2012. július 30., hétfő

A nagy európai pártcsaládok alapvető felelőssége tagpártjaik esetleges politikai/morális elfajulásáért

Mennél nagyobb mértékben válik kikerülhetetlenné újabb és újabb tematikákban az EU integrációjának elmélyülése, annál inkább kell növekedjék az Európai Parlament szerepe is. Mint döntéshozóé is, de mint a demokratikus ellensúlyé is a Bizottság megnövekvő szerepével szemben. Az EP - mint tudjuk- frakciókban dolgozik, ezeket a pártcsaládok képezik.Nincs semmi meglepő abban, ha ezek a pártcsaládok arra törekszenek, hogy mennél több tagországból mennél több párt csatlakozzon hozzájuk és támogassa őket a parlamenti szavazások során.Ennek érdekében kölcsönösen segítik tagpártjaik választási kampányait is.Ha valamelyik tagjukat politikai támadás éri, azzal szokásszerűen szolidaritást mutatnak.

A növekedési hajlandóság szükségképpen azzal jár, hogy politikai karakterükben, programjukban szervezeti és kommunikációs stílusukban különböző pártok kerülnek egy családba. Ez önmagában még előnyös is lehetne: egy sokszínűbb frakció rugalmasabb parlamenti politizálást tud folytatni, belső viták után kiérleltebben reagálhat egy-egy újonnan felvetődő problémára.Így van ez, ha egy párt felvétele előtt a pártcsalád szervezete gondosan tájékozódik a belépni szándékozókról és van mersze indokolt esetben a jelentkezőnek nemet mondani. És feltétel az is, hogy a tagok politikáját összetartó koherenciájáról az alapvető kérdéseket illetően később is folyamatosan gondoskodjon.

Maga az Unió a tagok számából, eltérő fejlettségbeli és tradícióbeli sajátosságaiból kifolyólag, meg a nemzeti politikai arénák változatossága  miatt politikailag sokszínű, ezért a pártcsaládokon belül - minden körültekintés ellenére - is szükségképpen folyamatosan kell jelentkezzen divergencia.Ez még önmagában nem baj, ha megfelelően kezelni tudják. Ha viszont nem, az az Unió weimarizálódásához vezethet.

Sok mindennel magyarázható, ha a nagy európai pártok (EPP, PES) általában "puhák" tagpártjaik kilengéseivel kapcsolatban. Úgy gondolják, fontosnak vélt  (és személyi) kérdésekben így tudják csak súlyukat megőrizni. Kemény fellépésükkel félnek, hogy"adukat" szolgáltatnának riválisaiknak.Érzik az Unió demokratikus deficitjét és ezt nem akarják nyílt vita tárgyává tenni egyes tagjaik elleni határozottságukkal. Tudják, hogy a nagy országok nagy pártjaival szemben mindig is szükségképpen elnézőek, ezért nem akarják a kicsiket látványosan más mércével mérni. Él bennük a remény, hogy ha az eltévelyedő tagpártjukat csak zárt ajtók mögött bírálják, akkor megőrzik azok bizonyos mértékű szolidaritását és azt a reményt, hogy később majd erősebben is hatni tudnak ezekre a problematikus pártokra. Esetleg nincs egység se a tagpártok között ezeknek a tagtársaknak a megítélésében. Feltehetőleg tovább is lehetne sorolni sokszor meghökkentő türelmük okait.

Ez a krisztusi türelem nagy veszélyeket is rejt magában. Komoly hitelességi problémákat vet fel a nagy európai pártokkal kapcsolatban. Fenyeget, hogy az elnéző magatartás a rossz példa követésére serkent további pártokat is, ami ellen azután egyre nehezebb fellépni. Félrevezeti a problémás pártok országaiban a "saját" tagságot és a szimpatizánsokat: ők úgy gondolhatják, hogy amit vezetőik csinálnak, az nem lehet elhibázott, pláne bűnös politika, hiszen az európai pártcsaládjuk jóváhagyja azt. De lebénítja a kritikát a rivális pártok és híveik körében is, mert azonnal rájuk lehet sütni, hogy ítéletük nem elvi, hanem csak saját pártérdekük vezeti őket. A különféle sajtó- és civil- leleplezők meg megkaphatják azt a vádat, hogy nem értik a professzionális politizálás lényegét.

Itt az ideje felismerni: nehéz, gazdasági válsággal terhes időben a "megbékítési" politika esélytelen és kontraproduktív. Az EU-ra rávetül a hajdani - noha más rendeltetésű, de a gazdasági világválságon és az európai politikai fejleményeken hajótörést szenvedett - Népszövetség sötét árnya.

2012. július 29., vasárnap

Interpretációk

Szilágyi Áron tegnap kardvívásban imponáló módon olimpiai aranyérmet nyert.

Azonnal megszületett az interpretáció: a magyar kard a világszerte ismert régi fényében villog. Igaz? Igaz. Fel lehet sorolni az olimpiai egyéni aranyérmes kardozókat Fuchstól Postán, Tersztyánszkyn, Jekelfalusi - Pilleren, Kaboson, Gerevichen, Kovácson, Kárpátin, Pézsán át egészen Szabó Bencéig. Jöhet a kisördög, amelyik erre azt mondja, hogy igen, igen, de miért beszél csak erről, de arról nem, hogy Szabó Bence aranyérme óta 20 év telt el, mindössze egy ezüstéremmel és idén nem jutott ki az olimpiára a magyar kardcsapat és egyéniben is kizárólag Szilágyi. Igaza van? Igaza. És melyiknek van "igaza" a sportág mai helyzetét illetően?

De vakmerőn s hívatlanul előállhat harmadik és szól.: Szilágyi egyesületének, a Vasasnak a kardvívó múltja is patinás, de nézzük a jelent. Ott vív Nemcsik Zsolt, az egyetlen, aki a 20 szűk esztendőben egyéniben olimpiai ezüstérmet szerzett, továbbá figyelemreméltó, hogy a magyar férfi kard csapat a junior vívók ezévi moszkvai világbajnokságán aranyérmet szerzett és a csapat négy tagja közül három, Csaba, Ravasz és Szatmári  Vasas versenyző. Tehát Szilágyi olyan műhelyben dolgozik, amely a jövő ígérete is. Igaz? Igaz.

Három igaz interpretáció és lehet választani, hogy ki melyiket tartja relevánsnak Szilágyi Áron sikere kontextusba helyezésére.

Boldog és kivételes állapot ma Magyarországon, ha a hír valódi sikerről szól és csak igaz interpretációk közül kell választani...

2012. július 28., szombat

Oktatáspolitika az erős érdekérvényesítő szülők ellenében?

Magyarországon különféle politikai rendszerek idején időről időre jelentkeznek olyan oktatáspolitikai törekvések, amelyeket állami kényszerrel megpróbáltak - megpróbálnak az erős érdekérvényesítő képességgel rendelkező szülők gyerekeire is kiterjeszteni. Értve ilyen törekvéseken mind a szabad iskolaválasztás lehetőségének korlátozását, mind a minden iskolára kiterjedő olyan szabályozást, amely a tantermi, vagy azon kívüli munkát igyekszik a szülői akarattal szemben formálni.Ha az állami kényszer nem olyan fokú, amely képes és hajlandó a gyerekek államosításáig elmenni, akkor az ilyen időszakos törekvések kudarcra vannak ítélve.

Erős érdekérvényesítő az a szülő, akinek nagyon fontos a gyereke iskolázása, határozott elképzelései vannak arról, hogy mit akar elérni vele, rendelkezésére állnak ehhez számára fontosnak gondolt információk, széleskörű kapcsolatai és megfelelő anyagi eszközei vannak. Az ilyen szülő megkerülheti az állami akaratot (ilyenben hallatlan találékonyság szokott mutatkozni), megpróbálhat ráhatni gyereke pedagógusaira, hogy bánjanak másképp az ő gyerekével, mint a többivel, vállalhat nyílt konfrontációt a konkrét iskolával vagy az oktatási hatóságokkal, hangolhatja gyerekét az iskola ellen, vállalva ennek következményeit, vagy dönthet a gyerek "kettős nevelése" mellett: a gyerek konform magatartású az iskolában, de otthon, illetve különórákon az iskolával ellentétes nevelést - oktatást kap. Ha az oktatáspolitika nem számol ezzel és nem hagy tudatosan az ilyen szülők számára kiskapukat, akkor nem tudhatja, hogy miben és hol fogják keresztezni az ilyen szülők az állami törekvéseket és mindez hogyan hat a többi szülőre is.

Természetesen az állami oktatáspolitika és az erős érdekérvényesítő szülők (illetve ezek egyes csoportjai) közötti konfliktusok intenzitása, ennek konkrét tárgya, valamint az a közeg, amelyben erre a konfliktusra sor kerül, igen széles skálán mozog. Értve ezalatt az általános politikai klímától az egyes szereplők (iskolaigazgatók, pedagógusok, más hatóságok stb.) beállítottságáig sok mindent. Egy differenciált, plurális fenntartójú iskolarendszerben eleve jobbak a harcrakész szülők esélyei, mint egy egy kézben tartott, uniformizált rendszerben.

Az elmondottakat fel lehet tölteni konkrét példaanyaggal az oktatástörténet különféle időszakából többféle tematikával. Itt és most ebből annyi érdekes, hogy ambiciózus oktatáspolitikai és államosítási törekvésekről hallunk, amelyek tudatosan vállalnak konfliktusokat erős érdekekkel és véleményekkel szemben. Ha nem számol a kormányzat saját korlátaival, akkor vesztes csatákra van ítélve. De az állam és az erős érdekérvényesítő szülők konfliktusának igazi kárvallottjai - mint mindig - a nem ilyen családokból az iskolába érkező gyerekek lesznek - tehát a mindenkori többség.

Demokratikus legitimáció?

A képviseleti demokráciában a politikai legitimáció kizárólagos forrása a tiszta választásokon kapott felhatalmazás.Ez két előfeltevésen alapul. Az egyik az, hogy a jelöltek előre világosan megmondják, hogy győzelmük esetén mit akarnak csinálni, min akarnak változtatni. Az is ehhez az előfeltevéshez tartozik, hogy képesek is erre. A másik szerint a választópolgár kompetens érdekei felismerésében és annak megítélésében, hogy azt szavazatával  hogyan  tudja érvényesíteni. A klasszikus demokráciákban a választáshoz segítséget adott, hogy a kormányképes pártoknak volt karakterisztikus állandó politikai arcéle, voltak hagyományos témái, a választók nagy része pedig tartósan kötődött egyik vagy másik párthoz. Így egy-egy választás tétje az volt, hogy a bizonytalanok kihez csapódnak és a törzsszavazók pártonként milyen arányban járulnak az urnákhoz.

A posztmodern világban mindez jórészt illuzórikussá vált. A választók akár tudomásul vették ezt a tényt, akár nem, ebből mindenképpen demokratikus deficit keletkezett. Hogy reagálhatnak erre? Az egyik lehetőség, hogy a választó távol marad, gondolván, hogy a kínálatból senkitől se remélheti annak képviseletét, még kevésbé valóra váltását, amit ő szeretne. A másik lehetséges reakció az, hogy frusztrációját az éppen kormányzó párton, koalíción "veri le" és azzal az egyetlen tényleges lehetőségével él, hogy leválthatja ezeket és helyzetbe hozza a riválist. Vagy azért, mert aktuálisan többet remél tőle, vagy pusztán csak meg akarja leckéztetni a jelenlegit: protestálni akar. Végül az is lehetséges, hogy a választó olyan politikusra adja a voksát, aki segíti őt naiv hite őrzésében, még ha valójában akár gátlástalanul hazudik is.

Vérmérséklet és tájékozottság dolga, hogy a posztmodern helyzetért ki mennyire teszi felelőssé a színen lévő politikusokat és ki látja úgy, hogy ha a politikusoknak nem is lenne annyi vétke és hibája, mint amennyi van, a lényegen ez nem változtatna. Egyik vélemény képviselői sem magát a politikusi hivatást vonják kétségbe, csak másfajta politikusokat szeretnének. Az egyik típus erős akaratú, tiszta kezű, világos programmal rendelkező, vagy netán karizmatikus politikusokat, akik a világot változtatják meg. Akik szembe mennek a politikai szférán kívüli erősekkel is és majd jól elbánnak velük. A másik választói típus meg okos, rugalmas, komplexen gondolkodó politikusokat preferálna, akik megértik a létező bonyolult viszonyokat és azok között tudnak jól navigálni annak érdekében, hogy mind rövid, mind hosszú távon jobban, vagy legalább kevésbé rosszul járjanak a választói.

A dolog paradoxona, hogy mennél erősebben hisz a közönség az eredeti demokratikus előfeltevésekben, annál inkább tartozik az első választói típusba, illetve kész az ennek megfelelő politikus választására. Olyannyira, hogy ha ez a politikus alkatánál fogva csorbítja a jogállamra, a fékek és ellensúlyok garanciájára épülő demokráciát, akkor ezt közönsége hajlamos  nem észrevenni, vagy megengedően viszonyulni ehhez. A másik választásnak megfelelő politikus se makulátlan a demokratikus intézményrendszer tekintetében, de nem megy szembe vele, inkább csak "szükségből" megkerülni igyekszik azt.

A demokratikus előfeltevések és a valóság közötti rés nem szokott nagy problémákat okozni, ha úgy általában jól mennek a dolgok. Más a helyzet, ha rosszul. Ilyenkor nő a politikával és a politikusokkal szembeni elégedetlenség. Egyes szembetűnő,  látványos nehézségekkel, gondokkal kapcsolatban a politikusokon kívül  ilyenkor megszólalnak különféle szakemberek is, mondván, hogy ők tudják a megoldást a beállott és a fenyegető bajra, nem pedig a politikusok, akik sokfelé figyelnek, de legkivált újraválasztási esélyeikre. És itt van az, amikor a választópolgár elbizonytalanodik. Kire hallgasson? A jósokra, akik egymással se értenek egyet? Mégiscsak a politikusokra, akiknek a kezében ott van a döntés lehetősége és – nehezen megfogható – felelőssége? Senkire – de akkor mit tegyen? Ő is struccpolitikát folytasson, mint sok politikus, mert akkor látszatra legalább nem ő döntött?

E megválaszolhatatlan kérdéseket akarva-nem akarva valahogy mégis mindenki, minden újabb választás alkalmából megválaszolja. Szóval, tettel és hallgatással is. Azok, akik úgy gondolják, hogy a demokráciánál – ahol a többség dönt, de később ezt a döntését felül is vizsgálhatja – még nem találtak ki jobb politikai rendszert (az Arisztotelész óta ismert problémák ellenére), egyben azonban aggódnak is, hogy a többség talán mégse a legkisebb rosszat fogja választani, noha0 mostanság ez lenne a legjobb opció.És marad minden a posztmodern kor eddig évtizedeiben megszokott keretei között, hacsak nem áll be súlyos általános gazdasági válság, vagy korlátlan önbizalmú, ellenállást nem ismerő fanatikusok nem lépnek be nagy erővel a képbe.  Márpedig a korábbi konstrukciót erősen megkérdőjelező európai fejleményeket nehéz lenne tagadni. Ezekkel azonban a politikusok nem merték kendőzetlenül szembesíteni a választókat, mint ahogy a felgyűlt demokratikus deficit is ettől a félelemtől alakult ki.

2012. július 25., szerda

Nincs "helyzet"

A magyar politika iránt intenzíven érdeklődő értelmiségiek a diktatúrák idején jól megtanulták, hogy nem aktív alakítói saját életüknek, legfeljebb cseppfolyós helyzetekben képesek egy-egy kisebb önálló lépésre. Ez azonban nem csökkentette folyamatos érdeklődésüket a világ és az ország eseményei, fejleményei iránt. Ha valaki közülük úgy ítélte, hogy valahol Magyarország helyzetére is kiható, vagy legalább ennek lehetőségét hordozó elmozdulás történt, jelentőségteljesen közölte barátaival, ismerőseivel, hogy "helyzet van!" Ha ezt ők is jóváhagyták, ez futótűzként futott végig kommunikációs láncolatukon.

Persze a "helyzet" lehetett sokféle: valami történt a nagy szovjet "kastélyban", vagy annak magyar filiáléjában vagy a tábor egy másik barakkjában - vagy akár a világ egy másik fontos sarkában. Teremthetett "helyzetet" a szoros értelemben vett hagyományos politikán túl egy új fegyverfajta megjelenése vagy telepítése is, ami a nemzetközi erőviszonyok felbillenésének lehetőségét hordozta magában. 60-as évek végétől a bretton - woodsi rendszer felszámolása és az olajárrobbanás révén pedig a gazdaság is bekerült a megfigyelt, időnként "helyzetet" generáló tényezők közé. Arról aztán, hogy a "helyzet" mit hozhat, különösen "nekünk" - a végtelenségig lehetett töprengeni és vitatkozni mindaddig, amíg a viszonyok újra stabilizálódtak és lehetett várni egy következő alkalomra.

A 80-as évek második felében aztán már permanens módon volt "helyzet", felsejlettek a részleteiben nem előre látható alapvető változások körvonalai. Ez is izgatott beszélgetések tárgya volt. Később már a beszélgetéseket mozgolódások is felválthatták - a "helyzet van!" ki is veszett a közbeszédből. A rendszerváltás mintha a múltidőbe helyezte volna ezt a fogalmat: a politika, ezen belül a konfliktus és a változás nagyfokú nyilvánosságot kapott, a média ennek közvetítője, nemegyszer generálója volt és egyben megszűnt az a társadalmi altalaj, amelyben a korábbi, gyakran csak utalásokkal, összekacsintásokkal operáló kommunikációs láncolatnak tere, értelme lett volna.

A "központi erőtér" fülkeforradalmi rendszere rohammal bevette és átrendezte az emberek - közte az elégedetlenek - kommunikációs kapcsolatrendszerét is. Mind a maradék interaktív ellenzéki médiában, mind a magánérintkezésben a hüledezésés, a panaszkultúra és a folyamatos sopánkodás lett a módi, de a keretet a totális és tartósnak vélt vereségtudat határozta meg. Aztán az új rendszer szövedéke hol itt, hol ott kezdett fölfesleni, felsejlett a nem túl távoli változás lehetősége is. Erre reakcióként többezres, majd többtízezres ellenzéki tüntetéseknek lehettünk tanúi (netán résztvevői) - de ezt természetesen egy még szélesebbkörű kommunikációs gyűrű is körülvette. Idén télre ez oda kulminált, hogy (nem kimondva) érezni lehetett, "helyzet van", amelyben bármi megtörténhet. Ezt támasztotta alá a forint fenyegető mélyrepülése is - hogy más fontos tényezőket ne is említsünk. Ez a periódus az, amit a hatalom egy ideje puccskísérletként, pancser puccsként emleget. És büszkélkedik: elhárította.

A hatalommal szemben "érzők" nehezen vették észre a helyzet átmeneti megváltozását, nem akartak róla tudomást venni és közülük a forrófejűbbek úgy képzelték, hogy akciózással azonnali módon meg lehetne változtatni a dolgok menetét. Frusztráltan tapasztalták, milyen kis visszhangja van próbálkozásuknak még azok körében is, akikkel alapjában véve egyetértenek. A mai generációk nem mentek át azon az iskolán, hogy első sorban a könyörtelen hosszabb távú trendekre figyeljenek és ennek alapján legyenek meggyőződve arról: ezután is lesz "helyzet", de annak kialakulását hiábavaló dolog eröltetniük. Számolni vele, felkészülni rá viszont nem csak indokolt - fontos is.

2012. július 24., kedd

A hatalom által teremtett politikai és kommunikációs tér és minden tartalmi vita lehetetlensége kapcsán

Orbán már a választásokat megelőzően sem hagyott kétséget: át akarja alakítani a versengő politikai és szellemi arénát és hegemon "központi erőteret" akar létrehozni, amelyben mindenféle ellenzéki megnyilvánulás marginális és irreleváns. A szót tett követte: ennek megfelelően alakította át az alkotmányos rendet, az intézményrendszert, megszállta a hazai nyilvánosság közel egészét és a hatalom emberei olyan kommunikációt alkalmaznak, amely nemcsak a kontextust, hanem a szavak értelmét és a tényeket is maga határozza meg és kinyilatkoztatásaival kapcsolatban érdemi vitákba nem bocsátkozik.

A központi erőteren kívüli politikai és szellemi erők a maguk állandó létbizonytalanságban lévő, szűk hatókörű médiumaikba szorultak vissza, ahol ugyan egymásnak elvben szabadon fejthetik ki véleményüket és akár "szabadon" vitatkozhatnak is, de számolniuk kell azzal, hogy állandóan rajtuk van a hatalom gyanakvó szeme. Ez azzal jár, hogy saját, belsőnek vélt nyilvánosságukban leírt vagy kimondott mondataikat a hatalom és/vagy a hatalom hívei bármikor kiragadhatják, átemelhetik a saját kontextusukba és nyilvánosságukba - és ott azt tehetnek vele, amit akarnak. Ledorongolhatják, eltorzíthatják, kifigurázhatják, gyűlöletkeltésre vagy "oszd meg és uralkodj" célokra használhatják. Ezért az, aki a hatalomtól függetlennek nevezhető médiumokban megszólal, annak nem csak a tekintélyuralmi rendszerekben szokásos öncenzúrára érdemes gondolnia, hanem arra is, hogy milyen következményei lehetnek szavainak saját táborán belül, illetve akkor, ha a belsőnek szánt kommunikációba a hatalom "belelép". Így válhat a kritikából nem végiggondolt tabusértés, a kommentárból feljelentés.

Az elmondottak azt jelentik, hogy a centrális erőtér tervrajza sikeresen életre kelt. Ez azonban nem egészen van így. Van egy fontos terület, ahol a hatalom és technológiája totálisan csődöt mondott, és ez a gazdaság. Semmi nem úgy alakul, ahogy meghirdették és ahogy azóta is igyekeznek állítani. Ennek hazai felismerése és kimondása  messze túllép a marginalizált ellenzék körén. Kiterjed minden magára adó közgazdászra politikai színezetétől függetlenül, de elszivárog a nép, a választópolgárok közé is, akik mára már nem csak tapasztalják, hanem egyre inkább verbálisan is visszahallják e tekintetben a hatalom állításai és a valóság közötti szakadékot. Ezért a gazdaságról kimondott igaz szavak nem hullnak a semmibe.

A centrális erőtér koncepciójának másik szervi fogyatékossága, hogy nem számolt azzal: Magyarország ma már semmilyen tekintetben nem zárt világ. Figyelnek a magyar fejleményekre az integrációs intézmények, a külföldi kormányok, a nemzetközi média, a piacok, a hitelminősítők, a különféle titkosszolgálatok - és folytathatnánk a sort egészen a határokat nem ismerő internetig. És miután a fülkeforradalmi rendszer széles körökben lelepleződött, a figyelem még fokozottabbá vált az ország kis mérete és nemzetközi súlya ellenére is.
A nemzetközi figyelemben ha nem is döntő, de nem is elhanyagolható szerepe van a hazai marginalizált független és/vagy ellenzéki nyilvánosságnak. Ezért aki ott megszólal, az ugyan jobb, ha tudomásul veszi a hazai érdemi viták lehetetlenné válását és szavai önmaga ellen fordításának lehetőségeit, de cserébe esetenként váratlanul olyan nemzetközi figyelmet kaphat és "mandinerből" olyan hatásokat érhet el, amit magyar nyelven, kis közönség által követett szavaitól normál körülmények között álmában sem remélhetne.

Valamit - valamiért...

2012. július 21., szombat

PÉNZÜGY / TŐZSDE Orbán jövő kedden találkozik az IMF-fel

Minden jóslás kockázatos. Ennek ellenére jelezni kívánom: úgy látom, a keddi Orbán - találkozó a tárgyaló-küldöttséggel sem konvencionálisan semmitmondó, sem következmények nélküli nem lesz.

2012. július 20., péntek

A felmelegített jobboldali ideológiák lyukas közepe

A két világháború között mind a horthysta kormányok, mind azok különféle jobboldali ellenzéke ideológiájának középpontjában az irredenta állt. Minden baj okát Trianonban lehetett megjelölni és a jövő boldogságát a sikeres irredentával ígérték. Ez a lakosság nagy részére valóban hatott is. Egyrészt világos volt, hogy a békeszerződés a határokat minden nézőpontból igazságtalanul húzta meg. Másrészt a kor embere számára hihetetlen, abszurd dolog volt az ország megcsonkítása, amely ellentmondott minden addigi evidenciájának. Ezért nem is volt szükség konkrét tervre, hogy hogyan válik valóra a határok megváltoztatása, mert általánosan elfogadott volt, hogy ez így nem maradhat.

A hivatalos külpolitikában ugyan szerepelt a határrevizió nemzetiségi viszonyoknak megfelelő változata, a könnyen sulykolható jelszó azonban a "Mindent vissza!" volt. S ezt mintegy hivatalosan is megerősítette a félárbocra eresztett "országzászló". A későbbi fejlemények ismertek: szakaszos részleges határrevízió a tengelyhatalmak kegyéből, ellenszolgáltatásként részvétel az újabb vesztes világháborúban, ennek végén a késői és sikertelen kiugrási kísérlettel és végsőkig kitartás a vesztő szövetséges mellett. Már a békekötés előtt visszaálltak a trianoni határok és azok kismértékű korrekciója is hiú reménynek bizonyult a béketárgyalásokon. Ezt a magyar közhangulat nem csak a megszállás miatt fogadta alapjában véve beletörődéssel, hanem egyrészt tanúja volt a háború utolsó szakaszában a remények összeomlásának, másrészt - és talán ez a fontosabb! - 25 év után már nem tűnt már hihetetlennek, abszurdnak, hogy azok lesznek az országhatárok, amik.

