A modern és posztmodern világban az emberek - legalábbis látszatra - normatartók és nem lépik túl törvényes lehetőségeiket. Ha mégis, ezt igyekeznek titokban tenni és ha utoléri őket a legitim retorzió, azzal nem helyezkednek szembe. Legfeljebb igyekeznek elszökni előle vagy megtéveszteni, netán megvesztegetni a legitim erőszakot képviselő embereket. A nyíltan normaszegő, erőszakos fellépéssel szemben azonban tehetetlenek. Különösen, ha a támadás nem egy egyén, hanem egy csoport részéről éri őket. Megrettennek, követik a normaszegők parancsait és várják, hogy a legitim erőszak képviselői majd csak értesülnek a történtekről és eljárnak az erőszakosak, normaszegők ellen. Addig is lehetőleg kerülik azokat a helyeket és alkalmakat, ahol várhatóan ki vannak téve a zaklatásoknak. Nagyon kevés országban jut eszükbe a normatartóknak, hogy - kultúrájukat követve - maguk szervezzék meg a védekezést és szembeszálljanak az erőszakos normasértőkkel.
Még nehezebb az emberek helyzete, ha a gátlástalanság és a normanélküliség a legitimitás képében jelentkezik. Akkor bizonytalanná válik, mi is az érvényes norma, mi a legitim védekezési lehetőség. Ha az is közismert, hogy még egy repülőgép - rablás esetén is a túszok általában kooperálnak a tússzedőkkel, sőt, ha azok jó szövegeket adnak le, még azonosulnak is velük. Még inkább így van ez, ha egy állam törvényhozó-, végrehajtó- és bírói hatalma kerül a gátlástalan normaszegők kezére. Ráadásul a tússzedők arra hivatkoznak, hogy jogalapjukat a túszok hajdani szavazatai teremtették meg.
Idáig minden a normanélküli gátlástalanok javára szól. De csak idáig. Egyrészt minden elkülönült rendszer része egy nagyobb rendszernek, amelynek normái, szervezetei és retorziós mechanizmusai vannak. Azok a maguk lassú és körülményes módján eljuthatnak annak a felismeréséhez, hogy az ő alapvető normáikat sértették meg valahol a felségterületükön és nekik kell ez ellen fellépni a különféle legitim retorzióikkal. Másrészt a túszokra helyezett nyomás elérheti azt a küszöböt, amin túl már úgy érzik, nincs vesztenivalójuk és érlelődik bennük a lázadás szelleme.
Ám a végső összecsapásig se korlátlan a hatalmat megragadók, akadályt nem ismerők ereje. Szökésre - kisebb - nagyobb kockázattal -mindig van alkalom és ez elérheti azt a mennyiségi vagy minőségi fokot, amikor a mindennapos működtetés sínyli ezt meg. Aki nem szökik, az is minimalizálja azt a felületet, ahol beleütközik a parancsadókba. Kiskapukat használ és nem teszi meg azokat az öntevékeny lépéseket, amelyek a kisebb, vagy nagyobb rendszerek jó működésben tartásához elengedhetetlenek. A külső partnerek is kerülik az együttműködést az erőszakos, normasértő hatalommal. Végül a hatalom abszolút koncentrációja és az általános bizalmatlanság önmagában megszüli a rossz döntéseket, a szükséges döntések elmaradását, mindezek állandó kavargásban lévő egyszerre foghíjas és redundáns rendszerét, az alkalmatlan személyek tömeges pozícióba helyezését, ezek szeszélyes és kaotikus mozgatását. Mindez az ilyen rendszerré váló erőszakos gátlástalanság szükségszerű gyengesége.
Az erő a hatalommegragadás periódusában érvényesül, a gyengeségek a működtetés során. Egészen a szükségszerű bukásig.
A fentiek úgy szólnak az Orbán szisztámáról, mint egy általános képlet konkrét megnyilvánulásáról. Az Orbán rendszer kudarcán ezeken túl látványosan munkálkodik a törvénykezés és a kormányzás felülről garantált silány minősége.
VálaszTörlésA törvénykezésben ezt az alkotmányosan rögzített törvényes utat kikerülő egyéni képviselői indítványok és módosítók dekadens burjánoztatása eredményezi, amikoris végül a jobb kéz se tudja, hogy megrendelésére mit csinál a balf.
A kormányzásban hasonló szerepet játszik a döntési hatáskörök féltékeny őrzése a csúcson, megcsavarva azzal, hogy a tartalmi, a személyzeti és a pénzügyi - utalványozási döntések eleve külön pályán futnak ugyanazzal a témával kapcsolatban.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés