2012. november 29., csütörtök

Röviden arról, hogy hol húzódik meg az árok a magyar politikában

Hozzászólásom egy a Fb.-on folyó vitához.

Hogy világos legyen: két árok egyszerre nem lehet a magyar politikában. Ha valaki azt mondja, hogy az igazi árok Orbán és a köztársasági demokraták között húzódik, az tudomásul veszi, hogy amíg Orbán van hatalmon, addig nem lehet hatékonyan fellépni az újnyilasok ellen, legfeljebb szimbolikusan,kampányszerűen. Aki szerint viszont a kérdések kérdése az újnyilas randalírozás megszűntetése, annak remélnie kell, hogy ebben Orbán is részt vesz és ezzel középre pozicionálja magát. Tertium non datur.

2012. november 28., szerda

Fordulat a magyar ellenzék egységtörekvéseiben

Az MSZP tegnap látványos fordulatot hajtott végre: míg eddig a Fidesz legyőzését egypárti hegemóniával és önálló felkészüléssel remélte elérni a párt, tegnap a pártelnök az elnökségi tagokat maga mögött felsorakoztatva jelentette be, hogy a továbbiakban széles összefogásban gondolkodnak. Szakpolitikai kérdésekben tárgyalásra hívják az összes ellenzéki pártot és mozgalmat és a párt még a szakpolitikai tárgyalóit is megnevezte. A Fatalista kerülni igyekszik a pártok boszorkánykonyháiban, személyi rivalizálásaiban való turkálást. Így ezúttal se térünk ki arra, hogy a párt prominensei közül kik maradtak ki ebből a flottademonstrációból és ennek mi lehet az oka. Maradjunk meg annál, hogy a fordulatot a hivatalos pártvezetés egésze támogatja.

Az MSZP fordulatának magyarázatául elég a legkézenfekvőbb felszíni érvre  hivatkozni. A Fidesz furmányos választójogi és választási eljárási - már ismert, de még átalakítható - akadálypályáján teljességgel lehetetlen lenne egyenként próbálni átevickélni az ellenzéki pártoknak. A regisztrációs és a választási hadműveletben a különakciók nem erősítenék, hanem lerontanák egymás hatását. S ha végül mégsem marad majd más más értelmes lépéslehetőség, mint a bojkott egy csaló választás hiteltelenítésére, annak is csak együttesen van értelme. Így logikailag és dramaturgiailag nem szorul magyarázatra, hogy a bejelentésre a választásokkal kapcsolatos újabb törvények elfogadásának másnapján került sor. A legkézenfekvőbb érvet még kiegészíthetjük azzal is, hogy az MSZP-nek fel kellett ismernie: bármilyen viszontagságok lehetnek még az Együtt2014 további útjában, de nem számíthat arra, hogy a politikai spektrumból egy megbízhatóan ellenzéki középerő a következő egy - másfél évben eltűnik, tehát ő versenytárs nélkül marad.

A legnagyobb ellenzéki párt stratégiai váltásának bejelentése természetesen csak a kezdete valaminek. Megkerülhetetlen kihívás mindenekelőtt a többi ellenzékinek, hogy milyen módon tudják tartalmi törekvéseiket nem feladva együttesen kihasználni az adott szabályrendszerben rejlő, egyértelműen a "nagyoknak" kedvező lehetőségeket, amelyek csak a választók sikeres mozgósítása és összegződő voksai révén válnak lehetségessé. Nyilván viszontagságos, vitáktól és válságoktól tarkított másfél (?) évre kell számítanunk. De lényegesen megnőtt az esélye annak, hogy a Fidesszel és a Jobbikkal szemben ne egy szétforgácsolt, egymásra tüzet okádó ellenzék álljon sorompóba, amelyről ordít, hogy sem külön- külön, sem együttesen nem jelent  kormányzóképes alternatívát.

2012. november 27., kedd

Kaotikus válasz a jobbikos antiszemita provokációra

Amilyen a magyar politikai élet, olyanra sikeredett a válasz a jobbikos provokációra, amely tudatosan együtt használta a régi és az új antiszemitizmus sémáit. A nemzetietlen listázandó zsidók most egyben mint Izrael állam ötödik hadoszlopa voltak aposztofálva. Az azonnali reakció helyben szégyenletes volt. Utána azonban sokan felismerték, hogy erre hangsúlyosan kell válaszolni. De mindenki a saját kialakult reflexeit követte.

Az ismert politikai exhibicionisták megrendezték a maguk külön showját. Amelyik párt testületileg szokott demonstrálni, az testületileg demonstrált. A könnyen mozgósítható - mozgósuló tüntetők mozgósultak, de ebből még a szimpatizáló médiumban is az jött le, hogy a figyelem középpontjába a haláltáborok túlélője került, aki a rátetovált számot mutatta meg a karján és elmondta, hogy családjából egyedül őt nem pusztították el. Hivatalos részről a szokásos semmitmondó elhatárolódások hangoztak el. Az egyetlen igazán ütős válasz pedig elsikkadt a sok esemény között, nyilván azért, mert a parlamenti alelnök pártállása nem mindenki számára rokonszenves.

Pedig az, hogy az ülést levezető alelnök akadozva, de példás indokolással feltette magára a sárga csillagot és úgy vezette le az ülést, akkor is jelentős esemény, ha ezt alig veszi észre valaki. Abban az ülésteremben történt, ahol annak idején a zsidótörvényeket támogató többségi hozzászólások elhangzottak és ahol ezeket a törvényeket elfogadták. A pulpituson történt, mintegy hivatalos minőségben és farkasszemet nézve az elkövető jobbikos és az utat számukra idáig kikövező fideszes képviselőkkel, mintegy tetemre híva őket. Túlzás lenne ezt a dán király (legendában létező) hasonló gesztusához hasonlítani. De határkő lehetne, ha sokan annak tartanák. Nem tartják annak.

Nem kétséges, hogy egyesek számára az, hogy kitűzik magukra a sárga csillagot, dráma, katarzis. De aki a médiából értesül, hogy ez itt is, ott is megtörténik, annak ez súlytalan híradás, ami szinte garantáltan nem vezet lelkiismeretvizsgálathoz, tömeges egyéni állásfoglalási kényszerhez. Hiába hangzik el, hogy a Jobbik a Parlamentben  átlépett egy határt, a kaotikus válasz minden, csak nem határkő.

Jó volna, ha ez a provokáció és a fogadtatása ráébresztené mindazokat, akik számára gyűlöletes a visszatérés a Horthy - Szálasi világhoz, hogy felül kellene vizsgálni mára rögzült sémáikat és reflexeiket, egymással szembeni idioszinkráziáikat, de még jogos fenntartásaikat is a ma legfontosabb igen és nem közös kimondása érdekében. Jó volna, de ezt ma (még??) naivitás lenne remélni.

2012. november 26., hétfő

Hiúságok zsibvására

Bizonytalan világban élünk. Nem tudhatjuk, mit hoz a holnap Európában és a világban. Egyet tudunk: ki - mi van ma hatalmon Magyarországon és mi mindenre van elszánva. A többség már most sem kívánja ezt az uralkodó rendszert. Egy év múlva minden bizonnyal még kevesebben fogják kívánni.Nem csak kívánni nem fogják, alighanem le is szeretnék váltani.

A választók ugyanakkor passzívak, bizonytalanok. Nem szeretik a pártokat úgy általában.És sokan még jobb híján se tudnak valamelyik párt mögé odaállni.  Rosszak a tapasztalataik velük is. És méltán rosszak: A rendszerváltásból nem az lett, amit reméltek és amit ígértek nekik. És a politikai osztály összes ma ellenzéki tagjának látni kellett előre, hogy mi telik ki Orbántól, mégse tudták megakadályozni elsöprő többségű győzelmét. Sőt hibáikkal, fogyatékosságaikkal még elő is segítették ezt.Igaz ez az összes, mai parlamenti párt politikusaira, de igaz azokra is, akik az idők folyamán kiestek az aktív politikából.

Ennek ellenére igaz az, hogy a mostani rendszert csak szabad választásokon lehet legitim módon leváltani. Ehhez pedig pártoknak, illetve pártszerű alakzatoknak kell elindítani a képviselőjelölteket, mégpedig olyan jelölteket találva, akikkel urnához lehet vinni kellő számú ellenzéki választót, akik le tudják győzni a mai hatalom jelöltjeit és akik olyan új parlamentet alkotnak majd, amelyre támaszkodva vezetni is lehet az országot. Az ország sikeres vezetéséhez pedig nem nélkülözhető az a tapasztalat és kapcsolatrendszer sem, amit kizárólag az eddigi pártokban és az eddigi kormányokban lehetett megszerezni.

Ez így nagyon ellentmondásosnak látszik. Nem csak látszik, az is. Mi az, ami felülírhatja a nem túl fényes előjeleket? Semmi más, mint egy olyan erős proteszt - hangulat, ami ma nincs meg, de ok van feltételezni, hogy egy éven belül kialakul. Ezt a proteszt - hangulatot tudná meglovagolni egy széles skálát átfogni tudó politikai képlet, amelyik mozgósítani tud a választásokra (beleértve az esetleges regisztrációt is) és el tudja hitetni magáról majdani kormányzóképességét. Igaz ez akkor is, ha netán az idő kereke lassabban jár és Orbánék valahogy meg tudnak nyerni egy vitatható legitimitású választást. Ugyanis akkor lehet, hogy közelesen egy másik, újabb választásra is sor kerül és arra is ugyanennek a politikai képletnek kell felkészültnek lennie.

Ez a felismerés nem új. Ennek szellemében bontott zászlót az Együtt2014, amelyben összefogott az eddig legjobb szakpolitikai elemzéseket összehozó alapítvány azokkal, akik eddig a legnépesebb, többtízezres utcai ellenzéki békés tüntetéseket voltak képesek összehozni. Ez nem sok, de nem is kevés. A választók körében ez a zászlóbontás felpezsdülést okozott és olyanokat is mindjárt potenciális szavazóvá tett, akiket az addigi kínálat nem tudott megmozgatni. Bíztató kezdet.

A korábbi pártok az E2014-ben joggal látnak konkurenciát, érthető, hogy minimum fancsali képpel üdvözölték, ha nem mindjárt a kifogásaikkal árasztották el. Ez eddig természetes, nem is ez a probléma. Hanem az, hogy azzal a felismeréssel szemben, hogy a mai hatalmat csakis egy a proteszt tömb tudja leváltani, aminek egy válogatott csapat tud az élére állni, újra vissza akarják rángatni a közéletet abba a keretbe, ami egy működő demokráciában lenne adekvát, hogy a különféle érdekű és igényű választókat sokféle kínálattal lehet megnyerni és a koalíciós kormányzás majd az új parlamentben kell létrejöjjön. Ez a különféle választói csoportokat megcélozni kívánó sokszínű kínálat szükségképpen használt portékákat rak ki ismert árusokkal és kikiáltókkal. A nagyhangú, nézelődő vevők meg abban élik ki magukat, hogy régi, rossz tapasztalataikkal gyaláznak árusokat és portékákat.

Mindez arról tanúskodik, hogy a régi politikai elit (ide értve azt az ellenzéki pártot is, amelyik még nem volt kormányon) csak felszínesen önkritikus, valójában ott szeretné folytatni, ahol abbahagyta, vagy abba hagyatták vele. Nem élte meg mélyen a kudarcát és nem látja be, hogy a jelenlegi rendszer romjain és egy vajúdó változó világban egészen más hozzáállás lenne szükséges. Nem ilyen - olyan identitásokra és ilyen - olyan, a dinamikusan változó körülmények között gyorsan aktualitásukat vesztő részletes programokra van szükség. Hanem néhány alapvető érték szilárd, szavahihető képviseletére, választók tömegeit országos és helyi szinten mozgósítani képes személyiségekre és olyan politikai kompetenciára, amelyik a változó kihívásokra a különféle politikai és szakmai műhelyek produktumaiból választva és külföldi szövetségeseket találva képes gyorsan és jól reagálni. Hogy aztán  ilyen követelményeknek egy sebtében kialakuló csapat milyen szervezeti formában képes megfelelni és ebben a létező (netán létrejövő) pártok hogyan tudják a helyüket megtalálni - tulajdonképpen nem alapvető kérdés. Alapvető annak a belátása, hogy a zsibvásári hangoskodás, öndícséret ide nem képes elvezetni.

2012. november 24., szombat

Mégbóvlibb

A SAP újabb leminősítése meglepte a pénzpiacokat, mert az általuk figyelt mutatók közül egyikkel se történt semmi különös Magyarországon. A kormány szokás szerint méltatlankodik.Ha azonban valaki más mutatókra is figyel, semmi meglepőt nem talál a döntésben. A térségben nálunk a legmélyebb a recesszió, itt a legmagasabb az infláció, a kormány nyakra főre hozza az újabb csomagokat a jövő növekedésének megfojtására és még mindig nincs elfogadott költségvetés, ilyen körülmények között kormányintencióra unortodox módon folyamatosan csökkentik az irányadó kamatot az MNB égisze alatt. Egy magára adó hitelminősítő mi mást tehetne, mint hogy jelzést ad. Ha nem tenné, a későbbiekben joggal csökkenne a nemzetközi presztizse.

Az árfolyam a leminősítésre nem reagál, mert, úgymond "más srófra jár". Csak a ma az érdekes, személytelen lévén utólag senki se vonja felelősségre a piaci szereplőket. Majd ha úgy fúj a szél, romolhat a forint, nőhet a kamatfelár - azon is keres majd az, aki jól spekulál. A többi hitelminősítő cég viszont alighanem követi az elsőként lépő SAP példáját. És persze a pénzpiaci elemzők pedig, amikor az aggályok indokoltsága kiderül,  majd sűrűn fognak hivatkozni a korábbi leminősítésre, amivel ma nem törődnek.

De szükségszerű-e a negatív fordulat? Bizonyosan igen. Mára már közhely, hogy a forint attól is megrendülhet, ha az országban nem történik semmi, csak a pénzpiaci hangulat fordul kedvezőtlenre. Ez változatlanul fennáll, de ezen felül itt vannak a hazai okok. Az idei költségvetés teljesítéséről majd megjelenő számok. A jövő évi költségvetés körüli kétségek. A jövő évi inflációs és recessziós várakozások. Az IMF- tárgyalásokkal kapcsolatos utolsó illúziók szertefoszlása. És ha mindez - meg ami nem ennyire kiszámítható negatív fejlemény - nem volna elég: az MNB körüli valószínű fejlemények.

A kormány üdvösséget remél a monetáris tanács és a bankvezetés személyi összetételének saját döntési körbe kerülésétől. Vérmesek a reményei az így megnyíló költségvetési és egyéb lehetőségekkel kapcsolatban. Nem gondolnak arra, hogy ha élnek is az általuk kigondolt lehetőségekkel, a saját nyakukra tehetik a kötelet. A nemzeti bankok ugyanis a világgazdaság szent tehenei. Ha kormányok megsértik a központi bankokkal kapcsolatos írott és íratlan törvényeket, akkor súlyos szankciókra és embargóra késztethetik a nemzetközi intézményrendszert. Ebből értenek a piacok, a külföldi befektetők csakúgy, mint a hazai piac szereplői. Így a gazdasági és politikai következmények beláthatatlanok.

2012. november 22., csütörtök

"A Nyugat beavatkozik" - "a Nyugat cserbenhagy"

Mármint a magyar ügyekbe avatkozik be, illetve azt hagyja cserben. Rákóczi, Kossuth, 56 - tetszés szerint akármelyiket kibonthatjuk. A sablon mindegyik esetben ugyanaz: Nyugaton nem szeretik az elnyomó uralmat, szimpátiával kezelik az ellene fellépőket, felvetődik a segítés kérdése, a segítség azonban nem érkezik meg, az ügy elbukik és a vesztesek cserben hagyottnak érzik magukat.

Mintha ennek a megszokott sablonnak az ismétlődése kezdődne most is. A kormányzat szabadságharcot vív a Nyugat ellen, aminek hanyatlását hirdeti, puccskísérlettel vádaskodik, különféle eljárásokat, döntéseket sérelmez - miközben a rendszer ellenfelei egyre inkább alibi - akcióknak értelmezik ezeket és hiányolják ügyükben a határozott állásfoglalást és a hatékony beavatkozást.

Arról kevés szó esik, hogy a szituáció ma alapvetően más, mint a 18., 19. században volt,vagy a 20. sz. közepén.. Akkoriban az európai kontinens keleti felét a Nyugat amolyan távoli, nemegyszer egzotikus területnek értelmezte, ahol lehettek érdekei és szimpátiái, de az ott történő dolgokat semmiképpen nem tekintette saját ügyének és ezért komolyabb kockázatvállalás e nagyrégióval kapcsolatban fel sem vetődött. Ma viszont Magyarország tagja a NATO-nak és az Európai Uniónak, tehát ami itt történik, az végső soron  a "Nyugaton" történik. Nem is annak a keleti peremén, mert az Unió elvileg se hajlandó végső keleti határát kijelölni, hanem újabb és újabb ország előtt szándékozik kinyitni a szervezet kapuját illetve lengeti meg a későbbi csatlakozás lehetőségét. Ilyen formán az, hogy a magyar kormány betartja-e a belépéskor és azóta vállalt kötelességeinek betűjét és szellemét, az a legnagyobb mértékben az Unió belügye. És nem is jelentéktelen kérdés, mert ami itt történik, az a jövőben bárhol precedensként szolgál.

Hacsak. Hacsak az euroövezet súlyos, nyitott kérdéseinek megoldását egyesek nem néhány oda tartozó ország kihagyásával, a többsebességes Európát nem a legreménytelenebb tagországok de facto lehagyásával képzelik orvosolhatónak, működőképesnek. Mert ebben az esetben a magyar "rendetlenkedést", provokációkat célszerű nem valódi súlyán kezelni, mivel a kemény fellépés olyan kérdések megválaszolását igényelné, amelyek ez idő szerint nincsenek a zsúfolt napirenden.  Nem csak azoknak a belső erőknek nincs ínyére a magyar problematika valódi súlyán kezelése, akik úgy gondolják, hogy ezek közelesen már nem lesznek az Unió belső problémái, hanem azoknak sem, akik felületes politikai szimpátiák alapján bagatellizálják ezeket a problémákat, vagy akik egy későbbi, nagyobb átfogó reform keretében gondolják majd mindezt könnyebben megoldhatónak. Továbbá fékezi az Unió határozott fellépését a legalitás és legitimitás értelmezése körüli bizonytalanság és az, hogy sokan a Bizottság, a Parlament  demokratikus felhatalmazást kérdőjelezik meg

A magyar kormány ugyan folyamatosan sérelmezi a kettős mércét az Unióban, de folyton - folyvást aktívan is akciózik az Unió számára való előnyeinek megtartásán, vagy bővítésén, a neki hátrányos elemek megkerülésén, negligálásán, megúszásán. A gyenge ellenzék és az ellenzéki érzelmű lakosság pedig határozott fellépést sürgetne, de ehhez nincsenek meg nyomásgyakorló eszközei (vagy nem találja meg ezeket).Odáig azonban nem jut, nem juthat el, hogy feladja az EU elhatározó erejű fellépésének reményét., mert ezzel az általa vágyott jó jövőről mondana le. Ám a cserbenhagyottság szubjektív érzése ettől még ronthatja mindennapjait és kikezdheti, béníthatja tennivágyását.

2012. november 20., kedd

Inkább a felejtés, semmint a szembenézés

Pszichológusok a megmondhatói, hogy a remények meghiúsulásának mennyire gyakori "feldolgozási" módja a felejtés. Mind egyéni, mind kollektív szinten. Mert a szembenézés keserves munka és eleve felelősségvállalást feltételez. A felejtés bármit elkenhet.Azt is, pontosan miben reménykedtünk, milyen alapon, miért oszlottak el a remények és mindebben személy szerint mi volt az én szerepem.Egyszerűbb új lapot nyitni és alkalmazkodni az új viszonyokhoz.

Kicsit közelebb visznek a politikai problémához azok a történészek és más szakemberek, akik azt próbálják vizsgálni, hogy amikor a benyomások szerint nagy kollektívumok teszik ezt, vagy azt, valójában a kollektívum milyen hányada vett részt a kérdéses eseményben és mekkora volt az a többség, amelyik csak hányódott erre- arra a nevezetes periódusok idején, majd azok elmúltával. És azt is próbálják utólag vizsgálni, hogy amikor látszólag nyugodt a felszín, mennyien őrzik mégis a "lángot", készen állva arra, hogy alkalmas időben ismét fellobbantsák.

Hogy mi is kerüljük a kellemetlen szembesüléseket, ne is magyar példákra asszociáljunk. Gondoljunk inkább délszláv szomszédainkra. Milyen nemzeti - törzsi indulatok feszültek két periódusban is a békés jugoszláv felszín alatt. Mik törtek föl, ha mód nyílt rá, félelmetes erővel és látszatra milyen rövid idő alatt csihadtak le újra és adták át a helyüket a mindennapi életnek.

Mindezt érdemes figyelembe venni, ha a magyar "hideg polgárháború" jövőjéről gondolkodunk. Ez maga nem alakulhatott volna ki, ha nem lettek volna meg hozzá a mentális és emocionális alapok. De akkor se válhatott volna mindennapos valósággá, ha nem lettek volna olyan nagy akciórádiuszú erők, amelyek céltudatosan dolgoztak az ellentétek kiélezésén. Vagy tevőlegesen, vagy úgy, hogy a másikat igyekeztek nem létezőnek tekinteni. Most éppen egy olyan kísérlet kudarcának vagyunk szemtanúi, amikor a legalitás álarcában radikálisan próbálta az egyik, az akciózásra hajlamos polgárháborús fél  létében kiiktatni az ellenoldalt. Ebben segítséget reméltek az egyesülő Európa és a fennálló világrend látványos és zajos összeomlásától. Mindeddig hiába.

A józan ész - amely, mint tudjuk, nem mindenható - azt súgja, hogy az inga vissza fog lendülni. Ha ez megtörténik, a magyar lakosság zöme alkalmazkodni fog hozzá. De nem lehetünk olyan naívak, hogy azt higgyük: ez a tömeges szembenézéssel fog együtt járni. Aligha. Akik ezt erőltetnék, azok éppen az átlendülés megtörténtét kockáztatják. Tudnunk kell, hogy ismét a feledés fog dominálni és ennek - tetszik, nem tetszik - így is kell lennie.

Az is nyilvánvaló azonban, hogy a mostani kalandor kísérlet aktív szereplői se fognak szembenézni kudarcuk valóságos okaival, hanem mindenféle legendát fognak gyártani bűnbakokról és önnön mártíromságukról, egyben revanssal fenyegetve a remélt új vezetőréteget és a felejtőket egyaránt. Erre nem felkészülni nem csak dőreség lenne, hanem az újabb biztos bukást vetítené előre. Tartós konszolidációhoz azonban még a jó kormányzás szemmel látható volta sem elegendő.   Bár történelmi kiegyezés a polgárháborús felek között aligha lehetséges, az ellenfél létét hiba lenne bagatellizálni, azt marginálisként kezelni. E helyett egyfelől reálpolitikusi nagyvonalúság szükséges, másfelől viszont a mostani kísérlet kudarcának olyan sokszor és sokféleképpen megismételt magyarázata, ami sok ember számára elfogadható és befogadható. E közé a sok ember közé jó esetben a polgárháborús túloldal mérsékeltjei, szembenézésre inkább hajlandó csoportjai is beletartozhatnak.