A következő 45 évben az irredenta az 1945-ös emigránsok politizáló köreiben maradt sértetlenül életben. Magában az országban elhanyagolható kis körökre húzódott vissza az ábrándok ápolása. Az államszocialista rendszer bomlása idején újra terjedőben volt - a lehetővé vált utazásokkal párhuzamosan - a határokon túli magyarok kultusza, társaságokban divatba jött a "székely himnusz" éneklése, de kifejezett irredenta ábrándok nem erősödtek meg. A rendszerváltás után sem váltott ki az irredenta erős vonzerőt. A jobboldali magyar emigráció kísérletezett hazaexportálásával, de akkor csak kisebb csoportok voltak fogékonyak rá. Az akkori mérsékelt jobboldali kormányzat körében - szigorúan zárt ajtók mögött - a forrongó Balkán, különösen a felbomló Jugoszlávia miatt számoltak azzal, hogy kalandos módon terítékre kerülhet valamilyen határrevizió is, de ezek a remények gyorsan elhaltak. Az irredentát a Miép tartotta felszínen, de inkább az érzelmekre ható protesztként, semmint valódi politikai programként.

Új helyzet állt elő, amikor a korábban liberális, többségében vallástalan és kozmopolita Fidesz  helyezte át magát a jobboldalra a vezetőszerep igényével. Neofitaként a szimbolikus szférában túl is kellett teljesítenie ahhoz, hogy a törzsökös jobboldaliak elfogadják pálfordulását. Ennek csúcsa az a húzás, hogy a minisztelnök kocsijára feltette a "Nagymagyarország" matricát, amely történelmileg hamis, a gyakorlati poltikában abszurd demonstráció volt. De - úgymond - "bejött": sem az országban, sem külföldön nem kísérte olyan botrány, amely lehetséges lett volna.

Nem érdemes ezt követően nyomon követni azt a bűvészkedést, amit a Fidesz a határon túli magyarokkal kapcsolatban előadott. De ennek azért folyamatosan konstans összetevője az irredentától való tartózkodás - szemben a szélsőjobbal. A helyzet azonban most került új, kényes szakaszba. A mai hatalom a korábbi "trianonozás" után nem bevallva, kerülőúton kokettálni kezdett a Horthy - kultusz felélesztésével is. Az ellenreakció első sorban az antiszemitizmus kérdéskörére koncentrálódott. Ez is felkeltette a külföld figyelmét és ma még nem lehet tudni, hogy hová fog kifutni ez a történet.

A lényeg azonban abban ragadható meg, hogy ha mind a magát mérsékeltnek mondó, mind a magát radikálisnak mondó jobboldal a két háború közötti viszonyokra vezeti vissza politikai gyökereit, akkor menthetetlenül szembetalálja magát azzal, hogy akkor a mindent vonzásában tartó középpont az irredenta volt. Ha már a kormány amúgy is felújította az "egyedül vagyunk" tragikus önmutogatását, amely negligálja mindazt, amit euroatlanti integrációnk kellene jelentsen, akkor ehhez nagyon is passzol számi ikerpárja, az irredenta. Lehet erre itt és most gyakorlati kormánypolitikát építeni? Rengeteg okból nyilvánvaló, hogy nem lehet. (Ellenzékit csak- csak, mert nem kerül sor szembesülésre.) Akkor hát mivégre ez a kísérlet? Irracionális csodavárás? A holnapra fittyet hányó napi túlélés? A kérdésekre racionális választ adni nem lehet.

2012. július 19., csütörtök

Az 1956 utáni megtorlás egyoldalú interpretációjáról

Előre bocsájtom, hogy megjegyzéseim nem a történész szakma tényfeltáró és elemző teljesítményére vonatkoznak, hanem arra az általános képre, amellyel az érdeklődő magyar médiafogyasztó nap mint nap találkozik. Aktualitását a közelmúltbeli Kádár évforduló kapcsán elhangzottak adják.Azt is le kell szögeznem, hogy a Kádár rendszer önigazoló hazugságai után teljesen érthető és indokolt, hogy a rendszerváltás után és azóta is a megtorlás áldozatainak nézőpontja vált irányadóvá. Továbbá az is érthető, hogy Kádár János személye aránytalanul nagy mértékben került a periódus elemzései és értékelései homlokterébe.

Érdemes azonban szembenézni azzal az alapvető ténnyel, hogy Magyarország ebben az időszakban szovjet szatellit ország, durvább fogalmazásban megszállt ország volt. Ezért az egész eseménysort adekvát módon akkor érthetjük meg, ha szovjet nézőpontból is szemügyre vesszük. Elvégre már 56 október 23-án szovjet csapatok a főváros utcáin avatkoztak be az események menetébe, ettől kezdve a szovjet csúcsvezetés telefonon és személyesen részt vett napi szinten az események alakulásában, november 4-én és azt követően szovjet csapatok verték le a felkelést, az új magyar garnitúra, jelesül Kádár a megbízatását a szovjet csúcsszerv ülésén kapta és fogadta el és hogy az ország reorganizációjában és magában a megtorlásban szovjet megbízottak nyíltan személyes szerepet kaptak. Az is köztudott, hogy ebben az időszakban a szovjet csúcsvezetésben folyamatosan ádáz belső harcok folytak, amelyek 1957 július elején végződtek a Hruscsov - csoport győzelmével és a korábbi nagyhatalmú ellenfelek eltávolításával, politikai halálával. Ebben a kontextusban kell szemlélni a magyar eseménysorozatot is.

Ne menjünk bele találgatásokba, hogy min munkálkodtak szovjet erők Magyarországon október 23. előtt. Az azonban mindenképpen feltűnő, hogy a szovjet csapatok felkészültek voltak az azonnali intervencióra, ami a napi rutin alapján teljességgel lehetetlen lett volna. Az is nyilvánvaló, hogy a lakossági reakció mérete, intenzitása váratlan volt számukra és ezért a szovjet csúcsvezetés óráról órára éles viták közepette mérlegelte, hogy milyen taktikát és stratégiát kövessen Magyarországgal kapcsolatban, míg végül kialakult az újabb intervencióval kapcsolatos forgatókönyv, amit azután végre is hajtottak.

A csúcsvezetésben folyó harcnak Magyarország tárgya volt, de egyben bizonyos értelemben ürügye is. Ellenfelei ugyanis éppen Magyarországgal akarták bizonyítani, hogy Hruscsov egész politikai vonala és ezen belül Sztalin részleges leleplezése elhibázott volt, ezért vissza kell térni a "kemény vonalhoz" és Hruscsovot le kell váltani. Hruscsovnak pozíciójánál fogva csatlakoznia kellett az intervencióhoz és az azt követő megtorláshoz, mint a szovjet világrend fenntartásának axiómájához. Ugyanakkor abban is érdekelt volt, hogy a magyar helyzet ne maradjon sokáig olyan seb a tágabb birodalomban, amely bármikor hivatkozás lehet személye és politikája ellen. Vagyis segítenie kellett a lehető leggyorsabb konszolidációt is.

A legfontosabb "harci terület" - ha nem is látványos - a gazdaság volt. A fegyveres harc, a tömeges emigráció, az elhúzódó, általánosnak mondható sztrájk (ami alatt a dolgozók megkapták bérüket, fizetésüket ) teljesen szétzilálta az ország gazdaságát. Közgazdaságilag ennek elkerülhetetlen következménye az áruhiány és a hiperinfláció kellett volna legyen. Nem ez történt. A Szovjetúnió, Kína és szovjet nyomásra a szatellit - országok ellenszolgáltatás nélküli "segítséget" nyújtottak a magyar vezetésnek. Ez ellen (főképpen nagyságrendje ellen) Hruscsov ellenzéke és több "szövetséges" ország vezetése élesen tiltakozott. Mert hogy micsoda dolog egy fellázadt országot "megjutalmazni" a fel nem lázadtak terhére. Ellenállásuk sikertelen volt: Magyarország jegyrendszer bevezetése nélkül visszazökkent a korábban megszokott fogyasztási, majd termelési állapotok közé, viszonylag gyorsan eltávolítva a mindennapi életet zavaró fizikai romokat is.

A másik kulcsterület politikai volt: mi legyen az összeomlott állampárt, a volt MDP 800 000-es tagságával. Megtorolják külföldre nem távozott és azonnal az új kormány mellé nem állt tagjain "árulásukat"? Fenyegetéssel érjék el, hogy közülük mennél többen átlépjenek az új állampártba, az MSZMP-be? Egyenként vizsgálják ki, ki mit csinált, miket mondott az elmúlt hónapokban? Ebben a kérdésben is élesek voltak a viták mind a szovjet, mind a lassanként felálló magyar vezetésben. De végülis ebben a kérdésben is a konszolidációt leginkább segítő megoldás született. Viszonylag hosszú, május 1.-ig tartó gondolkodási időt adtak a volt párttagoknak, hogy "átigazolhassanak" az új pártba és ugyanakkor azt is metakommunikálták, hogy aki nem lep vissza, pusztán ezért nem kell büntetéssel számolnia.

