Olvastam egy olyan elemzést, amelyik úgy látja, hogy az USA elnökválasztása népszavazássá egyszerűsödött az adócsökkentésről. A többi vitakérdés ugyanis nem világos kontúrú: a kampány - taktikázásnak esett áldozatul. Nyilván mások másnak látják a két jelölt küzdelmét, és az sem biztos, hogy a Sandy hurrikán nem írta át a választók szempontjait, értékhierarchiáját. Mindenesetre lesz egy választás, annak lesz valamilyen eredménye, azt rengetegen fogják különféle módon elemezni, de végül mindez letisztul (?) egyetlen, vagy néhány magyarázatra, hogy miért győzött a győztes. Aztán vagy utólag is főmotívumnak tartják az adócsökkentés kérdését, vagy sem .Az azonban tény, hogy ez a magyarázat komolyan szóba jöhet.
Aminthogy az utóbbi három évtizedben is ez volt a két nagy párt politikáját egymástól markánsan megkülönböztető kérdés. Sajátos fintora a helyzetnek, hogy az adócsökkentők egyben a harcias kardcsörtetők is a kül-és katonapolitikát illetően. Aminek következtében többet költenek a hadseregre, következésképpen hajlamosak költségvetési deficitet csinálni. A költségeket ugyanis a föderális államnak kell állni. A deficitet pedig előbb- utóbb az adófizetőnek. Olyan arányban, ahogy adót fizet. Vagyis az adócsökkentés utáni arányokban. Legfeljebb a rivális párt elnöki mandátuma alatt.
Így lecsupaszítva ez borzasztó egyszerűnek tűnik. Ennek ellenére évtizedek óta változatlan módon és váltakozó esélyekkel lehet folytatni a pártközi harcokat az adócsökkentésről. Tekintet nélkül arra, hogy az adócsökkentéshez fűződő gazdaságfejlődési teória igazolódik-e, vagy sem. Nem befolyásolta az adócsökkentés körüli pártharcot a a 2008-as pénzügyi válság sem, amelyet leginkább az adócsökkentés ikertestvérével, a nem körültekintő, de rámenős pénzügyi deregulációval lehet magyarázni. Vajon miért? Feltehetőleg azért, mert akik nyernek az adócsökkentésen, nagyobb hadikiadásokon, átgondolatlan pénzügyi dereguláción, azok ezt nagyon is érzékelik, akik meg vesztenek, azok diffúz negatív hatásokkal találják magukat szembe, amit számukra nehéz egy meghatározott politikának tulajdonítani. Ezért a vesztesek az uralkodó hangulatnak megfelelően mennek, vagy nem mennek el szavazni. Hogy kire szavaznak, az - ritka eseteket nem számítva - jobbára nem kétséges, mert a tradíció, a szokás diktálja a pártállást.
Magyar szemmel azért érdemes így rátekinteni az Államok politikájára és választásaira, mert ha némileg karikatúra formájában is, de a magyar közélet látszólag mintha ugyanerre a srófra járna. A 2010-es választások azért jelentettek egyszeri kivételt, mert az álnok "szociális népszavazás" felhajtóerején az adott időpontban az adócsökkentés vesztesei az adócsökkentők táborában találták magukat. Aztán csalódtak. Persze mi tudjuk, hogy mi a különbség Orbán és az USA republikánusai között. Meg azt is, mi a különbség a NER és Angela Merkel kormányzása között. De az USA lebutítottan felvázolt példáján keresztül talán egy kicsit jobban érthetjük, hogy az új adók légiójának kormánya miért ragaszkodik ilyen eszeveszetten az egykulcsos SZJA-hoz, miért veszti el ilyen nehezen törzsszavazóit és miért habozik szakítani vele a német és az amerikai konzervatív párt.Pedig ha más nem, a bankokkal kapcsolatos magyar kormánypolitika elég látványosan mutatja, hogy nem valódi eszmetársakról van szó.A magyar kormányzat mégis egyértelműen Romneynak szurkol, mert akkor tovább folyhat a ködösítés.Ha viszont az USA-ban nem visz sikerre az adócsökkentő kampány, az semmiképp se jó a magyar unortodoxaknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése