Az íménti diákmegmozdulások központi elemei voltak a hálózatok. Hallgatói Hálózat, Oktatói Hálózat és mások.Ők? De hát ott volt a HÖOK, ott volt a Rektori Konferencia, a szülői szervezetek és ki tudja még ki. De a központi mozgatók, az iránnyszabók mégiscsak a hálózatok voltak. Vagy nem? Hát a spontán alakulása a dolgoknak, amely túllépett a Hálózat intencióin? Az is. De azért volt másnap is a világon és akkor megintcsak a hálózatok mozgattak.
Iménti? Végetért? Megszűntek? Biztos, hogy nem. Összedugják itt meg ott a fejüket kulcsszereplők, hogy mi lehet a következő lépés, mi volna jó és miben vennének részt sokan. Hoppá! Kulcsszereplők? Kik azok? Milyen felhatalmazással? És ha közülük többen is külföldön töltik az ünnepeket? Sebaj, ott a mobil.És ha valakit közülük megdumálnak, hogy ne haza jöjjön, hanem egy jó kis világkörüli útra? Vagy netán maradjon ott, ahol most van? Akkor vívódik, hogy itthon a dolga, de aztán mégiscsak egy mobil vagy sms, hogy ne számítsanak rá, egy ideig nem jön. Bosszankodás vagy vállrándítás, de a hálózat megy tovább nélküle, nélkülük is.És újra látni fogunk tömegeket az utcán ha (és amikor) kell, illetve ha (és amikor) van rá igény és kedv.
Hálózat? Kulcsszereplők? Na, ez nagyon érdekli a titkosszolgálatokat is. Megtalálni őket, informálódni, ha lehet, be is épülni. Nekik is van ehhez ügynökhálózatuk. És? Hiába vannak ott, ha jó az ötlet, az futótűzként végigfut a megcélzott körön és beletalál, akkor lesz megint akció. Aki beépült, az maximum statisztálhat. Mert a hálózat nem szervezet, nincs alapszabálya, eljárási módjai, nem lehet a rendőrségnél - bíróságnál feljelenteni őket, hogy megsértették a bázisdemokráciát vagy az egyesületi jogot. Mozgó, képlékeny valami, amit a szükséglet, a lehetőség és a siker mozgat, alakít. Ez az igazi kihívás a magát konszolidálni akaró Hatalomnak.
Új jelenség volna? Dehogyis! Jelenleg a hálózatkutatás legalább egy évtizede az egyik legnagyobb tudományos divat a számítástechnikától a társadalomtudományokig. Ha meg a hálózati szemléletet is hozzávesszük, az át- meg átszövi életünket a gazdasági élettől a médiáig, a sokarcú családi élettől a különféle szakmai szervezetekig és a közös hobbi által egybentartott helyi és nemzetközi kapcsolatrendszerekig, vagy akár a különféle maffiákig.. Így együtt ez mégis újnak tűnik. Ez igaz is, nem is. Ilyen - olyan kapcsolati hálók a nyilvántartott történelem kezdete óta léteztek. Modern benne a régi (családi, lokális, állami, egyházi) kötések fellazulása, az emberek térbeli mobilitásának ugrásszerű megnövekedése és - semmiképpen sem utolsósorban! - az interaktív kommunikációs eszközök általános elterjedése. Így aztán a szó tradicionális értelmében jogos az elmagányosodásról beszélni, de ugyanakkor a virtuális kapcsolatok hallatlan gazdagsága áll rendelkezésre. És igény meg elhatározás dolga, hogy egy virtuális kapcsolat mikor válik egyedileg vagy csoportosan hús- vér valósággá.
Ezek az impresszionisztikus futamok a hálózatokkal kapcsolatban ezúttal csak egy mondanivalót szolgáltak: felvillantani, hogy a szervezett, beszabályozott, jogrenddel is alátámasztott világnak ma már van riválisa és ez a rivális a képlékenysége révén nagyon erős. Félre lehet tenni a megkövesedett dogmákat a szervezetépítésről,. annak időigényéről, arról, hogy mik egy országban a kulcspozíciók, milyen aktivista - hálózat (figyelem: hálózat!) szükséges a politikai sikerhez és hogyan kell azt szervezni - mozgatni, és hogyan lehet a passzív embereket egy-egy alkalomra kimozdítani a lakásából..Merthogy a zenebohóccal szólva - mint látjuk - "Van másik!"
Na persze egy alkalomra, egy meghatározott célra. Mert a globalizált és szükségképpen tovább golbalizálódó világ bonyolult rendszereit úgy - ahogy koordinálni teljesen ad hoc módon nem lehet. Ahhoz szervezetek, intézmények, deklarált szabályok és azokat betarttató erőszakszervek és igazságszolgáltatás is szükséges. De ha ezek rugalmatlanok, hiába vannak, mégsem képesek a hozzávetőleges koordinációra. Abba meg aztán végképp ne bonyolódjunk bele, hogy ennek a formalizált világnak a jó vagy rossz működésében mi a szerepe a tágan értelmezett informális hálózatoknak...
2012. december 28., péntek
2012. december 26., szerda
1913 - 2013
Alig vagyunk túl egy világvége - őrületen, itt mered elénk egy évpár, amelyik baljós ómen lehet. 1913 is békés év volt (az arany ára állt, mint a cövek), alig tudta valaki, hogy hol van Szarajevo és kötözni való bolondnak tartották volna, aki küszöbön álló világháborút vízionál, ami aztán mindent fel fog forgatni.. Kivéve a vezérkaroknál. Az 1913-as rekord hadiköltségvetés volt Franciaországban.Mert ők készültek. Nemkülönben a németek. Ők úgy tudták, hogy tudják mi a háború és az előző vereségért - ha húzódik is a revans - annak meg kell lennie. A politikusok is éreztek valamit. Mert annyi békekezdeményezés még soha se volt, mint 1912-13-ban. De aztán, amikor egy a periférián történt merényletből ultimátum lett, alig szóra érdemesíthető kivétellel pártállástól függetlenül megszavazták a hadi költségvetéseket. Mert úgy tudták, hogy ha háború, akkor azt kell tenni.
Most mintha fordított lenne a helyzet. Mindenféle gazdasági krízist, a mai perifériákon erőszakos akciókat nem csak a magas státusúak, a sokfelől informálódók, de az átlagember is símán el tud képzelni.Van ellentét bővivel a hagyományos "nagyok" között is, ami minden komoly tárgyaláson előjön. Csak a régi nagyok közötti háború tűnhet értelmezhetetlennek és anakronisztikusnak alighanem még a vezérkarok szintjén is, akiknek egyébként munkaköri feladatuk minden létezhető és nem létezhető helyzetre, feladatokra haditerveket készíteni.Mert az a korábban domináns séma vesztette hitelét, hogy erős hadseregemmel megtámadom a szomszédot, legyőzöm, területet hódítok, hadisarcot szedek és ezzel oldom meg a problémáimat.
Ma már ahhoz, hogy világfelfordulás, világrendetlenség támadjon, nem a hagyományos erősek hideg fejjel végigkalkulált terveitől kell tartanunk. Meg nem is olyan végiggondolt utópiától, amely egy elképzelt új világ megvalósítása érdekében akarna mindent megváltoztatni. Merthogy ilyen, komolyan vehető utópia nincs forgalomban. De forrófejűség, hamu alatt parázsló harag, fanatizmus, kalandor ambíció, blöffölő játékszenvedély, felelőtlenségből származó nagy kihatású műszaki katasztrófa és sok más fésületlen dolog a periférián bárhol lángra lobbanhat. És a világot behálózó pénzügyi, közlekedési-szállítási, kommunikációs és mindenféle más rendszerek bármilyen erősek és bármilyen nagy a készségük a keletkezett lyukak betömésére és az önkorrekcióra - érheti őket olyan csapás, amellyel már nem bírnak. De nem úgy néz ki, hogy már 2014-ben. Legalábbis, ha nem vagyunk olyan vakok,gyanútlanok, mint elődeink 100 évvel ezelőtt és ugyanúgy nem tudjuk megfelelően olvasni az előjeleket.
Most mintha fordított lenne a helyzet. Mindenféle gazdasági krízist, a mai perifériákon erőszakos akciókat nem csak a magas státusúak, a sokfelől informálódók, de az átlagember is símán el tud képzelni.Van ellentét bővivel a hagyományos "nagyok" között is, ami minden komoly tárgyaláson előjön. Csak a régi nagyok közötti háború tűnhet értelmezhetetlennek és anakronisztikusnak alighanem még a vezérkarok szintjén is, akiknek egyébként munkaköri feladatuk minden létezhető és nem létezhető helyzetre, feladatokra haditerveket készíteni.Mert az a korábban domináns séma vesztette hitelét, hogy erős hadseregemmel megtámadom a szomszédot, legyőzöm, területet hódítok, hadisarcot szedek és ezzel oldom meg a problémáimat.
Ma már ahhoz, hogy világfelfordulás, világrendetlenség támadjon, nem a hagyományos erősek hideg fejjel végigkalkulált terveitől kell tartanunk. Meg nem is olyan végiggondolt utópiától, amely egy elképzelt új világ megvalósítása érdekében akarna mindent megváltoztatni. Merthogy ilyen, komolyan vehető utópia nincs forgalomban. De forrófejűség, hamu alatt parázsló harag, fanatizmus, kalandor ambíció, blöffölő játékszenvedély, felelőtlenségből származó nagy kihatású műszaki katasztrófa és sok más fésületlen dolog a periférián bárhol lángra lobbanhat. És a világot behálózó pénzügyi, közlekedési-szállítási, kommunikációs és mindenféle más rendszerek bármilyen erősek és bármilyen nagy a készségük a keletkezett lyukak betömésére és az önkorrekcióra - érheti őket olyan csapás, amellyel már nem bírnak. De nem úgy néz ki, hogy már 2014-ben. Legalábbis, ha nem vagyunk olyan vakok,gyanútlanok, mint elődeink 100 évvel ezelőtt és ugyanúgy nem tudjuk megfelelően olvasni az előjeleket.
2012. december 20., csütörtök
Kultúra: a megszállók látványosan erőszakolnak!
Hosszú ostromot követően ismert jelenség a szabadrablás és a tömeges nemi erőszak. Nem elsősorban az elcsigázott frontharcosok megjutalmazásáról, kényszerűen visszafojtott vágyaik kielégítéséről van szó. Ehhez nem kellene nyilvánosság, kérkedő tömegesség. Üzenetértéke van.
Üzeni, hogy mi vagyunk a győztesek. Üzeni, hogy mindent megtehetünk. Üzeni: féljetek és felejtsétek el önérzeteteket.Aki személyes megaláztatásnak éli ezt meg, az ne csak az erőszaktevőkre haragudjon, hanem a saját meggyalázott önérzetével éljen tovább és bizonytalanul nézzen a többi ember, a nézők szemébe, mert nem tudhatja, ki mit gondol róla. De búcsúzzon az önérzetétől az is, aki a megszállók oldalán van. A tömeges kiszolgáltatottság élményével a háta mögött ő se hiheti ezután, hogy ő valaki, akinek szava van, aki megengedheti magának az önálló vélemény luxusát.
Az üzenet nem csak azoknak szól, akik személyesen átélték a traumatikus élményt. Szól a szakmának: ne higgyék, hogy teljesítményük immunitást ad. Legközelebb rájuk is sor kerülhet. És szól a közönségnek: ilyenek a hőseid. Mellettünk senkik, törpék. És senki se bízzon a nemzetközi szakma, a nemzetközi sajtó védelmében. Teszünk rá.
Vannak persze öntudatosak, a demonstratívan ellenállók. Akik vállalják a retorziót is a nyilvános szembeszegülésükért. És van a közönség, amelyik ugyan néhány kisebb demonstráción túl csendben van, de a lábával szavaz és nem felejt. A kérdés: mennyien vannak az ellenállók és mennyien a lábukkal szavazók. És az, hogy a megszégyenítettek hogyan dolgozzák fel azt, ami velük történt. Mit lépnek holnap és holnapután. A kérdések kérdése pedig az, hogy meddig maradnak a megszállók.
A trauma megtörtént, emléke megmarad. De a csendes harc folytatódik, mert azt egy látványos megszállás nem tudja eldönteni.
Üzeni, hogy mi vagyunk a győztesek. Üzeni, hogy mindent megtehetünk. Üzeni: féljetek és felejtsétek el önérzeteteket.Aki személyes megaláztatásnak éli ezt meg, az ne csak az erőszaktevőkre haragudjon, hanem a saját meggyalázott önérzetével éljen tovább és bizonytalanul nézzen a többi ember, a nézők szemébe, mert nem tudhatja, ki mit gondol róla. De búcsúzzon az önérzetétől az is, aki a megszállók oldalán van. A tömeges kiszolgáltatottság élményével a háta mögött ő se hiheti ezután, hogy ő valaki, akinek szava van, aki megengedheti magának az önálló vélemény luxusát.
Az üzenet nem csak azoknak szól, akik személyesen átélték a traumatikus élményt. Szól a szakmának: ne higgyék, hogy teljesítményük immunitást ad. Legközelebb rájuk is sor kerülhet. És szól a közönségnek: ilyenek a hőseid. Mellettünk senkik, törpék. És senki se bízzon a nemzetközi szakma, a nemzetközi sajtó védelmében. Teszünk rá.
Vannak persze öntudatosak, a demonstratívan ellenállók. Akik vállalják a retorziót is a nyilvános szembeszegülésükért. És van a közönség, amelyik ugyan néhány kisebb demonstráción túl csendben van, de a lábával szavaz és nem felejt. A kérdés: mennyien vannak az ellenállók és mennyien a lábukkal szavazók. És az, hogy a megszégyenítettek hogyan dolgozzák fel azt, ami velük történt. Mit lépnek holnap és holnapután. A kérdések kérdése pedig az, hogy meddig maradnak a megszállók.
A trauma megtörtént, emléke megmarad. De a csendes harc folytatódik, mert azt egy látványos megszállás nem tudja eldönteni.
2012. december 17., hétfő
Próbáljunk rendet tenni a forradalom fogalma körül
Ez az anekdota terjedt el arról, hogy mikortól váltak a francia események forradalommá. Ma is ennek az évfordulóját ünneplik - manapság vegyes értékelő előjellel.De eddigre már kikényszerítették a királytól a Rendi Gyűlés összehívását, ott a képviselők radikalizálódtak, túl voltak a híres "labdaházi eskün". Vagyis egy népi megmozdulás nem kezdete, hanem csak fordulópontja volt egy hatalmas rendszerváltásnak, amely végülis a franciák feudalizmust cserélték fel a modern polgári társadalommal. a határkő csak azt jelentette, hogy az utca népe kilépett a legitimitás keretei közül és önállóan kezdett cselekedni. De az azt követő napon is trónján volt a király, helyén maradt a Rendi Gyűlés, az erők közt megjelent az utca is.
E nélkül a felszínesen felrajzolt kontextus nélkül a királynak lett volna igaza: ami aznap történt, az lázadás. Minden olyan népi dühkitörés, lázadás, amely ugyan tevőlegesen semmibe veszi a korábbi hatalmat, de nem része egy sokszálú folyamatnak, amely nem csupán nem fogadja el a korábbi rendszer legitimitását és szembeszegül azzal, hanem egy másik rendszert alakít ki helyette és azt erővel meg is tudja védeni, a szó komoly értelmében nem tekinthető forradalomnak.
Nem bonyolódva annak boncolásába, hogy a történelemkönyveink magyar forradalmai mennyiben feleltek meg ennek a kritériumrendszernek, maradjunk a közelmúlt és a ma eseményeinél. Alighanem 2006-ig kell visszamennünk, ami egyébként ma újra a viták tüzébe került. Az emlékezetes tévéostrom idején tálalta úgy a történéseket az akkori ellenzékhez köthető magántévé, hogy "forradalom van!" és igyekezett ennek szellemében cselekvésre buzdítani a nézőit. Természetesen nem volt forradalom, de ez a fogalomhasználat a következő, sok bizonytalanságot tartogató hetekben is a levegőben maradt, miközben az utca mozgolódott. Az eseménysor nem hozott hatalomátvételt: sem forradalmit, sem kikényszerítetten a legalitás kereteit megtartót. A 2006 tavaszán megválasztott kormány, illetve utódja a ciklus végéig meg tudta őrizni parlamenti többségét.
Az akkori hatalmat 2010-ben szabad választások távolították el és adtak lehetőséget egy másik kormánynak kétharmados parlamenti többséggel. S itt jött a meglepetés: az új miniszterelnök a történteket "fülkeforradalomnak" minősítette és ennek szellemében ment neki az ország minden rendű és rangú problémájának. De vajon mit is akart jelenteni ez az unortodox terminus? Egyszerű PR fordulatot, amelyik a meglepő intézkedések értelmezése körül akart balladai homályt teremteni? Vagy azt a "kifordítom - befordítom" politizálást, amelyik kényes jogi legalitására, de ugyanakkor folyamatosan feszegeti a jog határait, helyenként forradalmi módon lépve túl azokon? Kik voltak egyáltalán a címzettjei ennek a furcsa kifejezésnek? Azok a radikális sajáthívek, akik valóban forradalmat vártak tőle - bármit is jelentsen az? Vagy a politikai ellenfeleknek hozta tudomására, hogy ne sokat reméljenek a jogaikat még védő törvényektől és intézményektől? Vagy tán a külföldnek, hogy meglepő lépéseit ne a szokásos kontextusban értelmezze majd? Nem tudjuk, de ez már nem is érdekes. A kifejezés kikopott a kormánypolitika szótárából, miközben a formális jogi kereteket csak helyenként lépték túl és közben ténylegesen rendszert váltottak: egy pluralista demokráciából tekintélyuralmi rendszer született. Ezt a külföld, jelesül az Európai Unió, amelynek szuverenitásunk egy részét átengedtük, csak bizonyos pontjain kifogásolja és folytat ezekkel kapcsolatban vizsgálatokat, eljárásokat.
Most az ellenzéki érzületűek forrófejűinek egy részében él helyenként a vágy valamiféle forradalom iránt, amely a legalitással visszaélő, általuk nem legitimnek tartott kormányhatalmat megdönti. De nem gondolják meg, hogy miről is beszélnek. Egy általuk remélt permanens indulatos tömegmozgalom is csillagászati távolságra van a forradalomtól - mint ezt Európa számos országában látjuk. A valamik - valakik elleni düh intézkedések visszavonására, kormányok lemondatására irányul, ami egy demokráciában rendben lévő dolog. De eszükbe se jut új rendszert bevezetni, saját erőszakszerveket hozni létre, amelyek legyőznék a kormány erőszakszerveit. Sőt, ha kiderül, hogy a kormányhatalom megbénítása olyan helyzetet idézne elő, ami az ő életviszonyaikon nem javít, hanem ront, akkor a soronkövetkező választásokon többségükben ismét csak egy az establishmentet képviselő garnitúrát választanak meg.
Magyarországon az Orbán féle rendszerváltást kezdettől még csak a választásokon megvert ellenzék hívei fogadták totális elutasítással. Mostanra már egyre több emberben, potenciális választópolgárban gyűlik a düh a rendszer egyik -másik intézkedésével, vagy vonásával szemben. De ez a düh sem generalizált, egyelőre nem tömöríti őket egyetlen táborba. Ahhoz alighanem már ma is elég, hogy egy következő szabad választáson leváltaná a jelenlegi hatalmat. Ám hogy mi lesz, ha a választások nem lesznek szabadok, az egy másik kérdés, amit nem most kell megválaszolni.
A mostani időkben - mint demokráciában mindig - magánemberek azzal az eszmével, forgatókönyvvel kokettálnak, amivel akarnak. De valamiféle helyi forradalomnak a gondolatát nyilvánosan felvetni a politikai analfabetizmus jele. Sem a feltételek nincsenek meg hozzá, se - feltéve, de meg nem engedve, hogy győz - nem tudnának mit kezdeni vele. A forradalmi utópiákat célszerű meghagyni azoknak, akik világforradalmat vizionálnak. Aki tenni akar bármit is egy hatalomváltásért,rezsimváltásért, annak szigorúan a legalitás keretei között kell gondolkodni, bármennyire is nehezére esik ez.
2012. december 16., vasárnap
Versenyképesség, működőképesség, szlamosodás
Korunkban a versenyképesség alapkérdés, könyvtárnyi irodalma van. De ha a legvulgárisabb formában beszélünk egy ország versenyképességéről, akkor se gondolhatunk másra, mint hogy az adott ország termékei iránt fizetőképes kereslet van, az ország vonzó turisztikai és konferencia - turisztikai célpont, a munkaereje világszerte megállná a helyét, külföldiek szívesen vállalnak itt munkát, a legkülönfélébb rangsorokban előkelő, helyenként kiemelkedő helyezéseket kap és más efféle. Már maga a felsorolás is mutatja, hogy komplex dologról van szó, ahol sok minden sok mindennel összefügg.
A működőképesség is komplex jelenségkör, csak kevésbé feszített követelményekkel.Az is feltételez bizonyos korrelatív viszonyt az egyes alrendszerei, tevékenységi területei között, de megengedi, hogy adott esetben az egyiknek a hiányosságait a másik kompenzálja. A feltétel az, hogy mindez hosszabb távon is biztosítható legyen, mégpedig a rendszer működésének belső forrásai és késztetései révén. Kérdés, hogy a mai egységesülő világban lehetséges-e a fenntarthatóság biztosítása a versenyképesség teljes mellőzésével - de ennek taglalása messze vezetne.
Ugyanígy magától értetődő, hogy ha egy országban se a versenyképesség nincsen meg, se a működőképesség fenntartására nem történnek meg az átgondolt, szívós és színvonalas erőfeszítések, akkor menthetetlenül a hanyatlás, szétesés, szlamosodás állapotába kerül az ország. Ilyen a mai magyar helyzet is. Egy ideig lehet ezt a világválság számlájára írni, bűnbakokat keresni országos és egyedi szinten egyaránt, de ettől az erózió tovább folytatódik, netán gyorsul. Ebből a szempontból közömbös, hogy a lefelé tartó folyamatra a tétlenség, döntésképtelenség a jellemző, vagy pedig a kapkodó, nívótlan, egymással össze nem kapcsolódó intézkedések.
Ha valaki nem nyugszik bele, hogy ez fátum, amin változtatni nem lehet, akkor nem tud nem beleütközni egy elképzelt fordulat politikai előfeltételeibe. De éppen magától értetődő volta miatt erre kár több szót vesztegetni. Viszont az cseppet se magától értetődő, hogy egy fordulat milyen paradigmában képzelhető el. Lehet e belőle egy "döntő láncszemet" kiragadni, amelyre koncentrálva ki lehet húzni a szekeret a kátyúból? Hiszen vannak versenyképes országok elszlamosodott országrészekkel, tönkrement vasúti vagy más infrastruktúrális ágazattal, vannak az innováció iránt kevéssé fogékony országok, ahol azért a működőképesség nem kérdőjeleződik meg.