Tovább is lehetne sorolni a különböző, konszolidációt elősegítő önmagában fontos momentumokat (pl. a mezőgazdaságban a kötelező beszolgáltatás rendszerének eltörlése), de véleményem szerint a fenti kettőhöz ezek nagyságrendjüket tekintve nem mérhetőek. Vagyis nem helyes a hol nagyobb, hol kisebb intenzitással folyó folyamatos megtorlást a korszak egyedüli jellemzőjének tekinteni. Egyrészt maga a megtorlás is szovjet és magyar belső politikai harcok állásának mindenkori eredője volt, másrészt a mennél gyorsabb konszolidációért is folyamatosan folyt a (cseppet sem altruista, inkább önérdekű) belső harc.

 Ha a mai utókor ilyen komplexebb keretben értesül a korszak tényeiről, eseményeiről, akkor egyes mozzanatok (pl. 1957 május 1.) kevésbé tűnnek számára rejtélyesnek. De ami ennél fontosabb, a romantikus és kitüntetetten moralizáló történelemfelfogás helyett a világ menetéről egy valósághűbb, a mára is jobban alkalmazható képhez juthat el.

2012. július 18., szerda

Kormányváltó hangulat - kormányváltó düh

A "kormányváltó hangulat" kifejezés 2002-ben került a magyar médiafogyasztók szókincsébe. Németh Miklós, egyes MSZP-s körök örök favoritja mondta, hogy nem érzékel ilyet, ezért csak akkor vállalja a jelöltséget, ha alapvető változásokat hajthat végre a pártban. Erre nem kapott lehetőséget. A közvéleménykutatók mérései egyértelműen alátámasztották N.M. benyomását és kismértékű, de biztos Fidesz - győzelmet ígértek.Nem így történt: az ellenzéki koalíció kis többséggel legyőzte Orbánt. Volt sírás - rívás, fogaknak csikorgatása, az eredmény kétségbevonása, felelősök kutatása, fenyegetés - majd 8 év ádáz ellenzékiség. Merthogy 2006-ban nem volt kormányváltó hangulat.

Nem volt az 2010-ben sem. Volt helyette kormányváltó düh. Sok ismert oka volt ennek - kár részletezni. Tehetett bármit az utolsó évben az akkori kormánykoalíció, a dühöt csillapítani nem tudta. A Fidesz meghirdetett program nélkül, pusztán a dühöt generálva és meglovagolva kétharmados többséghez jutott. Ambíciója az volt, hogy többé ne legyen konkurense a magyar politikai palettán. De intézkedéseivel arra is igyekezett eszközöket szerezni, hogy a 2002-es helyzet ne ismétlődhessen meg, amikor nem látszik a kormányváltó hangulat, mégis kicsúszik a kezéből a hatalom. Ezt szolgálja az új választási rendszer, a körzetek átrajzolása, a határon túliak szavazati joga és sok más egyéb "apróság".

Ha a mostani helyzetet vetítenénk ki a tényleges választások időpontjára, akkor a 2002 megismétlődését várhatnánk - ellenkező előjellel. Nem sikerült kikezdhetetlenné tenni Orbán centrális erőterét. De ha a fű alatt a valamilyen ellenzék az akkori választási feltételek mellett győzne is, ennek kontrakarírozásához a megtett intézkedések elegendőnek látszanak. Ám ha 2014-ben lesznek a választások, akkor van hátra még közel két év, ami alatt rengeteg dolog történhet. Ha pedig Orbán előrehozott választásokat rendez, akkor a meglepetés és a rövid kampány hozhat váratlan változásokat.

Az alapkérdés nem a választások időpontja, hanem az, hogy megismétlődik-e a kormányváltó düh. A kormányzat azt elég nagy biztonsággal elérte, hogy technikai győztes legyen egy fej - fej melletti küzdelemben. Az ellenzéki műhelyekben és vitafórumokon is nagy a tanakodás, hogy ha mégis lehetséges lenne egy kis arányú győzelem, mire menne azzal az új parlament és az új kormány a sok bástyával "bebetonozott" alkotmányos és intézményi viszonyokkal szemben. Kormányváltó düh esetén azonban a vereség elkerülésére hozott  elővigyázatossági intézkedések hiába valóak, az aggodalmak pedig eltúlzottak.

De kialakulhat-e ez a bizonyos kormányváltó düh? Az ilyen felkeltésében a jelenlegi ellenzék bizonyára nem képes és nem is lesz képes azt az aktív, kíméletlen szerepet eljátszani, amit a Fidesz játszott 2010 előtt. Ám aligha hihetjük, hogy a kétharmadban a döntő tényező ez az eszközeiben nem válogató permanens ellenzéki kampány volt. Az igazi ok az elkeseredés, felháborodás volt és az a hit, hogy a fennálló kormány eltávolítása után minden csak jobb lehet. Ez ellen pedig a mai kormány sincs bebiztosítva.

2012. július 15., vasárnap

Tárgyalófelek

A november óta tartó pávatánc egy szakasza lezárult: Budapestre érkezik a tárgyalóküldöttség a magyar kormány által kért IMF - hitel ügyében. Miután a magyar parlament végül mégis csak egy a tárgyaló feleknek elfogadható törvénymódosítást fogadott el az MNB státusa ügyében, feltűnő lehet az időpont kitűzésének gyorsasága és a tárgyalás közeli időpontja. Míg eddig taktikájuk az előfeltételek támasztása volt, most a minimális követeléseik elfogadása után már látnák a medvét.

Az elmúlt hónapokban sok szó esett arról, hogy a magyar kormánynak tulajdonképpen három különböző tárgyaló féllel kell egyszerre leülnie, az utóbbi napokban csak az IMF-ről, annak lehetséges szempontjairól esik szó. Hogy milyen fajta hitelt hajlandó nyújtani, milyen makropályát tud elfogadni feltételként és ennek teljesítéséről milyen folyamatos felülvizsgálati feltételeket igényel. Így igaz, erről lesz szó. De a másik két külföldi tárgyaló fél sem biodíszletnek érkezik. Az EKB-t nyilván izgatja az, hogy a jelenlegi MNB-elnök mandátumának lejárta után milyen lépések várhatók kormányoldalról és ezek mennyiben érinthetik az IMF hitel feltételeit, valamint nyilván külön figyelmet fordítanak a magyar inflációs politika céljainak és eszközeinek vizsgálatára. Az EU szempontjai a leginkább sokrétűek. A hitel kapcsán evidens, hogy a kormány által bemutatott makropályát első sorban abból a szempontból vizsgálják, hogy a forint hogyan fog beilleszkedni abba a rendszerbe, amit az euroövezet megújulása kapcsán szánnak neki.De ezen túlmenően a tárgyaló delegáció fejében ott lesz az összes Magyarországgal kapcsolatos kérdés, ami az utóbbi évben az EU oldaláról felvetődött. Hogy ebből explicit formában mi kerül a tárgyalóasztalra, azt a tárgyalások menete fogja eldönteni. Ám amit az EU delegáció tapasztal és következtet, azt nem feltétlenül a tárgyalóasztalnál kell lereagálnia. Van arra rengeteg más terepe és eszköze.Végül a magyar delegációról azt lehet tudni, hogy alighanem kötött mandátummal érkezik, a delegációvezető főnökei nem lesznek Budapesten, ők a tárgyalófeleket nem fogadják és aligha bővítik menet közben a delegációvezető miniszter puvoárját.

Ezek a tárgyalóasztalnál de jure ülő felek.De naivitás lenne elfelejtkezni arról, hogy a nemzetközi média közelről figyeli árgus szemekkel a tárgyalás minden mozzanatát. Nem kisebb egy lépéssel hátrábbról a piac kitüntetett figyelme sem. A különféle tárgyaló felek nincsenek hermetikusan elzárva a médiától. A protokoll megsértése nélkül nyilatkozhatnak, beszélgethetnek, sejtethetnek.A piacok meg adott esetben reagálhatnak azokra az információkra és benyomásokra, amik eljutnak hozzájuk.

Mindez igen bonyolult erőteret jelent. Erre szinte lehetetlen előre kötött pávatánc - koreográfiával fölkészülni. Különösen ha csak egy báb-pávának kell lejtenie a reflektorok fényében.

2012. július 11., szerda

Kinek dolgozik az idő?