2012. november 18., vasárnap

A gátlástalanság és normanélküliség ereje és gyengesége

A modern és posztmodern világban az emberek - legalábbis látszatra - normatartók és nem lépik túl törvényes lehetőségeiket. Ha mégis, ezt igyekeznek titokban tenni és ha utoléri őket a legitim retorzió, azzal nem helyezkednek szembe. Legfeljebb igyekeznek elszökni előle vagy megtéveszteni, netán megvesztegetni a legitim erőszakot képviselő embereket. A nyíltan normaszegő, erőszakos fellépéssel szemben azonban tehetetlenek. Különösen, ha a támadás nem egy egyén, hanem egy csoport részéről éri őket. Megrettennek, követik a normaszegők parancsait és várják, hogy a legitim erőszak képviselői majd csak értesülnek a történtekről és eljárnak az erőszakosak, normaszegők ellen. Addig is lehetőleg kerülik azokat a helyeket és alkalmakat, ahol várhatóan ki vannak téve a zaklatásoknak. Nagyon kevés országban jut eszükbe a normatartóknak, hogy - kultúrájukat követve - maguk szervezzék meg a védekezést és szembeszálljanak az erőszakos normasértőkkel.

Még nehezebb az emberek helyzete, ha a gátlástalanság és a normanélküliség a legitimitás képében jelentkezik. Akkor bizonytalanná válik, mi is az érvényes norma, mi a legitim védekezési lehetőség. Ha az is közismert, hogy még egy repülőgép - rablás esetén is a túszok általában kooperálnak a tússzedőkkel, sőt, ha azok jó szövegeket adnak le, még azonosulnak is velük. Még inkább így van ez, ha egy állam törvényhozó-, végrehajtó- és bírói hatalma kerül a gátlástalan normaszegők kezére. Ráadásul a tússzedők arra hivatkoznak, hogy jogalapjukat a túszok hajdani szavazatai teremtették meg.

Idáig minden a normanélküli gátlástalanok javára szól. De csak idáig. Egyrészt minden elkülönült rendszer része egy nagyobb rendszernek, amelynek normái, szervezetei és retorziós mechanizmusai vannak. Azok a maguk lassú és körülményes módján eljuthatnak annak a felismeréséhez, hogy az ő alapvető normáikat sértették meg valahol a felségterületükön és nekik kell ez ellen fellépni a különféle legitim retorzióikkal. Másrészt a túszokra helyezett nyomás elérheti azt a küszöböt, amin túl már úgy érzik, nincs vesztenivalójuk és érlelődik bennük a lázadás szelleme.

Ám a végső összecsapásig se korlátlan a hatalmat megragadók, akadályt nem ismerők ereje. Szökésre - kisebb - nagyobb kockázattal -mindig van alkalom és ez elérheti azt a mennyiségi vagy minőségi fokot, amikor a mindennapos működtetés sínyli ezt meg. Aki nem szökik, az is minimalizálja azt a felületet, ahol beleütközik a parancsadókba. Kiskapukat használ és nem teszi meg azokat az öntevékeny lépéseket, amelyek a kisebb, vagy nagyobb rendszerek jó működésben tartásához elengedhetetlenek. A külső partnerek is kerülik az együttműködést az erőszakos, normasértő hatalommal. Végül a hatalom abszolút koncentrációja és az általános bizalmatlanság önmagában megszüli a rossz döntéseket, a szükséges döntések elmaradását, mindezek állandó kavargásban lévő egyszerre foghíjas és redundáns rendszerét, az alkalmatlan személyek tömeges pozícióba helyezését, ezek szeszélyes és kaotikus mozgatását. Mindez az ilyen rendszerré váló erőszakos gátlástalanság szükségszerű gyengesége.

Az erő a hatalommegragadás periódusában érvényesül, a gyengeségek a működtetés során. Egészen a szükségszerű bukásig.



2012. november 16., péntek

Brüsszelből nézve

Brüsszelből nézve meglehetősen világos, hogy mi folyik 2010 óta Magyarországon. Számtalan konkrét kérdésben a Bizottság szót emel a magyar kormányintézkedésekkel szemben. Mivel ezek a megszólalások zömmel eredménytelenek voltak vagy csak kozmetikai változással jártak, kötelességszegési eljárásokat, bírósági procedúrákat kezdeményez. A hivatalos Magyarországot rendszerint el is marasztalják és akkor büntetést kell fizetni. De ezek különálló témák, amelyekre a magyar kormány jogi rabulisztikával válaszol. Az egyetlen eljárás, ami már a szankció küszöbéig vitte a Bizottságot, a túlzott deficit eljárás. Ez a szankció a magyar hatalmi gépezet egyetlen érzékeny pontja, ezért - kerül, amibe kerül alapon - a kormány a bűvös 3% alá szuszakolja a hiányszámot és hangosan panaszkodik a bánásmód megkülönböztető voltára.

Az Unió másik fontos szerve, a Parlament is foglalkozik időről időre  magyar témákkal és esetenként szókimondó vitában hangzanak el kemény ítéletek a magyar kormány kétharmaddal az Országgyülésen keresztülnyomott törvényeiről. Néhány esetben pedig - jól célzott távollétek, tartózkodások segítségével - elmarasztaló döntések is születnek.

Mindezek azonban nem állnak össze egységes képpé és az Unió legfontosabb szerve, a Tanács különféle felszólítások ellenére nem is kezdte meg az igazán súlyos következményekkel járó eljárást az Uniós Szerződés 7.cikkének megfelelően az alapértékek megsértése miatt. Miért is nem?

Szokás arra hivatkozni, hogy az Unió figyelmének homlokterében az eurozóna válsága áll, amit nem egyértelmű, hogy rendezni lehet az érvényes szerződés keretei között. Ez a figyelmet is elvonja más kérdésektől és ráadásul a tagállamok - így Magyarország - konstruktív hozzáállását igényli.Nem akarnak tehát kockáztatni egy Magyarország elleni procedúrával.

Szokás arra is hivatkozni, hogy az Unió csak a szabad választásokon megválasztott parlamentekkel , kormányokkal tud mit kezdeni és az így megválasztott magyar kétharmados többséggel szemben tehetetlen, ha az megmakacsolja magát.

Végül - de talán elsősorban - megbénítja a magyar rendszer összesített megítélését és elítélését, hogy az EU-ban ma legerősebb politikai irányzat, a néppárti, végső soron mindig kiáll Orbán mellett. Nem egyhangúan, nem kritika nélkül, de kiáll. Márpedig a Tanácsban a 7.cikk alapján indítandó eljáráshoz négyötödös többség kell, ami így biztosan nincs meg. Ezért engedhet meg magának Orbán szinte mindent mindaddig, amíg európai párttársai nem elégelik ezt meg.

Az elmondottak a jelen magyar választási ciklusra érvényesek. Az új választások tekintetében azonban a legitim kormányzásnak előfeltétele, hogy azt szabad választásokon válasszák meg. Ehhez nem elég, hogy a jelenlegi parlamenti többség olyan törvényeket hozzon, amelyek mellett az általa lebonyolított bármilyen választás legitimnek számít. A választások szabad voltáról az EU-t is meg kell győzni. Az Európai Parlament legerősebb "ellenzéki" frakciójának vezetője, a szocialista Hannes Swoboda már most is pontosan tudja, hogy a kormánytöbbség nem ilyen választójogi és választási eljárási törvényt barkácsol szinte folyamatosan és felveti, hogy ezzel már most is a Bizottságnak kellene foglalkoznia. Ez most még az előjáték. De a hátralévő másfél év meggyőzheti az Unió szerveit és legtöbb politikai irányzatát, hogy egy nem fair választójogi rendszerre nem nyomhatja rá a "szabad" pecsétet, ha nem akarja cinikusan anullálni saját alapértékeit. Bízzunk benne, hogy az Unió - bárhogy is alakuljanak viszonyai, intézményei és szerződései, sőt, akár taglétszáma a következő hónapokban - politikai értelemben sem következmények nélküli szervezet.

2012. november 15., csütörtök

A médiahatóság kése

Szemlélve a Médiahatóság szánalmas vergődését a bírósági ítéletek hálójában, adódna az a benyomás, hogy a késük csorba. Azért vállalják ezt a sem a hazai, sem a külföldi kritikusok előtt nem igazolható "jogi" zűrzavart, mert a gordiuszi csomót nem vághatják át. Közben pedig a Klubrádió szól!

Teljesen hamis ez a benyomás. Hiába lett nemzetközi ügy a Klubrádió sorsából, ha a kormány vállalja a politikai következményeket, bármikor elnémíthatja a kellemetlen kritikust. Miért nem teszi? Nem elég kellemetlen? Részben valóban nem elég kellemetlen. A Klubrádiónak van egy limitált hallgató - tábora, amely nem látszik lényegesen növekedni, a hangja pedig - bár konzekvensen ellenzéki - távol áll a radikalizmustól. Így létével lehet demonstrálni a sajtószabadságot, a hatalmat pedig önmagában nem veszélyezteti, mint azt egyes ellenzéki médiumok a kulcspillanatokban tették az előző ciklus alatt.

Ha viszont ez így van, akkor értelmetlennek látszik az ismétlődő hadakozás a bírósági ítéletekkel. Nem értelmetlen. Egyrészt a kormánytábor radikálisainak igényeit elégíti ki. Másrészt - és ez a lényeg - bármikor megszülethet belőle a tiltás is. Nem okozva különösebb meglepetést. Például egy krízis idején. Például egy választási kampány elején. Ha pedig éppen akkor nem szól a rádió, már nincs idő egy alternatív médium, mondjuk egy külföldről adó klón, vagy akár egy kalózrádió bejáratására.

2012. november 14., szerda

Hát még ha Obama béna kacsa volna...

Az újraválasztott elnöknek forró napjai vannak. A republikánusok keményen tárgyalnak vele a költségvetés szükségintézkedéseiről, Líbiában és Gazaban eszkalálják a közelkeleti helyzetet. A déleurópai tüntetéshullámot talán nem is kell összefüggésbe hozni az elnök helyzetével, de a piacok idegességére ez is kihat. Ezek csak jelzései annak, hogy még ki mindenkinek juthatott volna eszébe valamilyen váratlan húzás, ha bizonytalanság lenne abban a tekintetben, hogy az USA politikájában januártól milyen változások következnek be.

A költségvetési csata nyilván kompromisszummal fog végződni, mert a republikánusok is csak veszthetnének az USA működésképtelenné tevésével. A Közelkelet meg alighanem még puskaporosabb lesz., ha Irán is bekerül az események sodrába. A világ többi része viszont alkalmasint nem lát megnövekedett mozgásteret attól, hogy Obama első ciklusát a második fogja követni a két ház összetételének nagyobb elmozdulása nélkül. A piacoknak azonban ennyi is elég, hogy negatívan lereagálják a rend kisebb megingását, annál is inkább, mert az elnökváltáshoz fűzött vérmes befektetői remények semmivé váltak.

Mindezt jelzésnek foghatjuk fel arra nézve, hogy bár az USA világhatalmi és világgazdasági pozíciója gyengül, még mindig mással nem helyettesíthető kiemelkedő szerepe van a világrend fenntartásában, illetve annak lépésről lépésre való módosulásában. Csak remélhetjük, hogy közös hazánk, az Európai Unió, amely szövetségese és partnere az USA-nak, le tudja küzdeni belső nehézségeit és előrébb tud lépni abban, hogy a változó világrend fejlődésképes stabilizátorává váljon. Ehhez az kell, hogy az Unión belül gátat szabjanak azoknak a törekvéseknek, amelyek a destabilizációban látják céljaik megvalósításának előfeltételét.

Az USA négyévenkénti elnökválasztását követő két hónap ízelítőt ad abból, hogy milyen is lenne a világrendetlenség. Ha az elnöki mandátum meghosszabbítása van soron, akkor csak kisebb ízelítőt, ha a hivatalban lévő elnök béna kacsa, akkor nagyobbat.

2012. november 12., hétfő

Stratégiai döntési helyzet

2012 okt. 23.-án és utána sokak előtt felcsillant annak reális lehetősége, hogy egy erősen torzító választási rendszer ellenére 2014-ben az Orbán rendszer legyőzhető. Mások persze az ellenzéki oldalon - a legjobb szándékot feltételezve is részükről - arra éreztek indíttatást, hogy széthuhogják vagy szétlőjék ezt a reményt, de ez egyelőre nem sikerült.A veszély láttán aktivizálódott viszont a hatalom, amely már eddig is szinte abszurd számú részszabály megváltoztatásával igyekezett a maga javára eltorzítani a jövendő választás kimenetelét. Most ismét rákapcsolt és a regisztráció meg a kampányok szabályozásával olyan további eszközöket akar magának biztosítani, amelyek életbeléptetése után szabad választásokról nem lehet beszélni. És ez nyilván nem a vége: ha újabb, a közakaratot meghamisító előírások kiagyalását is szükségesnek fogják tartani, nem fognak habozni és kétharmaddal azokat is törvénybe iktatják.

Az ellenzék különféle erői már eddig is leleplezték a választás meghamisítását szolgáló manővereket, de eddig azt is mondták, hogy ha megváltozik a közhangulat, mindezek a "szabályok" a Fidesz ellen fordulhatnak. Hozhatnak azonban olyan, a választás szabályozásával kapcsolatos törvényeket, amelyek még arcátlanabbak, és amelyek elvileg se fordulhatnak a regnáló hatalom ellen. S itt érkeznek el az ellenzéki erők egy olyan dilemmához, ami stratégiai döntést igényel.Nincs ugyanis nagyobb mozgósító cél és eszköz a passzív, a politikától magát távol tartó lakosságrész megnyerésére és megmozdítására, mint az, hogy ezt a rossz, kártékony hatalmat békés úton a szavazófülkében le lehet győzni, pozícióiból el lehet távolítani. Ez a mellett szól, hogy a következő másfél évben átgondolt és hatásos meggyőző munkát és ha eljön az idő, aktív, konkrét jelöltek melletti kampányolást kell folytatni. Ennek során ébredne tudatára a választópolgár és a külföld, hogy a 2010-es többség elolvadt és a kormányzást az egyesült ellenzéknek, vagy egy ellenzéki koalíciónak kell átvenni. Ez azonban csak valamennyire is szabad választások útján lenne lehetséges.Ha a különféle meghozott törvények és eljárási szabályok kizárják azt, hogy Magyarországon szabad választások legyenek, akkor a választópolgárok becsapása lenne azzal agitálni, hogy igen, az urnáknál le lehet váltani ezt a rendszert. Továbbá egy választási komédiát "megóvni" se lehet úgy, hogy előbb - mint ha mi se történt volna - részt veszünk benne, aztán utólag kezdünk kiabálni, hogy ez csalás, nem volt szabad a választás.

Nyilvánvalóan nem jön szóba egy olyan megoldás, hogy amint megszületnek a választást  magát illuzórikussá tevő törvények, azonnal meghirdetni a választások bojkottját. Másfél évre nem ítélheti passzivitásra önmagát az ellenzék. A bojkott - mint láthattuk - semmi eredményt nem hozott az alkotmányozás során sem. Így ezt az eszközt legfeljebb arra lehet tartogatni, hogy ha a körülmények megkívánják, az utolsó pillanatban ez is bevetésre kerülhet. De akkor milyen ellenzéki stratégiák közül lehet egyáltalán választani? Az egyik lehetőség az eddigi választási készülődés töretlen folytatása, lehetőleg mennél szélesebb összefogásban, immár nem azzal a hittel, hogy a saját törvényei a Fidesz ellen fordulhatnak, hanem azzal, hogy erős ellenzék a hátralévő időben kikényszerítheti egy reális választási procedúra parlamenti elfogadását. Ez akkor válhat realitássá, ha az Orbán- rendszernek reálisan kell tartania attól, hogy egy elcsalt választás után a lakosság felmondja az engedelmességet, illetve az EU és a NATO nem ismeri el az így kicsikart választási eredményeket. A másik lehetséges stratégia, hogy nagyobb mértékben elválasztja az ellenzék a saját megerősítésére szolgáló felkészülést az "óvás" előkészületeitől, amelynek elsőrendű címzettje a külföld. Végülis a kormány káros és rossz politikájának leleplezése és ezzel szemben alternatíva felmutatása nem csupán választási kérdés, noha akkor igazán hatásos, ha a váltás lehetősége kézzelfogható. Ám a mai Magyarországon van egy másik lehetséges eseménysor: az államcsőd beállta. S ilyen, bármikor bekövetkezhető helyzetben egyáltalán nem mindegy, hogy a lakosság kiket okol a csőd bekövetkeztéért és kikben látja a csőd utáni stabilizáció végrehajtására alkalmas erőt. Ez további érv arra, hogy indokolt lehet egy olyan rákészülés, amelyik nem a választások szabadságának kérdéskörére koncentrál. Ezt választva viszont egy párhuzamos, külön kampányra van szükség az Orbán féle választási rendszer leleplezésére. Ez utóbbiban azonban nincs szükség az ellenzéki erők összefogására. Elegendő, ha minden párt és nemzetközi beágyazottságú egyesület a maga kapcsolatrendszerében és érvrendszerével teszi nyilvánvalóvá mindenki számára, akit elér, hogy a jelenlegi hatalom megfosztja a magyar népet a szabad választás lehetőségétől.

Az Orbán féle hatalom tehát a választási és kapcsolódó rendszer folyamatos manipulálásával nyomás alá tudja helyezni aktuális és potenciális ellenzékét. De az nem válik eszköztelenné, ha illúziók nélkül átgondolja az új helyzetet, stratégiát választ és annak megvalósításában folyamatosan konzultál minden ellenzéki erő a többivel.

2012. november 10., szombat

Értelmiség és politika - itt és most (3.)

Korábban meg kellett állapítani, hogy az ellenzéket a 2010-es bénult állapotából az értelmiségi politizálás mozdította ki. Várni lehetett azonban, hogy az országgyűlés mandátumának lejártának közeledte helyettük a pártokat fogja inkább mozgásba hozni.Ez valamilyen mértékben az MSZP-nél meg is mutatkozott, de a leendő választásokkal kapcsolatos közvéleménykutatások újra és újra változatlanul a meg nem szólítható polgárok nagy tömegét mutatták ki. Nem jelent meg a színen lendületet mutató új párt sem.

A közelmúltban váratlanul - de, mint kiderült, nem hívatlanul - értelmiségi típusú civil erő kért magának helyet a politikai arénában és sikeres volt a belépője. Hangsúlyosan értelmiségi típusúak, de nem egyszerűen politizáló értelmiségiek.Szép számmal szerepet vállaltak benne korábbi kampányszakértők, politikai elemzők s olyan amatőrök, akik menet közben megtanulták a tömeggyűlések szervezésének know how-ját, továbbá szakszervezeti vezetők, de mindezek tetejében volt pártonkívüli miniszterek is, akik egy majdani kormányzóképesség komoly esélyével teszik meggyőzővé a kezdeményezést. Vagyis egyszerre van az új erőnek civil - és ezen belül értelmiségi - arca és mutatkoznak meg a professzionális politizálás fontos részelemei. Ezért komoly kihívást jelentenek nemcsak a kormányzó hatalom, hanem az ellenzéki pártok számára is, akár elszánják ez utóbbiak magukat az újakkal való együttműködésre, akár ezt visszautasítva egyértelműen riválisnak tekintik őket.

A kettős arculat (civil értelmiségi ill. politikus) a színrelépéskor láthatólag inkább segített, semmint hogy tehertétel lett volna. Azonban máris mutatkoznak a veszélyek. Ha a frissen politikussá válók túl sok, az értelmiségi politizálásra jellemző vonást őriznek meg (a mozgalom fő céljához képest másodrendű értékek és normák túlhangsúlyozása, túl erős kritikai szemlélet minden irányban az elhatárolódás gesztusával, a múlton való funkciótlan, moralizáló rágódás,személyi antipátiák felesleges emlegetése, képtelenség a súlyozásra és a tényleges közeljövőbeni realitások beszámítására stb.), akkor könnyen kerülhetnek ellentmondásba önmagukkal és társaikkal - amire a média lecsaphat. De ugyanilyen veszélyt rejt magában politizálásuk számára, hogy ezek az értelmiségi típusú gyengeségek az éberen politizáló, de aktív politikai szereplésre nem hajlandó értelmiségiek számára vörös posztót jelentenek és a vitatkozó megszólalások tömegét váltják ki. Hiszen a "kritikai értelmiség" még nem politikust lát bennük, hanem kritizálandó értelmiségit aki belezavar az általuk elképzelt politikába.

A kialakuló helyzetből az az azonnali következtetés adódik, hogy az újabb értelmiségi vérátömlesztés jót tett a gyenge életjeleket mutató ellenzéki politikának. De terméketlen vita - káoszba fulladhat a kísérlet, ha az új politikusok nem gyorsítják fel az értelmiségi jellegzetességeiktől való elszakadást, illetve ha a rutinos megmondóembereken túl az értelmiségi kommentelők sem fogják vissza magukat, türelmi időt adva a "tanuló politikusoknak". Éppen a közös cél érdekében.

2012. november 9., péntek

Államfüggő lakosság

Az államszocializmusban még csak nem is kérdés, hogy a teljes lakosság függött az államtól. Hogy erre a lakosság hogyan reagált, az nem független attól, hogy az állampárt éppen hogyan politizált. Amikor látványosan szembement a lakosság minden érdekével és törekvésével, akkor gyűlölettel. Amikor igyekezett a többséggel hatalmi pozícióból kiegyezni, javult az életszínvonal és bővültek az életlehetőségek, a limitált keretek között biztonságos volt az élet, akkor az alapvető nemzetközi viszonyokat tudomásul véve megbékélten. Amikor meg kimerültek a rendszer tartalékai, akkor felkészülten egy hatalomváltásra.

A rendszerváltás a jó élet ígéretével ment végbe egy frissen verbuvált politikai elittel az élen.. Ez az ígéret sokak számára hihető volt, mások meg beletörődő passzivitással fogadták. Az átmenetet maga konkrét formájában a hatalmon lévő kormány vezényelte parlamenti úton. A privatizáció, a kárpótlás, a csődök lehetővé tétele, az árak felszabadítása, a rögzített hitelkamatok megemelése rengeteg embernek okozott nagyobb, vagy kisebb egzisztenciális kárt. Érthető, hogy akik a másik oldalról nem jutottak új, ígéretes lehetőségekhez, azok az államtól vártak valami kompenzációt, hogy életkörülményeik ne lehetetlenüljenek el teljesen.Ennek az igénynek minimális szinten mindegyik - négyévenként valami jobb reményében lecserélt - kormány igyekezett eleget is tenni.A hangoztatott ígéret pedig az volt, hogy itt az átállás veszteségeiről van szó és az új rendszer akkora gazdasági fejlődést fog hozni, hogy sokan fognak jól járni, a többiekhez pedig ez a jólét majd valahogy lecsorog.

Több, mint 10 év kellett ahhoz, hogy az ország GDP-je elérje a rendszerváltást megelőző szintet, de elérte. Igaz, erősen egyenlőtlen jövedelmi szint mellett. Ám maradt az ígéret: majd ha EU tagok leszünk, akkor lódul neki a gyarapodás. De közben mindenütt kulcsszerepben maradt az állam. A kezében maradt az infrastrukturális fejlesztés a tendereivel, a külföldi magántőke beáramlásának zsilipelése a különféle engedélyezések és adókedvezmények révén, a kis és középvállalatok helyzetének alakítása a kedvezményes hitelek és az adórendszer révén, a bankok feltőkésítése és az infláció szabályozása, a lakáspiac a hatósági szerep és a kedvezményes hitelek révén, az egészségügy, a közoktatás és felsőoktatás, a közszféra magas foglalkoztatási szintje, a nyugdíjak és a szociális jövedelmek megállapítása - és sorolhatnánk tovább.A lakosság kezében maradt a kormány négyévenként való lecserélhetősége, illetve az éppen meglévő keretek között való ügyes lavírozás. Szabályszerűen, korrupcióval vagy átlépve a büntetőtörvénykönyv határait. De mindig egyénileg vagy kis csoporttal - sohase kollektív eszközökkel.

A két nagy politikai pártban nem volt komoly szándék az állam szerepének drasztikus csökkentésére, mert az hatalmukat, befolyásukat csökkentette volna a legális és nem legális szférában egyaránt. Hiába mutatták ki közgazdászok folyamatosan, hogy Magyarországon kiugróan magas az államon (költségvetésen) átfolyó nemzeti jövedelem aránya és ez kontraproduktív. A hatalomban részes pártok közül csak az SZDSZ volt az, amely a kis állam mellett agitált, de egyrészt része volt a kormányzó elitnek, másrészt az általa helyesnek vélt célok érdekében az általa irányított tárcáknál miniszterei nemegyszer szembeszökően etatista módszereket alkalmaztak.

