Az 1956 utáni megtorlás egyoldalú interpretációjáról

Előre bocsájtom, hogy megjegyzéseim nem a történész szakma tényfeltáró és elemző teljesítményére vonatkoznak, hanem arra az általános képre, amellyel az érdeklődő magyar médiafogyasztó nap mint nap találkozik. Aktualitását a közelmúltbeli Kádár évforduló kapcsán elhangzottak adják.Azt is le kell szögeznem, hogy a Kádár rendszer önigazoló hazugságai után teljesen érthető és indokolt, hogy a rendszerváltás után és azóta is a megtorlás áldozatainak nézőpontja vált irányadóvá. Továbbá az is érthető, hogy Kádár János személye aránytalanul nagy mértékben került a periódus elemzései és értékelései homlokterébe.

Érdemes azonban szembenézni azzal az alapvető ténnyel, hogy Magyarország ebben az időszakban szovjet szatellit ország, durvább fogalmazásban megszállt ország volt. Ezért az egész eseménysort adekvát módon akkor érthetjük meg, ha szovjet nézőpontból is szemügyre vesszük. Elvégre már 56 október 23-án szovjet csapatok a főváros utcáin avatkoztak be az események menetébe, ettől kezdve a szovjet csúcsvezetés telefonon és személyesen részt vett napi szinten az események alakulásában, november 4-én és azt követően szovjet csapatok verték le a felkelést, az új magyar garnitúra, jelesül Kádár a megbízatását a szovjet csúcsszerv ülésén kapta és fogadta el és hogy az ország reorganizációjában és magában a megtorlásban szovjet megbízottak nyíltan személyes szerepet kaptak. Az is köztudott, hogy ebben az időszakban a szovjet csúcsvezetésben folyamatosan ádáz belső harcok folytak, amelyek 1957 július elején végződtek a Hruscsov - csoport győzelmével és a korábbi nagyhatalmú ellenfelek eltávolításával, politikai halálával. Ebben a kontextusban kell szemlélni a magyar eseménysorozatot is.

Ne menjünk bele találgatásokba, hogy min munkálkodtak szovjet erők Magyarországon október 23. előtt. Az azonban mindenképpen feltűnő, hogy a szovjet csapatok felkészültek voltak az azonnali intervencióra, ami a napi rutin alapján teljességgel lehetetlen lett volna. Az is nyilvánvaló, hogy a lakossági reakció mérete, intenzitása váratlan volt számukra és ezért a szovjet csúcsvezetés óráról órára éles viták közepette mérlegelte, hogy milyen taktikát és stratégiát kövessen Magyarországgal kapcsolatban, míg végül kialakult az újabb intervencióval kapcsolatos forgatókönyv, amit azután végre is hajtottak.

A csúcsvezetésben folyó harcnak Magyarország tárgya volt, de egyben bizonyos értelemben ürügye is. Ellenfelei ugyanis éppen Magyarországgal akarták bizonyítani, hogy Hruscsov egész politikai vonala és ezen belül Sztalin részleges leleplezése elhibázott volt, ezért vissza kell térni a "kemény vonalhoz" és Hruscsovot le kell váltani. Hruscsovnak pozíciójánál fogva csatlakoznia kellett az intervencióhoz és az azt követő megtorláshoz, mint a szovjet világrend fenntartásának axiómájához. Ugyanakkor abban is érdekelt volt, hogy a magyar helyzet ne maradjon sokáig olyan seb a tágabb birodalomban, amely bármikor hivatkozás lehet személye és politikája ellen. Vagyis segítenie kellett a lehető leggyorsabb konszolidációt is.

A legfontosabb "harci terület" - ha nem is látványos - a gazdaság volt. A fegyveres harc, a tömeges emigráció, az elhúzódó, általánosnak mondható sztrájk (ami alatt a dolgozók megkapták bérüket, fizetésüket ) teljesen szétzilálta az ország gazdaságát. Közgazdaságilag ennek elkerülhetetlen következménye az áruhiány és a hiperinfláció kellett volna legyen. Nem ez történt. A Szovjetúnió, Kína és szovjet nyomásra a szatellit - országok ellenszolgáltatás nélküli "segítséget" nyújtottak a magyar vezetésnek. Ez ellen (főképpen nagyságrendje ellen) Hruscsov ellenzéke és több "szövetséges" ország vezetése élesen tiltakozott. Mert hogy micsoda dolog egy fellázadt országot "megjutalmazni" a fel nem lázadtak terhére. Ellenállásuk sikertelen volt: Magyarország jegyrendszer bevezetése nélkül visszazökkent a korábban megszokott fogyasztási, majd termelési állapotok közé, viszonylag gyorsan eltávolítva a mindennapi életet zavaró fizikai romokat is.

A másik kulcsterület politikai volt: mi legyen az összeomlott állampárt, a volt MDP 800 000-es tagságával. Megtorolják külföldre nem távozott és azonnal az új kormány mellé nem állt tagjain "árulásukat"? Fenyegetéssel érjék el, hogy közülük mennél többen átlépjenek az új állampártba, az MSZMP-be? Egyenként vizsgálják ki, ki mit csinált, miket mondott az elmúlt hónapokban? Ebben a kérdésben is élesek voltak a viták mind a szovjet, mind a lassanként felálló magyar vezetésben. De végülis ebben a kérdésben is a konszolidációt leginkább segítő megoldás született. Viszonylag hosszú, május 1.-ig tartó gondolkodási időt adtak a volt párttagoknak, hogy "átigazolhassanak" az új pártba és ugyanakkor azt is metakommunikálták, hogy aki nem lep vissza, pusztán ezért nem kell büntetéssel számolnia.

Tovább is lehetne sorolni a különböző, konszolidációt elősegítő önmagában fontos momentumokat (pl. a mezőgazdaságban a kötelező beszolgáltatás rendszerének eltörlése), de véleményem szerint a fenti kettőhöz ezek nagyságrendjüket tekintve nem mérhetőek. Vagyis nem helyes a hol nagyobb, hol kisebb intenzitással folyó folyamatos megtorlást a korszak egyedüli jellemzőjének tekinteni. Egyrészt maga a megtorlás is szovjet és magyar belső politikai harcok állásának mindenkori eredője volt, másrészt a mennél gyorsabb konszolidációért is folyamatosan folyt a (cseppet sem altruista, inkább önérdekű) belső harc.

 Ha a mai utókor ilyen komplexebb keretben értesül a korszak tényeiről, eseményeiről, akkor egyes mozzanatok (pl. 1957 május 1.) kevésbé tűnnek számára rejtélyesnek. De ami ennél fontosabb, a romantikus és kitüntetetten moralizáló történelemfelfogás helyett a világ menetéről egy valósághűbb, a mára is jobban alkalmazható képhez juthat el.