A fejlett világ hosszú békekorszakot élt át - ami benne mégsem volt béke, az az egész társég szempontjából epizód maradt. Mind a két világrendszer harca, mind az annak lezárultát követő, jobb híján Pax Americananak nevezhető korszak azt a nem bizonyítható, de empirikusan tapasztalható benyomást táplálta, hogy minden konfliktus, késlekedés, szőnyeg alá söprés előbb utóbb meghoz egy olyan modus vivendit, amely lehetővé teszi a folyamatosságot és a túlnyomó többség mindennapi életét ebben a nagyrégióban. Nem lényeges, hogy az arany- deviza rendszer felbomlása óta nem tudjuk, mi is igazában a pénz, nem érdekes, hogy az olcsó hitel mekkora deficiteket halmoz fel (legfeljebb időnként egy bubble kipukkad) - végülis pozitív összegű játékokat játszunk és az idő a szövetségesünk.

A 2008-as válság megrendítő ütés volt ennek a hitnek. De végülis a gyors reakciók a régi hit jegyében próbálkoztak: öntsünk gyorsan ide, meg oda pénzt, mert nem szabad, hogy a válság elmélyüljön és összezilálja a mindennapos működést, mert az beláthatatlan következményekkel járna. A közvetlen eredmények biztatóak voltak: működésben maradt a világgazdaság, a világot behálózó infrastruktúra. Azok a remények azonban nem igazolódtak, hogy az idő majd mindent elrendez, jön egy konjunktúra és annak árnyékában ki lehet egyenesíteni minden fontos dolgot, ami elgörbült. Nem lehet - de ettől még a világ megy tovább.

Ahol a dolog kevésbé látszik működni, az az Unióba tömörült Európa. Alkalmasint azért, mert itt sokkal több szerepe van egyezményeknek és intézményeknek, mint a világ többi részén. Ráadásul olyan időszakokban születtek ezek az intézmények és egyezmények, amelyekben a mai problémák lehetősége fel sem merült. Ennek következtében Európában szűnt meg az idő leghamarabb szövetségesnek lenni, itt lehet legkevésbé számítani arra, hogy rá lehet bízni a konfliktusok, megoldatlanságok feloldását. Ugyanakkor az európai konstrukció egy lassú, időigényes demokratikus építmény. Ebben áll az igazi kihívás. Már most látszik, hogy az időhúzás, az ad hoc félmegoldások nem csak haladékot adnak, hanem árnyékában új és új problémák, konfliktusok törnek elő nap mint nap.

Az európai politikai elit élvonala ezt a helyzetet felismerni látszik. Hogy talál-e olyan erőket és eszközöket, amelyek legalább középtávon fenntartanak minden fenntartandót és utat nyitnak annak, ami előre viheti a kontinenst, az még kérdéses. De hogy tudják: az idő itt ellensége a lassan kiküzdhető jobb megoldásoknak, az világos. Hogy ez a tudásuk felgyorsítja-e a megfelelő nagyobb léptékű szükséges változtatások megtalálását és kellő meggyőző erejük és szankcionáló elszántságuk  lesz-e a mozdíthatatlanokkal és a zavarosban halászni akarókkal szemben - abban csak reménykedhetünk.

2012. július 8., vasárnap

Félelem, reménytelenség

Ellenzéki érzületű türelmetlen emberek körében közhely, hogy akcióiknak azért csekély a tömegtámogatottsága, mert az emberek félnek. Nem tagadva, hogy nem kevesen féltik az állásukat - nem is ok nélkül - és azt sem, hogy a fenyegetés kedvelt eszköz a mai hatalom gyakorlatában, ez nem megfelelő magyarázat sem az arctalan tömegakcióktól való távolmaradásra, sem az ismétlődő pótválasztási és közvéleménykutatási eredményekre. Leginkább a közvéleménykutatások árulkodóak: akik válaszolnak, túlnyomó többségben ki merik mondani, hogy szerintük a dolgok nálunk rossz irányba mennek és kiderül, hogy a hatalom támogatottsága immár a fanatikusok körére szorult vissza.

Ha a félelem, mint magyarázat valós, de gyenge, akkor mi az oka a passzivitásnak és a látszólagos érdektelenségnek? Feltehetőleg az, hogy az akciózástól és az urnákhoz járulástól a legtöbben semmi jót nem remélnek. Csak ehhez kell hozzátenni, hogy az ellenzékben sem találnak olyan vonzó pártot vagy egyéb erőt, hogy azt odaállásukkal meg akarnák erősíteni. S talán még azt is, hogy amin a politizáló ellenzéki elit nap mint nap felháborodik, az a többségnél 2012 nyarán (már? még?) nem lépi át az ingerküszöböt.

A reménytelenségért lehet ugyan a média - viszonyokat, vagy az ellenzék tényleges és vélt gyengeségeit kárhoztatni, de célszerű inkább átpillantani az országhatárokon. Amit arról a magyar átlagválasztó hall, vagy tapasztal, az a különféle válságjelenségek és bizonytalanságok terjedése európaszerte. Ami meg a tiltakozások "hasznát" illeti: ott a görög példa. Ott a tiltakozás mindennapos, tömeges és heves volt. Ma is az? Mentek vele valamire?

Következik-e ebből, hogy minden úgy jó, ahogy van és a mai helyzet állandósul? Korántsem. Egyfelől a magyar kormányzat gazdaságpolitikája annyira kontár és konok, hogy negatív következményei hamarosan el fogják érni a lakosság széles rétegeit és ennek következtében a passzív elégedetlenség minden bizonnyal turbulenssé válik. Ennek mértékét és formáit ma előre nem láthatjuk. Másfelől az sem maradhat változatlan, hogy a választópolgárok nem látnak maguk előtt alternatívát. A választások közeledte (akár 2014-ben, akár egy előrehozott választáson) önmagában is tálcán kínálja a proteszt-szavazás lehetőségét. Igaz ez még a mai, látszólag befagyott  helyzetben is. Még inkább akkor, ha az ellenzék valamelyik erőtényezője megrázza magát és reménykeltő alternatívaként mutatja meg magát. És persze az európai térkép se maradhat változatlan.A mai magyar hatalom pávatánca közben mond hideget is, meleget is az EU-ról, de alapüzenete az, hogy hanyatló szervezetről van szó. Ha a következő hónapok során vagy az Unió egésze, vagy annak magja látványosan cáfolja ezt a sugalmazást, az orientációs pont lehet mind a politikai ellenzék, mind a magyar választópolgár számára. De még a kevésbé rózsás fejlemények is kitapinthatóvá kell tegyék, hogy a választások után milyen gazdasági és politikai utak közül lehet majd választani.

A választópolgár nem tehet mást, mint kivár. Elsősorban a reménysugarat várja, hogy élete jobbá válhat. Azok az erők azonban, akik aspirálnak arra, hogy a jelenlegi hatalom leváltása után vezessék az országot, ennél sokkal többet kell tegyenek. Készülniök kell a kampányra, készülniök kell a kormányzásra, építeniük kell nemzetközi kapcsolathálójukat, de mindenekfelett. sikeresen meg kell szólítaniuk a leendő választóikat és közülük a legagilisabbakból sok (kampány)aktivistát kell toborozniuk. A sikeres üzenetnek központi magva a remény kell legyen: amit nyújtani tudnak, az érezhetően jobb lesz (legalábbis viszonyításban), mint amit a mai hatalom csinál és amire képes. És nem csak úgy általában, hanem a szavazók fontos speciális csoportjai számára is jobbat kell felvillantaniuk - olyan nyelvezeten, amivel ezek a csoportok megszólíthatóak.

Ha a közhangulatban fordulat áll be (v.ö. "kormányváltó hangulat")  - és bő másfél év alatt miért ne állna? - akkor egycsapásra eltörpül mindannak az aprólékos trükközésnek a hatásossága, amivel a jelenlegi hatalom választási sikerét biztosítani igyekszik, zárójelbe lehet tenni azokat a jogászkodó aggályokat, amelyek azokat a tányéraknákat mérlegeli, amelyeket a jelenlegi hatalom  utódaira hagy - és végül, de nem utolsó sorban csökken a félelem ereje, amit sokakban a mostani hatalom tartósságának hite táplál.

2012. július 6., péntek

Ha a kihívó normasértések követőkre találnak

Az EU klubba nehéz felvételt nyerni. Bizonyítani és még ezen felül folyamatosan bizonygatni is kell a normáknak való megfelelést mutatószámokban, paragrafusokban, de még politikai stílusban is. Felvétel után a rossz viselkedés megbüntetésére sokféle korlátozott és lassú szankció - rendszer létezik, de ezek hatásfoka csekély. Különösen az a súlyos büntetések terén. Kizárás korábban nem is volt lehetséges. Ma már az, csak még sohase próbáltak élni vele.