Amíg a gazdasági növekedés tartott, addig a választópolgárok gondolkodásában nem vetődött fel, hogy ez az út járhatatlan. Az első szembesülés a 2006-os választások után következett be, amikor ez EU megelégelte a magyar deficites költségvetést és a vállalt kötelezettségek jegyében annak gyors lefaragását igényelte a konvergencia-program keretében. A kormánynak vissza kellett lépnie a túlvállalásaiból, de ezt mind a lakosság, mind a politikai ellenzék durva és indokolatlan sérelemnek minősítette. Az állam szerepének szisztematikus csökkentéséről meg még a kormány parlamenti frakciójának nagy része sem akart hallani. Ezt követte a 2008-as válság, amely méginkább feltárta az eddigi gyakorlat folytathatatlanságát. A ciklus utolsó évében a politikától magát függetlenítő Bajnai kormány megvalósított egy stabilizációt, de azon az áron, hogy szabad folyást engedett a demagóg ellenzék elsöprő választási győzelmének, miközben nem is tett kísérletet arra, hogy a lakosságot meggyőzze az állam hipertrófiájának elvileg is káros voltáról.

A 2010 utáni rendszer - a korábbiaktól eltérően - nyíltan és szélsőségesen etatista politikába kezdett nemzeti köntösbe öltöztetve azt.. Ezen belül minden hatalmat és gazdasági erőforrást egy szűk kör kezébe juttatott, s amit a szegényektől elvett, azt propagandájában az EU-nak, az IMF-nek és a külföldi bankoknak a számlájára igyekezett írni. Sokan csodálkoznak, hogy ezt a lakosság miért tűri. De hát mit tehetne, ha helyzete jobbra fordulását kizárólag az államtól reméli, valamint tudja, hogy az állam "büntetésből" még többet is elvehet tőle. Egyéni hatásos védekező eszköze csak a kivándorlás, kollektív eszköze pedig a fülke magányában egyénileg leadott szavazat lehetne. Ha lesznek valamennyire is szabad választások és ha van reális kormányzati alternatíva.

Ha feltesszük - függetlenül az ellene szóló érvektől - hogy a választásokig nem áll be az államcsőd, valamennyire reális körülmények között lesznek választások és azon meggyőző többséggel győz egy kormányképes alternatíva, akkor azt is látnunk kell, hogy a közrend folyamatossága mellett az állapotok visszaterelése a normális demokratikus jogállami keretek közé, a független hatalmi ágak visszaépítése,a közigazgatás és a piacgazdaság visszaterelése a civilizált és működőképes viszonyok közé és közben az önmagát eltartani nem képes lakosságrész túlélésének biztosítása ismét csak az állam hiperaktív szerepét kívánja meg.

Ebben a tekintetben az, hogy a közgondolkodás államfüggő, nem tekinthető diszfunkcionálisnak.Egy ilyen periódusban kellene majd a lakosságot meggyőzni arról, hogy az ismétlődés veszélyének elhárítása érdekében már középtávon messzemenően szükséges lenne az állam szerepvállalásának csökkentése  a piac és a civil világ javára.

2012. november 7., szerda

Név, vagy nevek?

Több bejegyzésben is foglalkoztam azzal, hogy Bajnai bejelentkezése hogy változtatná, majd hogy hogy változtathatja meg a belpolitikai helyzetet is, meg az ellenzéken belüli viszonyokat is. Most már múltidőben beszélhetünk: megváltoztatta. De vajon mit jelent ez? Meg van Orbán versenytársa, aki majd a kihívója lesz? Sokan ma így látják. Ám nem ez az egyetlen lehetséges megközelítés.

Felfoghatjuk az ellenzék miniszterelnökjelöltségéért folyó versenyt egy 5000 méteres futóversenynek, amiben ismert versenyzők és sötét lovak igyekeznek a cél felé. Ebben az értelmezésben az történt, hogy a lassú első ezer méterek után, amelynek során a futók egymást figyelték és szabályos meg szabálytalan eszközökkel akadályozták, 3000 méternél Bajnai az élre állt. Ez mindenképpen jót tesz a várható időeredménynek és más taktikára készteti a többi futót. A mezőnyt vezető versenyzővel egy csapatból valókat is, meg a riválisokat is. Lehet, hogy az élre állt versenyzőben van annyi tartalék, hogy most már végig ő tud az élen maradni és elsőként szakítja át a célszalagot, de az is lehet, hogy fogy az ereje és mások leelőzik. Ehhez azonban a többi futó nem maradhat egy lassú, követő bolyban, ahol csak egymásra figyelnek, nehogy valaki még előzzön. Kellenek további megugrási kísérletek.

Elhagyva a futóverseny metaforát, Bajnai kiemelkedésével nem lenne szabad a versenyt lefutottnak tekinteni azok körében, akik egységes ellenzéki indulásban gondolkoznak. Már csak azért sem, mert Bajnai máris a ma hatalmon lévő erők lejárató kampányának középpontjába került. Az elkötelezett ellenzékiek ezen átlátnak és nem törődnek vele. Ám nem tudhatjuk, hogy a szinte korlátlan arzenállal rendelkező hatalomnak mikor lesz olyan húzása, ami meg tudja zavarni a potenciális ellenzéki szavazókat. s jó rajtja ellenére arra sincs garancia, hogy a jövőben Bajnainak ne lehessenek lépéshibái. Túl sérülékeny az ellenzéki kampány, ha egyetlen arcra van felépítve.

Érdemes azt is figyelembe venni, hogy nem csupán további jó kampány - arcokra van szükség. Ehhez a szerephez is markáns egyéni kvalitásokra van szükség és nem nélkülözhetők az ilyen személyiségek. De ezek nem szükségképpen alkalmasak egyben a miniszterelnök feladatkörére is. A jelenlegi magyar helyzetben ez utóbbira csak vezető poszton már kipróbált és a nemzetközi elit körében is ismert és elismert személy jöhet szóba, mert a kísérletezésre és egy hosszabb betanulási időre nincs lehetőség.

Kipróbált, kapcsolatokkal rendelkező, kormányfőként szóba jöhető politikusok találhatóak mind Bajnai csapatában, mind az MSZP-ben, amely nélkül ellenzéki győzelem nem képzelhető el, mind pedig a ma politikailag nem aktívak között. Meg kell őket mutatni és nekik is meg kell  mutatni magukat. A nélkül, hogy rivalizálnának Bajnaival, amíg ő bírja a tempót.

2012. november 6., kedd

Obama győzelme és Magyarország

Soha nem tudjuk meg, hogy hozott volna-e bármi jót a magyar kormánynak egy republikánus győzelem. De jelentett volna reményt, valamint újabb két hónapot várakozást, ami egy időhúzásra játszó politikának aranyat ér. Így viszont változatlan marad a közismert rosszviszony az amerikai adminisztráció és a magyar rendszer között. Az azonban találgatás kérdése, hogy az újraválasztás után fokozódik-e a nyomásgyakorlás, vagy minden befagy a jelenlegi szinten. Ám valószínű, hogy a magyar kormányoldal nem fogja spontán fokozni a hanyatló Nyugatról szóló prófétálását, mert az túl kockázatos volna számára.

Magyar szempontból rövid távon inkább a gazdaság reakciói az érdekesek.Választások előtt el szokott szaladni a költségvetési deficit, mert a visszafogás nem tesz jót az elnök pártja választási esélyeinek. Az egyensúlyt a választások után kell helyreállítani - vállalva a recessziós kockázatot is. Ez pedig olyan külgazdaság - érzékeny országnak,mint Magyarország kifejezetten nem kedvező.

Hosszabb távon sem közömbös, hogy olyan jelölt nem futott be az USA-ban, akitől a befektetők biztatást reméltek a merészebb aktivitáshoz. Ez kihathat a feltörekvő országok piaci megítélésére, s ezek közül kiemelten a bizalmat nem élvező Magyarországéra. Ahhoz tehát a magyar hatalomnak semmit se kell tennie, hogy a forint árfolyama külpiaci okokból ismét veszélyes mértékben romoljon. Hát még ha tesz is valamit, amivel tovább rontja a megítélést. Ilyet már tett is mostanában az MNB alapkamat kalandor csökkentési kurzusával - eddig még következmények nélkül. De ez a "meg nem büntetés" nem terjeszthető ki a közeljövőre is.

Látható tehát, hogy Obama újraválasztása mind politikailag, mind gazdaságilag fokozza a magyar kormányzat nehézségeit. Az viszont nem tudható, hogy a nehézségek a következő hetekben elérik-e a kritikus szintet, vagy marad a pávatánc nehezebb körülmények között.

2012. november 4., vasárnap

Közvéleménykutatók kulcsszerepben

A magyar ellenzék körvonalai cseppfolyóssá, de egyben reménytelivé váltak. Új szereplőként megjelent három megalakuló egyesület, amely három tulajdonképpen egy: egy formálódóban lévő mozgalom. Ennek a deklarált célja nem egy új, versengő párt megalakítása, hanem egy keret, amely lehetővé teszi, hogy a létező, vagy még nem létező pártokkal együtt választásokon legyőzzék a mostani hatalmat. Lakossági fogadtatásuknak, a jelenlegi szituációnak a feltárására a hagyományos közvéleménykutatási módszerek alkalmatlanok. Ha ugyanis a formálódó mozgalmat a pártok mellé állítják egy felsorolásban és úgy kérdeznek a támogatottságára, akkor valami olyan szerepet imputálnak neki, amely ellen eleve tiltakozik. Ha viszont úgy kérdeznek az eddigi pártok támogatottságára, mint ha ez a zászlóbontás meg se történt volna, az megintcsak a véleményklíma megerőszakolásának minősülhet.

Maradna az, hogy az atipikus helyzetre egyedi, atipikus felvételekkel reagálnak. De bárhogy tegyék is ezt, akarva - akaratlan a felvétel megkonstruálása maga befolyásolja a kapható válaszokat.Hiszen értelmezniök kell a nem egyértelmű helyzetet, különben a megkérdezett nem tud válaszolni. Ha meg hipotetikus helyzetekről kérnek véleményt, azok egyrészt az ő önkényes hipotéziseik lesznek, másrészt a hipotetikus feltételezésekre adott válaszok köztudottan még esetlegesebbek, mint a szokásos "ha a most hétvégén lennének a választások, akkor..." típusúak. Ha egy kiváncsi ember, vagy kiváncsi politikai erő a tényleges közvélekedést szeretné megismerni, akkor járna legjobban, ha az elfogadott közvéleménykutató intézetek párhuzamosan többféle módon közelítenék meg a témáról a lakosság véleményét és ebből rakhatná ki a választ az őt érdeklő problémára. De ennek nincs realitása.

Nincs realitása egyrészt azért, mert a piacon lévő cégeknek se pénzük, se késztetésük sincs a sokféle párhuzamos vizsgálatra. Másrészt azért, mert a hírek piaca is egészen másképp működik. Mind a politikában érdekeltek, mind a különféle híreket közvetítő és elemző médiumok szokás szerint kikapnák ebből az adattömegből az érdekeit szolgáló, vagy a legnagyobb feltűnést keltő néhány számot - a többire a feledés homályát borítva. De akárhogyan is fognak kérdezni a közvéleménykutatók, kiragadott számaik mindenképpen magát a politikai véleményklímát fogják a továbbiakban befolyásolni. Nem kicsit - nagyon!

Ezzel nyilván tisztában vannak a profi közvéleménykutatók is. Meg azzal is, hogy bármit tesznek, akiknek nem lesznek kedvükre valók a számaik, úgyis bele fognak kötni a választott megoldásukba politikailag is, módszertanilag is. Csak remélhetjük, hogy ennek ismeretében a jól nem megoldható feladatot igyekeznek úgy abszolválni, hogy azt mennél többen ítéljék meg "szolidnak", relatíve elfogulatlannak.

2012. november 1., csütörtök

USA : "Népszavazás" az adócsökkentésről

Olvastam egy olyan elemzést, amelyik úgy látja, hogy az USA elnökválasztása népszavazássá egyszerűsödött az adócsökkentésről. A többi vitakérdés ugyanis nem világos kontúrú: a kampány - taktikázásnak esett áldozatul. Nyilván mások másnak látják a két jelölt küzdelmét, és az sem biztos, hogy a Sandy hurrikán nem írta át a választók szempontjait, értékhierarchiáját. Mindenesetre lesz egy választás, annak lesz valamilyen eredménye, azt rengetegen fogják különféle módon elemezni, de végül mindez letisztul (?) egyetlen, vagy néhány magyarázatra, hogy miért győzött a győztes. Aztán vagy utólag is főmotívumnak tartják az adócsökkentés kérdését, vagy sem .Az azonban tény, hogy ez a magyarázat komolyan szóba jöhet.

Aminthogy az utóbbi három évtizedben is ez volt a két nagy párt politikáját egymástól markánsan megkülönböztető kérdés. Sajátos fintora a helyzetnek, hogy az adócsökkentők egyben a harcias kardcsörtetők is a kül-és katonapolitikát illetően. Aminek következtében többet költenek a hadseregre, következésképpen hajlamosak költségvetési deficitet csinálni. A költségeket ugyanis a föderális államnak kell állni. A deficitet pedig előbb- utóbb az adófizetőnek. Olyan arányban, ahogy adót fizet. Vagyis az adócsökkentés utáni arányokban. Legfeljebb a rivális párt elnöki mandátuma alatt.

Így lecsupaszítva ez borzasztó egyszerűnek tűnik. Ennek ellenére évtizedek óta változatlan módon és váltakozó esélyekkel lehet folytatni a pártközi harcokat az adócsökkentésről. Tekintet nélkül arra, hogy az adócsökkentéshez fűződő gazdaságfejlődési teória igazolódik-e, vagy sem. Nem befolyásolta az adócsökkentés körüli pártharcot  a a 2008-as pénzügyi válság sem, amelyet leginkább az adócsökkentés ikertestvérével, a nem körültekintő, de rámenős pénzügyi deregulációval lehet magyarázni. Vajon miért? Feltehetőleg azért, mert akik nyernek az adócsökkentésen, nagyobb hadikiadásokon, átgondolatlan pénzügyi dereguláción, azok ezt nagyon is érzékelik, akik meg vesztenek, azok diffúz negatív hatásokkal találják magukat szembe, amit számukra nehéz egy meghatározott politikának tulajdonítani. Ezért a vesztesek az uralkodó hangulatnak megfelelően mennek, vagy nem mennek el szavazni. Hogy kire szavaznak, az - ritka eseteket nem számítva - jobbára nem kétséges, mert a tradíció, a szokás diktálja a pártállást.

Magyar szemmel azért érdemes így rátekinteni az Államok politikájára és választásaira, mert ha némileg karikatúra formájában is, de a magyar közélet látszólag mintha ugyanerre a srófra járna. A 2010-es választások azért jelentettek egyszeri kivételt, mert az álnok "szociális népszavazás" felhajtóerején az adott időpontban az adócsökkentés vesztesei az adócsökkentők táborában találták magukat. Aztán csalódtak. Persze mi tudjuk, hogy mi a különbség Orbán és az USA republikánusai között. Meg azt is, mi a különbség a NER és Angela Merkel kormányzása között. De az USA lebutítottan felvázolt példáján keresztül talán egy kicsit jobban érthetjük, hogy az új adók légiójának kormánya miért ragaszkodik ilyen eszeveszetten az egykulcsos SZJA-hoz, miért veszti el ilyen nehezen törzsszavazóit és miért habozik szakítani vele a német és az amerikai konzervatív párt.Pedig ha más nem, a bankokkal kapcsolatos magyar kormánypolitika elég látványosan mutatja, hogy nem valódi eszmetársakról van szó.A magyar kormányzat mégis egyértelműen Romneynak szurkol, mert akkor tovább folyhat a ködösítés.Ha viszont az USA-ban nem visz sikerre az adócsökkentő kampány, az semmiképp se jó a magyar unortodoxaknak.