Magyarországon alighanem először mindhárom problematikával összefüggésében kell számot vetni ahhoz, hogy aztán mértéktartó, de határozott cselekvésekre kerülhessen sor. Arról az alapvető koncepcióról, amely mindhárom területen fordulatra törekszik, szinte elengedhetetlen a sikerhez, hogy nagyon sokan tudjanak róla. Azok is, akiknek más prioritásai lennének, azok is, akiknek érdekei nem illenek bele egy ilyen folyamatba, azok is, akiknek helyzetén egy ilyen nekigyürkőzés egy ideig alig segít. Lehessen tudni, hogy egyáltalán mi is folyik itt.Vagyis korrekt nyilvánosság nélkül, artikulált álláspontok nélkül, amire mások odafigyelnek és reagálnak, nem lehetséges a siker.
A politikai vagdalkozás egyik slágertémája, hogy elég volt a program nélküli felelőtlen korteskedésből, lássunk programokat. Csak félő, hogy ez megmarad lózungnak. Megmarad, mert egy választási programnak a választókra kell kacsintania. De megmarad azért is, mert még egy szakmailag korrekt politikai program is leegyszerűsítő és valamit kell kezdenie azokkal a tématerületekkel is, amelyek nem szerepelnek a prioritásai között, hogy azokat se reklamálják rajtuk komoly választói csoportok exponensei.
Következésképpen a szlamosodás visszaszorítását, az alrendszerek, részrendszerek működőképességének helyreállítását és a versenyképesség feltételeinek megteremtését csak független, állandó és/vagy ad hoc munkacsoportok képesek összefüggéseiben elemezni és javaslatokká érlelni időkényszer és politikai kényszer nyomása nélkül. Így kerülhetnének közös nevezőre a foglalkoztatás, a területiség, a környezeti szempontok, a köz-és felsőoktatás, az egészségügy és a szociális szféra gondjai a már meglévő modernizációs szigetek és a lehetséges kitörési pontok számbavételével és perspektíváival. Talán nem kell bizonygatni, hogy ma ez az állam égisze alatt nem jöhet létre, de még az irányzatos, elemzéssel foglalkozó alapítványok se állhatnak intézményesen ennek élére. Az alapot minden bizonnyal elsődlegesen a magyar gazdaság fejlődésében érdekelt tőkés köröknek kéne összeadni (v.ö. hajdani Reformszövetség )és nemzetközi támogatásokra is szükség van az alapok megteremtéséhez. Ennél is nehezebb kérdés, hogy kik szervezzék és vezessék az ilyen projektet. Hiszen korlátozott a makroszinten gondolkodni képes, kellő előismerettel rendelkezők köre. S ezek többsége - érthető módon - már megfordult valamilyen politikai irányzat környékén, hogy valami realitása legyen gondolatai megvalósulásának. Így amennyire nem célszerű működő alapítványok, intézetek intézményes bevonása a komplex projektbe, annyira irreális lenne az ott működő legkiválóbb szakemberek távoltartása is az egyetemi, kutatóintézeti és üzleti elemző szférából érkező szakemberek, valamint a munka széleskörű nyilvánosságát biztosítani képes profik mellől.
Ez így nem több spekulációnál, jámbor szándéknál. De ha a valóság nem szül meg egy ilyen megoldást, akkor csak a szerencsés véletlen hozhatja meg ugyanezt az intézményes és politikai keretek között. Nagyobb a valószínűsége akkor annak, hogy a hanyatlás, szétesés, szlamosodás visszafordíthatatlanná válik egy teljes történelmi korszakra akár egyedül Magyarországon, akár a tágabb régiónkban is..
A működőképesség is komplex jelenségkör, csak kevésbé feszített követelményekkel.Az is feltételez bizonyos korrelatív viszonyt az egyes alrendszerei, tevékenységi területei között, de megengedi, hogy adott esetben az egyiknek a hiányosságait a másik kompenzálja. A feltétel az, hogy mindez hosszabb távon is biztosítható legyen, mégpedig a rendszer működésének belső forrásai és késztetései révén. Kérdés, hogy a mai egységesülő világban lehetséges-e a fenntarthatóság biztosítása a versenyképesség teljes mellőzésével - de ennek taglalása messze vezetne.
Ugyanígy magától értetődő, hogy ha egy országban se a versenyképesség nincsen meg, se a működőképesség fenntartására nem történnek meg az átgondolt, szívós és színvonalas erőfeszítések, akkor menthetetlenül a hanyatlás, szétesés, szlamosodás állapotába kerül az ország. Ilyen a mai magyar helyzet is. Egy ideig lehet ezt a világválság számlájára írni, bűnbakokat keresni országos és egyedi szinten egyaránt, de ettől az erózió tovább folytatódik, netán gyorsul. Ebből a szempontból közömbös, hogy a lefelé tartó folyamatra a tétlenség, döntésképtelenség a jellemző, vagy pedig a kapkodó, nívótlan, egymással össze nem kapcsolódó intézkedések.
Ha valaki nem nyugszik bele, hogy ez fátum, amin változtatni nem lehet, akkor nem tud nem beleütközni egy elképzelt fordulat politikai előfeltételeibe. De éppen magától értetődő volta miatt erre kár több szót vesztegetni. Viszont az cseppet se magától értetődő, hogy egy fordulat milyen paradigmában képzelhető el. Lehet e belőle egy "döntő láncszemet" kiragadni, amelyre koncentrálva ki lehet húzni a szekeret a kátyúból? Hiszen vannak versenyképes országok elszlamosodott országrészekkel, tönkrement vasúti vagy más infrastruktúrális ágazattal, vannak az innováció iránt kevéssé fogékony országok, ahol azért a működőképesség nem kérdőjeleződik meg.
Magyarországon alighanem először mindhárom problematikával összefüggésében kell számot vetni ahhoz, hogy aztán mértéktartó, de határozott cselekvésekre kerülhessen sor. Arról az alapvető koncepcióról, amely mindhárom területen fordulatra törekszik, szinte elengedhetetlen a sikerhez, hogy nagyon sokan tudjanak róla. Azok is, akiknek más prioritásai lennének, azok is, akiknek érdekei nem illenek bele egy ilyen folyamatba, azok is, akiknek helyzetén egy ilyen nekigyürkőzés egy ideig alig segít. Lehessen tudni, hogy egyáltalán mi is folyik itt.Vagyis korrekt nyilvánosság nélkül, artikulált álláspontok nélkül, amire mások odafigyelnek és reagálnak, nem lehetséges a siker.
A politikai vagdalkozás egyik slágertémája, hogy elég volt a program nélküli felelőtlen korteskedésből, lássunk programokat. Csak félő, hogy ez megmarad lózungnak. Megmarad, mert egy választási programnak a választókra kell kacsintania. De megmarad azért is, mert még egy szakmailag korrekt politikai program is leegyszerűsítő és valamit kell kezdenie azokkal a tématerületekkel is, amelyek nem szerepelnek a prioritásai között, hogy azokat se reklamálják rajtuk komoly választói csoportok exponensei.
Következésképpen a szlamosodás visszaszorítását, az alrendszerek, részrendszerek működőképességének helyreállítását és a versenyképesség feltételeinek megteremtését csak független, állandó és/vagy ad hoc munkacsoportok képesek összefüggéseiben elemezni és javaslatokká érlelni időkényszer és politikai kényszer nyomása nélkül. Így kerülhetnének közös nevezőre a foglalkoztatás, a területiség, a környezeti szempontok, a köz-és felsőoktatás, az egészségügy és a szociális szféra gondjai a már meglévő modernizációs szigetek és a lehetséges kitörési pontok számbavételével és perspektíváival. Talán nem kell bizonygatni, hogy ma ez az állam égisze alatt nem jöhet létre, de még az irányzatos, elemzéssel foglalkozó alapítványok se állhatnak intézményesen ennek élére. Az alapot minden bizonnyal elsődlegesen a magyar gazdaság fejlődésében érdekelt tőkés köröknek kéne összeadni (v.ö. hajdani Reformszövetség )és nemzetközi támogatásokra is szükség van az alapok megteremtéséhez. Ennél is nehezebb kérdés, hogy kik szervezzék és vezessék az ilyen projektet. Hiszen korlátozott a makroszinten gondolkodni képes, kellő előismerettel rendelkezők köre. S ezek többsége - érthető módon - már megfordult valamilyen politikai irányzat környékén, hogy valami realitása legyen gondolatai megvalósulásának. Így amennyire nem célszerű működő alapítványok, intézetek intézményes bevonása a komplex projektbe, annyira irreális lenne az ott működő legkiválóbb szakemberek távoltartása is az egyetemi, kutatóintézeti és üzleti elemző szférából érkező szakemberek, valamint a munka széleskörű nyilvánosságát biztosítani képes profik mellől.
Ez így nem több spekulációnál, jámbor szándéknál. De ha a valóság nem szül meg egy ilyen megoldást, akkor csak a szerencsés véletlen hozhatja meg ugyanezt az intézményes és politikai keretek között. Nagyobb a valószínűsége akkor annak, hogy a hanyatlás, szétesés, szlamosodás visszafordíthatatlanná válik egy teljes történelmi korszakra akár egyedül Magyarországon, akár a tágabb régiónkban is..
2012. december 14., péntek
Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága? Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?...
Fontos pillanatot élünk meg. Bármi lesz a diáktüntetések sorsa, egy bő korosztály - Mérei Ferenc szavával - együttes élményt él meg. Ilyen még a rendszerváltás óta nem volt.
Közismert, hogy a Fidesz korosztályos pártként jelentkezett. Már rég nem az, de saját tágabb korosztálya mindmáig az, amely leginkább hajlamos szavazatát rá adni. Valami olyan életérzést és mentalitást vélnek benne azonosítani, amit a magukénak éreznek. Talán nem is a szó pozitív értelmében, hanem a korábbi nemzedékekétől markánsan eltérő jegyek alapján.
A későbbieket tekintve több, párhuzamos sztereotípia is él az utóbbi 15-20 év során felnövekedett generációról. Hogy apolitikusak, nem érdekli őket a köz dolga, individualisták. Hogy a különböző pártokba a karrieristák mentek, akik készséggel alkalmazkodtak ahhoz a világhoz, amit ott találtak., hogy előre jussanak. Hogy az ambiciózusak nem a politika, hanem az üzleti sikerek iránt vonzódtak és ott értek el kiemelkedő pozíciókat, nagyobb vagyont. Hogy sokaknak közülük elegük lett az itthoni kisszerű körülményekből, romló közhangulatból, viszonyokból és jövőjüket külföldön keresik és találják meg. S végül, de politikai szempontból egyáltalán nem utolsó sorban, hogy politikai azonosságukat a szélsőjobb ideológiájában és gesztusrendszerében találják meg. Ez természetesen nem a korosztály egészére vonatkozik (ahogy korábban korosztályos szubkultúrát képviselt az SZDSZ, majd később az LMP is), de a többségére igen - amint ezt a fiatalok által leadott szavazatok is mutatják. Vajon miért?
Kétségtelen, hogy mindannak, amit a rendszerváltás első húsz éve képviselt, a legradikálisabb tagadását a szélsőjobb jelenti. A kapitalizmusét, az euroatlanti integrációét, a jogállami proceduralizmusét, a politikai korrektségét - és persze a nyilvánvaló negatívumokét, a munkanélküliségét, a nyomorét, az ország dezintegráltságáét. A szimpla proteszt mellett még közösséget is kínál a szélsőjobb, ezen belül a kötekedő, harcias késztetések kielégítését is - megfűszerezve olyan könnyen kapott felsőbbrendűségi tudattal,. amelybe elég beleszületni és azt hangosan kinyilvánítani.
A szélsőjobb elterjedése a fiatalok között nem csak miazma- szerűen terjedt a levegőn át, vagy a médiumokon keresztül. Sokan időt és energiát nem kímélve jártak közéjük szellemiségüket terjesztendő.Szerepe lehet ennek az ideológiának az elterjedésében a kontraszelektált pedagógustársadalomnak is, akik közül nem hiányoztak azok a - néha szuggesztív - humán szakosok sem, akik maguk is ennek az irányzatnak a követői voltak. Ehhez számíthatjuk a különféle szélsőjobboldali médiumok tömkelegét, amelyhez a mozgósító - uszító vonulat mellett az olyan "komoly" termékekre is érdemes odafigyelni, mint amelyek a II. Világháború történéseit a Waffen SS nézőpontjából követik végig. Mindezek többé- kevésbé koherens világmagyarázattal szolgáltak a fogódzót kereső felnövekvő korosztálynak.
Ezzel szemben kiáltó űr, hogy a "másik oldal" nem kínált semmiféle összefüggő narratívát, tudomásul véve, hogy ilyennel maga se rendelkezik - mert hát ilyen a kor. Ezen felül az oda sorolható politikai pártok sok minden mással annyira elfoglalták magukat, hogy a tizenévesek és kora huszonévesek megszólítására számba vehető kísérletet se tettek.Arról már nem is beszélve, hogy a fiatalság számára vonzó, élményt adó események szervezésére sem volt soha érkezésük. Nem csak nem tették mindezt, de nem is tartották nyilván, mint mulasztást. Saját gyermekeik a családi szocializáció révén maradtak többségükben velük egy "táborban" - és mentek külföldre tanulni, dolgozni, ha elegük volt szüleik frusztrációiból.
A nemzeti együttműködés rendszere csak a gyámkőnek tűnt azon a magyar jövőn, amit az ifjúság ilyetén képe körvonalazott.Túlzás lenne azt gondolni, hogy a mostani, a jobboldali kormánnyal szembeni spontán diáktüntetések mindjárt fordulatot is jelentenek az ország jövendő perspektívájában. De annak lehetőségét bizonyára, ha a további útkereső résztvevőkön kívül is elegen lesznek, akik a maguk eszközeivel és hatókörében felismerik ezt - és nap mint nap tesznek is érte. Egyénileg, csoportosan, szervezetként - spontán módon és stratégiával egyaránt.
Közismert, hogy a Fidesz korosztályos pártként jelentkezett. Már rég nem az, de saját tágabb korosztálya mindmáig az, amely leginkább hajlamos szavazatát rá adni. Valami olyan életérzést és mentalitást vélnek benne azonosítani, amit a magukénak éreznek. Talán nem is a szó pozitív értelmében, hanem a korábbi nemzedékekétől markánsan eltérő jegyek alapján.
A későbbieket tekintve több, párhuzamos sztereotípia is él az utóbbi 15-20 év során felnövekedett generációról. Hogy apolitikusak, nem érdekli őket a köz dolga, individualisták. Hogy a különböző pártokba a karrieristák mentek, akik készséggel alkalmazkodtak ahhoz a világhoz, amit ott találtak., hogy előre jussanak. Hogy az ambiciózusak nem a politika, hanem az üzleti sikerek iránt vonzódtak és ott értek el kiemelkedő pozíciókat, nagyobb vagyont. Hogy sokaknak közülük elegük lett az itthoni kisszerű körülményekből, romló közhangulatból, viszonyokból és jövőjüket külföldön keresik és találják meg. S végül, de politikai szempontból egyáltalán nem utolsó sorban, hogy politikai azonosságukat a szélsőjobb ideológiájában és gesztusrendszerében találják meg. Ez természetesen nem a korosztály egészére vonatkozik (ahogy korábban korosztályos szubkultúrát képviselt az SZDSZ, majd később az LMP is), de a többségére igen - amint ezt a fiatalok által leadott szavazatok is mutatják. Vajon miért?
Kétségtelen, hogy mindannak, amit a rendszerváltás első húsz éve képviselt, a legradikálisabb tagadását a szélsőjobb jelenti. A kapitalizmusét, az euroatlanti integrációét, a jogállami proceduralizmusét, a politikai korrektségét - és persze a nyilvánvaló negatívumokét, a munkanélküliségét, a nyomorét, az ország dezintegráltságáét. A szimpla proteszt mellett még közösséget is kínál a szélsőjobb, ezen belül a kötekedő, harcias késztetések kielégítését is - megfűszerezve olyan könnyen kapott felsőbbrendűségi tudattal,. amelybe elég beleszületni és azt hangosan kinyilvánítani.
A szélsőjobb elterjedése a fiatalok között nem csak miazma- szerűen terjedt a levegőn át, vagy a médiumokon keresztül. Sokan időt és energiát nem kímélve jártak közéjük szellemiségüket terjesztendő.Szerepe lehet ennek az ideológiának az elterjedésében a kontraszelektált pedagógustársadalomnak is, akik közül nem hiányoztak azok a - néha szuggesztív - humán szakosok sem, akik maguk is ennek az irányzatnak a követői voltak. Ehhez számíthatjuk a különféle szélsőjobboldali médiumok tömkelegét, amelyhez a mozgósító - uszító vonulat mellett az olyan "komoly" termékekre is érdemes odafigyelni, mint amelyek a II. Világháború történéseit a Waffen SS nézőpontjából követik végig. Mindezek többé- kevésbé koherens világmagyarázattal szolgáltak a fogódzót kereső felnövekvő korosztálynak.
Ezzel szemben kiáltó űr, hogy a "másik oldal" nem kínált semmiféle összefüggő narratívát, tudomásul véve, hogy ilyennel maga se rendelkezik - mert hát ilyen a kor. Ezen felül az oda sorolható politikai pártok sok minden mással annyira elfoglalták magukat, hogy a tizenévesek és kora huszonévesek megszólítására számba vehető kísérletet se tettek.Arról már nem is beszélve, hogy a fiatalság számára vonzó, élményt adó események szervezésére sem volt soha érkezésük. Nem csak nem tették mindezt, de nem is tartották nyilván, mint mulasztást. Saját gyermekeik a családi szocializáció révén maradtak többségükben velük egy "táborban" - és mentek külföldre tanulni, dolgozni, ha elegük volt szüleik frusztrációiból.
A nemzeti együttműködés rendszere csak a gyámkőnek tűnt azon a magyar jövőn, amit az ifjúság ilyetén képe körvonalazott.Túlzás lenne azt gondolni, hogy a mostani, a jobboldali kormánnyal szembeni spontán diáktüntetések mindjárt fordulatot is jelentenek az ország jövendő perspektívájában. De annak lehetőségét bizonyára, ha a további útkereső résztvevőkön kívül is elegen lesznek, akik a maguk eszközeivel és hatókörében felismerik ezt - és nap mint nap tesznek is érte. Egyénileg, csoportosan, szervezetként - spontán módon és stratégiával egyaránt.
2012. december 12., szerda
A vereség szaga
A kutya mindig érzi a szagokat és meg tudja ítélni azokat. Az ember nem. Ahhoz, hogy felfigyeljen rá, annak vagy nagyon váratlannak, vagy penetránsnak kell lenni. Jól beazonosíthatónak, mint a puskaporszag.A vereségszag nem ilyen. Az észrevétlenül terjeng.Csak rossz érzés, hogy valami nincs rendben.Mint a szellőzetlenség. De makacsul szivárog, mígnem keresni kezdjük, honnan jön.Nem érzik-e netán rajtunk is. Látjuk, mások is szaglásznak és egyszercsak kerülni kezdjük a szag forrását.Ki gyorsabban, ki lassabban.
A politikában a győztes, vagy magát annak beállítani akaró erős parfümöket használ. Van rá pénze és gyárak, laboratóriumok portékájából válogat. Olyat, amelyről azt gondolja, sokakat vonz, lehetőleg olyanok orrának kedves, akikre hatni akar. Hogy édeset vagy karcosat, kommerszet vagy egyedit, az döntésétől függ. Néha még azt is eltervezi, hogy parfűmjét a kísérőinek lábszaga, vagy éppen bilgeri szaga is körüllengje, mert van, aki számára ez tűnik megbízhatónak, otthonosnak. Aztán vagy nagyon sikeres mindezzel, vagy kevésbé. De a vereségszag nem ilyen. Azt nem vásárolják, hanem keletkezik. Viselője maga észre se veszi, csak mások reakciójából kezdhet gyanakodni, hogy ilyen érződik rajta. Szabadulni igyekszik tőle. Ha tud.
A mai magyar hatalom szándéka szerint mindig erős parfümöket használt. Figyelemfelhívót. Amivel aztán vagy volt sikere, vagy nem volt.Ezt jól megítélni soha se volt képes pontosan.Egyetlen választási győzelmét is úgy szerezte, hogy magával rángatott egy pacsuli és fokhagymaszagú partnert, amely mellett az akkori parfümje jól hatott. A későbbi, számára váratlan kudarcok után stratégiát változtatott. Magának egy aránylag neutrális, erőt és fiatalosságot idéző parfűmöt választott, de ellenfeleire fújt folyamatosan orrfacsaró bűzöket.Ez aztán bevált. Úgy gondolta, hogy ezzel az illat - témát egyszer és mindenkorra lerendezte. Egy - két emlékeztető bűzfelhő a számban összezsugorodott ellenfélre, a saját parfüm meg csak az erőt asszociálta, amelytől a táborából időnként érkező egyéb szagok meg se érződnek. A pénzről meg régóta úgy tartják, hogy nincs szaga.
És akkor itt ez az alattomos vereségszag. Megfoghatatlan. Annyi mindenféléből árad, aminek semmi köze egymáshoz. És amiből korábban nem áradt. Sőt. Aminek kipárolgását erővel még jóra is lehetett fordítani. Meg mintha ezen felül a félelem szaga se érződne annyira a kisemmizetteken és a hibázókon. A megvert külső ellenség manipulál valamit? Vagy a megvert belső ellenség kotyvasztott volna ki valami váratlant? És már nem éreznék rajtuk a régi bűzt, akkor sem, ha újra szórjuk rájuk? Mi csak nem válhattunk visszataszítókká! Csak nem azt érzik rajtunk, hogy erőnk fogytán és már kendőzni se tudunk? Elő a vegyészeinkkel! Hozzuk az új , tuti győztes parfümjeinket! Aki kér, kap belőle! Aki nem, arra is ráfújjuk!
A politikában a győztes, vagy magát annak beállítani akaró erős parfümöket használ. Van rá pénze és gyárak, laboratóriumok portékájából válogat. Olyat, amelyről azt gondolja, sokakat vonz, lehetőleg olyanok orrának kedves, akikre hatni akar. Hogy édeset vagy karcosat, kommerszet vagy egyedit, az döntésétől függ. Néha még azt is eltervezi, hogy parfűmjét a kísérőinek lábszaga, vagy éppen bilgeri szaga is körüllengje, mert van, aki számára ez tűnik megbízhatónak, otthonosnak. Aztán vagy nagyon sikeres mindezzel, vagy kevésbé. De a vereségszag nem ilyen. Azt nem vásárolják, hanem keletkezik. Viselője maga észre se veszi, csak mások reakciójából kezdhet gyanakodni, hogy ilyen érződik rajta. Szabadulni igyekszik tőle. Ha tud.
A mai magyar hatalom szándéka szerint mindig erős parfümöket használt. Figyelemfelhívót. Amivel aztán vagy volt sikere, vagy nem volt.Ezt jól megítélni soha se volt képes pontosan.Egyetlen választási győzelmét is úgy szerezte, hogy magával rángatott egy pacsuli és fokhagymaszagú partnert, amely mellett az akkori parfümje jól hatott. A későbbi, számára váratlan kudarcok után stratégiát változtatott. Magának egy aránylag neutrális, erőt és fiatalosságot idéző parfűmöt választott, de ellenfeleire fújt folyamatosan orrfacsaró bűzöket.Ez aztán bevált. Úgy gondolta, hogy ezzel az illat - témát egyszer és mindenkorra lerendezte. Egy - két emlékeztető bűzfelhő a számban összezsugorodott ellenfélre, a saját parfüm meg csak az erőt asszociálta, amelytől a táborából időnként érkező egyéb szagok meg se érződnek. A pénzről meg régóta úgy tartják, hogy nincs szaga.