Ennek nyilván nem csupán a politikai gyávaság az oka. Sem nem az, hogy a rendszer úgy van felépítve, hogy durva normaszegésre az építőmesterek nem számítottak a tervezés során. Egy kizárással maga az Unió is sokrétűen sérülne, mert általa az elért integráció  szövete is roncsolódna. Az Unió - és szimboluma, a közös pénz - ma látványos kihívásokkal, válságokkal küzd- ilyenkor kockázatos dolog házon belül új frontot nyitni. Annál is inkább, mert a "rosszfiúnak" rendszerint akadnak védői is saját pártcsaládjában. Meg hát sok tagállam sértette már meg az uniós szabályok, normák egyikét - másikát és tart tőle, hogy egy példastatuálás után az ő helyzete is nehezebbé válik.

Lehet még további érveket is hozni a szembehúnyás indokaként - különösen, ha a rosszfiú pávatáncot jár és határhelyzetekben vissza is vonul a nyílt nyomás hatása alatt. Végülis a karaván haladása a cél, és azt a kutyaugatás nem tartóztatja fel. Elégnek látszik a gazdasági bunkó meglengetése, amiből mindenki ért.

Igen, igen, de mi van, ha a szomszéd is bátorságot kap a rossz magaviseletre? Az utóbbi egy- két évig a tagországok normasértései nem a demokratikus berendezkedés alapjait kezdték ki, nem a fékek és ellensúlyok rendszerének lebontására irányultak. A magyar példa ebben újdonság volt. Most azonban már a szomszéd kormány is úgy látja, hogy a fékek, amelyeket esetleg nem is szabályszerűen kezelnek, gátolják az eredményes kormányzást. És azt is látja az előtte lebegő példán, hogy a jogszabályok betűje sokkal nagyobb hatalmat tesz lehetővé számára, mint amit azok a törvények szellemével együtt eddig lehetővé tettek.

A példa követése, az eltanulhatóság bizonyossága új kihívás az EU számára. Ráadásul éppen olyan időszakban, amikor az új megállapodások és azok korrekt, nem jogcsavaró betartása kulcsjelentőségű az Unió léte szempontjából. Lehet - ennek ellenére - továbbra is a szőnyeg alá söpörni a nem égetőnek látszó, bár súlyosnak érzékelt problémákat. Lehet, de kockázatos. Az ejnye - ejnye egyszercsak hatalmas, akár már elháríthatatlan veszélyt növelhet nagyra. De a holnapi baj érzékelése sem garancia az immunrendszer hatásos működésére.

2012. július 3., kedd

Normakövetés - állami kényszer, társadalmi nyomás (Fésületlen felvetések - vitára ingerelve)

Némi egyszerűsítéssel azt nevezhetjük normális országnak, ahol az élet minden fontos területén érvényesülnek a szükséges normák és azok betartásában az állami kényszer, a társadalmi nyomásgyakorlás és az egyéni, önkéntes normakövetés kiegészíti egymást. Azonnal felvetődhet az elvi kérdés, hogy mi a fontos terület és mi a szükséges norma, de ha ezek megválaszolásába bocsájtkozunk, akkor alighanem sehová se jutunk el. Ezért a választ érdemes zárójelbe tenni, hogy aktuális magyarországi kérdésekről lehessen beszélni - a közelmúltról és a máról.

A pártállam eredetileg magára vállalta az élet minden területét szabályozó normák megalkotását és betarttatását és ehhez megfelelő szervezetet épített ki. A normákat és szabályokat az állami törvények, rendeletek, alsóbbrendű szabályok és utasítások karöltve szabták meg a különböző szintű párthatározatokkal, érvényrejuttatásukról pedig hierarchikusan szervezett kiterjedt párhuzamos apparátus gondoskodott. Ezt még különféle, "transzmissziós" szerepet betöltő, zömmel szintén felülről szervezett "társadalmi" szervezetek is segítették.Akik akkor éltek, tudják, hogy mekkora volt a rés a szabályozott rendszer és a mindennapi élet között, milyen volt a kettő között a szemhúnyó jóváhagyás és a napi torzsalkodás és hogy a diktatúra felpuhulása hogyan módosította szinte folyamatosan az eredeti viszonyokat. Akik meg nem éltek akkor, azok számára nem nélkülözhetetlen most a történelemóra, mert a mondandónkhoz ez csak a trambulin. Mindenesetre a lazuló pártállami szabályozás az egyes állampolgárokat a lomha szabálykövetésre késztette, az aktívabbakat viszont az adódó bővülő játéktér bejátszására, a legális és a féllegális bizonytalan határvonalán való napi mutatványokra. A ( gyakran önkényesen értelmezett) normasértés következményeként az állami megtorlás lehetősége azonban mindenkinek folyamatosan a feje fölött lebegett.

A békés rendszerváltás úgy hozott létre alapvető változást az uralkodó normák világában, hogy a feladat nagy részét  törvényhozással még a pártállami parlament végezte el. Részben  ezért, részben más okok következtében a mindennapi életet és a mindennapi gondolkodást nem érte sokként a rendszerváltozás, de ennek az volt az ára, hogy a cezúra sem volt elég éles, miszerint: eddig ez így volt, erre lehetett számítani, mától ez amúgy lesz, erre lehet, arra meg nem lehet számítani. Sok tekintetben bizonytalanok maradtak a konturok. Haladhatnánk tovább a történet előadásában ezen a nyomvonalon is, de ezúttal nem erre szeretném gombolyítani a szálakat.

Álljunk meg ott, hogy milyen "szereposztásban" gondolkodtak a rendszerváltók a normák átalakítását és betarttatását illetően. Az nyilvánvaló volt, hogy a rendszerváltás alapvető gazdasági és politikai átalakulást céloz meg és hogy ennek általános kereteit törvényekkel és új szervezeti renddel kell megteremteni. Az is nyilvánvaló volt számukra, hogy az állam korábbi szerepéből sok mindent átvesz a piac és a létrejövő önkormányzati rendszer.Különböző mértékben számítottak a civil szférára is, amely sok feladatot átvállal majd az államtól. A rendszerváltók hangadó csoportjai ezen felül sokat vártak attól is, hogy az állami szabályozásban és a normák betarttatásában szándékosan megteremtett lyukakat a társadalmi nyomás fogja kitölteni.

A társadalmi nyomásra számító rendszerváltó illúziók tekintetében a jéghegy csúcsának a szólásszabadság kérdésköre mutatkozik. A pártállam -jellegéből következően- drasztikusan korlátozta a szólásszabadságot. A rendszerváltó elit jelentős csoportja éppen ezen a ponton került nyílt konfliktusba a pártállammal. A válasz náluk a kérdésben a 180 fokos fordulat volt a törvényalkotásban: legyen korlátozatlan és korlátozhatatatlan szólásszabadság. Ennek más emberek szabadságát, életfeltételeit sújtó kinövéseit a társadalmi nyomással vélték orvosolhatónak - bűvös erőt tulajdonítva a nyilvánosságnak. A médiaháború és a magántulajdonú média színrelépése megmutatta, hogy az új rendszer mire jut "nagyban" a szólásszabadság tekintetében. "Kicsiben" meg nem volt semmiféle védelem a szélsőséges eszmékkel és indulatkeltéssel szemben.

A rendszerváltást mind a gazdaságban, mind az életkörülményekben, mind pedig a tudati szférában számos - várt és nem várt - negatív következmény és zavaros helyzet kísérte. Ennek nyomán számtalan anómiás jelenség bontakozott ki. Ezek viselésére a jóhiszemű politikai erők azzal biztatták magukat és híveiket (és a médián keresztül másokat is), hogy átmeneti helyzetről van szó, amely a biztos öbölbe, az euroatlanti integrációba való megérkezés után magától megváltozik, vagy ami nem, annak a rendezésére is megteremtődnek a feltételek a csatlakozás révén. Ezt az tette hihetővé, hogy az Európai Unió országaiban rendezettnek látszottak az állapotok és ez a prosperitás és rendezettség az Unió viszonylag új tagjai esetében is működni látszott. Az esetleges kétségeket esetenként - az eredeti társadalmi elképzelések szellemében - sajátos társadalmi nyomás. a politikai korrektség rámenős képviselete nyomta el a csatlakozást megelőző időben. Ennek az adott erőt, hogy a tagság előfeltételeit az Unió részéről azonos szellemű követelményekben határozták meg. Amikor hosszas tanakodás után a NATO, majd az EU elszánta magát a volt szocialista országok felvételére, akkor a belépést az állampolgárok népszavazás keretében megerősítették - tanúsítva, hogy ők is sorsuk megjavulását várják az integrációtól.

