sorsáról választóiknak kell dönteni. Ha ezek a választók netán ténylegesen nem is lesznek döntési helyzetben, az önmagában bizonyítéka az ottani rendszer európai inkompatibilitásának.