És akkor itt ez az alattomos vereségszag. Megfoghatatlan. Annyi mindenféléből árad, aminek semmi köze egymáshoz. És amiből korábban nem áradt. Sőt. Aminek kipárolgását erővel még jóra is lehetett fordítani. Meg mintha ezen felül a félelem szaga se érződne annyira a kisemmizetteken és a hibázókon. A megvert külső ellenség manipulál valamit? Vagy a megvert belső ellenség kotyvasztott volna ki valami váratlant? És már nem éreznék rajtuk a régi bűzt, akkor sem, ha újra szórjuk rájuk? Mi csak nem válhattunk visszataszítókká! Csak nem azt érzik rajtunk, hogy erőnk fogytán és már kendőzni se tudunk? Elő a vegyészeinkkel! Hozzuk az új , tuti győztes parfümjeinket! Aki kér, kap belőle! Aki nem, arra is ráfújjuk!
2012. december 10., hétfő
Rossz kormányzáshoz szokott lakosság
Mi is az a rossz kormányzás? Mihez képest? Mivel mérhető? Ezek mind jogos kérdések. De Magyarország esetében bármilyen módon próbálkozunk megválaszolására, ugyanarra az eredményre jutunk.
Mindenekelőtt itt a puszta tény: az a lakosság, amely az államszocializmus időszakában (de azt megelőzően is) nem tapasztalta meg, hogy szavazataival elküldheti az aktuális kormányt, a rendszerváltás után mindegyik kormányát leváltotta. Egy kivételével, de abban az esetben a nagy népszerűségvesztés hónapok alatt bekövetkezett. Lehet erre azt mondani, hogy a választópolgárok, mint a gyerekek éltek a kezükbe adott eszközzel. De csak lehetne: ugyanebben az országban a polgármesterek újraválasztása, esetenként többszöri újraválasztása egyáltalán nem ment ritkaság - számba.
Adódik egy másik kézenfekvő viszonyítási alap is. A rendszerváltás ígérete az volt, hogy egyre inkább fel fogunk zárkózni a szomszédos Ausztriához. Mind a mindennapos tapasztalat, mind a statisztikai elemzés azt mutatja, hogy ennek az ellenkezője történt. Lehet erre azt mondani, hogy a cél eleve irreális volt, meg azt, hogy a fokozódó lemaradást nem indokolt közvetlenül a kormányok tevékenységének tulajdonítani. De minden fínomabb elemzés eljutna oda, hogy a kormányok nem használták ki potenciális lehetőségeiket és esetenként az ellenkezőjét tették annak, amit tenniök kellett volna.
Magyarország külső megítélése és tőkevonzó képessége már nem mutat ilyen egységes elmarasztalást az egész időszakra nézve. A 90-es években Magyarország jobbára pozitív példa és vonzó befektetési célpont volt a régióban. Ez a 2000-es években változott meg és mára kiugróan negatív a megítélésünk.
Szakemberek készítettek ilyen - olyan elemzéseket arról, hogy egy adott tématerületen milyen volt az ország teljesítménye. A különféle szempontú és időpontú elemzések összaldója ugyanolyan lehangoló, mint a nem szakszerű vélekedésé.
Tegnap került nyilvánosságra a TÁRKI közelmúltban végzett retrospektív vizsgálata az 1990 utáni kormányok lakossági megítéléséről. (Index 2012.dec.10. 18,09 ). Egy ilyen vizsgálattal szemben is a módszertani kifogások légióját szokás előhozni, ha nem tetszik az eredmény. Azt azonban első ránézésre meg kell állapítanunk, hogy az általános elmarasztaló vélemények nagyon érzékeny belső differenciáltságot is mutatnak. Ugyan mindegyik kormány összmegítélése az iskolai 3-as osztályzat alatt marad, a Horn kormány teljesítményét közel ugyanannyian tartják jónak, mint rossznak, enyhe az elmarasztalók többsége az Antall és a Bajnai kormány esetében is. Két kormány megítélése kiugróan negatív: Gyurcsányé és még azt is felülmúlóan a jelenlegi Orbán - kormányé.
Ha ezek után az is ismételten kiderült, hogy az országban politika- és politikus - ellenes a közhangulat, azon nincs mit csodálkozni és nem lehet érte a lakosságot elmarasztalni. Hiszen nagyon differenciált érvelés húzódik meg mögötte, hogy az egyéni tapasztalatokat, a saját életkörülmények abszolút és relatív alakulását akár ne is vonjuk be a vélemények alakulásába - noha nyilvánvalóan lényeges, esetenként a legfontosabb tényezőről van szó.
De mi következik mindebből? Az, hogy a magyar lakosság nem vár többé "megváltást" egy következő kormánytól. Nem adja könnyen a szavazatát és nem tartja választójogát kiemelkedő értéknek. Ez magyarázza a közvéleménykutatásokon a sok véleményt nem nyilvánítót, a bizonytalant abban a tekintetben, hogy egyáltalán elmenne-e szavazni. És ez magyarázza annak passzív fogadtatását is, ha módszeresen korlátozni akarják a választójog egyszerű gyakorlását, ha a trükkök százait találják ki és foglalják törvénybe, alkotmányba, hogy a jelenlegi kormányt a kialakult közhangulat ne tudja leváltani. De az is következik a fentiekből, hogy a politika negatív közmegítélése távolról sem sommásan differenciálatlan. Valóban szabad választásokon a jövőben sem lenne kétséges a rosszul kormányzó garnitúra elzavarása. És csodavárás nélkül is rászavaznának arra a pártra, amelyiktől az aktuálisnál jobb kormányzást remélnek.
Hasonló lenne a lakosság attitűdje EU tagságunkkal kapcsolatban. A korábbi nagy várakozásokat bizonyos csalódás, kiábrándulás váltotta fel. De ha reálisan szembesítenék a választópolgárokat azzal, hogy mi várna rájuk akkor, ha valahogy kívül kerülnénk az EU-n, aligha kétséges, hogy a túlnyomó többség a maradásra voksolna.
Vagyis ha baj van a magyar közhangulattal és mentalitással - és baj van! - az nem jelenti azt, hogy a "csendes többségnek" ne lenne a helyén az esze.
Mindenekelőtt itt a puszta tény: az a lakosság, amely az államszocializmus időszakában (de azt megelőzően is) nem tapasztalta meg, hogy szavazataival elküldheti az aktuális kormányt, a rendszerváltás után mindegyik kormányát leváltotta. Egy kivételével, de abban az esetben a nagy népszerűségvesztés hónapok alatt bekövetkezett. Lehet erre azt mondani, hogy a választópolgárok, mint a gyerekek éltek a kezükbe adott eszközzel. De csak lehetne: ugyanebben az országban a polgármesterek újraválasztása, esetenként többszöri újraválasztása egyáltalán nem ment ritkaság - számba.
Adódik egy másik kézenfekvő viszonyítási alap is. A rendszerváltás ígérete az volt, hogy egyre inkább fel fogunk zárkózni a szomszédos Ausztriához. Mind a mindennapos tapasztalat, mind a statisztikai elemzés azt mutatja, hogy ennek az ellenkezője történt. Lehet erre azt mondani, hogy a cél eleve irreális volt, meg azt, hogy a fokozódó lemaradást nem indokolt közvetlenül a kormányok tevékenységének tulajdonítani. De minden fínomabb elemzés eljutna oda, hogy a kormányok nem használták ki potenciális lehetőségeiket és esetenként az ellenkezőjét tették annak, amit tenniök kellett volna.
Magyarország külső megítélése és tőkevonzó képessége már nem mutat ilyen egységes elmarasztalást az egész időszakra nézve. A 90-es években Magyarország jobbára pozitív példa és vonzó befektetési célpont volt a régióban. Ez a 2000-es években változott meg és mára kiugróan negatív a megítélésünk.
Szakemberek készítettek ilyen - olyan elemzéseket arról, hogy egy adott tématerületen milyen volt az ország teljesítménye. A különféle szempontú és időpontú elemzések összaldója ugyanolyan lehangoló, mint a nem szakszerű vélekedésé.
Tegnap került nyilvánosságra a TÁRKI közelmúltban végzett retrospektív vizsgálata az 1990 utáni kormányok lakossági megítéléséről. (Index 2012.dec.10. 18,09 ). Egy ilyen vizsgálattal szemben is a módszertani kifogások légióját szokás előhozni, ha nem tetszik az eredmény. Azt azonban első ránézésre meg kell állapítanunk, hogy az általános elmarasztaló vélemények nagyon érzékeny belső differenciáltságot is mutatnak. Ugyan mindegyik kormány összmegítélése az iskolai 3-as osztályzat alatt marad, a Horn kormány teljesítményét közel ugyanannyian tartják jónak, mint rossznak, enyhe az elmarasztalók többsége az Antall és a Bajnai kormány esetében is. Két kormány megítélése kiugróan negatív: Gyurcsányé és még azt is felülmúlóan a jelenlegi Orbán - kormányé.
Ha ezek után az is ismételten kiderült, hogy az országban politika- és politikus - ellenes a közhangulat, azon nincs mit csodálkozni és nem lehet érte a lakosságot elmarasztalni. Hiszen nagyon differenciált érvelés húzódik meg mögötte, hogy az egyéni tapasztalatokat, a saját életkörülmények abszolút és relatív alakulását akár ne is vonjuk be a vélemények alakulásába - noha nyilvánvalóan lényeges, esetenként a legfontosabb tényezőről van szó.
De mi következik mindebből? Az, hogy a magyar lakosság nem vár többé "megváltást" egy következő kormánytól. Nem adja könnyen a szavazatát és nem tartja választójogát kiemelkedő értéknek. Ez magyarázza a közvéleménykutatásokon a sok véleményt nem nyilvánítót, a bizonytalant abban a tekintetben, hogy egyáltalán elmenne-e szavazni. És ez magyarázza annak passzív fogadtatását is, ha módszeresen korlátozni akarják a választójog egyszerű gyakorlását, ha a trükkök százait találják ki és foglalják törvénybe, alkotmányba, hogy a jelenlegi kormányt a kialakult közhangulat ne tudja leváltani. De az is következik a fentiekből, hogy a politika negatív közmegítélése távolról sem sommásan differenciálatlan. Valóban szabad választásokon a jövőben sem lenne kétséges a rosszul kormányzó garnitúra elzavarása. És csodavárás nélkül is rászavaznának arra a pártra, amelyiktől az aktuálisnál jobb kormányzást remélnek.
Hasonló lenne a lakosság attitűdje EU tagságunkkal kapcsolatban. A korábbi nagy várakozásokat bizonyos csalódás, kiábrándulás váltotta fel. De ha reálisan szembesítenék a választópolgárokat azzal, hogy mi várna rájuk akkor, ha valahogy kívül kerülnénk az EU-n, aligha kétséges, hogy a túlnyomó többség a maradásra voksolna.
Vagyis ha baj van a magyar közhangulattal és mentalitással - és baj van! - az nem jelenti azt, hogy a "csendes többségnek" ne lenne a helyén az esze.
2012. december 9., vasárnap
A diákhitel társadalmi funkcióváltása Magyarországon az utóbbi években
A diákhitel kiváló eszköz a felsőoktatás demokratizálására megbízhatóan működő piacgazdaság és kikezdhetetlen jogállamiság keretei között. Aki be akar iratkozni egy felsőoktatási intézmény valamilyen fakultására, az egyfelől meg tudja becsülni, hogy annak eredményes elvégzése milyen életkereset - többletet ígér számára, amely fedezetet jelent többek között a diákhitel törlesztésére is. Másfelől azt is kalkulálni tudja, hogy a diploma megszerzése milyen várható költségekkel fog járni számára (kieső kereset, szállás-és megélhetési költségek, az adott diploma piaci értékéhez szabott tandíj és a kapható ösztöndíjak egyenlege különféle felsőoktatási intézményekben) és hogy a diákhitel mennyiben jelent kedvezményes kondíciókat az egyéb felvehető bankhitelekkel szemben.Ilyen feltételek mellett mindenki racionálisan kalkulálhatja, hogy tudja-e vállalni a tanulást támogató családi háttér nélkül, illetve, ha személyes okokból nem akarja igénybe venni családja anyagi támogatását. További előnye ilyen körülmények között a diákhitel tömeges elterjedésének, hogy a hallgatók a felsőoktatásban nem eltartottak, akik védekeznek a tanulmányi kötelezettségeik ellen, hanem megrendelők, akik pénzükért mennél jobb és több szakmai felkészítést szeretnének kapni és ennek megfelelően korrigálják szükség esetén a kurrikulumukat is.
Az utóbbi években ezek a szükséges feltételek Magyarországon sorra-rendre felszámolódtak. Kalkulálhatatlanná vált, hogy milyen diploma milyen mértékben növeli az elhelyezkedési lehetőségeket és a várható jövedelem - többletet. Kiszámíthatatlanok a hallgatóra váró képzési költségek, azoknak nincs köze a piaci viszonyokhoz és ezen felül még az intézményekbe való bejutás, a kurrikulum és az elhelyezkedés szeszélyes és önkényes állami beavatkozás - sorozat martalékává is vált. Arra sincs garancia, hogy a diákhitel kondíciói a hitel felvételekor és visszafizetésekor folyamatosan meg fognak felelni a szerződésben rögzítetteknek.
A magyar lakosságnak a hitelfelvételhez, eladósodáshoz való viszonya is alapvetően megváltozott az utóbbi években - függetlenül a diákhitelek speciális problematikájától. Az a fajta általános optimizmus, ami a lakás-és áruhitelek, illetve a személyi kölcsönök felvételét korábban kísérte - a visszájára fordult. A tömeges fizetésképtelenség, a csődök, árverések, kilakoltatások érthetően a hitelfelvétellel kapcsolatos óvatosságot, vagy akár fóbiát váltottak ki, különösen a hosszú lejáratú hitelek esetében. Ez érthető módon a diákhitelek számára is megváltozott társadalmi környezetet jelent.
Mindennek ellenére kényszerűségből sokan igénybe veszik és igénybe fogják venni a diákhitelek különféle formáit. Csak éppen ennek társadalmi tartalma változott meg. Ma az semmiképpen nem jelenti sem a felsőoktatás demokratizálásának, sem pedig minőségi javításának eszközét. Ahhoz, hogy ez valamikor a távolabbi jövőben ismét helyreálljon, a viszonyok kiszámíthatóságának és a jogbiztonságnak kell helyreállnia és tartósan fennmaradnia.
Az utóbbi években ezek a szükséges feltételek Magyarországon sorra-rendre felszámolódtak. Kalkulálhatatlanná vált, hogy milyen diploma milyen mértékben növeli az elhelyezkedési lehetőségeket és a várható jövedelem - többletet. Kiszámíthatatlanok a hallgatóra váró képzési költségek, azoknak nincs köze a piaci viszonyokhoz és ezen felül még az intézményekbe való bejutás, a kurrikulum és az elhelyezkedés szeszélyes és önkényes állami beavatkozás - sorozat martalékává is vált. Arra sincs garancia, hogy a diákhitel kondíciói a hitel felvételekor és visszafizetésekor folyamatosan meg fognak felelni a szerződésben rögzítetteknek.
A magyar lakosságnak a hitelfelvételhez, eladósodáshoz való viszonya is alapvetően megváltozott az utóbbi években - függetlenül a diákhitelek speciális problematikájától. Az a fajta általános optimizmus, ami a lakás-és áruhitelek, illetve a személyi kölcsönök felvételét korábban kísérte - a visszájára fordult. A tömeges fizetésképtelenség, a csődök, árverések, kilakoltatások érthetően a hitelfelvétellel kapcsolatos óvatosságot, vagy akár fóbiát váltottak ki, különösen a hosszú lejáratú hitelek esetében. Ez érthető módon a diákhitelek számára is megváltozott társadalmi környezetet jelent.
Mindennek ellenére kényszerűségből sokan igénybe veszik és igénybe fogják venni a diákhitelek különféle formáit. Csak éppen ennek társadalmi tartalma változott meg. Ma az semmiképpen nem jelenti sem a felsőoktatás demokratizálásának, sem pedig minőségi javításának eszközét. Ahhoz, hogy ez valamikor a távolabbi jövőben ismét helyreálljon, a viszonyok kiszámíthatóságának és a jogbiztonságnak kell helyreállnia és tartósan fennmaradnia.
2012. december 8., szombat
Egy Fb. hozzászólásom a kormánypolitikáról a közfeladatot ellátó privatizált cégekkel
Fogalmatok sincs pártunk és kormányunk politikájának lényegéről. Addig szorongatják a közfeladatot ellátó privatizált cégeket, amíg azok kénytelenek lerohasztani a szolgáltatásukat és utána közmegelégedésre visszaállamosítják azokat. Attól kezdve minden mozdítható pénz baráti zsebekbe vándorol - a szolgáltatás meg marad lerohadt állapotban. De most már nemzeti a cég, vagy a nemzeti tőke tulajdonába került.
2012. december 7., péntek
A helyzet kilátástalan, de nem komoly
Ezzel a szöveggel karikírozták a Monarchia szokásos hadijelentéseit az I. világháború idején.. (Szemben a némettel, mely szerint a helyzet komoly, de nem kilátástalan.) A történelem ismételni látszik magát. Ha lefosztjuk a politikai maszlagokat a kormány és az ellenzék helyzetértelmezéséről,a jövőre vonatkozó utalásairól, erősen osztrák típusú szövegekkel találkozunk. A sötét jövőt kormányoldalon a mindenféle rendű és rangú ellenségek majdani támadásainak, az ellenzéki oldalon a kormány katasztrófapolitikájának tulajdonítják. Elháríthatatlannak állítják be a drasztikus életszínvonal - romlást, de ugyanakkor igyekeznek nem kelteni pánikot.Ez utóbbi sikerül is, mert találkozik a lakosság többségének irtózásától, hogy szembenézzen azzal, ami van, de méginkább azzal, ami lesz.Morogni lehet, bűnbakokat szidalmazni lehet, még rémképeket is fel lehet festeni, csak attól mentsen az isten, hogy az derüljön ki valahogy, hogy itt és most tenni is kéne valamit. A kormány, nem törődve a realitásokkal, tündérmeséket ígér valóságos tervek helyett, az ellenzék meg reményteli kormányváltást, de hozzáteszi, hogy ez a mindenre elszánt kormány úgyse fogja megengedni, hogy szabad választásokon leváltsák.
A lakosság létminimum alatt tengődő része.egyik napról a másikra igyekszik túlélni azt, ami adatik, nem foglalkozik annak a luxusával, hogy mi lesz. Aki belenéz a kútba és elborzad, az - ha tud - megy külföldre, de ha nem tud, akkor is ezt a jövőt tervezi gyerekeinek, unokáinak. A többi meg abban a szentenciában bízik, hogy úgy még nem volt, hogy valahogy ne lett volna. Belekapaszkodik kisebb bajokba, semhogy a nagyobbakba kelljen belegondolnia..Mindenki megkapja az alibihoz a segítséget a médiától: ki a kormánypárti ádázkodásban, ellenségfalásban, ki az ellenzéki önismétlő kritikai elemzésben, ki pedig a depolitizált kereskedelmi csatornák monotonon érdekfeszítő pótlékaiban. Mindez olyan masszává áll össze, hogy nem tud olyasmi történni, ami heves, tömeges és tartós tiltakozást váltana ki.
S hogy hová vezet mindez? Régi magyar történelmi tapasztalat, hogy minden fontos dolog úgyis az országhatárokon kívül dől el. Miért lenne ez épp most másképp? Arról aztán majd értesülünk, hozzon az bármit is. De egy mentségünk biztos lesz: nem mi tehetünk róla.
A lakosság létminimum alatt tengődő része.egyik napról a másikra igyekszik túlélni azt, ami adatik, nem foglalkozik annak a luxusával, hogy mi lesz. Aki belenéz a kútba és elborzad, az - ha tud - megy külföldre, de ha nem tud, akkor is ezt a jövőt tervezi gyerekeinek, unokáinak. A többi meg abban a szentenciában bízik, hogy úgy még nem volt, hogy valahogy ne lett volna. Belekapaszkodik kisebb bajokba, semhogy a nagyobbakba kelljen belegondolnia..Mindenki megkapja az alibihoz a segítséget a médiától: ki a kormánypárti ádázkodásban, ellenségfalásban, ki az ellenzéki önismétlő kritikai elemzésben, ki pedig a depolitizált kereskedelmi csatornák monotonon érdekfeszítő pótlékaiban. Mindez olyan masszává áll össze, hogy nem tud olyasmi történni, ami heves, tömeges és tartós tiltakozást váltana ki.
S hogy hová vezet mindez? Régi magyar történelmi tapasztalat, hogy minden fontos dolog úgyis az országhatárokon kívül dől el. Miért lenne ez épp most másképp? Arról aztán majd értesülünk, hozzon az bármit is. De egy mentségünk biztos lesz: nem mi tehetünk róla.
2012. december 5., szerda
2013 az igazság éve lesz
2012 a kivárás éve volt. Azzá tette az USA elnökválasztási harc szoros volta: nem lehetett tudni, hogy a világ vezető hatalmában bekövetkezik-e politikai fordulat. Azzzá tette az előrejelzett kínai (bizonytalan hatású) generációváltás következményeinek mérlegelése is. Európában sem lehetett tudni, hogy a centripetális vagy a centrifugális erők nagyobbak -e. Kérdés volt az is, hogy a megvalósításhoz egyre közelebb kerülő iráni atomfegyver vált-e ki megelőző katonai csapást, vagy sem.
Sok kérdés azóta se dőlt el, de az kirajzolódott, hogy sem a gazdaságban, sem a politikában nincs hajlam a konfliktusok kiélezésére. A halogatás és a tompítás a domináns törekvés. A szándékot tekintve aligha lesz változás az új évben. Kérdés, hogy mit érlel a halogatás.
A gazdaságot tekintve viszonylag egyszerű a helyzet: a konfliktuskerülés fő eszköze a fedezet nélküli pénzkibocsájtás volt. Ez félig sikeresnek bizonyult: tompította a potenciális konfliktusokat.Félig azonban nem. A piac a többletpénzt nem a majdani fellendülés előhírnökének tekintette és ezért nem indult meg beruházási boom. Ez előrevetíti, hogy a pénzbőségnek nem lehet más következménye, mint az infláció. A kiáramlott pénz "megfogása" szigorú monetáris politikával ugyanis akkora válságot robbantana ki, amit senki nem vállal. Kérdés, hogy a világ egésze és ezen belül egyes nagyrégiói hogyan tudnak adaptálódni az inflációs környezethez.
Ebből a szempontból Európa van a legsérülékenyebb helyzetben. Kimondták, hogy a problémák intézményi reform nélkül nem kezelhetőek eredményesen. Az intézményi reformoknak viszont bizonytalan a politikai támogatottsága. E miatt aligha valószínű, hogy az Unió kibírna még egy év időhúzást. Vagy a nagypolitika szánja el magát elhatározó - sikeres, vagy kevésbé sikeres - döntésekre, vagy az élet számolja fel a statusquót és akkor az intézmények lesznek kénytelenek futni a nélkülük zajló események után.
A magyar kormányhatalom sajátos módon szinte elsőszámú haszonélvezője volt a 2012-es halogató évnek. Minden ésszerű előrejelzést megcáfolva a nagyok pénzkibocsájtása, az ennek révén célját nem találó többletpénz révén Magyarország hitelekhez jutott, amelyből működése folyamatosságát biztosítani tudta. Árat természetesen fizetett érte a gazdasági visszaesés, a versenyszféra foglalkoztatottságának csökkenése, a foglalkoztatottak életszínvonalromlása formájában. 2013-ban azonban már lehetetlen, hogy az unortodox gazdaságpolitika változatlanul Szüz Mária kötényének biztonságát élvezhesse. Akárhogy is forduljanak a folyamatok és az események az EU-ban és a világban, Magyarország arra predesztinált, hogy az elsők között itt következzen be az igazság pillanata. Ki kell derüljön: az eddigi gazdaságpolitika és ezen túlmenően az egész eddigi politika tarthatatlan. A krízist követő lehetséges forgatókönyvek azonban a találgatás kategóriájába tartoznak, ezért racionálisan nem lehet ezeket mérlegelni. Ám azoknak, akik politikai ambíciókat dédelgetnek magukban, múlhatatlanul szükséges, hogy könyvtárak és tárgyalószobák mélyén felkészüljenek a krízisre és annak lehetséges kimeneteleire, különben bekövetkeztekor készületlenül csak a vesztes oldalon találhatják magukat.
Sok kérdés azóta se dőlt el, de az kirajzolódott, hogy sem a gazdaságban, sem a politikában nincs hajlam a konfliktusok kiélezésére. A halogatás és a tompítás a domináns törekvés. A szándékot tekintve aligha lesz változás az új évben. Kérdés, hogy mit érlel a halogatás.
A gazdaságot tekintve viszonylag egyszerű a helyzet: a konfliktuskerülés fő eszköze a fedezet nélküli pénzkibocsájtás volt. Ez félig sikeresnek bizonyult: tompította a potenciális konfliktusokat.Félig azonban nem. A piac a többletpénzt nem a majdani fellendülés előhírnökének tekintette és ezért nem indult meg beruházási boom. Ez előrevetíti, hogy a pénzbőségnek nem lehet más következménye, mint az infláció. A kiáramlott pénz "megfogása" szigorú monetáris politikával ugyanis akkora válságot robbantana ki, amit senki nem vállal. Kérdés, hogy a világ egésze és ezen belül egyes nagyrégiói hogyan tudnak adaptálódni az inflációs környezethez.
Ebből a szempontból Európa van a legsérülékenyebb helyzetben. Kimondták, hogy a problémák intézményi reform nélkül nem kezelhetőek eredményesen. Az intézményi reformoknak viszont bizonytalan a politikai támogatottsága. E miatt aligha valószínű, hogy az Unió kibírna még egy év időhúzást. Vagy a nagypolitika szánja el magát elhatározó - sikeres, vagy kevésbé sikeres - döntésekre, vagy az élet számolja fel a statusquót és akkor az intézmények lesznek kénytelenek futni a nélkülük zajló események után.
A magyar kormányhatalom sajátos módon szinte elsőszámú haszonélvezője volt a 2012-es halogató évnek. Minden ésszerű előrejelzést megcáfolva a nagyok pénzkibocsájtása, az ennek révén célját nem találó többletpénz révén Magyarország hitelekhez jutott, amelyből működése folyamatosságát biztosítani tudta. Árat természetesen fizetett érte a gazdasági visszaesés, a versenyszféra foglalkoztatottságának csökkenése, a foglalkoztatottak életszínvonalromlása formájában. 2013-ban azonban már lehetetlen, hogy az unortodox gazdaságpolitika változatlanul Szüz Mária kötényének biztonságát élvezhesse. Akárhogy is forduljanak a folyamatok és az események az EU-ban és a világban, Magyarország arra predesztinált, hogy az elsők között itt következzen be az igazság pillanata. Ki kell derüljön: az eddigi gazdaságpolitika és ezen túlmenően az egész eddigi politika tarthatatlan. A krízist követő lehetséges forgatókönyvek azonban a találgatás kategóriájába tartoznak, ezért racionálisan nem lehet ezeket mérlegelni. Ám azoknak, akik politikai ambíciókat dédelgetnek magukban, múlhatatlanul szükséges, hogy könyvtárak és tárgyalószobák mélyén felkészüljenek a krízisre és annak lehetséges kimeneteleire, különben bekövetkeztekor készületlenül csak a vesztes oldalon találhatják magukat.
2012. december 4., kedd
Államfüggő lakosság 2
Amit 2012. nov.9.-én bejegyzésemben a témáról írtam, az félreérthető, ezért kiegészítésre szorul.
Ez az írás is akaratlanul táplálhatta azt az igen elterjedt tévhitet, hogy a magyar lakosság államfüggő voltát az államszocializmusból lehet magyarázni. Korántsem! Az I. világháború a hátországban is felborította a civil viszonyokat: behívás, hadiszállítók, anyagkiutalások, áruhiány stb. A háború elvesztése, a forradalmak,és az ellenforradalom, a diktált új határok, a menekültek tömege, a jegyrendszer, az infláció stb. mind közvetlenül kiszolgáltatottá tette a lakosságot a nagypolitikának és az nem tudott társadalomként viselkedni. A stabilizáció és konszolidáció rövid periódus volt, de az is a revíziós ideiglenesség állandó hangsúlyozásával a háttérben történt. Majd jött a világgazdasági válság, a háborús felkészülés, a visszacsatolások, a zsidótörvények - mindez illuzórikussá tette azt, hogy a társadalom autonóm lenne. A II. Világháborúról, a német megszállásról, a holokausztról, a nyilas uralomról, az ország hadszíntérré válásáról, a civil lakosságot és a magángazdaságot rángató parancsuralomról az újabb háborús vereségről, a megszállás első időszakának személyes kiszolgáltatottságáról csak mint az autonómianélküléség eszkalálódásáról, az állam közbeiktatódásának gombamódra szaporodásáról lehet beszélni. A háború utáni koalíciós időszakot is az jellemezte, hogy a fontos dolgok "fentről" jöttek. A pozitívumként és negatívumként fogadott dolgok egyaránt. Az államszocializmus csak mindennek rendszerré szervezését, a régenről maradt,a szerves fejlődésre visszavezethető sporadikus enklávék szisztematikus felszámolását jelentette.
Az egész korszak-sorozatot a szolidaritás nagyfokú hiánya, a kollektív védekezés meg sem kísérlése jellemezte. Egyéni menekülőutak és különbékék, besúgások és feljelentések. A hozzátartozók, barátok büntetése (ritkán: jutalmazása) a közelállók valóságos vagy konstruált "tetteiért", az őket érő besorolásokért. Így az államfűggőséget hektikus 100 év alakította ki, ezért illlúzió annak gyors felszámolhatóságában reménykedni.
Ez az írás is akaratlanul táplálhatta azt az igen elterjedt tévhitet, hogy a magyar lakosság államfüggő voltát az államszocializmusból lehet magyarázni. Korántsem! Az I. világháború a hátországban is felborította a civil viszonyokat: behívás, hadiszállítók, anyagkiutalások, áruhiány stb. A háború elvesztése, a forradalmak,és az ellenforradalom, a diktált új határok, a menekültek tömege, a jegyrendszer, az infláció stb. mind közvetlenül kiszolgáltatottá tette a lakosságot a nagypolitikának és az nem tudott társadalomként viselkedni. A stabilizáció és konszolidáció rövid periódus volt, de az is a revíziós ideiglenesség állandó hangsúlyozásával a háttérben történt. Majd jött a világgazdasági válság, a háborús felkészülés, a visszacsatolások, a zsidótörvények - mindez illuzórikussá tette azt, hogy a társadalom autonóm lenne. A II. Világháborúról, a német megszállásról, a holokausztról, a nyilas uralomról, az ország hadszíntérré válásáról, a civil lakosságot és a magángazdaságot rángató parancsuralomról az újabb háborús vereségről, a megszállás első időszakának személyes kiszolgáltatottságáról csak mint az autonómianélküléség eszkalálódásáról, az állam közbeiktatódásának gombamódra szaporodásáról lehet beszélni. A háború utáni koalíciós időszakot is az jellemezte, hogy a fontos dolgok "fentről" jöttek. A pozitívumként és negatívumként fogadott dolgok egyaránt. Az államszocializmus csak mindennek rendszerré szervezését, a régenről maradt,a szerves fejlődésre visszavezethető sporadikus enklávék szisztematikus felszámolását jelentette.
Az egész korszak-sorozatot a szolidaritás nagyfokú hiánya, a kollektív védekezés meg sem kísérlése jellemezte. Egyéni menekülőutak és különbékék, besúgások és feljelentések. A hozzátartozók, barátok büntetése (ritkán: jutalmazása) a közelállók valóságos vagy konstruált "tetteiért", az őket érő besorolásokért. Így az államfűggőséget hektikus 100 év alakította ki, ezért illlúzió annak gyors felszámolhatóságában reménykedni.
2012. december 3., hétfő
Élet az Unión kívül
Ne gondoljunk ezúttal azokra a magyar állampolgárokra, akik úgy nem értenek egyet Orbán rendszerével, ahogy az van. Próbáljunk összeszedni néhány evidens következményt, ami az Unión kívül kerülés után Orbán híveit és a közömbösöket minden bizonnyal azonnal, vagy egyhamar érné.
1., Elvesztenénk az EU-s támogatásokat, az egyetlen forrást, amiből ma fejlesztés folyik az országban.
2., Az országhatár egycsapásra tényleges határ lenne mind a személyek, mind az áruk számára. Útlevéllel és vízummal utaznánk, áruinkra vámot és kvótákat vetnének ki.
3., Értelemszerűen ugyanez vonatkozna a határon túli magyarokra is, ha Magyarországra akarnak utazni vagy szállítani.
4., Érvényét vesztené számtalan Uniós és kétoldalú megállapodás, ami helyett kezdeményezni kellene újakat, amiket a többi fél vagy megköt, vagy nem, de ha igen, akkor is diktálhatná a feltételeket.
5., A forint helyzetét újraértékelné a piac és egyoldalúan döntene róla.
6., A Magyarországon működő külföldi cégek újragondolnák magyarországi működésüket annak foglalkoztatási és adóbevételi következményeivel együtt.
7., Politikai szempontból azonnal újra összeállna a hajdani Kisantant, aminek keretében közösen alakítanál ki Magyarországgal a diplomáciai kapcsolataikat, a katonapolitikájukat, a gazdaságpolitikájukat.
8., Magyarország teljesen eszköztelenné válna a határokon túli magyarokat érintő különféle intézkedésekkel kapcsolatban.
9., Az EU más országaiban dolgozó magyarok válaszút elé kerülnének és késztetve lennének tartózkodási helyükön állampolgárságért folyamodni.
10., Kétségessé válna NATO tagságunk is.
11., Az integrációból való kikerülés számos azonnali kiadással járna az eddig közösen ellátott funkciók nemzeti keretek közötti pótlásának szükségessége miatt.
12. Energetikai helyzetünk is azonnali újrarendezést igényelne mind a szállítókat, mind a tranzitvonalakat illetően.
A sort bárki tovább folytathatja. Mindez a problémasor akkor is aktuálissá válik, ha nem Magyarország lép ki az Unióból, vagy kizárják onnan, hanem akkor is, ha egy nagyobb bomlási folyamat révén kerül az ország az Unión kívülre.
1., Elvesztenénk az EU-s támogatásokat, az egyetlen forrást, amiből ma fejlesztés folyik az országban.
2., Az országhatár egycsapásra tényleges határ lenne mind a személyek, mind az áruk számára. Útlevéllel és vízummal utaznánk, áruinkra vámot és kvótákat vetnének ki.
3., Értelemszerűen ugyanez vonatkozna a határon túli magyarokra is, ha Magyarországra akarnak utazni vagy szállítani.
4., Érvényét vesztené számtalan Uniós és kétoldalú megállapodás, ami helyett kezdeményezni kellene újakat, amiket a többi fél vagy megköt, vagy nem, de ha igen, akkor is diktálhatná a feltételeket.
5., A forint helyzetét újraértékelné a piac és egyoldalúan döntene róla.
6., A Magyarországon működő külföldi cégek újragondolnák magyarországi működésüket annak foglalkoztatási és adóbevételi következményeivel együtt.
7., Politikai szempontból azonnal újra összeállna a hajdani Kisantant, aminek keretében közösen alakítanál ki Magyarországgal a diplomáciai kapcsolataikat, a katonapolitikájukat, a gazdaságpolitikájukat.
8., Magyarország teljesen eszköztelenné válna a határokon túli magyarokat érintő különféle intézkedésekkel kapcsolatban.
9., Az EU más országaiban dolgozó magyarok válaszút elé kerülnének és késztetve lennének tartózkodási helyükön állampolgárságért folyamodni.
10., Kétségessé válna NATO tagságunk is.
11., Az integrációból való kikerülés számos azonnali kiadással járna az eddig közösen ellátott funkciók nemzeti keretek közötti pótlásának szükségessége miatt.
12. Energetikai helyzetünk is azonnali újrarendezést igényelne mind a szállítókat, mind a tranzitvonalakat illetően.
A sort bárki tovább folytathatja. Mindez a problémasor akkor is aktuálissá válik, ha nem Magyarország lép ki az Unióból, vagy kizárják onnan, hanem akkor is, ha egy nagyobb bomlási folyamat révén kerül az ország az Unión kívülre.
2012. december 2., vasárnap
Két 1956-tal kapcsolatos rejtély banális, mégis a közvélekedést felülíró megoldása
1., Mindmáig viták folynak arról, hogy kik és milyen céllal rendezték 1956.okt. 25.-én a Parlament előtti vérengzést a fegyvertelen tüntetők ellen, melynek "mellékeseménye" volt pár méterrel arrébb az ELTE Történettudományi Kara delegációjának bezárt kapukkal, majd lövésekkel fogadása az MDP székháza előtt, aminek következtében I. Tóth Zoltán dékán meghalt, Hanák Péter combsérülést szenvedett, a hosszúlábú Kató István, illegális kommunista pedig Kanadáig futott. A részleteiben nehezen rekonstruálható eseményt azonban mindenképpen magyar belpolitikai kontextusban magyarázzák és cinikus provokációnak tartják.
A valóság alighanem sokkal banálisabb.Az előző nap Budapestre érkezett, a szovjet politikai csúcsot képviselő Szuszov és Mikojan, valamint cseppet se utolsó sorban a szovjet állambiztonság főnöke, Szerov tábornok az adott időpontban az MDP Akadémia utcai székházában tartózkodtak. Személyük biztonságáról gondoskodás a forrongó városban a szovjet hadsereg és megmaradt magyar segítőik kiemelkedően fontos feladata volt Mégpedig topográfiai adottságokból adódóan rendkívül bonyolult feladat. Ebbe a képbe kerültek bele ártatlanul a békés tüntetők, illetve a tárgyalni akaró történész delegáció. A különlegesen védett személyek biztosítására kirendeltek minden bizonnyal elvesztették az idegeiket.
2., A Nagy Imre per kivégzettjei között kissé outsidernek számít Gimes Miklós. Csak lazábban tartozott az első vonalhoz, mint a többiek. Ezért halálra ítélése, kivégzése érthető módon külön magyarázatokat indukál. Ennek két ismert szála van: személye "statuálás", üzenet bizonyos köröknek, vagy pedig a perekben, kivégzésekben kulcspozícióban lévő szovjet (a háttérben a visszatérni akaró Rákosival) és magyar szereplők személyes motívumaiból magyarázandó. Elsősorban Kádár Jánoséból.
Adódik azonban egy igen kézenfekvő más magyarázat is. 1956. okt.29.-én Gimes éles, asztalborogatáshoz közeli szóváltásba keveredett Nagy Imrével és főleg belügyminiszterével, Münnich Ferenccel az AVH azonnali feloszlatásának kérdésében. Münnich a konfliktust annyira komolyan vette, hogy másnap utasítást adott Gímes őrizetbe vételére - amire azután nem került sor. Így Münnich "bűnösségi rangsorában" Gímes igencsak kiemelkedő helyet foglat el, mégpedig nem valami személyes ellenszenv okán, hanem a hatalom kérdésében kritikus pillanatban elfoglalt állásfoglalása miatt. Márpedig tudnivaló, hogy Hruscsov eredeti jelöltje az ellenkormány vezetésére Münnich volt, aki maga helyett Kádárt ajánlotta, ami aztán nem kis huzavona után meg is valósult. Münnich Kádár első helyettese (felettese?) és a Fegyveres Erők minisztere lett. Szavának súlya nem kétséges a főbenjáró perekben - akár maradt róla dokumentum, akár nem.
*
A két példa nem valami öncélú amatőr történészkedés akar lenni. Különösen nem érdemi hozzászólás az akkori történések értékeléséhez. Hanem a figyelem felhívása arra, hogy ha ma a szemünk láttára történő dolgokat naturalisztikus módon interpretáljuk a számunkra adottnak tűnő kontextusban, mindig legyünk tisztában azzal is, hogy lehetséges olyan banális alternatív magyarázat, amihez hiányoznak az információink. Ezek aztán a későbbiekben vagy napvilágra kerülnek, vagy akkor sem. Ezért célszerű óvatosnak lenni a pillanatnyi tudásra alapított túl kategórikus ítéletekkel.
A valóság alighanem sokkal banálisabb.Az előző nap Budapestre érkezett, a szovjet politikai csúcsot képviselő Szuszov és Mikojan, valamint cseppet se utolsó sorban a szovjet állambiztonság főnöke, Szerov tábornok az adott időpontban az MDP Akadémia utcai székházában tartózkodtak. Személyük biztonságáról gondoskodás a forrongó városban a szovjet hadsereg és megmaradt magyar segítőik kiemelkedően fontos feladata volt Mégpedig topográfiai adottságokból adódóan rendkívül bonyolult feladat. Ebbe a képbe kerültek bele ártatlanul a békés tüntetők, illetve a tárgyalni akaró történész delegáció. A különlegesen védett személyek biztosítására kirendeltek minden bizonnyal elvesztették az idegeiket.
2., A Nagy Imre per kivégzettjei között kissé outsidernek számít Gimes Miklós. Csak lazábban tartozott az első vonalhoz, mint a többiek. Ezért halálra ítélése, kivégzése érthető módon külön magyarázatokat indukál. Ennek két ismert szála van: személye "statuálás", üzenet bizonyos köröknek, vagy pedig a perekben, kivégzésekben kulcspozícióban lévő szovjet (a háttérben a visszatérni akaró Rákosival) és magyar szereplők személyes motívumaiból magyarázandó. Elsősorban Kádár Jánoséból.
Adódik azonban egy igen kézenfekvő más magyarázat is. 1956. okt.29.-én Gimes éles, asztalborogatáshoz közeli szóváltásba keveredett Nagy Imrével és főleg belügyminiszterével, Münnich Ferenccel az AVH azonnali feloszlatásának kérdésében. Münnich a konfliktust annyira komolyan vette, hogy másnap utasítást adott Gímes őrizetbe vételére - amire azután nem került sor. Így Münnich "bűnösségi rangsorában" Gímes igencsak kiemelkedő helyet foglat el, mégpedig nem valami személyes ellenszenv okán, hanem a hatalom kérdésében kritikus pillanatban elfoglalt állásfoglalása miatt. Márpedig tudnivaló, hogy Hruscsov eredeti jelöltje az ellenkormány vezetésére Münnich volt, aki maga helyett Kádárt ajánlotta, ami aztán nem kis huzavona után meg is valósult. Münnich Kádár első helyettese (felettese?) és a Fegyveres Erők minisztere lett. Szavának súlya nem kétséges a főbenjáró perekben - akár maradt róla dokumentum, akár nem.
*
A két példa nem valami öncélú amatőr történészkedés akar lenni. Különösen nem érdemi hozzászólás az akkori történések értékeléséhez. Hanem a figyelem felhívása arra, hogy ha ma a szemünk láttára történő dolgokat naturalisztikus módon interpretáljuk a számunkra adottnak tűnő kontextusban, mindig legyünk tisztában azzal is, hogy lehetséges olyan banális alternatív magyarázat, amihez hiányoznak az információink. Ezek aztán a későbbiekben vagy napvilágra kerülnek, vagy akkor sem. Ezért célszerű óvatosnak lenni a pillanatnyi tudásra alapított túl kategórikus ítéletekkel.
2012. december 1., szombat
A szenvedélyes hazárdjátékos kiszól
" A forint árfolyama a többi európai valutához hasonlóan bizonytalan lesz a következő években"- hangzott el Orbán pénteki heti áldásában. Vagyis tudja, hogy az a valószínűtlen nyerősorozat, amelyik 2012-ben folyamatosan sikerre vitte unortodox blöffölését, jövőre véget ér. Figyelmezteti azokat a devizaadósokat, akiknek kikényszerítette az árfolyamgát igénybevételének lehetőségét, hogy éljenek is vele, vagy ha nem, ne őt szídják a következnényekért, ne tőle várjanak újabb segítséget.
Azt jelenti-e ez, hogy felkészült az igazság pillanatára és meg akarja változtatni gazdaságpolitikáját? Korántsem.Változatlanul hazárdjátékban gondolkodik. Egyfelől azt reméli, hogy a forint árfolyamgyengülése nem üti át azt a gátat, amin túl a magyar pénzügyi folyamatok kezelhetetlenné válnak. Így azután a forint romlását és mindazt, ami ebből következik, egyfelől kizárólag külföldről jövő hatásként akarja majd beállítani, amiről a magyar gazdaságpolitika nem tehet. Másfelől azzal kívánja nyugtatni a kedélyeket, hogy ideiglenes jelenségről van szó, mert a piac már csak olyan, hogy egyszer fenn, másszor lenn.
Kétségtelen, hogy a valószínűtlenül hosszú 2012-es évi szerencsés lapjárás nem csak rendíthetetlen híveit győzte meg arról, hogy Orbán szabadságharca, pávatánca, unortodoxiája sikeres, de sok más választópolgárt is elbizonytalanított, kivárásra késztetett. A hazárdjátékos bízik benne - mást mit is tehetne -, hogy a jövő év háborgó tengerén manőverezve ismét felszínen marad néhány váratlan döntéssel. Persze minden szenvedélyrab a tudata mélyén tisztában van azzal, hogy minden összeomolhat. Csak nem gondol vele és próbálja mások figyelmét is elvonni ilyen mérlegeléstől. És közben remél. Hogy gondol-e menekülőútra is, ha bekövetkezik a fuccs, az az ő titka.
Azt jelenti-e ez, hogy felkészült az igazság pillanatára és meg akarja változtatni gazdaságpolitikáját? Korántsem.Változatlanul hazárdjátékban gondolkodik. Egyfelől azt reméli, hogy a forint árfolyamgyengülése nem üti át azt a gátat, amin túl a magyar pénzügyi folyamatok kezelhetetlenné válnak. Így azután a forint romlását és mindazt, ami ebből következik, egyfelől kizárólag külföldről jövő hatásként akarja majd beállítani, amiről a magyar gazdaságpolitika nem tehet. Másfelől azzal kívánja nyugtatni a kedélyeket, hogy ideiglenes jelenségről van szó, mert a piac már csak olyan, hogy egyszer fenn, másszor lenn.