A belső viszonyokban a negatív fordulat akkor állt be, amikor a belépés nem igazolta a korábbi optimizmust, az ideiglenesnek gondolt negatív jelenségek tartósaknak bizonyultak és mindennek tetejében az országot, majd az Uniót elérte a 2008-as gazdasági világválság. Az ennek nyomán kialakult probléma - tömegből ragadjunk ki egyetlen egyet: a társadalmi nyomás, mint normabetarttató struktúrális elem kérdését.

A pártállamban, mint diktatúrában a társadalmi nyomásnak nem volt számottevő szerepe. Azt mindenféle formálisan választott, valójában kijelölt testületek helyettesítették. Valamelyes társadalmi összjáték a keretek kijátszásában, illetve tágításában volt, de ott sem kollektív módon, hanem az egyének akcióinak összegződéseként. A rendszerváltás lefolyása és az általa teremtett viszonyok sem kedveztek a kollektív megoldások vonzóerejének.A lakosság bizonyos értelemben a taxisblokádot tekintette a népi akarat lehetőségei tesztjének. Ebből negatív konklúziót  vontak le.Az eredeti várakozásokkal ellentéteben a rendszeváltás további individualizálódást hívott életre.a bajba kerültekkel nem voltak szolidárisok azok, akiket a baj nem ért el.- legyenek azok hajléktalanok, munkanélküliek, politikai okokból elbocsájtottak vagy bármi mások. Így ma az is vitathatóvá vált, hogy egyáltalán beszélhetünk-e társadalomról Magyarországon, vagy ha igen, milyen értelemben. Ennek objektív alapját az a tény is nagyban megerősítette, hogy az állam se a gazdaságban, se más fontos területeken nem mutatott készséget a terep kiürítésére. Nem csoda, hogy ezek után az individualizált lakosság is változatlanul az államtól várja, illetve várja el jogosnak tartott igényei kielégítését. Ez magyarázza az erős államot hirdető (vagy a választók által ilyennek képzelt) pártok sorozatos politikai sikerét is. Más kérdés, hogy hatalomra kerülve a radikális rendcsinálás jelszavával hatalomra került jelenlegi "forradalmi" csoport szinte semmit se tud megvalósítani szavazói sokirányú várakozásaiból. Se rend, se jólét, se kielégítő állami szolgáltatások.

Egyetlen - nem épületes - témát lehet találni, ahol mind helyi, mind országos szinten társadalmi nyomásról lehet beszélni. Ez pedig a roma problematika. Míg a rendszerváltás és következményei a roma lakosság helyzetét drasztikusan rontották, a politikai szféra verbálisan, jogintézmények létrehozásával és bizonyos anyagi ráfordításokkal segíteni akarta a roma állampolgárok anyagi és nem anyagi helyzetének javítását. Ezek a szándékok kevés eredménnyel jártak - hogy miért, az messze vezetne -, viszont alkalmasak voltak egy romaellenes, később már rasszista tömeghangulat megerősítésére, amit a szélsőjobboldali politika tudott gerjeszteni és a maga javára fordítani. Sőt annak a nézetnek és hangulatnak az elterjesztésére is képes volt, hogy mivel az állam - úgymond - nem véd meg a romáktól, ezért a szervezett önvédelemre kell berendezkedni velük és "támogatóikkal" szemben. Perverz formája ez a mindenhol máshol szinte hiányzó társadalmi öntevékenységnek - mintegy szamárfül a társadalmi önszerveződéshez fűződő rendszerváltó illuzióknak.

Visszatérve a normák szerepére a mai magyar társadalomban, anómiás állapotokat találunk. Általános megállapítások szerint a gazdaság több.mint 20%-át adja a feketegazdaság. Ez mutatja, hogy mint "fenn", mint "lent" erős a normasértő magatartás. A nagyfokú korrupció köztudottan a pártfinanszírozáshoz kötődik és érinti a kormánytól származó pénzeket, a pályázatok elbírálását, a kinevezéseket és megbízásokat - folytathatnánk a sort. Ennek tükörképeként természetesen ott vannak a korrumpálók és erre kényszerülők. Innen visz tovább az út a normák megkerülése, kijátszása, figyelmen kívül hagyása, nyílt megsértése felé. A jogszolgáltatás ezt egy-egy esetben megtorolja, máskor szemet húny, általában meg nincs apparátusa ahhoz, hogy a számtalan normasértést felkutassa. A közvélemény is tudomásul veszi a jog uralmának rendszerszerű sérülését és pl.az adóelkerülés széles körökben virtus-számba megy. Az utóbbi két év a maga jogalkotásával és jogalkalmazásával egyenesen új minőséget produkált a kodifikált normák lejáratásában.

Az nyilvánvaló, hogy a mai politikai hatalom képtelen az ország gazdasági és jogállami konszolidációjára. Aggasztó azonban az is, hogy a válság következtében az Unió más országaiban is lazul a társadalmi integráció - és nem csupán az új, vagy a válság-sujtotta déli tagállamokban. De még a legoptimistább feltételezések szerint, nevezetesen, hogy az Unió épségben kikerül jelenlegi válságából és Magyarországon is megbukik a tekintélyuralmi kísérlet, se számíthatunk arra, hogy Magyarországon belátható időn belül a társadalom önálló erőként tud részese lenni egy mindenirányú konszolidációnak. Változatlanul az államnak, a nemzetállamon túli integrációs erőknek, a gazdaság erőcsoportjainak és intézményeinek, a kreatív egyéneknek és egyéb tarka aktiv szereplőknek kell a szekeret a kátyúból kihúzni ahhoz, hogy ezen a szilárdabb talajon tudjanak társadalmi erők erőre kapni, hogy később maguk is aktív tényezőivé válhassanak az akkori normák alakításának és betarttatásának. Hogy valaha is normális országgá válhassunk.

2012. július 2., hétfő

Pávatánc, tojástánc

Kánikula van, az emberek világszerte szeretnének kikapcsolódni mindenféle helyi meteorológiai viszonyok közepette. Nyári szabadságok - iskolai szünetek. A politikai boszorkánykonyhákon viszont annál nagyobb a sürgés - forgás. Az USA választásokra készül, Európa szülési fájásai egyre sűrűsödnek, de egyre többen aggódnak a születendő gyerek életképessége miatt, a Közel- és Középkelet se nyugodott meg- csak kevesebb figyelmet kap. Kevesebb figyelmet kap Magyarország is: mindenki azt szeretné, ha nem történne itt olyasmi, amire muszáj gyorsan és markánsan reagálni.

A magyar kormányzat tarthatatlan, reménytelen helyzetbe kormányozta magát, viszont mestere lett az időhúzásnak. Fő törekvésévé a deficit minden áron való alacsony szinten tartása vált - legalábbis papíron. Ehhez kell újabb és újabb bűvészmutatványokat végrehajtani a nélkül, hogy az EU-s és IMF-es partnerek kimondanák: a király meztelen. Ezért folytatni kell a pávatáncot, amely egyben a felületesen elemző piacoktól is újabb és újabb haladékot csikar ki. De közben itthon is tojástáncra kényszerül a kormányzat, immár nem csak a gazdaságban, hanem a politikában is. Megszűnt az anus mirabilis vonzereje: történelmi minimumra csökkent a hívők tábora, de még nekik is folyamatos biztatásra van szükségük. Meg kell hallgatni az eddig a kormányzatot támogató magyar nagytőke követeléseit, meg kell akadályozni a külföldi tőke exodusát, a bankok működési lehetőségét se szabad teljesen aláásni. ehhez - legalább verbálisan - gazdasági növekedést kell kilátásba helyezni. Hihetően, nem hihetően - az kánikulában nem elsődleges. Ez egyben a mérsékelt beállítottságú híveket is megnyugtatja. De gondolni kell a kormányzatnak a szélsőjobb felé kacsingató hívekre is. Ők is kapnak lélegzetelállító táncfigurákat - csak aztán legyen energia az ezekre reagáló nemzetközi és szomszédos országokban jelentkező botrány észrevétlen elsikálására.

A tojástánc koreográfiájának nehézségét fokozza, hogy közben a fiktív világ ajtaján kopogtat a valóság is: kezdenek az állampolgárok szembesülni az új adók, az egészségügy, az oktatás, a közigazgatás totális centralizálása őket napi szinten is elérő következményeivel. Kipróbálatlan, hogy hogyan reagálnak majd erre és hogyan lehet ezt a tojástánc veszélyes akrobatikájával lereagálni anélkül, hogy a tojáshéj beszakadna.

A józan ész meg kell hogy álljon annak előrebecslésében, hogy meddig húzhatja még a páva-és tojástánc a teljes szembesülést a rideg valósággal, minthogy az éysz logikája szerint a szembesülésnek már régen meg kellett volna történnie. De hogy a kétféle tánc előbb- utóbb danse macabre formájában egyesül, az elkerülhetetlen.