Kétségtelen, hogy a valószínűtlenül hosszú 2012-es évi szerencsés lapjárás nem csak rendíthetetlen híveit győzte meg arról, hogy Orbán szabadságharca, pávatánca, unortodoxiája sikeres, de sok más választópolgárt is elbizonytalanított, kivárásra késztetett. A hazárdjátékos bízik benne - mást mit is tehetne -, hogy a jövő év háborgó tengerén manőverezve ismét felszínen marad néhány váratlan döntéssel. Persze minden szenvedélyrab a tudata mélyén tisztában van azzal, hogy minden összeomolhat. Csak nem gondol vele és próbálja mások figyelmét is elvonni ilyen mérlegeléstől. És közben remél. Hogy gondol-e menekülőútra is, ha bekövetkezik a fuccs, az az ő titka.
2012. november 29., csütörtök
Röviden arról, hogy hol húzódik meg az árok a magyar politikában
Hozzászólásom egy a Fb.-on folyó vitához.
Hogy világos legyen: két árok egyszerre nem lehet a magyar politikában. Ha valaki azt mondja, hogy az igazi árok Orbán és a köztársasági demokraták között húzódik, az tudomásul veszi, hogy amíg Orbán van hatalmon, addig nem lehet hatékonyan fellépni az újnyilasok ellen, legfeljebb szimbolikusan,kampányszerűen. Aki szerint viszont a kérdések kérdése az újnyilas randalírozás megszűntetése, annak remélnie kell, hogy ebben Orbán is részt vesz és ezzel középre pozicionálja magát. Tertium non datur.
Hogy világos legyen: két árok egyszerre nem lehet a magyar politikában. Ha valaki azt mondja, hogy az igazi árok Orbán és a köztársasági demokraták között húzódik, az tudomásul veszi, hogy amíg Orbán van hatalmon, addig nem lehet hatékonyan fellépni az újnyilasok ellen, legfeljebb szimbolikusan,kampányszerűen. Aki szerint viszont a kérdések kérdése az újnyilas randalírozás megszűntetése, annak remélnie kell, hogy ebben Orbán is részt vesz és ezzel középre pozicionálja magát. Tertium non datur.
2012. november 28., szerda
Fordulat a magyar ellenzék egységtörekvéseiben
Az MSZP tegnap látványos fordulatot hajtott végre: míg eddig a Fidesz legyőzését egypárti hegemóniával és önálló felkészüléssel remélte elérni a párt, tegnap a pártelnök az elnökségi tagokat maga mögött felsorakoztatva jelentette be, hogy a továbbiakban széles összefogásban gondolkodnak. Szakpolitikai kérdésekben tárgyalásra hívják az összes ellenzéki pártot és mozgalmat és a párt még a szakpolitikai tárgyalóit is megnevezte. A Fatalista kerülni igyekszik a pártok boszorkánykonyháiban, személyi rivalizálásaiban való turkálást. Így ezúttal se térünk ki arra, hogy a párt prominensei közül kik maradtak ki ebből a flottademonstrációból és ennek mi lehet az oka. Maradjunk meg annál, hogy a fordulatot a hivatalos pártvezetés egésze támogatja.
Az MSZP fordulatának magyarázatául elég a legkézenfekvőbb felszíni érvre hivatkozni. A Fidesz furmányos választójogi és választási eljárási - már ismert, de még átalakítható - akadálypályáján teljességgel lehetetlen lenne egyenként próbálni átevickélni az ellenzéki pártoknak. A regisztrációs és a választási hadműveletben a különakciók nem erősítenék, hanem lerontanák egymás hatását. S ha végül mégsem marad majd más más értelmes lépéslehetőség, mint a bojkott egy csaló választás hiteltelenítésére, annak is csak együttesen van értelme. Így logikailag és dramaturgiailag nem szorul magyarázatra, hogy a bejelentésre a választásokkal kapcsolatos újabb törvények elfogadásának másnapján került sor. A legkézenfekvőbb érvet még kiegészíthetjük azzal is, hogy az MSZP-nek fel kellett ismernie: bármilyen viszontagságok lehetnek még az Együtt2014 további útjában, de nem számíthat arra, hogy a politikai spektrumból egy megbízhatóan ellenzéki középerő a következő egy - másfél évben eltűnik, tehát ő versenytárs nélkül marad.
A legnagyobb ellenzéki párt stratégiai váltásának bejelentése természetesen csak a kezdete valaminek. Megkerülhetetlen kihívás mindenekelőtt a többi ellenzékinek, hogy milyen módon tudják tartalmi törekvéseiket nem feladva együttesen kihasználni az adott szabályrendszerben rejlő, egyértelműen a "nagyoknak" kedvező lehetőségeket, amelyek csak a választók sikeres mozgósítása és összegződő voksai révén válnak lehetségessé. Nyilván viszontagságos, vitáktól és válságoktól tarkított másfél (?) évre kell számítanunk. De lényegesen megnőtt az esélye annak, hogy a Fidesszel és a Jobbikkal szemben ne egy szétforgácsolt, egymásra tüzet okádó ellenzék álljon sorompóba, amelyről ordít, hogy sem külön- külön, sem együttesen nem jelent kormányzóképes alternatívát.
Az MSZP fordulatának magyarázatául elég a legkézenfekvőbb felszíni érvre hivatkozni. A Fidesz furmányos választójogi és választási eljárási - már ismert, de még átalakítható - akadálypályáján teljességgel lehetetlen lenne egyenként próbálni átevickélni az ellenzéki pártoknak. A regisztrációs és a választási hadműveletben a különakciók nem erősítenék, hanem lerontanák egymás hatását. S ha végül mégsem marad majd más más értelmes lépéslehetőség, mint a bojkott egy csaló választás hiteltelenítésére, annak is csak együttesen van értelme. Így logikailag és dramaturgiailag nem szorul magyarázatra, hogy a bejelentésre a választásokkal kapcsolatos újabb törvények elfogadásának másnapján került sor. A legkézenfekvőbb érvet még kiegészíthetjük azzal is, hogy az MSZP-nek fel kellett ismernie: bármilyen viszontagságok lehetnek még az Együtt2014 további útjában, de nem számíthat arra, hogy a politikai spektrumból egy megbízhatóan ellenzéki középerő a következő egy - másfél évben eltűnik, tehát ő versenytárs nélkül marad.
A legnagyobb ellenzéki párt stratégiai váltásának bejelentése természetesen csak a kezdete valaminek. Megkerülhetetlen kihívás mindenekelőtt a többi ellenzékinek, hogy milyen módon tudják tartalmi törekvéseiket nem feladva együttesen kihasználni az adott szabályrendszerben rejlő, egyértelműen a "nagyoknak" kedvező lehetőségeket, amelyek csak a választók sikeres mozgósítása és összegződő voksai révén válnak lehetségessé. Nyilván viszontagságos, vitáktól és válságoktól tarkított másfél (?) évre kell számítanunk. De lényegesen megnőtt az esélye annak, hogy a Fidesszel és a Jobbikkal szemben ne egy szétforgácsolt, egymásra tüzet okádó ellenzék álljon sorompóba, amelyről ordít, hogy sem külön- külön, sem együttesen nem jelent kormányzóképes alternatívát.
2012. november 27., kedd
Kaotikus válasz a jobbikos antiszemita provokációra
Amilyen a magyar politikai élet, olyanra sikeredett a válasz a jobbikos provokációra, amely tudatosan együtt használta a régi és az új antiszemitizmus sémáit. A nemzetietlen listázandó zsidók most egyben mint Izrael állam ötödik hadoszlopa voltak aposztofálva. Az azonnali reakció helyben szégyenletes volt. Utána azonban sokan felismerték, hogy erre hangsúlyosan kell válaszolni. De mindenki a saját kialakult reflexeit követte.
Az ismert politikai exhibicionisták megrendezték a maguk külön showját. Amelyik párt testületileg szokott demonstrálni, az testületileg demonstrált. A könnyen mozgósítható - mozgósuló tüntetők mozgósultak, de ebből még a szimpatizáló médiumban is az jött le, hogy a figyelem középpontjába a haláltáborok túlélője került, aki a rátetovált számot mutatta meg a karján és elmondta, hogy családjából egyedül őt nem pusztították el. Hivatalos részről a szokásos semmitmondó elhatárolódások hangoztak el. Az egyetlen igazán ütős válasz pedig elsikkadt a sok esemény között, nyilván azért, mert a parlamenti alelnök pártállása nem mindenki számára rokonszenves.
Pedig az, hogy az ülést levezető alelnök akadozva, de példás indokolással feltette magára a sárga csillagot és úgy vezette le az ülést, akkor is jelentős esemény, ha ezt alig veszi észre valaki. Abban az ülésteremben történt, ahol annak idején a zsidótörvényeket támogató többségi hozzászólások elhangzottak és ahol ezeket a törvényeket elfogadták. A pulpituson történt, mintegy hivatalos minőségben és farkasszemet nézve az elkövető jobbikos és az utat számukra idáig kikövező fideszes képviselőkkel, mintegy tetemre híva őket. Túlzás lenne ezt a dán király (legendában létező) hasonló gesztusához hasonlítani. De határkő lehetne, ha sokan annak tartanák. Nem tartják annak.
Nem kétséges, hogy egyesek számára az, hogy kitűzik magukra a sárga csillagot, dráma, katarzis. De aki a médiából értesül, hogy ez itt is, ott is megtörténik, annak ez súlytalan híradás, ami szinte garantáltan nem vezet lelkiismeretvizsgálathoz, tömeges egyéni állásfoglalási kényszerhez. Hiába hangzik el, hogy a Jobbik a Parlamentben átlépett egy határt, a kaotikus válasz minden, csak nem határkő.
Jó volna, ha ez a provokáció és a fogadtatása ráébresztené mindazokat, akik számára gyűlöletes a visszatérés a Horthy - Szálasi világhoz, hogy felül kellene vizsgálni mára rögzült sémáikat és reflexeiket, egymással szembeni idioszinkráziáikat, de még jogos fenntartásaikat is a ma legfontosabb igen és nem közös kimondása érdekében. Jó volna, de ezt ma (még??) naivitás lenne remélni.
Az ismert politikai exhibicionisták megrendezték a maguk külön showját. Amelyik párt testületileg szokott demonstrálni, az testületileg demonstrált. A könnyen mozgósítható - mozgósuló tüntetők mozgósultak, de ebből még a szimpatizáló médiumban is az jött le, hogy a figyelem középpontjába a haláltáborok túlélője került, aki a rátetovált számot mutatta meg a karján és elmondta, hogy családjából egyedül őt nem pusztították el. Hivatalos részről a szokásos semmitmondó elhatárolódások hangoztak el. Az egyetlen igazán ütős válasz pedig elsikkadt a sok esemény között, nyilván azért, mert a parlamenti alelnök pártállása nem mindenki számára rokonszenves.
Pedig az, hogy az ülést levezető alelnök akadozva, de példás indokolással feltette magára a sárga csillagot és úgy vezette le az ülést, akkor is jelentős esemény, ha ezt alig veszi észre valaki. Abban az ülésteremben történt, ahol annak idején a zsidótörvényeket támogató többségi hozzászólások elhangzottak és ahol ezeket a törvényeket elfogadták. A pulpituson történt, mintegy hivatalos minőségben és farkasszemet nézve az elkövető jobbikos és az utat számukra idáig kikövező fideszes képviselőkkel, mintegy tetemre híva őket. Túlzás lenne ezt a dán király (legendában létező) hasonló gesztusához hasonlítani. De határkő lehetne, ha sokan annak tartanák. Nem tartják annak.
Nem kétséges, hogy egyesek számára az, hogy kitűzik magukra a sárga csillagot, dráma, katarzis. De aki a médiából értesül, hogy ez itt is, ott is megtörténik, annak ez súlytalan híradás, ami szinte garantáltan nem vezet lelkiismeretvizsgálathoz, tömeges egyéni állásfoglalási kényszerhez. Hiába hangzik el, hogy a Jobbik a Parlamentben átlépett egy határt, a kaotikus válasz minden, csak nem határkő.
Jó volna, ha ez a provokáció és a fogadtatása ráébresztené mindazokat, akik számára gyűlöletes a visszatérés a Horthy - Szálasi világhoz, hogy felül kellene vizsgálni mára rögzült sémáikat és reflexeiket, egymással szembeni idioszinkráziáikat, de még jogos fenntartásaikat is a ma legfontosabb igen és nem közös kimondása érdekében. Jó volna, de ezt ma (még??) naivitás lenne remélni.
2012. november 26., hétfő
Hiúságok zsibvására
Bizonytalan világban élünk. Nem tudhatjuk, mit hoz a holnap Európában és a világban. Egyet tudunk: ki - mi van ma hatalmon Magyarországon és mi mindenre van elszánva. A többség már most sem kívánja ezt az uralkodó rendszert. Egy év múlva minden bizonnyal még kevesebben fogják kívánni.Nem csak kívánni nem fogják, alighanem le is szeretnék váltani.
A választók ugyanakkor passzívak, bizonytalanok. Nem szeretik a pártokat úgy általában.És sokan még jobb híján se tudnak valamelyik párt mögé odaállni. Rosszak a tapasztalataik velük is. És méltán rosszak: A rendszerváltásból nem az lett, amit reméltek és amit ígértek nekik. És a politikai osztály összes ma ellenzéki tagjának látni kellett előre, hogy mi telik ki Orbántól, mégse tudták megakadályozni elsöprő többségű győzelmét. Sőt hibáikkal, fogyatékosságaikkal még elő is segítették ezt.Igaz ez az összes, mai parlamenti párt politikusaira, de igaz azokra is, akik az idők folyamán kiestek az aktív politikából.
Ennek ellenére igaz az, hogy a mostani rendszert csak szabad választásokon lehet legitim módon leváltani. Ehhez pedig pártoknak, illetve pártszerű alakzatoknak kell elindítani a képviselőjelölteket, mégpedig olyan jelölteket találva, akikkel urnához lehet vinni kellő számú ellenzéki választót, akik le tudják győzni a mai hatalom jelöltjeit és akik olyan új parlamentet alkotnak majd, amelyre támaszkodva vezetni is lehet az országot. Az ország sikeres vezetéséhez pedig nem nélkülözhető az a tapasztalat és kapcsolatrendszer sem, amit kizárólag az eddigi pártokban és az eddigi kormányokban lehetett megszerezni.
Ez így nagyon ellentmondásosnak látszik. Nem csak látszik, az is. Mi az, ami felülírhatja a nem túl fényes előjeleket? Semmi más, mint egy olyan erős proteszt - hangulat, ami ma nincs meg, de ok van feltételezni, hogy egy éven belül kialakul. Ezt a proteszt - hangulatot tudná meglovagolni egy széles skálát átfogni tudó politikai képlet, amelyik mozgósítani tud a választásokra (beleértve az esetleges regisztrációt is) és el tudja hitetni magáról majdani kormányzóképességét. Igaz ez akkor is, ha netán az idő kereke lassabban jár és Orbánék valahogy meg tudnak nyerni egy vitatható legitimitású választást. Ugyanis akkor lehet, hogy közelesen egy másik, újabb választásra is sor kerül és arra is ugyanennek a politikai képletnek kell felkészültnek lennie.
Ez a felismerés nem új. Ennek szellemében bontott zászlót az Együtt2014, amelyben összefogott az eddig legjobb szakpolitikai elemzéseket összehozó alapítvány azokkal, akik eddig a legnépesebb, többtízezres utcai ellenzéki békés tüntetéseket voltak képesek összehozni. Ez nem sok, de nem is kevés. A választók körében ez a zászlóbontás felpezsdülést okozott és olyanokat is mindjárt potenciális szavazóvá tett, akiket az addigi kínálat nem tudott megmozgatni. Bíztató kezdet.
A korábbi pártok az E2014-ben joggal látnak konkurenciát, érthető, hogy minimum fancsali képpel üdvözölték, ha nem mindjárt a kifogásaikkal árasztották el. Ez eddig természetes, nem is ez a probléma. Hanem az, hogy azzal a felismeréssel szemben, hogy a mai hatalmat csakis egy a proteszt tömb tudja leváltani, aminek egy válogatott csapat tud az élére állni, újra vissza akarják rángatni a közéletet abba a keretbe, ami egy működő demokráciában lenne adekvát, hogy a különféle érdekű és igényű választókat sokféle kínálattal lehet megnyerni és a koalíciós kormányzás majd az új parlamentben kell létrejöjjön. Ez a különféle választói csoportokat megcélozni kívánó sokszínű kínálat szükségképpen használt portékákat rak ki ismert árusokkal és kikiáltókkal. A nagyhangú, nézelődő vevők meg abban élik ki magukat, hogy régi, rossz tapasztalataikkal gyaláznak árusokat és portékákat.
Mindez arról tanúskodik, hogy a régi politikai elit (ide értve azt az ellenzéki pártot is, amelyik még nem volt kormányon) csak felszínesen önkritikus, valójában ott szeretné folytatni, ahol abbahagyta, vagy abba hagyatták vele. Nem élte meg mélyen a kudarcát és nem látja be, hogy a jelenlegi rendszer romjain és egy vajúdó változó világban egészen más hozzáállás lenne szükséges. Nem ilyen - olyan identitásokra és ilyen - olyan, a dinamikusan változó körülmények között gyorsan aktualitásukat vesztő részletes programokra van szükség. Hanem néhány alapvető érték szilárd, szavahihető képviseletére, választók tömegeit országos és helyi szinten mozgósítani képes személyiségekre és olyan politikai kompetenciára, amelyik a változó kihívásokra a különféle politikai és szakmai műhelyek produktumaiból választva és külföldi szövetségeseket találva képes gyorsan és jól reagálni. Hogy aztán ilyen követelményeknek egy sebtében kialakuló csapat milyen szervezeti formában képes megfelelni és ebben a létező (netán létrejövő) pártok hogyan tudják a helyüket megtalálni - tulajdonképpen nem alapvető kérdés. Alapvető annak a belátása, hogy a zsibvásári hangoskodás, öndícséret ide nem képes elvezetni.
A választók ugyanakkor passzívak, bizonytalanok. Nem szeretik a pártokat úgy általában.És sokan még jobb híján se tudnak valamelyik párt mögé odaállni. Rosszak a tapasztalataik velük is. És méltán rosszak: A rendszerváltásból nem az lett, amit reméltek és amit ígértek nekik. És a politikai osztály összes ma ellenzéki tagjának látni kellett előre, hogy mi telik ki Orbántól, mégse tudták megakadályozni elsöprő többségű győzelmét. Sőt hibáikkal, fogyatékosságaikkal még elő is segítették ezt.Igaz ez az összes, mai parlamenti párt politikusaira, de igaz azokra is, akik az idők folyamán kiestek az aktív politikából.
Ennek ellenére igaz az, hogy a mostani rendszert csak szabad választásokon lehet legitim módon leváltani. Ehhez pedig pártoknak, illetve pártszerű alakzatoknak kell elindítani a képviselőjelölteket, mégpedig olyan jelölteket találva, akikkel urnához lehet vinni kellő számú ellenzéki választót, akik le tudják győzni a mai hatalom jelöltjeit és akik olyan új parlamentet alkotnak majd, amelyre támaszkodva vezetni is lehet az országot. Az ország sikeres vezetéséhez pedig nem nélkülözhető az a tapasztalat és kapcsolatrendszer sem, amit kizárólag az eddigi pártokban és az eddigi kormányokban lehetett megszerezni.
Ez így nagyon ellentmondásosnak látszik. Nem csak látszik, az is. Mi az, ami felülírhatja a nem túl fényes előjeleket? Semmi más, mint egy olyan erős proteszt - hangulat, ami ma nincs meg, de ok van feltételezni, hogy egy éven belül kialakul. Ezt a proteszt - hangulatot tudná meglovagolni egy széles skálát átfogni tudó politikai képlet, amelyik mozgósítani tud a választásokra (beleértve az esetleges regisztrációt is) és el tudja hitetni magáról majdani kormányzóképességét. Igaz ez akkor is, ha netán az idő kereke lassabban jár és Orbánék valahogy meg tudnak nyerni egy vitatható legitimitású választást. Ugyanis akkor lehet, hogy közelesen egy másik, újabb választásra is sor kerül és arra is ugyanennek a politikai képletnek kell felkészültnek lennie.
Ez a felismerés nem új. Ennek szellemében bontott zászlót az Együtt2014, amelyben összefogott az eddig legjobb szakpolitikai elemzéseket összehozó alapítvány azokkal, akik eddig a legnépesebb, többtízezres utcai ellenzéki békés tüntetéseket voltak képesek összehozni. Ez nem sok, de nem is kevés. A választók körében ez a zászlóbontás felpezsdülést okozott és olyanokat is mindjárt potenciális szavazóvá tett, akiket az addigi kínálat nem tudott megmozgatni. Bíztató kezdet.
A korábbi pártok az E2014-ben joggal látnak konkurenciát, érthető, hogy minimum fancsali képpel üdvözölték, ha nem mindjárt a kifogásaikkal árasztották el. Ez eddig természetes, nem is ez a probléma. Hanem az, hogy azzal a felismeréssel szemben, hogy a mai hatalmat csakis egy a proteszt tömb tudja leváltani, aminek egy válogatott csapat tud az élére állni, újra vissza akarják rángatni a közéletet abba a keretbe, ami egy működő demokráciában lenne adekvát, hogy a különféle érdekű és igényű választókat sokféle kínálattal lehet megnyerni és a koalíciós kormányzás majd az új parlamentben kell létrejöjjön. Ez a különféle választói csoportokat megcélozni kívánó sokszínű kínálat szükségképpen használt portékákat rak ki ismert árusokkal és kikiáltókkal. A nagyhangú, nézelődő vevők meg abban élik ki magukat, hogy régi, rossz tapasztalataikkal gyaláznak árusokat és portékákat.
Mindez arról tanúskodik, hogy a régi politikai elit (ide értve azt az ellenzéki pártot is, amelyik még nem volt kormányon) csak felszínesen önkritikus, valójában ott szeretné folytatni, ahol abbahagyta, vagy abba hagyatták vele. Nem élte meg mélyen a kudarcát és nem látja be, hogy a jelenlegi rendszer romjain és egy vajúdó változó világban egészen más hozzáállás lenne szükséges. Nem ilyen - olyan identitásokra és ilyen - olyan, a dinamikusan változó körülmények között gyorsan aktualitásukat vesztő részletes programokra van szükség. Hanem néhány alapvető érték szilárd, szavahihető képviseletére, választók tömegeit országos és helyi szinten mozgósítani képes személyiségekre és olyan politikai kompetenciára, amelyik a változó kihívásokra a különféle politikai és szakmai műhelyek produktumaiból választva és külföldi szövetségeseket találva képes gyorsan és jól reagálni. Hogy aztán ilyen követelményeknek egy sebtében kialakuló csapat milyen szervezeti formában képes megfelelni és ebben a létező (netán létrejövő) pártok hogyan tudják a helyüket megtalálni - tulajdonképpen nem alapvető kérdés. Alapvető annak a belátása, hogy a zsibvásári hangoskodás, öndícséret ide nem képes elvezetni.
2012. november 24., szombat
Mégbóvlibb
A SAP újabb leminősítése meglepte a pénzpiacokat, mert az általuk figyelt mutatók közül egyikkel se történt semmi különös Magyarországon. A kormány szokás szerint méltatlankodik.Ha azonban valaki más mutatókra is figyel, semmi meglepőt nem talál a döntésben. A térségben nálunk a legmélyebb a recesszió, itt a legmagasabb az infláció, a kormány nyakra főre hozza az újabb csomagokat a jövő növekedésének megfojtására és még mindig nincs elfogadott költségvetés, ilyen körülmények között kormányintencióra unortodox módon folyamatosan csökkentik az irányadó kamatot az MNB égisze alatt. Egy magára adó hitelminősítő mi mást tehetne, mint hogy jelzést ad. Ha nem tenné, a későbbiekben joggal csökkenne a nemzetközi presztizse.
Az árfolyam a leminősítésre nem reagál, mert, úgymond "más srófra jár". Csak a ma az érdekes, személytelen lévén utólag senki se vonja felelősségre a piaci szereplőket. Majd ha úgy fúj a szél, romolhat a forint, nőhet a kamatfelár - azon is keres majd az, aki jól spekulál. A többi hitelminősítő cég viszont alighanem követi az elsőként lépő SAP példáját. És persze a pénzpiaci elemzők pedig, amikor az aggályok indokoltsága kiderül, majd sűrűn fognak hivatkozni a korábbi leminősítésre, amivel ma nem törődnek.
De szükségszerű-e a negatív fordulat? Bizonyosan igen. Mára már közhely, hogy a forint attól is megrendülhet, ha az országban nem történik semmi, csak a pénzpiaci hangulat fordul kedvezőtlenre. Ez változatlanul fennáll, de ezen felül itt vannak a hazai okok. Az idei költségvetés teljesítéséről majd megjelenő számok. A jövő évi költségvetés körüli kétségek. A jövő évi inflációs és recessziós várakozások. Az IMF- tárgyalásokkal kapcsolatos utolsó illúziók szertefoszlása. És ha mindez - meg ami nem ennyire kiszámítható negatív fejlemény - nem volna elég: az MNB körüli valószínű fejlemények.
A kormány üdvösséget remél a monetáris tanács és a bankvezetés személyi összetételének saját döntési körbe kerülésétől. Vérmesek a reményei az így megnyíló költségvetési és egyéb lehetőségekkel kapcsolatban. Nem gondolnak arra, hogy ha élnek is az általuk kigondolt lehetőségekkel, a saját nyakukra tehetik a kötelet. A nemzeti bankok ugyanis a világgazdaság szent tehenei. Ha kormányok megsértik a központi bankokkal kapcsolatos írott és íratlan törvényeket, akkor súlyos szankciókra és embargóra késztethetik a nemzetközi intézményrendszert. Ebből értenek a piacok, a külföldi befektetők csakúgy, mint a hazai piac szereplői. Így a gazdasági és politikai következmények beláthatatlanok.
Az árfolyam a leminősítésre nem reagál, mert, úgymond "más srófra jár". Csak a ma az érdekes, személytelen lévén utólag senki se vonja felelősségre a piaci szereplőket. Majd ha úgy fúj a szél, romolhat a forint, nőhet a kamatfelár - azon is keres majd az, aki jól spekulál. A többi hitelminősítő cég viszont alighanem követi az elsőként lépő SAP példáját. És persze a pénzpiaci elemzők pedig, amikor az aggályok indokoltsága kiderül, majd sűrűn fognak hivatkozni a korábbi leminősítésre, amivel ma nem törődnek.
De szükségszerű-e a negatív fordulat? Bizonyosan igen. Mára már közhely, hogy a forint attól is megrendülhet, ha az országban nem történik semmi, csak a pénzpiaci hangulat fordul kedvezőtlenre. Ez változatlanul fennáll, de ezen felül itt vannak a hazai okok. Az idei költségvetés teljesítéséről majd megjelenő számok. A jövő évi költségvetés körüli kétségek. A jövő évi inflációs és recessziós várakozások. Az IMF- tárgyalásokkal kapcsolatos utolsó illúziók szertefoszlása. És ha mindez - meg ami nem ennyire kiszámítható negatív fejlemény - nem volna elég: az MNB körüli valószínű fejlemények.
A kormány üdvösséget remél a monetáris tanács és a bankvezetés személyi összetételének saját döntési körbe kerülésétől. Vérmesek a reményei az így megnyíló költségvetési és egyéb lehetőségekkel kapcsolatban. Nem gondolnak arra, hogy ha élnek is az általuk kigondolt lehetőségekkel, a saját nyakukra tehetik a kötelet. A nemzeti bankok ugyanis a világgazdaság szent tehenei. Ha kormányok megsértik a központi bankokkal kapcsolatos írott és íratlan törvényeket, akkor súlyos szankciókra és embargóra késztethetik a nemzetközi intézményrendszert. Ebből értenek a piacok, a külföldi befektetők csakúgy, mint a hazai piac szereplői. Így a gazdasági és politikai következmények beláthatatlanok.
2012. november 22., csütörtök
"A Nyugat beavatkozik" - "a Nyugat cserbenhagy"
Mármint a magyar ügyekbe avatkozik be, illetve azt hagyja cserben. Rákóczi, Kossuth, 56 - tetszés szerint akármelyiket kibonthatjuk. A sablon mindegyik esetben ugyanaz: Nyugaton nem szeretik az elnyomó uralmat, szimpátiával kezelik az ellene fellépőket, felvetődik a segítés kérdése, a segítség azonban nem érkezik meg, az ügy elbukik és a vesztesek cserben hagyottnak érzik magukat.
Mintha ennek a megszokott sablonnak az ismétlődése kezdődne most is. A kormányzat szabadságharcot vív a Nyugat ellen, aminek hanyatlását hirdeti, puccskísérlettel vádaskodik, különféle eljárásokat, döntéseket sérelmez - miközben a rendszer ellenfelei egyre inkább alibi - akcióknak értelmezik ezeket és hiányolják ügyükben a határozott állásfoglalást és a hatékony beavatkozást.
Arról kevés szó esik, hogy a szituáció ma alapvetően más, mint a 18., 19. században volt,vagy a 20. sz. közepén.. Akkoriban az európai kontinens keleti felét a Nyugat amolyan távoli, nemegyszer egzotikus területnek értelmezte, ahol lehettek érdekei és szimpátiái, de az ott történő dolgokat semmiképpen nem tekintette saját ügyének és ezért komolyabb kockázatvállalás e nagyrégióval kapcsolatban fel sem vetődött. Ma viszont Magyarország tagja a NATO-nak és az Európai Uniónak, tehát ami itt történik, az végső soron a "Nyugaton" történik. Nem is annak a keleti peremén, mert az Unió elvileg se hajlandó végső keleti határát kijelölni, hanem újabb és újabb ország előtt szándékozik kinyitni a szervezet kapuját illetve lengeti meg a későbbi csatlakozás lehetőségét. Ilyen formán az, hogy a magyar kormány betartja-e a belépéskor és azóta vállalt kötelességeinek betűjét és szellemét, az a legnagyobb mértékben az Unió belügye. És nem is jelentéktelen kérdés, mert ami itt történik, az a jövőben bárhol precedensként szolgál.
Hacsak. Hacsak az euroövezet súlyos, nyitott kérdéseinek megoldását egyesek nem néhány oda tartozó ország kihagyásával, a többsebességes Európát nem a legreménytelenebb tagországok de facto lehagyásával képzelik orvosolhatónak, működőképesnek. Mert ebben az esetben a magyar "rendetlenkedést", provokációkat célszerű nem valódi súlyán kezelni, mivel a kemény fellépés olyan kérdések megválaszolását igényelné, amelyek ez idő szerint nincsenek a zsúfolt napirenden. Nem csak azoknak a belső erőknek nincs ínyére a magyar problematika valódi súlyán kezelése, akik úgy gondolják, hogy ezek közelesen már nem lesznek az Unió belső problémái, hanem azoknak sem, akik felületes politikai szimpátiák alapján bagatellizálják ezeket a problémákat, vagy akik egy későbbi, nagyobb átfogó reform keretében gondolják majd mindezt könnyebben megoldhatónak. Továbbá fékezi az Unió határozott fellépését a legalitás és legitimitás értelmezése körüli bizonytalanság és az, hogy sokan a Bizottság, a Parlament demokratikus felhatalmazást kérdőjelezik meg
A magyar kormány ugyan folyamatosan sérelmezi a kettős mércét az Unióban, de folyton - folyvást aktívan is akciózik az Unió számára való előnyeinek megtartásán, vagy bővítésén, a neki hátrányos elemek megkerülésén, negligálásán, megúszásán. A gyenge ellenzék és az ellenzéki érzelmű lakosság pedig határozott fellépést sürgetne, de ehhez nincsenek meg nyomásgyakorló eszközei (vagy nem találja meg ezeket).Odáig azonban nem jut, nem juthat el, hogy feladja az EU elhatározó erejű fellépésének reményét., mert ezzel az általa vágyott jó jövőről mondana le. Ám a cserbenhagyottság szubjektív érzése ettől még ronthatja mindennapjait és kikezdheti, béníthatja tennivágyását.
Mintha ennek a megszokott sablonnak az ismétlődése kezdődne most is. A kormányzat szabadságharcot vív a Nyugat ellen, aminek hanyatlását hirdeti, puccskísérlettel vádaskodik, különféle eljárásokat, döntéseket sérelmez - miközben a rendszer ellenfelei egyre inkább alibi - akcióknak értelmezik ezeket és hiányolják ügyükben a határozott állásfoglalást és a hatékony beavatkozást.
Arról kevés szó esik, hogy a szituáció ma alapvetően más, mint a 18., 19. században volt,vagy a 20. sz. közepén.. Akkoriban az európai kontinens keleti felét a Nyugat amolyan távoli, nemegyszer egzotikus területnek értelmezte, ahol lehettek érdekei és szimpátiái, de az ott történő dolgokat semmiképpen nem tekintette saját ügyének és ezért komolyabb kockázatvállalás e nagyrégióval kapcsolatban fel sem vetődött. Ma viszont Magyarország tagja a NATO-nak és az Európai Uniónak, tehát ami itt történik, az végső soron a "Nyugaton" történik. Nem is annak a keleti peremén, mert az Unió elvileg se hajlandó végső keleti határát kijelölni, hanem újabb és újabb ország előtt szándékozik kinyitni a szervezet kapuját illetve lengeti meg a későbbi csatlakozás lehetőségét. Ilyen formán az, hogy a magyar kormány betartja-e a belépéskor és azóta vállalt kötelességeinek betűjét és szellemét, az a legnagyobb mértékben az Unió belügye. És nem is jelentéktelen kérdés, mert ami itt történik, az a jövőben bárhol precedensként szolgál.
Hacsak. Hacsak az euroövezet súlyos, nyitott kérdéseinek megoldását egyesek nem néhány oda tartozó ország kihagyásával, a többsebességes Európát nem a legreménytelenebb tagországok de facto lehagyásával képzelik orvosolhatónak, működőképesnek. Mert ebben az esetben a magyar "rendetlenkedést", provokációkat célszerű nem valódi súlyán kezelni, mivel a kemény fellépés olyan kérdések megválaszolását igényelné, amelyek ez idő szerint nincsenek a zsúfolt napirenden. Nem csak azoknak a belső erőknek nincs ínyére a magyar problematika valódi súlyán kezelése, akik úgy gondolják, hogy ezek közelesen már nem lesznek az Unió belső problémái, hanem azoknak sem, akik felületes politikai szimpátiák alapján bagatellizálják ezeket a problémákat, vagy akik egy későbbi, nagyobb átfogó reform keretében gondolják majd mindezt könnyebben megoldhatónak. Továbbá fékezi az Unió határozott fellépését a legalitás és legitimitás értelmezése körüli bizonytalanság és az, hogy sokan a Bizottság, a Parlament demokratikus felhatalmazást kérdőjelezik meg
A magyar kormány ugyan folyamatosan sérelmezi a kettős mércét az Unióban, de folyton - folyvást aktívan is akciózik az Unió számára való előnyeinek megtartásán, vagy bővítésén, a neki hátrányos elemek megkerülésén, negligálásán, megúszásán. A gyenge ellenzék és az ellenzéki érzelmű lakosság pedig határozott fellépést sürgetne, de ehhez nincsenek meg nyomásgyakorló eszközei (vagy nem találja meg ezeket).Odáig azonban nem jut, nem juthat el, hogy feladja az EU elhatározó erejű fellépésének reményét., mert ezzel az általa vágyott jó jövőről mondana le. Ám a cserbenhagyottság szubjektív érzése ettől még ronthatja mindennapjait és kikezdheti, béníthatja tennivágyását.
2012. november 20., kedd
Inkább a felejtés, semmint a szembenézés
Pszichológusok a megmondhatói, hogy a remények meghiúsulásának mennyire gyakori "feldolgozási" módja a felejtés. Mind egyéni, mind kollektív szinten. Mert a szembenézés keserves munka és eleve felelősségvállalást feltételez. A felejtés bármit elkenhet.Azt is, pontosan miben reménykedtünk, milyen alapon, miért oszlottak el a remények és mindebben személy szerint mi volt az én szerepem.Egyszerűbb új lapot nyitni és alkalmazkodni az új viszonyokhoz.
Kicsit közelebb visznek a politikai problémához azok a történészek és más szakemberek, akik azt próbálják vizsgálni, hogy amikor a benyomások szerint nagy kollektívumok teszik ezt, vagy azt, valójában a kollektívum milyen hányada vett részt a kérdéses eseményben és mekkora volt az a többség, amelyik csak hányódott erre- arra a nevezetes periódusok idején, majd azok elmúltával. És azt is próbálják utólag vizsgálni, hogy amikor látszólag nyugodt a felszín, mennyien őrzik mégis a "lángot", készen állva arra, hogy alkalmas időben ismét fellobbantsák.
Hogy mi is kerüljük a kellemetlen szembesüléseket, ne is magyar példákra asszociáljunk. Gondoljunk inkább délszláv szomszédainkra. Milyen nemzeti - törzsi indulatok feszültek két periódusban is a békés jugoszláv felszín alatt. Mik törtek föl, ha mód nyílt rá, félelmetes erővel és látszatra milyen rövid idő alatt csihadtak le újra és adták át a helyüket a mindennapi életnek.
Mindezt érdemes figyelembe venni, ha a magyar "hideg polgárháború" jövőjéről gondolkodunk. Ez maga nem alakulhatott volna ki, ha nem lettek volna meg hozzá a mentális és emocionális alapok. De akkor se válhatott volna mindennapos valósággá, ha nem lettek volna olyan nagy akciórádiuszú erők, amelyek céltudatosan dolgoztak az ellentétek kiélezésén. Vagy tevőlegesen, vagy úgy, hogy a másikat igyekeztek nem létezőnek tekinteni. Most éppen egy olyan kísérlet kudarcának vagyunk szemtanúi, amikor a legalitás álarcában radikálisan próbálta az egyik, az akciózásra hajlamos polgárháborús fél létében kiiktatni az ellenoldalt. Ebben segítséget reméltek az egyesülő Európa és a fennálló világrend látványos és zajos összeomlásától. Mindeddig hiába.
A józan ész - amely, mint tudjuk, nem mindenható - azt súgja, hogy az inga vissza fog lendülni. Ha ez megtörténik, a magyar lakosság zöme alkalmazkodni fog hozzá. De nem lehetünk olyan naívak, hogy azt higgyük: ez a tömeges szembenézéssel fog együtt járni. Aligha. Akik ezt erőltetnék, azok éppen az átlendülés megtörténtét kockáztatják. Tudnunk kell, hogy ismét a feledés fog dominálni és ennek - tetszik, nem tetszik - így is kell lennie.
Az is nyilvánvaló azonban, hogy a mostani kalandor kísérlet aktív szereplői se fognak szembenézni kudarcuk valóságos okaival, hanem mindenféle legendát fognak gyártani bűnbakokról és önnön mártíromságukról, egyben revanssal fenyegetve a remélt új vezetőréteget és a felejtőket egyaránt. Erre nem felkészülni nem csak dőreség lenne, hanem az újabb biztos bukást vetítené előre. Tartós konszolidációhoz azonban még a jó kormányzás szemmel látható volta sem elegendő. Bár történelmi kiegyezés a polgárháborús felek között aligha lehetséges, az ellenfél létét hiba lenne bagatellizálni, azt marginálisként kezelni. E helyett egyfelől reálpolitikusi nagyvonalúság szükséges, másfelől viszont a mostani kísérlet kudarcának olyan sokszor és sokféleképpen megismételt magyarázata, ami sok ember számára elfogadható és befogadható. E közé a sok ember közé jó esetben a polgárháborús túloldal mérsékeltjei, szembenézésre inkább hajlandó csoportjai is beletartozhatnak.
Kicsit közelebb visznek a politikai problémához azok a történészek és más szakemberek, akik azt próbálják vizsgálni, hogy amikor a benyomások szerint nagy kollektívumok teszik ezt, vagy azt, valójában a kollektívum milyen hányada vett részt a kérdéses eseményben és mekkora volt az a többség, amelyik csak hányódott erre- arra a nevezetes periódusok idején, majd azok elmúltával. És azt is próbálják utólag vizsgálni, hogy amikor látszólag nyugodt a felszín, mennyien őrzik mégis a "lángot", készen állva arra, hogy alkalmas időben ismét fellobbantsák.
Hogy mi is kerüljük a kellemetlen szembesüléseket, ne is magyar példákra asszociáljunk. Gondoljunk inkább délszláv szomszédainkra. Milyen nemzeti - törzsi indulatok feszültek két periódusban is a békés jugoszláv felszín alatt. Mik törtek föl, ha mód nyílt rá, félelmetes erővel és látszatra milyen rövid idő alatt csihadtak le újra és adták át a helyüket a mindennapi életnek.
Mindezt érdemes figyelembe venni, ha a magyar "hideg polgárháború" jövőjéről gondolkodunk. Ez maga nem alakulhatott volna ki, ha nem lettek volna meg hozzá a mentális és emocionális alapok. De akkor se válhatott volna mindennapos valósággá, ha nem lettek volna olyan nagy akciórádiuszú erők, amelyek céltudatosan dolgoztak az ellentétek kiélezésén. Vagy tevőlegesen, vagy úgy, hogy a másikat igyekeztek nem létezőnek tekinteni. Most éppen egy olyan kísérlet kudarcának vagyunk szemtanúi, amikor a legalitás álarcában radikálisan próbálta az egyik, az akciózásra hajlamos polgárháborús fél létében kiiktatni az ellenoldalt. Ebben segítséget reméltek az egyesülő Európa és a fennálló világrend látványos és zajos összeomlásától. Mindeddig hiába.
A józan ész - amely, mint tudjuk, nem mindenható - azt súgja, hogy az inga vissza fog lendülni. Ha ez megtörténik, a magyar lakosság zöme alkalmazkodni fog hozzá. De nem lehetünk olyan naívak, hogy azt higgyük: ez a tömeges szembenézéssel fog együtt járni. Aligha. Akik ezt erőltetnék, azok éppen az átlendülés megtörténtét kockáztatják. Tudnunk kell, hogy ismét a feledés fog dominálni és ennek - tetszik, nem tetszik - így is kell lennie.
Az is nyilvánvaló azonban, hogy a mostani kalandor kísérlet aktív szereplői se fognak szembenézni kudarcuk valóságos okaival, hanem mindenféle legendát fognak gyártani bűnbakokról és önnön mártíromságukról, egyben revanssal fenyegetve a remélt új vezetőréteget és a felejtőket egyaránt. Erre nem felkészülni nem csak dőreség lenne, hanem az újabb biztos bukást vetítené előre. Tartós konszolidációhoz azonban még a jó kormányzás szemmel látható volta sem elegendő. Bár történelmi kiegyezés a polgárháborús felek között aligha lehetséges, az ellenfél létét hiba lenne bagatellizálni, azt marginálisként kezelni. E helyett egyfelől reálpolitikusi nagyvonalúság szükséges, másfelől viszont a mostani kísérlet kudarcának olyan sokszor és sokféleképpen megismételt magyarázata, ami sok ember számára elfogadható és befogadható. E közé a sok ember közé jó esetben a polgárháborús túloldal mérsékeltjei, szembenézésre inkább hajlandó csoportjai is beletartozhatnak.
2012. november 18., vasárnap
A gátlástalanság és normanélküliség ereje és gyengesége
A modern és posztmodern világban az emberek - legalábbis látszatra - normatartók és nem lépik túl törvényes lehetőségeiket. Ha mégis, ezt igyekeznek titokban tenni és ha utoléri őket a legitim retorzió, azzal nem helyezkednek szembe. Legfeljebb igyekeznek elszökni előle vagy megtéveszteni, netán megvesztegetni a legitim erőszakot képviselő embereket. A nyíltan normaszegő, erőszakos fellépéssel szemben azonban tehetetlenek. Különösen, ha a támadás nem egy egyén, hanem egy csoport részéről éri őket. Megrettennek, követik a normaszegők parancsait és várják, hogy a legitim erőszak képviselői majd csak értesülnek a történtekről és eljárnak az erőszakosak, normaszegők ellen. Addig is lehetőleg kerülik azokat a helyeket és alkalmakat, ahol várhatóan ki vannak téve a zaklatásoknak. Nagyon kevés országban jut eszükbe a normatartóknak, hogy - kultúrájukat követve - maguk szervezzék meg a védekezést és szembeszálljanak az erőszakos normasértőkkel.
Még nehezebb az emberek helyzete, ha a gátlástalanság és a normanélküliség a legitimitás képében jelentkezik. Akkor bizonytalanná válik, mi is az érvényes norma, mi a legitim védekezési lehetőség. Ha az is közismert, hogy még egy repülőgép - rablás esetén is a túszok általában kooperálnak a tússzedőkkel, sőt, ha azok jó szövegeket adnak le, még azonosulnak is velük. Még inkább így van ez, ha egy állam törvényhozó-, végrehajtó- és bírói hatalma kerül a gátlástalan normaszegők kezére. Ráadásul a tússzedők arra hivatkoznak, hogy jogalapjukat a túszok hajdani szavazatai teremtették meg.
Idáig minden a normanélküli gátlástalanok javára szól. De csak idáig. Egyrészt minden elkülönült rendszer része egy nagyobb rendszernek, amelynek normái, szervezetei és retorziós mechanizmusai vannak. Azok a maguk lassú és körülményes módján eljuthatnak annak a felismeréséhez, hogy az ő alapvető normáikat sértették meg valahol a felségterületükön és nekik kell ez ellen fellépni a különféle legitim retorzióikkal. Másrészt a túszokra helyezett nyomás elérheti azt a küszöböt, amin túl már úgy érzik, nincs vesztenivalójuk és érlelődik bennük a lázadás szelleme.
Ám a végső összecsapásig se korlátlan a hatalmat megragadók, akadályt nem ismerők ereje. Szökésre - kisebb - nagyobb kockázattal -mindig van alkalom és ez elérheti azt a mennyiségi vagy minőségi fokot, amikor a mindennapos működtetés sínyli ezt meg. Aki nem szökik, az is minimalizálja azt a felületet, ahol beleütközik a parancsadókba. Kiskapukat használ és nem teszi meg azokat az öntevékeny lépéseket, amelyek a kisebb, vagy nagyobb rendszerek jó működésben tartásához elengedhetetlenek. A külső partnerek is kerülik az együttműködést az erőszakos, normasértő hatalommal. Végül a hatalom abszolút koncentrációja és az általános bizalmatlanság önmagában megszüli a rossz döntéseket, a szükséges döntések elmaradását, mindezek állandó kavargásban lévő egyszerre foghíjas és redundáns rendszerét, az alkalmatlan személyek tömeges pozícióba helyezését, ezek szeszélyes és kaotikus mozgatását. Mindez az ilyen rendszerré váló erőszakos gátlástalanság szükségszerű gyengesége.
Az erő a hatalommegragadás periódusában érvényesül, a gyengeségek a működtetés során. Egészen a szükségszerű bukásig.
Még nehezebb az emberek helyzete, ha a gátlástalanság és a normanélküliség a legitimitás képében jelentkezik. Akkor bizonytalanná válik, mi is az érvényes norma, mi a legitim védekezési lehetőség. Ha az is közismert, hogy még egy repülőgép - rablás esetén is a túszok általában kooperálnak a tússzedőkkel, sőt, ha azok jó szövegeket adnak le, még azonosulnak is velük. Még inkább így van ez, ha egy állam törvényhozó-, végrehajtó- és bírói hatalma kerül a gátlástalan normaszegők kezére. Ráadásul a tússzedők arra hivatkoznak, hogy jogalapjukat a túszok hajdani szavazatai teremtették meg.
Idáig minden a normanélküli gátlástalanok javára szól. De csak idáig. Egyrészt minden elkülönült rendszer része egy nagyobb rendszernek, amelynek normái, szervezetei és retorziós mechanizmusai vannak. Azok a maguk lassú és körülményes módján eljuthatnak annak a felismeréséhez, hogy az ő alapvető normáikat sértették meg valahol a felségterületükön és nekik kell ez ellen fellépni a különféle legitim retorzióikkal. Másrészt a túszokra helyezett nyomás elérheti azt a küszöböt, amin túl már úgy érzik, nincs vesztenivalójuk és érlelődik bennük a lázadás szelleme.
Ám a végső összecsapásig se korlátlan a hatalmat megragadók, akadályt nem ismerők ereje. Szökésre - kisebb - nagyobb kockázattal -mindig van alkalom és ez elérheti azt a mennyiségi vagy minőségi fokot, amikor a mindennapos működtetés sínyli ezt meg. Aki nem szökik, az is minimalizálja azt a felületet, ahol beleütközik a parancsadókba. Kiskapukat használ és nem teszi meg azokat az öntevékeny lépéseket, amelyek a kisebb, vagy nagyobb rendszerek jó működésben tartásához elengedhetetlenek. A külső partnerek is kerülik az együttműködést az erőszakos, normasértő hatalommal. Végül a hatalom abszolút koncentrációja és az általános bizalmatlanság önmagában megszüli a rossz döntéseket, a szükséges döntések elmaradását, mindezek állandó kavargásban lévő egyszerre foghíjas és redundáns rendszerét, az alkalmatlan személyek tömeges pozícióba helyezését, ezek szeszélyes és kaotikus mozgatását. Mindez az ilyen rendszerré váló erőszakos gátlástalanság szükségszerű gyengesége.
Az erő a hatalommegragadás periódusában érvényesül, a gyengeségek a működtetés során. Egészen a szükségszerű bukásig.
2012. november 16., péntek
Brüsszelből nézve
Brüsszelből nézve meglehetősen világos, hogy mi folyik 2010 óta Magyarországon. Számtalan konkrét kérdésben a Bizottság szót emel a magyar kormányintézkedésekkel szemben. Mivel ezek a megszólalások zömmel eredménytelenek voltak vagy csak kozmetikai változással jártak, kötelességszegési eljárásokat, bírósági procedúrákat kezdeményez. A hivatalos Magyarországot rendszerint el is marasztalják és akkor büntetést kell fizetni. De ezek különálló témák, amelyekre a magyar kormány jogi rabulisztikával válaszol. Az egyetlen eljárás, ami már a szankció küszöbéig vitte a Bizottságot, a túlzott deficit eljárás. Ez a szankció a magyar hatalmi gépezet egyetlen érzékeny pontja, ezért - kerül, amibe kerül alapon - a kormány a bűvös 3% alá szuszakolja a hiányszámot és hangosan panaszkodik a bánásmód megkülönböztető voltára.
Az Unió másik fontos szerve, a Parlament is foglalkozik időről időre magyar témákkal és esetenként szókimondó vitában hangzanak el kemény ítéletek a magyar kormány kétharmaddal az Országgyülésen keresztülnyomott törvényeiről. Néhány esetben pedig - jól célzott távollétek, tartózkodások segítségével - elmarasztaló döntések is születnek.
Mindezek azonban nem állnak össze egységes képpé és az Unió legfontosabb szerve, a Tanács különféle felszólítások ellenére nem is kezdte meg az igazán súlyos következményekkel járó eljárást az Uniós Szerződés 7.cikkének megfelelően az alapértékek megsértése miatt. Miért is nem?
Szokás arra hivatkozni, hogy az Unió figyelmének homlokterében az eurozóna válsága áll, amit nem egyértelmű, hogy rendezni lehet az érvényes szerződés keretei között. Ez a figyelmet is elvonja más kérdésektől és ráadásul a tagállamok - így Magyarország - konstruktív hozzáállását igényli.Nem akarnak tehát kockáztatni egy Magyarország elleni procedúrával.
Szokás arra is hivatkozni, hogy az Unió csak a szabad választásokon megválasztott parlamentekkel , kormányokkal tud mit kezdeni és az így megválasztott magyar kétharmados többséggel szemben tehetetlen, ha az megmakacsolja magát.
Végül - de talán elsősorban - megbénítja a magyar rendszer összesített megítélését és elítélését, hogy az EU-ban ma legerősebb politikai irányzat, a néppárti, végső soron mindig kiáll Orbán mellett. Nem egyhangúan, nem kritika nélkül, de kiáll. Márpedig a Tanácsban a 7.cikk alapján indítandó eljáráshoz négyötödös többség kell, ami így biztosan nincs meg. Ezért engedhet meg magának Orbán szinte mindent mindaddig, amíg európai párttársai nem elégelik ezt meg.
Az elmondottak a jelen magyar választási ciklusra érvényesek. Az új választások tekintetében azonban a legitim kormányzásnak előfeltétele, hogy azt szabad választásokon válasszák meg. Ehhez nem elég, hogy a jelenlegi parlamenti többség olyan törvényeket hozzon, amelyek mellett az általa lebonyolított bármilyen választás legitimnek számít. A választások szabad voltáról az EU-t is meg kell győzni. Az Európai Parlament legerősebb "ellenzéki" frakciójának vezetője, a szocialista Hannes Swoboda már most is pontosan tudja, hogy a kormánytöbbség nem ilyen választójogi és választási eljárási törvényt barkácsol szinte folyamatosan és felveti, hogy ezzel már most is a Bizottságnak kellene foglalkoznia. Ez most még az előjáték. De a hátralévő másfél év meggyőzheti az Unió szerveit és legtöbb politikai irányzatát, hogy egy nem fair választójogi rendszerre nem nyomhatja rá a "szabad" pecsétet, ha nem akarja cinikusan anullálni saját alapértékeit. Bízzunk benne, hogy az Unió - bárhogy is alakuljanak viszonyai, intézményei és szerződései, sőt, akár taglétszáma a következő hónapokban - politikai értelemben sem következmények nélküli szervezet.
Az Unió másik fontos szerve, a Parlament is foglalkozik időről időre magyar témákkal és esetenként szókimondó vitában hangzanak el kemény ítéletek a magyar kormány kétharmaddal az Országgyülésen keresztülnyomott törvényeiről. Néhány esetben pedig - jól célzott távollétek, tartózkodások segítségével - elmarasztaló döntések is születnek.
Mindezek azonban nem állnak össze egységes képpé és az Unió legfontosabb szerve, a Tanács különféle felszólítások ellenére nem is kezdte meg az igazán súlyos következményekkel járó eljárást az Uniós Szerződés 7.cikkének megfelelően az alapértékek megsértése miatt. Miért is nem?
Szokás arra hivatkozni, hogy az Unió figyelmének homlokterében az eurozóna válsága áll, amit nem egyértelmű, hogy rendezni lehet az érvényes szerződés keretei között. Ez a figyelmet is elvonja más kérdésektől és ráadásul a tagállamok - így Magyarország - konstruktív hozzáállását igényli.Nem akarnak tehát kockáztatni egy Magyarország elleni procedúrával.
Szokás arra is hivatkozni, hogy az Unió csak a szabad választásokon megválasztott parlamentekkel , kormányokkal tud mit kezdeni és az így megválasztott magyar kétharmados többséggel szemben tehetetlen, ha az megmakacsolja magát.
Végül - de talán elsősorban - megbénítja a magyar rendszer összesített megítélését és elítélését, hogy az EU-ban ma legerősebb politikai irányzat, a néppárti, végső soron mindig kiáll Orbán mellett. Nem egyhangúan, nem kritika nélkül, de kiáll. Márpedig a Tanácsban a 7.cikk alapján indítandó eljáráshoz négyötödös többség kell, ami így biztosan nincs meg. Ezért engedhet meg magának Orbán szinte mindent mindaddig, amíg európai párttársai nem elégelik ezt meg.
Az elmondottak a jelen magyar választási ciklusra érvényesek. Az új választások tekintetében azonban a legitim kormányzásnak előfeltétele, hogy azt szabad választásokon válasszák meg. Ehhez nem elég, hogy a jelenlegi parlamenti többség olyan törvényeket hozzon, amelyek mellett az általa lebonyolított bármilyen választás legitimnek számít. A választások szabad voltáról az EU-t is meg kell győzni. Az Európai Parlament legerősebb "ellenzéki" frakciójának vezetője, a szocialista Hannes Swoboda már most is pontosan tudja, hogy a kormánytöbbség nem ilyen választójogi és választási eljárási törvényt barkácsol szinte folyamatosan és felveti, hogy ezzel már most is a Bizottságnak kellene foglalkoznia. Ez most még az előjáték. De a hátralévő másfél év meggyőzheti az Unió szerveit és legtöbb politikai irányzatát, hogy egy nem fair választójogi rendszerre nem nyomhatja rá a "szabad" pecsétet, ha nem akarja cinikusan anullálni saját alapértékeit. Bízzunk benne, hogy az Unió - bárhogy is alakuljanak viszonyai, intézményei és szerződései, sőt, akár taglétszáma a következő hónapokban - politikai értelemben sem következmények nélküli szervezet.
2012. november 15., csütörtök
A médiahatóság kése
Szemlélve a Médiahatóság szánalmas vergődését a bírósági ítéletek hálójában, adódna az a benyomás, hogy a késük csorba. Azért vállalják ezt a sem a hazai, sem a külföldi kritikusok előtt nem igazolható "jogi" zűrzavart, mert a gordiuszi csomót nem vághatják át. Közben pedig a Klubrádió szól!
Teljesen hamis ez a benyomás. Hiába lett nemzetközi ügy a Klubrádió sorsából, ha a kormány vállalja a politikai következményeket, bármikor elnémíthatja a kellemetlen kritikust. Miért nem teszi? Nem elég kellemetlen? Részben valóban nem elég kellemetlen. A Klubrádiónak van egy limitált hallgató - tábora, amely nem látszik lényegesen növekedni, a hangja pedig - bár konzekvensen ellenzéki - távol áll a radikalizmustól. Így létével lehet demonstrálni a sajtószabadságot, a hatalmat pedig önmagában nem veszélyezteti, mint azt egyes ellenzéki médiumok a kulcspillanatokban tették az előző ciklus alatt.
Ha viszont ez így van, akkor értelmetlennek látszik az ismétlődő hadakozás a bírósági ítéletekkel. Nem értelmetlen. Egyrészt a kormánytábor radikálisainak igényeit elégíti ki. Másrészt - és ez a lényeg - bármikor megszülethet belőle a tiltás is. Nem okozva különösebb meglepetést. Például egy krízis idején. Például egy választási kampány elején. Ha pedig éppen akkor nem szól a rádió, már nincs idő egy alternatív médium, mondjuk egy külföldről adó klón, vagy akár egy kalózrádió bejáratására.
Teljesen hamis ez a benyomás. Hiába lett nemzetközi ügy a Klubrádió sorsából, ha a kormány vállalja a politikai következményeket, bármikor elnémíthatja a kellemetlen kritikust. Miért nem teszi? Nem elég kellemetlen? Részben valóban nem elég kellemetlen. A Klubrádiónak van egy limitált hallgató - tábora, amely nem látszik lényegesen növekedni, a hangja pedig - bár konzekvensen ellenzéki - távol áll a radikalizmustól. Így létével lehet demonstrálni a sajtószabadságot, a hatalmat pedig önmagában nem veszélyezteti, mint azt egyes ellenzéki médiumok a kulcspillanatokban tették az előző ciklus alatt.
Ha viszont ez így van, akkor értelmetlennek látszik az ismétlődő hadakozás a bírósági ítéletekkel. Nem értelmetlen. Egyrészt a kormánytábor radikálisainak igényeit elégíti ki. Másrészt - és ez a lényeg - bármikor megszülethet belőle a tiltás is. Nem okozva különösebb meglepetést. Például egy krízis idején. Például egy választási kampány elején. Ha pedig éppen akkor nem szól a rádió, már nincs idő egy alternatív médium, mondjuk egy külföldről adó klón, vagy akár egy kalózrádió bejáratására.
2012. november 14., szerda
Hát még ha Obama béna kacsa volna...
Az újraválasztott elnöknek forró napjai vannak. A republikánusok keményen tárgyalnak vele a költségvetés szükségintézkedéseiről, Líbiában és Gazaban eszkalálják a közelkeleti helyzetet. A déleurópai tüntetéshullámot talán nem is kell összefüggésbe hozni az elnök helyzetével, de a piacok idegességére ez is kihat. Ezek csak jelzései annak, hogy még ki mindenkinek juthatott volna eszébe valamilyen váratlan húzás, ha bizonytalanság lenne abban a tekintetben, hogy az USA politikájában januártól milyen változások következnek be.
A költségvetési csata nyilván kompromisszummal fog végződni, mert a republikánusok is csak veszthetnének az USA működésképtelenné tevésével. A Közelkelet meg alighanem még puskaporosabb lesz., ha Irán is bekerül az események sodrába. A világ többi része viszont alkalmasint nem lát megnövekedett mozgásteret attól, hogy Obama első ciklusát a második fogja követni a két ház összetételének nagyobb elmozdulása nélkül. A piacoknak azonban ennyi is elég, hogy negatívan lereagálják a rend kisebb megingását, annál is inkább, mert az elnökváltáshoz fűzött vérmes befektetői remények semmivé váltak.
Mindezt jelzésnek foghatjuk fel arra nézve, hogy bár az USA világhatalmi és világgazdasági pozíciója gyengül, még mindig mással nem helyettesíthető kiemelkedő szerepe van a világrend fenntartásában, illetve annak lépésről lépésre való módosulásában. Csak remélhetjük, hogy közös hazánk, az Európai Unió, amely szövetségese és partnere az USA-nak, le tudja küzdeni belső nehézségeit és előrébb tud lépni abban, hogy a változó világrend fejlődésképes stabilizátorává váljon. Ehhez az kell, hogy az Unión belül gátat szabjanak azoknak a törekvéseknek, amelyek a destabilizációban látják céljaik megvalósításának előfeltételét.
Az USA négyévenkénti elnökválasztását követő két hónap ízelítőt ad abból, hogy milyen is lenne a világrendetlenség. Ha az elnöki mandátum meghosszabbítása van soron, akkor csak kisebb ízelítőt, ha a hivatalban lévő elnök béna kacsa, akkor nagyobbat.
A költségvetési csata nyilván kompromisszummal fog végződni, mert a republikánusok is csak veszthetnének az USA működésképtelenné tevésével. A Közelkelet meg alighanem még puskaporosabb lesz., ha Irán is bekerül az események sodrába. A világ többi része viszont alkalmasint nem lát megnövekedett mozgásteret attól, hogy Obama első ciklusát a második fogja követni a két ház összetételének nagyobb elmozdulása nélkül. A piacoknak azonban ennyi is elég, hogy negatívan lereagálják a rend kisebb megingását, annál is inkább, mert az elnökváltáshoz fűzött vérmes befektetői remények semmivé váltak.
Mindezt jelzésnek foghatjuk fel arra nézve, hogy bár az USA világhatalmi és világgazdasági pozíciója gyengül, még mindig mással nem helyettesíthető kiemelkedő szerepe van a világrend fenntartásában, illetve annak lépésről lépésre való módosulásában. Csak remélhetjük, hogy közös hazánk, az Európai Unió, amely szövetségese és partnere az USA-nak, le tudja küzdeni belső nehézségeit és előrébb tud lépni abban, hogy a változó világrend fejlődésképes stabilizátorává váljon. Ehhez az kell, hogy az Unión belül gátat szabjanak azoknak a törekvéseknek, amelyek a destabilizációban látják céljaik megvalósításának előfeltételét.
Az USA négyévenkénti elnökválasztását követő két hónap ízelítőt ad abból, hogy milyen is lenne a világrendetlenség. Ha az elnöki mandátum meghosszabbítása van soron, akkor csak kisebb ízelítőt, ha a hivatalban lévő elnök béna kacsa, akkor nagyobbat.
2012. november 12., hétfő
Stratégiai döntési helyzet
2012 okt. 23.-án és utána sokak előtt felcsillant annak reális lehetősége, hogy egy erősen torzító választási rendszer ellenére 2014-ben az Orbán rendszer legyőzhető. Mások persze az ellenzéki oldalon - a legjobb szándékot feltételezve is részükről - arra éreztek indíttatást, hogy széthuhogják vagy szétlőjék ezt a reményt, de ez egyelőre nem sikerült.A veszély láttán aktivizálódott viszont a hatalom, amely már eddig is szinte abszurd számú részszabály megváltoztatásával igyekezett a maga javára eltorzítani a jövendő választás kimenetelét. Most ismét rákapcsolt és a regisztráció meg a kampányok szabályozásával olyan további eszközöket akar magának biztosítani, amelyek életbeléptetése után szabad választásokról nem lehet beszélni. És ez nyilván nem a vége: ha újabb, a közakaratot meghamisító előírások kiagyalását is szükségesnek fogják tartani, nem fognak habozni és kétharmaddal azokat is törvénybe iktatják.
Az ellenzék különféle erői már eddig is leleplezték a választás meghamisítását szolgáló manővereket, de eddig azt is mondták, hogy ha megváltozik a közhangulat, mindezek a "szabályok" a Fidesz ellen fordulhatnak. Hozhatnak azonban olyan, a választás szabályozásával kapcsolatos törvényeket, amelyek még arcátlanabbak, és amelyek elvileg se fordulhatnak a regnáló hatalom ellen. S itt érkeznek el az ellenzéki erők egy olyan dilemmához, ami stratégiai döntést igényel.Nincs ugyanis nagyobb mozgósító cél és eszköz a passzív, a politikától magát távol tartó lakosságrész megnyerésére és megmozdítására, mint az, hogy ezt a rossz, kártékony hatalmat békés úton a szavazófülkében le lehet győzni, pozícióiból el lehet távolítani. Ez a mellett szól, hogy a következő másfél évben átgondolt és hatásos meggyőző munkát és ha eljön az idő, aktív, konkrét jelöltek melletti kampányolást kell folytatni. Ennek során ébredne tudatára a választópolgár és a külföld, hogy a 2010-es többség elolvadt és a kormányzást az egyesült ellenzéknek, vagy egy ellenzéki koalíciónak kell átvenni. Ez azonban csak valamennyire is szabad választások útján lenne lehetséges.Ha a különféle meghozott törvények és eljárási szabályok kizárják azt, hogy Magyarországon szabad választások legyenek, akkor a választópolgárok becsapása lenne azzal agitálni, hogy igen, az urnáknál le lehet váltani ezt a rendszert. Továbbá egy választási komédiát "megóvni" se lehet úgy, hogy előbb - mint ha mi se történt volna - részt veszünk benne, aztán utólag kezdünk kiabálni, hogy ez csalás, nem volt szabad a választás.
Nyilvánvalóan nem jön szóba egy olyan megoldás, hogy amint megszületnek a választást magát illuzórikussá tevő törvények, azonnal meghirdetni a választások bojkottját. Másfél évre nem ítélheti passzivitásra önmagát az ellenzék. A bojkott - mint láthattuk - semmi eredményt nem hozott az alkotmányozás során sem. Így ezt az eszközt legfeljebb arra lehet tartogatni, hogy ha a körülmények megkívánják, az utolsó pillanatban ez is bevetésre kerülhet. De akkor milyen ellenzéki stratégiák közül lehet egyáltalán választani? Az egyik lehetőség az eddigi választási készülődés töretlen folytatása, lehetőleg mennél szélesebb összefogásban, immár nem azzal a hittel, hogy a saját törvényei a Fidesz ellen fordulhatnak, hanem azzal, hogy erős ellenzék a hátralévő időben kikényszerítheti egy reális választási procedúra parlamenti elfogadását. Ez akkor válhat realitássá, ha az Orbán- rendszernek reálisan kell tartania attól, hogy egy elcsalt választás után a lakosság felmondja az engedelmességet, illetve az EU és a NATO nem ismeri el az így kicsikart választási eredményeket. A másik lehetséges stratégia, hogy nagyobb mértékben elválasztja az ellenzék a saját megerősítésére szolgáló felkészülést az "óvás" előkészületeitől, amelynek elsőrendű címzettje a külföld. Végülis a kormány káros és rossz politikájának leleplezése és ezzel szemben alternatíva felmutatása nem csupán választási kérdés, noha akkor igazán hatásos, ha a váltás lehetősége kézzelfogható. Ám a mai Magyarországon van egy másik lehetséges eseménysor: az államcsőd beállta. S ilyen, bármikor bekövetkezhető helyzetben egyáltalán nem mindegy, hogy a lakosság kiket okol a csőd bekövetkeztéért és kikben látja a csőd utáni stabilizáció végrehajtására alkalmas erőt. Ez további érv arra, hogy indokolt lehet egy olyan rákészülés, amelyik nem a választások szabadságának kérdéskörére koncentrál. Ezt választva viszont egy párhuzamos, külön kampányra van szükség az Orbán féle választási rendszer leleplezésére. Ez utóbbiban azonban nincs szükség az ellenzéki erők összefogására. Elegendő, ha minden párt és nemzetközi beágyazottságú egyesület a maga kapcsolatrendszerében és érvrendszerével teszi nyilvánvalóvá mindenki számára, akit elér, hogy a jelenlegi hatalom megfosztja a magyar népet a szabad választás lehetőségétől.
Az Orbán féle hatalom tehát a választási és kapcsolódó rendszer folyamatos manipulálásával nyomás alá tudja helyezni aktuális és potenciális ellenzékét. De az nem válik eszköztelenné, ha illúziók nélkül átgondolja az új helyzetet, stratégiát választ és annak megvalósításában folyamatosan konzultál minden ellenzéki erő a többivel.
Az ellenzék különféle erői már eddig is leleplezték a választás meghamisítását szolgáló manővereket, de eddig azt is mondták, hogy ha megváltozik a közhangulat, mindezek a "szabályok" a Fidesz ellen fordulhatnak. Hozhatnak azonban olyan, a választás szabályozásával kapcsolatos törvényeket, amelyek még arcátlanabbak, és amelyek elvileg se fordulhatnak a regnáló hatalom ellen. S itt érkeznek el az ellenzéki erők egy olyan dilemmához, ami stratégiai döntést igényel.Nincs ugyanis nagyobb mozgósító cél és eszköz a passzív, a politikától magát távol tartó lakosságrész megnyerésére és megmozdítására, mint az, hogy ezt a rossz, kártékony hatalmat békés úton a szavazófülkében le lehet győzni, pozícióiból el lehet távolítani. Ez a mellett szól, hogy a következő másfél évben átgondolt és hatásos meggyőző munkát és ha eljön az idő, aktív, konkrét jelöltek melletti kampányolást kell folytatni. Ennek során ébredne tudatára a választópolgár és a külföld, hogy a 2010-es többség elolvadt és a kormányzást az egyesült ellenzéknek, vagy egy ellenzéki koalíciónak kell átvenni. Ez azonban csak valamennyire is szabad választások útján lenne lehetséges.Ha a különféle meghozott törvények és eljárási szabályok kizárják azt, hogy Magyarországon szabad választások legyenek, akkor a választópolgárok becsapása lenne azzal agitálni, hogy igen, az urnáknál le lehet váltani ezt a rendszert. Továbbá egy választási komédiát "megóvni" se lehet úgy, hogy előbb - mint ha mi se történt volna - részt veszünk benne, aztán utólag kezdünk kiabálni, hogy ez csalás, nem volt szabad a választás.
Nyilvánvalóan nem jön szóba egy olyan megoldás, hogy amint megszületnek a választást magát illuzórikussá tevő törvények, azonnal meghirdetni a választások bojkottját. Másfél évre nem ítélheti passzivitásra önmagát az ellenzék. A bojkott - mint láthattuk - semmi eredményt nem hozott az alkotmányozás során sem. Így ezt az eszközt legfeljebb arra lehet tartogatni, hogy ha a körülmények megkívánják, az utolsó pillanatban ez is bevetésre kerülhet. De akkor milyen ellenzéki stratégiák közül lehet egyáltalán választani? Az egyik lehetőség az eddigi választási készülődés töretlen folytatása, lehetőleg mennél szélesebb összefogásban, immár nem azzal a hittel, hogy a saját törvényei a Fidesz ellen fordulhatnak, hanem azzal, hogy erős ellenzék a hátralévő időben kikényszerítheti egy reális választási procedúra parlamenti elfogadását. Ez akkor válhat realitássá, ha az Orbán- rendszernek reálisan kell tartania attól, hogy egy elcsalt választás után a lakosság felmondja az engedelmességet, illetve az EU és a NATO nem ismeri el az így kicsikart választási eredményeket. A másik lehetséges stratégia, hogy nagyobb mértékben elválasztja az ellenzék a saját megerősítésére szolgáló felkészülést az "óvás" előkészületeitől, amelynek elsőrendű címzettje a külföld. Végülis a kormány káros és rossz politikájának leleplezése és ezzel szemben alternatíva felmutatása nem csupán választási kérdés, noha akkor igazán hatásos, ha a váltás lehetősége kézzelfogható. Ám a mai Magyarországon van egy másik lehetséges eseménysor: az államcsőd beállta. S ilyen, bármikor bekövetkezhető helyzetben egyáltalán nem mindegy, hogy a lakosság kiket okol a csőd bekövetkeztéért és kikben látja a csőd utáni stabilizáció végrehajtására alkalmas erőt. Ez további érv arra, hogy indokolt lehet egy olyan rákészülés, amelyik nem a választások szabadságának kérdéskörére koncentrál. Ezt választva viszont egy párhuzamos, külön kampányra van szükség az Orbán féle választási rendszer leleplezésére. Ez utóbbiban azonban nincs szükség az ellenzéki erők összefogására. Elegendő, ha minden párt és nemzetközi beágyazottságú egyesület a maga kapcsolatrendszerében és érvrendszerével teszi nyilvánvalóvá mindenki számára, akit elér, hogy a jelenlegi hatalom megfosztja a magyar népet a szabad választás lehetőségétől.
Az Orbán féle hatalom tehát a választási és kapcsolódó rendszer folyamatos manipulálásával nyomás alá tudja helyezni aktuális és potenciális ellenzékét. De az nem válik eszköztelenné, ha illúziók nélkül átgondolja az új helyzetet, stratégiát választ és annak megvalósításában folyamatosan konzultál minden ellenzéki erő a többivel.
2012. november 10., szombat
Értelmiség és politika - itt és most (3.)
Korábban meg kellett állapítani, hogy az ellenzéket a 2010-es bénult állapotából az értelmiségi politizálás mozdította ki. Várni lehetett azonban, hogy az országgyűlés mandátumának lejártának közeledte helyettük a pártokat fogja inkább mozgásba hozni.Ez valamilyen mértékben az MSZP-nél meg is mutatkozott, de a leendő választásokkal kapcsolatos közvéleménykutatások újra és újra változatlanul a meg nem szólítható polgárok nagy tömegét mutatták ki. Nem jelent meg a színen lendületet mutató új párt sem.
A közelmúltban váratlanul - de, mint kiderült, nem hívatlanul - értelmiségi típusú civil erő kért magának helyet a politikai arénában és sikeres volt a belépője. Hangsúlyosan értelmiségi típusúak, de nem egyszerűen politizáló értelmiségiek.Szép számmal szerepet vállaltak benne korábbi kampányszakértők, politikai elemzők s olyan amatőrök, akik menet közben megtanulták a tömeggyűlések szervezésének know how-ját, továbbá szakszervezeti vezetők, de mindezek tetejében volt pártonkívüli miniszterek is, akik egy majdani kormányzóképesség komoly esélyével teszik meggyőzővé a kezdeményezést. Vagyis egyszerre van az új erőnek civil - és ezen belül értelmiségi - arca és mutatkoznak meg a professzionális politizálás fontos részelemei. Ezért komoly kihívást jelentenek nemcsak a kormányzó hatalom, hanem az ellenzéki pártok számára is, akár elszánják ez utóbbiak magukat az újakkal való együttműködésre, akár ezt visszautasítva egyértelműen riválisnak tekintik őket.
A kettős arculat (civil értelmiségi ill. politikus) a színrelépéskor láthatólag inkább segített, semmint hogy tehertétel lett volna. Azonban máris mutatkoznak a veszélyek. Ha a frissen politikussá válók túl sok, az értelmiségi politizálásra jellemző vonást őriznek meg (a mozgalom fő céljához képest másodrendű értékek és normák túlhangsúlyozása, túl erős kritikai szemlélet minden irányban az elhatárolódás gesztusával, a múlton való funkciótlan, moralizáló rágódás,személyi antipátiák felesleges emlegetése, képtelenség a súlyozásra és a tényleges közeljövőbeni realitások beszámítására stb.), akkor könnyen kerülhetnek ellentmondásba önmagukkal és társaikkal - amire a média lecsaphat. De ugyanilyen veszélyt rejt magában politizálásuk számára, hogy ezek az értelmiségi típusú gyengeségek az éberen politizáló, de aktív politikai szereplésre nem hajlandó értelmiségiek számára vörös posztót jelentenek és a vitatkozó megszólalások tömegét váltják ki. Hiszen a "kritikai értelmiség" még nem politikust lát bennük, hanem kritizálandó értelmiségit aki belezavar az általuk elképzelt politikába.
A kialakuló helyzetből az az azonnali következtetés adódik, hogy az újabb értelmiségi vérátömlesztés jót tett a gyenge életjeleket mutató ellenzéki politikának. De terméketlen vita - káoszba fulladhat a kísérlet, ha az új politikusok nem gyorsítják fel az értelmiségi jellegzetességeiktől való elszakadást, illetve ha a rutinos megmondóembereken túl az értelmiségi kommentelők sem fogják vissza magukat, türelmi időt adva a "tanuló politikusoknak". Éppen a közös cél érdekében.
A közelmúltban váratlanul - de, mint kiderült, nem hívatlanul - értelmiségi típusú civil erő kért magának helyet a politikai arénában és sikeres volt a belépője. Hangsúlyosan értelmiségi típusúak, de nem egyszerűen politizáló értelmiségiek.Szép számmal szerepet vállaltak benne korábbi kampányszakértők, politikai elemzők s olyan amatőrök, akik menet közben megtanulták a tömeggyűlések szervezésének know how-ját, továbbá szakszervezeti vezetők, de mindezek tetejében volt pártonkívüli miniszterek is, akik egy majdani kormányzóképesség komoly esélyével teszik meggyőzővé a kezdeményezést. Vagyis egyszerre van az új erőnek civil - és ezen belül értelmiségi - arca és mutatkoznak meg a professzionális politizálás fontos részelemei. Ezért komoly kihívást jelentenek nemcsak a kormányzó hatalom, hanem az ellenzéki pártok számára is, akár elszánják ez utóbbiak magukat az újakkal való együttműködésre, akár ezt visszautasítva egyértelműen riválisnak tekintik őket.
A kettős arculat (civil értelmiségi ill. politikus) a színrelépéskor láthatólag inkább segített, semmint hogy tehertétel lett volna. Azonban máris mutatkoznak a veszélyek. Ha a frissen politikussá válók túl sok, az értelmiségi politizálásra jellemző vonást őriznek meg (a mozgalom fő céljához képest másodrendű értékek és normák túlhangsúlyozása, túl erős kritikai szemlélet minden irányban az elhatárolódás gesztusával, a múlton való funkciótlan, moralizáló rágódás,személyi antipátiák felesleges emlegetése, képtelenség a súlyozásra és a tényleges közeljövőbeni realitások beszámítására stb.), akkor könnyen kerülhetnek ellentmondásba önmagukkal és társaikkal - amire a média lecsaphat. De ugyanilyen veszélyt rejt magában politizálásuk számára, hogy ezek az értelmiségi típusú gyengeségek az éberen politizáló, de aktív politikai szereplésre nem hajlandó értelmiségiek számára vörös posztót jelentenek és a vitatkozó megszólalások tömegét váltják ki. Hiszen a "kritikai értelmiség" még nem politikust lát bennük, hanem kritizálandó értelmiségit aki belezavar az általuk elképzelt politikába.
A kialakuló helyzetből az az azonnali következtetés adódik, hogy az újabb értelmiségi vérátömlesztés jót tett a gyenge életjeleket mutató ellenzéki politikának. De terméketlen vita - káoszba fulladhat a kísérlet, ha az új politikusok nem gyorsítják fel az értelmiségi jellegzetességeiktől való elszakadást, illetve ha a rutinos megmondóembereken túl az értelmiségi kommentelők sem fogják vissza magukat, türelmi időt adva a "tanuló politikusoknak". Éppen a közös cél érdekében.
2012. november 9., péntek
Államfüggő lakosság
Az államszocializmusban még csak nem is kérdés, hogy a teljes lakosság függött az államtól. Hogy erre a lakosság hogyan reagált, az nem független attól, hogy az állampárt éppen hogyan politizált. Amikor látványosan szembement a lakosság minden érdekével és törekvésével, akkor gyűlölettel. Amikor igyekezett a többséggel hatalmi pozícióból kiegyezni, javult az életszínvonal és bővültek az életlehetőségek, a limitált keretek között biztonságos volt az élet, akkor az alapvető nemzetközi viszonyokat tudomásul véve megbékélten. Amikor meg kimerültek a rendszer tartalékai, akkor felkészülten egy hatalomváltásra.
A rendszerváltás a jó élet ígéretével ment végbe egy frissen verbuvált politikai elittel az élen.. Ez az ígéret sokak számára hihető volt, mások meg beletörődő passzivitással fogadták. Az átmenetet maga konkrét formájában a hatalmon lévő kormány vezényelte parlamenti úton. A privatizáció, a kárpótlás, a csődök lehetővé tétele, az árak felszabadítása, a rögzített hitelkamatok megemelése rengeteg embernek okozott nagyobb, vagy kisebb egzisztenciális kárt. Érthető, hogy akik a másik oldalról nem jutottak új, ígéretes lehetőségekhez, azok az államtól vártak valami kompenzációt, hogy életkörülményeik ne lehetetlenüljenek el teljesen.Ennek az igénynek minimális szinten mindegyik - négyévenként valami jobb reményében lecserélt - kormány igyekezett eleget is tenni.A hangoztatott ígéret pedig az volt, hogy itt az átállás veszteségeiről van szó és az új rendszer akkora gazdasági fejlődést fog hozni, hogy sokan fognak jól járni, a többiekhez pedig ez a jólét majd valahogy lecsorog.
Több, mint 10 év kellett ahhoz, hogy az ország GDP-je elérje a rendszerváltást megelőző szintet, de elérte. Igaz, erősen egyenlőtlen jövedelmi szint mellett. Ám maradt az ígéret: majd ha EU tagok leszünk, akkor lódul neki a gyarapodás. De közben mindenütt kulcsszerepben maradt az állam. A kezében maradt az infrastrukturális fejlesztés a tendereivel, a külföldi magántőke beáramlásának zsilipelése a különféle engedélyezések és adókedvezmények révén, a kis és középvállalatok helyzetének alakítása a kedvezményes hitelek és az adórendszer révén, a bankok feltőkésítése és az infláció szabályozása, a lakáspiac a hatósági szerep és a kedvezményes hitelek révén, az egészségügy, a közoktatás és felsőoktatás, a közszféra magas foglalkoztatási szintje, a nyugdíjak és a szociális jövedelmek megállapítása - és sorolhatnánk tovább.A lakosság kezében maradt a kormány négyévenként való lecserélhetősége, illetve az éppen meglévő keretek között való ügyes lavírozás. Szabályszerűen, korrupcióval vagy átlépve a büntetőtörvénykönyv határait. De mindig egyénileg vagy kis csoporttal - sohase kollektív eszközökkel.
A két nagy politikai pártban nem volt komoly szándék az állam szerepének drasztikus csökkentésére, mert az hatalmukat, befolyásukat csökkentette volna a legális és nem legális szférában egyaránt. Hiába mutatták ki közgazdászok folyamatosan, hogy Magyarországon kiugróan magas az államon (költségvetésen) átfolyó nemzeti jövedelem aránya és ez kontraproduktív. A hatalomban részes pártok közül csak az SZDSZ volt az, amely a kis állam mellett agitált, de egyrészt része volt a kormányzó elitnek, másrészt az általa helyesnek vélt célok érdekében az általa irányított tárcáknál miniszterei nemegyszer szembeszökően etatista módszereket alkalmaztak.
Amíg a gazdasági növekedés tartott, addig a választópolgárok gondolkodásában nem vetődött fel, hogy ez az út járhatatlan. Az első szembesülés a 2006-os választások után következett be, amikor ez EU megelégelte a magyar deficites költségvetést és a vállalt kötelezettségek jegyében annak gyors lefaragását igényelte a konvergencia-program keretében. A kormánynak vissza kellett lépnie a túlvállalásaiból, de ezt mind a lakosság, mind a politikai ellenzék durva és indokolatlan sérelemnek minősítette. Az állam szerepének szisztematikus csökkentéséről meg még a kormány parlamenti frakciójának nagy része sem akart hallani. Ezt követte a 2008-as válság, amely méginkább feltárta az eddigi gyakorlat folytathatatlanságát. A ciklus utolsó évében a politikától magát függetlenítő Bajnai kormány megvalósított egy stabilizációt, de azon az áron, hogy szabad folyást engedett a demagóg ellenzék elsöprő választási győzelmének, miközben nem is tett kísérletet arra, hogy a lakosságot meggyőzze az állam hipertrófiájának elvileg is káros voltáról.
A 2010 utáni rendszer - a korábbiaktól eltérően - nyíltan és szélsőségesen etatista politikába kezdett nemzeti köntösbe öltöztetve azt.. Ezen belül minden hatalmat és gazdasági erőforrást egy szűk kör kezébe juttatott, s amit a szegényektől elvett, azt propagandájában az EU-nak, az IMF-nek és a külföldi bankoknak a számlájára igyekezett írni. Sokan csodálkoznak, hogy ezt a lakosság miért tűri. De hát mit tehetne, ha helyzete jobbra fordulását kizárólag az államtól reméli, valamint tudja, hogy az állam "büntetésből" még többet is elvehet tőle. Egyéni hatásos védekező eszköze csak a kivándorlás, kollektív eszköze pedig a fülke magányában egyénileg leadott szavazat lehetne. Ha lesznek valamennyire is szabad választások és ha van reális kormányzati alternatíva.
Ha feltesszük - függetlenül az ellene szóló érvektől - hogy a választásokig nem áll be az államcsőd, valamennyire reális körülmények között lesznek választások és azon meggyőző többséggel győz egy kormányképes alternatíva, akkor azt is látnunk kell, hogy a közrend folyamatossága mellett az állapotok visszaterelése a normális demokratikus jogállami keretek közé, a független hatalmi ágak visszaépítése,a közigazgatás és a piacgazdaság visszaterelése a civilizált és működőképes viszonyok közé és közben az önmagát eltartani nem képes lakosságrész túlélésének biztosítása ismét csak az állam hiperaktív szerepét kívánja meg.
Ebben a tekintetben az, hogy a közgondolkodás államfüggő, nem tekinthető diszfunkcionálisnak.Egy ilyen periódusban kellene majd a lakosságot meggyőzni arról, hogy az ismétlődés veszélyének elhárítása érdekében már középtávon messzemenően szükséges lenne az állam szerepvállalásának csökkentése a piac és a civil világ javára.
A rendszerváltás a jó élet ígéretével ment végbe egy frissen verbuvált politikai elittel az élen.. Ez az ígéret sokak számára hihető volt, mások meg beletörődő passzivitással fogadták. Az átmenetet maga konkrét formájában a hatalmon lévő kormány vezényelte parlamenti úton. A privatizáció, a kárpótlás, a csődök lehetővé tétele, az árak felszabadítása, a rögzített hitelkamatok megemelése rengeteg embernek okozott nagyobb, vagy kisebb egzisztenciális kárt. Érthető, hogy akik a másik oldalról nem jutottak új, ígéretes lehetőségekhez, azok az államtól vártak valami kompenzációt, hogy életkörülményeik ne lehetetlenüljenek el teljesen.Ennek az igénynek minimális szinten mindegyik - négyévenként valami jobb reményében lecserélt - kormány igyekezett eleget is tenni.A hangoztatott ígéret pedig az volt, hogy itt az átállás veszteségeiről van szó és az új rendszer akkora gazdasági fejlődést fog hozni, hogy sokan fognak jól járni, a többiekhez pedig ez a jólét majd valahogy lecsorog.
Több, mint 10 év kellett ahhoz, hogy az ország GDP-je elérje a rendszerváltást megelőző szintet, de elérte. Igaz, erősen egyenlőtlen jövedelmi szint mellett. Ám maradt az ígéret: majd ha EU tagok leszünk, akkor lódul neki a gyarapodás. De közben mindenütt kulcsszerepben maradt az állam. A kezében maradt az infrastrukturális fejlesztés a tendereivel, a külföldi magántőke beáramlásának zsilipelése a különféle engedélyezések és adókedvezmények révén, a kis és középvállalatok helyzetének alakítása a kedvezményes hitelek és az adórendszer révén, a bankok feltőkésítése és az infláció szabályozása, a lakáspiac a hatósági szerep és a kedvezményes hitelek révén, az egészségügy, a közoktatás és felsőoktatás, a közszféra magas foglalkoztatási szintje, a nyugdíjak és a szociális jövedelmek megállapítása - és sorolhatnánk tovább.A lakosság kezében maradt a kormány négyévenként való lecserélhetősége, illetve az éppen meglévő keretek között való ügyes lavírozás. Szabályszerűen, korrupcióval vagy átlépve a büntetőtörvénykönyv határait. De mindig egyénileg vagy kis csoporttal - sohase kollektív eszközökkel.
A két nagy politikai pártban nem volt komoly szándék az állam szerepének drasztikus csökkentésére, mert az hatalmukat, befolyásukat csökkentette volna a legális és nem legális szférában egyaránt. Hiába mutatták ki közgazdászok folyamatosan, hogy Magyarországon kiugróan magas az államon (költségvetésen) átfolyó nemzeti jövedelem aránya és ez kontraproduktív. A hatalomban részes pártok közül csak az SZDSZ volt az, amely a kis állam mellett agitált, de egyrészt része volt a kormányzó elitnek, másrészt az általa helyesnek vélt célok érdekében az általa irányított tárcáknál miniszterei nemegyszer szembeszökően etatista módszereket alkalmaztak.
Amíg a gazdasági növekedés tartott, addig a választópolgárok gondolkodásában nem vetődött fel, hogy ez az út járhatatlan. Az első szembesülés a 2006-os választások után következett be, amikor ez EU megelégelte a magyar deficites költségvetést és a vállalt kötelezettségek jegyében annak gyors lefaragását igényelte a konvergencia-program keretében. A kormánynak vissza kellett lépnie a túlvállalásaiból, de ezt mind a lakosság, mind a politikai ellenzék durva és indokolatlan sérelemnek minősítette. Az állam szerepének szisztematikus csökkentéséről meg még a kormány parlamenti frakciójának nagy része sem akart hallani. Ezt követte a 2008-as válság, amely méginkább feltárta az eddigi gyakorlat folytathatatlanságát. A ciklus utolsó évében a politikától magát függetlenítő Bajnai kormány megvalósított egy stabilizációt, de azon az áron, hogy szabad folyást engedett a demagóg ellenzék elsöprő választási győzelmének, miközben nem is tett kísérletet arra, hogy a lakosságot meggyőzze az állam hipertrófiájának elvileg is káros voltáról.
A 2010 utáni rendszer - a korábbiaktól eltérően - nyíltan és szélsőségesen etatista politikába kezdett nemzeti köntösbe öltöztetve azt.. Ezen belül minden hatalmat és gazdasági erőforrást egy szűk kör kezébe juttatott, s amit a szegényektől elvett, azt propagandájában az EU-nak, az IMF-nek és a külföldi bankoknak a számlájára igyekezett írni. Sokan csodálkoznak, hogy ezt a lakosság miért tűri. De hát mit tehetne, ha helyzete jobbra fordulását kizárólag az államtól reméli, valamint tudja, hogy az állam "büntetésből" még többet is elvehet tőle. Egyéni hatásos védekező eszköze csak a kivándorlás, kollektív eszköze pedig a fülke magányában egyénileg leadott szavazat lehetne. Ha lesznek valamennyire is szabad választások és ha van reális kormányzati alternatíva.
Ha feltesszük - függetlenül az ellene szóló érvektől - hogy a választásokig nem áll be az államcsőd, valamennyire reális körülmények között lesznek választások és azon meggyőző többséggel győz egy kormányképes alternatíva, akkor azt is látnunk kell, hogy a közrend folyamatossága mellett az állapotok visszaterelése a normális demokratikus jogállami keretek közé, a független hatalmi ágak visszaépítése,a közigazgatás és a piacgazdaság visszaterelése a civilizált és működőképes viszonyok közé és közben az önmagát eltartani nem képes lakosságrész túlélésének biztosítása ismét csak az állam hiperaktív szerepét kívánja meg.
Ebben a tekintetben az, hogy a közgondolkodás államfüggő, nem tekinthető diszfunkcionálisnak.Egy ilyen periódusban kellene majd a lakosságot meggyőzni arról, hogy az ismétlődés veszélyének elhárítása érdekében már középtávon messzemenően szükséges lenne az állam szerepvállalásának csökkentése a piac és a civil világ javára.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)